1. oldal, összesen: 13 Ceramic Center Feladó: "Nadastó " <nadasto@nadasto.hu> Címzett: "Tisztelt Attila!" <ceramic@nadasto.hu> Elküldve: 2010. március 16. 14:52 Tárgy: 20108 Gránit Nádastó Stone A MAGYARORSZÁGI KİBÁNYÁSZAT ÉS KİFARAGÁS MÚLTJA
2. oldal, összesen: 13 A Dunántúlon és Erdélyben több kıbányát már a rómaiak mőveltek. A homoródjánosfalvai (Udvarhely m.) bányában talált leletek és a környéken elıkerült feliratos kövek alapján megállapították, hogy a bányában az i. sz. 3.század elsı negyedében már kitermelés folyt. Pannónia és Dacia római fennhatóságának megszőnte után, a népvándorlás korából kıbányák mővelésérıl századokon át természetszerően nincsenek adataink.a 11-12. században épült templomok és kolostorok fennmaradt kıfaragványai észak-itáliai, majd a 12. század közepétıl francia hatásra és kapcsolatokra utalnak. A nagy hatósugarú esztergomi mőhely mellett a mővészettörténeti irodalom számon tartja a pécsi, a pilisszentkereszti kıfaragó mőhelyt, ahol külföldi mesterek dolgoztak. Az 1019-ben felszentelt zalavári bencés apátság faragványai Ausztriában, Salzburg környékén bányászott fehér márványból készültek, más esetekben, például a szeri monostor 13. század eleji építkezésein az oszlopfıket süttıi mészkıbıl (márványból) faragták. Valószínő, hogy az olasz, francia kıfaragók mellett magyarok is dolgoztak, akik idıvel elsajátították a mesterség fogásait. A 13. században már egyes falusi templomok (Csempeszkopács, İriszentpéter, Ják, Lébény, Zsámbék, Feldebrı, Bélapátfalva) kapuzatát is mővészi kıfaragás díszítette. A királyi és egyházi építkezéseket követıen a 14. századtól nagyobb városaink gazdag polgárai is építettek olyan kı- és téglaházakat, amelyek kıfaragó- és kımőves mesterek munkáját igényelték. Zsigmond, majd Mátyás uralkodása idején olasz és német építımesterek dolgoztak Magyarországon. A 15.században elismert volt Kassai István kıfaragó, aki a középkori építési vállalkozótipikus alakja. Tevékenységébıl arra lehet következtetni, hogy a mesterség néhány egyházi és világi központban gyökeret vert Magyarországon, és magyar mővelıi is voltak. Árpád-kori és középkori kıbányászatunkról csak szórványos adatok tájékoztatnak. Több helynév elsı okleveles említése -például Kıkút(1338), Köveskál (1341-42), Kıvágóörs (1341) - azt bizonyítja, hogy az adott településeken a kıvágás és a kı felhasználása legalább a 14. század elsı fele óta élı gyakorlat volt. A Dunakanyar vidékén a márianosztrai pálos kolostor (1352) és több középkori vár a környéken feltárt kızetekbıl épült. 1487-ben és 1489-ben a budai királyi palota építkezéseihez az esztergomi érsek Süttırıl és Tardosról szállíttatott márványkövet. E két, Duna melléki bányából származtak a visegrádi vár díszkútja, a budai vár és az esztergomi Bakócz-kápolna márvány faragványai (Balogh J. 1955: 68). A közelmúltban Nagymaros határában fedeztek fel középkori kıbányát, de min dezzel együtt egykorú kıbányászatunkról még keveset tudunk. Kívánatos volna elvégezni régi kıfaragványaink és azokkal egyidejő kıbányáink kızetanyagának összehasonlító geológiai vizsgálatát. Az egri vár építkezésein a 16. század közepén német és olasz kıfaragókon kívül magyarok is tevékenykedtek. A latin lapicida mesterségnév nem csupán kıfaragókat, hanem kıfejtıket és kımőveseket is jelölt. A magyar kıfaragók az Eger környéki kıbányákban dolgoztak, és napszámjuk alig fele volt az olaszok bérének, amibıl arra lehet következtetni, hogy olasz és német mesterek készítették az igényesebb kıfaragásokat, a magyarok pedig a várfalba rakott szögletes kváderköveket fejtették és faragták. A külföldi, leginkább olasz mesterek szerepe meghatározó a magyarországi kıfaragóipar kibontakozásában. Ahol a nagyobb egyházi és polgári építkezéseken kıfaragókra volt szükség, ott rendszerint megtalálhatók az olasz mesterek: Eger környékén kívül dolgoztak a Börzsöny és a Gerecse hegységben, a Balaton-felvidéken és Székelyföldön is. Többen letelepedtek és elmagyarosodtak, mások visszatelepültek hazájukba. Szerepük bizonnyal abból adódott, hogy Itáliában a kora középkor óta a kıfaragásban és építészetben magas szintő szakmai tudásra tettek szert, és ezért szívesen alkalmazták s jól megfizették ıket Magyarországon. Rajtuk kívül osztrák és német kıfaragók betelepülése és hatása számottevı. Nagy múltú kıfejtı és kıfaragó központok az egyházi és világi építészet centrumai közelében alakultak ki: Esztergom-Visegrád-Buda körzetében, Eger környékén és a Balaton-felvidéken. Eger régiójában a püspöki székhely és a vár építkezései folytán a középkor óta mővelt kıbányák a 19. század elejére kimerültek, ezért új bányákat kellett nyitni. A 19. század elejétıl városaink rohamosan felgyorsuló építkezése, majd az utcák kikövezése fokozódó szükségleteket támasztott építı- és útburkoló kı iránt. Példaként említjük, hogy a Börzsöny hegység délnyugati részén lévı Csák-hegyen az 1830-as években kezdıdött a nagyobb arányú kıbányászat. 1840-ben ismerték fel, hogy a szobi kı útburkolásra alkalmasabb a gránitnál, mert nem válik simává s ezáltal síkossá, mint a gránit. Élelmes tıkés vállalkozók felismerték a Csák-hegyi kıbányászatban rejlı üzleti lehetıséget, és rövid idı alatt felfuttatták
