Stibrányi Máté, Mesterházy Gábor, Padányi-Gulyás Gergely RÉGÉSZETI FELTÁRÁS ELŐTT VAGY HELYETT

AZ MNM NÖK Tudományos-népszerűsítő füzetei 5 HNM NCHPC Popular Science Booklets 5 Stibrányi Máté, Mesterházy Gábor, Padányi-Gulyás Gergely RÉGÉSZETI FELTÁRÁS ELŐTT VAGY HELYETT régészeti lelőhely-azonosítás, térinformatika, prediktív modellezés Máté Stibrányi, Gábor Mesterházy, Gergely Padányi-Gulyás Before or instead of archaeological excavation archaeological site identifi cation, geographic information systems, predictive modelling Lektor: Gyucha Attila Szerkesztők: Mesterházy Gábor, Stibrányi Máté Sorozatszerkesztő: Ilon Gábor Kiadó: Magyar Nemzeti Múzeum Nemzeti Örökségvédelmi Központ Published by: Hungarian National Museum National Cultural Heritage Protection Centre Felelős kiadó: Dr. Csorba László főigazgató Címlapkép: Terepbejárás Perkáta térségében (Fotó: Török Ágnes, Számítógépes grafi ka: Padányi-Gulyás Gergely) Nyomdai előkészítés: Romankovics Nóra, MNM NÖK Budapest, 2012 Példányszám: 500 ISBN: 978-963-88584-6-7 ISSN: 2063-5974 (régi szám: 2061-1889)

Tartalom Előszó 1 1. Bevezetés 2 2. Az ember és a lelőhely 3 2.1 A lelőhelyek kora és funkciói 4 2.2 A különleges és az általános 5 2.3 A régészet forradalma 6 3. Régészeti topográfiától a hatástanulmányig 8 3.1 Régészeti lelőhely-állomány Magyarországon 9 4. Lelőhely-azonosítási módszerek 11 4.1 Felszín feletti struktúrák 11 4.2 Lelőhely és lakóhely 12 4.3 Szántott területek kutatása 13 4.4 A rejtőzködő lelőhelyek 16 5. Régészeti távérzékelési módszerek 17 5.1 Légi távérzékelés 17 5.2 Geofi zikai kutatások 21 6. Közigazgatási folyamatok és problémák 23 6.1 Megoldási javaslatok 25 7. Régészeti térinformatika Magyarországon 26 8. A prediktív modellek nemzetközi és hazai kutatástörténete, háttere 27 9. A prediktív modellezés módszertana 28 9.1 A vizsgálati terület bemutatása 28 9.2 Anyag és módszer 29 9.2.1 Modellezési technikák 29 9.2.2 A bizonyítékok súlya eljárás 29 9.2.3 Felhasznált adatok 30 9.2.3.1 Lelőhelyek 30 9.2.3.2 Terepmodell 31 9.2.3.3 Vízrajz 31 9.2.3.4 Talajok 31 9.3 A modellek rendszere 33 9.4 Ellenőrzés 35 9.5. A modell értékelése 38 10. A prediktív modellek kritikái 39 11. A prediktív régészeti modellek alkalmazási lehetőségei 40 12. További irányok 42 12.1 A fedvények javítása 42 12.2 A tanulópontok leválogatásában rejlő lehetőségek 42 12.3 További elemzések és lehetőségek 43 13. Összefoglalás 44 14. Summary 45 Fogalomtár 46 Irodalomjegyzék 48 Közreműködők, ábrák forrásai 48

Előszó RÉGÉSZETI FELTÁRÁS ELŐTT VAGY HELYETT Régészeti lelőhely-azonosítás, térinformatika, prediktív modellezés ELŐSZÓ Az Magyar Nemzeti Múzeum Nemzeti Örökségvédelmi Központ (és elődje a Kulturális Örökségvédelmi Szakszolgálat) Topográfi ai Osztályának munkatársaiként abban a különleges helyzetben voltunk, hogy éveken át kizárólag nagyberuházások örökségvédelmi hatástanulmányainak készítéséhez szükséges terepbejárásokat végezhettünk. Ez a meglehetősen egyhangúnak hangzó feladat valójában rendkívül érdekes és inspiráló volt, mivel olyan sok időt tudtunk terepbejárással tölteni Magyarország szinte minden táján, több ezer lelőhelyet azonosítva, amelyre kevés régésznek van lehetősége napjainkban. Ráadásul ez nem egyszerűen régészeti topográfi ai kutatásokat jelentett. Nyomvonalakat és tervezési helyszíneket kellett bejárnunk, akár volt rajtuk lelőhely, akár nem. A lehető legpontosabb és leggyorsabb módszereket kellett alkalmaznunk vagy kialakítanunk a lelőhely lehatárolására, ezért meg sem mozdulhattunk a térinformatika és a GPS használata nélkül. Utólag visszatekintve ezek a tapasztalatok nagyon fontosnak bizonyultak. A vizsgálat eltérő súlypontjai, az elméleti régészeti kutatásban fel nem merülő kérdésekre keresett válaszok évek alatt átalakították a gondolkodásunkat, kérdésfeltevéseinket. Talán meglepően hangzik, de egy tudományos témával foglalkozó régész kutató számára általában egyszerűen értelmetlen az a kérdés, hogy egy adott területen hol van az összes lelőhely. Kutatási érdeklődésétől függően például a bronzkori lelőhelyek, vagy akár az avar temetők és települések kapcsolata érdekli. Ezzel szemben számunkra éveken át az elsődleges elsősorban terepen megoldandó feladat az volt, hogy hol van az adott nyomvonalon vagy tervezési területen az összes lelőhely. 2010-ben, a régészeti feltárások átszervezésével ez a feszített tempó megszűnt, és lehetőségünk nyílt a bennünk összegyűlt kérdések megválaszolására. Intenzív terepbejárásokat indítottunk a Sárvíz-völgyében és Perkáta környékén, egy év alatt több mint 500 lelőhelyet azonosítva, az adatokat pedig többek között arra használtuk fel, hogy kísérleti prediktív modelleket hozzunk létre. Ennek a folyamatnak egyik állomása ez a füzet, amelyben kísérletet teszünk arra, hogy a kiadvány tartalmi és formai követelményeinek megfelelően leírjuk a válaszokat azokra a kérdésekre, amelyeket a munkánkkal kapcsolatban feltesznek vagy feltehetnek nekünk. Ez a füzet nem készülhetett volna el munkatársaink áldozatos munkája és segítsége nélkül. Elsősorban Reményi Lászlót, a Topográfi ai Osztály vezetőjét kell megemlítenünk, akinek támogatása, gondolatai és segítsége nélkül ez a kötet nem jöhetett volna létre. Munkatársaink, Fekete Csanád, Koller Melinda, Kovács Ferenc, Kovács Katalin, Lászlóffy Zsuzsanna, Török Ágnes terepbejárásokkal, képek készítésével, ötletekkel és a hibák folyamatos javításával voltak segítségünkre. Köszönjük dr. Gyucha Attilának a lektori véleményén túl hasznos ötleteit és javaslatait, valamint Bertók Gábor, Bicskei József, Kovács Loránd Olivér, Kreiter Eszter, Kreiter Attila és Szabó Máté segítségét. Végül, de nem utolsósorban hálával tartozunk Virágos Gábor, Hable Tibor, Kárpáti Zoltán főigazgatók és szakmai főigazgató-helyettesek, valamint Belényesy Károly régészeti igazgató folyamatos támogatásáért, akik együttesen lehetővé tették, hogy zavartalanul kutathassuk ezt a témát. Budapest, 2011. szeptember 2. A szerzők 1

