1. tanegység, d) elem: részletes tananyagkifejtés Kökényesi Nikoletta és Petercsák Tivadar: oktatási segédanyag a Világörökségünk (Tokaj-hegyalja történelmi borvidék - kultúrtáj) c. tantárgyi modul Tokaji borvidék kultúrtáj című, 1. sz. tanegységéhez Az 1-6. fejezet Petercsák Tivadar, a 8-11. fejezet Kökényesi Nikoletta, a 4. fejezet A világ számára egyértelműsíteni kell a Tokajit. c. egysége Balogh Zoltán munkája. Petercsák Tivadar 1. TOKAJ-HEGYALJA KÖRÜLHATÁROLÁSA, A TERMELÉS ÉS ÉLETMÓD FÖLDRAJZI ALAPJAI megvallom, ha tudtam volna, hogy Bachus ily nagy élesztője az elméknek, már régen Parnassus hegyérül Tokai hegyre vontam volna kilenc musáimmal sátoromat szavalta egy Sátoraljaújhelyen 1765 farsang utolsó napján elhangzott iskoladrámában az Apollót, a tudományok istenét megszemélyesítő diák. (Bodó Sándor 1979. 480.) Ezek a szavak fennköltségük ellenére is jól mutatják azt, hogy a 18. században, de már korábban, a 16. század végére a Hegyalja lett a magyar szőlőtermesztés legfontosabb tájegysége. Ez annak köszönhető, hogy a 16-17. századra minőség tekintetében már nyilvánvalóvá lett a tokaji bor vezető szerepe a hazai bortermelésben. Okát két tényező magyarázza: egyrészt az 1550-1650 között a szőlőművelésben és a bortermelésben bekövetkezett változások, amelyek elvezettek az aszúbor készítéséhez és az általános minőségi javuláshoz, másrészt pedig az, hogy a török hódítás következtében kiesett a szőlőtermelésből az addig legjobbnak tartott szerémségi borvidék. Sehol az országban nem mutatható ki a szőlőtermelésnek olyan döntő súlya a mezőgazdaságon belül, mint éppen a Hegyalján, ahol a 16-17. században a mezővárosok belső és külső piacra termeltek bort. 1
1.kép. Hegyaljai táj szőlőkkel. Sasi Gábor felvétele, 2015. Nincs a magyar nyelvterületen olyan ember, aki a tokaji, a tokaj-hegyaljai bort ne ismerné, és arról ne lenne valami elképzelése. Ugyanez mondható el Európáról, mert a tokaji bor azon kevés termék, fogalom közé tartozik, amelyről nagyon sokan hallottak, esetleg meg is kóstolták azt. Mi magyarok büszkék lehetünk arra, hogy Kölcsey Ferenc nemzeti Himnuszunkban a Tokaj szőlővesszein/nektárt csepegtettél sorokkal fejezte ki Isten áldását és a jólétet. A terület elnevezése A Hegyalja elnevezés már a 14-15. században előfordul, de nem lehet pontosan meghatározni, hogy erre a területre vonatkozik-e, vagy a magyar nyelvterületen használatos öt-hat más hegyaljára. A Tokaj településnév valószínűleg ótörök eredetű, és a 13. században tűnik fel először. Török köznévi jelentése folyó menti erdő, ami a Bodrog és a Tisza partján egyaránt jellemző volt. A jelképnek számító hegy elnevezése az eddig még megnyugtatóan meg nem fejtett Tarcal névhez kapcsolódik, amely már Anonymusnál feltűnik Turzol alakban. A Tokaj helynév a 17. századtól mind jobban előrenyomul, annyira, hogy a területet a 18. századtól kezdve Tokaj-Hegyaljának kezdik nevezni. A 16. században a protestáns egyházi beosztás szerint Hegyaljai Kerületről beszélnek, mely később közigazgatási beosztásként is feltűnik. Paul Keller a 18. század elején azt írja, hogy az országon kívül Tokaji hegységnek mondják, és a rajta termett bort tokaji bornak nevezik, mert Tokaj a Tisza és a Bodrog összefolyásánál a Felvidék, Erdély és Lengyelország kapujának számít. Magyarországon azonban a vidék neve Hegyalja, ahol a hegyaljai bort készítik. Keller maga a Tokajer Wein- Gebürg elnevezést használta. 2
2.kép. Tokaj látképe. Rézkarc, 1657. Bencsik János - Orosz István (szerk.) 1995. címlap Bár Tokaj sohasem volt a Hegyalja politikai, vallási és kulturális központja, de annak kapujául számított, ahol az Alföld után más világ kezdődött, ameddig egykor a török uralom elért. Várát a 16-17. században Európa-szerte ismerték, ezért, meg a könnyebb lefordíthatóság és kiejthetőség kedvéért az egész területet a külföldi borkereskedők, majd ennél sokkal szélesebb kör Tokajról nevezte el. A kereskedők a tokaji bort keresték az egész Hegyalján, és ez lassanként a magyarban is polgárjogot nyert. 1750 körül Debreceni Ember András már így fogalmazott: Ezen hegyallyának Tokaj az czimere. (Bencsik János 1997. 158.) A terület hivatalos és közelnevezése azonban egyaránt Hegyalja maradt, amit a 19. század elejétől kezdve a Tokaj-Hegyalja váltott fel. Tokaj-Hegyalja körülhatárolása Közismert és természetes, hogy a 16. század óta hírnévre szert tett tokaji bor rangot adott Hegyalja településeinek. Érthetőek tehát azok a törekvések, amelyek e monopolizáló helyzet birtoklásáért folytak az elmúlt századokban. Már 1613-ban a Zemplén és Abaúj vármegyék Hegyaljai járásában lévő nemes és polgári rendűek összeültek, hogy szabályozzák a szőlőművelést és a borkészítést. Ugyan a szövege a mai napig nem került elő, de valószínűleg az a hét hegyaljai város vett rajta részt, amelyekről Mád 1622-ben született jegyzőkönyve ír. 3
1641-ben 13 település vett részt a szőlőrendtartás elkészítésében: Tokaj, Tarcal, Mád, Tállya, Szántó, Zombor, Szerencs, Ond, Rátka, Bénye, Tolcsva, Liszka és Keresztúr. Feltűnő, hogy hiányzik e sorból Olaszi, Sárospatak, Sátoraljaújhely, Toronya. 3.kép. Liszka az 1860-as években. Keleti Gusztáv rajza. Szabó József Török István (szerk.) 1867. A 18. század elején Paul Keller jelzi, hogy Hegyalja nagyobb része Zemplén megyéhez tartozik, míg néhány település Abaúj megyében található, de egységesen a Hegyalja nevet viselik. Ebben az időben ide számított Sátoraljaújhely, Sárospatak, Olaszi, Tolcsva, Horváti, Erdőbénye, Liszka, Szegi, Keresztúr, Tokaj, Tarcal, Zombor, Mád, Tállya, Rátka (puszta), Szántó, míg Szerencs, Golop, Monok és Ond településeknek meglehetősen nagy szőlőterületeik vannak és alapvetően a fentiekhez tartoznak. 4
