HAJDÚ-BIHAR MEGYEI MÚZEUMOK KÖZLEMÉNYEI 17. szám

HAJDÚ-BIHAR MEGYEI MÚZEUMOK KÖZLEMÉNYEI 17. szám A Magyar Tudományos Akadémia Dunántúli Tudományos Intézete (Pécs) és a debreceni Déri Múzeum együttes TÁJKUTATÁSI TUDOMÁNYOS ELŐADÁSAI 1970. július 18. DEBRECEN 1972 ÜLÉSÉNEK

HAJDÚ-BIHAR MEGYEI MÚZEUMOK KÖZLEMÉNYEI SZERKESZTI: DANKÓ IMRE 17. szám A Magyar Tudományos Akadémia Dunántúli Tudományos Intézete (Pécs) és a debreceni Déri Múzeum együttes TÁJKUTATÁSI TUDOMÁNYOS ELŐADÁSAI ÜLÉSÉNEK 1970. július 18. Debrecen 1972

' Ujzeum Kutaloá. i omása Dér't

BEVEZETÉS A különböző magyar tájak kultúrájának találkozása, valamint a múzeumok tudományos tevékenysége kiterjesztése jegyében kezdeményezésként rendezte meg 1970. július 18-án a Magyar Tudományos Akadémia Dunántúli Tudományos Intézete és a debreceni Déri Múzeum közös tájkutatási tudományos ülését. A Déri Múzeum előadótermében élénk érdeklődés mellett lezajlott tudományos ülés előadásait kapja kézbe az olvasó a következő lapokon. A Dunántúl és az Alföld, Pécs és Debrecen azonosságai, különbözőségei fölött az egységes magyar kultúra gazdagságára szeretnénk vállalkozásunkkal felhívni a figyelmet, valamint arra az igénynek már nem vehető szükségességre, hogy kultúránk táji vonásait az egységes magyar kultúra szempontjából kutassuk. A különbözőségek ne elválasztó, hanem kultúránk sokrétűségét, gazdagságát igazoló olyan tényezők legyenek, amelyekért érdemes kutatómunkát végezni, amelyek összefüggéseikben, továbbhullámzásaikban az egyetemes emberi kultúra részei is. Kezdeményezésünket folytatni kívánjuk. Reméljük, hogy idővel az általánosságokon, a feladatok körülhatárolásán túl, a konkrét kutatásokig is eljutunk.

A Magyar Tudományos Akadémia Dunántúli Tudományos Intézete BABICS ANDRÁS Örömmel csatlakoztunk ahhoz a gondolathoz, amely Debrecenben született meg, közelebbről az országos hírű Déri Múzeumban, avégből, hogy ezt a tájkutató tudományos ülést a két intézmény, a Déri Múzeum és a Magyar Tudományos Akadémia Dunántúli Tudományos Intézete égisze alatt megrendezzük. A Déri Múzeum igazgatója, Dankó Imre megelőzően a pécsi Janus Pannonius Múzeumot vezette, és a Dunántúli Tudományos Intézet székhelye is Pécsett van. Együttműködésünk tehát a délkelet-dunántúli táj megkutatása terén adott volt. Mindkét intézmény, de a terület más hasonló jellegű intézményét is beleértve, harmonikusan dolgozott a hatáskörünkbe utalt tudományágak keretében. íme, most tanúi vagyunk a kooperáció továbbélésének, és most ezekben az első percekben szabad legyen annak a reményemnek kifejezést adni, hogy a következő ülésszakot ebben a keretben Pécsett rendezhetjük majd meg. Ahogy az ülésszak programjából látjuk, Dankó Imre igazgató a Déri Múzeum tájkutatói szerepéről beszél majd. Anélkül, hogy ismerném mondanivalóját, magából a címből is megállapíthatjuk, hogy rendkívül értékes és fontos ez a tény,.illetve program, mert lassacskán kialakíthatjuk az országban azt a regionális kutatóhálózatot, amely korszerű mederbe terelhetné az eddigi, általában szerteágazó regionális kutatásokat. Az országnak jelenleg egyetlen akadémiai szervezetben működő tájkutató intézete van. Ez a Dunántúli Tudományos Intézet, amely ez ideig zömében dél-dunántúli vonatkozású kutatásokat végzett. Szolgáljon tanulságul ennek az intézetnek fejlődése, szervezete, programja, funkciója. A rendezőség éppen evégből vette programjába az intézet rövid ismertetését. Intézetünk jelenlegi státusa elnyeréséig göröngyös úton járt, amiből arra is következtethetnénk, hogy körülbelül két évtizeddel korábban az ilyen típusú intézetben kevés fantáziát láttak. Természetesen, megalakulása idején, 1943-ban kellett hogy létjogosultsága legyen. Ez több volt mint a táj egyszerű megismerésének igénye. A háttérben akkor egy nemzetvédő tendencia állott, s ennek egy mikroorganizmusa volt, lent Dél-Dunántúlon a mi akkori kicsiny intézetünk. Vidékünket már az