3. oldal, összesen: 13 a termelést: 1869-ben már 300 munkás dolgozott a kıbányákban, 1864-ben 300-400 ezer darab faragott és faragatlan kockakı és 100 ezer darab járdakı került ki a Csák-hegyi bányákból. A környékbeli falvakból sokan elsajátították a kıfejtést és a kıfaragást. Visszaemlékezések szerint a mesterség fogásait az ausztriai Mauthausenbıl hozott munkásoktól tanulták meg, akik késıbb visszaköltöztek hazájukba. A leghíresebb kıfejtık a márianosztraiak lettek. Schafarzik Ferenc munkájából (1904) tudjuk, hogy századunk elején a történelmi Magyarország területén 2515 kıbányát ismertek. Nagyobb részüket a19. században kezdték feltárni, de a szerzı számon tart néhány 18. századi és ısrégi -nek jelölt (bizonytalan ideje mővelt) kıbányát is. A kıfejtés joga, éppúgy, mint az agyagásásé és a mészégetésé, a feudalizmusban a földesurat illette. Ezt a jogot bé rbe adhatta, amit számos nagybirtokos meg is tett. A jobbágyfelszabadítás, illetve az úrbéri pátens utána bányák többsége a falusi közbirtokosság tulajdonában, kisebb része magántulajdonban, de bérlık kezelésében volt. A közbirtokossági bányákat a Bükk alján a legeltetési társulat gondozta, amely helyi kıfejtıkkel vágatta a követ, vagy bérbe adta a közös bányát egy-egy esztendıre. Hagyományos szokásjog szerint a falubeliek saját házuk felépítéséhez ingyen fejthettek követ a község kıbányáiból. A Duna-Tisza köze számos helyén nagy múltú a réti mészkı fejtése, amit a nép általában darázskınek nevez. Holocén kori képzıdmény, amely a mély fekvéső területeken úgy keletkezett, hogy a csapadékvizek és a növényzet által kiválasztott humuszsavak kioldották a talaj mésztartalmát, s ebbıl mészkı -egyes geológusok véleménye szerint dolomit - vált ki. A réti mészkıt az Árpád-kortól, leg alább a 11. század óta templomok alapozásához, építéséhez,késıbb középületekhez és a népi építészetben is használták. Kıfaragványok készítésére nem - vagy ritkán - alkalmas, mert kevésbé kemény és idıálló, mint hegyvidéki mészkı és homokkı összetételő kızeteink, de kitermelése és helyi felhasználása az Árpádkortól a legutóbbi évtizedekig - kisebb megszakításokkal- folyamatosnak mondható. Magyarországon homokkı, mészkı és különbözı vulkáni eredető kızetek(andezit, dácit, tufa stb.) kitermelése folyt. A kızetek tudományos elnevezéseit csak az iparszerően mőködı bányákban dolgozó munkások ismerték, ık sem mindet - viszont a feltárt kı színe, tulajdonságai, felhasználási módja szerint minden egyes fajtáját megnevezték. Hála József a Börzsöny falvaiban 42 népi kızet elnevezést győjtött össze. A KİMUNKA FAJTÁI: GYŐJTÖGETÉS, KİVÁGÁS, KİFARAGÁS A természetben található kövek közvetlen, alakítás nélküli alkalmazása a paleolitikumtól a közelmúltig minden népnél nyomon követhetı. A hegyoldalban, patakmederben összeszedett köveket tőzben fölforrósítva a szapulóvíz (mosóvíz) felmelegítésére használták. A Szeret menti csángók kaszájukat, sarlójukat a folyómederbıl válogatott görgetegkıvel fenték, melyet éppúgy alakítás nélkül használtak, mint az észak-amerikai indiánok a faágak közé erısített buzogánykövet. De a természetes követ, ún. patakkövet alkalmazták építkezésre is: ebbıl épült a Mátra-vidéken a gyöngyössolymosi templomtorony, a gyöngyöspatai templom és a kisnánai vár. Népi építészeti alkalmazása úgy történt, hogy a fal tövét az eresz alatt patakkıvel rakták ki, s így szilárdabb és a vizet taszító padkát alakítottak ki. A patakkı, erdei kıösszeszedése még győjtö getı tevékenység. Kıfeldolgozásról ott beszélhetünk,ahol az összegyőjtött kıdarabokat elhatározott céllal megmunkálták. A Lápos völgyében például a patakmederben győjtött homokkılapokból fenkövet és köszörőkövet állítottak elı. A lehasított kıdarabokat pattintással nagyolták és a patak vízében, egy érdes homokkı tömbön csiszolták simára, ami ıskori munkamódot ırzött meg a legutóbbi évtizedekig. Két Lápos-völgyi falu: Rogoz és Plopis román háziiparosai a vásározás és faluzás révén a két világháború között körülbelül 50-60 km-es körzetet láttak el a gyárinál jobb minıségő fenıkıvel. A nyers, megdolgozatlan kıpor is áruvá vált a Bükk hegység egyes falvaiban. A riolittufa szétmállott darabjait vagy porát az asszonyok összegyőjtötték, megrostálták és mint edény tisztítására alkalmas mosogatószert árusították az alföldi falvakban. Erdélyben a hegyoldalban győjtöt t vagy fejtett homokkılapokból kevés alakítással sütıkı készült, melyen az ünnepi eledelt, a lepényt sütötték. Háromszékbıl 1759-bıl ismert palacsintasütı kı elnevezés is. Sütıkövet használtak a Bodrogközben, Ormánságban, Zselicségben, Göcsejben és az Alsó-ırségben is. A Hunyad megyei Nagyalmáson a dácittufából - mely viszonylag könnyen formálható vulkanikus kızet - harang alakú sütıeszközt, ún. sütıharangot faragtak, amely Erdély déli részén