Bevezetés 1. BEVEZETÉS Stibrányi Máté Az antropológia, a történelem és a természettudományok módszerét egyaránt felhasználó régészet sokarcú, fi atal tudomány. Egyszerre jelent íróasztal mellett és a terepen végzett tevékenységet, amelynek a közös eredője a nyomozás, a múlt rekonstruálása töredékes információk összeillesztésével. A kutatás mellett azonban egy másik, soha véget nem érő, és egyre nehezebbnek tűnő teherrel is kell küzdenie a régészetnek: megőrizni a világ régészeti örökségét a pusztulástól. Ennek az örökségnek hazánkra eső része különlegesen gazdag és izgalmas, kutatói nehezen szabadulnak varázsa alól. Jelentőségét pedig valószínűleg senki sem tagadja például az egri vár látogatása során. Ha egy autópálya-lehajtót akarna bárki építeni a vár területére, biztosak lehetünk benne, hogy semmilyen engedélyt nem kapna egy ilyen terv, ha mégis, az egriek magukat a várhoz láncolva akadályoznák meg a beruházást. A világ kulturális örökségének védelme azonban nemcsak az egri várhoz hasonló jellegzetes lelőhelyek védelmét jelenti, hanem mindegyikét. Ebben a tekintetben viszont már sokkal szélesebb palettán oszlik meg az emberek véleménye, mindenesetre nem hallhattunk a hírekben a pusztulás szélén álló bronzkori urnasírok védelmében élőláncot alkotó emberekről. Szándékosan túlzó a két kép összehasonlítása, azonban bizonyos szempontból kevés különbség van e két helyszín között: mind a kettő régészeti lelőhely. A múlt megismerésére és emlékeinek ápolására jelentős társadalmi igény jelentkezik, a lelőhelyek nagy 1. ábra Urnasír bontás közben Dédes határában 2.ábra Urnasír rekonstrukciós rajza részét mégis megsemmisülés fenyegeti (1 2. ábra). Ezt a füzetet elsősorban azzal a gondolattal készítettük, hogy bemutassuk a régészeti prediktív modelleket és azok működését, mint olyan térinformatikai lehetőségeket, amelyek a lelőhely-állomány védelmében segíthetnek bennünket. Ennek érdemi bemutatásához azonban először át kell tekintenünk a lelőhely-azonosítás napjaink ban jellemző helyzetét, mód szerét és problémáit. A téma természetesen önmagában is sokkal többet érdemelne, jelen keretek között azonban egy rövid és reményeink szerint közérthető ismertetésre 3. ábra Gépi földmunka területátadás után Perkátán 4. ábra Ásatási csendélet kellett szorítkoznunk, amelyek a hétköznapi, általános helyzetekre jellemzőek. Az építőipar, a beruházások vagy az ingatlanfejlesztés szinte minden alkalommal beleütközik munkája során a régészeti örökségbe, és ezek a találkozások legtöbbször az információhiány miatt nem mindig fájdalommentesek (3 4. ábra). A régészeti kutatásnak, sőt a lelőhely-azonosításnak számos olyan fejezete van még, amelyre jelen kötetben nem térünk ki. Az olvasó számon kérheti rajtunk, hogy például miért nem foglalkozunk a víz alatti lelőhelyek, vagy a római limes kutatásának mégoly izgalmas kérdéseivel. Azonban ezek különleges helyzetek, és véleményünk szerint kevéssé jellemzik azt a mindennapi helyzetet, amelyet a mindnyájunkat körülvevő régészeti lelőhelyek mindennapos védelme és vizsgálata kapcsán tapasztalhatunk. 2

Az ember és a lelőhely 2. AZ EMBER ÉS A LELŐHELY Stibrányi Máté Az ember és elődje mintegy 600 000 éve él a Kárpát-medencében, mintegy 30 000 éve pedig külső megjelenésében, sőt részben feltehetően gondolatvilágában is meglehetősen hasonló hozzánk. Körülbelül 8 000 évvel ezelőtt elkezdett növényeket termeszteni és állatokat tartani, és azóta nagyrészt ehhez kapcsolódóan alakítja át környezetét egyre gyorsuló mértékben. Részben emiatt, de nagyobb részt az életmód megváltozása miatt lehetővé vált népesség-növekedésnek köszönhetően elsősorban ennek az időszaknak a régészeti örökségével találkozunk a tájban. Magyarországon számolnunk kell azzal, hogy az emberek 7 500 8 000 éve folyamatosan alakítják és használják gyakorlatilag az ország egész területét. Ennek megfelelően hazánkban ma nem találkozhatunk olyan területtel, amelyet az ember már ne alakított volna át valamilyen módon az elmúlt évezredek folyamán. A természetvédelem sehol sem őriz eredeti, természetes területet, hanem inkább az ember által valamikor használt és átalakított terület mesterséges esetleg eredetinek gondolt állapotát. A természetvédelem, tájértékek, örökségvédelem köre tehát sokkal szorosabban összefügg, mint amennyire azt a jelenlegi gyakorlat alapján gondolni lehetne (5. ábra). Viszonylag sok tinta folyt már el a régészeti lelőhely és a lelet fogalmának pontos meghatározásán, ez a jelenségek 5. ábra Római kori halomsírok Várpalota Inota határában sokféleségét vizsgálva nem is annyira meglepő. Jelen írás kapcsán célszerű a törvényi meghatározást alapul venni, e szerint a régészeti lelőhely: az a földrajzilag egyértelműen meghatározható terület, melyen a régészeti örökség elemei elsődleges összefüggéseikben találhatók, és amelyeket a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal (KÖH) nyilvántartásba vett. A lelőhely tehát a régészeti örökség egyfajta alapegysége, az a helyszín, ahol ezt más szóval az emberi tevékenység nyomait találjuk. Ez jelenthet bármit, amit ember alkotott, vagy az emberrel hozható összefüggésbe, hiszen a tájnak gyakorlatilag minden részét használta valamilyen módon. 6. ábra Antropogén hatások a tájban rézsűzött tópart egy bronzkori lelőhelyen 3

Régészeti feltárás előtt vagy helyett Lelőhely éppúgy lehet egykori település, mint temető, út, szántásnyom vagy halastó gátja és mindenezeknek információtartalma van (6. ábra). Az örökségvédelemben azonban általában települések (lakó- és/vagy munkahelyek), illetve temetők nyomait értjük a lelőhelyeken, a legsűrűbben ezekkel a lelőhelytípusokkal találkozhatunk a tájban, és ezeket a legkönnyebb azonosítanunk. Jelen ismereteink alapján meglehetősen sűrű településhálózattal számolhatunk a Kárpát-medencében, azonban a lelőhelyek elhelyezkedése, vagy más szóval térbeli eloszlása nem egyenletes (7. ábra). 7. ábra Régészeti lelőhelyek Magyarországon A lelőhelynek ahogy említettük tehát azt a helyszínt tarthatjuk, ahol a régészeti örökség elemei elsődleges összefüggésükben megtalálhatóak hozzátéve még, hogy ennek határát a környező leletmentes terület határozza meg. Ha tehát ugyanazon a helyszínen több korszak népessége is megtelepedett, akkor azt általában egy lelőhelynek tekintjük, egyszerű gyakorlati okból, mivel örökségvédelmi célra a régészeti érintettség megállapítása az elsődleges feladat. Ez a gyakorlatias hozzáállás persze vitatható, és rengeteg újabb kérdést felvet, jelenleg azonban meg kell elégednünk ezzel a defi nícióval. 2.1 A lelőhelyek kora és funkciói 8. ábra Őskori tárgyak A régészeti lelőhelyek mindegyike hosszabbrövidebb ideig tartó emberi tevékenység nyomát őrzi. A múlt rekonstruálásához nagyon lényeges ezek korának meghatározása. Annak érdekében, hogy ezen idő- és térbeli lehatárolás egyértelmű legyen, kétszintű korszakolás alakult ki a régészetben. Egyrészt szélesebb régészeti korszakokat határoltak el, így például az őskort vagy a középkort. Ezek időbeli határai jellemzően meghatározott dátumokhoz, vagy alapvető történetikulturális változásokhoz köthetőek. Így például az őskori régészeti korszakokat az 1830-as években Christian Jürgensen Thomsen tagolta elsőként a kőkor bronzkor vaskor periódusokra a használt tárgyak (8. ábra) jellemző anyagai alapján, melyet a régészettudomány a mai napig használ. Ennél azonban pontosabb behatárolást tesz 4

