AUDREY D. MILLAND: AHONNAN A SZÉL FÚJT

AUDREY D. MILLAND: AHONNAN A SZÉL FÚJT AHONNAN A SZÉL FÚJT Scarlett sok ezer mérföldet utazik, hogy nagynénjei halála utánátvegye örökségét. Ám a savannah-i "Rózsaszín kastély"-ba érve meglepetés várja. Eulalie többek között egy naplót hagyományoz rá,melyet Scarlett anyai nagyanyja, Solange Robilard írt, s melyneklétezéséről eddig csak igen kevesen tudtak. Scarlett mindig iskíváncsi volt annak a rejtélyes asszonynak az életére, akire annyirahasonlított, s akinek fiatalkori képe előtt oly sokszor állt megtűnődve Tarán. Scarlett sejti, hogy a szabályos sorok fényt deríteneksolange mozgalmas életére és

arra, mily megpróbáltatásokat kellettkiállnia a szerelméért és a boldogságáért. Prológus Scarlett Butler több ezer mérföld utazás után fá-radtan és fásultan tért meg a nagyszülei egykoriotthonába, hogy átvegye örökségét.a ház, a "rózsaszín kastély", ahogy a család-ban emlegették, az eltelt évek alatt szinte semmitsem változott; Pierre Robilard halála után Scar-lett nagynénjei, Pauline és Eulalie ugyanúgyrendben tartották, ahogy azt az apjuk rájukhagy-ta. Ugyanolyan rózsaszínűek voltak a falak; éssehol sem mállott a festék, mint a környező há-zak legtöbbjén. Azonban Pauline halála után kétévvel Eulalie is elhunyt, és a végrendeletébenscarlettet jelölte meg egyetlen örököseként.scarlett önmagában pusztán ezért még nemtette volna meg ezt a hosszú és fárasztó utat, deez is hozzájárult, hogy végül rászánta magát azutazásra. Voltaképpen több hónapot szándéko-zott tölteni az Államokban, meglátogatni a test-véreit, a gyermekeit és a rokonait. Ám ki tudja;mi okból, Afrikából egyenesen Savannah-bajött.Ahogy felsietett a vaskorláttal szegélyezettlépcsőn, különös érzések kerítették hatalmába,és nem tudta volna megmagyarázni, hogy miért.hiszen nem sok időt töltött ebben a házban, s anagyapját, a fukar és undok Robilard-t sem sze-rette túlságosan. Igaz, akadt életében egy idő-szak, amikor huzamosabb időt töltött itt, s akkorpierre Robilard felajánlotta, hogy ráhagyja a há-zát és a pénzét, ha mellette marad és gondozzaőt. Ám Scarlett nemet mondott, és a nagyapjavalósággal kiutasította őt a

házából. Azóta nemjárt itt, és most úgy térhet vissza, hogy mindenaz övé lett. Bekopogott a díszes ajtón, és türelmesen vára-kozott, amíg egy egyenes tartású, ősz hajú, te-kintélyes külsejű, fekete szolga ajtót nem nyitott.természetesen nem Jerome volt az, és még csaknem is hasonlított rá. - Ó, Mrs. Butler! - szólalt meg az idős férfiszokatlanul mély hangon. - Jónás vagyok. MissEverald már várja önt. Scarlett a hallban levette a kalapját és a ször-mekeppjét, s átadta az inasnak. - Honnan tudja, hogy ki vagyok? - kérdeztekíváncsian. - Ön ismer engem? Találkoztunk már? - Ó, Mrs. Butler... Még nem találkoztunk, detudomással bírtam a jöveteléről és ön oly nagyonhasonlít a szalonban lógó nagy képre, hogyazonnal megismertem! Amíg Scarlett elmerengve üldögélt a nagy sza-lonban és ismételten megcsodálta a rózsaszín,fehér és arany kombinációjú bútorokat, falakat,függönyöket, úgy érezte magát, mint egy hatal-mas babaházban. Arra gondolt, mennyire szeret-hette Pierre Robilard a feleségét, ha hajlandóvolt az egész házat rózsaszínre festetni; amikorsolange kijelentette, hogy mindenhol rózsaszíntszeretne látni maga körül. Hamarosan egy komoly arcú, vékony asszonyérkezett, barátságosan köszöntötte Scarlettet ésmelanie Everald néven mutatkozott be.