4. oldal, összesen: 13 kívül a Dél-Dunántúlon is elterjedt. Készítéséhez bányászcsákányt, kétélő kis csákányt és fakörzıt használtak. Kıbıl serpenyıket is faragtak, és a Nagy-Szamos vidékén homokkılapokból építették a kandallók füstfogóját és füstelvezetı kürtıjét. Jó minıségő, jól faragható, sok mindenre hasznosítható kıhöz fejtés útján jutottak. A kıfejtı, kıbányász régi magyar elnevezése kıvágó, amely 14. századi oklevélben bukkan fel elıször, és helyneveinkben (pl. Kıvágószılıs,Kıvágóörs) ma is él. A kızetet különbözı vastagságú, néhol több méteres talajréteg fedi, melyet csákánnyal, ásóval bontottak meg, s kézi kosarakban hordták el vagy ellapátolták a kitermelés helyérıl. A munkát leföldelésnek, rámolásnak, magát a földréteget meddınek, salaknak nevezték. A termıtalaj alatti legfelsı kıréteg töredezett, ún. háportyás kı, amit lakóházak fundamentumához, kıkerítéshez vagy udvaron járdakınek használtak. Ez alatt található az értékes terméskı. Fejtése keménységétıl függıen más más technikával történt. Megfigyelték, hogy a kızetben függ ıleges vagy ahhoz közelítı irányúrepedések, erek, más néven szerek vannak. A bükkaljai Bogácson öreg kıfejtık úgy mondják, a kınek szála van, mint a fának.kézdipolyánban (Háromszék m.) pedig így fejezték ki: Saját magát megmutatja,hogyan kell fejteni. Minden kınek van növése, mint a fának. A követ az erek mentén hasították, úgy, hogy a repedésbe hosszú nyelő kalapáccsal - aminek samu, bunkó, vasbunkó a neve - vasékeket vertek. Az ékek tágították a repedést,és a kı végül elhasadt. A talajjal párhuzamos, vízszintes repedéseket és az ezek által behatárolt kıtömeget lógernak nevezték. Az erek tágításával a kızet az alatta lévı rétegsorig, lógerig hasadt le. Természetes, hogy a kıjellege: az erek és a lógerek iránya meghatározta az ilyen kihasítható kıtömbök méretét. A bükkaljai fejtık szerint a legnagyobb kiemelhetı kıtömbök 200 60 50 cm méretőek, amelyek alkalmasak voltak például egy-egy útszéli kereszt kifaragásához. Másfajta technikát igényelt a rosszul hasadó kızetek, például a puha riolittufa fejtése, melyeket sámolni kellett. A sámolás lényegében mesterséges ér kialakítása a kıben: csákánnyal 6-10 cm széles, körülbelül 20 cm mély árkot mélyítettek a kızetbe, amibıl a törmeléket rövid nyelő sámkapával távolították el. Az így kivágott árkokba, sámokba ékeket ütöttek a fenti módon,és az ékek mélyebbre ütésével hasították le a kívánt nagyságú kıtömböt. A kihasított kıdarabokat vasrúddal emelték ki a helyérıl. A követ gyakran még a helyszínen lenagyolták baltás csákánnyal vagy maszlinak(muciinak) nevezett eszközzel. Az egymás mellett dolgozó kıvágók féltékenyen vigyáztak saját fejtésükre. A kızet erei gyakran átvezettek a szomszéd munkaterületére, ilyenkor valami lyen természeti képzıdmény (fa, bokor, kıdarab) jelezte, ki meddig fejt. Szokás volt tiszteletben tartani egymás fejtését. A Gerecse hegységben lévı süttıi és tardosbányai márványbánya munkásai1976-1977-ben rekonstruálták a kézi erıvel végzett munkamódszereket. A fúrás, a fejtés vagy treibolás, az ékeléses hasítás, a sziklatömbök emelése és rakodása során a kutató dallamos munkarigmusokat vett hangszalagra, amelyek szervesen hozzátartoztak a közös munkavégzéshez. A munkavezetı rigmusmondása adta meg a munka ütemét, amire némelyik munkafolyamat közben társainak rigmusa felelt. Tehát rigmus hangolta össze mozdulataikat, ahogyan az egyik énekes elımunkás mondotta: Ha nem adunk neki énekszót, akkor nem tudunk egyszerre dógozni A rigmusok szövege a gerecsei bányákban a 19. század második fele óta dolgozó német, olasz, szlovák és magyar munkások nyelvi kohójában alakult ki. Az iparszerően mőködı nagy kıbányákban, például a Csák-hegyen a munka emberemlékezet (kb. a századforduló) óta robbantí?ssal kezdıdött. Ehhez kézi erıvel, utóbb géppel fúrtak lyukakat. Egy ember terpeszülésben vagy állva fogta a fúrót, amit két társa ráverı kalapáccsal ütött. A fúrót minden pörölycsapás után 90 foknyit el kellett fordítani, hogy a kızetet a lyuk alján egyenletesen repessze. Ha a fúrt lyuk háromszög alakú lett, a munkásokat azzal csúfolták: Fokhagymás a lukatok, vagy Béka van a lukban. 10-20 cm mélység elérése utána lyukba vizet löttyintettek, hogy a kı nedvesen könnyebben munkálható legyen. Közben a lyuk fenekén összegyőlt vizes kıport kanálszerő eszközzel kimerték. Stószfúróval készítettek 4-5 m mély lyukakat is. A robbantásos kıfejtés tárgyalása túlmutat jelen írásunk keretein. A lerobbantott köveket a fenti módon hasították kisebb darabokra. Gyakorlott kıfejtık a robbantás után ránézésre meg tudták becsülni, hogy egy-egy kıdarabból milyen terméket és hány darabot lehet készíteni. Kıvágók vájták a vulkáni eredető riolittufába az Eger környéki falvak (Sirok, Egerszalók, Ostoros, Szomolya, Noszvaj stb.) barlanglakásait. A munkát azzal kezdték, hogy a homlokzatot képezı sziklát függılegesre vágták, s ezen