4.kép. Golop az 1860-as években. Keleti Gusztáv rajza. Szabó József Török István (szerk.) 1867. A tokaji és hegyaljai kettősségre és az idetartozó településekkel kapcsolatban érdemes idézni Bél Mátyás véleményét az 1730 körüli évekből: Hegyaljai vagy tokaji a neve mindazoknak a boroknak, melyek a tokaji hegyen s tőle egyfelől északra 2 mérföldes körzetben Tarcal, (Mező)zombor, Mád, Tállya helységek egészen (Abaúj)Szántóig, másfelől nyári napkelte irányában 3 mérföldön belül (Bodrog)keresztúr, Szegi (és Szegilong), (Erdő)Bénye, (Olasz)liszka, Tolcsva, (Bodrog)zsadány, (Bodrog)olaszi, (Sáros)patak helységek (egészen (Sátoralja)újhelyig) jobb szőlőhegyein teremnek Vannak ugyan, akik a pataki és újhelyi borokat nem akarják ide sorolni, s olyanok is, kik a szerencsieket hozzáveszik ki-ki úgy becsüli e vidéknek borait, amint birtoka vagy az íz értékelése vezeti. Ám, aki az igaz és méltányos mérlegelést hordozza a szívén, nem tudja megfosztani a hegyaljai bor dicsőségétől azokat a borokat, melyek Patak és Újhely jobb talajú és fekvésű szőlőhegyein szoktak teremni, bár ott közülük általában többet utasítanak a kevésbé jók sorában vissza. Azt sem fogja tagadni senki, hogy olykor Szerencsen is szüretelnek igen kiváló s a gyöngébb tokajival szinte egyező ízű bort, de jó tulajdonságaira nézve sohasem hasonlítható ehhez, távolról sem méltó annak hírnevéhez. (Balassa Iván 1991. 18.) 5
5. kép. Tokaj-Hegyalja térképe, 1749. Balassa Iván 199l. 15. A korábbiaktól biztosabb támpontot nyújt a Hegyalja valódi területéről a Zemplén vármegye felterjesztésére 1737-ben született királyi leirat, amely szerint Tállya, Golop, Rátka, Mád, Zombor, Ond, Tarcal, Keresztúr, Kisfalud, Szegi, Bénye, Vámosújfalu, Tolcsva, Liszka, Zsadány, Olaszi, Patak, Újhely, Kistoronya, Szántó és Horváti hegyein termett borok a tokajival a kereskedésben egy becsben tartatnak. Ez a Hegyalját először hivatalosan zárt termőtájjá minősítő leirat nem említi a Szerencs környéki mezővárosokat és falvakat. Ugyanakkor Fényes Elek 1847-ben írta, hogy Szerencs, Gönc és Szikszó szőlőhegyein a hegyaljaihoz hasonló bor terem. A vármegyei döntések a 19. században is az 1737-es királyi rendelet alapján álltak, bár olykor kimaradt néhány jelentéktelen mennyiségű bort termő falu. Még az 1867-es díszes hegyaljai album is az 1737-ben meghatározott településeket sorolja a zárt borvidékhez. Egyes szerzők ettől szűkebben értelmezik Hegyalja területét, mások pedig a formája és mérete alapján határozzák meg. Így Entz Ferenc 1869-ben háromszög alakúnak mondja Tokaj-Hegyalját, melynek hosszabb szára 5.25 mérföld, Sátoraljaújhelynél kezdődik, Tokajnál végződik, az észak-nyugati szárny 3 mérföld. Nem számítja bele Szerencset és a környező falvakat, az északkeleti ágban Petrahót (Bodroghalász), Trautsonfalvát (Hercegkút), de oda számítják az Újhely közelében fekvő Kis-Toronyát. 6
6. kép. Tokaj-Hegyalja területe. Balassa Iván 199l. 17. Széles körben ismert mondás, hogy a Hegyalja Sátorhegytől Sátorhegyig terjed (Incipit in Sátor, desinit in Sátor), vagyis az újhelyi Sátorhegynél kezdődik és az abaújszántói Sátorhegynél ér véget. Szántón úgy tartják, hogy a Sátorhegy mindaddig morgott, amíg egy nagy fakeresztet nem állítottak a tetejére. A helyi hagyomány szerint az a kereszt a Hegyalja határa. A tájegység szőlőművelésében, s ezzel együtt a vidék életében rendkívül nagy megrázkódtatást előidéző filoxera után az 1737-ben rögzített területhez képest kiszélesedett a történelmi borvidék. A szőlők újratelepítése után a Hegyaljához számítják Monok, Legyesbénye, Bekecs, Szerencs, Makkoshotyka és a Sátoraljaújhely közelében fekvő, 1918 után Szlovákiához tartozó Szőlőske bortermő hegyeit is. 7
7.kép. Szántó az 1860-as években. Keleti Gusztáv rajza. Szabó József Török István (szerk.) 1867. 8.kép. Sátoraljaújhely az 1860-as években. Bal oldalt a Sátorhegy. Keleti Gusztáv rajza. Szabó József Török István (szerk.) 1867. A 20. század végén, a rendszerváltozás időszakában a Borsod-Abaúj-Zemplén megyében fekvő Tokaj-Hegyaljához a következő települések tartoztak: Abaújszántó, Bekecs, Bodrogkeresztúr, Bodrogolaszi, Bodrogszegi, Erdőbénye, Erdőhorváti, Golop, Hercegkút, 8
Károlyfalva, Legyesbénye, Mád, Mezőzombor, Monok, Olaszliszka, Ond, Rátka, Sárazsadány, Sárospatak, Szegilong, Szerencs, Tarcal, Tállya, Tokaj, Tolcsva, Vámosújfalu, Végardó, Sátoraljaújhely. Szlovákia a történelmi borvidékhez tartozónak tekinti Kistoronyát és Szőlőskét, ami alapján jogot formál a tokaji név használatára. A két ország között vita folyik arról, hogy Szlovákia használhatja-e a Tokaji márkanevet és milyen terület tartozik Szlovákiában a történelmi tokaji borvidékhez. A terület 2002-ben Tokaj-hegyaljai történelmi borvidék kultúrtáj néven lett a világörökség része, amely összesen 27 települést foglal magában: Abaújszántó, Bekecs, Bodrogkeresztúr, Bodrogkisfalud, Bodrogolaszi, Erdőbénye, Erdőhorváti, Golop, Hercegkút, Legyesbénye, Makkoshotyka, Mád, Mezőzombor, Monok, Olaszliszka, Rátka, Sárazsadány, Sárospatak, Sátoraljaújhely, Szegi, Szegilong, Szerencs, Tarcal, Tállya, Tokaj, Tolcsva, Vámosújfalu. A világörökségi magterület 8 településből (Bodrogkeresztúr, Bodrogkisfalud, Mád, Mezőzombor, Szegi, Tállya, Tarcal, Tokaj) és 6 világörökségi objektumból áll (Ungvári pincék (Sátoraljaújhely), Rákóczi pince (Sárospatak), Gombos-hegyi pincesor (Hercegkút), Kőporosi pincesor (Hercegkút), Oremus pincék (Tolcsva), Tolcsvai Bormúzeum pincéi (Tolcsva)). Ezek a védőterülettel együtt alkotják a kultúrtájat, amelynek kiterjedése összesen 88 124 hektár. Természetföldrajzi adottságok A domborzat A Zempléni-(Tokaji-) hegység, s ezen belül Tokaj-Hegyalja magasabb régiói a miocén időszakban végbement vulkáni működés eredményeként alakultak ki. 13,5 millió évvel ezelőtt riolit tufaszórás és lávafolyás kezdődött, majd andezit- és dacit-lávák, illetve ezek tufái jutottak a felszínre. Több helyen a vulkánok közé benyomuló tengeri üledékek is megtalálhatók. A miocén második felében és a pliocénban kialudt vulkáni formákat, kúpokat a külső erők elsősorban a csapadék- és folyóvizek erősen átformálták, lepusztították. Az egész hegység enyhén hullámos felszínné alakult át, amelyet a megélénkülő tektonikus mozgások alaposan feldaraboltak. Az összetöredezett felszín a harmad és negyed időszak határán ismét kiemelkedett, míg alföldi előtere lesüllyedt. Ennek következtében megnövekedett a domborzati energia, amelynek hatására a folyóvizek erősen bevágódtak a felszínbe. A vulkáni kitörések megszűnése után a feltörő gejzírek a hegység peremén és a kismedencékben forráskúpokat hoztak létre, amelyek legszebb példái Mád és Rátka térségében és Sárospatak környékén (Botkő) figyelhetők meg. A pleisztocénban (jégkorszak) hazánk jégtakaró körüli terület volt. A hideg, száraz klímákban az erős szelek a Zempléni-hegység dél-nyugati részében, legfőképpen a Tokaji-hegyen tekintélyes vastagságú port raktak le, amelyből lösz képződött. Vastagsága a Kopasz-hegy keleti oldalán a legtekintélyesebb, ahol eléri a 25 métert, az északi oldalon 15-20, a délin 1-10 méter vastag. A lösz felszínt az erózió erősen feldarabolta. A jégkorszak leghidegebb periódusaiban kevéssel 0 C fok alatti évi középhőmérséklet uralkodott, amikor jelentős elegyengető folyamat révén a hegység peremén hegylábfelszínek jöttek létre. A lefolyó víz következtében lerakódott anyag rétegzett, durvább és finomabb szemcséjű sávok váltogatják egymást. A hegyek lábánál általában durva üledék rakódott le, míg távolodva az anyag folyamatosan finomodik. A 300-400 méter magas hegyek lábához simuló hegylábfelszínek a Bodrog, ill. a Szerencs-patak irányába lejtenek. 9