1930-as évek közepétől kezdve végigpásztázták a hitleri Németország úgynevezett tudományos kutatói, nyílt titokként azzal a céllal, hogy a németség mindenfajta kisugárzását Délkelet-Európa felé is megállapítsák. Délkelet-Dunántúl gazdasági és szellemi kultúráját merész következtetésekkel vezették vissza a török kiűzése utáni évszázadban ezen a tájon letelepített németek tevékenységére. Területünket egyre gyakrabban említették Schwäbische Türkei néven. Tudtuk, hogy ezeket a kutatásokat nem a spontán tudományos érdeklődés diktálta, hanem a politikai, nagyhatalmi tendencia, amelynek első állomásai már a harmincas évek végén megjelentek Európa történetében. Az egyik legkritikusabb időpontban, 1940/41 fordulóján, a Horthyrezsim kultuszkormányzata megszüntette a pécsi egyetem bölcsészettudományi karát; oktató személyeit és intézeti berendezéseit Szegedre, Debrecenbe és Kolozsvárra telepítette át. Ezzel az amúgy is csonka egyetem elvesztette azt a karát, amelynek professzorai és tanszéki személyzete a karon képviselt tudományágak területén a tudomány fegyvereivel felvehette volna a harcot a nagynémet explorátorokkal szemben. A bölcsészeti kar eltüntetése eltüntette az utolsó jelentős szellemi akadályt is a hódítás útját előkészítő áltudományos tendenciák előtt. Területünk hazafias érzelmű intellektuális és közéleti elemei megdöbbenéssel álltak e kiszolgáltatottság előtt. Már 1941-ben felmerült annak a gondolata, hogy az elvesztett kar helyébe egy tudományos kutatóintézetet kell létesíteni. A terv csak 1943 tavaszán öltött testet. Néhány dunántúli megye és város részéről adományozott pénzen, a legnyomorúságosabb körülmények között, megszületett a Dunántúli Tudományos Intézet. Alapító igazgatójának, Szabó Pál Zoltánnak, a neves geográfusnak emlékét mindenkor szeretettel és tisztelettel őrizzük meg. Az intézet a kultuszkormány, az akkori vallás- és közoktatásügyi minisztérium felügyele alá került, s innen kapta státushelyeit, valamint minimális javadalmát is. Az intézetet 1955. február 1-én vette át az újjászervezett Magyar Tudományos Akadémia 7 tudományos kutatójával és 5 főnyi segédapparátusával, minthogy a profilírozott Művelődésügyi Minisztérium keretében az intézetet megfelelően elhelyezni nem lehetett. 1955-re intézetünk már rendelkezett olyan kutatási eredménnyel, amely ezt a megoldást lehetővé tette. A kutatás irányzata természetesen egészen más lett, mint amit 1943-ban megterveztünk. A nemzeti szocialista nagynémet kutatók irodalmi munkáiban kifejezésre juttatott következtetéseket a második világháború kimenetele arra a szintre szállította le, amelyet megérdemeltek. Olyan jellegű kutatásokat terveztünk ekkor, amelyeknek eredményeit az ország újjáépítésének szolgálatába lehetett állítani. Témáinkat igyekeztünk úgy meghatározni, hogy ezekkel ne csak a szaktudományi ágazatok fejlesztését szolgáljuk, hanem a gyakorlati élet, a társadalom igényeit is. Abban az időben, amikor az elmélet és a gyakorlat kapcsolatait és egységét ritkábban, emlegették, mint ma, telj es, ero vei ennek megvalósítására törekedtünk. Ez a tény szintén az alapító igazgató, Szabó Pál Zoltán érdeme, aki páratlan jó érzékkel vette észre a gyakorlati élet részéről elénk adott problémákat, illetve a 1, tudományos eredményekben.rejlő gyakorlati lehetőségeket. Intézetünk helye a legújabban megszervezett a következő; akadémiai keretben

Az Akadémia III. főosztályának, a társadalomtudományi főosztálynak az intézete. A felügyeletet is ez a főosztály látja el és biztosítja működésének feltételeit. A főosztály élén az egyik főtitkárhelyettes áll, kiterjedt jogkörrel. Többek között felülvizsgálja az intézet középtávú kutatási tervét, véleményezi a távlati fejlesztési tervet. Testületi, tudományágazati viszonylatban az Akadémia II. osztályához tartozunk. Ez az osztály a filozófiai és történettudományi osztály. Amikor az Akadémiához kerültünk, ez az osztály magában foglalta mindazokat a tudományágakat, amelyekkel ma foglalkozunk. Átszervezések folytán a néprajz az I. osztályhoz, a geográfia a X. osztályhoz került, minthogy ez az utóbbi a föld- és bányatudományok osztálya. Ilyen értelemben ez az osztály is tudomást szerez az intézetünkben folyó földrajztudományi munkálatokról és tervekről. Geográfus munkatársaink ennek bizottságaiban fejthetnek ki tevékenységet. Az intézetét közvetlenül az igazgató irányítja. Tudományos tervét az intézet 3 3 esztendőre maga állítja össze az Akadémia egyetemes kutatási programja figyelembevételével. Segítik az intézetet: a tudományos tanács, továbbá az intézet tudományos titkára, két osztályának, a történettudományi és a földrajztudományi osztályának vezetői. A történettudományi osztály keretében 6, a földrajztudományiban 5 kutató dolgozik, vagyis az igazgatóval együtt 12 fő tudományos munkásságára számíthatunk. Disciplinák szerint van 3 természeti földrajzosunk, 2 gazdaságföldrajzosunk, 4 gazdaságtörténészünk, 1 művelődéstörténészünk és 1 néprajzosunk. A kutatást 9 főnyi apparátus támogatja. Látható, hogy státusszerű tudományági összetételünk alapján egy táj minden vonatkozású megkutatását nem tudjuk elvégezni. Ezért olyan intézeten kívüli kutatókat kell megnyernünk feladataink megoldása érdekében, akik hajlandók munkálatainkba bekapcsolódni, illetve már olyan témán dolgoznak, amely szervesen beilleszthető intézeti programunkba. Az ilyen kutatók az úgynevezett intézeti külső munkatársak. A külső munkatársi viszony jellege és a munkatársak száma tekintetében eltérőek a nézetek. Az érvényes akadémiai elnöki utasítás értelmében számuk nem haladhatja meg a belső munkatársak egyharmadának számát, bár lehetővé teszi, hogy az illetékes akadémiai osztály ezt az arányt 50%-ra emelhesse. Intézetünk ezt az utóbbi megoldást kérte. A külső munkatársi viszony személy szerint nem állandó, csak addig tart, amíg a kitűzött feladatot meg nem oldották. Ennek az az előnye, hogy mások és mások követhetik egymást, s így területünkön elősegíthetjük a kutatói színvonal emelését, továbbá megkönnyíti tudományos káderutánpótlásunkat, s a tudományos kutatómunka szervezését. Intézetünk jelenlegi belső munkatársai közül is 7 a külső munkatársi szintről került hozzánk. Egy éve lesz annak, hogy szerződéses, külső, ösztöndíjas munkatársi viszonyt is létesíthettünk kizárólag tanárokkal, akik pályázatban meghirdetett téma kidolgozására irányításunkkal vállalkoztak és az alkalmazás mércéjét megütötték. Az ösztöndíj maximum évi 6000 Ft. A munkatársi viszonynak ez a rendszere a Művelődésügyi Minisztérium és az Akadémia megállapodása értelmében azt a célt szolgálja, hogy a legjobb