5. oldal, összesen: 13 kimérték az ajtó és az ablakok helyét. Elıször az ajtónyílást vágták ki, úgy haladtak befelé. Régen kéthegyő csákánnyal dolgoztak, amit naponta vittek a kovácshoz élesíteni. Századunk elsı évtizedeitıl háromfajta csákányt: baltás, kapás és picces csákányt, különbözı ékeket, vasrudat és irtókapát használnak. Egy 1893-as születéső siroki kıvágó 1950-ben készítette az utolsó,sziklába vájt lakást, és életében huszonegy újat alakított ki. Készültek három-négy helyiségbıl álló barlanglakások is. Egy lakás kivájása átlag kéthónapi megfeszített munkát igényelt. Más körülmények között folyt a Duna-Tisza közi réti mészkı bányászása. A kıvágók tapasztalata szerint ott volt érdemes a fejtését megkezdeni, ahol sok kıvirág (Malva silvestris) nyílott. Egy kisteleki kıvágó a megfigyeléseit így összegezte: Mikor elmöntem egy rétbe, már láttam, hol van kı. Ahol kıréteg van, ott van olyan hely, ahol a gáz a föld alól kijön Ott magosabb a fő. Azt a helyet kalapnak neveztük. Emellett gyakran elıfordult, hogy vályogveréshez vagy tapasztáshoz szükséges agyag ásása vagy kútásás közben akadtak darázskıre,de a tapasztalt kıvágók bizonyosan tudták, hogy a rétségeken hol lehet terméskövet találni. Ha új lelıhelyet tártak fel, sosem ott kezdték a kitermelést, ahol legdúsabban nıtt a vegetáció, hanem attól négy-öt métertávolságra. Azt tapasztalták ugyanis, hogy a magas, bokros növényzet alatt legvastagabb a kı, ahol épp ezért nehéz volt átszakítani. A munka az egy-két ásónyom vastagságú talajréteg eltávolításával, a leföldeléssel kezdıdött. A réti mészkı 3-4 cm-es felsı rétege lemezes szerkezető, amit pacsmagkınek, pecsmegnek neveznek. Ezt csákánnyal ütögetve fejtették fel, és kisebb-nagyobb darabjait alapba vagy igénytelenebb építmények falába rakták. A Duna-Tisza közi kıvágók kıfejtı eszköze tömör, mindkét végén acélozott hegyben végzıdı vasrúd, melyet kovács készített. Súlya 16-20 kg, hossza 120-140 cm,vastagsága 3-5 cm. A legidısebbek 1920 táján ezzel dolgoztak, s valószínő, hogy elıtte már több nemzedék használta ezt az eszközt. Elıbb alkalmas helyen a csákány hegyével kis lyukat ütögettek a terméskıbe, majd a vasrudat ismétlıdıen egy helyre verve mélyítették a lyukat. Közben vizet öntöttek bele, hogy a kıtörmeléket kimossák és szétcsapassák. Tapasztalt kıvágó ismerte a rudalás tempóját, és úgy rudalt, ahogy a kı minısége és a munka elırehaladása megkívánta. A kemény, acélos kı a rudaláskor szinte zengett és visszarúgta a rudat. A kıvágónak némelykor a rudat nem is kellett emelni, csak elkapni és a lyukba irányítva lendületet adni neki. Az egyenletes erejő ütések alatt szinte röszketött a kő és elıbbutóbb mögdurrant, vagyis elhasadt. A rudalás idıtartama függött a kıvágó ügyességétıl, erejétıl, de a terméskı vastagságától és milyenségétıl is. A Duna-Tisza közén a felszín alatti mészkırétegek vastagsága 25-30 cm-tıl 60-70 cm-ig terjed. A vékonyabb kıréteget természetesen kevesebb ütéssel elrepesztették, ám örültek a vastagabb kırétegnek, mert annak a kitermelésével több keresethez jutottak. Az acélos mészkı szálába elhasadt öt-hat méter hosszan is. A lehasadt darázskövet rúddal és csákánnyal kifeszítették a helyérıl, és a leírt módon repesztették kisebb darabokra. A kıvágás az Alföldön is új bánya megkezdésekor volt a legnehezebb - részint mivel a kıréteg, mintegy hatalmas, föld alatti teknıben, egyben volt és nehezen hasadt, részint mert a lerepedt darabokhoz nehezen lehetett hozzáférni. Általában kerek, öt-hat méter átmérıjő bányát nyitottak, és a kı természetét, hasadását figyelve folytatták a fejtést. Az alföldi kıvágók éppolyan kiváló természetismeretrıl adtak tanúbizonyságot, mint a hegyvidékiek. Van olyan megfigyelés, melyet a Szeged környéki kıvágó ugyanazokkal a szavakkal fejezett ki, mint a bükkaljai: A kınek szála van, mint a fának. Tanulságos a kisteleki kıvágók tapasztalata: a holt tetemnél (ahol a felszíni növényzet a legdúsabb, következésképp a kı legvastagabb), amíg a kı él, addig olyan, mint a vas, olyan fekete, de ha kivágjuk, akkor mögszürkül. Megkülönböztették a darázsfészkes vagy morzsás követ, melyben kis üregek, járatok képzıdtek, mint a darázsfészekben. Ez sárgásvöröses, gyengébb minıségő, puha mészkı. Leggyakoribb a sárgás vagy barnás színő kı elıfordulása, legjobbnak pedig a szürkés árnyalatú, érces, acelas követ tartják. A jó kıbányát igyekeztek kihasználni: addig vágták, amíg csak követ találtak. A réteg széle felé a kıréteg elvékonyodik, majd megszőnik. Csengele határában az 1940-1950-es években körülbelül 2 katasztrális holdnyi semlyékrıl termeltek ki mészkövet közutak és épületek alapozásához. A kivágott terméskövet Szeged, Kistelek, Pusztaszer körzetében kubiba,a Kiskunságon, a Duna-Tisza köze középsı és északi részén négyzetölbe rakták. A kubi (kubik) 1 öl széles, 2 öl hosszú, fél öl (95 cm) magas kırakás, ami tulajdonképpen 1 köböl. A mértékegységet a kubikosoktól vet ték át. Egy négyzetölnyi kı a kubinak éppen a fele. A kı árát leginkább e két mértékegységben, néhol köbméterben
6. oldal, összesen: 13 számolták. A kıfejtés kemény, embert próbáló munka, de nem voltszakképzettséghez kötött foglalkozás. Gyakran szállt apáról fiúra. A 12-13 éves fiúgyermek a hat elemi elvégzése után gyakorta segített apjának, közben elsajátította a munkafogásokat, és már fiatalon képes volt olyan teljesítményre, amit erıs, de a kıbányászatban járatlan felnıttek sem tudtak utánozni. Így volt ez a Börzsönyben, a Bükkalján s nemritkán a Duna-Tisza közénis. A kıbányászok tehát képesítés nélküli parasztspecialisták.