Mindkét domborzati típus kedvező feltételeket biztosít a szőlőtermelés számára. A hegyoldalakon kedvezőbbek a sugárzási viszonyok, magasabb cukorfokú szőlő terem, de a meredek lejtők rosszabb vízgazdálkodása miatt a hozamok alacsonyabbak. A kis lejtésű hegylábfelszínek vízgazdálkodása jobb, magasabbak a hozamok, a minőség gyengébb, a gyakori fagykár kockázatossá teszi a termelést. 9. kép. Szőlőművelés a hegyoldalon. Sasi Gábor felvétele, 2015. Éghajlati tényezők A 93-94 m tengerszintfeletti magasságú környezetéből hirtelen kiemelkedő Tokaj-Hegyalja éghajlata számos vonatkozásban az alföldi viszonyokkal mutat rokon vonásokat, de a bonyolult domborzati tényezők miatt változatosabb annál. A helyi klímán belül kisebb klimatikus területek különülnek el. A legfontosabb éghajlat alakító tényező a napsugárzás. A maximális sugárzásmennyiség területi alakulásában nagyon nagy szerepe van a domborzatnak. A déli, kevésbé árnyékolt lejtők több, az északias lejtők kevesebb sugárzásban részesülnek. A napfénytartam területünkön 1950, a hegység magasabb területein 1900 óra évente. Az un. globál sugárzás értéke a hegyek lejtőin mintegy 12 %-kal nagyobb, mint az alatta elterülő sík területen. Az évi középhőmérséklet Tokaj-Hegyalján kis eltérésekkel 10 C fok körül alakul 50 év átlagában. A tengerszint feletti magasság emelkedésével átlag 300-350 métertől erőteljesebb a hőmérséklet csökkenése, de a lejtők iránya is erőteljesen befolyásolja a felmelegedés mértékét. A hegyek északi és déli lejtői között ősszel és tavasszal nem ritka a 6-8 fokos hőmérsékleti különbség. A domborzatnak fagykár módosító hatása is van, néhány méter szintkülönbség is befolyásolja azt. A terület évi csapadék mennyisége 550-600 méter. A kevés csapadék, a viszonylag magas hőmérséklet, a lefolyási és párolgási viszonyok miatt a lejtők szárazságra hajlamosak. A csapadék időbeli eloszlása nem egyenletes, sőt esetenként szeszélyes. A tokaj-hegyalján előforduló néhány esős őszi nap hozzájárul ahhoz, hogy a szőlő héja elvékonyodjon, és megtelepedjen rajta az aszúsodást okozó gomba (botrytis chinerea). Télen a hótakaró jelentős 10
védelmet nyújthat a faggyal szemben. A hőmérséklet és a csapadék mennyisége alapján a szakemberek a Hegyalján hat klímatípust különítenek el: 1.) A hegylábfelszínek legalacsonyabb részén mérsékelten meleg-száraz, 2.) mérsékelten meleg-mérsékelten száraz (Erdőbénye és Sátoraljaújhely között keskeny sávban), 3.) mérsékelten hűvös-száraz (Mád- Tokaj-Sárospatak között keskeny sávban, 4.) az előző zóna felett mérsékelten hűvösmérsékelten száraz, 5.) hűvös-száraz (a szőlőzóna legfelső határa mentén), 6.) hűvösmérsékelten száraz (a Tokaji-hegy legmagasabb része. Talajtakaró A Zempléni-hegységben a természeti földrajzi viszonyok két alapvető talajtípus kialakulását segítették elő: a magasabb, erdővel borított területeken a barna erdőtalaj, a periférikus kultúrtájakon a minőségi jellegű talajok a jellemzőek. Sátoraljaújhelytől Abaújszántóig széles sávban nagy területeket a táj közel 60 %-át borítja a Raman-féle barna erdőtalaj (barnaföld). A morzsás szerkezetű, gyengén savanyú kémhatású, kedvező vízgazdálkodású talajnak jó a tápanyag ellátottsága is, így jó termőföld. Meglehetősen gyakori a nyirok is. A csernozjom barna erdőtalaj az alacsonyabb hegylábi lejtőkön jellemző. Ott alakult ki, ahol a lombos erdőt kiirtották, s huzamosabb ideje mezőgazdasági termelés folyik rajta. Egyedül a Tokaji-hegyen alakult ki nagyobb összefüggő területen földes kopár. A szőlőművelés hatására a talaj lepusztult, s a szálban álló lösz van a felszínen. A fölötte lévő térszínen, ugyancsak löszön képződött a humuszkarbonát talaj. Tokaj-Hegyalja talajainak közel 60 %-a magas, 7 %-a közepes, 11 %-a alacsony, 22 %-a igen alacsony termőértékű. A szőlős területek aranykorona értéke Ondon 18,15, Tállyán 31,13, Tokajban 34,10, Mádon 39,41. Összehasonlításként érdemes megjegyezni, hogy a hegység belsejében Regéc határának aranykorona értéke 1,96, Telkibányáé 2,74. A talajok pusztulása A csapadék és olvadékvíz által előidézett talajpusztulásnak, vagyis eróziónak számos formája ismert Tokaj-Hegyalja területén. Lejtős térszíneken kisebb-nagyobb mértékben szinte mindenhol jelentkezik a szabad szemmel alig megfigyelhető felületi rétegerózió, ami egyenletes talajpusztulást eredményez. Ennél lényegesen markánsabban figyelhető meg a vonalas erózió, amelynek barázdás és árkos formája egyaránt felfedezhető területünkön. A barázdák tél végén, kora tavasszal és nyári záporok alkalmával alakulhatnak ki. Szélességük és mélységük néhány cm-től 50 cm-ig terjed. A meredek völgyek lejtőin, a völgyhajlatokban összegyűlő nagymennyiségű olvadék, ill. csapadékvizek évtizedek, évszázadok alatt helyenként 20-50 m széles, 10-15 m mélységet elérő árkok rendszerét hozták létre. A barázda és árkos erózió pusztító munkája különösen azokon a lejtős területeke erős, ahol az ember kiirtotta az erdőt, s a talajt nem ritkán szakszerűtlen módon műveli. 11