- Eulalie unokatestvére vagyok - mondtahalk, szerény hangján. - Én gondoztam őt, miu-tán Pauline-t magához szólította az Úr. Vele voltam egészen az utolsó pillanatig, és én küldtemönnek azt az értesítést, amelyben tudattam, hogymi történt. Scarlett fakó mosolyt vetett az idős asszonyra.- Köszönöm. Az asszony észrevette a pillantását, mellyel abútorokat szemlélte és bólintott. - Eulalie halála után mindent lezárattam, éshasználaton kívül helyeztem, csak azt a szobáttartottam fenn, amelyben jelenleg én lakom, és acselédszállást meg a konyhát. Minden csak önrevár, hogy átvegye, és aztán én is kiköltözöm. Deengedelmével, én még maradok pár napig, amígszerzek magamnak szállást. - Addig marad, ameddig jólesik, miss Everald.Nem látom szükségét, hogy ön elköltözzön. Haúgy gondolja, maradhat továbbra is ebben a ház-ban. Én csak pár hónapot töltök az Államokban,és addig is többnyire úton leszek. Aztán vissza-térek a férjemhez Afrikába. - Eladja a házat? - kérdezte miss Everald.Scarlett vállat vont. - Még nem tudom - felelte. - Valószínűlegnem. Az igazat megvallva még nem gondolkod-tam azon, hogy mihez kezdek vele.az idős asszony szeme felcsillant, mintha hirte-len eszébe jutott volna valami. - Ó, Mrs. Butler, ne haragudjon rám! Hogy énmilyen figyelmetlen vagyok! Hiszen ön bizonyá-ra elcsigázott és szeretne pihenni, és én csak be-szélek, beszélek, beszélek... Kérem, mondjameg, melyik szobát nyissuk ki önnek és azonnalintézkedem!

Scarlett azt a szobát kérte, amelyben egykor ittlakott. Azonban mielőtt lepihenhetett volna,miss Everald ünnepélyes képpel arra kérte, hogytartson vele. Pierre Robilard régi szobájába vezette, egy ha-talmas, magas mennyezetes helyiségbe, amelyetbútorokkal zsúfoltak tele, és amelyet az a fara-gott oszlopos, baldachinos ágy uralt, aminekoszlopfőit aranyozott sasok díszítették. A sarok-ban még ott állt a francia lobogó meg az a fejet-len próbababa, amelyen Pierre Robilard egykoriegyenruhája feszült arany váll-lapokkal és szám-talan kitüntetéssel. Scarlettnek eszébe jutott, hogy amikor előszörjárt itt, abban a nagy ágyban feküdt a nagyapjacsontig soványodva és rosszkedvűen.kérdőn pillantott miss Everaldra, hogy vajonmiért hozta ide, de az idős nő nem késlekedett amagyarázattal. - Mint bizonyára tudja, Mrs. Butler, ez a szo-ba régen az ön nagyapjáé volt. A halála után azön nagynénjei meghagyták érintetlenül monsieurrobilard kívánsága szerint. Eulalie csak néhányhéttel a halála előtt költözött át ide... ebben azágyban akart meghalni. Azon az asztalon az őholmijai vannak. És talál egy levelet, melyet Eu-lalia nekem mondott tollba két nappal a halálaelőtt. Önnek szól, Mrs. Butler.Scarlett üres lélekkel, csekélyke kíváncsiság-gal bontotta fel a levelet, és nem is annyira ol-vasta, mint inkább csak átfutotta a kézzel írt,szabályos sorokat. Rövidke búcsúüzenet volt asír széléről. Drága Scarlett! Fél lábbal a sírban vagyok, érzem, hogynapokon belül magához szólít az Úr, és énalig várom már, hogy hosszan tartó betegsé-gem után végre megkönnyebbülhessek.kedvesem, sohasem felejtem el irántam éspauline nénéd iránt tanúsított jóságodat, ami-kor az ínséges időkben gondoskodtál rólunk,és az a legkevesebb, amit viszonzásképp ad-

hatok, ha úgy rendelkezem a végakaratom-ban, hogy minden vagyonomat rád hagyom.azt akarom, hogy legyen tiéd ez a ház, amelyet nagyapád amúgy is neked szánt és legyentiéd mindaz, ami az örökséghez tartozik.és van még valami, ami talán aprócskaörömet okoz... Te mindig is annyira hasonlítottál édes-anyámra, a drága Solange-ra, és a sorsotokis oly hasonlóan alakult. Ó, drága Scarlett,emlékszem, mennyire érdekelt volna, milyenvolt a te anyai nagyanyád és mi szinte semmitsem mondhattunk, lévén hogy a fiatal korárólén és Pauline is igen keveset tudtunk.azonban amikor apa meghalt, a páncélszekrényéből előkerült egy kicsiny, bőrkötésűkönyv; édesanyám naplója. Pauline és énegyütt olvastuk végig, gyakorta szökött könnya szemünkbe, és mindketten rád gondoltunk.féltett kincsként őriztem ezt a naplót egészenidáig, és azt szeretném, ha most már te iselolvashatnád... Drága, Scarlett, búcsúzok tőled, és arrakérlek, tarts meg engem és Pauline nénédet jóemlékezetedben, mint ahogy mi is nagyon so-kat gondoltunk rád! Szerető nagynénéd: Eulalie Scarlett szeme egy kissé elfelhősödött, ahogyezeket a sorokat olvasta. Aztán az íróasztalonmegpillantotta a viharvert, agyonforgatott, bőrkötésű könyvecskét, és a kezébe vette. Ám mi-előtt belélapozott volna, akaratlanul is megfor-dult, és a tekintete a cikornyás aranykeretbe fog-lalt festményre esett. Solange Robilard! Ez a kép egészen más volt, mint az, ami Taránlógott a kandalló fölött. Egy élénk tekintetű, fia-tal nő, akinek sötét haja könyékig omlott le csu-pasz karjára, s mindössze egy fényes igaz-gyöngypánt fogta össze. Keskeny, arisztokrati-kus orra szigorú, makacs jellemre utalt, ám aszája sarkában cinkos mosoly bujkált, mandulavágású, sötét

