Nicholas Sparks KEDVESEM Johnt egyedül neveli szófukar, magába forduló édesapja, akit a munkáján kívül szinte csak az érmegyűjtés érdekli. A tengődő fiatalember egyéb ambíciók híján beáll az USA hadseregébe, ahol karrierje gyorsan felfelé kezd ívelni. Egyik szabadsága idején ismerkedik meg az elhivatott, gyönyörű fiatal lánnyal: Savannah-val, akivel első pillantásra egymásba szeretnek. A lány gyógypedagógusnak készül, és alapítványi munka keretében hajléktalanoknak épít házat. Mély érzelmektől átitatott kapcsolatuk ismeretlen távlatokat nyit meg a fiú előtt: figyelmét az elesettek, a szociálisan rászorulók felé irányítja. A fiú lassan megbékél környezetével, csodabogár édesapjával, és közös életük Savannah-val boldogságot ígér. A reményekkel teli jövő képét darabokra törik a világpolitikai események: a 2001. szeptember 11-ei terrortámadás után John úgy érzi, neki most elsősorban a katonaságnál kell helytállnia. A kényszerű hosszú távollétek azonban megviselik kikezdhetetlennek tűnő kapcsolatukat...
GENERAL PRESS KIADÓ
A mű eredeti címe Dear John Copyright 2006 by Nicholas Sparks Hungarian translation Nagy Ágnes Karolina General Press Kiadó Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás. A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is. Fordította NAGY ÁGNES KAROLINA Szerkesztette HÁMORI VALI A borítótervet GREGOR LÁSZLÓ készítette ISSN 1586-6777 ISBN 978 963 643 090 0 Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ 1138 Budapest, Viza utca 9-11. fszt. 2. Telefon: 359-1241, 270-9201 Fax: 359-2026 www.generalpress.hu generalpress@generalpress.hu Felelős kiadó LANTOS KÁLMÁNNÉ Irodalmi vezető BESZE BARBARA Művészeti vezető LANTOS KÁLMÁN Felelős szerkesztő BENDA LUCA Készült 19 nyomdai ív terjedelemben Kiadói munkaszám 1729-08 Nyomdai előkészítés TORDAS és TÁRSA Kft. Ez a könyv a debreceni könyvnyomtatás több mint négy évszázados hagyományait őrző ALFÖLDI NYOMDA ZRT.-ben készült. Felelős vezető György Géza vezérigazgató
Micah-nak és Christine-nek
Köszönetnyilvánítás E regény megírása egyszerre jelentett számomra örömöt és kihívást: örömöt, mert - reményeim szerint - a szereplők révén a hadseregben szolgálók megkaphatják a nekik kijáró tiszteletet az általuk végzett igen összetett tevékenységért, kihívást pedig azért, mert... nos, őszintén szólva, minden regényem megírását kihívásnak érzem. Persze vannak, akik jelentősen megkönnyítik a dolgomat, nekik ezúton is mindent köszönök. Catnek, a feleségemnek, egyben az asszonynak, akit tiszta szívből szeretek. Köszönet a türelmedért, drágám! Milesnak, Ryannek, Landonnak, Lexie-nek és Savannahnak, a gyermekeimnek. Köszönet örökös lelkesedésetekért! Theresa Parknak, az ügynökömnek. Mindent köszönök! jamie Raabnak, a szerkesztőmnek. Köszönet kedvességéért és bölcsességéért! David Youngnak, a Hachette Book Group USA új ügyvezető igazgatójának, Maureen Egennek, jennifer Romanellónak, Harvey-jane Kowalnek, Shannon Q'Keefenek, Sharon Krassneynek, Abby Koonsnak, Denise DiNovinak, Edna.Farleynak, Howie Sandersnak, David Parknak, F1agnek, Scott Schwimernek, Lynn Harrisnak, Mark Johnsonnak... Hálás vagyok a barátságukért! Edző- és sporttársaimnak a New Bern-i atlétikai csapatnál (amely az Észak-Karolina államban rendezett bajnokságon mind fedett pályán, mind szabadtéren diadalmaskodott): Dave Simpsonnak, Philemon Graynek, Karjuan Williamsnek, Darryl Reynoldsnak, Anthony Hendrixnek, Eddie
Armstrongnak, Andrew Hendrixnek, Mike Weirnek, Dan Castelow-nak, Marques Moorenak, Raishad Dobie-nak, Darryl Barnesnak, Jayr Whitfieldnek, Kelvin Hardestynek, Julian Carternak és Brett Whitneynek... Micsoda évad volt, fiúk!
Prológus Lenoir, 2006 Mit is jelent igazán szeretni valakit? Volt idő, amikor úgy éreztem, tudom a választ: hogy jobban fogok vigyázni Savannah-ra, mint saját magamra, és hogy majd együtt éljük le az életünket. Ez végül is nem lett volna olyan bonyolult. Egyszer azt mondta, hogy a boldogság titka az, hogy elérhető céljaink legyenek, és ő sem vágyott semmi olyanra, ami eltért volna a megszokottól. Házasság, család... semmi különös. Biztos megélhetés, fehér palánkkerítéses ház, és egy kisbusz vagy városi terepjáró, amely elég nagy ahhoz, hogy a gyerekeket iskolába, fogorvoshoz, futballedzésre vagy egy zongoraestre vigyük. Soha nem volt egyértelmű, hogy két vagy három gyereket szeretne, de valami azt súgja, hogy amikor eljött volna az ideje, úgyis azt mondta volna, hogy a döntést bízzuk Istenre és a természetre. Ilyen volt ő - mármint vallásos -, ami, azt hiszem, hozzájárult ahhoz, hogy belészerettem. De akármi is történt az életünkben, elképzeltem, ahogy este fekszem mellette az ágyban, átkarolom, és összebújva beszélgetünk, nevetgélünk. Nem hangzik túlzásnak, igaz? Amikor két ember szereti egymást... Én is így gondoltam. És bár énem egyik fele még mindig szeretné, ha ez valóra válna, a másik tudja, hogy nem fog. Ha most elmegyek innen, soha többé nem térek vissza. Most mindenesetre kiülök a dombtetőre, onnan figyelem, hátha megpillantom a farmján. Természetesen úgy, hogy ő ne
vegyen észre engem. A hadseregben megtanulja az ember, hogyan olvadjon bele a környezetébe, és én alaposan megtanultam, mert nem óhajtottam meghalni az iraki sivatag közepén valami isten háta mögötti koszfészekben. De ahhoz, hogy megértsem, valójában mi is történt, vissza kellett jönnöm ebbe az észak-karolinai kis hegyi városkába. Amikor az ember valamibe belevág, eleinte nem érzi jól magát, talán meg is bánja, egészen addig, amíg rá nem jön, mire volt jó az egész. Egy dologban biztos vagyok: Savannah soha nem fogja megtudni, hogy ma itt voltam. Egyfelől nagyon fáj, hogy ilyen közel lesz hozzám, és mégsem érinthetem meg, másfelől tudomásul kell vennem, hogy a kettőnk élete más irányt vett. Nem volt könnyű elfogadnom az igazságot, mert volt idő, amikor összefonódott a sorsunk, de az hat évvel és egy örökkévalósággal ezelőtt volt. Vannak persze közös emlékeink, ám arra már rájöttem, hogy némelyik olyan elevenen él bennem, ahogyan Savannahban soha nem élt: ebben nagyon különbözőek vagyunk. Ha ő a csillagokra gondol, én biztosan a közöttük lévő ürességre. És, vele ellentétben, vannak kérdések, amelyeket ezerszer feltettem magamnak azóta, hogy elváltak útjaink. Miért tettem? Vajon megtenném-e újra? Igen, én voltam az, aki véget vetettem a kapcsolatunknak. A körülöttem lévő fák lombja tűzpirosan kezdett ragyogni, akár a felkelő nap. A madarak megkezdték reggeli csicsergésüket, a levegőben fenyő- és földillat árad: más ez, mint szülővárosom tenger- és sóillata. Ebben a pillanatban nyílik a bejárati ajtó, és megpillantom őt. A köztünk lévő távolság ellenére is visszafojtott lélegzettel figyelem, ahogy kilép. Kicsit nyújtózkodik, mielőtt lemegy a lépcsőn, és körülnéz. Mögötte a legelő zöld óceánként vibrál. Savannah oda indul. Az egyik ló nyerítéssel üdvözli, majd egy másik is. Az első gondolatom az, hogy túl apró ő ahhoz, hogy ilyen
