A Létezés Teljessége Felé

A Létezés Teljessége Felé Találkozás Naszlady Attilával, nemzetközileg is magas szinten elismert, világhírű professzorral Köznapi mércével nem mérhető emberrel találkoztam. Aki példát mutat az értelmiség feladatáról, céljáról, s felülkerekedve a napi élet gyakori akadályain, képes szakmai és erkölcsi normákat állítani. Sok problémája volt akkor, amikor a kereszténység jelét hordozva, az igazságot mindennél fontosabbnak tartva, ellenállásba ütközött. De kezdjük a tények bemutatásával! Prof. Dr. Naszlady Attila (1931. november 4. Budapest) belgyógyász, kardiológus, Kiváló orvos, Kiváló oktató, 1999-óta a Vatikáni Tudományos Accedemia Pontificia Tiberina r. tagja, a Szent István Tudományos Akadémia r. tagja, a Magyar Tudományos Akadémia doktora, c. egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia Köztestületi tagja, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat országos orvos vezetője, a Budai Irgalmasrendi Kórház főigazgató volt főorvosa Számos hazai és külföldi informatikai, kardiológiai, pulmonológiai tudományos társaság tisztségviselő tagja és még hosszan sorolhatnám szakmai és civil tagságát és kitüntetéseit. Prof. Dr. med. Naszlady Attila (Forrásanyag: http://naszlady.synthasite.com/) A riporter most leginkább ifjúkori emlékeit, sorsfordító eseményeit szeretné bemutatni a szerző írásai által. Az alább közölt emlékeiből, írásaiból a szerző azokat az eseményeket emelte ki, amelyek meghatározták életét. Folytatásokban közölt tanulmányai, naplószerű feljegyzései azt bizonyítják, hogy Naszlady Attila orvosi léte nem korlátozódik csupán a magas szintű szakmai, rendszerszervezői, újító és gyógyító tevékenységre. Közéleti aktivitása nagyon erős. Morális, szociális, teológiai, pedagógiai kérdésekkel is mélyen foglalkozik. A társadalom belüli, erkölcsi kérdések folyamatosan érdeklik, sokat tesz gondolatainak ismeretterjesztő stílusának alakításában, mert szeretné nem csak a szakmai olvasóihoz, előadásainak hallgatóihoz eljuttatni. A széles, színvonalat igénylő közönségét keresi. Minden fórumon a tiszta, humánus élet lehetőségére irányítja a figyelmet. A Pannon Világ ez évi első számában két tanulmányát közöljük. Feladatunk közkinccsé tenni. President of the European Federation for Medical Informatics 1998-2002 Accademia Pontificia Tiberina Vatican elected member Gold Cross of Malta Escorting physician of the Holy Father Jean-Paul II. in Hungary 1991 and 1996 Pannon Világ 1

A Budapesti Orvostudományi Egyetem légköre az 1950-es években Ennek, a felkérésre írt visszaemlékezésnek az a célja, hogy bepillantást nyújtson a XXI. század magyar fiataljainak, jelesül egyetemistáinak, az akkori idők viszonyaiba. Bizonyára meglepődnek, ha elolvassák, hogy milyen körülmények között tanultunk, hogyan kellett állandóan egyensúlyozni a lehetőségek, a ténylegességek és a kötelezőségek között. Akkoriban született a mondás: Magyarország szabad ország, mindenki azt csinálja, amit szabad. Itt akár be is fejezhetném leírást, mert ez már kifejezi azt, hogy a politikai állásfoglalástól függött minden; ha megtehette volna a vörös hatalom, akkor még a gondolatokat is ellenőrizték volna. A II. világháború után Magyarország a szovjet uralom alá rendelt terület lett, jóllehet nem ebben egyeztek meg a Szövetségesek. Legfeljebb befolyási övezetről volt szó, nem rémuralomról. Számomra a gimnázium VII. osztályában (1948-49-ben) vált érzékelhetővé a szellemi szabadság korlátozásának kezdete. A fizika tanárnő felkért kettőnket, mint osztályelsőket, hogy mi tartsunk órát a Világ keletkezéséről. Barátom a Kant-Laplace elméletet ismertette, én a Szentírás leírását próbáltam korszerűsíteni. Pl.: a pozitivista materializmus azon heccelődött, hogy a Bibliában olyan képtelenségek vannak, mint hogy előbb lett világosság, s csak azután teremtette Isten a világító égitesteket. Ezzel szemben sikerrel hivatkoztam arra, hogy a sugárzó fény sokkal elemibb összetevője a világrendszernek, mint a tehetetlen anyagi tömeg. Majd a vita során elővettem a nagyágyút : a Lorentzféle transzformációs faktorként akkor már ismert képletet: ennek értelmezése annyit jelent, hogy a v=c=fénysebességgel mozgó hossz megrövidül ugyanakkor a mozgás ideje meghosszabbodik (idődilatáció). Mivel érveltem a fénysebességgel mozgó valami esetén azaz, ha c=v akkor a képlet nevezője zérus, s ez a tört értékét végtelenné teszi (t/0 idő); a hossz megrövidülése pedig a képlet (osztóként 0/m hossz) alkalmazásával zérust eredményez. Tehát 1) a fényben nem lehet anyag, mely nincs kiterjedés nélkül; 2) az anyag nem lehet mindennek alapja. A materializmust a fizikai tudomány cáfolta meg nem a Biblia. Meg is lett az eredménye: a Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség kommunista VII. osztályos tanuló MADISZ-titkára később újságíró érettségi vizsgám előtt az egyetemi felvételi bizottságnak rólam olyan jelentést küldött, hogy ne vegyenek fel semmilyen egyetemre. Nem is vettek fel. Ezután szakmásított hivatásos gépkocsi- vezetőnek tanultam. Vizsgabiztosnak kifogtam Rákosi Mátyás sofőrjét, aki alig akart átengedni a vizsgán, mert azt mondta: miért veszi el a helyet egy munkástól, amikor maga érettségizett, irodába is mehetne. Szerényen megjegyeztem, hogy miért baj az, ha egy munkás művelt?. Majd meglátom milyen művelt.- mondta és elirányított a Köztársaság téri Fővárosi Színház omega-alakú kocsi feljárójához és azon kellett egy 3 tonnás Opel Blitz tehergépkocsival mindkét irányba végig tolatnom, méghozzá csak a visszapillantó tükörből nézve, de úgy, hogy a kerekek 30 cm-nél nem kerülhettek távolabb a járdaszegélynél. Előző napi egész napos gyakorlással ezt a szinte lehetetlen műveletet sikerült végrehajtanom. Így átengedett. A Fővárosi Elektromos Művek hivatásos gépkocsivezető dolgozójaként dolgoztam egy évig, napi 100-150 km-t megtéve Budapest romos utcáin. Azt gondoltam, a 8 órai munka után majd nyelvet tanulok. Hiú ábránd volt, mert olyan fáradt lettem a feszült figyelemtől, hogy az albérleti szobámba érve rögvest elaludtam. Később a házi gazdámékat kitelepítették, a lakásukat egy ÁVO-s (Államvédelmi Osztály) politikai tisztje kapta meg, így engem azonnali hatállyal kitettek az utcára. A munkahelyem segített másik albérletet keresni. A következő évben, mint munkást felvettek az Orvosegyetemre és a diákszállóba, valamint ösztöndíjat is kaptam a kitűnő tanulmányi eredményem alapján. Úgy éreztem révbe érkeztem. Az öröm azonban nem sokáig tartott. Alig pár hónap múlva behívattak a rektorátusra, ahol a DISz titkár és egy alezredes rendfokozatú honvédegyenruhás illető igyekezett rávenni, hogy lépjek be a Honvédség kötelékébe, katonatisztnek képeznek ki s mint törzstiszt(?) fejezem be a kiképzést őrnagyi rangban. Nemet mondtam. Órákig győzködtek, de nem tágítottam. Másnapig adtak gondolkodási időt. Akkor is nem-et mondtam, mire elkezdtek fenyegetőzni, hogy ha én rácsapok a párt felém nyújtott kezére, akkor nem érdemlem meg, hogy az egyetem padjaiban üljek - mondták. A gépkocsi vezetői vizsgázáskor már bevált módszer szerint halkan, elkeseredetten csak annyit mondtam, hogy: szerintem akkor nem érdemelném meg, hogy orvosnak tanulhassak, ha kétszer egynéhány óra alatt le lehetne beszélni arról, amire iskolás korom óta készülök. Végül ezt úgy úsztam meg, hogy másik évfolyamtársamat erőltették be, hogy a kitűzött létszám meglegyen. Újra fellélegeztem. Ámde pár hónap múlva ismét elővettek ; most a nyomozóhatóságtól valaki, aki be sem mutatkozott (szigorúan titkos?!) és azzal vádolt meg, hogy fekete 2 Pannon Világ