pedagógusok egynéhánya a tudományos kutatásban is otthonossá legyen, s ezt a gyakorlatot az oktatásban is hasznosíthassa. Ez a munkatársi viszony tehát nem azt a célt szolgálja, hogy tudományos intézmények káderutánpótlásaként használhassuk fel; az ösztöndíjas pedagógus megmarad az oktatás keretében. Az alapelv értelmében az ösztöndíjas pedagógus külső munkatársak 1 2 év.alatt váltják is egymást az akadémiai, intézetekben.. ;.. -, ; \.../.. ;. Ilyen szervezet áll rendelkezésünkre, hogy területünkön tudományos kutatásokat végezhessünk. A belső és a külső munkatársak együttműködése lehetővé teszi, hogy céltudatos, regionális, komplex kutatómunkálatokat szervezzünk. Fokozatosan elhagyjuk azt a korábbi kényszergyakorlatot, hogy intézeti programunkat és munkánkat az egyéni munkák, egyéni akarások és tervek integrációja jellemezze. Ismerjük az ilyen jellegű munkák előnyeit és hátrányait. Értékeljük az egyéni lelkes hozzáállások produktivitását, színvonalát, de mindig szem előtt kell tartani, hogy az intézmények céllétesítmények, ahol mindenekelőtt a társadalmi igényeket kell szolgálni és a korszerű tudományos haladás érdekében felmerült problémákat kell megoldani, A Magyar Tudományos Akadémiának, mint említettem, megvannak a maga tudományos célkitűzései, mégpedig olyanok, amelyek közép- és hosszú távúak. Intézményei általában ennek kimunkálásán dolgoznak. Minthogy azonban egy szűkebb táj szűkebb körű társadalmának lehetnek speciális igényei is a kutatási program meghatározása tekintetében, ennek megoldását sem zárja ki a centrális irányelv, hiszen a tématerv kidolgozása az egyes intézetek hatáskörébe tartozik. Régiónkban a komplex kutatást egyelőre úgy valósítjuk meg, hogy a tudományági szempontból szükséges vizsgálódásokat szűkebb földrajzi területre irányítjuk, olyan területre, ahol a legtöbb probléma jelentkezik. A legkevésbé sem állítjuk, hogy egyes területek egyes kérdéseivel egyedi kutatók nem foglalkoznak, vagy óhajtanánk, hogy ne foglalkozzanak. De elmondhatjuk, hogy amilyen összetettek és a legtöbbször összefonődottak a regionális problémák, a legiobb és a legeredményesebb, sőt a leggyorsabb megoldást a komplex kutatásban jelölhetjük meg. A tájnak és népének, gazdasági és társadalmi életének olyan szintézisét hozhatjuk létre, amelyben a múlt ismeretére támaszkodva, a jelen problémáit feltárva, a közeljövő tevékenységének megtervezése érdekében is felhasználható útbaigazításokat adhatunk. A komplex kutatás a legnehezebb kutatási módszer: rendkívül erőteljes, széles horizontú irányításra, részletes, előzetes tematikára és nagy kutatói önmérsékletre van szükség. A komplex kutatást főképpen a szubjektív vonatkozások teszik göröngyössé. Ha az említett tényezők nem illeszkednek össze harmonikusan, akkor létrehozhatunk egy sok szerzős tanulmánykötetet, amelyből mindenekelőtt hiányzik az interdisciplináris mezőnyök áttekintése, annak ellenére, hogy ily módon finomíthatnánk a szemléletet, s a tudományágazatokat is meglepően új eredményekkel gazdagíthatnánk. A komplex kutatás nem új módszer: A természettudományok területén már régebbről alkalmazzák, mégpedig kitűnő sikerrel. Az összefüggések törvényszerűsége itt megkönnyíti az együttes munkáját. Komplikálódik a feladat, amikor természettudományok, műszaki vonat-

kozású tudományok, történeti és társadalomtudományok együttműködéséről van szó. Elmondhatjuk, tisztelt ülés, hogy mindkét vonatkozásban rendelkezünk az első kísérletek némi tapasztalatával. Két témát tűztünk ki a befejezett 1966-^1968. évi tervidőszak komplex kutatásául. Mindkét témát igyekeztünk jól megoldani; esedékes a kézirat publikálása. Az egyik téma a Mecsek természeti földrajza. Ebben a kutatási körben a geológus, a talajkémikus, a karsztkutató, a morfológus, a hidrológus, a hidrogeográfus, a botanikus és a biológus munkáját vettük igénybe. A sokirányú feladat megoldása a szaktudományok jelenlegi szintjén intézetünk kötelessége volt, mert a hegyvidéki települések érdeke fűződött a kérdés megoldásához. A szintézis részben új kutatások, részben a korábbi kutatások eredményei gyümölcseként jelentkezik. Második komplex témánk momentán gazdasági és társadalmi folyamatra kíván választ adni az előzőnél összetettebb kutatással. Az említett tudományágakon kívül megjelennek a társadalomtudományok is. A téma kijelölését az a körülmény okozta, amely az 1960-as évek első felében jelentkezett az ásványi tüzelőanyag kitermelése, azaz a bányászat területén. A háttérben a szén és a szénhidrogének versenye áll, továbbá a termelés rentabilitása a nemzetközi árucsere függvényében. Tanúi voltunk és leszünk nem rentábilisan termelő szénbányáink leállításának, az ilyen területek bányászai körében kialakult lehangoltságnak, új munkalehetőség keresése izgalmának. Ilyen területté vált a keleti Mecsek északi lejtőjén egy és háromnegyed évszázadon át kialakult bányavidékünk is, ahol 1966-ig (egyetlen újonnan telepített akna kivételével) minden bányaüzemet leállítottak. Ezek az üzemek együttesen körülbelül 2500 főt kitevő munkásállományt foglalkoztattak, amelyből az említett új bánya kereken 800 bányászt tudott átvenni. A kérdés nem is abban gyökerezett, hogy mi lész a felszabadult munkaerőkkel, mert ezeket vagy más bányáknál, vagy ipari üzemeknél alkalmazzák, hanem az, hogy milyen gazdasági, természeti és társadalmi adottságokkal számolhatunk még a bányászat vonzáskörében élő 30 községben, melyek azok a termelési, foglalkozási formák, amelyek elfogadható jövedelem nyújtásával a területen tartják a migrációra hajlamosakat. Ez a probléma nemcsak sokoldalú szemléletet, hanem gyors megoldást is kíván. Meg kell mondanunk, hogy a kérdés megoldásával még jó néhány illetékes fórum is foglalkozott; a mi célunk csupán az volt, hogy a tudományos kutatások segítségével kapott válaszokkal is segítsük a nehézségek elhárítását. Az a meggyőződésünk, hogy tájaink számos olyan kérdést vetnek fel, amelyeket csak mélyreható, analitikus kutatással olyan intézmények munkatársai tudnak megoldani, amely intézmények a területen vannak és munkatársai együtt élnek és éreznek a régió minden lakójával. A tájkutatás szorgalmazása, tematikájának kialakítása, kutatási módszereinek finomítása tehát minden tekintetben legfontosabb feladataink egyike.