könnyedén mozogjon közöttük. De mindig jól érezte magát a lovak között, amit ők valószínűleg tudtak. Fél tucat legelészik a kerítésoszlop körül, főleg jellegzetes amerikai lovak. Midas, a fehér csizmás fekete arab telivér pedig félrehúzódva áll. Egyszer ültem rajta, szerencsésen megúsztam sérülés nélkül, és miközben görcsösen kapaszkodtam, hogy túléljem a kalandot, arra gondoltam, milyen nyugodt tekintettel ül Savannah a nyeregben: mintha csak tévét nézne. Most éppen Midast üdvözli. Megdörzsöli az orrát, súg neki valamit, megveregeti a hátsó felét, és amikor elfordul, és az istálló felé indul, Midas hegyezni kezdi a fülét. Savannah eltűnik, majd újra előbukkan, kezében két - azt hiszem, zabbal teli - vödörrel. Felakasztja őket két kerítésoszlopra, a lovak nagy része pedig elindul felé. Amikor hátra lép, hogy helyet adjon nekik, látom, ahogy a haját enyhe szellő borzolja, miközben leveszi az egyik nyerget és kantárt. Amíg Midas eszik, Savannah előkészíti őt egy kis sétára, és néhány perc múlva már úton vannak a legelőn túli erdei ösvény felé. Savannah ugyanolyan, mint hat évvel ezelőtt. Persze, tudom, hogy ez nem teljesen igaz - tavaly egészen közelről láttam a szemei körül az első szarkalábakat -, de az a szemüveg, amelyen keresztül nézem őt, nem változik. Számomra mindig huszonegy éves marad, én pedig huszonhárom. Akkoriban Németországban állomásoztam, és csak később kellett Fallujah-ba és Bagdadba mennem. Savannah levelét a samawah-i vasútállomáson olvastam a megszállás első heteiben. Még haza kellett térnem azok előtt az események előtt, amelyek örökre megváltoztatták az életemet. Most, huszonkilenc évesen, néha elgondolkodom, vajon bizonyos helyzetekben jól döntöttem-e. Ma a katonaélet az egyetlen, amely elképzelhető számomra. Nem tudom, ez jó vagy rossz-e. Sokszor azon kapom magam, hogy fel-alá járkálok, és amikor megkérdeznek, azt válaszolom, hogy
katona vagyok, ráadásul komolyan is gondolom. Még mindig egy németországi támaszponton állomásozom, körülbelül ezer dollár megtakarított pénzem van, és évek óta nem randevúztam senkivel. Már nem szörfözöm sokat akkor sem, ha eltávozáson vagyok, de szabadnapjaimon felülök a Harleymra, és elindulok észak vagy dél felé, amerre éppen kedvem tartja. A Harley volt a legjobb dolog, amit életemben vettem, igaz, arrafelé egy vagyonba került. Illik hozzám, mert én is magányos farkassá váltam. A haverjaim nagy része már befejezte a szolgálatot, de engem valószínűleg hamarosan ismét visszaküldenek Irakba. Legalábbis a támaszponton ez a hír járja. Amikor először találkoztam Savannah Lynn Curtisszel - számomra mindig Savannah Lynn Curtis marad -, nem gondoltam volna, hogy az életem olyan irányt vesz, amilyet vett, ahogy azt sem, hogy hivatásos katona lesz belőlem. De találkoztam vele, és ez teszi a mostani életemet olyan különössé. Belészerettem, amikor együtt voltunk, és még jobban megszerettem a külön töltött évek alatt. Történetünk három fő korszakra tagol ható: volt eleje, közepe és vége. És bár így van ez minden történettel, számomra még mindig felfoghatatlan, hogy a miénk miért nem tartott örökké. Sokat gondolok erre, és - mint mindig - az együtt töltött idő újra meg újra eszembe jut. Gyakran felidézem, hogyan is kezdődött, hiszen ezeken az emlékeken kívül most semmim sincs.
ELSŐ RÉSZ
Első fejezet Wilmington, 2000 A nevem John Tyree. 1977-ben születtem, és Észak- Karolinában, Wilmingtonban nőttem fel. Abban a városban, amely rendkívül büszke arra, hogy az állam legnagyobb kikötőjével rendelkezik, valamint komoly és mozgalmas történelme van, igaz, nekem ma már úgy tűnik, véletlenül lett a város azzá, ami. Persze, az éghajlat csodálatos, a tengerpart szintén, de a város nem tudott felkészülni az északi államokból ideköltöző nyugdíjasok tömegére, akik valami olcsó helyen szeretnék eltölteni legszebb éveiket. A város egy viszonylag keskeny földsávon fekszik: egyik oldalról a Cape Fear folyó, másikról az óceán határolja. A 17-es út - amely Myrtle Beach és Charleston felé vezet - főútvonalként szeli ketté a várost. Gyerekkoromban apámmal a folyó partján lévő óvárosból tíz perc alatt átértünk autóval Wrightsville Beachbe, de azóta annyi lámpát és bevásárlóközpontot építettek, hogy ma már talán egy órába is beletelik ugyanez, különösen hétvégén, amikor elözönlik a várost a turisták. Wrightsville Beach a parthoz közel, egy kis szigeten található, Wilmington északi részén. Az állam egyik legnépszerűbb üdülőhelye. A dűnéi mentén épült házak nevetségesen drágák, nagy részüket egész nyáron kiadják. Az Outer Banks nevezetű part menti szigetek - talán elszigeteltségük, az itt élő vadlovak, és nem utolsósorban a Wright testvérek híres repülési kísérletei miatt - romantikusabb turistacélpontnak