10.kép. A hegyoldalakon és a hegyek lábánál művelt szőlőterületek. Sasi Gábor felvétele, 2015. Összességében megállapítható, hogy Tokaj-Hegyalja természetföldrajzi feltételei kiválóan alkalmasak a szőlőtermesztés számára. Azonban számos tekintetben kimutathatók bizonyos területi különbségek. A kedvező napsugárzási viszonyokat élvező déli, keleti és nyugati lejtők szolgáltatják a tokaji hírnévnek megfelelő kitűnő minőséget. Hátránya a meredek térszíneknek, hogy a talaj kedvezőtlenebb vízgazdálkodása következtében a termékhozamok alacsonyabbak. A hegylábfelszínek ( szoknya területek) a kedvezőtlenebb sugárzási viszonyok folytán gyengébb bort adnak, de a talaj jobb víz- és tápanyag gazdálkodása eredményeként a terméshozamok magasabbak, a szőlők géppel könnyen művelhetők. Ugyanakkor fokozottan kell számolni a minden évtizedben egy-két alkalommal keletkező fagykárral. Felhasznált irodalom Balassa Iván: Tokaj-Hegyalja szőleje és bora. Tokaj-Hegyaljai ÁG. Borkombinát. Tokaj, 1991. Bencsik János Orosz István (szerk.): Tokaj. Várostörténeti tanulmányok II. Tokaj, 1995. Bencsik János: Tokaj, a kiváltságolt kamarai mezőváros és Hegyalja, avagy Tokaj-Hegyalja. A Herman Ottó Múzeum Évkönyve XXXV-XXXVI. 1997. 153-162. Bodó Sándor: Tokaj-Hegyalja, egy minőségi borvidék körülhatárolása. Ethnographia XC. 1979. 480-491. Boros László: A tokaj-hegyaljai szőlő- és borgazdaság természetföldrajzi alapjai. In: Bencsik János - Szappanos Erzsébet (szerk.): Tokaj és Hegyalja I. 15-33. Szabó József Török István (szerk.): Tokaj-Hegyaljai Album. Pest, 1867. 12
2. A VIDÉK TÖRTÉNETÉNEK VÁZLATA Tokaj-Hegyalja története sok szálon kapcsolódik Magyarország történetéhez, a kisebbnagyobb közigazgatási keretekhez és a területen birtokos családokhoz. Áttekintésünkben igyekszünk kiemelni azokat a korszakokat, amelyek meghatározóak voltak az itt élők és az ország számára, és alapvető adatokat közlünk a vidék településeiről. A terület a honfoglalás előtt is lakott volt, hiszen a folyók és a hegyvidék találkozásán lévő peremterület kiválóan alkalmas az emberi megtelepedésre. A neolitikumban e tájról szerezték be az obszidiánt, és itt haladt át a sószállító út is. A Tokaji-hegyen, Erdőbénye és Boldogkőváralja határában található obszidiánt nyersanyagként, félkész vagy kész eszközként szállították messzi vidékekre. A táj beletartozott az egymást követő rézkori, bronzkori és vaskori kultúrák vonzásába, egyik települése pedig bodrogkeresztúri kultúra néven a Kr.e. 3. évezred második harmadának végén élt rézkori népességet jelöli. Nem részletezve a régészeti korok emlékeit és a népvándorlás korát, megállapíthatjuk, hogy a vidék már a magyarság előtt is lakott volt. 1.kép. Tarcali tarsolylemez. Fodor István (szerk.) 1996. 120. A honfoglaló magyarok egyes csoportjai már a 862-t követő évtizedekben megtelepedhettek a Felső-Tisza vidéken. 895-től Tokaj és környéke kiemelkedő szerephez jutott a magyarság életében. Az itteni megtelepedésre utalnak azok a temetkezési helyek, amelyek közül 13
kiemelendő a vezéri körhöz tartozó tarcali előkelő sírjában talált palmetta mintás, aranyozott ezüst tarsolylemez, a Mezőzombor határában talált 10. századi gazdag asszonyi viselet és a tokaji kincslelet. 2.kép. Ezüst fülbevalók a tokaji leletből. Fodor István (szerk.) 1996. 202. A vidék korai történetével foglalkozik Anonymus, aki a honfoglalás után csaknem három évszázaddal írta meg a mondákon alapuló Gesta Hungarorumát. Ebben nagy teret szentel Tokaj-Hegyaljának, ami azt igazolja, hogy a 12-13. század fordulóján fontos területnek számított. Leírja, hogy Árpád vezér küldöttei Ete apja, Ond, Alaptolma apja, Ketel és Tarcal kun vitéz útközben átúsztatták a Bodrog folyót azon a helyen, ahol ebbe a Sátorhalomról lefutó folyócska beleömlik. A víz árjában Ketel lova megbotlott, s ő elmerülve csak a társai segítségével bírt kimenekülni. Azt a folyót ezért társai róla tréfásan Ketelpatakának nevezték el. Majd később Árpád vezér ugyanennek a Ketelnek adományozta Sátorhalomtól egészen a Tolcsva vizéig az egész földet lakosaival együtt. A Ketel patak a 13. században még előfordult, valószínűleg a Bodrog valamelyik jobboldali vizéről lehet szó. Olvashatjuk Anonymusnál Tarcal megjutalmazását is, aki Onddal és Ketellel versenyezve elsőként ért fel a Bodrog melletti hegy csúcsára. Ezért a hegyet attól a naptól kezdve Tarcal hegyének nevezték (ez a mai Tokajihegy). Árpád vezér kegyéből megkapta a hegy lábánál lévő földet, ahol a Bodrog a Tiszába ömlik. Ezen a helyen földvárat emelt, amely a Hímesudvar nevet viselte. Ez a kifejezés olyan földvárat jelent, amelynek a falait sövénnyel (hím) fonták és közeibe földet döngöltek. Ebből az látszik, hogy Anonymus életében, a 12-13. század fordulóján a két folyó összefolyásának szögletében már állott a Tokaji vár. Balassa Iván kutatásai alapján érdemes felidéznünk Tokaj-Hegyalja települései nevének eredetét és az ismert első előfordulását. Magyar névadás személynevekből: Bekecs, a Beke személynévből (1067k/1267); Erdőbénye, Legyesbénye (1332) a Benjamin személynévből, jelzőjük pedig nem kíván magyarázatot; Mád (1332) Modu személynévből; Sára (1275) személynév változatlan formában; Ond (1247) személynév, amely az ó öreg kicsinyítőképzős alakja. 14
3.kép. Erdőbénye az 1860-as években. Keleti Gusztáv rajza. Szabó József Török István (szerk.) 1867. Szláv személynevekből, de magyar helynévadási módszert tükröznek a következők: Golop (1258) személynév, mely ostoba jelentésű szláv szóból képződött; Monok (1227) a monak szláv szerzetes szó található meg benne; Rátka (1255) a szláv Radka személynév magyar formája; Szegi-Long (1350) első fele magyar, a második része szláv logb rét, berek jelentésű szóra megy vissza; Mezőzombor (1298) második tagja a szláv zobr bölény jelentésű szót rejti, ebből a szláv Zumbur személynév; Sárazsadány (1275) a szláv Zadan személynévből alakult magyar jellegű helynév. Magyar szavakból, magyar rendszer szerint alakultak a következő településnevek: Abaújszántót (1275) minden bizonnyal olyan jobbágyok lakták, akik szántással szolgáltak; Bodrogkeresztúr (1239) jellegzetes magyar középkori elnevezés, amely a szentkeresztet, akárcsak Krisztust úr-nak nevezte; Erdőhorváti (1396) feltehetően szláv eredetű népességre utal, de az elnevezés formája magyar; Kisfalud (1220) d kicsinyítő képzővel jellegzetes Árpádkori forma; Sárospatak (1201) a sár mocsár jelentésű szó és az eredetileg szláv eredetű patak összekapcsolódása magyar helynévadásban; Sátoraljaújhely (1284) feltehetően a Sátor-hegyről vette nevét és a négy szóból álló összetétel a magyar helynévképzés gyakorlatát tükrözi; Szöllőske (1273) az egyetlen olyan helynév, amely a szőlőtermelésre vonatkozik; Toronya (1276) a német eredetű torony magyar képzővel ellátott változata; Vámosújfalu (1332) esetleg a Bodrogon vámszedésre alapították; Végardó (1353) második tagját az (erdő) óvóval lehet összevetni. 15