Az ember és a lelőhely lehetővé a régészeti kultúrák meghatározása, amely már a régészeti leletek tipizálása alapján történik: bizonyos korszakban, bizonyos területeken belül azonos, vagy nagyon hasonló tárgyakat, jelenségeket találunk, amelyek többé-kevésbé jól elkülöníthetőek egyéb időszakok és területek tárgyi kultúrájától, illetve szokásaitól. A már említett örökségvédelmi törvény a régészeti örökségnek az emberi létnek 1711 előtt keletkezett érzékelhető nyomát tekinti. Ez az évszám a Rákóczi-felkelést lezáró szatmári békekötés időpontjára utal. Magyarország nagy részén ugyanis az ezt követő hosszú békés időszak során alakult ki vagy települt újra a ma is használt településhálózat. Bár természetesen a településhálózati változások országrészenként eltérően zajlottak, ez a dátum jól jellemzi azt a változást, ami hazánk településhálózatát ekkoriban érte. A lelőhelyek megértéséhez azonban lényegesnek tarthatjuk funkció szerint is vizsgálni az emberi tevékenység nyomait. Ahogy említettük, az emberi megtelepedés legalapvetőbb funkciói a lakóhellyel, munkahellyel és a temetkezéssel függenek össze, éppen ezért a tájat sűrűbb, vagy ritkásabb A régészeti kronológia meghatározásához kétféle lehetőség kínálkozik. A relatív kormeghatározással két vagy több régészeti kultúra időbeli viszonyait kizárólag az egymásutániság szempontjából határozzák meg. Emellett azonban lehetőség van abszolút kormeghatározásra is természettudományos módszerek segítségével (pl. 14 C, dendrokronológia) (9. ábra). 9. ábra A fák évgyűrűiben jelentkező változások A régészeti módszerek alkalmazása, és az információgyűjtés lehetősége azonban nem áll meg az 1711. évnél. A Kulturális Örökségvédelmi Szakszolgálat munkatársai Koppány András vezetésével például 2009-ben a fertődi kastély 18 19. századi kertépítményeit tárták fel szigorúan régészeti módszerekkel, ennek köszönhetően sikerült a barokk és romantikus stílusú kert számos olyan részletét tisztázni, amelyet az írásos források alapján nem volt lehetséges. Mint látható, a különbség csupán abban áll, hogy a kulturális örökség azon része, amely 1711-et követően jött létre, nem esik a régészeti védelem törvényes hatálya alá (10. ábra). 10. ábra Régészeti módszerekkel történő kutatás a fertődi kastélykertben szövésű hálóként is ez a hármas fonja át. Természetesen vannak helyzetek, ahol ezek összekapcsolódnak, számolnunk kell azzal is, ahol a jelenségek jellege, vagy azok hiánya miatt nehézséget jelent az egyes funkciók helyének azonosítása. Az azonban bizonyos, hogy ahol ember élt, ott ezek a funkciók léteztek és a legtöbb esetben ezek egy része régészeti módszerekkel azonosítható. A fenti, alapvetőnek tekinthető hármas mellett, azonban számos egyéb funkciójú lelőhely nyomaival is rendszeresen találkozhatunk a tájban, melyek szintén a településhálózat részeit képezik. A várak védelmi funkciója egyfajta anomáliát jelent, hiszen itt a fenyegetettség miatt ha csak a középkori váraink többségére gondolunk legtöbbször domb- és hegytetőkön építkeznek és laknak, ami jóval jelentősebb energia-befektetést igényel, mint amire egy közösség valamiféle kényszerítő erő nélkül hajlandó lett volna (11. ábra). Az utakkal, a kommunikáció legalapvetőbb nyomaival szintén találkozhatunk, ahogyan a szakrális funkció is gyakorlatilag minden közösség életének a részét képezte, még ha ez nem is mindig különíthető el 11. ábra A csókakői várat ábrázoló metszet 1900-ból egyértelműen. Vannak persze az emberi életnek olyan 5

Régészeti feltárás előtt vagy helyett funkciói is, amelyekkel csak nagyon ritkán találkozunk, például a szórakozás, kikapcsolódás, a higiénia és gyógyítás helyszíneit a terepen csak nagyon ritkán tudjuk azonosítani. Persze ezek a funkciók ritkán jelentkeznek önállóan, és a régészeti jelenségek alapján legtöbbször nem, vagy csak nehezen különíthetőek el. Egy vár például a védelmi funkció mellett egyúttal lakóhely, munkahely is, ha pedig kápolna is található a várban, akkor pedig már szakrális funkcióval is rendelkezik (12. ábra). 2.2 A különleges és az általános 12. ábra A németegyházai középkori templom maradványai az erdőben 13. ábra Éremlelet a Paks-cseresznyési ásatáson 14. ábra Röntgenfelvétel az éremleletről Viszonylag ritkán találkozunk kincsleletekkel, még ha az érdeklődők fi gyelmét ezek is keltik fel a legjobban. Értékes tárgyakat az emberek általában két okból helyeztek a földbe: vagy szakrális okból (áldozat, sírmelléklet) vagy azért, hogy elrejtsék (bár ez a megtaláláskor nem mindig különböztethető meg). Mindkét esetre igaz azonban, hogy csak akkor maradnak a tárgyak a földben, ha helyük feledésbe merül. A gazdag mellékletű sírokat az ásatások tanulságai alapján sokszor még a temető vagy helyének fennállásakor kirabolják. Az elrejtett kincsek pedig csak akkor maradnak a földben, ha gazdájuknak már nem volt lehetősége visszatérni értük. A régészeti településhálózat szempontjából ezeknek nincs is különösebb jelentősége, előkerülésük mivel ebben játszott a legnagyobb szerepet az emberi döntés gyakorlatilag véletlenszerű (13 14. ábra). A közhiedelemmel ellentétben a régészetnek nem a kincsek felkutatása a célja, bár a szakmai fejlődés mai szemmel nézve bizonyos szempontból túl sokat foglalkozott a tárgyakkal, és túl keveset azok helyszínével. Mivel a régészeti korú tárgyak iránti érdeklődés a gyűjtés oldaláról alakult ki, sokáig a régészet a művészettörténettel együtt a szép tárgyak leírásával és osztályozásával foglalkozott. Hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a reneszánsz kor érdekes és régi tárgyak iránti arisztokrata vonzódásából valódi tudomány alakuljon ki. Napjainkra a régészet még mindig nagyon fi atal, dinamikusan fejlődő diszciplína, világszerte meglepően heves viták kísérik felfogásának, kutatásának alapirányait, amelyek néhány évtizedenként élesen változnak. Ez az út egyáltalán nem befejezett, és folyamatosan fejlődik, mint ahogy minden más tudomány is. Ebből a fejlődésből következik az is, hogy amikor a régészet az eredményeit, tevékenységét a közönség elé tárta, akkor a szépet, a különlegeset igyekezett bemutatni (15. ábra). A különleges tárgyak, leletek kiemelkedő jelentőségének felfogása egyéb veszélyeket is hordozott. Mivel a legtöbbször a különlegeset mutatta be, a közvélemény az archaeológiát a különlegessel azonosította, és azonosítja ma is. Annak ellenére, hogy 6