szemeiből pedig nevető, kedves te-kintet nézett a világra, melyben Scarlett árnyalat-nyi szomorúságot vélt felfedezni. A karcsú, nyú-lánk testet áttetsző selyemköntös fedte, mely halátni nem is engedte, éreztette kebleinek halmaités rózsás mellbimbóinak kidudorodását.scarlett tudta, hogy rendkívül hasonlít SolangeRobilard-ra, és ez a hasonlóság mindig is izgatta.otthon, Tarán hányszor de hányszor megállt azottani kép előtt, tekintetét a nagyanyja arcárafüggesztette és próbálta kitalálni, vajon mi okoz-hatja azt a különös érzést, hogy a saját arcát lát-ja, mégha kissé eltérőek is a vonásai.talán most megtudhatja... Fáradtságáról és enerváltságáról megfeledkez-ve felnyitotta a naplót, és olvasni kezdte a szé-pen formált betűkből álló, ám mégis szabálytalannak tűnő, első sorokat. A mai napon elhatároztam, hogy naplót ve-zetek. Ezzel is gyakorlom az angol nyelvet.leírom, mert nem akarom tovább magambantartani azt a sok szörnyűséget, amin keresz-tülmentem. És nem bírom tovább titkolni,hogy halálosan szerelmes vagyok.scarlett ismét a képre pillantott, és megértette,mi az a különös pillantás, amit ő egyszerre tartottszomorkásnak és nevetősnek. Amikor ez a képkészült, Solange Robilard szerelmes volt. Még-hozzá halálosan. Solange Robilard? Nem Robilard az utolsó férje neve. AkkoribanSolange-t még egészen máshogy hívták... ELSŐ RÉSZ A FORRADALOM SZELE Port-aux Crimes, Saint Domingue1791. augusztus

ELSŐ FEJEZET Az estély 1. Jean Baptiste de Lafergier, a Port-aux Crimes-ben állomásozó francia helyőrség főhadnagyaösszegombolta a nyakán a mundért, megigazítot-ta a derékövét, és még egy utolsó pillantást ve-tett saját tükörképére. Magas, barna férfi nézettvissza rá, kackiás bajusszal, gondosan ápolt sza-kállkával az álla hegyén, és élénk, sötét szemekkel. A rizsporos parókát nem szenvedhette ezena trópusi éghajlaton, és szolgálatban szinte soha-sem viselte, de jelentős társasági eseményeknélnem bújhatott ki az etikett szabta szűk határok közül. Négy éve élt már Saint Domingue szigetén,ahogy az egykori Hispaniola nyugati részét ne-vezték, ám lévén, hogy gyernekkorát és kora ifjúságát egy ködös és hűvös normandia birtokontöltötte, úgy érezte, sohasem lesz képes meg-szokni ezt a párás és forró éghajlatot. A decem-bertől márciusig tartó telet még csak-csak elvi-selte, s nem szenvedett különösebben az április-tól júniusig és szeptembertől novemberig elhú-zódó esős időszakoktól sem, viszont a nyáriforróság szinte az őrületbe kergette. Ám katonavolt, és tűrnie kellett az áldatlan körülményeket.még szerencse, hogy az etikett - bár bizonyosdolgokat illetően hajlíthatatlan volt - az éghajlat-hoz némileg alkalmazkodva tartalmazott némienyhítést. Például a háromszögletű kalap, mely-nek viselése a kézben is illendő, s a fehér kesz-tyű, mely egyszerűen