számítanak. Bár szerintem a legtöbb ember, aki a tengerpartra jár nyaralni, akkor érzi magát legjobban, ha talál a közelben egy McDonald'sot vagy Burger Kinget, arra az esetre, ha az apróságoknak nem ízlene a helyi koszt, illetve kettőnél több lehetőség közül szeretne választani az esti szórakozást illetően. Mint minden városban, Wilmingtonban is sok van bizonyos helyekből, míg másokból kevés. Mivel apámnak a földkerekség egyik legbiztosabb kispolgári állása volt - a postahivatalnak szállított küldeményeket -, biztos volt a megélhetésünk. Nem szórtuk a pénzt, így telt mindenre. Nem voltunk gazdagok, de elég közel laktunk a gazdag negyedhez, így a város egyik legjobb középiskolájába járhattam. A barátaim otthonaival ellentétben a mi házunk régi volt és kicsi; a terasz egy része süllyedni kezdett, de az udvar megmentette ettől. A hátsó udvaron volt egy nagy tölgyfa, és nyolcéves koromban építettem egy kis kunyhót a szomszédos építkezésen talált hulladék fából. Apám nem segített (ha néha bevert egy szöget valahová, az csak a véletlen műve lehetett). Ugyanezen a nyáron tanultam meg egyedül szörfözni. Azt hiszem, már akkor észre kellett volna vennem, mennyire különbözöm apámtól, ám ez csak azt mutatja, milyen keveset értünk az életből addig, amíg gyerekek vagyunk. Apámmal annyira különböztünk egymástól, hogy jobban már nem is lehetett volna. Míg ő visszahúzódó és zárkózott volt, addig nekem mindig csinálnom kellett valamit, és gyűlöltem egyedül lenni; míg ő nagy hangsúlyt fektetett a tanulásra, számomra az iskola inkább a társasági élet színtere volt, ahol ráadásul sportolni is lehetett. Apámnak rossz testtartása volt, séta közben gyakran csoszogott is, én pedig ide-oda ugráltam, és folyton arra kértem, hogy mérje, mennyi idő alatt futok el a háztömb végéig és vissza. Nyolcadikos koromban már magasabb voltam nála, egy évvel később pedig legyőztem szkanderban. A külsőnk is teljesen eltérő volt. Míg
neki vörösesszőke haja volt, őzbarna szeme és szeplői, nekem barna hajam, barna szemem, és kreol bőröm, ami májusra már egészen barnára sült. Különbözőségünket igen különösnek találta néhány szomszédunk, érthető módon, hiszen apám teljesen egyedül nevelt fel engem. Ahogy nőttem, néha hallottam, ahogy arról suttogtak, hogy még egyéves sem voltam, amikor anyám elhagyott. Később arra gyanakodtam, hogy találkozott valakivel, de apám ezt soha nem erősítette meg. Csupán annyit mondott, hogy anyám rájött, hogy hibát követett el, amikor olyan fiatalon ment férjhez, és hogy még nem volt elég érett az anyaságra. Soha nem mondott róla sem rosszat, sem jót, de fontosnak tartotta, hogy az imáimba belefoglaljam, függetlenül attól, hogy hol van, és hogy mit tett velem. - Anyádra emlékeztetsz mondta néha. A mai napig nem beszéltem anyámmal, és nem is érzek semmi ilyen irányú késztetést. Azt hiszem, apám boldog volt. Azért fogalmazok így, mert ritkán fejezte ki az érzelmeit. Úgy nőttem fel, hogy kevés ölelésben és pusziban volt részem; vagy ha mégis, azok erőtlenek voltak: mintha csak azért tette volna, mert úgy érezte, meg kell tennie, nem azért, mert igazán akarta. Tudom, hogy szeretett, pláne, hogy vállalta, hogy felnevel, pedig negyvenhárom éves volt, amikor megszülettem, és néha egyébként is úgy gondolom, a szerzetesi élet neki valóbb lett volna, mint a szülőség. Nála hallgatagabb emberrel még nem találkoztam. Néha megkérdezte, hogy vagyok. Szinte soha nem láttam dühösnek, sem nevetni. A szokásai rabja volt. Minden áldott reggel rántottát sütött nekem baconnel, pirítóssal. Meghallgatta, amikor a szintén általa készített vacsora közben elmeséltem, mi történt az iskolában. Két hónappal előre bejelentett minket a fogorvoshoz, szombat reggelenként kifizette a számlákat, vasárnap délutánonként mosott, és minden reggel 7.35-kor indult el otthonról. Teljesen magának való volt; naponta hosszú órákat töltött
egyedül, miközben a postai küldeményeket hordta szét. Nem randevúzott senkivel, nem is pókerezett a haverjaival; volt, hogy hetekig meg sem szólalt a telefonja. Ha mégis, biztos, hogy téves hívás volt, vagy esetleg el akartak neki adni valamit. Tudom, hogy nagyon nehéz lehetett engem felnevelnie, de soha nem panaszkodott, még akkor sem, amikor csalódást okoztam neki. Esténként általában egyedül voltam. Apám, miután elvégezte a napi rutinját, bevonult a dolgozószobájába, hogy az érméit nézegesse. Ez volt az egyetlen szenvedélye. A legjobban akkor érezte magát, amikor beült a kuckójába, és a Greysheet című numizmatikai magazint lapozgatva keresgélte gyűjteménye legújabb jövendő darabját. Valójában nagyapám volt az, aki érméket kezdett gyűjteni. Az ő példaképe egy Louis Eliasberg nevű, baltimore-i bankár volt, aki az Egyesült Államok érméinek egyedülálló - dátummal és a pénzverdék védjegyévei ellátott -, teljes gyűjteményével rendelkezett. Nagyapámé vetekedett az övével, ha túl nem szárnyalta. Nagyanyám 1951-ben bekövetkezett halála után az lett a rögeszméje, hogy a fiával közösen hozzon létre egy gyűjteményt. Nyaranta vonattal utaztak a különböző pénzverdékbe, hogy első kézből szerezzék meg az újdonságokat, vagy együtt látogatták a kiállításokat délkeleten. Idővel nagyapám és apám jó kapcsolatokat alakított ki más érmegyűjtőkkel, és egy vagyont költöttek a kollekció bővítésére. Nagyapám, Louis Eliasberggel ellentétben, nem volt gazdag - egy vegyesboltot üzemeltetett Burgaw-ban, amely tönkrement, amikor a városban megjelent a Piggly Wiggly áruházlánc. Soha nem nyílt alkalma Eliasberg gyűjteményével összevetni a sajátját. Ám így is érmékre költötték minden pénzüket. Nagyapám harminc évig hordta ugyanazt a kabátot, egész életében ugyanaz az autója
volt, és szinte biztos vagyok benne, hogy apám is azért lett postai alkalmazott, mert csak a középiskolai tandíjra volt pénz, a főiskolára már nem futotta. Nagyapám ugyanolyan fura szerzet volt, mint apám. Az alma nem esik messze a fájától, ahogy a közmondás tartja. Amikor az öregúr meghalt, a végrendeletében az állt, hogy adjuk el a házát, és az árából is érméket vásároljunk. Nem mintha apám nem ezt tette volna egyébként is. Amikor apám megörökölte a gyűjteményt, az már igen értékes volt. Amikor az infláció az egekben járt, és az arany ára 850 dollárt ért unciánként, a gyűjtemény felért egy kisebb vagyonnal, amely bőven elegendő lett volna az én takarékos apámnak, hogy nyugdíjba vonuljon, és többet ért, mint huszonöt évvel később ért volna. De sem nagyapám, sem apám nem az érmék értéke miatt volt szenvedélyes gyűjtő; sokkal inkább az érmék felkutatásának izgalma és a köztük lévő kapocs miatt volt fontos a számukra. Izgalommal töltötte el őket, amikor hosszas, kemény munkával sikerült rábukkanni valami ritkaságra, azt fellelni, odautazni, majd megfelelő áron megszerezni. Volt, amikor megérte az árát, volt, amikor nem; de minden egyes darab kincsnek számított. Apám remélte, hogy majd folytatom a családi hagyományt, és vállalom az ezzel járó áldozatokat. Úgy nőttem fel, hogy télen póttakarókkal aludtam, és évente egy pár cipőt kaptam; soha nem volt pénz ruhára, hacsak az üdvhadseregtől nem érkezett valami. Apámnak még fényképezőgépe sem volt. Egyetlen közös kép készült rólunk: egy atlantai érmevásáron. Egy érmekereskedő készítette a standja előtt, és elküldte nekünk. Évekig apám asztalán állt. A képen apám átkarolja a vállamat, és mindkettőnk arcán elégedett mosoly látható. Kezemben egy frissen szerzett, szinte érintetlen, 1926-D jelzésű, bölényfejet ábrázoló ötcentes. A bölényfejes ötcentesek közül