A helytörténetírás történelmi és módszertani problémái, különös tekintettel a délkelet-dunántúli mezőgazdaság-történeti kutatásokra T. MÉREY KLÁRA A helytörténetírás nem új tudomány, hiszen XIX. sz. végi elődeink, amikor nagy igényű megyetörténeteiket, városmonográfiájukat díszes kötetekben megjelentették, helytörténetet, az ország területe egy kisebb részének történetét dolgozták fel tudományos igényességgel, és általában az akkori kor színvonalához képest alapos, átgondolt és sokoldalú elemzéssel. Ezeket a munkákat nagyrészt a szülőföld szeretete ihlette és az a vágy, hogy arról a földről, amelyen a kapitalizmus embere a maga új, gazdasági és társadalmi kapcsolatokban is más, újszerű világát kiépíteni törekszik, mindent megtudjon. E monográfiák éppen ezért általában komplex munkák, amelyek a kérdéses földterület történetén kívül foglalkoznak annak történeti és gazdasági-földrajzi adottságaival, közgazdasági jelentőségével, de csupán leíróan, nem pedig előremutatóan. Ma, amikor ismét új rendszert építünk, egyre inkább előtérbe lép a hely történetírás fontossága. Ez iránt az igény először akkor jelentkezett, amikor marxista történetírásunk a történeti események rugóinak, a gazdaságtörténeti problémák kutatásának munkája közben egyre több feldolgozatlan, kimunkálatlan területre bukkant. A századforduló hatalmas anyagfeltáró munkáját nem követte hasonló mértékű feldolgozó és elemzőmunka és így azok a történeti fehér foltok, melyeknek eltüntetésére a századforduló egy-két nagy gazdaságtörténésze vállalkozott, de befejezni nem tudott, továbbra is feldolgozatlan maradt. Csepp volt a tengerben, bár jelentőségében nem lebecsülhető a Domanovszky iskola több gazdaságtörténeti feldolgozása vagy Szabó István, s még néhány gazdaságtörténész úttörő kezdeményezése. A mai modern történetírás, amely nem az eszmeáramlatokból, hanem a konkrét gazdasági adottságokból és a gazdasági élet alakulásából vezeti le a történeti folyamatokat, igen sokat hiányolhatott és kérhetett számon elődeitől, nemcsak hazai, hanem nemzetközi vonatkozásban is. A gazdaság- és társadalomtörténet maradéktalan és a valóságnak megfelelő feldolgozása érdekében igen gyakran egészen a legkisebb gazdasági egységekig kell lehatolni. Helytörténet tehát egy-egy üzem története, éppen úgy, mint egy uradalomé, állami gazdaságé, termelőszövetkezeté vagy egy falu története. Minthogy én a helytörténetírás-

nak azt az ágát ismerem a legjobban, amely mezőgazdaság-történeti jellegű, engedjék meg, hogy az alábbiakban már csupán ezzel foglalkozzam, annál is inkább, mert az ipartörténeti kérdéseket külön előadás taglalja majd. Mezőgazdaság-történeti munkáknak tekinthetők azonban véleményem szerint a megye és falu történetek is, hiszen hazánk természeti és sokáig politikai adottságai miatt is ezekben döntő súllyal szerepel gazdaságtörténetünknek ez az ága. Hazánkban az uradalomtörténeti feldolgozások mellett szép hagyománya van a megyetörténetnek. Felszabadulásunk előtt a megyetörténetek jobbára a feudalizmus első időszakával foglalkoztak. (Gondolok Holub József kitűnő Zala megyéjére, Szabó István Ugocsájára, IIa Bálint Gömör megyéjére.) Ez természetes is. A megye ui. mint önálló egység, csak a feudalizmus idején játszik számottevő szerepet. Ekkor még az önellátó gazdálkodás, a közlekedés nehézkessége, majd később az áruszállítás előtt álló elháríthatatlan akadályok, külön országgá, zárt egységgé tették a megyét, és így egy-egy megye gazdaság- és társadalomtörténete több vonatkozásban gyakran elütött még a vele szomszédos megye fejlődésétől is. Ez a különbség később a kapitalizmus korában elmosódott, a vasút megszüntette a távolságokat, a távíró, a telefon lehetővé tette a központi intézkedéseket, a kapitalista államrend érdekében az erők koncentrációját. Ezáltal a hajdani megyei kiskirályok helyébe már központi erők léptek és a megyehatárok többé már nem voltak kis országhatárok is. A feudalizmus utolsó évtizedeiben meg volt még hazánkban a megyéknek említett elszigeteltsége. S ez a tény megkönnyíti a kisebb egységekre lebontható gazdaság- és társadalomtörténeti kutatásokat. A Dunántúli Tudományos Intézet kutatói mezőgazdaság-történeti feldolgozó munkájukban a megyét tették kutatásuk alapjává. Ennek során született kandidátusi disszertáció Ruzsás Lajos tollából, a baranyai parasztság életéről és küzdelmeiről, s így lett az én disszertációm témája is Somogy megye agrárproblémáinak vizsgálata. Mindkét munka a török kiűzésétől 1849-ig, illetve a kapitalizmus kezdetéig kísérte a mezőgazdasági technika és a parasztság történelmi útját. De megye volt a kerete Simonffy Emil Zala megyei kutatásai egy részének és ugyanígy Kanyar József kaposvári levéltár-igazgató számos mezőgazdaság- és parasztságtörténeti tanulmányának. A délkelet-dunántúli mezőgazdaság-történeti jellegű kutatások sokoldalúságát mutatja azonban, hogy nemcsak megyei, hanem falumonográfiák is születtek szép számban, sőt több olyan várostörténeti tanulmányunk is van, mely mezővárosi problematikával foglalkozva agrártörténeti jelleggel is bír. A mezőgazdasági vonatkozású helytörténetírás másik ága: az uradalomtörténet is szerepel a délkelet-dunántúli történészek irodalomjegyzékén. Süle Sándor: A keszthelyi Georgicon története mellett egy kisebb tanulmány van kiadás alatt, amelyet én írtam a Hunyadiak somogyi uradalmának történetéről, és most dolgozik Tóth Tibor a kaposvári levéltárban a mernyei uradalom történetén. - A Délkelet^Dunántúlon megjelent mezőgazdaság- és parasztságtörténeti munkájáról az idő rövidsége miatt nincs módomban részletesen beszámolni, pótolja ezt az előadás függelékeként mellékelt irodalomig