elhanyagolható.jean Baptiste még egyszer megigazította ma-gán a zubbonyát, és a hóna alá fogta zsinóros ka-lapját. Újra megpödörte a bajuszát, s elmosolyo-dott. Megelégedett a látvánnyal.ha nem lenne már nős ember, szép sikereketarathatna a társaság nő tagjai között. Ám ő sze-rette a feleségét, aki három hónappal ezelőttpompás leánykával ajándékozta meg, s legfel-jebb csak huncut pillantásokig, sokat rejtő bóko-kig merészkedett más hölgyek társaságában.pedig... Kora ifjúságától kedvelte a szemrevaló nőket,s mindahányszor megdobbant a szíve, ha egy vé-kony derekú, üde arcú teremtést látott. Ez ké-sőbb, felnőtt korában sem változott, és gálánskalandok egész sorát élte meg. Aztán amikor Pá-rizsban állomásozott, Louis De Lambert estélyénmegismerkedett Antoinette-tel, egész éjszakaegyütt táncoltak, bókokkal halmozta el a lánytés miközben búcsúzáskor kezet csókolt neki,már tudta, hogy Antoinette a végzete. Az atyjaengedélyével udvarolni kezdett a lánynak, bele-szeretett, majd amikor átvezényelték Lille-be,hűséget esküdött neki. A többi fiatal katonatiszt-tel ellentétben Jean Baptiste később sem feled-kezett meg az ígéretéről, s bár lett volna alkalmamás lányokkal is ismeretséget kötni, hűségesenirkálta leveleit a kedvesének. Aztán amikor négyévvel ezelőtt megtudta, hogy Saint Domingueszigetére vezénylik, azonnal hazatért a de Lafer-gier család normandiai birtokára, és az apja elétárta az elképzelését, miszerint hamarjában fe-leségül veszi a szerelmesét, és magával viszi atávoli gyarmatra. Az apa beleegyezését adta, bárúgy vélte, Antoinette-nek és a szüleinek bizo-nyára lesznek ezzel a tervvel szemben fenntartá-saik. Jean Baptiste erre azt felelte, hogy mármindent megírt Antoinette-nek, és a lány mindennehézséget vállal. Bár az idős de Lafergier ezt nem nagyon hitte,nem vitatkozott a fiával. Abban biztos volt, hogyjean Baptiste mindent nagy körültekintéssel ésaprólékossággal kigondolt, ám azt nem hitte,hogy mindezt egy tizenöt éves lány felnőtt fejjelképes megérteni. Mindamellett nagyon valószí-nünek látta, hogy Antoinette szülei nem fogjákhozzáadni a

lányukat egy elszegényedett nemes-hez, egy egyszerű hadnagyocskához, és nem en-gedik el ilyen messzire otthonról. Másrésztazonban arra gondolt, hogy a lány nagyon fiatal,és ha szereti Jean Baptiste-et, ki fog tartani mel- lette. A vérmes remények azonban nem teljesedtekbe. Antoinette szülei boldogan fogadták a lehe-tőséget, hogy megszabadulhatnak hat lányukegyikétől, és hogy ilyen "könnyen és olcsón túl-adhattak rajta". Biztosra vették, hogy Jean Bap-tiste rendesen el tudja majd tartani a lányukatsaint Domingue-n; s éppen ezért Antoinette el-adósodott apja "megfeledkezett" a leánya hozo-mányának kifizetéséről. Jean Baptiste azonbanezt sem bánta. Annyira szerette Antoinette-et,hogy szemet hunyt ilyen apróságok fölött, és asietős házasság végül minden további zökkenőnélkül folyt le. Azonban nem sokkal ezt követően - amikor afiatalok már az indulásra készülődtek - az idősde Lafergier váratlanul elköltözött az élők sorából, és mivel Jean Baptiste testvérbátyja már há-rom évvel korábban az életét vesztette egy kelle-metlen balesetben, az újdonsült házas fiatal férfilett az örökös. Jean Baptiste hallgatott a felesé-gére, aki rávette, hogy adjon el mindent, s őkketten kezdjenek új életet azon a mesésnek mon-dott szigeten. Sietve pénzzé tette az ősi, családiudvarházat és az évtizedek alatt egyre kisebbreapadt birtokot, és ennek révén jelentős summá-val kelhettek útra a távoli gyarmatra, melynekészakon az Atlanti-óceán, délen pedig a Karib-tenger mossa a partjait. A pénz elegendőnek bizonyult. Jean Baptistevásárolt egy jókora házat, s hozzá egy legalábbakkora birtokot, mint amekkorát Normandiábansietve eladott. Néger rabszolgákat is vásárolt, smint a környéken a legtöbb földbírtokos, ő is cu-kornád termesztésébe kezdett. Ez persze nemhozott azonnali gazdagságot, sőt, a birtok inkábbnyelte a pénzt, semmint hozta volna, ám Jean-Baptiste okosan