Két feltehetően ótörök eredetű névvel is találkozunk: Szerencs (1150k) egy serinc türelem, szívósság szóra vezethető vissza, de van olyan vélemény is, mely szerint a Szerém kicsinyítő képzős változata; Tokaj (1270) egy ótörök szóval egyezik, melynek jelentése folyómenti erdő ; szláv eredetű és képzésű Petraho (ma Bodroghalász, ami Sárospatak része). 4.kép. Tokaj az 1860-as években. Keleti Gusztáv rajza. Szabó József Török István (szerk.) 1867. Eredetét tekintve tisztázatlan Tolcsva (1150k), mely legkorábban mint a patak neve jelent meg. Esetleg tóvtócsa leszármazottja lehet. Tarcal (1150)- nem ismerjük származását, az azonban kétségtelen, hogy a szerémségi Fruska Gora magyar neve ugyancsak Tarcal. Vannak olyan települések a Hegyalján, amelyek a 12. századi feltételezett vallon betelepüléshez kapcsolódnak. Olaszliszka (eredetileg Liszka-Olaszi 1248) egy szláv szóval való összetétel: Liszka kopasz hely, leska mogyorócserje, az Olaszi pedig tükrözi a magyar nyelvnek azt a tulajdonságát, hogy minden újlatin nyelvet beszélőt olasznak nevez. Bodrogolaszi (eredetileg Patak-Olaszi 1262) ugyanaz a képzés. Tállya (1255) a vallon, ófrancia taille irtvány jelentésű szóból származhat. A telepesekkel (hospesek) kapcsolatban az első ismert oklevelet Imre király 1201-ben adta ki, amelyben már korábbi kiváltságaikra hivatkozik. Ezek szerint valamikor a 12. század második felében jelentek meg e tájon az ófrancia, vallon (olasz) telepesek. Szőlővel való 16
foglalatosságukat csak sejteni lehet, de túlélve a tatárjárást, a 13. század második felétől már bővebben vannak adatok a szélesebb körű szőlőművelésre. Az Árpád-korban annak ellenére, hogy a Hegyalja messze esett a királyi központtól fő helyein, Tokajon, Szerencsen és Sárospatakon a királyok és családtagjaik is sokszor megfordultak és rövidebb-hosszabb időt töltöttek. A vidék a kialakuló vármegyerendszerben Zemplén és Abaúj területén helyezkedik el, ami magába olvasztotta a pataki erdőispánságot. A tatárjárás e vidéken is nagy veszteségeket okozott, és a korábban is meglévő tokaji, szerencsi palánkvárak helyett az 1260-as évektől sorra épültek a kővárak (Tokaj, Patak, Szerencs, Boldogkő, Tállya) amelyek fontos szerepet játszottak a magyar történelemben, a trónviszályokban, a Habsburg-ellenes felkelésekben, a magyar királyság és erdélyi fejedelemség küzdelmeiben. Az Anjou-királyok alatt a hospesek (telepesek) kiváltságait újra megerősítették, és a viszonylag békés időben fejlődhetett Hegyalja. Ez lehetett a szőlő nagyobb méretű elterjedésének egyik jelentős korszaka. A 14-15. század fordulójától a vidék egyes részterületei különböző családok (Czudar, Brankovics, Szapolyai, Perényi) birtokába kerültek, akik közül számosan magas hivatalt viseltek. A 15. században a husziták is megjelentek e tájon, majd a század második felében a felvidéki városok (Bártfa, Kassa, Eperjes, Lőcse stb.) szereztek maguknak szőlőterületet a Hegyalján. Feltűnő azonban, hogy a korszak történetírói (Istvánffy, Galeotto, Bonfini) nem tesznek említést az itteni borokról. Még a 16. században is a szerémségi bort tekintették a legjobb minőségűnek, amelynek színvonalát ekkor még nem érhette el a hegyaljai. A hadak útjában álló Szerémséget a török 1523-ban foglalta el, ami a legendás és legfontosabb magyar borvidék pusztulását jelentette. Az ezt követő időszakra esik a hegyaljai szőlőművelés fellendülése. Balassa Iván konkrét kapcsolatokat is feltételez (vallonok áttelepülése, dűlőelnevezések azonossága) a két terület között. 17
5.kép. Eperjesi házak. Magyarország 1971. 238. A reformáció hamar elérte Tokaj-Hegyalját, és földesurainak jelentős része (Perényiek, Dobók) a protestáns vallást követték. Sárospatakon magasabb fokú iskolát alapítottak (1531), amely a latinos műveltséget terjesztette, és valószínűleg a latin mezőgazdasági szerzők írásai az iskolán keresztül hatottak a vidék gazdálkodására is. A terület soha nem került török uralom alá, hanem a 16. század közepétől kezdve elsősorban Erdély felé tartott kapcsolatot. Tokaj, Szerencs, Sárospatak bizonyos értelemben végvárak voltak, de kívül estek a törökök nyugat felé irányuló hódítási útvonalán. Ennek ellenére gyakran betörtek ide is a törököket segítő tatár hadak, és raboltak, fosztogattak, mint ahogy a 17. század elején Básta György császári generális megtorló hadjáratai is. Ez az évszázad a hadak országútját jelentette ennek a vidéknek. Jelentős helyszíne volt a Bocskai szabadságharcnak, sőt Bocskai Istvánt a Hegyalján, Szerencsen választották 1605 áprilisában Magyarország fejedelmévé. 6. kép. Bocskai István. Magyarország 1971. 198. Tokaj-Hegyalja történetének legvirágzóbb korszaka, amíg a Rákóczi-család birtokában viszonylag nyugodt körülmények között élhettek. A család hegyaljai birtokszerzése és itteni megtelepedése Rákóczi Zsigmonddal vette kezdetét, aki hatalmas vagyonát karddal (1588-as szikszói diadal a török felett) és házassággal szerezte. A család további tagjai (I. és II. Rákóczi 18
György tovább gyarapították itteni birtokaikat. I. Rákóczi György erdélyi fejedelem és felesége, Lorántffy Zsuzsanna a 17. század első felében gyakran Sárospatakon laktak, személyükön keresztül még jobban érződött az Erdélyhez való kapcsolódás. Ez volt az a korszak, amikor a tokaj-hegyaljai szőlőművelés többé-kevésbé felvette a máig jellemző arculatát, elterjedtek az új szőlőfajták, kialakultak azok a minőségi borok, amelyeket ma is ismerünk. A Rákóczi birtokok központja Sárospatak volt, de már a 16. század közepétől kezdve jelentősen megnőtt Tokaj katonai, politikai jelentősége. Itt volt ugyanis nemcsak Hegyalja, hanem az északra vezető mindenféle kereskedelem kapuja, a Tiszán történő átkelés, amelyet egy jól felszerelt és a víz által védett vár biztosított. A 17. század közepétől II. Rákóczi György, majd I. Rákóczi Ferenc uralkodása idején a politikai helyzet egyre bizonytalanabbá vált. Ez csak fokozódott Thököly Imre elhúzódó kuruc felkelése idején. Az egykori írások gyakran emlegetik, hogy a harácsoló kuruc, labanc hadjáratok miatt hol kapálni nem tudtak, hol meg a szüretet nem tudták befejezni, a rájuk tört katonaság pedig elkobozta boraikat. A lakosságot nemcsak a háborúskodások, de a vidéken 1679-ben végigsöprő pestis is pusztította, jelentősen csökkentve a népesség számát. Az elkeseredettség olyan lázadásokat robbantott ki, mint az 1697-es hegyaljai parasztfelkelés, amelynek során még a várakat is el tudták foglalni, de a császári hadsereg csakhamar leverte a zendülést. A Rákóczi-szabadságharchoz a hegyaljai birtokok jövedelme és az itt élő lakosság adta az egyik legfontosabb alapot, II. Rákóczi Ferenc fejedelem pedig diplomáciai eszközként is használta a tokaji aszút a francia, orosz és porosz uralkodók támogatásának elnyerése érdekében. 7. kép. I. Rákóczi György erdélyi fejedelem. Trócsányi László tollrajza, 1897. Monok István Hapák József 2006. 4. 8. kép. Lorántffy Zsuzsanna. Trócsányi László tollrajza, 1897. Monok István Hapák József 2006. 5. 19