Az ember és a lelőhely a hazai régészet az eltelt 150 évben óriási felfogásbeli és módszertani változáson ment át, ez az örökség bizonyos mértékig máig megmaradt. Amikor napjaink régésze például az autópálya-építést megelőző kutatások során végzett örökségvédelmi tevékenység eredményeit próbálja a közvéleménynek bemutatni, az emberek többsége továbbra is a különlegeset kéri számon rajta. Ez aztán oda vezet, hogy a régészek egyfajta különös kimondatlan nyomás alatt végzik a munkájukat, hogy megint csak a különlegeset mutassák be, mikor nem is azt keresték. Ezzel függ egyébként össze az amatőr régészekről kialakult kép is. A szóösszetétel maga is értelmetlen, hiszen ahogy nincsen amatőr mérnök, vagy amatőr orvos, úgy amatőr régész sincs. Az amatőr régész ugyanis nem kutatást végez, hanem kincskeresést. Ez azonban jól mutatja azt a közkeletű tévedést, amely szerint a profi régész ugyanazt csinálná, mint az amatőr: kincset keres. A régészet örökségvédelmi feladata és jelentősége ezzel szemben az, hogy minden elérhető és egyébként elpusztuló semmilyen más módon nem megismerhető információt összegyűjtsön a múltról, márpedig a legtöbb információ a hétköznapi érdeklődő számára nem sorolható a különleges kategóriába. 2.3 A régészeti örökség védelmének forradalma A régészet felfogása az elmúlt néhány évtizedben forradalmi változásokon ment keresztül. Ennek bizonyos szempontból eredménye, bizonyos szempontból kezdete az európai országok többsége által 1992-ben aláírt Máltai egyezmény. Ez határozza meg napjainkban a régészeti örökség és a társadalom viszonyát, előírva a régészeti lelőhelyek nyilvántartását és védelmét. Az egyezmény értelmében a beruházásoknak mindent meg kell tenniük a régészeti lelőhelyek elkerülésére, vagy ha ez nem lehetséges, akkor az érintett terület megelőző feltárását kell fi nanszíroznia a szennyező fi zet elv alapján. Az ebből fakadó kötelesség sokkal jobban átalakította és megváltoztatta a régészet feladatait, tevékenységét és felfogását, mint bármely egyéb tényező korábban. A régészet sokoldalú tudomány, világszerte rengeteg megközelítése és iránya van, az antropológia, a történelem, az építészet- és művészettörténet, a néprajz, a természettudományok mind-mind nagyon jelentős hatást gyakoroltak rá egyrészt módszertanilag, másrészt a kutatás irányainak, prioritásainak szempontjából. A Máltai egyezményben megfogalmazottak azonban egy alapvető közös nevezőre helyezik ezeket az irányokat: legfontosabb feladat az örökségvédelem, a pusztuló régészeti örökség védelme. A folyamat következményeként létrejött a kulturális erőforrás menedzsment (Cultural Resources Management CRM), amely alkalmazott tudományként az építőipar részévé vált, egyrészt szakvéleményekkel segítve a döntéshozatalt, másrészt korábban soha nem látott mértékű régészeti feltárásokkal mentesítve a beruházások területét. Teljesen más, korábban komolyan fel sem merült kérdésekre kellett válaszolnia a régészeknek, ráadásul úgy, hogy döntéseik komoly és közvetlen anyagi és örökségvédelmi felelősséggel jártak. A beruházásokhoz kapcsolódó feltárások emellett a régészeti információk olyan mértékű gyarapodását is eredményezték, amely jelentősen megváltoztatta a tudományos fejlődést is. 15. ábra A nagyszentmiklósi kincs bikafejes ivócsanakja Jól jellemzi ezt a felfogást Henszlmann Imre egy 1880-ból származó jelentése, amelyben a Fejér megyei Nagyhörcsök-pusztán előkerült középkori templomromról ír. Korának vezető művészettörténésze és archaeológusa, miután kiásatta az előző évben véletlenül előkerült templom alapfalait, és elkészítette a templom alaprajzát, további sorsáról egyetlen lakonikus mondatot írt le: a fennmaradt alapzat különös értékkel nem bírván, köveit ki fogják szedni és építkezésre felhasználni. A templom helyét sem tartotta érdemesnek megörökíteni az utókor számára, így ma azt sem tudjuk, hogy hol állt a teljesen elpusztított épület. Ez a felfogás bár a mai régész számára kissé hajmeresztő egyáltalán nem kárhoztatandó, egyszerűen a 19. század végi régészeti gondolkodást tükrözi: az érdeklődésre a különleges tart számot. Hazánk még aláírásának évében csatlakozott a Máltai egyezményhez, amelynek jogi hátterét a ma is érvényes bár többször módosított 2001. évi LXIV. törvény szabályozza. Ekkor hozták létre a régészeti örökség védelmét központilag felügyelő hatóságot, a Kulturális Örökségvédelmi Hivatalt (KÖH), melyek feladata a közhiteles és egységes lelőhelynyilvántartó rendszert létrehozása és kezelése lett. Ennél is fontosabb azonban, hogy a törvény és az azt kiegészítő rendeletek értelmében a KÖH illetékes regionális irodái 2010 óta pedig a megyei kormányhivatalok döntenek arról, hogy milyen örökségvédelmi intézkedéseket kell végrehajtani a különböző beruházások régészeti örökségre gyakorolt káros hatását megelőzendő. 7

Régészeti topográfi ától a hatástanulmányig 3. RÉGÉSZETI TOPOGRÁFIÁTÓL A HATÁSTANULMÁNYIG Stibrányi Máté Bár a falvak határában lévő régi emlékek a 18. századtól kezdve számos utazó érdeklődését felkeltették, a tudományos célú lelőhely-azonosítási kutatás kezdeteit Magyarországon Rómer Flóris munkásságához köthetjük, aki a 19. század közepén az ország nagy részét beutazta, és számtalan adatot gyűjtött az egyes településeken ismert régészeti leletekről és lelőhelyekről. Jegyzeteiben tetten érhető, hogy még az ő rendszerező gondolkodása számára is jóval fontosabb volt a lelet, mint a lelőhely maga. 16. ábra Rómer Flóris arcképe Rómer Flóris (1815 1889, bencés szerzetes, a MTA tagja, nagyváradi kanonok) a magyarországi régészettudomány atyja (16. ábra). Alapvető feladatának tekintette a régészeti emlékek felkutatását, és a műemlékek védelmének megszervezését Magyarországon. Több múzeum, tudományos társaság, folyóirat alapítása köthető a nevéhez, például a régészet legpatinásabb sorozata, az 1868 óta folyamatosan megjelenő Archaeológiai Értesítőé is. Számos régészeti feltárás vezetője volt, többek között ő indította el az aquincumi romkert feltárását. Kiterjedt szakmai levelezésével, a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményének fejlesztésével, és az 1876. évi nemzetközi ősrégészeti konferencia megszervezésével kapcsolta be hazánkat a nemzetközi tudományos életbe. A szakmai alaposság mellett komoly hangsúlyt fektetett a tudomány népszerűsítésére és a régész utódgeneráció nevelésére is. Munkássága nyomán vált a polihisztorok által művelt régiségtan intézményesült, szaktudást igénylő tudománnyá, régészetté (17. ábra). (Török Ágnes) A tudományos célú régészeti kutatás a kezdeti időszakban viszonylag kevés hasznát vette a csupán felszíni leletek alapján ismertté vált lelőhelyeknek. Amennyiben nem került elő véletlenül valamilyen különleges lelet, avagy nem került sor feltárásra, a lelőhelyekről rendelkezésre álló adatok általában nem voltak elég pontosak ahhoz, hogy azok korát vagy jelentőségét pontosan meg lehessen határozni, ezért a kutatók nem foglalkozhattak érdemben velük. A hazai lelőhelyállomány átfogó felmérésének kutatói igénye is a múzeumokban őrzött leletanyag bemutatásának oldaláról jelentkezett. Az 1958-ban induló az MTA Régészeti Intézete által vezetett Magyarország Régészeti Topográfi ája (MRT) nevet viselő vállalkozás kezdetben az egyes járások területéről a múzeumok adattáraiban és raktáraiban fellelhető adatok és régészeti leletek tudományos igényű feldolgozását tervezte, ám ennek végrehajtása során hamar felmerült a szisztematikus terepbejárások, nagyobb összefüggő területeken a lelőhelyek felszíni nyomok alapján történő felkutatásának és feltérképezésének igénye is. Az MRT végül intenzív terepbejárásokat végző, korát meghaladó lelőhely-azonosítási műhellyé nőtt ki. Az 17. ábra Rómer Flóris jegyzetének egy lapja 1990-es évek második felére félbemaradt vállalkozás az ország 11,7%-t mérte fel, 9952 lelőhelyet azonosítva (18. ábra). A következő fontos lépést az egységes lelőhely-adatbázis felépítése jelentette, melynek során a múzeumi adattárak és az MRT adatainak integrálását végezték el a 2001-ben létrejött KÖH régészeti lelőhelynyilvántartásában. Az egységes szemléletű adatbázis létrejöttét kiemelkedő eredménynek tarthatjuk, ennek gondozása és az új kutatások eredményeivel való kiegészítése ma is a KÖH feladata. Sajnálatos módon az MRT programja pontosan azon időszakot megelőzően szakadt félbe, amikor az ország területén található régészeti lelőhelyek számbavételére egészen gyakorlati okokból egyre nagyobb szükség lett volna: a növekedő építőipari és beruházási tevékenység a lelőhelyek egyre nagyobb veszélyeztetésével járt, a Máltai egyezmény pedig kötelezte hazánkat ezek védelmére. Nyilvánvaló azonban, hogy a régészek csak azokat a lelőhelyeket képesek megvédeni, amelyek helyét ismerik. A szisztematikus topográfi ai munkákat a településrendezési tervekhez és kulturális örökségvédelmi hatástanulmányokhoz végzett terepbejárások váltották fel (ld. 6. fejezet). Ezek ugyan módszertani szempontból sem voltak egységes szemléletű adatgyűjtések, és pontosságuk, megbízhatóságuk is széles skálán mozgott, ám több ezer újabb azonosított régészeti lelőhellyel járultak hozzá a régészeti örökségünkkel 8