jegyzék, melyben megyénként soroltam fel néhány ilyen jellegű munkát. Ez a jegyzék korántsem lép fel a teljesség igényével, erre nem is mertem vállalkozni, csupán szerény képet adhat a Délkelet-Dunántúlon folyó mezőgazdaság-történeti jellegű helytörténeti munkásságról Debrecen, igen elmélyülten és kitűnően dolgozó történészeinek. Itt kell megjegyeznem, hogy a Somogy megyei irodalomjegyzéket legnagyobbrészt Kanyar József levéltár-igazgatónak, a Zala megyeit pedig teljesen Degré Alajos levéltár-igazgatónak köszönhetem. Nagyon hiányos Tolna megyei összeállításom, mert itt csupán a pécsi könyvtárakban folytatott kutatómunkámra támaszkodhattam. Az irodalomjegyzék azt mutatja, hogy ugyanabban az irányban és tematikailag is ugyanazon az úton haladunk Délkelet-Dunántúlon a mezőgazdaság- és parasztságtörténeti kutatásokban, mint kollégáink Debrecenben. A menet közben felmerülő konkrét történeti és módszertani problémák vázolásához azonban legyen szabad a továbbiakban a magam mezőgazdaság-történeti munkáiból kiindulnom. Néhány olyan kérdést szeretnék felvetni ui., amelyeket most is élőknek és részben megoldatlanoknak érzek. Kérem, ne tekintsék szerénytelenségnek, hogy a magam munkájából indulok ki, de ennek problematikáját ismerem legjobban. Ügy hiszem, ezek a problémák nemcsak egyéni jellegűek, hanem általában fellépnek a helytörténeti munkákban és talán debreceni kollegáim nem azt az utat választják megoldásukra, amivel én kísérletezem, hanem jobbat és tökéletesebbet találtak, amellyel rnajd elősegíthetik e nyitott kérdések megoldását is. Elsőnek említem, hogy amikor Somogy megye mezőgazdaság- és parasztságtörténetét, mint feldolgozásra váró témát, feladatként megkaptam, először módszertani problémáim támadtak. Hazánkban a helytörténeti feldolgozásoknál általában két utat követnek a kutatók. Az egyik: a korszakra vonatkozó irodalomból megállapítható, s a nagy összefüggésekből levont tételek helyi vetületeit keresi témája feldolgozása során. Ennek az útnak követése azzal a nagy előnnyel jár, hogy az így készült feldolgozások mindvégig könnyen áttekinthetőek, gondolatmenetük logikus, vonalvezetésük impozáns. Az eredmények már eleve egy nagyobb koncepcióba épülnek, s így a téma, még ha kisebb kört dolgoz is fel kutatója, azonnal a történettudomány általános megállapításaiban is helyet kap. A másik út: a kitűzött téma analitikus, aprólékos, minden oldalú feldolgozása, amely esetben a feltárásra váró történeti problémákat főként maga az anyag határozza meg. Ennek nagy előnye, hogy sokrétű és olykor igen mélyen gyökerező történelmi problémák maradéktalan feltárását biztosítja és új szempontokkal gazdagíthatja a történeti irodalmat. A két követendő út ilyen szétválasztása csupán a kutatómunka kezdetére és nem a feldolgozás egészére vonatkozik. Mint ahogyan Marxnál a Tőkében az analitikus módszer alkalmazása csupán módszeres eljárása kiindulópontját alkotta, de az egész munkában az analízis és a szintézis egységét teremtette meg, a hazai történészek is munkájukban mindig erre törekedtek. A kiindulópont azonban az eredmények és a feldolgozás mikéntje szempontjából döntő jelentőségű és ezért az, hogy a két feldolgozási mód közül a szerző melyiket választja, olykor sorsdöntőén fontos. Minthogy a magam kitűzött témája szerint nagyobb időszakban, a török kiűzésétől 1849-ig kellett megvizsgálnom egy meghatározott terü