A szabadságharc bukása után, 1711-ben lefoglalták a hegyaljai Rákóczi birtokokat, melyeket Trautsohn herceg kapott meg, aki fontosnak tartotta a különböző nemzetiségek betelepítését. A ruszinok maguktól is jöttek, hiszen ismerték a területet, mert korábban rendszeresen jártak ide szőlőmunkát végezni. Ekkor települtek be ruszinok Végardóra, Komlóskára, Szerencsre és Sárospatak Hustác nevű külvárosába. Sokkal céltudatosabb volt a német telepítés. 1750-ben Trautsohn herceg würtenbergi leszerelt katonákkal, parasztokkal kötött szerződést, hogy három települést alakítsanak ki. Ők szállták meg a pusztává vált Rátkát, míg nagyobb részük Sárospatak határában építették fel Trautsohndorf (Hercegkút) és Karlsdorf (Károlyfalva) településeket. II. József uralkodása idején, 1785-ben érkeztek svábok Sárospatak déli részébe, a Hustác és a szomszédos falu, Petraho/Bodroghalász közé, amelyet róla Józseffalvának neveztek el. Rátka, Hercegkút és Károlyfalva máig őrzik hagyományaikat. A 18. század utolsó évtizedeiben nagy számban vándoroltak be sziléziai és galíciai zsidók. Számuk rohamosan növekedett: 1770-ben 179 család élt a Hegyalján, ebből 45-45 Mádon és Tolcsván, 1836-ban a zsidó lakosság pedig már 5587 főt számlált. A legnépesebb zsidó kolónia ekkor Abaújszántón (1193), Sátoraljaújhelyen (1125) és Mádon (800) volt. 1869-re Tokajban is 1004 főre (20 %) nőtt a lélekszámuk. 1880-ban már 11638 zsidó élt Hegyalján, a teljes lakosság 19,5 %-a. A legtöbben Sátoraljaújhelyen laktak (35,4 %), Tolcsván 30,5 %, Tokajban pedig 25,9 % volt a lakosságon belüli arányuk Ők főként kocsmát, pálinkafőzőt béreltek, valamint szeszforgalmazással és borkereskedelemmel foglalkoztak. Borkereskedelmi tevékenységüket a vármegye igyekezett ugyan akadályozni, de az mégis egyre inkább a kezükbe került, így a 17. század végén Tokajba és más hegyaljai városokba betelepült görögöket és rácokat háttérbe szorították. Tokaj-Hegyalja szőlő- és bortermelésének a virágkora a 18. században volt, és nagyjából a század utolsó harmadáig tartott. A fő piacnak számító lengyelországi borkivitel 1720-1770 között 6365 hektolitert tett ki. Ekkor jutott el nagyobb mennyiségben Európa szinte minden részébe, sőt Észak-Amerikába is. A 18-19. században Tokaj-Hegyalja a történelmi Magyarország egyik leggazdagabb vidéke volt, és a gazdasági élet fejlettségével függött össze a vidék nagy népsűrűsége, urbanizációs szintje. A 18. század második felében közel 40 ezer ember élt a Hegyalján, népsűrűsége pedig több mint kétszerese volt az országos átlagnak, de volt olyan megye is, amelyet hatszorosan felülmúlt. A szőlő- és bortermelés bázisán fejlődő hegyaljai mezővárosok a korabeli céhes ipar telephelyei is voltak, ahol a 17. században az aktív kereső népesség 20-25 %-a foglalkozott ipari termeléssel. A vasútépítés 1859-re Hegyalját is elérte, amikor megindult a közlekedés és a teherszállítás a Debrecen-Nyíregyháza-Szerencs-Miskolc fővonalon, amelyből 1871-ben ágaztatták le a Mezőzombor-Sátoraljaújhely szárnyvonalat. Hegyalja hanyatlását az 1880-as évek közepén megjelent filoxéra vész jelentette, amely tíz év alatt a szőlők 90 %-át kipusztította. Az így elszegényedett vidék lakossága számára Sátoraljaújhelyen az 1891-ben megkezdett szivargyártás, majd a dohánygyár, Szerencsen pedig az 1889-ben megépült cukorgyár biztosított megélhetést és fejlődést. A 20. század elején megkezdett szőlő-rekonstrukciós munkákat az első világháború lassította, majd leállította. A háborús vereség, az ország megcsonkítása, a külső piacok elvesztése bénítólag hatott az országra, s ezen belül Tokaj-Hegyalja gazdaságára is. Az itteni borok az idáig belső piacnak 20
számító felvidéki piacaikat is elveszítették, s két települést Kistoronyát és Szőlőskét az 1920-ban létrehozott Csehszlovákiához csatolták, s ez lett a sorsa Zemplén vármegye székhelye, Sátoraljaújhely egy részének is. Az 1920-as években természeti károk, az 1930-as években pedig a gazdasági világválság hátrányos hatása a hegyaljai szőlőket is sújtotta. A két világháború között a szőlőtermesztés és a borkivitel fokozása érdekében különböző szervezetek alakultak, a kormány pedig a minőségi bor felvásárlásával próbálta segíteni a gazdákat. 9.kép. A szerencsi cukorgyár a 19-20. század fordulóján. Képes levelezőlap a szerencsi Zempléni Múzeum gyűjteményéből. A második világháború főleg a front átvonulása - nagy veszteségeket okozott a Hegyalja szőlő- és borkultúrájában. Munkáskéz hiányában a szőlők egy részét nem művelték meg, különösen a német származásúak közül sokat hurcoltak el 1945-ben málenkíj robotra a Szovjetunióba. A földreform keretében szőlőt is osztottak a földnélkülieknek. Azonban a napszámosokból, zsellérekből lett új szőlőtulajdonosok nem rendelkeztek azokkal a speciális ismeretekkel, anyagi eszközökkel, amelyek a hosszú távra szóló szőlő- és bortermeléshez szükségesek. Így a szétparcellázott szőlőkben a termelés színvonala csökkent. Az 1950-es évek első felében a szőlősgazdákra nehezedő gazdasági és politikai nyomás hatására egyre többen hagytak fel a szőlőműveléssel, megsokasodtak a parlagterületek. A megyében az 1950-es évekre jellemző gigantikus méretű iparfejlesztés a hegyaljai munkaképes férfiak nagy részét a borsodi iparvidékre szívta, de sokan váltak ingázóvá lakóhelyük és a munkát adó megyeszékhely, valamint más városok ipari üzemei között. 1953-ban 3,8%-kal volt kevesebb a szőlőterület Tokaj-Hegyalján, mint 1935-ben, 1956-ig pedig további 7,4 %-os területi veszteség érte az itteni szőlőket. 21