Régészeti topográfi ától a hatástanulmányig kapcsolatos ismereteinkhez. A lelőhelyek azonosításának folyamata tehát ma is folyik, költségeit pedig az általuk fejleszteni kívánt területek vizsgálatának fi nanszírozásával végső soron az egyes beruházók állják. 3.1 Régészeti lelőhely-állomány Magyarországon Senki nem tudja a magyarországi lelőhelyek pontos számát, és sajnos az sem egyszerűen megválaszolható kérdés, hogy valójában mennyit ismerünk. A KÖH nyilvántartása mára több mint 70 000 adatot tartalmaz, ez azonban korántsem jelenti azt, hogy ez a szám azonos lenne az azonosított lelőhelyek mennyiségével. Ahogyan a korábbiakban is láthattuk, a régészettudomány fejlődésének kezdeti szakaszában a lelőhely létének egyszerűen nem volt minden alkalommal jelentősége, nagyon sok esetben pedig egyszerűen nem lehetett egy lelet előkerülési helyét pontosan meghatározni. Márpedig, a törvény alapján lelőhelynek csak azt tekinthetjük, amely földrajzilag egyértelműen meghatározható, tehát van téradata. Ez összesen körülbelül a nyilvántartásban szereplő adatok feléről mondható el, és nagyon sok esetben kell számolnunk azzal, hogy több, külön-külön felvett adat valójában ugyanarra a lelőhelyre vonatkozik. Mindezek alapján véleményünk szerint jelenleg összességében körülbelül 25 000 35 000 lelőhelyet tekinthetünk ismertnek hazánk területén. Felmerül persze ezután a következő kérdés: sok-e ez, vagy kevés? Ezt úgy tudjuk a leghatékonyabban megvizsgálni, hogy az intenzíven kutatott területek méretét és az ezeken azonosított lelőhelyek arányát az egész ország területéhez viszonyítjuk. Az elmúlt években ezt a számítást különböző térségekben is elvégezték, amely alapján általánosságban európai kitekintésben is jellemző és általános 1 1,5 lelőhely/km² átlagra számíthatunk Magyarországon. E jellegéből adódóan durva becslés szerint így hozzávetőleg 93 000 139 000 közé helyezhetjük a hazai lelőhelyek számát. Mindezekből következik, hogy átlagosan körülbelül a lelőhelyek 25 30%-t ismerjük, azonban a valós arány az egyes területeken nagyon változó, vannak olyan részei az országnak, amelyek jól kutatottak, míg mások szinte fehér foltnak tekinthetőek a régészeti lelőhelyek ismertsége szempontjából (19. ábra). 18. ábra Az MRT keretében kutatott területek 19. ábra A magyarországi ismert lelőhelyállomány (a KÖH adatbázis alapján) lelőhely/km 2 arányban megyékre lebontva 9

Lelőhely-azonosítási módszerek 4. LELŐHELY-AZONOSÍTÁSI MÓDSZEREK Stibrányi Máté A lelőhelyek egy része valójában létrejöttük óta ismert volt, az évszázadok folyamán legfeljebb az változott, hogy az utókor mit gondolt róluk. Szerencsés esetben a helyszín egyszerűen eredeti funkciójának megfelelően használatban marad, például a középkori Szentmártonhegyi monostort senki nem keresi, Pannonhalma néven bármikor megtekinthető. De elképzelhető az is, hogy elpusztult állapotában is évszázadok óta ismert egy lelőhely, Veszprém megyében a középkori Hathalom falu például a közelében lévő késő bronzkori halomsírokról kapta a nevét (20 21. ábra). 20. ábra Hathalomról készült légifotó 21. ábra Hathalomról készült lidar felvétel A felszín feletti látható struktúrákkal (pl. épületek nyomai, halmok) rendelkező lelőhelyekkel az emberek mindig is együtt éltek, sokszor mesés történeteket és legendákat kerekítettek köréjük. A földrajzi nevek gyűjtésének igénye eredetileg a nyelvtudomány oldaláról jelentkezett, de ezek az adatok számtalan alkalommal régészeti jelenségeket is jeleznek. A régi elhagyott faluhelyek emléke például viszonylag sokáig él a Faluhely-dűlő, vagy szláv betelepülők esetén a Szelistye névben. A vár végződésű helynevek (Bagolyvár, Bolondvár stb.) majdnem mindig valóban egykori (akár őskori, akár középkori) várra utalnak, akkor is, ha ezek ma már felszíni vizsgálatokkal nem mindig azonosíthatóak. A Dunántúlon a törökökhöz, az Alföldön általában a kunokhoz kötötte az újkor embere a számára ismeretlen régi építményeket, így születetett számos töröktemplom és kunhalom elnevezés, amelyek valójában mind jóval régebbi eredetűek. A Tűzköves-dűlő elnevezések az őskori lelőhelyeken sokszor nagy mennyiségben előkerülő és a felszínen is látható kovaeszközökről kapták a nevüket, persze csak azokon a tájakon, ahol ez a kőzet nem fordul elő természetes módon. A néphagyomány világában minden valamirevaló régi rom alatt alagút vezetett, akár egészen abszurd, 4 6 km-nyi távolságokba. Ennek hátteréről sokat elárul az, hogy ezek a képzeletbeli alagutak szinte mindig olyan helyszínekre vezetnek, ahol szintén lelőhely van, még ha teljesen más korú is, mint az eredeti rom. Lébényben például úgy tartják, hogy a középkori apátsági templomtól alagút vezet a 4 5 km-re lévő Barátpusztára, ahol a régészek a római kori Quadrata erődjét találták meg. A két lelőhelynek egyetlen köze van egymáshoz, mindkettő jól látható romokkal rendelkezett a 18. században, és a néphagyomány ezért alagúttal kötötte össze azokat. Rengeteg ehhez hasonló helyzetet ismerünk, sokszor viszont mára csupán az egyik rom és az alagút hagyománya maradt fenn. A régésznek azonban érdemes utánanéznie annak is, hogy hol bukkannak felszínre ezek a képzeletbeli alagutak (22. ábra). 22. ábra A lébényi templom 4.1 Felszín feletti struktúrák Az emberi megtelepedés nyomai a tájban nagyon sokáig megfi gyelhetőek, ha a későbbiekben a megváltozott területhasználat nem alakítja át alapvető mértékben területüket. A Bakonyban a nagy kiterjedésű Zörög-hegyi bronzkori földvár már legalább 3000 éve lakatlan, helyenként 1 1,5 m magas sáncai ma is jól láthatóak az erdőben. Ez azért van így, mert a nehezen megközelíthető fennsíkon elhelyezkedő területet erdőként használták az elmúlt évezredekben, és ennek köszönhetően többékevésbé változatlanul megmaradtak a lassan erodálódó és pusztuló sáncok és árkok. Ha ugyanezt a területet 10