léten a mezőgazdaság fejlődésének és a parasztság osztályharca történetének alakulását, úgy gondoltam, hogy kutatásaimbari ä második utat, az analitikus módszer kezdeti alkalmazását követem. Legcélszerűbbnek látszott a munkát azonnal a levéltári anyag feltárásával* mégpedig a lehetőség szerinti legmaradéktalanabb feltárásával kezdeni: összegyűjtve az országos, a megyei, az uradalmi összeírásoktól kezdve az úrbéri peres anyagon, illetve a törvényszéki anyagon keresztül az uradalmi levéltárak számadási, gazdaságvezetési és úriszéki peres anyagáig mindent. Az így rendelkezésre álló óriási anyaghalmazból alakult ki azután egy-egy korszak és az abban dolgozó ember élete, küzdelme, problémái, amelyek végső fokon történeti problémákká sűrűsödtek. így maga az összegyűjtött anyag vetette fel és oldotta meg a problémák nagy részét, ami által a feldolgozás munkája mindvégig újszerű és lebilincselően izgalmas maradt. Ez a munkamódszer természetszerűen vetett fel más problémákat is. Az anyag rendezéséhez és rendszerezéséhez, különösen a gazdaságtörténeti adatokhoz, nem elegendő csak történésznek lenni, ehhez agrárismeretekre is szükség volt. A társadalmi struktúra, a falukép, a művelési módok stb. tárgyalásánál pedig elengedhetetlen a néprajzi eredmények és helyenként a módszerek ismerete, a peres anyag rendszerezésénél pedig a jogtörténeti jártasság. Ezekkel a problémákkal jobb szembenézni, mert megkerülésük vagy megalkuvó elhallgatásuk széles körű anyaggyűjtésre támaszkodó feldolgozás esetén a társtudományok számára veszteséget jelent. Ilyenkor véleményem szerint az anyagfeltárás érdekében a történésznek vállalnia kell azt, hogy a társtudományok műhelytitkait is elsajátítsa, még akkor is, ha ez hosszú évek munkáját jelenti, fgy került például Holub József abba a helyzetbe* hogy a jogtudományi egyetemet történész létére elvégezze, amelynek később professzora is lett. Sajnos, nekem is el kellett végeznem az agráregyetem közgazdász szakának két évét ahhoz, hogy az alapvető mezőgazdasági szaktudást elsajátítsam, s még így is akadtak néha komoly problémáim, amelyeket csak szaktanács után mertem eldönteni, bár néha az is előfordult, hogy a problémát nyitvahagytam. A módszertani kérdések taglalása után rátérnék konkrétan és közvetlenül Somogy megye mezőgazdaság-törtenetének kutatása során felmerült egyes történeti problémák ismertetésére. Azzal kezdeném, amit nem tudtam megoldani. A XVIII. század történetének kutatása során a történészeket kezdettől fogva igen érdekelté a török utáni újrakezdés időszakában az ország lakosainak száma. Acsády neves munkája, amelyben Magyarország Pragmatica Sanctio korabeli népességének számát tagfalta, 1 hamarosan kétségeket ébresztett a történészekben, különösen azóta, amióta a történettudomány egyik legfontosabb segédtudománya: a statisztika is beleszólt a vitába. Képzett statisztikusok ugyanis teljesen lehetetlennek találták azt az óriási népességszám-növekedést, amely 1720- tói 1780-ig, a II. József korában tartott első magyarországi népszámlálásig bekövetkezett, s amelyet sem a természetes népszaporulattal, sem pedig a betelepítések nyomon követhető mértékével magyarázni nem lehet. Is-* 1. Magyarország népessége a Pragmatica Sanctio korában (1720 21). Szerk.: Acsády Ignác. Bp. 1896. Magyar Statisztikai Közlemények. Űj Folyam, XXII. köt.

méretes, hogy Acsády munkájának forrása az 1720. évi adóösszeírás volt, kézenfekvő tehát az a feltevés, hogy ez az összeírás nem tartalmazza a népesség egészét. Dávid Zoltán, aki Acsády munkáját elemző vizsgálat alá vette, az ország 1720. évi lélekszámát Acsády becslésénél lényegesen többre tette. 2 Somogy megyei kutatásaim során nekem is erős kételyeim támadtak a rendelkezésre álló források alapján, konkrétan az 1720. évi összeírás kapcsán nemcsak a megye lélekszámát, de még az adózp népesség számát illetően is. Ezt a kételyt csak növelte Kováts Zoltán kutatómunkája, aki több somogyi községben az 1720-as évek második évtizedére vonatkozóan végzett anyakönyvi kutatásai és különböző összeírásokkal történő egybevetései során arra a meggyőződésre jutott, hogy nemcsak az országos, de még az annál pontosabb megyei összeírások sem tartalmazzák az akkor élő és aktívan dolgozó népesség egészét.smíg Acsády 1720-ban 29 000-re becsülte a megye népességének számát, ő ezt a számot 48 000-re tette. 3 E kutatásokkal egyidejűleg H. Veress Éva az ország északkeleti felén, Rákóczi György birtokain és Kosáry Domonkos Pest megyére vonatkozóan olyan adatokra bukkant, amelyek szerint a jobbágygazdáknak is voltak szolgái, akik az összeírásokban nem szerepeltek, de a konkrét gazdasági munkában részt vettek. 4 A lappangó népességnek máris meglenne tehát a magyarázata, csak éppen a számát megállapítani nehéz. S ezen a ponton jut igen nagy és fontos szerep a falukutatásnak olyan községekben, hol az anyakönyvek fennmaradtak. Ez a forrás ugyanis mind ez ideig a legfontosabb. Ha valaki veszi magának azt a fáradtságot, hogy több esztendő anyakönyvét név szerint is egybe vesse a megyei vagy országos összeírások, esetleg uradalmak név szerinti összeírásainak táblázataival, akkor bizonyosan igen érdekes történeti demográfiai adatok birtokába juthat. Ez a rendkívül aprólékos kutatómunka pedig olyan értékes kis mozaikkockát eredményezhet, amely napjaink egyre terjedő népességkutatásában az egész kép pontos kialakítását nagyon elősegítené. Már eleve jeleztem, hogy én a XVIII. század eleji népesség számának problémáját munkám során nem tudtam megnyugtatóan megoldani, minthogy akkor még ehhez a részletes és aprólékos a fent már vázolt előmunkálatok hiányoztak. A gazdaságtörténész e problémát viszonylag könnyen megkerülheti azzal a kifogással amit én is használtam, hogy alapjában véve a gazdasági erő növekedését vagy csökkenését a megyei és az országos összeíró táblázatok jól és híven regisztrálják, s ez így igaz is. A népességkutatás, a nemzetiségi, szociográfiai, történetsta- 2. Dávid Zoltán: Az 1715 1720. évi összeírás. Bp., 1957. A történeti statisztika forrásai. Szerk.: Kovacsics József (145 199. p.), 3. Kováts Zoltán tanulmányainak bibliográfiai adatait lásd a mellékelt irodalomjegyzékben. 4. Veress Éva: Jobbágytelek és parasztgazdaság az örökös jobbágyság kialakulásának korszakában. Bp., 1966. Jobbágytelek és parasztgazdaság az örökös jobbágyság kialakulásának korszakában. Szerk.: Makkai László (287 426. p.). U. ö.: Vita a jobbágyháztartások vizsgálatának módszertani kérdéseiről. Történelmi Szemle, 1961. 3. sz. (364 368. p.). Kosáry Domonkos: A paraszti família - ' kérdéséhez a XVIII. század elején. Agrártörténeti Szemle 1968. 1 2. sz. (120 132. p.).