misékre (azaz dorbézolásokra, ma buliknak mondanák) járunk, többek között én is. Minthogy ez teljesen kitalált vád volt, semmilyen bizonyítékot, de még a helyet sem tudták megnevezni, pénzünk sem volt ilyenekre, egyetlen tanút sem tudtak előhozni, így további nyomozással fenyegetve távozott az illető. Ebből se lett soha semmi, azt hiszem akkor még nem képezték ki eléggé a szovjet szakértők őket. A háború előtti rendszerben kialakított, utána sokat szidott numerus clausus rendszert, a proletár diktatúra úgy valósította meg, hogy ezúttal is a származás számított előnynek vagy hátránynak, de nem a genetikai, hanem a társadalmi: mindenféle előnyben a munkás származásúak részesültek. Létrehozták a szakérettségi rendszert, ami azt jelentette, hogy munkás vagy paraszt származású fiatalokkal egy, azaz 1 év alatt, úgymond, elvégeztették a nyolc gimnáziumot vagyis alig valamilyen tudásra kaptak érettségi bizonyítványt, hogy tovább tanulhassanak. Az egyetemen aztán a rendesen érettségizettekre bízták ezeknek a korrepetálását, tanulópárként beosztva egymáshoz őket. Sok szakérettségis vért izzadt, mégsem ment semmire, elsősorban az első félévi anatómiai latin kifejezésekkel. A hozzám osztott falusi fiú, egyébként igen jámbor, jó szándékú, igyekvő szakérettségis tanulópárom az első néhány anatómiai leckével való foglalkozás után megkérdezte, hogy várhatóan hány külföldi (értsd: latin) szót kell megtanulnia. Mondtam, hogy legalább több ezret. Például ilyeneket: sulcus tendinis musculi flexoris hallucis longi ez egy! Egy hét múlva, józan ésszel belátva a lehetetlent, kiiratkozott. Egyébként az évfolyamon mintegy 180 szakérettségisből igen kevesen végeztek ráadásul bukdácsolva, évet ismételve, éveket elfecsérelve végzés nélkül stb. Elvették a korlátozott számú helyet az arra alkalmasabbak elől, bár erről nem ők tehettek. Hat év múlva, amikor mi végeztünk (1957) az én tanulópárom úgy-ahogy megélő gazdálkodóvá vált, bár az első három évében (1950-19539 az ő munkájának eredményét is lesöpörték a padlásáról elkötötték az istállójából beszolgáltatás címén. Az oktatóink igen kiváló szakemberek voltak, akik még a háború előtt szerezték egyetemi oktatói, tanári állásukat. A vizsgák szigorúak voltak, a gyakorlatokon a IV.-V. éves, kiemelkedő tudású hallgatókból u.n. demonstrátorokat kaptunk gyakorlat vezetőnek. Az anatómiai boncoláskor már tudni kellett a latin kifejezéseket. Szerencsétlen szakérettségiseink itt is kínlódtak, ha valahogy megjegyezték a latin elnevezést, ragozott alakjukat végleg nem sehogy sem tudták. Amikor rám került a sor restellve a gyakorlat vezető gúnyolódását a latint nem tudókon el kezdtem momdani: In hac regione femoralis differentes partes distingui possumus. Regio arterialis, regio venosa, regio lymphatica. Állj! mordult rám. Maga kispap Pannon Világ volt? Nem, csupán nyolc évig tanultam latint. Többet nem viccelődött. A demokratikus jelleg hangsúlyozását egyes, fiatalabb, háború után kinevezett professzorok a nép közé keveredésével fejezték ki, pl. az altisztekkel röplabdázás közben, rövid nadrágban jöttek be szigorlatoztatni. Máskor a május elsejei kötelező, ellenőrzött, órákon át tartó felvonulásokon együtt kiabálták a politikai jelszavakat a tömeggel. Szánalmas volt ezeket a tisztes korú idős urakat látni ettől megalázva szenvedni. A létszámot persze ellenőrizték. Minden reggel ½ nyolcra bent kellett lenni az egyetemen Szabad Nép újságolvasásra. Délután közös tanulás sal folytatódtak az előadások este nyolc óráig. Ezeket az évfolyamokat nevezték el reform évfolyamoknak. Rendeztek közös ünnepségeket, melyen a politikailag kiválók tartották (nem mondták, kezükben tartott papírról olvasták) a beszédeket. Ez két okból történt így, még a nagypolitikában is: 1) előre ellenőrizték a szöveget, 2) rögzítve volt, hogy mi hangzott el, nehezebb volt ráfogni egy vádolható szöveget. Egyik például ilyen mondattal kezdődött: Ami a pezsgőmámorban fogant uracsoknak régebben sikerült, mennyivel inkább nekünk, az egyszerű nép verejtékszagú fiainak is sikerülni fog. A végén ellenőrzött ütemes dörgő taps. Ezeket az államvédelmis civil besúgókat egyhamar felismertük, mert olyan, szabvány, barna kincstári lábbelit hordtak, amilyen nem volt kereskedelmi forgalomban. Amikor Sztálin 70 éves lett a magyar néptől kapott, a Műcsarnokba összegyűjtött születésnapi ajándékait megtekintendő ki lettünk vezényelve. Volt ott minden: tucatnyi párnahuzat, báránybőr bekecs, porcelán étkészlet, lipicai négyes fogat (képe), vesszőkosár, csizma, temérdek dísztárgy stb., stb. elképesztő mennyiségben. Mégsem irigyelte senki, tudtuk, hogy ez mértéktelen hízelgés eredménye. Márpedig köztudott, hogy a hízelgést meg lehet vásárolni, vagy ki lehet kényszeríteni, azonban az irigylést ki kell érdemelni. Sztálin halála után enyhült valamit a kényszer, de akkor is volt olyan professzorunk, aki a tantermi előadáson sírva mondott gyászoló szavakat, vasárnap meg a misén láttuk. Az is egy vallásellenes trükk volt, hogy vasárnap délelőttre különféle kötelező vagy ajánlott foglalkozásokat iktattak be egészen addig, míg valaki meg nem mondta, hogy a szombat esti misehallgatás is érvényes. Egyszer Húsvét előtt 3 napos u.n. összetartási gyakorlaton kellett részt vennünk reggeltől estig. Nem értettük mi értelme volt ennek. Később kiderült, hogy a jezsuiták éppen akkor tartottak egy 3 napos lelki gyakorlatot Harmadéves korunkban összeesküvés címén lecsaptak az Orvosegyetem néhány hallgatójára és hallgatónőjére akikről később megtudtam, hogy csupán kifogásokat felhozó leveleket írtak a pártbizottságra páran, a többi meg csak tudott róla, de nem 3

jelentette fel őket (a párt akkor egyetlen politikai szervezetet jelentett, mivel csak egy volt hatalmon, a kommunista ideológiájú Magyar Dolgozók Pártja). Bírósági tárgyaláson 3-5-7 évre ítélték el őket; köztük az én egyik barátomat, akit röviddel azelőtt próbáltam lebeszélni erről a szerintem esélytelen s ezért ostoba tevékenységről. Nem vallott rám, ezt is megúsztam. (Aztán 1956-ban kiszabadult és elmenekült külföldre, ahol orvosprofesszor lett.) 1956-ban október 23-án részvettem az egyetemi Gólyavár épületében tartott egyetemi gyűlésen. Döbbentem észleltem, hogy Rusznyák István akadémikus, politikailag elkötelezett nagyhatalmú professzor kezét tördelve magyarázkodott egy kérdésre, mely álláshalmozását feszegette. Eközben a Rádiónál már kitört az akkor még zavargás, de hamarosan eldördült az első lövés az államvédelmiek de csak a kiskatonák meggyógyítása után jöttem el; Maléter október 30.-án a laktanyába beözönlő nyugati újságírók előtt színt változtatott, a közvélemény pedig tévesen a forradalom dicsőségébe emelte. Végül a szovjetek elfogták s kivégeztették. Sic transit gloria mundi. Azután október 30.-án távollétemben, az évfolyam sportfelelősi tisztségemből elnökké választott (ez a Forradalmi Bizottság elnökségét jelentette) mit sem tudva laktanyai kalandomról. Amikor később odahívtak a gyűlésre az ajtóban álló két, géppisztolyos évfolyamtársamat megfeddtem, hogy fegyvert fogtak orvostanhallgató létükre. Eloldalogtak. 1957 júniusában két héttel a befejező államvizsga előtt kizártak az egyetemről mondván, hogy lefegyvereztem a néphatalmat ; a két hallgató társam ugyanis párttag volt, amit én nem is részéről s elért a hír, hogy éppen Puskás Sanyit kedves, szelíd, halk szavú, volt kollégiumi szobatársamat ölte meg a Múzeum kertben. Ez adta meg a lökést többeknek és nekem is, hogy valamit tenni kell. Hazamentem és azon töprengtem, hogy mit tehetnék én. Elhatároztam, hogy reggel bemegyek az egyetemi klinikára, hátha hasznomat veszik az esetleges sebesült ellátásban. Az Üllői utat hosszában lőtték az oroszok, én a falhoz simulva haladtam az Egyetem felé, amikor a Kilián laktanya fala mellett egy férfit eltalált egy szovjet golyó. Átfutottam a sebesülthöz, majd mindketten bemenekültünk a laktanyába. Maléter ezredes azonnal ellenőrzött bennünket: kik vagyunk, hogy' kerültünk oda stb. Amikor megmondtam, hogy szigorló orvos vagyok, azt kérdezte, hogy nem maradnék-e ott, mert az ő orvosuk megszökött és sok kiskatona beteg. Maradtam. Meglett a válasz arra, hogy mit kell tennem. Innen már egy másik, sokkal izgalmasabb történet kezdődött, amit egy velem készült portré filmben már elmondtam. Mi lett a két orosz katonával, aki bemenekülése a laktanyába, Maléter fejvadásszal lövette a Corvin közi felkelő gyerekeket, helyszínrajzot küldött a szovjet harcálláspontra, hogy hova lőjenek, én meg rájöttem, hogy rossz helyre vetődtem, tudtam róluk. Félév múlva a rektor megbukott fiával kapcsolatos érdekcsere folytán váratlanul visszavettek. A szeptemberben nélkülem felavatottak ezalatt a félév alatt katonai tanfolyamon szolgáltak és tisztekké léptették elő őket. Én ebből kimaradtam, aztán ők kétévenként bevonulgattak több hétig tartó honvédségi továbbképzésekre nekem meg maradván tizedes, soha többet nem kellett katonának lennem. Ilyenek voltak a mi boldog, egyetemi ifjú éveink. Külföldi tanulmányút szóba se kerülhetett, már felnőttként is csak turistaként, mindössze 70 dollár megvásárlásával és csak kétévenként kaptunk nyugatra kiutazási engedélyt. Igaz, diszkó, drog, pornó nyíltan nem volt, mint ahogy a munkanélküliség is csak a gyáron belül rejtve létezett. Azért ezek a kemény idők az 1956-ban tudatosan itthon maradtakat megedzették, ha a nehézségeket jellemnevelő körülményként kezelték. A sodródók meg beleolvadtak előbb a gulyáskommunizmusba majd, miként világszerte úgy 1989 óta itthon is a feltalált aranynélküli aranyborjú imádásának konzum-idiótizmusába. Ideje lenne a múlt tanulságait levonva szebb jövőt építeni. Naszlady Attila 4 Pannon Világ