Lelőhely-azonosítási módszerek szántóföldi művelés alá vonták volna, mint ez nagyon sok egyéb erődített településsel megtörtént az árkok és sáncok a felszínen hamar láthatatlanná váltak volna. Meglepően sok ilyen megőrződött struktúrát lehet ma is azonosítani, és nem csak az erdők mélyén. K. Németh András például a Tolna megyei Mőcsény temetőjének elhagyott bozótos részén 2003-ban részben felszín felé magasodó falakkal rendelkező Árpádkori templomromot azonosított. Ha tehát egy elhagyott településen semmilyen más változás nem történik, akkor annak nyomai viszonylag hosszú időn át valamilyen formában megfi gyelhetőek. Nyilván ez a kialakításba fektetett munkától és a használt anyagoktól is nagymértékben függ; egy hegytetőn álló kővár maradványai jóval hosszabb ideig megfi gyelhetőek, mint egy néhány földbe ásott házból álló tanyáé. Az ehhez hasonló még látható struktúrák vizsgálatának rengeteg előnye van. Szerencsés esetben még vizsgálhatóak az alaprajzi formák, a határoló árkok, amelyek rengeteg információt rejtenek. A Fejér megyei Ercsi határában a Dunaparton fekvő középkori Besnyő falu helyét például még sohasem szántották. A gyepes területen végigsétálva pontosan követhető a falu utcája két oldalt a házak romjait rejtő, téglalap alakú lekerekedett halmokkal, a falu közepén pedig megfi gyelhető a templom előtti kis tér és a templom kerítőfala. Egy egyszerű sétával és odafi gyeléssel annyi adatot nyerhetünk a falu szerkezetéről és képéről, amit egyébként csak sok évig tartó régészeti feltárás eredményezhetne (23 24. ábra). Nagy-Britanniában, ahol nagyon alacsony a szántott területek aránya, olyan sok az ilyen és ehhez hasonló terület, hogy az országban ez képezi a régészeti lelőhely-azonosítás egyik legfontosabb módszerét; régészeti geodéták (archaeological surveyor) mérik fel és értelmezik ezeket a struktúrákat, a neolit körároktól a késő középkorban elpusztult faluhelyig. Bizonyos helyszíneken például akár a késő bronzkori területhasználat nyomait is lehetséges azonosítani. Általános félreértés laikusok körében, hogy a régészeti lelőhelyek a föld mélyén vannak, mintha valamilyen módon elsüllyedtek, avagy méterekkel a felszín alá temetődtek volna. Ezzel szemben természetesen semmilyen lelet, avagy lelőhely nem süllyed a földben, legfeljebb jelentős mennyiségű üledék vagy talaj képződik felette. Ez sok százezer éves időintervallumban igaz is, néhány ezer év azonban nem elegendő jelentős mértékű fedettségre. Vannak rendhagyó helyzetek, amikor akár emberi tevékenység hatására, avagy intenzív homokmozgásnak kitett területeken, esetleg feltöltődött folyóvölgyekben akár több méterrel a felszín alá kerülhetnek a leletek. A lelőhelyekkel egykorú járószintek azonban általában a mai felszín közelében helyezkedtek el. 4.2 Lelőhely és lakóhely 23. ábra A középkori Besnyő falu a Google Earth felvételén 24. ábra A középkori Besnyő falu a helyszínen Abban az esetben azonban, ha az ember továbbra is intenzíven használja az egykori lelőhelyek területét, akkor a helyzet jelentősen megváltozik. Sok olyan régészeti helyszín van, amelyet ma is lakóhelyként használnak. Ez nyilvánvalóan nem véletlen, a megtelepedésre alkalmas területeket a közösségek mindig is hasonló módon választották ki, a legtöbb lelőhelyen sokszor egymástól teljesen függetlenül több korszak népessége élt. A Fejér megyei Dunaújváros ma is sűrűn lakott, Dunára néző Rácdombján például a neolitikumtól máig tartó intenzív megtelepedéssel számolhatunk. Ez nem jelent feltétlenül évezredek óta tartó, megszakítások nélküli lakottságot, de azt igen, hogy az egymást követő kultúrák népessége hasonlóan alkalmasnak találta a helyszínt a letelepedésre. A középkori lelőhelyek esetében sokszor a mai napig folyamatosan lakóhelyként használnak egy-egy területet, ez pedig általában olyan bonyolult és összetett rétegsort eredményez, amelynek kutatása külön régészeti diszciplínát teremtett, az ún. 11

Régészeti feltárás előtt vagy helyett 25. ábra Városi ásatás Dunaújvárosban az 1960-as években városi régészetet. A lakott területeken nagyon nehéz felszíni leletgyűjtéseket folytatni, városi környezetben lehetetlen, faluhelyen, ahol a hátsó kertek általában szántottak, elvileg lehetséges, azonban meglehetősen nehezen kivitelezhető. Ezért ezeken a helyszíneken a lelet-előkerülésekből és megfi gyelésekből származó információk összegyűjtésére és értelmezésére van szükség. Itt a régész munkája legtöbbször kérdésfeltevéseket jelenti és a válaszok aprólékos mérlegelését. Természetesen számolnunk kell azzal, hogy azokon a helyszíneken, ahol a területet ma is folyamatosan használják, a lelőhelyek jelentősen pusztult állapotban vannak (25. ábra). 4.3 Szántott területek kutatása Az intenzív területhasználat veszélyei azonban más helyszíneken is megjelennek. Magyarországon ma a legtöbb lelőhelyet a szántóföldi művelés elsősorban szántás, talajlazítás, rigolírozás veszélyezteti. Már néhány évi folyamatos művelés képes teljesen eltüntetni a lelőhelyek felszíni nyomait, azonban ezzel nem ér véget az érintett lelőhelyek pusztulása. Az eke ugyanis feltépi és megforgatja a régészeti jelenségek felső, a felszínhez közel eső részét (26. ábra). A folyamatos szántás és az erózió pedig domborzati kiegyenlítő hatással jár, ez a lelőhelyek nagy részénél azt jelenti, hogy minden évben egy kicsit mélyebbre ér az eke, és a lelőhely egyre nagyobb részét tépi ki a helyéről és forgatja át (27. ábra). A Tolna megyei Pálfa határában található egykori ágostonos kanonok-kolostor temploma körül például a szántás mára olyan mélységbe ért, hogy a templom körüli temető néhány általában eredetileg 1 2 m-rel az egykori felszín alá temetett csontvázas sírja anatómiai rendben a felszínen hever. Mivel a lelőhelyek jelentős része ismeretlen, ez azt jelenti, hogy a folyamatos szántóművelés miatt sok lelőhely azonosítatlanul pusztul el minden egyes évad mélyszántásai során. 26. ábra Szétszántott temető a kukoricásban, Perkáta határában 27. ábra Erodált domboldalon a felszínen jelentkező objektumok Székesfehérvár-Börgönd határában Kutatási szempontból azonban a szántás egy kétségtelen előnnyel is jár: általában felszínre hozza a lelőhely leletanyagának egy bizonyos részét, megkönnyítve a lelőhely felszíni azonosítását. Ezek a tárgyak az esetek túlnyomó részében egyszerűen a lakóhely hulladékának az a része, ami nem pusztul el a földben: pattintott vagy csiszolt kovakövek szilánkjai, csontok, esetleg fém, illetve a legtöbb esetben kerámia. Az épületek építőanyaga (pl. átégett patics, kő tetőcserép, tégla) is ugyanígy megfi gyelhető azokon a helyszíneken, ahol épületek álltak. Az agyagedények rendkívüli fontossággal bírnak a régészek számára, mivel olyan olcsón előállítható, általában a lelőhelyeken nagy mennyiségben található fogyóeszköz volt, amelynek készítési technológiája, díszítési módja, formakészlete és funkcióköre nagymértékben függött a készítő népesség életmódjától. A kerámiatöredékeken általában szemrevételezéssel is vizsgálható az edényformálás technikája, a soványítóanyag, az égetési technológia, szerencsés esetben megállapítható az edény eredeti formája és a díszítések is. Ezen jellemzők többsége főképp együttesen vizsgálva mind korszakjelző értéket hordoz, amely lehetővé teszi, hogy akár már egészen kis töredékeket is be lehessen sorolni az egyes régészeti kultúrákhoz, vagy az azokon belül egyedi sajátosságok alapján elkülönített csoportokhoz, fázisokhoz. Ez alapján aztán meghatározható készítésük ideje, persze korszakonként változó pontossággal. 12

Lelőhely-azonosítási módszerek A szántott területeken tehát a bolygatott lelőhelyek leletanyaga egyszerűen a felszínen hever, a kutató régésznek nincsen más dolga, mint tüzetesen átvizsgálni a szántást és összegyűjteni ezeket. A leletek szóródása alapján meghatározható a lelőhely kiterjedése, vizsgálatukkal pedig a lelőhely kora. Hátrányként jelentkezik viszont, hogy az így azonosított lelőhelyek alaprajzát, struktúráit a felszínen csak ritkán lehet azonosítani, bár a távérzékelési módszerek ebben sokszor segítségünkre lehetnek (ld. 5 fejezet). Egyfajta bizonytalanság tehát megfi gyelhető a különböző területhasználat alapján: vagy jól ismerjük a jelenség korát, de nem ismerjük a struktúráját, vagy jól ismerjük a struktúrát, de nehézségeink vannak a kor meghatározásával. Mivel Magyarországon és általában Közép-Európában magas a szántott területek aránya, ez a szántóbejárás (plough walking) a leghatékonyabb lelőhely-azonosítási lehetőség, mi több, Magyarországon általában ezt azonosítják a terepbejárással (28. ábra). 28. ábra Régészeti terepbejárás Kérdésként merül fel, hogy az eke által eredeti kontextusából kiszakított lelet vajon mennyire pontosan utal az eredeti helyére. Mivel a régészek mindig is használták ezt a módszert a lelőhelyek azonosítására a terepbejárás módszerét, ez mindig is vita tárgya volt. Komoly problémát jelent azonban, hogy a kézi GPS használata előtt a lelőhelyek felszíni kiterjedését egyszerűen a domborzat jellegzetességei alapján vitték térképre, ez pedig a legtöbb esetben 50 100 m-es hibahatárt jelentett (29. ábra). Léteztek természetesen különféle módszerek, például geodéziai módszerekkel kitűzött négyzethálók, amikkel lehetséges volt ennél pontosabban is felmérni a lelőhelyeket, ez azonban 29. ábra A terepbejárás terepi kellékei ren geteg munkát igénylő feladat volt. Emiatt viszonylag kevés lelőhelynél, elsősorban kutatási célból végezték el, és széles körben hazánkban sem terjedt el. A GPS alkalmazása ezeket a módszereket a lelőhely kiterjedésének vizsgálatában szükségtelenné teszi, pontosabban egy virtuális négyzetháló kerül alkalmazásra. A régészeti lelőhely-azonosítás számára a napjainkban forgalomban lévő kézi GPS 4 6 méteres pontossága megfelelő, kutatási célokra, például lelőhely-sűrűségi vizsgálatokra azonban sokszor nem elegendő. A vizsgálat során a lelőhely által érintett területet sávokban végigjárjuk, és minden egyes talált lelet jellemzően kerámia helyét rögzítjük. Az így kirajzolódó pontfelhő határozza meg a lelőhely felszíni kiterjedését (30 31. ábra). 13