ez volt az egyik legritkább a világon. Utána egy hónapig hot dogot ettünk babbal, mert az érme többe került, mint apám eredetileg gondolta. Ezeket az áldozatokat szívesen vállaltam - egy darabig. Amikor apám - elsős vagy másodikos koromban - az érmékről kezdett mesélni nekem, teljesen egyenrangú félként kezelt. Az, hogy egy felnőtt, pláne egy apa egyenrangúnak tekinti a gyerekét valamiben, remek dolog; ezért szívesen hallgattam őt, ittam a szavait. Akkoriban tudtam, hogy 1927-ben vagy 1924-ben hány Saint-Gaudens-féle dupla sasos érmét vertek, és hogy az 1895-ben New Orleansban kiadott Barber-típusú tízcentes tízszer annyit ért, mint ugyanaz az érme, amelyet ugyanabban az évben Philadelphiában adtak ki. Sőt, még most is tudom. De, apámmal ellentétben, én kinőttem a gyűjtőszenvedélyemet. Ő szinte csak erről a témáról tudott beszélni, és amikor már hat-hét éve minden hétvégémet vele töltöttem, ahelyett hogy a barátaimmal lettem volna, elegem lett az egészből. Mint a legtöbb fiút, engem is más dolgok kezdtek érdekelni: leginkább a sport, a lányok, az autók és a zene. Tizennégy éves koromban már elég kevés időt töltöttem otthon, és kezdtem egyre jobban neheztelni rá. Apránként tudatosodott bennem, mennyire másképp élünk, mint a kortársaim. Míg nekik volt pénzük mozira, vagy arra, hogy márkás szemüveget vegyenek maguknak, én a kanapé alól próbáltam összeszedni az aprópénzt, hogy tudjak magamnak venni egy hamburgert a McDonald'sban. Jó néhány barátom autót kapott a tizenhatodik születésnapjára; én egy 1883-ban, Carson Cityben vert Morgan-ezüstdollárt. Ütött-kopott kanapénkon egy takaróba töröltem a könnyeimet. Ráadásul, tudomásom szerint, akkoriban csak nekünk nem volt kábeltévénk és mikrohullámú sütőnk. Amikor a hűtőszekrényünk tönkrement, apám vett egy használtat, amelynek egyrészt iszonyatosan ronda zöld színe volt, másrészt semmihez nem illett a konyhában. Már annak a
gondolata is zavart, hogy a haverjaim esetleg átjönnek hozzánk, és ezért az apámat hibáztattam. Biztosan ronda dolog volt tőlem, hogy ez ennyire zavart - ha annyira hiányzott a pénz, miért nem mentem el füvet nyírni vagy más alkalmi munkát végezni, igaz? -, de így volt. Hálátlan voltam és önző, de még ha el is ismerném, hogy milyen éretlen voltam, akkor sem tudnám a múltat megváltoztatni. Apám észrevette rajtam a változást, de fogalma sem volt, hogyan kezelje a helyzetet. Igaz, a maga egyetlen lehetséges módján megpróbálta: az apjához hasonlóan ő is az érmékről mesélt - ez volt az a téma, amelyről könnyedén, felszabadultan tudott beszélni -, és továbbra is főzött rám; de a kettőnk közötti távolság egyre nőtt. Ezzel egy időben eltávolodtam gyerekkori barátaimtól is. Ők bandákba tömörültek, leginkább annak alapján, hogy ki milyen filmeket szeret, vagy milyen menő pólója van. Éreztem, hogy nem tartozom közéjük. Hát fulladjanak meg, gondoltam. A középiskolában mindenki talál magának társaságot, de azt hiszem, én rossz irányban keresgéltem: olyanokkal kezdtem barátkozni, akiket semmi nem érdekelt, és így tettem én is. Elkezdtem lógni a suliból, cigizni, és vagy háromszor megbüntettek verekedésért is. A sportot is abbahagytam. Másodikos koromig futballoztam, kosárlabdáztam, atletizáltam. Bár apám időnként megkérdezte, mi újság ezen a téren, a részletek láthatóan nem érdekelték, mivel fogalma sem volt egyik sportról sem. Soha életében egyetlen csapatnak sem szurkolt. Másodikos koromban egyszer eljött egy kosármeccsemre. Ott ült a lelátón egy fura, kopaszodó ember kopott dzsekiben és a ruházatához egyáltalán nem illő zokniban. Bár nem volt kövér, a nadrágja mégis olyannak mutatta, mintha három hónapos terhes lett volna. Legszívesebben letagadtam volna; szégyelltem, ahogy
kinéz, és a meccs után nem is mentem oda hozzá. Erre nem vagyok büszke, de akkor ilyen voltam. Aztán a helyzet tovább romlott. A középiskola utolsó évében lázadásom elérte a tetőfokát. Már két éve folyamatosan romlottak az eredményeim, ami inkább a lustaságon múlott, mint az eszemen (legalábbis ezzel áltatom magam), és apám többször kapott azon, hogy éjjel részegen próbálok belopózni a lakásba. Egyszer a rendőrség kísért haza, miután egy kábítószeres-piálós bulin elkaptak. Amikor apám leszidott ezért, összevesztem vele, hogy inkább törődjön a maga dolgával, és hetekre egy barátomhoz költöztem. Hazatérésemkor nem szólt egy szót sem; reggelente rántottát, pirítóst és szalonnát tett az asztalra, mintha mi sem történt volna. Valahogy átengedtek az érettségin, de szerintem csak azért, hogy megszabaduljanak tőlem. Tudom, hogy apám aggódott miattam, és néha - a maga szemérmes módján - megkérdezte, nem szeretnék-e továbbtanulni, de addigra eldöntöttem, hogy nem. Munkát akartam, és autót venni, és csupa olyan dolgot, amit tizennyolc éven át nélkülöznöm kellett. Apámnak erről nem beszéltem. Aztán amikor az érettségit követő nyáron rádöbbent, hogy még csak nem is jelentkeztem semmilyen felsőoktatási intézménybe, bezárkózott a szobájába, és sem aznap este, sem másnap a reggelinél nem szólt hozzám. Következő este megint az érméiről kezdett volna diskurálni, hogy megromlott kapcsolatunkat rendezni próbálja. Emlékszel, amikor Atlantában megtaláltad azt a bölényfejes ötcentest, amelyet már évek óta kerestünk? - kérdezte. - Tudod, amiről fénykép is készült! Soha nem felejtem el, milyen izgatott voltál! Apámra és magamra emlékeztettél!