A vezető felelőssége Mindenki vezető, aki irány-adó mások tettei számára, akár tudja ezt, akár nem, akár akarja, akár nem. Felelősségük ebben rejlik, ám ez a felelősség nyilvánvaló, ha tudatában van irányító szerepének. Ezek a hivatalból vezetők lehetnek alsó (pl.: csoportvezető), középső (pl.: osztályvezető kórházban főorvos, főnővér, főmérnök stb.), és felső szinten irányítók (pl.: elnökök, igazgatók, miniszteriális hivatalnokok). A vezetés azonban nem életcél, hanem a közjó megvalósításában közreműködő szolgálat egyik fajtája. A vezetőt vagy kinevezik, vagy választják az előbbit vagy elfogadják, vagy ellenzik. Akit kineveznek annak küldetés tudatra van szüksége, akit kiválasztanak annak előny, ha hivatása van. A küldetéshez külső erő, a hivatáshoz belső energia szükséges. Az előbbit a jog, az utóbbit az erkölcs vezérli. Eszményi esetben a jog az erkölcs egy jól körülírt része. Hatalom és uralom az egyik oldalon, engedelmesség és szolgálat a másikon. Állapotbeli kötelesség és cselekvésbeli felelősség ott és itt. Amíg a kinevezett humanista egyén tettei elismerésre méltóan hasznosak lehetnek, addig a kiválasztott személy keresztényi cselekedetei dicséretesen értékteremtők. A legfelső vezetést vagy uralkodó törvényesség szigora biztosítja, vagy törvényes uralkodás kegyes jóindulata látja el. A szigorúnak jóindulatra, a jóindulatúnak szigorra célszerű törekednie, hogy az igazságosság és irgalom természetes ellentéte egyensúlyba kerülhessen. Utasítani az képes igazán, aki engedelmeskedni is tud, jó példát mutatni az képes, aki tud példát követni. A példa ragadós,- ez főleg a rosszra igaz. A vezetőnek mindkét változatban legáltalánosabban ugyanaz a feladata: a vezetett közösség javát szolgálni, azaz a közjón munkálkodni. A közjó: igazságosság és béke. Ezek érvényesítése is az ő felelőssége, érvényesülése pedig a közösségéé. A hatalom manapság legtöbbször sajnos nem a szakértelem, hanem a tulajdon alapján keletkezik, illetve aranyborjú hátán ügetve működik. Méghozzá alig láthatóan, mivel nem nyilvánvaló tényekkel, hanem rejtett birtoklás erejénél fogva a lehetőségek válogatásával és hozzáférhetőségével befolyásolja vagy éppenséggel határozza meg, hogy korlátozza-e vagy bővíti-e a működés alapjául szolgáló szervezeti (strukturális) feltételeket. A megfelelő vezető nemcsak irányt mutat, hanem azt is segíti, hogyan lehet vagy kell a célirányosságot betartani. Nagy előny bár nem feltétel, ha ő is arra tart, netán elöl halad, vagyis nem tűnik el, mint aki feleslegesnek érzi magát, nem vonul szó nélkül rejtekhelyre, alkalmat adva arra, hogy jelenlétét szükségtelennek minősíthessék ellenfelei, mondván nélküle is jól mennek a dolgok, hanem jól észlelhetően jelen van, megbeszél, részt vesz, példát mutat a sikerekkel és gondokkal foglalkozásban. A vizet prédikál, de bort iszik mondás akkor is igaz, ha visszatetszést kelt. Ostobaság mezítláb állni a hóban - megállapítás akkor is helytálló, ha hóban mezítláb álló mondja. Vagyis kivéve a mester/ tanítvány viszonyt ellentétben az akarat-vezérelt hatalmi felfogással miszerint: nem az számít mit mondanak, hanem, hogy ki mondja az értelemvezérelt tudományos felfogás éppen a fordítottját állítja: mindegy, hogy ki mondja, a fontos az, hogy igaz vagy téves. Vak tyúk is talál szemet szállóige kikristályosodott időtálló igazsága ez. A tudomány, az igazság rendszeres keresése, maga is közösség alakító, hiszen meglátásai eleinte egy szűk elit körnek féltve őrzött kincse (bennfentesség, ezotérizmus a pythagoreusoknál, majd az odi profanum vulgus elv a rómaiaknál, szerzői copyright, szabadalmi jogvédelem napjainkban), mely később válik közkinccsé. A vezető egyik feladata a tudományos eredmények tudásának közkinccsé tétele illetve ennek elősegítése. A szak-vezető feladata (szak-) értelemszerűen a vezetett szakterületre érvényes. Minthogy a vezetők túlnyomó többsége nem választott, hanem kinevezett s ez utóbbiak lehetnek fenntartással vagy kényszerből elfogadottak, netán nem-elfogadottak (kiváltképp akkor, ha a szamárlétrán addig mentek felfelé míg el nem érték a hozzá nem értés szintjét, ahol ez kiderül róluk, de akkor már késő ilyenkor válnak kiszolgáltatottjaivá a felbérelt tanácsadók hadának) a kinevezett vezető lényeges feladata, hogy olyan elfogadottá váljék, mintha kiválasztódott lett volna. Az elfogadottság eleinte előlegezett megtiszteltetés, melyet később ki kell érdemelnie. Ehhez több kell, mint szakértelem ehhez olyan vezetői tulajdonságok is kellenek, amelyek általános emberi jó tulajdonságok: okos megértés, tapasztalaton kelt körültekintő bölcsesség, jó szándék, jó akarat, megingathatatlanság az igazságosságban, megvesztegethetetlenség, kedvesség, emberszeretet (nemcsak az ügyfelek, hanem a munkatársak iránt is), áldozatvállalás bátor pártolása az igaz gondolatoknak, a szép dolgoknak, a jó eseményeknek. A jót követendő célként hirdesse ne védekezésként, ha támadják. Jó célok megvalósulását akadályozhatja meg a nem megnyerő bánásmód. Nem mindegy hogyan képes ezt elérni, szem előtt tartva, hogy a stílus maga az ember. Munkatársai is eszerint ítélik meg viselkedését, de őt is befolyásolja a másik metakommunikációja (arckifejezés, tekintet, taglejtés, hanghordozás stb.), ha alapos emberismerettel rendelkezik. Ilyen pedig csak annak van, aki mindig érdemben figyel oda a másik megnyilatkozására, nemcsak akkor, amikor saját hatását fürkészi másokon, Pannon Világ 5

hanem, amikor mások hatását figyeli meg önmagán. Ne azt figyelje, hogy félnek-e tőle, hanem arra figyeljen, hogy nem kelt-e félelmet. A másikra figyelés önkéntes alárendeltség erényes alázata, melyet csak kevély vezető nem képes vállalni. Ne legyen a számon utasítás, de legyen számon kérés vélekedjék, akinek nem csak az irányítás, de az ellenőrzés is kötelessége. Mindez a közösség egyes tagjaira nézve jelentőségteljes. A vezetőnek azonban a közösség egészére vonatkozó feladata, hogy tagjainak egymáshoz jó viszonyulását is elősegítse azzal, hogy úgy szervezi meg munkájukat, egymással és vele való együttlétüket, hogy az értékteremtő legyen szellemiségében, sikeres eredményességében és nem csak térben, vagyis az egész intézményben összehangoltan, hanem időben is, azaz vonzó jövőt ígérjen. Tisztességes közösségben az elvárás maga is serkentő, mert az emberek többnyire igyekeznek megfelelni annak, amit jogosan várnak el tőlük, különösen, ha gyakori és sohase hiányzó a méltó erkölcsi és anyagi elismerés. A vezetőben azonban ne tengjen túl a szereplési vágy, ne szomjazza az dicsőséget. Kellő alaposság nélkül ne tartson beszédet, mert a készületlenség a hallgatóság lebecsülése. A közösség nehéz helyzetében a vezető a saját szorongását, borúlátását, ha van is benne ilyen, ne árassza ki környezetére, mert az elbizonytalanítja a vele együtt érzőket, megdöbbenti az együtt gondolkodni és lebénítja a cselekedni elszántakat, viszont vérszemet kapnak az ellentétgerjesztők. Ezekben ilyenkor támad fel a követelőző szellem és, ha nem sikerül elérni céljaikat, azzal vádaskodnak, hogy nincs a vezetőben úgymond megegyezés készség. Kompromisszum azonban csak egyik vagy másik jó esély között lehet, de semmi esetre sem lehet összemosó kiegyezés jó és rossz között. Ilyenkor szokták azt mondani, hogy a világ nem fekete és fehér, szürkéből van a legtöbb. Csakhogy a szürke is feketéből és fehérből áll össze. A fegyelmezett, mérlegelő, iskolázott gondolkodásra képtelenek kifogása hasonló demagóg szöveg, hogy különben is minden relatív, ami a szigorú logika szerint azt jelenti, hogy minden mástól függ. Ez persze lehetetlen, mert a minden-en kívül nincs más. A jövőre vonatkozó elgondolás, terv (stratégia) a felső- és középvezetők összehangolt munkája révén lehet az elérhető legeredményesebb. A közép vezetőknek éppen ezért esetenként igen nehéz lehet pártfogolt beosztottjaikkal a magasabb vezetés iránymutatását elfogadtatni, ám az ezredeseknek egyértelműen a tábornokok mellé kell állniuk. Arra kapták a megbízatásukat, melyet elvállaltak. Ugyanakkor képviselniük kell a nép hangját, ha az jogos elvárás, esetleg önkéntes áldozatvállalás, netán méltányos bírálat. A szabad véleménycsere nem jelentheti kizárólag azt, hogy a beosztott bejön a saját és kimegy a vezető véleményével. A közvetítés felfelé és lefelé esetenként nem könnyű, de az ő vezetői felelősségük, a szakmai iránymutatáson túl, éppen ebben van. A centralizáció vagy decentralizáció kérdésében az ideális megoldás nem a vagy-vagy, hanem a következő: a központi vezetés az értelemre ható információk alapján javasol, rendelkezik, a távolabbi köznép a javaslatnak vagy rendelkezésnek a helyi viszonyok jobb megbecsülhetősége alapján alkalmaz. Tömören: az elit proponál, a nép diszponál. Eszményi esetben az elit értelemre ható információi érvényesülnek a nép érzelmeire ható dezinformációk ellenére. A munkatársak közül nem mindenki dolgozik egyenlő távolságban a főnöktől. Gondosan ügyelni kell arra, hogy ez a munkaköri különbség (titkártól - portásig) ne érződhessék a kapcsolat emberi oldalán pozitív vagy negatív értékelésként. A közelállóknál sem a személy, hanem legfeljebb a rábízott információ lehet bizalmas, különösen, ha ellenkező neműekről van szó. Mind a vezető, mind a beosztott tisztességének kikezdhetetlennek kell lennie minden tekintetben. (A kisded lelkeket sohase szabad megbotránkoztatni scandalum pusillorum, még ha tudjuk is, hogy a farizeusi botrány scandalum farizaicum vétlenként sem mindig kerülhető ki). Mindenütt akadhat rágalom áriát harsogó Don Basilio. Nem igaz az a vezetői individualista felfogás, hogy maga számára az erkölcsöt mindenki megszabhatja éppen fordítva: az erkölcsnek kell mindent megszabnia. Nem jócselekedet, ha a főnök, nem vállalva egy kényes munka elrendelésének népszerűtlenségét, maga végzi el azt, amit nem mert a beosztottal elvégeztetni. Megcsinálom magam, akkor legalább tudom, hogy rendesen el lett intézve a dolog vigasztalja magát. Adott esetben ez inkább gyávaság, mint áldozatvállalás, mert éppen ez a kényelmesebb, tehát kevésbé erkölcsös, mint ha fáradságot nem kímélve megtanítja a másikat a feladat elvégzésére. Utóbbi meg is éri, mert legközelebb már nem kell majd helyette másnak dolgoznia, megszegve azzal a szubszidiaritás elvét. (Mivel tudott dolog, hogy a Világban az intelligencia mennyisége állandó, az emberiség meg szaporodik, előfordulhat olyan szerény képességű beosztott, hogy a nála kisebb IQ- jú már növény (pl.: tök) őt lehetetlen betanítani). A jogos szigor alkalmazásától a népszerűtlenségtől való félelem senkit se tántorítson el s bár rövidtávon ellenszenvet szülhet, ám hosszabb idő elteltével sikere valóban igazolódik és megbecsülést eredményez. Mivel egyesek feladata és felelőssége gyakran túlterjed az intézmény belső életén, ehhez már a külső környezetet is figyelembe kell venni. A középvezető olyan a szervezetben, mint a sejt a testben. Központi irányítás alatt van ugyan, de az élet alapjait hordozó molekuláris biológiai működést szervezni az ő feladata. Ahogy a sejtet határoló membrán beengedi az előnyöst és kiszűri, visszautasítja a károst, úgy kell a 6 Pannon Világ