7. oldal, összesen: 13 A kıfaragás viszont évszázadok óta szakképzettséghez kötött mesterség, mővelıi gyakran a kımővesekkel alakítottak közös céhet. A kıfaragókat eredetileg a kımőves megnevezés jelölte, és a mesterségen belüli munkamegosztás kibontakozása, a 16.század második fele óta illeti ez a szavunk a falrakást, vakolást végzı mesterembereket. A kıvágók és a kıfaragók ugyanazokkal a szerszámokkal dolgoztak, de utóbbiak finomabb munkát végeztek, ezért tevékenységük között minıségi különbség állapítható meg. Ám a hazai kıbányászat régióiban a kıfejtés és a kıfaragás rendszerint nem különült el egymástól. Például a bükkaljai Szomolyán a kıvágó parasztspecialisták nagy része tudott követ faragni, és a tanult kıfaragók is foglalkoztak kıfejtéssel. Egy szomolyai ember a két munka összefonódását így magyarázta: Nem lehetett jó kıfaragó, aki a bányászá shoz nem értett, de jó bányász sem lehetett, aki nem tudta, hogy mi van a kıben. Egy kıfaragónak már a hegyben ismernie kellett a követ. Hasonló volt a helyzet a Börzsöny kıfejtı és kıfaragó falvaiban. Bükkalján a legszegényebbek között voltak, akik csupán a bányászáshoz és akı hasításához értettek, ık napszámosként dolgoztak a tehetısebb gazdálkodók kıbányáiban. Az a kis földő parasztember, akinek saját bányája volt, a kifejtett követ rendszerint maga fel is dolgozta. Századunk elsı felében Szomolyán 15-20 tanult kıfaragó iparos volt, de a helybeli férfiak többsége - a mezıgazdasági munkák mellett - bányászta és faragta a követ. A parasztspecialisták között akadtak, akik olyan magas szinten értettek a kıfaragáshoz, mint a legügyesebb tanult kıfaragók, és tudásukat éppúgy elismerte a közösség, mint a mestervizsgát tett iparosokét. Úgy tőnik, hogy egy-egy paraszti közösségben -faluban, kistájon - nem csupán szakképzettségük révén, hanem rátermettségük, hozzáértésük alapján is specializálódtak az emberek a kımunkára. A fejtett kı feldolgozásának legegyszerőbb eljárása az útburkolati kövek készítése, amivel fıleg a Duna-kanyar és a Börzsöny hegység kıbányáiban foglalkoztak. Innen látták el az 1860-as évek óta a fıvárost és számos nagyobb városunkat úti és járdakıvel. Az útburkoló köveket maguk a kıvágók, ricerek hasították,darabolták a kívánt méretre ékek, vésık, durmancs, nagykalapács és macli vagy bunkó segítségével. A munka egy részét egylábú széken (sztolicska) végezték, amelyen ülve jobbra-balra hajolhattak az éppen szükséges szerszámért.a készítés utolsó fázisa a kiálló egyenetlenségek eltávolítása, az ún. spicölés, amit nagyobbrészt a gyermekekre bíztak. 11-12 éves fiúk, apjuk vagy bátyjuk mellett, a spicölésse l kezdtek beletanulni a kımunkába. A kész útburkolati köveket figurába rakták - ami hasonló, mint az a lföldikubikosok földprizmája -, és ökrös szekéren, lovas kocsin szállították a vasúti rakodóra vagy hajóállomásra. Ezt a munkát még nem tekintették kıfaragásnak. A kıfaragó a ricer által megmunkált négyszögletes kövön továbbdolgozott: elıször a stokkoló kalapáccsal simára egyengette, majd aszerint, hogy mit készített belıle, formálta és díszítette. Szerszámait többnyire kovács készítette. A szerszámnyelet vékony, hajlékony, de erıs fából (cser-, kıris-,som-, gyertyán-, juharfa) maguk faragták. A romhányi kıfaragók minden este éleztették szerszámaikat a községi kováccsal, mások az élezést, javítást maguk végezték. Legtöbb kıfaragó az udvaron, esetleg a szín alatt dolgozott. A kıtömböt fabakra vagy két kıdarabra emelték, s úgy munkálták. MALOMKİ-, FENİKİ- ÉS KÖSZÖRŐKİ-KÉSZÍTÉS Külön foglalkozássá fejlıdött a malomkı, a fenıkı és a köszörőkı készítése. Malomkınek a lyukacsos kvarcit- vagy trahit tartalmú, kemény vulkanikus kızetek alkalmasak. Hazánkban a sárospataki megyeri malomkıbánya volt a leghíresebb, Erdélyben pedig Csicsóújfalun vágták a legjobb minıségő malomkövet. A sárospataki kıbánya mővelését románkori faragványok tanúsítják, a csicsói malomkıfejtés elsı említése 1552-bılismeretes. Patakon 17. századi összeírások 16 kıbányászt, Csicsóújfalun1715-ben 15, 1750-ben 26 malomkı faragót említenek, tehát a malomkı fejtéssel és-faragással viszonylag kisszámú specialista foglalkozott. A sárospataki megyeribánya 1870 tájáig mőködött, mivel az idı tájban áttértek a francia módszerő, kisebb darabokból cementtel összeragasztott malomkövek használatára, ami fölöslegessé tette az egy tömbbıl hasított malomköveket, Csicsóújfalun viszont az 1950-esévekben is készítettek malomkövet. A Mátra vidékét és a Felföld középsı részét Gyöngyössolymos látta el malomkıvel. A helyi hagyomány szerint olaszok honosították meg a mesterséget, a díszkıfaragással együtt. A solymosi malomkırıl az elsı levéltári adat 1753-bólvaló, de föltételezhetı, hogy kézimalomhoz szolgáló köveket már sokkal elıbb is faragtak. Sárospatakon a kvarcitot néhol 9-11 méter vastag talaj- és töredezett kıréteg fedi,