1957-59 között a korábbakhoz képest kevésbé erőszakos módon szervezték a termelőszövetkezeteket, a begyűjtési rendszert a felvásárlás váltotta fel, amely érdekeltebbé tette a termelőket. Az állami támogatások hatására nőtt a szőlőterület, 1961-ben 4897,4 ha szőlőt tartottak nyilván, amelynek 28,8 %-a állami gazdaság, 21,7 %-a termelőszövetkezeti, 38,1 %-a termelőszövetkezeti csoport, illetve hegyközségi, 11,4 %-a egyéni tulajdonban volt. A rekonstrukciók során az enyhe lejtőkön és sík területeken megvalósított nagyüzemi szőlőtelepítés hatására Tokaj-Hegyalja szőlőterülete meghaladta a filoxéra előtti kiterjedést, a hozamok alapján pedig felülmúlta a korábbi értékeket, de a tendencia a minőség romlásához vezetett. 1970 és 1990 között a szőlővel beültetett terület 6000-7360 hektár között ingadozott. A bor értékesítése 1960-1990 között döntő mértékben az ún. szocialista piacon történt, a Közös Piac lényegesen kevesebb hegyaljai bort vásárolt. Az 1980-as években már mutatkoztak a válság jelei, az évtized végén kezdett összeomlani a keleti piac, s az itt elvesztett pozíciókat nem tudták a nyugati piacok bővítésével ellensúlyozni. 10.kép. Sátoraljaújhely az 1860-as években. Keleti Gusztáv rajza. Szabó József Török István (szerk.) 1867. A szocializmus évtizedeiben az országoshoz hasonló változások jellemezték Tokaj-Hegyalja közigazgatási, oktatási struktúráját. A középkori mezővárosok már a 19. század második felében községi jogállásúak lettek, egyedül Sátoraljaújhely tartotta meg városi rangját és maradt Zemplén vármegye székhelye. Az 1950-ben bevezetett tanácsrendszer együtt járt a megyék összevonásával, és a korábbiakkal szemben Borsod-Abaúj-Zemplén megye néven Miskolc központtal irányították Tokaj-Hegyalját is. Sárospatak, Tokaj, Szerencs és Abaújszántó járási 22
székhelyként regionális szerepkört is betöltött, s ezek a települések kapták vissza az 1980-as években városi jogállásukat. A sárospataki és sátoraljaújhelyi gimnázium mellett Szerencsen, Tokajban és Abaújszántón létesült gimnázium, valamint a mezőgazdasági- szőlészeti és közgazdasági képzést biztosító szakközépiskola-technikum. Felhasznált irodalom Balassa Iván: Tokaj-Hegyalja szőleje és bora. Tokaj-Hegyaljai ÁG. Borkombinát. Tokaj, 1991. Boros László: Tokaj-Hegyalja a Kárpát-medence leghíresebb borvidéke. In: Uő: Az aranyszínű szőlővesszők és borok földjén. Földrajzi tanulmányok. Nyíregyháza-Tokaj, 2007. 67-104. Csorba Csaba: Várak a Hegyalján. Budapest, 1980. Fodor István (szerk.): Őseinket felhozád. A honfoglaló magyarság. Kiállítási katalógus. Magyar Nemzeti Múzeum. Budapest, 1996. Frisnyák Sándor: A Zempléni-hegység gazdasági mikrokörzetei a 18-19. században. In: Bencsik János Viga Gyula (szerk.): A hegyaljai mezővárosok történeti néprajza. Miskolc, 1988. 22-47. Frisnyák Sándor: Tokaj-Hegyalja zsidó népessége (1840-1941). In: Uő: Tájak és tevékenységi formák. Földrajzi tanulmányok. Miskolc-Nyíregyháza, 1995. 75-84. Magyarország története képekben. Gondolat Könyvkiadó. Budapest, 1971. Monok István Hapák József: A bibliás Rákócziak. Kossuth Kiadó. Budapest, 2006. Laczkó István Laczkóné Héti Piroska: Tokajhegyalja. Gödöllői Agrártudományi Egyetem Kutató Intézete. Kompolt, 1980. Szabó József Török István (szerk.): Tokaj-Hegyaljai Album. Pest, 1867. Takács Péter: A zsidók Tokaj-Hegyalja társadalmában. In: Bencsik János Szappanos Erzsébet (szerk.): Tokaj és Hegyalja I. 1989. 115-122. 3. A HEGYALJAI SZŐLŐK SAJÁTOS BIRTOKVISZONYAI A szőlőbirtokok típusai, szolgáltatások, szerzésmódok A szőlőművelés helyszínei a 19. század derekáig határozottan elkülönültek a települések határában található egyéb művelési ágaktól, elsősorban a nyomáskényszer alatt álló szántóföldektől, közös legelőktől és rétektől. A szőlőhegyek, szőlőskertek ezen túl jogiigazgatási kérdésekben is önállóságot élveztek. A jobbágyi szőlőbirtok a feudalizmus évszázadaiban nem tartozott szorosan a telekállományhoz, gazdája mint szorgalmának és iparkodásának eredményével sokkal szabadabban rendelkezett vele, mint a telekállományhoz tartozó birtokaival. Ez a földesúrtól független adásvétel szabadságában nyilvánult meg elsősorban. Bár a földesúri jog a jobbágy szőlőterülete felett sem enyészett el, a szőlőbirtokos jobbágy mégis a földesúrtól függetlenül is szabadon eladhatta, cserélhette, zálogosíthatta szőlejét bárkinek, azzal a feltétellel, hogy az új birtokos a szőlő után járó feudális szolgáltatásokat az előző birtokoshoz hasonlóan megfizeti a földesúrnak. 23
Már a kora középkorban szinte minden falu határában előfordultak olyan területek, amelyek gazdája nem lakott helyben, hanem valamelyik közelebbi vagy távolabbi településen. Ez elsősorban olyan kiemelkedő és egyedi termékre vonatkozott, mint amilyen a szőlő volt. Az ilyen külső birtokosokat nevezték extraneusnak, akiknek Tokaj-Hegyalján többféle rétegét ismerték. Nagy jelentősége volt a közösségek, elsősorban a felvidéki városok szőlőbirtoklásának, amelyek a 15. századtól ismertek, de a 16. század második felében megszaporodtak. Ekkor a legnagyobb területtel Bártfa, Lőcse, Eperjes, Kassa rendelkezett, de Sáros, Szepsi, Gönc, Nagyvárad városoknak, sőt a Boldogkőváraljai Mészáros Céhnek is volt itt kisebb szőlője. A legjobb bort adó szőlőket igyekeztek megvásárolni Liszkán, Tolcsván, Erdőbényén, Zomborban, Mádon és Tállyán. A felvidéki városok szőlőbirtokainak legnagyobb része Szántón (82,5%) és Liszkán volt (46%). A felvidéki városok egyes polgárai is rendelkezek Hegyalján szőlővel, Zombor és Liszka szőlőterületének csaknem a fele az övék volt. A városok tanácsai az extraneus szőlőbirtoklást minden eszközzel igyekeztek leszorítani, s ezért először a közvetlen rokont, az atyafiságot kellett megkínálni a vétel lehetőségével, majd a szőlőszomszédot illette az elővételi jog. Aki egy év alatt a vételárat nem tette le, akkor ezt a jogát elvesztette. A 17. században Mád, Szerencs, Tállya és Tarcal határában a külső tulajdonosok szőlőbirtoka megközelítette, illetve némely esetben meg is haladta az 50 %-ot. Az extraneusok, amennyiben házzal helyben nem rendelkeztek, a földesúrnak adót, un. fertont vagy hegyvámot fizettek. Akinek háza volt, akkor az után a jobbágyokénál magasabb adót kellett lerónia. 1. kép. Mád az 1860-as években. Keleti Gusztáv rajza. Szabó József Török István (szerk.) 1867. 24