vezetőnek ugyanezt a tűzfal szerepet vállalnia. Persze, hogy legfelül mit engednek be, annak a középvezető sejtek által is szükségesnek tartottnak, és minden részesedő számára előnyösnek kell lennie. Ugyanakkor figyelembe kell venni azt is, hogy a rész nem látja az egészet, amely viszont magasabbról látszik, ezért a kiérdemelt bizalom alapján előfordulhat, hogy vakon kell engedelmeskedni. Különösen, ha nincs mód latolgatni, mert gyors beavatkozásra van szükség. A sejtet határoló membránnak, a beáramlás szűrésén túl, vannak más feladatai is. A belül keletkező feleslegest, salakot, ki kell választania, kiáramoltatnia, el kell távolítania. Ilyenek a rémhírek, pletykák, rágalmak közeg-mérgező termékei a desinformációk, akár tévedésen, akár hátramozdító rosszindulaton (mint a rák) alapulnak. A vezetőnek a gén- etikai mínusz-variánsok mérgező kigőzölgésén sem szabad begőzölni, hanem felesleges energia pocsékoló önemésztődés helyett hideg fejjel, egyszerűen meg kell tőlük szabadulni. Az igaz híreket (ezek az információk, a hamisak a dysinformációk) az illetékes forrásokból kell kérni, elvárni, megszerezni és jelentőségük, érdemük szerint feldolgozni. Sohase feledjük el, aki hazudik, az tudja mi az igazság. A béka kuruttyolása nem ér fel az (olymposi) égig, még ha magát befészkelten a betegeknek szánt (epidaurosi) gyógyberkekből, vagy a nekik szentelt gyógyvízből jön is, ahonnan amúgy sem odavalóként minden vartyogót rögvest ki kell dobni, mert nem érdemes arra várni, hogy majd egy királylány csókjára gazdag herceggé válik iziben, mint a mesében. Némely hasonló, mese-hírvivő személynek nem lehet az igazságot egyenesen a szemébe mondani, mert ezekben az esetekben megcsúfolva az anthropogeometriát a vezető és közte az egyenes a leghosszabb út. Ilyenkor, őszinte tapintatból az igazságot csak kerülő módon (good bypass és nem godby pass) lehet más fejébe becsempészni, amit azután, ő, mint sajátját boldogan fedez fel, hirdet és talán még követ is. Okos vezető ilyesmiből nem csinál presztizs-ügyet, a fontos, hogy megvalósuljon a kívánatos szinte mindegy, hogy kinek tulajdonítják a sikert. Jószívű vezetőnek nem szabad féltékenynek lennie munkatár- sai sikerére, némely esetben inkább büszke lehet rá, mi több: jó, ha esetenként titkon rá is segít. Hasonló helyzet, amikor az elrendelt orvosi tanácskérés, az alibi-konzilium (k) egyetlen presztizsvédő indoka, hogy meg legyen osztva vele a koporsó cipelésének terhe vagy egy korábbi szakvélemény iránti indokolatlan bizalmatlanságból, netán a másik, esetleg nevesebb szakember tévedésére vadászó szenvedélyből, igen drága, kellemetlen, felesleges vizsgálattal ellenőriztetik a beteg állapotát. Az ilyen eljárás várható kezelési következmények nélkül, csúfos anyagi és erkölcsi kudarcba kergeti még a segítő szándékot is. További hamis indok lehet, hogy gátlástalanul a betegség csekély valószínűségére tekintet nélkül a betegre nézve akár kockázatos külső vizsgálati igénylések halmozásával igazolják egyes vezetők a csupán presztizs-hajszoló saját fejlesztést. Fővárosunk egészségügyi vezetése mostanság éppen abban látszik ludasnak lenni, hogy ilyeneket lobby-érdekekből támogat. A lobbyzásnak nevezett eljárás sem mindig elvetendő, csak, ha igazságtalanságot eredményez. Igenis van jó protekció, amikor a méltánytalanság elhárítására nincs más mód. A jó vezetőnek ezekre akkor van szüksége, ha egyedül kevésnek bizonyul ereje. Olyan kapcsolatokat célszerű találnia, amelyek segítenek sikerre vinni jó céljait. Ilyenekből munkatársakat is célszerű keresnie, akik közül aztán az egyik majd idővel kiválik, s a vezetői feladatokba jól betanult helyettes utódként beválik. Nem lehet, persze, nagyreményű olyan személy, aki mindenre kész, de semmire se jó. Egy másfajta helyzetben, éppen ellenkezőleg: ügyet sem szabad vetni jött-ment baráti tanácsadókra, vigécekre, bértollnokokra, helyezkedőkre főleg, ha tudjuk, hogy mint oly sokan a közéletben másutt, máskor, másképp már vezetőként megbuktak, mert az ilyen barát nemcsak ígér, de be is tart. Ez a betartássá váló segítség abból is állhat, hogy feleslegesen, ostoba feltételezések alapján rogyásig hajszolja önző érdekében mások munkatársait, holott közismert, hogy senki sem tud nagyobb kárt okozni, mintha egy buta ember még szorgalmas is, vagy kitartóan dolgoztat másokat. Ugyanis, ha egy okos 1980 1985 1995 2009 Pannon Világ 7

ember butáskodik az szórakoztató lehet, de, ha egy buta ember okoskodik az kétségbeejtően szánalmas vagy éppenséggel kártékony. Az ostobán elhamarkodott cselekedet rövid idő alatt ad okot hosszú ideig tartó szégyenkezésre. Nem szabad annyira jónak lenni, hogy alkalmat adjunk a másiknak a rosszaságra, sőt mi több magunkra vállalva, vagy egymást okolva növeljük tovább a bajokat azzal, hogy így az igazi felelős így hamis módon mentesül. A legyetek okosak, mint a kígyók és szelídek, mint a galambok nem azt jelenti, hogy kígyógalamb szörnyek legyünk, hanem e tulajdonságok keveréke csodái. (Balthasar Gracián, X VIII. sz.) Végül vigyáznia kell a vezetőnek arra, hogy önbecsülés, öntudat, következetesség címén a hiúság, beképzeltség, erőszakosság hatalmába ne kerítse. Csak gonosz diktátor öröme a mások lesütött vagy esdeklő szemében megjelenő könny. Ne engedje, hogy a környezet hízelegjen, és ne bánja, ha irigylik. A hízelgést ugyanis meg lehet venni, de az irigylést ki kell érdemelni. Ne várja el, hogy elismerjék teljesítményeit; alázatoskodással, indokolatlan dicséretekkel ne lehessen nála, visszatetszésen kívül, bármit is elérni. Viszont a megalapozott önérzet megfelelően ellensúlyozza az álszerénységet. Nagyvonalúsága nem lehet olyan fokú, hogy önmaga karikatúrájává torzuljon. A feljebbvaló szervezzen ünnepi alkalmakat és vegyen részt a közösséget kellemesen érintő együttlétekben, ám nem mindegy, hogy hogyan, de tudjon nemet is mondani, ha kell. Nem szabad a mások töprengését és szóbeli tanácskozó tevékenységét semmibe venni, mert nem a kezük- lábuk, hanem az agyuk és a szájuk jár s nem szakad róluk a verejték. Nem szabad akármi felett szemet hunyni, mindent elnézni, s bár a mindenképpen kerülendő bosszúállás bűn, de ne feledjük! a megtorlás erény. A vezetőnek azonban azt is szem előtt kell tartania, hogy bár a siker bizonyít, de nem igazol. (Márai Sándor). Ha minden, erkölcsileg lehetségest már megtettünk, de az adott nehézségek legyőzése mégis végképp lehetetlennek látszik, akkor azt az elvet kell szem előtt tartani, hogy lehetetlenre senki sem kényszeríthető (ad impossibile nemo tenetur) ám lehet, és szabad a Gondviselésre bízni a kibontakozást egy másik elv alapján: Gratia supponit naturam et perficit azaz: a kegyelem feltételezi a természete(s)t és tökéletesíti azt. A remény akkor erény, ha emberileg reménytelennek látszó helyzetben is él. *** Vezető és beosztott címmel megjelent az Egészségügyi Gazdasági Szemle 49. évfolyam 1. szám. 2011. március Beszélő Írásjelek Találkozás dr. Szőllőssy-Csoma Enikő tanárral, grafológus szakértővel, írásszakértővel Egyre szaporodó írásszakértői munkájával, pszichológiai tanácsaival hívta föl magára a figyelmet dr. Szőllőssy- Csoma Enikő. Írásaiból és szerepléseiből erősen érzékelhetőek a gyakorló szakember tapasztalatai, élményei, a választott hivatása iránt érzett szeretete, elhivatottsága, segíteni akarása. Több mint 20- éves szakmai munkája az emberismereti témák köré csoportosulnak. Eredetileg magyar-történelem szakos tanár, aki grafológusi és írásszakértői végzettségekkel, s e témákhoz kapcsolódó szakértői címekkel rendelkezik. 2001 óta igazságügyi grafológus szakértő, majd 2009-től igazságügyi írásszakértő is. Speciális szakterületei: a humánpolitikai, pálya-, és párkapcsolati tanácsadási és igazságügyi grafológia. Szakmai elődeinek, mestereinek ismereteit felhasználva folytatja saját vállalkozásaiban munkáját. Reformoktól, változásoktól sűrű korunkban, az értékrendek fordulatainak idején, a saját életéről, hívatásának Grafológiai munka közben választásáról, a társadalomlélektan időszerű gondjairól kérdezem. - Azt hallottam, hogy kamaszkorodban a miskolci tehetséggondozó, híres Földes Gimnáziumba jártál és ott is érettségiztél. Kitűnő tanárok tanítottak, neveltek és adták kezedbe a jobbnál- jobb olvasmányokat, ismeretterjesztő tanulmányokat. Majd következett a főiskola. Mesélnél a középiskolai és a főiskola időszakod élményeiről, tanáraidról, családod bátorító magatartásáról diákéveid alatt? - Igen, a Földes Ferenc Gimnáziumba jártam, miként a családból többen, az unokatestvéreim jó része is. Szerettem ide járni, már akkor, benne élve látható, érezhető volt az iskola magas elvárás-rendszere, és e melletti jó hangulata. Pedig amikor az ember diák, általában nagyon nehéznek éli meg a diákéveket. Valamennyire így voltam ezzel én is, de annyira jó barátságokat is adott ez a néhány év, 8 Pannon Világ