Megráztam a fejem; minden apámmal kapcsolatos csalódottságom a felszínre tört. - Megőrülök az érméidtől! - ordítottam. - Ne beszélj nekem többet róluk! Inkább add el azt a nyamvadt gyűjteményt, és csinálj valami mást! Bármi mást! Apám nem szólt egy szót sem, de soha nem felejtem el, milyen fájdalmas arcot vágott, amikor megfordult, majd visszavonult a dolgozószobájába. Megbántottam, és bár magamban azt gondoltam, nem akartam, mélyen legbelül tudtam, hogy ez hazugság. Attól fogva apám ritkán hozta szóba ezt a témát. Csakúgy, mint én. Tátongó szakadékként választott el bennünket, így aztán végképp nem maradt beszédtémánk. Néhány nappal később vettem észre, hogy az egyetlen közös fényképünk is eltűnt a helyéről, nehogy amiatt is megharagudjak. Talán igaza is volt. Azt hittem, kidobta, de az sem érdekelt. Míg felnőttem, sosem jutott eszembe, hogy belépjek a hadseregbe. Annak ellenére, hogy Észak-Karolina katonai szempontból az ország egyik legfontosabb területe - wilmingtontól alig néhány órányira hét támaszpont is található -, számomra a sereg a vesztesek gyűjtőhelye volt. Kinek jó az, ha azzal tölti az életét, hogy kefehajú, egyenruhás talpnyalók parancsait teljesíti? Nekem biztos nem! És - leszámítva a tisztképző iskolák diákjait - a többi középiskolásnak sem. A jobb tanulók inkább az észak-karolinai főiskolára jelentkeztek, a gyengébbek pedig mindenféle munkát elvállaltak, hogy sörözhessenek, csavaroghassanak, lehetőleg úgy, hogy semmilyen felelősséget ne kelljen vállalniuk. Én az utóbbiak közé tartoztam. Az érettségi utáni években mindenféle munkát elvállaltam: mosogattam az Outback Steakhouse étteremben, voltam jegykezelő a helyi moziban, pakoltam dobozokat a Staples cégnél, sütöttem palacsintát a
Waffle House-nál, és különböző turistahelyeken árultam értéktelen bóvlit az arra járóknak. Amit kerestem, azt mind elköltöttem, tudtam, hogy semmiféle karriert nem fogok csinálni, és végül mindenhonnan el is küldtek. Mindez egy darabig nem zavart. Éltem az életem, rengeteget szörföztem, reggelente sokáig aludtam, és mivel még mindig otthon laktam, nem kellett albérletre, élelmiszerre, biztosításra vagy egyéb, a jövőmmel kapcsolatos dolgokra költenem. Ráadásul ugyanígy éltek a haverjaim is. Azt hiszem, nem voltam boldogtalan, de egy idő után beleuntam ebbe az életformába. Nem a szörfözés be - 1996-ban a Bertha és a Fran nevű hurrikán is elérte a partot, és hosszú idő óta először akkor voltak a legnagyobb hullámok -, hanem az azt követő semmittevésbe Leroy kocsmájában. Rájöttem, hogy minden estém egyformán telik: sörözés, találkozás egykori iskolatársakkal, akik megkérdezik, mi újság velem, mire én elmesélem, majd ők is elmesélik, hogy velük mi van. Nem volt nehéz észrevenni, hogy értelmetlen így élni. Még ha volt is saját lakásuk, és néhányan állították, hogy szeretik, amit csinálnak - például az árokásást, az ablakpucolást vagy a mobil WC szállítását -, nem hittem nekik, mert tudtam, hogy korábban nem ilyen életről álmodtak. Lehet, hogy a suliban lusta voltam tanulni, de nem voltam buta. Akkoriban rengeteg lánnyal jártam. A Leroyban mindig voltak lányok. A legtöbbjük felejthető randi volt. Kihasználtam őket, hagytam, hogy ők is ezt tegyék velem, és soha nem mutattam ki, mit érzek irántuk. Egyedül egy Lucy nevű lánnyal tartott néhány hónapnál tovább a kapcsolatunk; bár végül szakítottunk, előtte egy rövid ideig úgy gondoltam, szerelmes vagyok belé. A Wilmington Egyetemre járt, egy évvel idősebb volt nálam, és a diplomaosztó után New Yorkban szeretett volna munkát találni. - Fontos vagy nekem - mondta az utolsó esténken -, de más elképzeléseink vannak az életről. Sokkal többre lennél képes,
ám valamiért megelégszel ezzel a semmittevéssel. - Némi habozás után folytatta: - És leginkább: soha nem tudom, hogy valójában mit érzel irántam. Tudtam, hogy igaza van. Ezután nem sokkal repülőre ült, és búcsú nélkül elhagyott. Egy évvel később a szüleitől megszereztem a telefonszámát, felhívtam, és húsz percig beszélgettünk. Egy ügyvéd menyasszonya volt, az azt követő év júniusára tervezték az esküvőt. Ez a telefonbeszélgetés meglepően nagy hatással volt rám. Aznap éppen - megint - kirúgtak valahonnan, és, mint mindig, a Leroyba mentem vigasztalódni. Ugyanazok a balfácánok voltak ott, akik máskor is. Hirtelen rádöbbentem, hogy nem szeretnék több értelmetlen estét ott tölteni, és úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Inkább vettem egy karton sört, és kiültem a partra. Évek óta először gondolkodtam el azon, hogyan is élek, és hogy talán érdemes lenne megfogadnom apám tanácsát: jelentkezni valamelyik főiskolára. A probléma az volt, hogy már olyan rég jártam iskolába, úgy elszoktam a tanulástól, hogy idegennek, sőt, nevetségesnek éreztem az ötletet. Szerencsére - vagy szerencsétlenségemre - éppen ekkor kocogott el mellettem két tengerész. Fiatalosan, fitten, magabiztosan. Ha ők képesek erre, akkor én is, gondoltam. Néhány napig törtem ezen a fejem, aztán apám segített a döntésben. Na nem mintha beszéltem volna neki minderről akkoriban már nem is igen álltunk szóba egymással. Egyik este kimentem a konyhába, és láttam, ahogy - mint mindig - az íróasztalánál ült. Ám most alaposabban szemügyre vettem őt. A haja már gyérült; az a kevés, ami még megmaradt a füle mögött, az is teljesen megőszült. A nyugdíjkorhatárhoz közeledett. Ráébredtem, hogy azok után, amit értem tett, nem hagyhatom cserben. Így hát beléptem a hadseregbe. Először a tengerészekhez szerettem volna kerülni, mert őket ismertem jobban. Wrightsville Beach mindig tele volt a lejeune-i vagy a Cherry
Point-i támaszpontokon állomásozó "bőrnyakúakkal", ám amikor határoznom kellett, a szárazföldi haderőt választottam. Így is, úgy is fegyvert adtak volna a kezembe, de ami lényegében eldöntötte a kérdést, az az volt, hogy a tengerészet toborzóirodájában éppen ebédeltek, amikor odaértem, és nem tudtak fogadni, míg a szárazföldi haderőnél - amelynek a toborzóirodája az utca túloldalán volt - igen. Döntésem összességében inkább ötletszerű volt, mint átgondolt. Négy évre köteleztem el magam. Amikor a toborzótiszt kifelé menet megveregette a vállamat és gratulált, akkor kezdtem el azon gondolkodni, mibe is vágtam bele. Ez 1997 végén történt, húszéves koromban. A Fort Benning-i újonckiképző tábor éppen olyan kegyetlen volt, mint gondoltam. Úgy tűnt, az egészet azért találták ki, hogy megaláztatásokkal és egyfajta agymosással arra tanítsanak bennünket, hogy gondolkodás nélkül teljesítsünk minden parancsot, bármilyen ostobaság legyen is az, de én egész hamar megszoktam ezt. A kiképzés végén a gyalogságot választottam. Ezt követően néhány hónapig Louisianában és a jó öreg Fort Braggben gyakorlatoztunk - vagyis megtanultunk embert ölni és rombolni -, aztán az egységemet, amely az 1. Gyalogos Hadosztályba, azaz a Nagy Vörös Egyesbe volt beosztva, Németországba vezényelték. Egy szót sem beszéltem németül, de ez nem okozott gondot, mert szinte mindenki beszélt angolul, akivel kapcsolatba kerültem. Eleinte könnyű dolgunk volt, aztán beindult a katonaélet. Hét pocsék hónapot töltöttem a Balkánon - először 1999-ben Macedóniában, aztán 2000 késő tavaszáig Koszovóban állomásoztam. A sereg nem fizetett túl jól, de legalább nem kellett lakbérre, kosztra költenem, nem kellett csekkeket fizetnem, úgyhogy eleinte volt is egy kis pénzem a bankban. Nem sok, de nekem elég.. Amikor először hazautaztam, halálra untam magam. Második alkalommal Las Vegasba mentem. Az egyik
katonatársam ott nőtt fel, és hárman bevettük magunkat a szülei házába. Szinte minden megtakarított pénzemet elvertem. A harmadik eltávozáskar - amikor Koszovóból visszatértem - kétségbeesetten vágytam egy kis szünetre, ezért úgy döntöttem, hazautazom, hátha az otthoni unalom segít lenyugodnom. A távolság miatt ritkán beszéltem apámmal telefonon, de ő minden hónap elsején feladott nekem egy levelet. Na, nem olyat, amilyet a társaim kaptak az édesanyjuktól, testvérüktől, feleségüktől. Soha nem írt személyes dolgokról vagy érzelmekről, és soha nem említette, hogy hiányzom neki. Még az érmékről sem írt egyszer sem. Csak arról, hogy milyen változások történtek a szomszédságban, és rengeteget mesélt az időjárásról. Amikor megemlítettem, milyen veszélyes tűzharcban vettem részt a Balkánon, a reakciója a következő volt: örülök, hogy túlélted. Semmi több. Abból, ahogyan fogalmazott, megértettem, hogy valójában nem akarja tudni, milyen veszélyek leselkednek rám. Maga a tény, hogy veszélyben voltam, megrémítette, úgyhogy inkább kerültem a rázós témákat. Arról írtam hát neki, milyen unalmas az őrség, és hogy hetek óta semmi izgalmas nem történt velem, azt leszámítva, hogy megpróbáltam eltalálni, mennyi cigarettát szív el a társam az őrségben egyetlen este alatt. Apám minden levelet úgy fejezett be, hogy megígérte: hamarosan újra jelentkezik majd, és biztos lehettem benne, hogy ebben az egy dologban az öregem sosem fog cserbenhagyni. Már régóta tudom, hogy sokkal jobb ember volt nálam. Az elmúlt három évben azonban felnőttem. Tudom, hogy elég közhelyesen fogalmazok - az ember gyerekként lép be és kész férfiként távozik és így tovább -, de a hadseregben mindenki kénytelen felnőni, pláne ott, ahol én szolgálok: a gyalogságnál. Vagyont érő felszereléssel látnak el, belénk helyezik a bizalmukat, és ha hülyeséget csinálunk, sokkal komolyabb a büntetés, mint hogy este nem kapunk vacsorát.