taktikázott, és három év múltánmegtérült a befektetés. Mindemellett valame-lyest értett a joghoz is, és ez alkalmanként, ami-kor kisegítőként behívták az ügyvédi kamará-hoz, hozzájárult havi bevételeihez. Ez utóbbi te-vékenysége azonban mélyen felháborította a fe-leségét, legalább annyira, mint az, hogy nemvolt hajlandó kölcsönöket felvenni és adóssá-gokba verni magát. Minden nemesember na-gyobb lábon él, mint amit megengedhet magá-nak, állította Antoinette szenvedélyesen, és pél-dának a saját apját hozta fel, aki még mindig ha-talmas házat vezetett, fényűző életet élt, hatalmas estélyeket adott, pedig már évekkel ezelőttsúlyos adósságokba verte magát.nem illő és közönséges bárminek is az árátszámolgatni. Azonban még ennél is közönsége-sebb, ha egy nemesember magára ölti az ügyvé-di talárt. Eleinte Jean Baptiste tiltakozott, érvelt, kö-nyörgött és nem győzte magyarázni, hogy kez-detben minden pénzre szükségük lehet; ha jómódban akarnak élni, s majd ráérnek később úri-zálni. A felesége azonban ezt nem értette meg,és dühösen vágta minduntalan a férje szemébe,hogy miatta kell szégyenkeznie a társaságban.ám ez az összetűzés csak kezdete volt házas-ságuk rohamos megromlásának. Antoinette máraz első évben teherbe esett, a forró éghajlaton elképzelhetetlenül nyűgös lett, s bár a férje mindenkivánságát azonnal teljesítette, a szerelem el-enyészett köztük. És amikor a várva várt gyer-mek holtan jött a világra, vele együtt eltemettékházaséletük maradékát is. A tragédia végleges szakadáshoz vezetett Je-an-Baptiste és Antoinette között. A férfi minden-képpen szeretett volna gyereket, és biztosra vet-te, hogy Isten nem büntetheti őket másodjára is.antoinette azonban hallani sem akart egy újbóliterhességről. Eleve elzárkózott még a gondolat-tól is, és amikor a férje rámenősebben próbálko-zott, a nő eszébe juttatta, milyen kegyetlenülrosszul volt a terhessége hónapjai alatt. Gyűlölteazt az időszakot, gyűlölte testének elformátlano-dását; gyűlölte a szülés fájdalmait és kellemet-lenségeit;

s gyűlölte a mozdulatlan, vörös arcú,maszatos kis lényt, akit halva hozott a világra.erre hivatkozva Antoinette másfél éven át a férjemindenféle közeledését elhárította. Nem is pró-bált kifogásokat keresni, egyszerűen kulcsra zár-ta az orra előtt a hálószobája ajtaját. És amikorjean Baptiste még ezután sem adta fel, azasszony az arcába vágta, hogy ő már teljesítettea feleségi kötelességét, szült neki egy gyereketés nem tehet arról, hogy ő nem vigyázott rá elég-gé. a terhesség időszaka alatt. Amikor pedig aférfi könyörgésre fogta a dolgot, Antoinette ki-fejtette, hogy különben is elege van már abból azaktusból, amit mindig is megalázónak tartott.azonban egy évvel ezelőtt valami csoda foly-tán megtört köztük a jég, és Antoinette hálószo-bája ismét kitárult a férj előtt. De mivel az el-enyészett szerelem nem lángolt fel ismét közöt-tük, Jean Baptiste számára ez inkább büntetéstjelentett, mintsem megkönnyebbülést, mivel aházaséletük csak a legszigorúbb aktusra korláto-zódott, s bármivel próbálkozott is a férfi, azasszonya minden alkalommal az arcába vágta,hogy amit művel, az undorító. Ettől függetlenül azonban Antoinette 1790őszén ismét állapotos lett, és a tavasz végén,szinte már a nyár kezdetén erős, egészséges kislánynak adott életet. A terhessége kellemetle-nebb időszaka ezúttal nem a forró nyárra esett,hanem az enyhe tél végére, így valamivelkönnyebben viselte, mint korábban.a szülést követően a hálószoba ajtaja ismétbezárult Jean Baptiste előtt, és nem is nyílt kiazóta egyszer sem. Ám ennek ellenére a férfimég mindig szerette a feleségét, és igyekezettmindenben a kedvében járni. Csak az ehhez hasonló társas összejöveteleketnem nagyon szerette, mint amire épp most ké-szülődtek...