hogy ezzel együtt, már akkor is tudtuk: jó alapokat kapunk itt, emberileg, szakmailag egyaránt. Igaz, én speciális matematika tagozatra jártam, ami különösen érdekes, mostani szemmel visszagondolva erre. Az általános iskolában még úgy éreztem, nekem való a matematika, szüleim is ezt erősítették bennem. Ám a Földes táltos-osztály -ában, a sok kiváló matematikai tehetség mellett én már csak 4-es voltam matekból, s tanárok közül leginkább Pápay Sándor tanár úr nagy hatása maradt meg bennem. Pápay tanár úr, a híresen szigorú magyartanár, egyetemi előadás-szinten okított minket az irodalomra, s a nyelvtanra. Életem itt először fordulatot vett; igaz, elsőként még közgazdasági egyetemre jelentkeztem, de az a felvételim nem sikerült (lázasan írtam az írásbelit), s a következő tanévben már nem volt kérdéses, hogy nem ide, hanem magyar-történelem szakos tanári képzésre jelentkezem. Akkor többen meglepődtek e lépésemen. Mai fejemmel visszatekintve, hálás vagyok a sorsnak: csapnivaló közgazdász lennék (bár vélhetően lelkiismeretesen ellátnám, de nem szeretném annyira, mint ezt, a humán világot!) A főiskolai évek alatt (is) kiderült: semmi nem volt hiába való! Egyfelől a nyelvészeti, irodalmi tanszékek tanárai is valahogy mindig felfedezték, hogy van valami reál alapom (sokszor másként közelítettem meg feladatokat, mint az eleve bölcsész-irányra készülő diáktársaim, s rákérdeztek, honnan jöttem, másrészt azt is éreztem, hogy a Földesből hozott megalapozás nagyon stabil volt: sokkal nagyobb és biztosabb tudásbázist, illetve gondolkodási rendszert adott nekem, mint sok más évfolyamtársamnak az ő iskolájuk. - Mit fogadtál el tanáraid, szüleid, őseid múltjából, elődeid hitéből, gondolkodásmódjából, világlátásából leginkább? Milyen utat követtél önazonosságod megerősítése céljából? - Nehéz kérdés ez; nehéz is szépen, röviden összefoglalni az ide vonatkozó gondolataimat. Minden tanáromtól, s a családból, szüleimtől is a korrekt munkavégzést, a szorgalmat, a megbízhatóságot, a felelősséget, a szavahihetőséget tanultam, ez volt a természetes elvárás. Talán túl szigorúan is neveltek, mind a családban, mind a nevelőim: kollégista voltam, 14 éves koromtól egy Abigél hangulatú régi, kolostorépületben működő -, szigorú lánykollégiumban laktam. Itt alig volt kimenő, és délután 4-7-ig szilencium, azaz kötelező tanulási idő volt (ami nekem természetesnek tűnt, hisz gyakran még azután is sokat tanultam, késő estig is). Persze, az is igaz, hogy Bogi barátnőmmel különös engedélyt kapva, heti egy este, szerdánként, mi a gimnazistaként-, a miskolci egyetemi táncklub tagjaiként, egyedi esti kimenőt kaptunk: a vacsoránkat félre tették, mert csak este fél 10 körül értünk vissza a kollégiumba. S azt, ennyi év után félve, de leírom: annyira megbízható gyerekek voltunk, hogy a portás bácsi egy idő után kulcsot adott nekünk! Ezt a mai diákság, azt hiszem, szinte alig értheti! Pannon Világ Az értékrendemet tehát ezen történések, ezen elvek alapozták meg. Emellett mindig is valami erős belső késztetés hajtott, hogy a segítségnyújtást is beépíthessem az előbb sorolt értékek mellett az életembe, így a másokra figyelés, mások segítése is automatikus számomra. Ugyanakkor az önazonosságom, a stabil énképem kialakulása (mert hiszem, hogy ez most már döntően megvan) későbbre, nem a diákéveimre tehető. Nagyon sok időnek el kellett telnie ahhoz -egy ilyen szigorú nevelési rendben élve -, hogy a külvilág visszajelzéseit teljesen be tudjam építeni önbizalmam forrásaként. A sok sikerélmény, melyet az ugyan rögös, nem feltétlen könnyű úton haladó életem során kaptam, vagy elértem, nagyon sokat segített. S igen, ebben már nagy szerepe volt a grafológiai szakmai utamnak is! Itt már csak a téma érdekessége miatt is nagy megpróbáltatásokat, és sok figyelmet kaptam melyeket korábban, tanárként kevésbé. Én magam ezen alkalmakat nem kerestem, egyértelműen a téma miatt kerültem elő, s ezek gyakran nehéz érveléseket igénylő helyzetekbe állítottak, ahol úgy gondolom, sikerült helyt állnom. Ezek a sikerek fontos élményeim. Kiemelném pl., azt a két előadásomat, melyeket nagyon okos emberek előtt kellett megtennem: egyet egy informatikai cég vezetői, menedzserei, programozói előtt, egyet pedig a Mensa HungarIQa tagsága előtt... ezen alkalmakkor jobban izgultam, mint máskor, ám e sok kiemelkedő intellektusú ember figyelmét is le tudtam kötni (oklevelet kaptam erről!), s érveléseimet el tudták fogadni, a grafológiai témában. Ezek tehát megerősítő alapkövei lehetnek önazonossági utamnak. - Magyar-történelem szakos tanárként, mennyire tudtad hasznosítani empatikus, pszichológiai érzékenységedet? Mikor fordult érdeklődésed a pszichológiai tanácsadás és a grafológia felé? - Amikor gyerekeket tanítottam - de ez már nagyon régen, és Miskolcon volt!-, csak az említett értékek mentén dolgoztam. Nyilván valamelyest akkor is bennem volt a pszichológiai érzék, de nem emeltem ki ezt, egyszerűen tettem a dolgom, tanárként. Igyekeztem figyelni a tanítványaimra, és szeretettel, de szigorúan a legtöbbet kihozni belőlük. Máig emlékszem, egy rossz tanulóként bezengett diá- Osztálykép Pápay Tanár úrral (Enikő balról a második lány) 9

komra, akit sikerült ötösre értékelnem a tanév végén történelemből; mert tudtam, okos, jó eszű fiú (nálam tanult is, jó jegyeket szerzett), de nem úgy szeretik őt otthon, ahogy kellene, nem kap kellő figyelmet, ellenőrzést, jó értelemben vett irányítást. Ha a történelem tantárgyra gondolunk, sokaknak az unalmasság, a száraz tények, az évszámok jutnak eszükbe. Pedig a tanáron nagyon sok múlik, e téren is! Az nem lehet pl., hogy a maratoni csata izgalmas története ne érintse meg a tizenegy éves fiúk fantáziáját! S ez ott bejött! (Sajnos, néhány évvel később, mikor már nem tanítottam ott, ez a fiú ismét csak bukdácsolt, azt a hírt kaptam róla...) Én hiszek abban, hogy ha mindenki csak a saját munkáját szívvel, lélekkel, nagy odafigyeléssel, szakmai alapossággal végzi, akkor annak eredménye van, sőt, társadalmi szinten is előbbre jutunk/jutnánk... (Nekem, ez ott, az iskolai, tanári munkában, és a későbbi munkavégzésem során is beigazolódott. ) A tanárságból való pályamódosításom egyfajta kényszerhelyzetből adódott: Budapestre költöztünk, s itt nem kaptam magyar-történelem szakos tanárként állást, pedig nagyon szerettem volna (már a gyereknevelés mellett, anyaként) dolgozni is. Akkor rátaláltam a Grafológiai Intézet grafológusképzésére; ez 1994-ben történt. 1996-ban végeztem, és a végzés után be is jelentkeztem próbamunkára. Ennek nyomán azonnal lehetőséget kaptam, és a Gyes-en lévő anyák álom-állását érezhettem magaménak: heti két nap munka, a többi az anyaságé. Ezután ez az út szépen, automatikusan adott más arányokat, a mai napig is, és már más felállásban, azóta már saját cégben, illetve önálló szakértőként működve. A konkrét kérdésre válaszolva: az érdeklődésemben - meglátásom szerint mindig ott volt az emberközpontúság csak 1996 után volt alátolva egy másik végzettségem is, nem csak a tanári, ennek bizonyságaként. S így már, grafológusként munkálkodva szép lassan áttevődött a hangsúly a grafológiai kezdetben oktatói, értékesítői, majd - elemző munkára, és annak természetes kiteljesedésére, a tanácsadói szerepkörben való ténykedésre. - Leginkább krízis helyzetben lévő, valamint bűnelkövető emberek személyiség-, és íráselemzésével foglalkozol. Megtapasztalhattad, mennyire összetett az emberi személyiség. Az emberek kinyílnak, az írásjelek beszélnek előtted. Ez különböző szituációban történik, de leginkább szenvedésük közben. Amint az igazságot felmutatni, úgy a tévedéseket, sérelmeket is el tudod hárítani szakmai képzettséged által. Mi szükséges ahhoz, hogy a szakember ilyen nehéz szituációban ne billenjen ki az egyensúlyából és megtarthassa céltudatosságát, tárgyilagosságát? - Egyfelől egy erős szakmai érdeklődés, nagy szakmai alázat, és alapos, felelősségteljes munkavégzés (fontos a tévedés esélyét minimalizálni, minden körülmények között!). Bár úgy érzem, ez nem csak a grafológus-tanácsadói, vagy szakértői munkakörben fontos, hanem, általános érvényű szabály minden szakmában, s jó lenne, ha minden ember fejében alapelvként ott lenne. Az egyensúly megtartásához pedig meglátásom, és az én szakmám álláspontja szerint belső énerő, hitelesség szükséges. Ha valaki nem kellő önismerettel, önelfogadással, és nem megfelelő önbizalommal él, akkor nemigen adatik meg az az ajándék számára, hogy nehéz feladathelyzetekben is stabilan, eredményesen működjön, sőt, a feladatok megoldásait sikerként élhesse meg. Ez mind a munkában, mind a magánszférában szükséges alap. Nem azt akarom mondani, hogy engem időnként nem őrölnek belső kételyek; gyakran van bennem ilyesfajta aggály, de meg tudom nyugtatni magam, hogy szakmailag, emberileg mindent megtettem (s egész eddigi szakmai életutam igazolni látszik ezt). Ugyanakkor semmiképp nem az öntelt egyén képét kívánom e gondolatokkal sugallni. Gondolom, mindenki, aki a szakmája, munkája, embertársai iránt felelősséget érez, megél/het ilyen belső kételyeket. A mindenséggel mérd magad szemléletű emberek mindenképp érthetik ezt... A tárgyilagosság megtartásához pedig, a szakma szabályaihoz való igazodás, mint a működés fontos alapja, elengedhetetlen, s a folyamatos szakmai fejlődés, önfejlesztés, szintén. Én pl. ezért is képeztem magam tovább, s az írásvizsgálatok körét már nem csupán a pszichikum működését célzóan (grafológiai, íráspszichológiai), de írásszakértői (írásazonosítói) vonatkozásban is vizsgálhatom. A kétféle tudás és jogosultság egy kézben valóban jó tudásbázis, nagy segítség! Ugyanakkor részben másfajta szakmaiságot igényel egyfelől az írásazonosítói, ill. a grafológiai munkálkodásom, vagy ez utóbbin belül, pl. egy párkapcsolati grafológiai tanácsadásban való működésem, vagy -egy igazságügyi szakértői munkánál - a gyanúsított által állítottak valóságtartalmának vizsgálata. A szakmai szabályok ugyanazok, a feltárt információk kommunikációja (akár írásban, akár szóban) viszont kissé mást igényel. - Láttam az egyik tárgyalásod folyamatát a bíróságon. A gyanúsítotthoz is autonóm emberként fordultál, nem tartottad őket másod-, vagy harmadrangú lényeknek, de az igazság bizonyításáért tudatosan törekedtél. Hogyan lehet rájönni arra, a grafológiai titkok feltárása mellett, hogy milyen motivációk és célok érdekében cselekedett a bűnelkövető, milyen lelkiállapotban volt az adott pillanatban? - A vizsgálataim során, írásminta-vételeknél, vagy bírósági tárgyalásokon is, a vizsgált személyeket (az írás készítőit) igyekszem ember -ként tekinteni, még akkor is, ha bűnözők. Ha nem így tennék, én, aki emberismereti területen vagyok szakértő, és tanácsadó nem lennék hiteles. Nyilván, nem közvetlen 10 Pannon Világ