A szőlő birtokviszonyai Tokaj-Hegyalján a feudalizmus évszázadaiban sokkal szabadabbak voltak, mint általában az országban. A terület szokásjogát összefoglaló ún. hegyaljai jog megállapítása szerint itt a sült jobbágy is pénzen vett magának házat, földet és szőlőt. Ez azonban nem mentesítette az illetőt a földesúrnak járó szolgáltatás alól. A Hegyalján a birtokosra való tekintet nélkül a 16. századtól beszélnek dézsmás, szabad és kerti szőlőkről. A dézsmás szőlők után egyházi tizedet (dézsma) és a földesúri kilencedet (nona), vagy a kettő összevonásából adódó ötödöt (quinta), munkát és különböző ajándékokat kellett szolgáltatni, a másik két forma mentes volt ezektől. A dézsmás szőlőket lehetett adni-venni, cserélni, örökölni, és annak minden szabályozási joga a várost illette meg, amelyek ezeket a 16. század második felétől jegyzőkönyveikben rögzítették. Az ilyen szőlő lehetett városi polgáré, jobbágyé, nemesé vagy éppen főrendié, és az is megesett, hogy az egyik nemes a másiknak fizette a szolgáltatásokat. A 16-19. században a magyarországi mágnás családok csaknem mindegyike az Eszterházyaktól a Csákyakig vagy a Szirmayaktól a Perényiekig szőlőbirtokos volt a Hegyalján, s olykor nemcsak szabad szőlőkkel rendelkeztek, hanem dézsmakötelesekkel is, azaz kilencedet fizettek a tájegység földtulajdonosainak: az Alaghyaknak, Andrássyaknak, Rákócziaknak, Trautsohnoknak, Bretzenheimeknek. Az egri püspöknek már 1275-ben adtak bortizedet, a 15. század végén pedig azt meghatározott összegért rendszerint bérbe adta. A dézsmások szüret idején jelentek meg, és a bíró, az esküdtek, valamint a kerülő segítségével vették ki mindenkitől az egyházi tizedet és a földesúrnak járó kilencedet. A jobbágyok még kézi robotmunkával is tartoztak, ami azonban a szőlőkben nem sokat ért, ezért ritkán alkalmazták. A dézsma és a kilenced megadása sok nehézséggel járt, ezért egyes városok igyekeztek a földesurakkal állandó taxában megegyezni. 1700-ban ilyen egyezséget kötött Olaszliszka földesurával évi 700 forintról, amelyet három részletben fizettek ki, de még egyéb szolgáltatásokkal is tartoztak. 25
2. kép. Gróf Andrássy György monoki kastélya az 1860-as években. Keleti Gusztáv rajza. Szabó József Török István (szerk.) 1867. 3. kép. Trautsohn herceg sárospataki kastélya az 1860-as években. Keleti Gusztáv rajza. Szabó József Török István (szerk.) 1867. 26
4. kép. A bordézsmálás módja Tokajban. Tokaj városkönyve. 1987 Szabad szőlőkről akkor beszélhetünk, amikor a földesúr megfelelő pénzösszeg fejében egyegy szőlőt szabaddá tett a szolgáltatásoktól. A Tokaji-hegyen 1736-ban az összes szőlőterület 20%-a volt szabad szőlő. A harmadik csoportba tartozó kerti szőlő a Hegyalján elenyésző volt 27
az előző kettőhöz képest. Ez a jobbágyi szőlőbirtok egyik formája volt, amelyet a ház tartozékának tekintettek és dézsmamentesnek számított. Tokaj-Hegyalja szőlőterületének jelentős részét foglalták el a földesurak majorsági (allodialis) szőlői, amelyeket a tulajdonos műveltetett részben jobbágyi erővel, de nagyobb részt napszámos munkával. A borkereskedők az itt termelt borokat tartották a legjobbaknak, és az új fajták, eljárásmódok, szerszámok is a földesurak, meg a városok extraneus birtokán jelentek meg először. 5. A Lónyay uradalom szőlői és borháza a Mezőzombor Disznókő határrészen az 1860-as években. Keleti Gusztáv rajza. Szabó József Török István (szerk.) 1867. Ezen a vidéken is az öröklés volt a szőlőszerzés egyik alapvető módja, ami kívül esett a földesúr hatáskörén, és vitás kérdésekben a városi tanács döntött. Az ősiszőlőt (elődök által szerzett) csak a vér szerinti leszármazottak örökölhették. A szerzett szőlőt azonban bárkire hagyhatta a tulajdonos. Az öröklés mellett a vásárlásnak volt a legnagyobb jelentősége a szőlőszerzésben. A szabad szőlők ritkábban, a dézsmásak azonban meglehetősen gyakran cseréltek gazdát. Az eladó és a vásárló a tanácsot kérte fel a szőlő megbecsülésre. Az esküdtek a főbíró vezetésével a helyszínt megtekintve becsülevelet állítottak ki a terület áráról. Az eladó és a vevő a főbíró és a nótárius jelenlétében tett örökvallást (tulajdoni nyilatkozat, pénzátvétel és szavatosság), majd ezt bevezették a jegyzőkönyvbe. Egy év és három napig vártak az öröklevél kiadásával, mert addig a vásárlás megtámadható volt. Az adás-vételhez sajátos hegyaljai jelenségként kapcsolódik az áldomás ital, tudomány-pohár, kötő-pohár, vagy Ukkon- 28
pohár. Az áldomás ital akár természetben, akár pénzbeli fizetésben - az örökvallás után akkor járt, amikor a vételt bevezették a város jegyzőkönyvébe. Ha egy év alatt senki nem támadta meg a szerződést, akkor került sor az ünnepélyes eseményre, a tanúságot jelentő tudomány pohárból vagy Ukkon-pohárból történő ivásra, valamint a csere végleges befejezését jelentő pohár felmutatásra. A szőlőszerzés nem túl gyakori módja volt a zálogolás, amikor a tulajdonos bizonyos összegért meghatározott időre átadta valakinek a szőlőjét. A szegényebb hegyaljai rétegek lehetősége volt a parlag szőlő terület újra betelepítése, ami a tanács engedélyével történhetett és ez dézsmamentes területnek számított. Munkaszervezeti formák, a szőlő védelme 6. kép. Mádi öröklevél, 1563. Kalmár János én. 97. A hegyaljai szőlők birtokviszonyaihoz alkalmazkodva a megmunkálás és az őrzés meghatározott módja alakult ki az elmúlt évszázadokban, amelyben egyre nagyobb szerepe lett a bérmunkának és többrétegűvé vált az ellenőrzés rendszere. A 16. századig a Hegyalján is robot munkaerővel művelték meg a földesúri szőlőket. A század második felétől a minőségi igényeket már nem elégítette ki a hozzá nem értő és folyamatos ellenőrzést kívánó jobbágymunka, ezért azt a bérmunka váltotta fel. Ezt az indokolta, hogy a szőlő hét munkaszakasza nyitás, metszés, három kapálás, kötözés, fedés nagy szakértelmet kívánt, és ha ezt értő napszámosok, az ún. kapások végezték, akkor ez a termésben nagyobb hasznot hajtott, mint a robotosok munkája volt. A 19. század elejére a bérmunka csaknem kizárólagossá vált, és a kapás jobbágyok, zsellérek ezt kötelező bérért végezték. A napszámos munka esetén az időt határozzák meg, amely alatt dolgozni kell, de nem szabják meg az elvégzendő mennyiséget. Ezért jelentős felügyelet szükséges, hogy a napszámosok ne húzzák el a munkát. A 16. század végének nagy szőlőtelepítései jelentős munkaerőt igényeltek, 29