8. oldal, összesen: 13 ezért az új malomkıbánya nyitása, a fedıréteg eltávolítása hosszú idıt, olykor két esztendei munkát igényelt. A törmeléktıl megtisztított kızeten cirkalommal megrajzolták a malomkı kerületét, a tömbbıl csákánnyal kifaragták a követ, majd a kész kı alsó pereme alá körül ékeket vertek és a tömbrıl lehasították. A nagyobb malomkövek 120-160 cm, a kisebbek 50-110 cm átmérıjőek voltak, vastagságuk 25-40 cm. A kisebb méretőeket kézimalmokon alkalmazták. Egy malomkı kivágása a pataki kıbányásznak 6-9 napjába telt, így évi termelése körülbelül 40 malomköre tehetı. A 17. századi bányász létszám ismeretében Román János a megyeri bánya egykori évi termelését maximum 400db malomkıre becsüli. Ennél kisebb volt a csicsói malomkıfejtık termelékenysége: ott egy kı fejtése és faragása 2-3 heti munkát igényelt, és egy kıfejtı évente általában 5-8 követ állított elı, mivel földmőveléssel is foglalkozott. Sárospatakon a 18. századra üzemszerő bányamővelés alakult ki, és elkülönült a vállalkozó bányagazdák és a bányászlegények rétege. A kıbánya jövedelmébıl egyharmad-egyharmad rész illette a földesurat, a bányagazdákat és a bányászlegényeket. A harmados mővelés, majd a 19. század közepétıl a bérmunkára való áttérés magyarázza a pataki malomkıbányászatnak az erdélyinél nagyobb termelékenységét. A jó minıségő sárospa taki malomkı hírnevéhez az is hozzájárult, hogy vízi úton - a Bodrogon és a Tiszán - a szekerezésnél könnyebben és olcsóbban szállíthatták sok nagyalföldi településre. A köszörőkı és a fenıkı (kaszakı) fontos közszükségleti cikk, s a tömeges gyári elıállításuk elıtt a keresletet egyes kıfaragó központok specialistái elégítették ki. A Veszprém megyei Rezi és a Zala megyei Csesztreg faluban számosan a köszörőkı, a háromszéki Kézdipolyánban a fenıkı faragására szakosodtak. Rezin századunk elsı felében 60-80 ember foglalkozott rendszeresen köszörőkı-készítéssel. Mindkét termék apró szemcsés homokkıbıl készült, és a kıfejtést a leírt módon és szerszámokkal végezték. A kézdipolyániak rendszerint ısszel termelték ki egész esztendei anyagszükségletüket - 4-8 köbméter kárpáti homokkövet -, s azután télen a lakásban, tavasztól ıszig a szabad ég alatt fenıkövet faragtak és 632súroltak(csiszoltak), a családtagok közremőködésével. Egy fénköves naponta átlag 50-60 darab fenıkövet, egy rezi kıfaragó 8-10 darab köszörő követ tudott elkészíteni. Portékáikat fıleg maguk értékesítették, több megyényi körzetben járták a hetivásárokat, de a rezi köszörőkövet közvetítı kereskedık, bazárosok is árusították. A közelmúltban (1966) Kézdipolyánon tíz kıfaragó készített fenıkövet, Rezin viszont már csak két specialista faragta a köszörőkövet. MUNKASZERVEZET, ÉLETMÓD. A KİVÁGÓK ÉS KİFARAGÓK A FALU TÁRSADALMÁBAN A kıfejtık a régebb ideje iparszerően mőködı bányákat kivéve (pl. Tardosbánya, Csák-hegyi kıbánya) rendszerint egyedül vagy családi munkaszervezetben dolgoztak. A felnıtt férfinak leggyakrabban fia segített az egyes munkafázisokban, 12-13 éves korától. Ez a fiúgyermek munkába nevelésének és a foglalkozás elsajátításának igen elterjedt hagyományos formája. Egymást kisegítették, például rakodásnál, nagyobb kövek kiemelésénél, de mindenki a maga karjára dolgozott. Hogy a munka miért maradt individuális jellegő, annak több összetevıje lehet: egyrészt a kıvágás eléggé speciális hozzáértést igényelt, s ennek fortélyait a családon kívül nemigen adták át, másrészt az átlagosnál jobb kereseten a specialisták nem szívesen osztoztak volna tapasztalatlanabb társaikkal. Ha a földeléshez vagy más munkához családon kívüli munkásra szorultak, azt napszámban fizették. Ez a kö tetlen, családi szervezıdésen alapuló munkavégzés a dunabogdányi kıbányában is élt egészen az 1930-as évekig: a ricerek kora reggeltıl késı estig dolgoztak, gyermekeik, családtagjaik korlátlanul segíthettek, és az ı munkájukat is nekik számolták el. A harmincas évek közepén, miután megalakult a kıbányában is a szakszervezet, munkaidırendet vezettek be, és 4-5 fıs partikat, bandákat alakítottak, melyek már együtt végezték a munkát. A családi munkaszervezet a kıfaragó specialisták körében is eléggé elterjedt. Csak a kıfaragó mestereknél tapasztalható az iparosságra jellemzı munkamegosztás: tanoncok, segédek alkalmazása, akiknek már tanult szakmájuk, amivel foglalkoznak. A munkaszervezet hagyományosnak tekintett formája összefügg a magyarországi kıvágók, kıfaragók gazdasági, társadalmi helyzetével. A kıbányászattal föld nélküli és kevés földő, földjükbıl megélni nem tudó szegény é s kisparasztok foglalkoztak. Lényegre tapintó a bükkaljaiak vélekedése, mely szerint Bogácsot a szegénység, a
9. oldal, összesen: 13 földtelenség tette kıfaragó faluvá. E sommás általánosítás mellett a kıfaragó régiók között eltérések azért kimutathatók. Székelyföldön a kıfejtéssel és -faragással foglalkozó embereknek általában volt kevés földjük. Többségük - a családdal együtt - gazdálkodott is, tehát kétlaki életmódot élt, mások napszámosokkal mőveltették a földet, de a család megélhetését mindenképpen a föld haszna és a kımunka együttesen biztosította. Bükkalján a legszegényebb parasztok azért mentek el követ fejteni és faragni, hogy kiegészítı jövedelemre tegyenek szert, amibıl - miután a kımunkával jobban lehetett keresni, mint a földmőveléssel - vagy kıbányát béreltek, vagy földet vásároltak. Utóbbiak ezáltal a mezıgazdasági munkához kötıdtek, s inkább ez határozta meg létalapjukat. Számo s zsellér tavasztól ıszig alföldi vagy dunántúli uradalomban summásként dolgozott, ısztıl tavaszig pedig kıfejtéssel kereste a kenyerét. A táj kıfaragó falvaiban (Bogács, Novaj, Sály, Szomolya) csak 10-15 család számára jelentett a kıbányászat és-faragás állandó foglalkozást, a többiek saját kis földjükön vagy mások földjén végzett paraszti munkák mellett folytatták a kıvágást. A Börzsöny falvaiban a 19. század második felében fölfejlıdı kıbányászat megváltoztatta a lakosság életét. A századforduló után a Csák-hegyi bányákbanolyan nagy volt a munkáskereslet, hogy Márianosztrán