viszonyban vagyok velük, de az emberséges, korrekt bánásmód jár nekik is, és ennek eredménye is van: általában együttműködőek e személyek; eddig csak ritkán fordult velem elő, hogy nem értem célt, mikor kértem az adott gyanúsítottat, vádlottat, hogy írjon nekem. Ráadásul, gyakorta azt is látom az írásukból, hogy nem kellett volna feltétlen bűnözővé válniuk, hisz vannak jó tulajdonságaik, értékeik is, melyekre építkezve másként alakulhatott volna életük! Ez is alapja a feléjük képviselt magatartásomnak. Hogyan lehet megfejteni, hogy a bűnelkövetésnél mit éltek meg, mi motiválhatta őket? Ezt egy jól képzett grafológus ki tudja olvasni az írásból, illetve össze tudja rakni a feltárt információkból, és azok pszichológiai hátteréből. Egy korrekt grafológus ugyanis nem csupán az írásjegyek értelmezését ismeri, hanem érti a pszichikum működését, tájékozott a pszichológiai szakirodalomban, logikusan tud gondolkodni, és etikusan, valamit igényes verbális formában meg is tudja mindezt fogalmazni. - A párkapcsolati témáidban is mindig a kölcsönös empátiára hívod fel a figyelmet. A hangsúly a kölcsönösségen van, de kevésnek tartod az együttérzésben a puszta szánakozást. Mit tartasz döntő többletnek egy kapcsolatban, amelytől harmonikusan működhet? Mitől sokszorozódik meg egy családi, illetve bármilyen párkapcsolati együttlét energiája? - A szeretet nem egyenlő a szánalommal. Ettől nem működik egy párkapcsolat. Annak harmóniája a felek önmagukkal való harmóniájából fakad, csak arra építhető, ez adja a többlet alapját. A kölcsönös szeretet, szerelem, tisztelet, az azonos értékek mentén való működés pedig ezt erősíti. Emellett folyamatosan bele kell tenni a kapcsolatba egy kis pluszt, amitől valóban úgy érezhetik a társak: együtt mindenre képesek, erős, valós szövetség az övék! És, a szerencse: ha mindezek mellett a környezeti hatások szerencsés harmóniája is adott, az csak jó lehet. Ha szerencse sincs, nehézségek jelződhetnek. Gondolok itt arra, ha erős, feszítő, külső tényezők is szerepelnek a történetben, pl. súlyos anyagi gondok, hozott gyerekek viselkedése, gyász, stb. Vannak, akiknek ez sok; bár az is igaz, hogy az ilyen, vagy hasonló dolgok erős teherként való megélése, és ezek nehéz kezelése felveti, hogy az adott személy aktuálisan kibillent az önmagához való harmóniájából, s így újra a gondolatsor elején vagyunk! - Nem szívesen teszem fel ezt a kérdést, de muszáj, nagyon aktuális. Véleményed szerint, saját lelki épségünk érdekében, mikor érdemes, mikor kell befejezni egy kapcsolatot? - Sokan, tőlem sokkal avatottabbak is, sokféle választ adtak már e kérdésre, mégis a nagyközönség tagjai talán úgy értékelik: a valós, neki szóló választ sosem kapták meg! Talán azért, mert ez nagyonnagyon egyedi! A pszichológia ugyan próbál csoportosítani: a jellemvonásokat, a működésmódokat Pannon Világ Kollégista barátnőkkel (Enikő a kút tetején) általánosságban leírni; a grafológia is követi ezt. De: 100 %-osan senkit nem tudunk bemutatni, tökéletesen visszaadni, hogy ő milyen, mert mindenki egyedi! Minden tudomány, a saját eszközeivel próbálja visszatükrözni, modellezni a valóságot, de a világ csodálatos, az ember is, nem lehet teljességgel feltárni! Így, ha két egyedi egyéniség összekapcsolja az útját, hogyan lehetne általános választ adni arra, mikor kell lezárni a kapcsolatukat? Egy biztos: ha kihűlt a szeretet, ha nincs közös értékrend, nincs az együtt sírunk, együtt nevetünk szoros összetartozás-érzete, ha úgy érezzük, mérgezi a lelkünket az adott állapot, el kell gondolkodni a váltáson. Egyértelmű, hogy lépni kell, ha fizikai agresszió, bántalmazás fennáll. Ellenben hangsúlyozni szeretném a döntés felelősségét. Úgy érzem: sokan, sokszor, hirtelen felindulásból, a fent sorolt gondolatok mérlegelése nélkül (bocsánat, de ész nélkül ) váltanak, s ami még gond: önmagukba nézés, s a következményekre való tekintet nélkül. Holott a párkapcsolat stabilitásának alapja az önmagunkkal való harmóniában élés; ha ez nincs meg, nincs stabilitás. Erre sajnos sokan nem gondolnak, így ennek monitorozása gyakran elmarad. Ennek okán óhatatlan, hogy esetükben a következő párkapcsolat sem lesz sokkal tartósabb... - A boldogsághoz vezető út felé, amelynek meglelésére mindnyájan törekszünk, s amely mégis olyan megfoghatatlan számunkra, te milyen irányjeleket tennél? - A már említett önismeret, önelfogadás, a megfelelő önbizalom, és a hiteles személyiség felépítése kiemelt fontosságú ezen az úton. Mindezek elérése nem könnyű (hisz ezt nem tanítják sehol!), de nem lehetetlen! E folyamatban mind szüleink, családtagjaink, tanáraink szeretete, visszajelzései, barátaink, választott társunk gondolatai nagyon fontos elemek. (S ez egyben egy folytonosságot, felelősséget jelent mindannyiunknak, hisz vélhetően leszünk egyszer szülő szerepben, és mi jelzünk vissza gyermekeinknek, részesévé válva az ő énképük felépítésének!) Ha ezen szempontok szerint élünk, személyiségünk erősségeihez illesztünk (pályaválasztásban, párválasztásban egyaránt), jó úton haladunk a boldogság, az öröm pozitív megélése felé. Ebben segíteni tudnak álmaink, terveink (ezek elérése!), kitartásunk, derűnk, valamint szüksége esetén a pszichológusok, s grafológusok is. Ortutay Mária 11

Élet a halál után Szüleimnek az örökkévalóságba eltávozásának évfordulóján (Dr. Ortutay Elemérre és Ortutayné Vitéz Gabriellára emlékezve) Mindkettőjükből áradó elfogadó szeretet, varázslatos bölcsesség és segíteni akarás jellemezte. Azt szokták mondani, hogy csak az hal meg, akire nem emlékeznek. Rájuk sokan emlékeznek, viaskodva azzal a hibás hiedelem rendszerrel, amely konokul kitart amellett, hogy valami, illetve valaki csak akkor valódi és létező, ha kézzelfogható és konkrét, materiális. Ez agyunk csapdája, amely gondolkodásunkat szűk korlátok közé szorítja. Tehát érezzük át Gortvay Erzsébet neves irodalomtörténész, lénye legmélyéből fakadó, emlékező írását. Fizikai jelenlétük a múlté, de szellemük és érzelmeink a jelené. Emlékezni Szükséges Halotti Beszédféle dr. Ortutay Elemér Felett Tavaly júliusban, amikor 80.születésnapjára készülődtünk, és láttuk szívszorító küzdelmét a kórral, aggódva latolgattuk, kibírja-e az ünneplés megpróbáltatásait. Aztán ahogy életművét elismerő magyar köztársasági elnöki aranyérem átvételekor hallottuk a rádiónak, TV-nek nyilatkozni, már kezdtük azt hinni, hogy csoda történt: megszűnt örökös légszomja, elmúltak szívpanaszai. Úgy állt egyenes derékkal, méltóságot sugározva a reflektorlámpák fényében, hogy aki látta, elhitte: ez az ember mindnyájunknál egészségesebb. Aki kiismeri magát az arc titkaiban, az karakterisztikus vonásaiból kiolvashatta: sohasem kereste ő az összeütközést a hatalommal. Istennek szerény, ám öntudatos szolgájaként képzelte el életét szülőföldjén, népe és családja körében. Nem rajta múlt, hogy másképp történt. 1949-ben letartóztatták és azt kívánták tőle, hogy tagadja meg, amire felesküdött a görög katolikus hitet. Ő ezt nem tette. Így lett a gimnáziumi hittanárból és tudós teológusból előbb 7 évig bányász a sarkvidéken, majd kétkezi munkás az ungvári csempegyárban. Közben a KGB éberségét kijátszva, személyes szabadságát kockáztatva, egyszemélyes teológiai akadémiát működtetett emeleti panellakásában, mert bízott benne, hogy a porig sújtott egyház feltámad és szüksége lesz az új papokra. E hitében nem csalatkozott. A rendszerváltást követően tetszhalott egyháza főnixmadárként kelt új életre, s ő kiléphetett az illegalitásból. Mivel templomaikat az állam annak idején átadta a pravoszláv gyülekezetnek, Isten szabad ege alatt tartották miséiket, s ami még ennél is szokatlanabb magyarul. Elemér atya érezte, most érkezett el az ő ideje. Korát meghazudtoló energiával, 80. életéve felé közeledve is három ember helyett dolgozik: lelkész, iskolai hitoktató és teológiai tanár egyszerre, s emellett az éledező kárpátaljai magyar szellemi élet egyik legnépszerűbb, leghitelesebb személyisége. Végre megnyílik előtte a világ is. Egyházi és világi fórumokra hívják külföldre, és ő megy, hallatja bölcs, meggyőző szavát. Ott van minden otthoni új kezdeményezésnél, figyelmeztet és dicsér: ha kell, szeretettel dorgál, de leginkább buzdít, ösztönöz, lélekben és hitben erősít. Szemét mindenen rajta tudja tartani, ami fontos, szép, nemes. Önzetlenül örül a más sikerének, csak a jót hajlandó látni mindenkiben. Méltósággal viseli a megaláztatást, s ha volna is rá oka, nem panaszkodik. Tiszteli a más meggyőződését, egyszerűen nem tudja, hogy kell kérkedni vagy haragot tartani. Miközben sorakoztatom a Dr. Ortutay Elemér jelene idejű igéket, fájdalommal döbbenek rá, hogy nem tudok rólad múlt időben beszélni, Elemér bácsi. Képtelen vagyok elfogadni, hogy most már Nélküled kell tovább élnünk. Ki lesz nekünk ezután Szemünk a kilátástalanságban, Szívünk a szívtelenségben, Lelkünk a lelketlenségben? Nem tudom. Csak azt, hogy pótolhatatlan vagy és fáj a hiányod nagyon. Miként halotti beszédünket mormoló eleink, könnyeinken keresztül látjuk szemünkkel, (Nélküled) mik vagyunk Gortvay Erzsébet 12 Pannon Világ