Persze túl sok a papírmunka, sokszor unatkozunk, mindenki dohányzik, folyamatosan káromkodik, az ágya alatt dobozokban gyűjtögeti a pornóújságokat, és olyan, a főiskoláról frissen kikerült srácoknak kell engedelmeskednünk, akik azt hiszik, hogy a hozzám hasonló katonáknak annyi eszük sincs, mint egy Neander-völgyinek. De az élet legfontosabb leckéjét is itt lehet megtanulni: hogyan kell felelősséggel, jól dönteni. Parancsot nem lehet megtagadni. Nem túlzás azt állítani, hogy mások életével is játszunk. Elég, ha egyszer dönt rosszul valaki, és meghalhat a bajtársa. Ez az elv működteti a hadsereget. Sokan nem értik, kockáztatják a katonák az életüket nap mint nap olyan dologért, amelyben talán nem is hisznek. Mert nem mindenki hisz abban, amiért harcol. Mindenféle politikai beállítottságú bajtársam volt már; volt, aki gyűlölte a sereget, volt, aki hivatásának tekintette. Találkoztam zseniális és idióta emberekkel egyaránt, de amikor kellett, mindent megtettünk egymásért. Barátságból. Nem az országért, nem hazaszeretetből, nem azért, hogy öljünk, hanem a mellettünk álló társunkért. A barátunkért harcolunk, hogy életben maradjon, ő pedig értünk, és a hadseregben minden erre az alapelvre épül. De amint már említettem, megváltoztam. Dohányoztam, amikor bevonultam, és a kiképzés alatt kiköhögtem a tüdőmet, de - a többiekkel ellentétben - leszoktam róla, több mint két éve a kezembe sem vettem a cigarettát. Az ivásból annyi maradt, hogy hetente egy-két sör bőven elég, de van, hogy egy hónapig egyáltalán nem iszom alkoholt. Az aktám makulátlan volt. Először közlegényből tizedessé léptettek elő, majd hat hónappal később őrmesterré. Rájöttem, hogy rendelkezem bizonyos vezetői képességekkel. Irányítottam embereket tűzharcban, és az osztagunk részt vett a Balkán egyik legveszedelmesebb háborús bűnösének elfogásában. A parancsnokom azt javasolta, hogy jelentkezzem a tiszti
iskolába. Végiggondoltam, hogy szeretnék-e tiszt lenni, de arra jutottam, hogy az sok ülő és papírmunkával jár, amire nem biztos, hogy vágyom. Bevonulásom előtt évekig nem sportoltam - leszámítva a szörfözést. Amikor harmadjára kaptam eltávozást, már kilenc kiló izmot szedtem magamra, és ledolgoztam az úszógumit a hasamról. Szabad időmben általában futottam, bokszoltam vagy súlyt emeltem Tonyval, egy New York-i, izomagyú társammal, aki csak kiabálva tudott beszélni, ráadásul arra esküdött, hogy a tequila nemivágy-fokozó, mégis messze a legjobb barátom volt a szakaszban. Rábeszélt, hogy mindkét karomra csináltassak tetoválást, akárcsak Ő, én pedig éreztem, ahogy a régi önmagam napról napra egyre távolabbinak tűnik. Ráadásul sokat olvastam. A seregben erre bőven van idő. Az emberek adják-veszik a könyveket, vagy kikölcsönzik a könyvtárból, egészen addig, amíg rongyosra nem olvasták őket. Nem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy irodalmár lett belőlem, mert az nem volna igaz. Nem Chaucerbe, Proustba, Dosztojevszkijbe vagy más halott pasik életművébe ástam bele magamat; leginkább krimiket, thrillereket vagy Stephen King-regényeket olvastam, és különösen megkedveltem Carl Hiaasen könnyed stílusát és humorát. Arra gondoltam, hogy ha az iskolákban ilyen könyveket kellene olvasni, sokkal több ember szeretné ezt a tevékenységet. Kerültem a nőket, nem úgy, mint a barátaim. Furcsán hangzik, igaz? Erejük teljében lévő férfiak, tesztoszteronszintet növelő hivatás - mivel lehetne jobban kikapcsolódni, mint női segítséggel? De ez nem az én stílusom volt. Bár néhány katonatársam nemcsak randevúzott helybéli nőkkel, hanem meg is nősült, amíg Würzburgban állomásozott, úgy hallottam, hogy ezek a kapcsolatok ritkán bizonyultak tartósnak. A katonaság általában nem kedvez az ilyesminek - elég sokan elváltak körülöttem ahhoz, hogy ezt
állíthassam -, és bár nem bántam volna, ha találkozom egy különleges lánnyal, ez, sajnos, nem történt meg. Tony képtelen volt ezt megérteni. - Gyere velem! - győzködött. - Soha nem tartasz velünk! - Nincs kedvem. - Hogyhogy nincs kedved? Sabine esküszik rá, hogy a barátnője nagyon vonzó: magas, szőke, és imádja a tequilát. - Vidd el Dont! Ő biztosan szívesen menne. - Castelow-t? Szó sem lehet róla! Sabine ki nem állhatja! Hallgattam. - Csak szórakozunk egy kicsit! Megráztam a fejemet, és arra gondoltam, inkább egyedül maradok, mintsem hogy olyan legyek, mint régen, ám az is megfordult a fejemben, vajon olyan szerzetesi életet fogok-e élni, mint apám. Tony megadta magát, belátva, hogy úgysem tud meggyőzni, de amikor elindult kifelé, nem rejtette véka alá a nemtetszését: - Tudod, néha képtelenség kiigazodni rajtad! Amikor apám kijött elém a reptérre, először nem ismert meg; rémülten összerezzent, amikor vállon veregettem. Alacsonyabb volt, mint ahogy emlékeztem rá. Ahelyett, hogy megölelt volna, a kezét nyújtotta, és a repülőútról kérdezett, de azt követően már egyikünk sem tudta, mit mondjon, így inkább kisétáltunk. Szokatlan, furcsa volt újra otthon. Eléggé ideges voltam, éppúgy, mint a legutóbbi eltávozás alkalmával. Amikor a parkolóban bedobtam a zsákomat apám ősrégi Ford Escortjának a csomagtartójába, a hátsó lökhárítón egy matricát pillantottam meg: TÁMOGASSÁTOK CSAPATAINKAT! Nem tudom, apám számára ez mit jelentett, de örültem, hogy rajta hagyta.