tisztikai és egyéb, napjainkban világszerte egyre növekvő jelentőséghez jutó tudományágak azonban idővel egyre sürgetőbben vetik majd fel az ilyen irányú kutatás szükségességét, amelytől nem szabad visszariadnunk, noha ennek maradéktalan és jó lebonyolításához egy kicsit néprajzosnak, mindenesetre pedig néprajzi szemlélettel rendelkezőnek is kell lennünk. A kutatás során felmerült több egyéb probléma közül egyet emelek ki, amelynek az ad érdekességet, hogy úgy tűnik, a somogyi fejlődés eltér az országos fejlődés irányától, bár az is lehet, hogy a tulajdonképeni fejlődési irány megoldásának kulcsa rejlik a somogyi anyagban. A jobbágybirtok alakulásának kérdéséről van szó a XIX. század első felében. Ha az úrbéri peres iratokban vagy az adózási ívekben a telekszámok alakulását vizsgáljuk, azonnal feltűnik az a nagymértékű telekszám-növekedés, ami a megyében 1767 és 1812, majd 1846-ig bekövetkezett. (1812- ben községenkénti dézsmaösszeírás, 1846-ban pedig a megyei telekszámösszeírás, illetve egy közmunka céljaira készült községenkénti telekszámösszeírás adatait volt alkalmam egybevetni az 1767. évi úrbéri tabellákkal.) Az összeállított táblázatokból kiderült, hogy míg 1767-ben 5520 jobbágytelek volt a megyében, 1812-ben 7084 5/16 regulázott jobbágyhelyet" és 415 contractuális dézsmát adó helyet" tartottak nyilván. 1846-ban pedig 7486 4/8 úrbéri telek volt a megye területén. Ezt a telekszám-emelkedést csakis az úrbéri reguláció, a földek pontos, telek szerinti felmérése okozhatta. Érdekes módon azonban mindenütt, ahol a földeket felmérték, a jobbágyok nyíltan vagy titokban szervezkedtek, ellenállást fejtettek ki, vagy elszöktek, tehát ahelyett, hogy örömmel vették volna a telekszám-gyarapítást, lázadoztak ellene. Miként magyarázhatjuk meg ezt a hihetetlennek látszó ellentmondást? Hiszen úgy tűnik, hogy a telekszám-emelkedés jobbágy birtok-növekedést is jelent, legalábbis a földesúr mindenütt önmagát dicsérve jelenti a megyének, hogy az adóalapot emelte. Ugyanakkor a jobbágyság ellenállása az úrbéri rendezésekkel kapcsolatosan esetenként olyan heves, hogy több falu lakossága a halált is vállalni kész igazáért és nem egy jobbágyot utol is ér közülük a halál: kiküldött katonai karhatalomnak esnek áldozatául, puska vagy szurony sebzi halálra őket, vagy pedig Kaposváron, a piactéren megyei ítélet alapján verik agyon, vagy örökös nyomorékká egy-egy vezérüket. Így még ha nem is a gazdasági adottságokból indulunk ki, hanem csak az akkori gondolkodásmódba, a megmerevedett tekintélytisztelet világába képzeljük magunkat, akkor is logikusan következik, hogy a jobbágyoknak nagyon igazuknak" kellett lennie, ha ilyen heves ellenállást fejtettek ki. S ha a rejtély megoldásának kulcsát keressük, azonnal kiderül az ellentmondás látszólagossága. A megyéhez küldött földesúri jelentésekkel ellentétben, az uradalmi levéltárakban található ügyvédi levelezésekben a gazdaság vezetői mindig azzal érvelve ajánlják a földesúrnak a reguláció elrendelését, hogy ezáltal az uradalmi föld növekedni fog. A jobbágyok eddig a pontosan ki nem mért határokban sokkal több földet bírtak, mint amennyit az urbárium számukra előírt. Így a földek felmérése azt jelentette, hogy az addig általuk használt úrbéri földeken több telek alakult, vagyis emelkedett a szolgáltatás, sőt gyakran az azelőtti jobbágyföldekből a földesúr is kikanyarított magának egy majorságra való birtokrészt. Ez történt több somogyi községben, ahol az ún. pusztákon gyakran telki földek is voltak, amelyeket a földesúr a rendezés