Észrevétlenül, szelíden, úgy, ahogyan élt, alig egy évvel férje után eltávozott körünkből Gabika néni, dr. Ortutay Elemér özvegye. Egyetlen hivatal, civil szervezet sem tekintette őt saját halottjának, nem mondta be a rádió, nem volt napi hír a TV-ben. Sejtem, hogy kétméteres oszlop sem fogja nyomni parányi porhüvelyét a Kálvárián, ahol nem is akadt számára hely a férje mellett. Az ő emlékét nem hivalkodó cifra márvány őrzi meg itt e földön, ahol rejtőzködve és rangrejtve, csak ha nagyon muszáj volt, akkor járt ki otthonából. Élettere már jó ideje az a városszéli tömblakás volt, ahol előbb népes családja, majd betegeskedő férje szolgálatában állt. Hogy esetleg neki is fájt valamikor valamije, hogy rá is ráfért volna egy kis pihenés néhanapján, azt olyan tökéletesen tudta titkolni, hogy a legközelebbi hozzátartozók sem gyanították. Zúgolódás és zokszó nélkül cipelte törékeny vállán azokat a hatalmas terheket, amelyeket sorsa rámért. Lánykori nevét idézve azt is mondhatnánk, hogy vitézül vitte keresztjét Vitéz Gabriella. Egyszer megkérdeztem Gabika nénit, ha előre tudja, hogy Budapesten szerzett tanítónői oklevelét Ungváron, majd politikai elítélt feleségeként takarítónői állásért kell kilincselnie, akkor is igent mond Ortutay Elemérnek? Fáradt szemében szikra lobbant, kimerült arca ötven évet fiatalodott, amikor tőle szokatlan kitárulkozással válaszolta: - Te nem ismerted az én férjemet fiatalon. Valóban nem, de hallomásból tudom, hogy titokban minden lánytanítványa szerelmes volt belé, s hogy frissen doktorált, fess, sármos gimnáziumi hittantanár nem átallt leállni focizni fiútanítványaival. Neki esküdni az oltár előtt örök hűséget, vele A nap árnyéka imádkozni reggel és este a szaporodó családért, egymásért, a világért az üdvösség volt maga. Dehogy gondolt Gabika néni akkoriban arra, ami még a mesében sem szokott előfordulni, hogy a gonosz győzedelmeskedhet a jó felett, hogy azt az embert, aki rosszat még gondolatban sem tett soha senkinek, egyszer majd a törvény nevében a nép ellenségének nyilvánítják és bebörtönözik. Az igazak hite, a tiszták igaza azonban győzedelmeskedett. Ortutay Elemérné hét év után viszontláthatta férjét. Mindig végigfut a hideg a hátamon, amikor arra emlékszem, amit Elemér bácsi mondott a várva várt találkozásról feleségével és gyermekeivel az ungvári vasútállomáson. Csak abból gondoltam, hogy ők azok, hogy négyen voltak, soványak és kopottak és bújtak egy összetört kis asszonyhoz Az elítéltet rehabilitálták. A törvénysértéseket új törvények tették helyre. Dr. Ortutay Elemér neve ragyogott, mint a Nap. De ki figyelt oda a Nap árnyékára? Arra az alázatos, az önmegtagadásig önzetlen teremtésre, aki anya, feleség, házvezetőnő, betegápoló és szellemi társ is tudott lenni egy személyben? Példás helytállását igen, de legbelsőbb értékeit állíthatom kevesen ismerték. Olyan volt, mint egy állandó védekezésre kész virág. Mert sokszor bántották, hát csak ritkán és keveseknek nyílt ki igazán. Érdemeit nehéz lenne földi mércével mérni. Biztos vagyok benne: az ilyen lelkeké a mennyek országa. (1998) Gortvay Erzsébet (Esszék, emlékezések, jegyzetek: Emlékezni szükséges.) Dr. Ortutayné Vitéz Gabriella gyermekeivel (férje akkor a GULÁG-on volt) Pannon Világ 13

Szász István Tas: Egy haza két ország c. könyvéből (kivonatos közlés) Adalékok a HITEL történetéhez (Folytatás az előző számból) A két világháború közötti erdélyi magyar kisebbségi élet feldolgozása, az átfogó és összehangolt kutatómunka hiányában, szétszórtan és jórészt a memoárirodalom asztalára csúsztatva folyik. A kor tanúi lassan kihalnak. Rögzíteni kellene minden részletét, egy majdani nagy munka reményében A jelzett időszaknak és az ezzel szervesen összefüggő úgynevezett magyar négy évnek (1940-44) kiemelkedő jelentőségű dokumentuma a HITEL. Egyesek a Hitel alkotói munkaközösségének egy részétől féltek a helytelen beskatulyázás miatt, mások tévesen szembeállították a még élő Korunk elődjével. Napjainkban a kor árnyaltabb ábrázolásának igénye és lehetősége megnyitotta kaput a Hitelre való emlékezés előtt. Remélem akad avatott kutató, aki ezt a munkát még idejében elvégzi. A Hitel nem csupán egy folyóirat volt, hanem annál több: egy gondolkodásmód, egy cselekvési modell, egy életforma keresése A Hitel lapjain elénk tárul egy zűrzavaros és ellentmondásos kor. Nem sok, amit a Hitellel kapcsolatban leírhatok, de történetéhez hozzátartozik és úgy érzem, kötelességem leírni Az utóbbi évtized során az egyik első utalás a Hitelre, Mikó Imre: a Csendes Petőfi utca c. írásában található: Szívesen jártam el Szász István vendégszerető házába, ebbe a neogótikus villába. Fejedelmi portrék és lovagi páncélok társaságában gyűlt össze a folyóirat munkatársi gárdája. Gazdag büfé mellett, komoly férfitársaság tárgyalta le a szőnyegen lévő közművelődési kérdéseket. Szász Pista, a középszerűen szituált gazdamérnök volt ekkor a Hitel Kemény Jánosa... Idős Szász István Kolozsváron, a város felfelé ívelő korszakának jellegzetes alakja, az Erdélyi Gazdasági Bank elnöke, haláláig a református egyház egyházmegyei főgondnoka, a Református Kollégium mecénása. Ebben a szellemben nevelkedik apám. 1917-ben, mint érettségiző diák, önként jelentkezik a frontra. Jelentős hadi cselekedetek után, szerencsésen hazaérve, éli meg a trianoni tragédiát. Családi hagyomány szerint gazdamérnöknek készül. Kolozsváron a magyar oktatás megszűnik, s amint erre lehetőség nyílik, átjön Debrecenbe, s ott folytatja tanulmányait. 1921-ben végez, (1971-ben még át- 14 Pannon Világ

vehette az aranydiplomáját). Az impérium változást követően a királyi Romániában a magyar értelmiség válaszút előtt áll. Apámnak is döntenie kell. A család vagyonos, a 360 katasztrális holdnyi mezőségi nagyatyai birtok mellett, szorgalmas és puritán életet élő szülei, még az összeomlás előtt egy nagyobb birtokot vásároltak Kolozsvár közelében. Mintagazdaságot rendeztek be. A kilátások azonban romlanak. Megkezdődik a magyar vagyonok ilyen-olyan címeken történő kisajátítása. A bizonytalanság teljes. Mint olyan sokan mások, ő sem helyezkedik el a román állam valamely hivatalában. Gyors elhatározással, szeretett szakmáját félretéve, egy angol cégnél kér alkalmazást. Ládabontóként kezd a Centrál Agency Limited-nél, a harmincas évekre már inspektorságig viszi. Az új birtokok mentése közben, a ravasz bukaresti ügyvédek, végletekig kizsarolják a Pannon Világ családot. Ez az a helyzet, amikor a Hitel beköltözik a Vulcan utca 11 szám alá. Mielőtt a kapcsolat születéséről beszélnék, édesanyámról is meg kell emlékeznem. Mint a Hitel háziasszonyának szerepe nem lebecsülendő. A ház szellemének kialakítása, a szükséges összegek megtakarítása az ő erőfeszítéseit dicsérik. Anyám leánykori nevén Hort Ida, nem Erdélyben született, de élete legnagyobb részét ott élte le. Apja, Hort Viktor gyógyszerész, a Nagyvárad- Predeal vasútvonalat építő Hort József vasúti mérnök fia. Anyja nickelsbergi Nickel Eleonóra, elszegényedett dzsentricsalád leszármazottja, anyai ágon Majthényi utód, nagyapja és Madách Imre anyja testvérek voltak. Anyai nagyanyám volt a család nagy szelleme, az ízig-vérig értelmiségi, 93-éves koráig szikrázó elmével. Anyám nevelésére ezek a hagyományok nyomják rá bélyegüket. Budapesten jár színiiskolába Alapító tagja a Janovics-féle híres Magyar Színháznak (először Magyar Nemzeti Színház) és vezető színésznője éveken át, férjhezmeneteléig. A nyugatos Miklós Jutka tanítványa művészi fotózásban, szobrászkodik és tervez. Megtervezi a családi házat és éveken át, kutatva gyűjtögetve, anyagi erejüket meghaladó muzeális értékekkel egészíti ki a családi örökséget. Ez volt tehát a környezet, a háttér, s ez a volt az a két ember, akik találkoztak az alakuló Hitellel. Általában havonta voltak Hitel-vacsorák és a közbeeső időszakban, szűkebb körű munkatalálkozók, beszélgetések Szüleimtől hallott elbeszélések alapján idézek fel egy-két kedves epizódot a vacsorák történetéből. Kós Károly, aki mérhetetlenül sok kávét ivott azt szerette, ha anyám (húgomasszony) számára egy külön jókora kancsóba kávét készített oda. Ezt ő hajnalba nyúló eszmecsere közepette elfogyasztotta. Tamási Áronról is szól egy kis történet. Egy karácsony másodnapján, hagyományos István-napi fogadáson, az író világos öltönyben toppant be, nem tudva arról, hogy nagyobb hölgykoszorú várja. Ábel a rengetegben - suttogta egy csípős szájú művésznő. Tamási észrevétlenül eltűnt és mire a büfét megnyitották, szmokingba feszítve újra ott volt. Ábel a városban - mondta a hölgy, s Tamási maga is velük kacagott. Mikor kiderült, hogy gyerek lesz a 15