Otthon berendezkedtem a régi szobámban. Minden ugyanott volt, ahol régen: a polcon sorakozó poros serlegektől az alsógatyáim fiókjának hátsó részébe rejtett, félig üres whiskysüvegig. Ugyanez volt a helyzet a ház többi részében is: a takaró ugyanott hevert a kanapén, a zöld hűtőszekrény továbbra is magányosan, kirívóan álldogált a konyhában, a tévében pedig még mindig csak négy csatornát lehet fogni, azt is homályosan. Apám spagettit főzött; pénteken mindig spagetti volt az ebéd. Evés közben beszélgetni próbáltam vele. - Jó újra itthon - mondtam. Apám egy pillanatra elmosolyodott. - Nagyszerű - felelte. Ivott egy kis tejet. Vacsorára mindig tejet ittunk. Az evésre összpontosított. - Emlékszel Tonyra? - futottam neki újból a beszélgetésnek. - Talán említettem őt a leveleimben. Képzeld, úgy néz ki, szerelmes! Sabine-nak hívják a lányt, és van egy hatéves kislánya. Kérdeztem, hogy jól meggondolta-e, de egyelőre nem aggódik emiatt. Óvatosan egy kis parmezánt szórt az ételére, ügyelve arra, hogy egyenletesen ossza el mindenhol. - Ó - mondta -, értem. Ezek után én is csak az evésre koncentráltam, és egyikünk sem szólt egy szót sem. Ettem még egy kicsit. Az óra a falon ketyegett. - Gondolom, izgatott vagy amiatt, hogy az idén nyugdíjba mész - kezdtem új témába. - Gondolj arra, hogy ezentúl kedvedre nyaralhatsz, utazhatsz! - Majdnem azt mondtam, hogy jöjjön el Németországba meglátogatni, de inkább nem tettem. Tudtam, hogy úgysem jönne, és nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni. Egyszerre tekergettük a tésztánkat, miközben ő azon erőlködött, hogy valamit válaszoljon. - Nem is tudom - szólalt meg végül.
Befejeztem minden ilyen irányú próbálkozást, és attól fogva csak a tányérokon csörömpölő villáink hangja törte meg a csendet. Vacsora után ki-ki ment a dolgára. A repülőúttól elfáradva egyből lefeküdtem, hogy utána óránként felébredjek, akárcsak a támaszponton. Amikor reggel magamhoz tértem, apám már nem volt otthon. Megreggeliztem, elolvastam a reggeli híreket, kísérletet tettem arra, hogy egy barátommal beszéljek, sikertelenül, aztán megragadtam a szörfdeszkámat, és elindultam a partra. Nem voltak túl nagy hullámok, de nem bántam. Három éve nem szörföztem, nem is ment túl jól az elején, de még így is arra gondoltam, milyen kár, hogy nem az óceán közelében állomásozunk. 2000. június eleje volt, a nap már forrón tűzött, a víz igazán hűsítő volt. A deszkáról jól láttam, ahogy néhányan a part menti házakba hurcolkodtak. Amint már említettem, Wrightsville Beach mindig tele volt olyan családokkal, amelyek legalább egy hétre béreltek ki egy-egy házat, és emellett előfordult az is, hogy Chapel Hillből vagy Raleighból érkező diákok tették ugyanezt. Engem ez utóbbiak jobban érdekeltek. Láttam egy bikinis lányokból álló társaságot, amint elfoglalják helyüket a móló közelében az egyik ház hátsó teraszán. Egy darabig néztem őket, élveztem a látványt, aztán elkaptam egy hullámot, és attól kezdve a délutánt egyedül töltöttem, saját kedvtelésemnek hódolva. Felötlött bennem, hogy elmegyek a Leroyba, aztán rájöttem, hogy úgysem változott semmi és senki - rajtam kívül. Úgyhogy vettem inkább egy üveg sört a sarki boltban, és kiültem a mólóra, hogy élvezzem a naplementét. A horgászok szedelőzködtek, és csak azok maradtak, akik a kifogott halakat pucolták meg, a hulladékot pedig a vízbe dobálták. Az óceán színe acélszürkéről narancsszínűre, majd sárgára változott. Láttam, ahogy a mólón túl, a hullámtörők mögött a hullámok közt cikázó barna delfinek hátán pelikánok
utaznak. Tudtam, hogy telihold első estéje várható aznap - szinte ösztönösen éreztem. Igazán nem gondoltam semmire, hagytam a gondolataimat szabadon áramlani. Esküszöm, hogy a lányok meg sem fordultak a fejemben. Ekkor pillantottam meg őt a móló felé sétálni, másodmagával. Egyikük magas volt és szőke, a másik barna, mindkettő valamivel fiatalabb nálam. Nagy valószínűséggel főiskolások lehettek. Mindkettőn rövidnadrág és ujjatlan felső volt, és a barna hajúnál egy akkora strandtáska volt, amekkorát egész napos fürdőzésre szoktak a gyerekes családok magukkal vinni. Ahogy közeledtek, hallottam, amint felszabadultan, nyári hangulatban beszélgetnek, nevetgélnek. - Sziasztok! - szólítottam meg őket nem túl udvariasan, amikor odaértek. Nem is reméltem tőlük választ. A szőke nem is reagált. Vetett egy pillantást a szörfdeszkámra és a kezemben lévő sörre, majd elfordította a fejét. A kis barna azonban meglepett. - Szia, ismeretlen! - mosolygott rám, és a szörfdeszkám felé intett. - Remek hullámok voltak ma, nem igaz? Ez teljesen zavarba hozott. Ráadásul szokatlanul kedvesen mondta mindezt. Elmentek a móló végéig, én pedig néztem, ahogy a korlátra támaszkodott. Arra gondoltam, hogy odamegyek hozzá és megszólítom, de aztán elvetettem az ötletet. Egyikük sem volt az esetem, pontosabban, én nemigen voltam az ő esetük. Jól meghúztam a sörömet, hogy kiverjem őket a fejemből. Ám akárhogy igyekeztem is, nem tudtam levenni a szemem a barnáról. Próbáltam nem figyelni arra, hogy miről beszélgetnek, de a szőkének olyan hangfekvése volt, amit nem lehetett nem hallani. Vég nélkül beszélt valami Brad nevű fickóról, akibe fülig szerelmes, és hogy az ő diákszövetségük a legjobb a főiskolán, illetve az ő év végi partijuk volt a legjobb a világon, és hogy a kis barnának is feltétlenül el kell mennie jövőre. Hogy a legtöbb barátnője
nem hozzá illő fickóval jár, az egyik még teherbe is esett, de ezért csakis ő hibáztatható, mert ők figyelmeztették, hogy ne kezdjen semmit azzal a sráccal. A kis barna nem nagyon szólalt meg - nem tudom, élvezte-e a beszélgetést, vagy inkább unta -, de végig nevetett. Barátságos, meleg hangját újra ismerősnek éreztem, bár tudom, hogy ez így furcsán hangzik. Amikor letettem a sört magam mellé, észrevettem, hogy a korlátra tette a táskáját. Körülbelül tíz perce állhattak ott, amikor két fiú - valószínűleg szintén diákok - rózsaszín és narancssárga Lacoste pólóban, bermudanadrágban elindult a móló felé. Első gondolatom az volt, hogy egyikük biztosan az a Brad, akiről a szőke beszélt. Mindkettő kezében sör volt, és a lányokhoz közeledve lopakodni kezdtek. Nagyon úgy tűnt, hogy a két lány már vár rájuk, és a kezdeti ijedség után - amit egy kis sikoly és némi rosszalló háton veregetés kísért volna -, nevetgélve indultak volna vissza a mólón: csupa olyan dolog, amit a főiskolás párok csinálni szoktak. Akár így is történhetett volna, mivel a fiúk pontosan azt tették, amire számítottam. Amint közel értek, hirtelen ráugrottak a lányokra, mire azok felsikítottak, és pajkosan rácsaptak a fiúk vállára. Mindannyian nevettek, a rózsaszín pólós fiú pedig kiborította a sörét. Nem messze onnan, ahol a strandtáska volt, keresztbe tett lábbal, karjait a háta mögé téve nekitámaszkodott a korlátnak. - Nemsokára tüzet rakunk! - szólalt meg a narancssárga pólós, és átkarolta a szőke lányt. Megcsókolta a nyakát. - Nincs kedvetek velünk tartani? - Menjünk? - fordult a szőke lánya barátnőjéhez. - Persze! - hangzott a válasz. A rózsaszín pólós ellökte magát a korláttól, de a karja hozzáérhetett a strandtáskához, mert az megcsúszott, és beleesett a vízbe. Olyan hangja volt, mintha egy hal csobbant volna.