során magánbirtoknak nyilvánított. (Sári pusztán pl. 63 jobbágyház és 14 jobbágytelek jutott gróf Hunyady birtokába, Karádon pedig több telkes jobbágy zselléri sorba süllyedt, amikor két pusztát a födesúr majorsági birtoknak nyilvánított. Itt ez a tény olyan heves ellenállást váltott ki, hogy a községben éveken át foirt az elégedetlenség, amely az elköltözéstől a fegyveres ellenállásig a jobbágyság minden fegyverét felvonultatta.) Másutt a jobbágy nem kapott kevesebb földet, sőt a holdakat 1500 1600 négyszögöllel számítva még meg is toldották a jobbágyföldeket, ugyanakkor azonban az addigi jó, száraz és községhez közeli földek helyett nedves szántóföldeket juttattak nekik. Ez történt például a Széchenyi-uradalom egyes községeiben, amint ezt az egyik ügyvédi levél elárulja. A jobbágykézen levő szántóföldek minősége és mennyisége az egész megyében a megyei adóösszeírási ívekből kitetszően jelentékenyen csökkent, illetve romlott. így, miközben a telekszám és utána szolgáltatott robot jelentékenyen emelkedett, a szántóföld területe 1780 1828-ig 163 000 m. holdról 130 000 m. holdra, a rét 74 000 kaszásról (1 kaszás a föld minősége szerint 800 1200 négyszögöl volt) 58 000 kaszásra csökkent. S ha valakit még ezután is kétség gyötört, csak az 1828. évi országos összeírásnak egy, a megye alispánjának levéltárában fent maradt kimutatását kell megnéznie, amely községenként sorolja fel az úrbéri földbirtok csökkenésének mennyiségét 1767-től 1828-ig. További kutatás feladata volt annak megállapítása, mikor kezdődött egyes községekben a jobbágyok ellenállása. Volt, ahol közvetlenül az úrbéri birtokrendezés után még nem mutatkozott elégedetlenség, mert a jobbágyokat leszerelte a több föld, de utóbb, a közös legelő elkülönítése vagy az erdéhasználat kérdésében mégis összeütközésre került sor, s az akkor meginduló per folyamán sok egyéb régi igazságtalanság is felszínre került. Mindenesetre az tény, hogy a telekszám gyarapítása 1846- ban a földesuraknak kerek számban 205 800 gyalog, vagy 102 900 igával végzendő robotnappal jelentett többet mint 1767-ben, noha az úrbéri föld mennyisége lényegileg kevesebb lett, mint amennyit a jobbágyok 1767-ben használtak. Ez a kép némileg ellentmond a ma történettudományunkban képviselt és kirajzolt országos képnek, s még nem ismerjük az eltérés okát. Meggyőződésem azonban, hogy a parasztság keserves és mély elkeseredettsége mögött az ő történeti igazságuk ereje lappangott. Legyen szabad még egy harmadik kérdéscsoportot is kiemelnem a két forradalmi esztendő, 1848 és 1849 gazdaságtörténeti eseményei kapcsán. E két esztendő eseményeiről már sokat írtak, mégis maradt egy fontos gazdaságtörténeti probléma. Somogy megyével kapcsolatosan már az 1869. évi ún. földosztó mozgalom tanulmányozása során feltűnt nekem, hogy milyen rendkívül mély gyökerei voltak ott a szabadságharcnak és Kossuth kultuszának. Megvizsgáltam statisztikailag, hogy mit adott a forradalom Somogy megye parasztjainak. S ez a felmérés igen érdekes eredményeket hozott. Mindenekelőtt kiderült, hogy az 1848. évi felszabadító törvényeknek az a felemás intézkedése, amellyel többek között a robotterhet és a telkek és házak utáni szolgáltatást válság nélkül eltörölte, az úrbéri jobbágynépességre vonatkozólag de változatlanul hagyta a szerződéses zsellérekre nézve megyénkben az egész jobbágynépességnek közül 1/9-ed részét érintette (szám szerint 1351 há-

zas és 1333 hazátlan szerződéses zsellérről tudunk, akiket az 1845. évi megyei közmunkára összeírtak). Ezeknek keserves sóhajokkal" teli leveleit még 100 év múltán is megrendüléssel kell olvasnunk. A felszabadult úrbéres lakosság sem volt azonban elégedett, mert különböző, nagyrészt előző úrbéri perekben gyökerező sérelmeik voltak. Statisztikai kimutatásunk szerint a megye területén az úrbéri rendezés alá tartozó helységeknek több mint 1/3-a részint panaszaival hívta fel a figyelmet az úrbéri kérdés megoldatlanságára, részint a vitás kérdések megoldását peres úton vagy nyílt foglalásokkal szorgalmazta. Ennek a történeti háttérnek ismeretében szinte csodálatot kelt, hogy Somogy megye népe mégis milyen egységesen állott 1849 tavaszán Noszlopy Gáspár kormánybiztos mellé, úgy, hogy annak szinte napok alatt sikerült felszámolnia ott a császári uralmat. Igaz, ezt nagyban elősegítette az is, hogy a Habsburg tábornok védőszárnyai alatt működő királyi biztos, Czindery László, aki még a 30-as években Somogy megye ellenzéki követe volt, most leplezetlenül arról írt Windischgrätznek, hogy az adóterheket fontos lenne minél nagyobb mértékben a nem nemesekre áthárítani és azt ajánlja, hogy főként azokra a vagyoni eszközökre vessenek ki több adót, amelyekkel a parasztok rendelkeznek, pl. a lakóházakra. 5 A nemesek aulikus része, amely még a szabadságharc hevében is saját kis pecsenyéjét akarta megsütni mérhetetlenül távol volt azoktól a somogyi parasztoktól, akik még a világosi fegyverletétel után is, ahogyan Madarász József megrázó szavakkal írja 6 lefeküdtek a földre és azt állították, hogy ők még dörögni hallják a szabadságharc ágyúit. A világosi fegyverletételt követő időszakban a mezőgazdaság- és a parasztságtörténet számára egyaránt az volt a döntő probléma: miként sikerül megoldani a parasztságnak a feudalizmusból a kapitalizmusba történő átmenetelét, mennyi föld kerül paraszti kézre és milyen feltételekkel. E kérdés részletezésébe nem kívánok belemenni, csupán közölni szeretném, hogy az Országos Levéltár és a Somogy megyei levéltár úrbéri peres iratai alapján a megye községeinek 95 százalékában sikerült számszerűen megállapítani a paraszti kézre került úrbéri jobbágy- és zsellértelkek számát, továbbá a közös legelőből, illetve erdőből számukra ítélt és átadott terület holdszámát. Meg kell említenem, hogy a rendezés alapját a községekben levő telkek száma képezte, melyeknek pontos megállapítása körül több helyen nagy csaták dúltak. A megyei adóösszeírások megbízhatatlanok, s ennek ellenére többször előfordult, hogy ezeknek adataira hivatkozva rövidítették meg a jobbágyokat. Volt olyan község, ahol a paraszti használatban levő földnek mindössze a felét ítélték úrbéri földként a parasztoknak, a másik felét maradványföldnek nyilvánították, amelyet holdanként a minőségtől függően 10 14 18 forinttal kellett a parasztoknak megváltania, rendszerint 1848. május 1-től számított 5 százalék kamattal. E problémakör részletezése már nem közérdekű, hiszen ennek módszere és történeti forrása minden megyére vonatkozóan f'. Andics Erzsébet: A nagybirtokos arisztokrácia ellenforradalmi szerepe 1848 49-ben. Iratok. II. k. Bp., 1952. 288. sz. 455 461. p. (Országos Levéltár. Windischgräz-iratok. 684. Politischadministrative Section.) 6. Madarász József: Emlékirataim. 1831 1881. Bp., 1883. 271. p.