családban, a Hitel vállalta a keresztapaságot. Albrecht Dezső (Duckó) lett a keresztapám A bécsi döntés után, apám az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület ügyvezető alelnöke, majd a Magyar Mezőgazdasági Kamara igazgatója. Részt vesz a Bolyai Egyetem megszervezésében és első tanári karában. A magyar nyelvű oktatás fokozatos sorvadásával, előbb a kolozsvári Mezőgazdasági Akadémián tanít, majd talajkutató mérnökként dolgozik. Kényszernyugdíjazása után könyveket ír, majd az erdélyi magyar műemlékek restaurálási munkáiban vesz részt. Csalódottan, de a kisebbségi magyar élet újjáéledésében az utolsó percig reménykedve, 1973-ban halt meg. A házsongárdi temetőben nyugszik, a szövérdi Szász család sírboltjában, szülei mellett. A sírt már többször megrongálták, Kós Károly közeli síremlékével egyetemben. A szövérdi Szász család saját nemességét a tatárjárások idején szerezte, címerünkben ott látható a levágott tatár fej A felszabadulást követő zűrzavarban elkezdődtek a válogatás nélküli elhurcolások. Hajnal Imre professzorhoz, jó barátjához ment apám és sok más magyarral csatlakozott a már ott rejtőzködő bujkálókhoz. Hajnal professzor előtte zsidókat is rejtegetett és válogatás nélkül mindenféle üldözöttet. Ezért a cselekedetéért elég későn 1999-ben, jóval halála után kapta meg a megérdemelt Yad Vashem kitüntetést. Apám cselekvésre mozgósító szelleme azonban arra késztette, hogy feladja rejtekhelyét. El is hurcolták, az őt követő elnökkel, gróf Teleki Bélával együtt. Amint azonban kiderült, hogy személyes kezdeményezői és tagjai a Magyar Tanácsnak, majd aláírói voltak a Horthy-kiugrást kemény hangon követelő negyvenek kiáltványának (Teleki Géza, Teleki Pál fia vitte a kormányzóhoz), Malinovszkij marsall távirata nyomán Debrecenben szabadon engedték apámat, majd Budapesten Teleki Bélát is. (Lásd: Bokor Péter Végjáték a Duna mentén ) Apám elbeszélése szerint azonban mindkettőjüket Debrecenben engedték szabadon és Teleki Béla innen ment fel Budapestre. Teleki Béla gróf, gyermekkori barátja és egykori osztálytársa volt apámnak. A debreceni rögtönzött börtönben ő tanította meg apámat a WCpucolás művészetére, nagy sikerrel. Mint mondotta, nekik a családban minden házimunkát meg kellett tanulni. Szabadon bocsátásuk után Béla bácsi Budapestre ment, tudván, hogy a románok részéről nem sok jóra számíthat (ekkor tudta meg, hogy a fiát pár nappal előbb egy villamos halálra gázolta). Apám, a cipőtalpát feldrótozva, hazagyalogolt Debrecenből Kolozsvárra... A család legérdekesebb és legszínesebb egyénisége anyai nagyanyám volt, Nickel Eleonóra, mindenki számára Lóri néni. Már óvodásként a lexikonokat mesekönyv módjára olvastuk. Nagyanyám mindent elmagyarázott, mindent el tudott adni a koromnak megfelelő szinten. A családról és az elmúlt század eseményeiről csodálatos élményekkel traktált. Ismert minden történetet és mindenkit. A magyar történelem részleteit és a kapcsolódó évszámokat 90-es éveiben is történészeket ámulatba ejtő pontossággal idézte. Személyesen ismert még Jókai-hősöket, Kárpáti Zoltán eredetije gyermekként ölében tartotta. Szomorú történeteket mesélt a magyar dzsentrivilág vétkeiről A második világháború után küzdelmes évek következtek. Anyám emelt fővel vállalja a létfenntartásért folytatott nehéz munkát. Férjének, a magyar nyelvű felsőoktatás elsorvasztásával kapcsolatos, haláláig tartó kálváriáját igyekszik könnyíteni. Idős korára, özvegyen került vissza imádott Budapestjére, mely sikeres színésznőként hiába csábította. Erdélyt ezért sem volt hajlandó elhagyni. Utolsó kívánsága volt, hogy a Farkasréten régi barátok közt pihenhessen. (Folytatás következik) Intolerancia és Demokrácia Temesvári nemzetközi Konferencia (1992) Temesváron rendezték meg, négy neves romániai szervezet, nagy feltűnést keltő, négy nyelven folytatott nemzetközi symposiumát. Democracy and Collective guts azaz demokrácia és kollektív emberi jogok problémáját választották tárgyul. A symposiumot kerekasztal beszélgetés zárta be Intolerancia és demokrácia címmel. Dr. Luka László Genfből és dr. Pick Tamás New Yorkból, a kerekasztal vita moderátorai vezették be a beszélgetést, Bodó Barna megnyitó szavai után. Az alábbiakban közöljük dr. Luka László előadását. Uraim és Hölgyeim! Kedves vitázó társaim! Tegnap délelőtt, a finnországi svéd kisebbség képviselője dr. Braun ragyogóan világos előadása után egy romániai újságíró nekem szegezte a kérdést: optimista vagyok-e vagy pesszimista, ami a romániai kisebbség helyzetét illeti? Ugyanis a svéd-finn előadó aláhúzta, hogy az 5,6% svéd származású finn lakónak nem csakhogy ugyanannyi, hanem több joga van, mint 16 Pannon Világ

az ország 90% feletti finn eredetű finn lakosságának. S ebben az állapotában Finnország egyensúlyban, teljes toleranciában éli a demokratikus államrendjét. Minden feszültség nélkül. Persze azt, hogy ezután a beszámoló után én optimistán látom a helyzetet, meg kellett magyaráznom. Először is aláhúztam, hogy én egy optimista mesterséget folytatok, a pszichoterapeutáét, aminek a lényege egy előnyös lelki változás a többé-kevésbé hosszú eszmecsere pszichoterápia eredményeként. Ha nem is minden esetben, de az esetek döntő többségében a pszichoterápia végeztével gazdagabban kiszélesedett horizonttal fejezi be a kliens a pszichoterápia látogatását. Ha ez nem így lenne, akkor húsz év alatt nem ötszöröződött volna meg pl. Genfben dolgozó kollégák száma. Továbbá folytatom én hiszek az eszmecserék horizonttágitó hatásában pszichoterápián kívül is. Mert minden eszmecsere egy gazdagodási lehetőség, azaz a dialogizáló ember magával viheti a vitatársa logikájának a hasznos és elvitathat- Dr. Luka László lanul igaz részét. Ezt tanítja nekünk az emberiség története is. Akkor is, ha számon tarthatunk visszaesést is, az ember fejlődik, azaz az egyetemes emberi jogok respektusa szélesedik, ugyanúgy, mint a demokratikus toleráns államformáké. S ha mindez nem lenne meggyőző mondtam az újságírómnak hallgasson rám, mint gyerekpszichiáterre. Mert nekünk mindennapi kenyerünk az elsőszülöttek azon lelki problémája, amit egy második utód születése vált ki. Minket nap mint nap felkeresnek és konzultálnak a szülők, s kérdik, hogy mit tegyenek, mert a nagyobb az erősebb végezni akar a betolakodó gyenge csecsemő testvérével. Az adaptáció nem megy könnyen. De nem tisztességes felnőtt válik-e 18-20 évi izzadságos szülői nevelő munka eredményeként a legtöbb veszekedő gyerekből? Nem valóságos felnőtt lesz-e belőlük, ha átlábolták az összes, a szellemi éretlenségre jellemző sturm und drang viharokat? Mi gyermekpszichiáterek tudjuk, hogy nem az intolerancia, - ez velünk született önzés, hanem a tolerancia szorul magyarázatra. Genetikus programunkban magunkban hordjuk minden ember az önérdekűség, féltékenység, a mindenen átgázoló önzés szelídítetlen parancsát. Mint Kain, mérgében mindenki agyoncsapná öccsét, ha a felelős és okos szülő nem vigyázna a kisebb, gyengébb életére. Mindegyikünkben ott él Kain, csak a felnőtté válás a civilizálódás hosszú procedurájának köszönhető, hogy Kain megszelídül. De tudjuk, ez nem univerzálisan egyforma sebességű. Ezért, még csak a XX. Század végén is, alig néhány kilométerre innen Temesvártól, testvérek ölik egymást Jugoszláviában. És én mégis optimista vagyok, mert hiszek a verekedők észhez térítésében. Mert a gyűlölködő testvérek előbb-utóbb rádöbbennek arra, hogy nem egymás legyőzése vagy kizsákmányolása, hanem az együttműködés eredményessége a cél az igazi hasznot hozó. Szerbek a horvátokkal egyenlő jogokkal, egymást respektálva nyilván többet használnak a maguk érdekeinek, mint egymás elleni küzdelemben, vérontással, egymás térde kényszerítését, sőt kiirtását keresve. Ezt mondhatnánk az örmény-török vagy a palesztin-izraeli viszonyról is és még sok más szomszéd, illetve testvér viszonyról, ahol a küzdő felek még nem fedezték fel az igazi érdekeiket. A más-ság iránti intolerancia a félelemből fakad. Abból, hogy a testvéri osztozkodásnál mert minden nép osztozkodik egy lebenraum, egy élettér fölött az egyik attól fél, hogy neki nem jut elég. Ezért elvenné, mint megannyi megalomániás diktátor, a másik életterét. S ha nem volna egy instancia, amihez folyamodni lehetne, úgy minden izmosabb Kain megenné a gyengébb testvérét. Jákob fiai esetében, olvashatjuk a biblikus mythológiában, a tíz öregebb fivér pénzzé tette a legkisebb 11-diket, Józsefet, kijátszva odahaza az apai igazságosságot. Ez a kezdetleges demokrácia, - ahol a 10 testvér megszavazhatja, hogy liguidálja a 11.-et nem ejthet senkit sem kétségbe, mert ez a tegnap demokráciája, ahol a kisebbség jogait nem védelmezte megfelelő keménységgel az apai felülvigyázás, a törvény, a közös egyezség. A ma és a holnap demokráciája az, amit a svéd-finn képviselőtől hallhattunk, ahol a többség tudja, hogy a kisebbség hasznos kiegészítője a többségnek. Ez persze csak akkor lehetséges, ha a kisebbség jól érzi magát a többség társaságában, ököljog alapján nem alázzák meg, nem használják ki, nem törnek a javai elkobzására. Mert akkor a kisebbség elmenekül, vagy még rosszabb, háborút kezd, lázad, robbant, azaz visszaüt. Itt a baszkokra, s a kurdokra kell gondolnunk elsősorban. Churchill mondotta állítólag, hogy a a demokrácia egy nagyon gyatra politikai rendszer, - de eddig még senki nem talált jobbat. Ezzel a tompított optimizmussal szeretném a vitát megnyitni. Pannon Világ 17

Luka László (1932. október 2. Budapest) orvos, pszichiáter, pszichoanalitikus. Budapesten kezdte Genfben és Zürichben végezte az egyetemet. 1953-ban az orvosi perben, hétévi börtönre ítélik. 1956-ban a kőbányai gyűjtőfogház rabjainak parancsnoka. A magyar forradalom után Bécsbe, majd Zürichbe emigrál (nézd: Pannon Világ előző számát). 1957-58-ban a zürichi magyar diákszövetség elnöke, majd a szabad magyar diákok világszövetség szociális titkára. 1970-ben Genfben pszichiáter szakorvos és pszichoanalitikus és a Genfi Egyetem konzultánsa. 1984-85-ben a Kaliforniai Állami Egyetem, a Harward és a Stanford Egyetem kutatója és vendégoktatója. Kutatási területe: a magatartási rendellenességek és a ciklikus elmebetegségek. 1977-ben Genfben magyar értelmiségi találkozót indít: Dies Academikus címmel. A bázeli Alapítvány a Magyar Kultúráért Külföldi Terjesztésére c. kuratóriumának elnöke. Több magyar és külföldi díj kitüntetettje. (Forrásanyag: Ki kicsoda? 2000.) Most jött a hír! A Bolyai Kezdeményező Bizottság és az Erdélyi Magyar Tanács Oktatási Szakbizottsága, nagyrabecsülése zálogaként ítéli oda dr. Luka Lászlónak a Báthori díjat. Ezt a jeles díjat azon jeles személyiségeknek ítéli oda évenként a bizottság, akik a határon túli magyar felsőoktatás önállósítása érdekében kifejtik magas szintű tevékenységüket. A díjátadó ünnepség 2013. március 2.-án lesz Marosvásárhelyen, a Református Diakóniai Központ Bocskai termében. Gratulálunk és a közéletiség terén végzett tevékenységéhez további sikereket kívánunk! Kiadja a Kárpátok Régió Kultúráért Közhasznú Egyesület. Felelős kiadó: Manajló András - az egyesület elnöke. Főszerkesztő: Ortutay Mária. Telefon: +36 1 380 7652. Szerkesztőség címe: 2600 Vác, Bulcsú u. 10. E-mail: pannon.vilag@gmail.com Készült: AMG experts Bt HU ISSN 2062-0381 18 Pannon Világ