- Mi volt ez? - fordult hátra. - A táskám! - kapkodott levegő után a kis barna. - Belelökted! - Sajnálom! - kért elnézést a rózsaszín pólós, de bocsánatkérése nem volt túl meggyőző. - Benne volt a pénztárcám is! A fiú összevonta a szemöldökét. - Mondtam már, hogy sajnálom! - Halásszátok ki, még mielőtt elsüllyed! A két srác arca elkomorodott; látszott, hogy egyiküknek sem fűlik a foga ahhoz, hogy a vízbe ugorjon. Egyrészt úgy gondolhatták, hogy úgysem találnák meg, másrészt utána ki kellene úszniuk egészen a partig, ami nem igazán ajánlott szeszes ital fogyasztása után. Márpedig ők egyértelműen ittak előtte. Valószínűleg a barna hajú lány is ezt olvashatta le a rózsaszín pólós fiú arcáról, mert láttam, ahogy két kezét a felső korlátra tette, egyik lábát pedig az alsóra. - Ne hülyéskedj! Már úgyis késő! - mondta a fiú, miközben megpróbálta lefogni a lány kezét. - Túl veszélyes itt beugrani! Lehet, hogy cápák vannak erre! Hiszen csak egy pénztárcáról van szó! Inkább veszek neked egy másikat! - De nekem az kell! Benne van az összes pénzem! Tudtam, hogy semmi közöm az egészhez, de amikor felpattantam és futni kezdtem a móló felé, arra gondoltam: végül is, mit veszíthetek? Második fejezet Úgy érzem, némi magyarázatra szorul, miért vetettem magam a hullámok közé, hogy kihozzam a táskát. Nem azért, hogy hősködjek, hogy imponáljak a gazdájának, vagy mert egy
cseppet is érdekelt, mennyi pénz van a tárcájában. Valójában a lány mosolya és kedves nevetése fogott meg. Amikor a vízbe vetettem magam, tudtam, 'milyen nevetséges vagyok, de akkor már késő volt. Beugrottam, lebuktam, majd kiemelkedtem a vízből. Négy szempár szegeződött rám a korlát túloldaláról. A rózsaszín pólós fickó egyértelműen bosszúsnak tűnt. - Hol van? - kérdeztem tőlük. - Ott! - kiabálta a barna hajú lány. - Azt hiszem, még látom! Süllyed lefelé! Egy kis időbe telt, mire megpillantottam a mélyben, miközben a hullámok erősen sodortak a móló felé. Kiúsztam oldalra, és a már átázott táskát a fejem fölé tartottam, amennyire tudtam. A hullámzás miatt a visszaút könnyebb volt, mint vártam, és valahányszor felnéztem, láttam, ahogy azok négyen folyamatosan kísérnek a tekintetükkel. Talajt ért a lábam, majd kilépkedtem a partra. Kiráztam a hajamból a vizet, elindultam a homokban, és félúton összetalálkoztam velük. Odanyújtottam a táskát a lánynak. - Tessék! - Köszönöm - mondta. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk. Hirtelen úgy éreztem, valami történt. Mint amikor egy kulcs beletalál a megfelelő zárba, és kattan egyet. Nem vagyok túlzottan romantikus lélek, és bár rengeteget hallottam már róla, soha nem hittem, sőt, most sem hiszem, hogy létezik szerelem első látásra. De valaminek történnie kellett, ami miatt nem tudtam levenni róla a szemem. Közelről még szebb volt, mint amilyennek először láttam, de nem is a külseje fogott meg igazán, hanem az egész lénye. A finom mosolya, és az a könnyedség, ahogyan például az egyik rakoncátlan hajtincsét megigazította. - Igazán nem kellett volna! - mondta egyfajta csodálattal a hangjában. - így is kiszedtük volna valahogy!
- Tudom - feleltem. - Láttam, hogy utána akartál ugrani. Oldalra hajtotta a fejét. - De ellenállhatatlan vágyat éreztél, hogy segíts egy bajba jutott nőn? - Úgy valahogy... Ezen egy kicsit elgondolkodott, majd a táskájára pillantott. Kezdte kipakolni a benne lévő dolgokat - a pénztárcáját, a napszemüvegét, a napellenzőjét, egy tubus naptejet -, és mindet odaadta a szőke lánynak, majd jól kirázta a táskát. - Eláztak a képeid... - mondta a szőke, miközben átnézte a tárcáját. A barna nem figyelt rá; először az egyik, majd a másik irányba csavarta a táskát. Amikor úgy találta, hogy készen van, visszapakolt. - Még egyszer köszönöm! - mondta. Enyhén elnyújtott kiejtéséből arra következtettem, hogy nem idevalósi, Észak- Karolina keleti feléből, inkább a Boone környéki hegyekből, vagy Dél-Karolina nyugati részéről jöhetett. - Igazán nincs mit! - motyogtam, de meg sem mozdultam. - Te, lehet, hogy valami jutalomra vár! - tört ki a hangos felismerés a rózsaszín pólósból. A kis barna ránézett, majd rám. - Elfogadsz valamit hálám jeléül? - Nem - intettem a kezemmel. - Örülök, hogy segíthettem. - Mindig tudtam, hogy vannak még igazi lovagok! - mondta a kis barna. Figyeltem, hogy nem csak viccből mondja-e, de semmi gúnyt nem éreztem a hangjában. A narancssárga pólós fiú végignézett rajtam, és kefefrizurámat látva megkérdezte: - A tengerészetnél szolgálsz? Megráztam a fejemet. - Nem tartozom a büszke kevesek közé! Azt teszem, amire a legalkalmasabb vagyok: a hadseregben szolgálok - utaltam a reklámra.