a parasztok parlagon hagyták földjeiket és a bányákba mentek, részben ricernek, akinek pedig lova volt, az kordézott: egylovas kordéval követ szállított. A konjunktúra az elsı világháborúig tartott. A fıvárosi építkezési és útépítı konjunktúra a Duna-kanyar iparszerő kıbányáiban ál landóan ott dolgozó kıbányász réteget hívott életre. İk egy holdon alóli földdel rendelkeztek, vagy földnélküliek voltak. Azok a börzsönyi kisparasztok, akik 2-5 hold földet bírtak, vagy többet is, de családjukat ennek a jövedelmébıl nem tudták eltartani, szintén elmentek kıbányába dolgozni. A nagy kıbányák közelében Márianosztrán, Ipolydamásdon a munkaképes férfiak60-70%-a, Kóspallagon 30-40%-a kıbányában dolgozott. E falvak társadalma három rétegre tagolódott: a földmővelı gazdák, a bányamunkások és a kétlakiak -mezıgazdasági munkát és kıfejtést is végzık - rétegére. A falu vezetısége a gazdák közül került ki, akik a kıbányászokat tarisznyásnak, kobelkárnak gúnyolták. A kıbányászok közül a bányamesternek volt legnagyobb tekintélye, ıt a ricerek, a kıfejtık, a rakodók, a kavicstörık és a napszámosok követték. A gazdák nem szívesen adták lányukat kıfej tıhöz feleségül. A réti mészkı fejtésével is föld nélküli és egy-két holdas szegényparasztok foglalkoztak, akik az aratórész és a napszám mellett erre a kiegészítı keresetre is rászorultak. Változást az 1960-as évek elején a termelıszövetkezeti átszervezés hozott: akkoriban egykori kisparasztok is vállalkoztak kıvágásra, hogy jövedelmüket kiegészítsék. Összegezésül megállapítható, hogy a kımunkát végzıknek nagyobb része nem szakadt el a paraszti munkától, hanem a mezıgazdasági munkák szüneteiben folytatta ezt a tevékenységet. A kıbányászás és kıfaragás évi ritmusa a mezıgazdasági munka rendjéhez igazodott, mert jelentıs részben mezıgazdasági munka alkalmakból élı, képesítés nélküli emberek- parasztok - folytatták. A kıfaragó régiókban jelentıs a képesített iparosmesterek szerepe, ami -készítményeik révén - a szomszédos tájakra is kisugárzott, de ez az iparos réteg elég kisszámú. Ipar szerően mőködı kıbányákban jelentékeny munkásréteg dolgozott, amely azonban falusi lakóhelye, családja, rokonsága révén sokszállal kötıdött a paraszti életformához. A Kİ FELHASZNÁLÁSA, NÉPI KİTECHNIKA Mindenekelıtt a kıbányászat régióiban terjedt el mint építıanyag. Népi építészeti felhasználásáról a 18. század második felétıl ismertek a legkorábbi írott emlékek: Gyöngyössolymoson 1777-bıl datált kıbıl épült parasztházat fedezett fel Bakó Ferenc, egy 1789. évi szokolyai (Nógrád m.) hagyatéki leltár szerint Ház és kamra vagyon kıbül építve. A 19. század elejétıl szaporodnak a paraszti kıépítkezés írásos és tárgyi emlékei. 1910-ben a Bükkalja négy falujában minden ház kıbıl volt, számos településén pedig a kıházak aránya meghaladta a 90%-ot. Hasonló volt a kıfalazatú házak aránya a Balaton felvidéken a veszprémi, a balatonfüredi és a tapolcai járás sok falujában. Mióta használatos a kı mint építıanyag? Az újabb szakirodalomban errıl két felfogás ismert. Bakó Ferenc azt tartja, hogy a magyar népi építészetben a kı használatával a 18. századtól számolhat unk - feltárt források ezt adatokkal igazolják. Korábbi népi építészeti alkalmazását illetıen vannak feltevések, ám ezek - úgy véli - nem eléggé bizonyítottak. Szerinte a kıház egy idıben társadalmi ranghoz kapcsolódott, s utal arra a középkori jogszokásra, mely szerint építéséhez királyi jóváhagyást kellett
10. oldal, összesen: 13 szerezni. Viga Gyula viszontúgy véli, hogy ahol a követ templomok, várak, kastélyok építéséhez századok óta fejtették, ott meg kellett jelennie a paraszti építıgyakorlatban is. Bükkaljai kutatásaiból arra következtet, hogy a kıtechnika több évszázados hagyománnyal bír a parasztság kezén is - jóllehet el kell ismernie, hogy e tájon egyelıre nem került elı olyan középkori emlékanyag, amely a környéken bányászott kızetek köznépi építészeti felhasználását igazolná. A kérdésre csak további középkori ásatások és levéltári adatfeltárások után lehet választ adni. Hadd tegyük hozzá, hogy 1 2-13. századi kıkemencék, kılapokból rakott tőzhelyek több lelıhelyrıl ismertek - ám a fenti vélemények a kıfalazatú parasztházak múltjáról ütköznek. Figyelembe kell vennünk azt is, hogy a kıbıl faragott tárgyak élettartama 70-120 évre becsülhetı, utána másodlagos funkciót láttak el: házalapba, hordó alá kerültek stb. A márvány ésa gránit hosszabb élettartamú, de azokat a magyarság nem használta, csak az utóbbi évtizedekben terjed a népi márvány síremlékek újbóli megfaragása. A magyar falu kı épületelemei közül legelterjedtebbek a kıkapuk, amelyek gyakran díszítettek is. Az utcai kiskapu és nagykapu kıoszlopai sok helyütt együttest alkotnak. A kapuoszlopokat lehetıleg egy tömbbıl faragták, de ha a kı nem adta ki az oszlop magasságát, az alsó harmadát faragták külön darabból. Kézdipolyánban a kapuláb részei: kerékvetık, küszöbkı, ütközı és bolthajtás. Dunabogdányban a kı kapukeretek legdíszesebben faragott része a szemöldök gerenda. A faragott dísző kapukat módos gazdák készíttették. Kıbıl faragtak ablakkereteket, tornác oszlopokat, tornác könyöklıket, padot, lépcsıt, itatóvályút, határkövet, híd- és pinceboltozat-elemeket, járdalapokat.a kı építıelemként történı felhasználása mellett leginkább a sírkı- és a kıkereszt állítás szokása terjedt el az országban. Az újabb kutatás szerint a faragott sírkövek az utóbbi másfél-két évszázadban terjedtek