2. Amikor Jean Baptiste de Lafergier már nem bír-ta tovább a várakozást, bekopogtatott a feleségeöltözőszobájába. - Még tíz perc, és akár el se induljunk - szóltbe kedves ártatlansággal. - Mert mire megérke-zünk Port-aux Crimes-be, véget ér Saint Xulonék estélye. Miután Antoinette válaszra sem méltatta, a fér-fi további szavak nélkül benyitott.az öltözködés a jelek szerint már az utolsó fá-zisban tarthatott, mert Panne, a fiatal néger ko-morna épp a ruha fűzőjét húzta szorosra, miköz-ben az asszonya egy narancsgerezdet szopoga- tott. - Muszáj most étkeznie, Antoinette? - kérdez-te a férfi. - Úgy tudom, a vendéglátóink bőségesvacsorával várnak bennünket. Antoinette sötét hajú, élénk arcú, nádszálkar-csú teremtés volt, akinek láttán még mindigmegdobbant a férfi szíve. Ám az elragadó terem-tés egykor cinkos és pajzán szeméből most márhűvösség és közöny sugárzott, s mintha mandu-lavágású szemei, meg fitos orra is elutasítást ésfennhéjázó gőgöt sugárzott volna. A két szüléscseppet sem látszott meg az alakján, ha csak ab-ban nem, hogy keblei bőségesebb ívben dombo-rodtak, s a csípője talán egy árnyalattal szélesebblett. Igyekezett is Antoinette az előbbit még in-kább kihangsúlyozni, az utóbbit pedig a lehető-ség szerint teljesen elszorítani. - Jó lesz így, madame? - kérdezte Panne, ésarcán a feszültség elárulta, hogy öltözés közbenvalószínűleg már kaphatott egy-két megrovást.

- Még! - parancsolta az asszony. - Szoro-sabbra! Szorosabbra, ha mondom!az asszony felszisszent, ahogy Panne túl szo-rosra húzta a fűzőt, és anélkül, hogy odapillan-tott volna, hanyagul a néger lány kezére csapott.a szavait azonban a férjéhez intézte. Csak most,e kis közjátékot követően felelt meg az iméntimegjegyzésre. - Való igaz, Gerald és Saint Xulonnagy súlyt helyeznek arra, hogy a vagyonukkalhivalkodjanak, ám véleményem szerint nem len-ne illendő megérkezésünk után, ha egyből falnikezdenénk... Jean Baptiste konokul elmosolyodott. - Már pedig akár illendő, akár nem, én sze-mély szerint farkaséhes vagyok, és ha megkínál-nak, bizony nem fogok tétovázni, hogy csillapít-sam az étvágyamat. Panne már végzett a fűzővel, és a ruha fodraitigazgatta. Antoinette is végzett a narancsgerezddel, és azelőtte heverő ezüsttálkáról ráérős mozdulattalegy újabb gerezdet emelt a szájához. - Az én férjem azt cselekszik, amit akar - ve-tette oda. - Az ön esetében megbocsátható a fa-lánkság, hiszen ön férfi. Ám mit szólnának a tár-saságban, ha azt látnák, hogy asszony létemre énis bőségesen táplálkozom? Nem, barátom, rólamcsak ne fecsegjenek a hátam mögött.jean Baptiste megszokta már, hogy a feleségenéha "barátom"-nak szólítja. Amikor előszörhallotta ezt a szót Antoinette szájából, még kija-vította, hogy ő bizony nem a barátja, hanem aférje, ám Antoinette nem sokat foglalkozott ahelyreigazítással. Továbbra is ki-kicsúszott aszáján ez a megszólítás, és a férje cinikus mo-sollyal vette tudomásul, hogy végül is - lévén,hogy házaséletet már nem élnek - inkább he-lyénvaló a "barát" kifejezés, mint a "házastárs".

- Amennyiben végzett, asszonyom, indulhat-nánk. A lovak már bizonyára türelmetlenek.antoinette ismét elengedte a füle mellett ezt agunyoros megjegyzést. - Még el kell döntenem, melyik nyakék illikehhez az öltözékhez. Ön mit gondol? Az a sma-ragdberakásos vékony lánc, melyet öntől kaptamtavalyelőtt, vagy pedig a vastag, csavart lánc,melynek medalionia egy gyémántot vesz körül?fájdalom számomra, de úgy tűnik, más választá-si lehetőségem nincs, lévén, hogy mindössze ezzel a két nyakékkel rendelkezem.jean Baptiste jelzésértékű mozdulattal előhúz-ta aranyfedeles zsebóráját, és felkattintotta a fedelét. Sóhajtott. - A jelek szerint a nyakékekből eggyel máristöbb van a kelleténél - jegyezte meg egyre türel-metlenebbül. - Ha csak egy lenne, nem kelleneazon dilemmáznia, melyiket vegye. - Nos, barátom, úgy látszik, kettőnk közül önaz, aki megnehezíti az elindulásunkat - vetetteoda a nő, és egymás mellé helyezte a két ékszert,hogy mindkettőt szemügyre vegye.jean Baptiste elképedt. - Mármint én? Hogy érti ezt, asszonyom?a nő megvonta kecses vállait. - Mert ha a segítségemre lenne az ékszerek ki-választásában, semmi sem hátráltatná tovább azindulásunkat... A férfi elrakta a zsebórát, majd gyors pillantástvetett az asszony fehér fodros, halványkék kri-nolinjára, s az ékszerekre.