Régészeti feltárás előtt vagy helyett 30 31. ábra A régészeti lelőhelyek lehatárolása GPS pontok alapján Ez gyors, és a lehető legobjektívebb mérést eredményezi. Ha szükséges, akkor minden egyes talált leletet a GPS azonosító számával együtt tudjuk felgyűjteni, mely kicsit lassítja a munkát, de ezzel lehetséges a lelőhelyen belüli korszakok pontos elkülönítése is. Az elsődleges örökségvédelmi feladat azonban általában az érintettség és a lelőhely kiterjedésének minél pontosabb tisztázása. A nagy felületű megelőző feltárások megindulásakor sok problémát okozott a felszíni becslés és a valóság eltérése, ezért sok régész szkeptikus a módszer pontosságának tekintetében. Ahogyan nincsen két egyforma lelőhely, úgy a felszíni jelenségek kapcsolata is eltérően változhat, azonban a probléma forrásának nagyon sok esetben valójában a különféle okokból pontatlan felszíni felmérést tarthatjuk. A GPS segítségével ezeknek a problémáknak egy részét át tudjuk hidalni, egyelőre azonban még kevés olyan felmérést ismerünk, amely a statisztikailag szignifikáns számban teljes lelőhely-kiterjedésre vonatkozó feltárási adatokat térinformatikai eszközökkel mért terepbejárási adatokkal vetne össze. A felszíni leletek sodródása valószínűleg ráadásul számos egyéb hatással is összefüggésben van. A domborzat lejtése, a talajtípusok, a csapadékmennyiség, a szántás módja és iránya mind-mind különböző módon befolyásolhatják ezt az összefüggést, és akkor még nem is említettük a terepbejárás során jelentkező megfigyelési különbségeket. Az azonban biztos, hogy van összefüggés, és a felszíni leletanyag mozgása általában döntően nem tér el a lelőhely tényleges kiterjedésétől. Néhány szót kell ejtenünk még a megfi gyelés lehetőségeiről is. A szántásban található töredékek észrevétele bizonyos fokú gyakorlatot igényel, tehát különböző tapasztalatú emberek különböző intenzitással fogják észrevenni a leleteket. Általában elmondható, hogy a leletek megfi gyelésére a boronált esőverte felszín a legalkalmasabb. A friss szántásban a földrögök miatt nagyon nehéz észrevenni a leleteket, közvetlenül boronálás után pedig annyira poros a felszín, hogy eltakarja a leletanyagot. A lelőhely-azonosítás szempontjából ezek a legveszélyesebb helyzetek, hiszen a kutató a területet bejárhatónak, vizsgálhatónak látja, pedig valójában nem az. A vegetáció ehhez képest kevesebb kockázatot rejt, mert vagy annyira sűrű (pl. gabona), hogy nem kutatható egyáltalán, ha pedig kutatható (pl. kukorica), akkor azon a sorok között már ideális esőverte felszín alakult ki, kiváló megfi gyelési lehetőségekkel (32. ábra). Számítanunk kell bizonyos esetekben arra is, hogy a felszínen talált lelet máshonnan került oda, és nem lelőhelyre utal. A trágyázás, vagy a melioráció esetében elképzelhető, hogy kerámiatöredékek kerülnek olyan szántott helyszínekre, ahol valójában nincs is lelőhely. Ez csak akkor merülhet fel lehetőségként, ha nagyon kevés (1 2) töredéket találunk. Előfordulhat, hogy nehéz eldönteni, hogy egy nagyon apró időszakos telepről, vagy a trágyába keveredett földből származik a töredék. Ezek azonban az azonosított lelőhelyeknek egy nagyon alacsony százalékát jelentik, a leletek intenzitása a legtöbb esetben kizárja ennek a lehetőségét. 32. ábra. Nem kutatható terület Füle határában 14

Lelőhely-azonosítási módszerek A különböző megfi gyelési lehetőségek és a szubjektív tényezők miatt minden területen és minden esetben javasolt a többszöri, eltérő vegetációs ciklusokban végzett terepbejárás. Ezekben az esetekben számítanunk kell arra, hogy a lelőhelyek felszínen megfi gyelhető kiterjedése biztosan változni fog bizonyos mértékben, ilyenkor a pontfelhők együttes területét vehetjük alapul a lelőhely méretének becsléséhez. 4.4 A rejtőzködő lelőhelyek Ha terepbejárással vizsgálunk egy területet, már egyszeri kutatással viszonylag gyorsan nagyon sok lelőhelyet fogunk találni. Perkáta és Szabadegyháza határában például 10 munkanap alatt 8 ember munkájával közel 200 lelőhelyet azonosítottunk. Ez azonban még nem jelenti azt, hogy az adott területen az összes lelőhelyet ismerjük, terepbejárással ugyanis csak azokat lehet megtalálni, amelyek szántott területen találhatóak, és struktúrájuk is lehetővé teszi az azonosítást. Bár ez a lelőhelyek többségére igaz, vannak olyan helyzetek, amikor a lelőhely felszíni bejárása szükségszerűen eredménytelen lesz. Ezeket a rejtőzködő lelőhelyeket alapvetően két csoportba sorolhatjuk. 1. Nem azonosíthatóak terepbejárással azok a lelőhelyek, amelyeken nincsen, vagy elenyésző mennyiségű a szántás által érintett mélységben található leletanyag. Ezzel kell számolnunk például egy csontvázas temető esetében, ha a szántás mélysége még nem érte el a sírokat. Azonban egykori lakóhelyek esetében is elsősorban futóhomokos és üledékes területeken meg lehet fi gyelni hasonló jelenségeket, ahol a lelőhelyet annak pusztulása után olyan vastag talajréteg fedi el, hogy a szántás már nem bolygatja meg. 2. Hasonlóképpen nem azonosíthatóak azok a lelőhelyek sem, amelyeken a terepbejárás időpontjában tartós fedettség tapasztalható. Ilyennek számít például az erdő, gyep és legelő vagy művelés alól kivont terület. Mindig számítanunk kell azonban arra, hogy bármikor is végezzük a terepbejárást, a mezőgazdasági művelés állapotától és az egyes növények fejlődési szakaszától függően mindig fogunk találni olyan dűlőket, ahol éppen nem lehet kutatást végezni az időszakos fedettség miatt, ám ismételt bejárással ez a probléma általában megoldható. Ebből következően a rejtőzködő lelőhelyek valójában két eltérő csoportba sorolhatóak. Egyrészt számítanunk kell olyan területekre, ahol nem tudunk kutatást végezni; tehát az amúgy azonosítható lelőhelyeket a fedettség miatt nem találhatjuk meg. Másrészt számolnunk kell olyan lelőhelyekkel, amelyeket terepbejárással egyáltalán nem tudunk azonosítani. Lényeges kérdés, hogy a teljes lelőhely-állományhoz képest mekkora a rejtőzködő lelőhelyek aránya, illetve hogy ennek kapcsán mennyire hozhat szignifi káns eredményt a terepbejárás. Ezt országos szinten nehéz lenne megállapítani, mivel jelentős mértékben függ a természetföldrajzi viszonyoktól, ellenben világosnak tűnik, hogy néhány jellegzetes kivételtől eltekintve ezek a rejtőzködő lelőhelyek is a településhálózat(ok) integráns részét képezik, tehát általában hasonló természeti környezetben találhatunk rájuk, mint ahol az azonosítható lelőhelyek is vannak. A gyakorlatban nem mindig könnyű elkülöníteni egymástól azokat a lelőhelyeket, amelyek azonosíthatóak a felszínen, csak valamilyen okból ez nem történt meg, azoktól, amelyeket egyáltalán nem lehet azonosítani felszíni megfi gyeléssel. A lelőhely-azonosítással foglalkozó régész szerepe bizonyos szempontból hasonlít a labdarúgó kapus posztjára: a teljesítményét nem az alapján ítélik meg, hogy mennyi lelőhelyet talált meg, hanem az alapján, hogy mennyit nem. A hasonlatnál maradva sokszor nehéz megítélni, hogy melyik gól volt védhetetlen, és melyiket lehetett volna védeni. 15