el falvainkban és mezıvárosaink paraszti lakossága körében. Kezdetben a gazdag családok állíttattak halottaiknak kı sírjelet, majd a múlt század vége felé a kevésbé tehetıs parasztok is követték a korízlést,elsısorban azokon a vidékeken, ahol a sírkıhöz a közeli kıfaragóktól könnyen hozzájuthattak. A síremlék állítás nemesi, polgári szokásának hatása kapcsolatos parasztságunk polgárosodásával. Egyes területeken, például Kis-Küküllı megyében a nagymértékő erdıirtás miatt tértek át a fejfák állításáról a házilag faragottsírkövekre. Megkülönböztetünk tábla, obeliszk, kereszt, valamint tábla és keresztformájú sírköveket. Protestáns temetıkben a sírkıtáblák és obeliszkek, a katolikusok temetıiben a keresztek, illetıleg a keresztfaragvány fejezető sírkıtáblák terjedtek el. A falusi kıfaragó specialisták paraszti megrendelésre többnyire durva megmunkálású, rövid feliratú, egyszerő díszítéső sírköveketkészítettek, melyek régi temetıkben még láthatók. A paraszti kıfaragásnak kivételesen szép példája az a szomolyai (Borsod-Abaúj-Zemplén m.) sírkı, melyet Szalóki Márton készített 1904-ben szülei sírjára. A falusi kıfaragó a szokványos ikonográfiai jegyek alkalmazásával gazdagon díszített, egységes kompozíciójú, esztétikai hatású sírkövet faragott. Kıfaragómesterek, illetıleg specialisták készítették a temetıi és út menti kereszteket, fogadalmi szobrokat is. A legügyesebbek értettek a corpus és a szoboralakok (Nepomuki Szent János, Szent Vendel, Szent Donát, Mária stb.) megformálásához, de figurális faragással csak kevesen foglalkoztak. Viga Gyula kutatásai szerint a bükkaljai Bogácson, Szomolyán több kıfaragó mintakönyvet használt, amelybıl a megrendelı kiválaszthatta a kívánt kereszt-, illetve sírkıformát. Ezek a mintakönyvek jobbára nem a kıfaragók saját rajzait, hanem a nagyobb városi kıfaragó cégek sokszorosított terveit tartalmazták. Egy 84 éves szomolyai kıfaragó, aki 25-30 szoboralakot faragott élete során, így beszélt errıl: Újat én nemigen találtam ki, mindig csak a régi mintákat faragtam megújra. A Krisztus-faragást nem tanultam senkitıl, csak a kıfaragó mesterséget tudtam jól. Nem voltam szobrász, csak a szobrászok által készített mintáról faragtam. Ez a szerény önvallomás arra int, hogy a legügyesebb, szoboralakokat készítı kıfaragókat is adott minták alapján dolgozó mesterembereknek kell tartanunk. A kıbányászat ismertebb régióiban - a Bükkalja falvaiban, Eger és Gyöngyös körzetében, a Székelyföld némely vidékén - a kıfalú házak, a kıkerítések és kis kıhidak, a sírköves temetık és az útszéli keresztek, a kıpadok és a kılapokkal kirakott udvarok - mint Viga Gyula rámutat - szinte mediterrán hangulatú kıvilág -ot idéznek. Ezekben a falvakban a fejtett és faragott terméskı fontos eleme a tradicionális kultúrának - legalábbis az utóbbi évszázadokban. Ám a kı az árucsere révén eljutott más településekre is. Magyarországon a különbözı természeti adottságú tájak között évszázadok óta sajátos munkamegosztás alakult ki, s ennek egyik formája a hegyvidéken bányászott kı értékesítése a síkság,illetve a peremvidék falvaiban. A Mátra- és
11. oldal, összesen: 13 a Bükkalja kıfaragói körülbelül a múlt század közepétıl szállítottak faragott követ a dél-hevesi (Tisza melléki)és a dél-bo rsodi településekre, ahol a vagyonosabb parasztok kı ablakkereteket, tornácoszlopokat és építıkövet (kváderkı) vásároltak. Akik fogattal rendelkeztek, maguk szállítottak, de gyakrabban fuvarosok révén folyt a kı értékesítése. Árának általában fele volt a kıfejtıé, fele a fuvarosé. Ínséges, háború utáni években a követ közvetlenül terményre cserélték. A bükkaljai kıfaragók termékei közül a sírkövek és az útszéli keresztek jutottak el legtávolabbra: ellátták a szomszédos településeken kívül az egész Jászságot és a Tisza-mellék településeit. Minden kıfaragónak általában 100km-es körzetben volt 5-6 települése, ahová ı készített sírköveket. A fejtett és faragott kı népi felhasználását a beton mőkı alkalmazása szorította vissza, fıleg az ötvenes évektıl felgyorsult ütemben. A tufából faragott szomolyai építıkı azért Mezıkövesd, Bogács, Borsodivánka, Tiszabábolna magánépítıi kö zött az 1970-es években is kedvelt volt. Az eger-tihaméri kıbányagéppel vágott riolittufa kváderköveit pedig még e sorok írása idején is nagytömegben szállították a Tiszától északra elterülı síkság falvaiba. Kihagyhatatlan heti akciónk, mely 03.17. 8.00-03.23. 17.00-ig: Gránit burkolólap Gránit burkolólap Gránit burkolólap Méret / cm 50m2-tıl Br. Alapár Ft/m2 Poszeidon 30,5x30,5x1. 4900 5700 Bacchus 40x40x1. 7800 6300 kérésre Hepta 40x40x1. 4600 5500 hossz. / m szél. / m m2 10 azonos táblától Br. Alapár Ft/tla Gránit tábla 3cm Viktor 2,05 1,03 2,11 21000 25000 Gránit tábla 2cm Viktor 2,05 0,63 1,29 7000 8400 Gránit tábla 2cm Mars 2,05 0,63 1,29 12000 13800 Gránit tábla 2cm Bacchus 2,05 0,63 1,29 11000 12800
12. oldal, összesen: 13 hossz. /m szél. /cm 10db-tól Br. Alapár Ft/db Gránit párkány Viktor vízoros 215 20 4000 4900 Kérem jelentkezzen, ha szállításra készül: nadasto@nadasto.hu Üdvözlettel, Giacomuzzi Katalin (Kapáskút). További tájékoztatók küldését Itt lehet kérni Ingyenes információk találhatók Itt! nadasto@nadasto.hu Hirlevél leiratkozáshoz kérjük, kattincson az alábbi linkre leiratkozás
13. oldal, összesen: 13 No virus found in this incoming message. Checked by AVG - www.avg.com Version: 9.0.733 / Virus Database: 271.1.1/2749 - Release Date: 03/15/10 20:33:00