- Ha javasolhatom azt az ékszert, amit tőlemkapott... Antoinette a fejét rázta. - Attól tartok, el kell vetnem a javaslatát, bará-tom. A smaragd zöld fénye éles ellentétben áll abársony kékségével. Félő, hogy ha ezt a kettőtegyütt viselném, megszólnának a stílustalansá-gom miatt, és félő, hogy jogosan.jean Baptiste de Lafergier visszafojtott türelmetlenséggel intett. - Ez máris megoldotta a kérdést - vélte. - Ma-rad a gyémántos nyakék, melyet kegyed az édes-anyjától kapott. Vegye azt, és induljunk!az asszony türelmetlenül villantotta a férjéresötétbarna szemét. - Meglehet, barátom, hogy önt hidegen hagy-ják az efféle ügyek, ám ha nem haragszik, énigyekszem súlyt helyezni a tökéletes megjelenésre. És bárhogy nézem is, egyik nyaklánc semalkalmas e ruhához, így attól tartok, kénytelenleszek más öltözéket választani...jean Baptiste erőt vett magán, hogy ne hagyjael káromló szó az ajkait. - Értem én, pontosan értem - jegyezte meghalkan. - Az én asszonykám egy új nyakékre vá-gyik, és a mostani színjáték azt a célt szolgálja,hogy a hiányosságokra felhívja a figyelmemet.rendben van, megígérem, hogy eleget teszek akívánságának, a jövő héten bekocsizunk Port-a-ux Crimes-be, Lorgnon mester ékszerüzletébe,és kiválasztunk valami igazán szép nyakláncotönnek... csak arra kérem; induljunk már!az asszony arcán öröm villant, aztán sértettenfelhúzta az orrát.

- Az ígérete pusztán azt a célt szolgálja, hogyrajtam vezesse le az ingerültségét, Jean Baptiste. - Ugyan, miből gondolja, hogy ingerült va- gyok? - Gyűlöli a társasági összejöveteleket, és mi-vel tudja, hogy az életem fénypontját ezek az es-télyek jelentik, az utóbbi időben mindent elkövetazért, hogy az én kedvemet is elrontsa. - Még ha így lenne is -dörmögte a férfi -amit persze tagadok... elismerheti, hogy nem jár-tam sikerrel. És azt is a javamra kell írnia, asszo-nyom, hogy az ön kedvéért minden egyes alka-lommal leküzdöm a viszolygásomat, önszántam-ból elkísérem önt, és az ön útmutatásai alapjánigyekszem úgy viselkedni, hogy ne botránkoztassam meg az úri társaságot. Az asszony még mindig a két ékszert nézte, éseközben a szájába vette az utolsó narancsgerez- det. - Nem kívánok épp most vitába bocsátkozniarról, hogy ki kinek a kedvét igyekszik elvenni -folytatta a férfi. - Sőt, ha lehetséges, mindenporcikámmal azon vagyok, hogy mielőbb útrakeljünk, és megérkezzünk Port-aux Crimes-be.Éppen ezért, hogy az ékszerek ügyében a dönté-sét megkönnyítsem, megismétlem az ajánlato-mat, asszonyom. A jövő héten egy új nyakékkelgazdagodhat a kincsesdoboza. - A jövő héten - felelte a nő. - Kedves öntőlez az ajándék, és nem tétovázom élni az oly ritkaalkalommal... Ám attól tartok, ez a mai

estéremég semmit sem old meg. Talán ha a barackszí-nű ruhát venném fel, az összhatás nem lenne olykíméletlenül durva. Jean Baptiste de Lafergier e pillanatban érezteúgy, hogy elveszíti a türelmét. - Meglehet, hogy az öltözéke és az ékszerekösszhatását tekintve igaza van, asszonyom, ámazt gyanítom, ha most a ruhaváltás mellett dönt,oly későn érünk az estélyre, hogy senkit sem ta-lálunk, aki megcsodálhatná az ön stílusát. - Úgy látom, ön igen türelmetlen, barátom. - Ez sajnálatos módon öröklött jellemvoná-som. Ám jelen pillanatban, megkockáztatom,egy nálam szelídebb vérmérsékletű ember iskezdené türelmét veszíteni... Katona vagyok,pontossághoz, rendhez szoktam; és talán monda-nom sem kell, gyűlölök elkésni bárhonnan is.antoinette végzett az utolsó narancsfoszlá-nyokkal is, és karcsú ujjait abba a kézmosó tál-kába mártotta, amit Panne nyújtott eléje. - Elkésni szerintem sem illendő - felelte azasszony, miközben az ujjait mártogatta. - Ám el-sőnek érkezni egy estélyre véleményem szerinttöbb, mint illetlenség. Jean Baptiste erőltetetten nevetett. - Elsőnek? Asszonyom, ön tévedésben van!az estély... legjobb tudomásom szerint hatkorvette kezdetét, és az előbb, amikor az órámra pil-lantottam, azt tapasztaltam, hogy már elmúltnyolc is... - Nem szeretek elsőnek érkezni - ismételte azasszony közömbös hangon, és a homlokát rán-colva még mindig az ékszereket vizsgálgatta.jean Baptiste ismerte már annyira, hogy tudja,ilyenkor bármit mondhat, úgysem lesz képes ki-zökkenteni a feleségét az általa