Régészeti távérzékelési módszerek 5. RÉGÉSZETI TÁVÉRZÉKELÉSI MÓDSZEREK Mesterházy Gábor Padányi-Gulyás Gergely Stibrányi Máté 5.1 Légi távérzékelés A régészeti lelőhelyeket nem csak terepbejárás segítségével tudjuk azonosítani, hanem távolról is, anélkül, hogy kapcsolatba kerülnénk magával a jelenséggel. Viszonylag régóta nyilvánvaló, hogy a távérzékelési módszerek rengeteg lehetőséget nyújtanak a régészeti lelőhely-azonosítás számára is. Ezeket a módszereket különböző csoportokra oszthatjuk, akár a felvételek készítésének helye alapján (légi, űr, földi, vízi), akár az alkalmazott technológia alapján (aktív és passzív szenzoros). A passzív szenzoros távérzékelés egyik legalapvetőbb lehetősége a légifotózás, amely a bolygatott talaj főként a levegőből látható elváltozásait képes dokumentálni a repülőgépből történő függőleges vagy ferde tengelyű fényképezéssel (33 34. ábra). A légirégészet azonban jóval összetettebb feladat egyszerű fotózásnál, a 33 34. ábra Lázi határában készített régészeti légifotó és értelmezése 35. ábra Az ortofotó-készítés elmélete 36. ábra A multispektrális távérzékelés elmélete lelőhely sikeres észlelése lelőhely- és talajtípusonként, tájegységenként eltérő módon főként a művelési ágtól, a növényzet magasságától, az évszaktól, a vízállástól, a napszaktól függ. Ugyanakkor más talajjelek, fagy-jelek és a havas környezetben megfi gyelhető fény-árnyék-jelek is a légirégészet módszertanához és eszköztárához kapcsolódik. A régészeti objektumok általában befolyásolják a szántás alá vont lelőhelyen elvetett növények főként a kalászosok növekedését, ennek hatása azonban a levegőből legfeljebb néhány héten át fi gyelhető meg (hiába készül tehát számtalan felvétel bizonyos lelőhelyekről, ezekből csak akkor lesz érdemben felhasználható régészeti információ, ha megfelelő időpontban történik a fotózás). Fontos továbbá a fényképezés szöge is, az általánosan elterjedt és jobb lehetőségeket rejtő ferde tengelyű régészeti légifotózás esetén adott jelenséget vagy lelőhelyet célzottan kutatnak, míg függőleges tengelyű fényképezést általában nyomvonalas létesítmények esetében használnak térképezési célból, hogy a kutatandó területről átfogó képet nyerjenek. A légifotó felvételek lehetséges eredménye az ortofotó (35. ábra). Ám a légifotózás, mint régészetben alkalmazott kutatási módszer, nem tudja helyettesíteni a felszíni vizsgálatot, bizonyos lelőhelyek pedig egyáltalán nem is kutathatóak e módszerrel. Sokévnyi intenzív légifotózással lehetne azonosítani annyi lelőhelyet, amennyit ugyanazon terület egyszeri bejárásával találhatunk. A légirégészet jelentősége viszont abban 16

Régészeti távérzékelési módszerek rejlik, hogy bizonyos időszakokban olyan felvételeket lehet készíteni a lelőhelyekről, amelyek alaprajzi azonosítást is lehetővé tesznek. Ennél is fontosabb azonban, hogy felszínen nem észlelhető, ún. rejtőzködő lelőhelyek egy része ezzel a módszerrel azonosíthatóvá válik. A passzív szenzoros távérzékelés másik lehetősége a multi- és hiperspektrális felvételek alkalmazása, amellyel a látható fénytartomány alatti és feletti spektrumról is vizsgálhatunk fotókat, akár rendkívül keskeny (néhány nanométer széles) hullámhossz-tartományokban is. Hasonlóképpen a légifotózásnál alkalmazott elvhez, itt is a bolygatott talaj eltérő fényvisszaverő tulajdonsága használható ki (36. ábra). Lehetőség nyílik például arra, hogy egy gabonával fedett területen a megfelelő fényhullámhosszok leválogatásával kimutatásra 37. ábra Hamisszínes hiperspektrális felvétel Maroslele és Makó között 38. ábra A lidar működési elve Ripa Pannonica a magyarországi limes szakasz világörökségi jelölése 2008 2011 között a Central Europe Danube-Limes WHS program fő célkitűzése volt, hogy elkészüljön a magyarországi és szlovákiai limes-helyszínek világörökségi nevezési dokumentációja. Sikeres pályázat esetén ezek a helyszínek is csatlakozhatnak a közeljövőben a Római Birodalom határai címet viselő nemzetközi világörökségi helyszínhez. Jelenlegi ismereteink szerint a római határvédelem magyarországi szakaszára két legiotábor és városi ranggal rendelkező település (Brigetio-Komárom, Aquincum- Óbuda), 24 25 segédcsapattábor, számos időszakos tábor, több késő római erődítmény, és mintegy 200 feltárt (vagy ismert helyű) torony, kiserőd, hídfőállás esik. A projektet a Kulturális Öröségvédelmi Hivatal vezette. A kapcsolódó régészeti kutatást a Pécsi Tudományegyetem Régészet Tanszéke végezte nagyban támaszkodva a Pécsi Légirégészeti Téka szisztematikus légirégészeti kutatásaira és archív felvételeire, illetve további limeshez kapcsolódó terepbejárási, geofi zikai, térképészeti és adatgyűjtési munkálatokra. E kutatások eredményei jelentik a világörökségi nevezés szakmai hátterét. A projektben részt vett továbbá Paks városa, amely a dunakömlődi római erődben (Lussonium) több mint 20 éve folyó feltárások alapján egy régészeti park létrehozásán dolgozik. kerüljenek azok a területek, ahol több, vagy kevesebb vizet raktároznak a növények. Ennek éppúgy lehetnek régészeti okai, mint ahogy a légifotóval azonosítható növekedési fázisban mutatkozó eltéréseknek. A lehetőségek szerteágazóak, melyek a jövőbeli kutatás számára új perspektívákat nyújthatnak, azonban egyelőre a multi- és hiperspektrális felvételek felbontása még csak közelíti a légifotókét, így az apró anomáliák nem vagy kevésbé érzékelhetőek rajtuk (37. ábra). Az aktív szenzoros technológiák (szonár, radar, lidar) is felhasználhatóak régészeti célokra, komoly előnyük, hogy készítésük legtöbbször napszak- és időjárás-független. Az eljárás során az érzékelő maga állítja elő az érzékeléshez szükséges energiát, amit a tárgy vagy földfelszín felé irányít (mikrohullámok), és méri az eredeti energiának a felületről visszavert részét. Hasonló elven működik a lidar is, amely a látható, az infravörös és az ultraviola tartományban működik. A lézer által kibocsátott energiaimpulzus kölcsönhatásba kerül a terjedés irányában lévő objektumokkal, melynek következményeként az visszaverődik, és így az egyes impulzusok kibocsátása és visszaérkezése között eltelt idő mérésével a két pont közötti távolság meghatározható. Mivel az impulzusok egy része megfelelő pontsűrűség esetén leér a talajszintre, a módszer képes arra, hogy a vegetációt kiszűrje a felvételekről. Tehát egy erdő esetében nem csak a fák 17