megszabott rit-musból. Előbb vagy utóbb úgyis elindulnak!elhatározta, hogy legalább nem idegesíti ma- gát. Még egy utolsó trükkhöz folyamodott, hogymeggyorsítsa az indulásukat. Ismét előhúzta azsebóráját, és a fedelét felkattintva odamutatta afeleségének. - Most negyed kilenc van - mondta tényszerű-en. - Én most lemegyek a szalonba, és szólokalfredónak, hogy mostantól számítva mindentízpercben hozzon nekem egy pohár konyakot.így talán csillapíthatom a türelmetlenségemet... 3. Antoinette de Lafergier semmit sem gyűlölt job-ban annál, mint amikor a férje ittasan jelenikmeg egy bálon. Párizsban szinte egyáltalán nemivott, vagy ha igen, azt ügyesen titkolta. Azon-ban az itteni forró klímát és a nagy páratartalmatelég nehezen viselte, és amikor néha-néha hevesfejgörcsök támadták meg, konyakkal enyhítetteaz állapotát. Szép fokozatosan úgy rászokott azitalra, hogy néha még önmagát is sikerült meg-lepnie. Mivel alapvetően nem volt nagyivó típus,azon emberek közé tartozott, akik képesek egy-két pohárka erős brandytől is félrebeszélni,négy-öttől pedig egyensúlyérzéküket veszíteni,majd bódult álomba zuhanni. Ezért hát Antoinette sietve megoldotta a di-lemmáját, és a gyémántos nyakék mellett dön-tött, kiegészítve a hozzá illő karkötővel és gyű- rűkkel.

Valójában már hetekkel ezelőtt eldöntötte,hogy ezt az összeállítást ölti magára, és az időtcsak azért húzta, hogy bosszantsa a férjét, akimostanában egyre kevesebbet törődött vele, ésnéha keresztülnézett rajta, mintha nem is létezne.túlzottan persze nem akarta felmelegíteni a kap-csolatukat, mert tartott attól, hogy akkor ismételőkerül az ágy, és még egy gyereket ki kell hor-dania. Jean Baptiste ugyanis korábban egyfoly-tában fiú örökösről beszélt, s nem lehet tudni,megelégszik-e egy leány sarjjal. Márpedig Anto-inette elhatározta, hogy még egyszer nem esikteherbe. Elege volt a gyötrelmes, hevenyrosszullétekkel tarkított hónapokból és ha csakrágondolt a vajúdással töltött órákra, a háta isborsódzott. Azonban - bár az újabb terhességet, az újabbgyermeket szíve minden gyűlöletével utasítottael - a kislányát, akit élve sikerült a világra hoznia, teljes szívéből szerette, még ha a szeretetéttúlzottan nem is tartotta illendőnek kimutatni. Akis Solange-ot nem ő szoptatta, mert nem akartatönkretenni pompás melleit, s nem is babusgatta,mert bár negyedik leány volt a családjában, nemtudott volna mit kezdeni egy csecsemővel. Shogy ebbéli tudatlanságát leplezze, a kicsit min-dig közönyös arccal szemlélte, és úgy viselke-dett, mintha Solange csak egy szükséges teherlenne, amit a családnak el kell viselnie.no persze, nem is volt szükség a közreműkö-désére: Jinenda, az egyik rabszolgájuk egy hó-nappal korábban szült, és a néger nőnek volt bőven teje, hogy mindkét gyereket szoptassa. És ezvolt a szerencséje, hiszen ellenkező esetbenkénytelenek lettek volna eladni a néger csecse-mőt, hogy jusson tej a kis Solange-nak. Ezt adrasztikus megoldást persze sem Jean Baptiste,sem pedig Antoinette nem kedvelte volna, de haa helyzet úgy alakul - mit számít egy rabszolgacsecsemő élete egy fehér gyermekéhez képest?miközben Antoinette elvégezte az utolsó iga-zításokat a kalapján és a ruhája fodrain, intett azott lábatlankodó Pannénak.