Az időskorúak társadalmi helyzete és ellátása A szociális alapszolgáltatások Szöveggyűjtemény
Belső kiadvány Magyar Máltai Szeretetszolgálat Jelzőrendszeres Házigondozás Országos Módszertani Központ
Előszó E szöveggyűjtemény a 2005 őszén megrendezésre kerülő második jelzőrendszeres házigondozás konferenciára jelent meg. Célja elsősorban a gondozók továbbképzésének elősegítése, ismereteik bővítése, ugyanakkor minden olyan érdeklődő figyelmére is számot tart, akit foglalkoztat az öregedő társadalom problémája. Ennek érdekében három nagyobb témával foglalkozunk. Az első fejezet szövegrészei az időskorúak társadalmi helyzetét mutatják be különböző eszközökkel, a második rész az erre adott intézményi válasz történetére fókuszál, az utolsó részben szereplő tanulmányok pedig a jelzőrendszeres házi segítségnyújtás kezdeti időszakáról szólnak. A cikkek elolvasása után képet kapunk arról, hogyan változott az idős emberek problémáival foglalkozó ellátórendszer az elmúlt évek során. Szöveggyűjteményünkkel arra bíztatjuk az olvasót, gondolja végig, mit nevezne előrelépésnek, illetve milyen változások nem szolgálták a célcsoport érdekeit. Bizonyára sokak számára új információkat és összefüggéseket is tartalmaznak a szövegrészek, ugyanakkor mi azt is szeretnénk, ha hozzájárulnának ahhoz, hogy egy kicsit összegezzük, rendszerbe rendezzük az új, és a már meglévő ismereteinket. Reményeink szerint ezt segítik elő az egyes fejezetrészekhez írt rövid összefoglalók is. 2005. augusztus 15. Magyar Máltai Szeretetszolgálat Jelzőrendszeres Házi Segítségnyújáts Országos Módszertani Központ munkatársai
I. Az öregedő társadalom és az idősek családi helyzetének változása Az első fejezetben két témára fókuszálunk. Az egyik a társadalom korstruktúrájának fokozatos átrendeződése, a másik a növekvő számú idős ember mikrokörnyezetében bekövetkező változások, amelyek részben függetlenek az előbbi folyamattól. Az öregedő társadalom demográfiai megközelítésben Az első és a második demográfiai átmenet (Hablicsek 1996) eredményeként a korstruktúra átrendeződött, a népesség öregebbé vált és a népességszám növekedése lelassult, majd ezt követően csökkenésbe ment át. Egy társadalom öregedését, vagyis az idősebb korcsoportok relatív súlyának növekedését két tényező idézi elő: a termékenység csökkenése, amely a korpiramis aljának szűkülését jelenti és a halandóság javulása, amely viszont a korpiramis tetejének szélesedését eredményezi. E két tényezőn kívül a népvándorlás szintén befolyásolja az öregedés mértékét, a bevándorlás tipikusan lassítja, a kivándorlás viszont gyorsítja az öregedés folyamatát, mivel jellemzően a munkaképes korúak és azon belül is a fiatalabb korcsoportok szoktak vándorolni. A termékenység csökkenésének és a halandóság nagymértékű javulásának párosulása elsősorban a nyugat-európai országokban figyelhető meg. Az Európa nyugati és keleti felére és kiemelten hazánkra jellemző öregedési folyamatot Vukovics (1988), Hablicsek (2004), valamint Kapitány Lakatos (2004) alapján ismertetjük. Nyugaton már a XX. század közepére kialakult az alacsony gyerekszám és a viszonylag magas élettartam. A második világháborút követő évtizedekben lelassult a népesség öregedése, ami egyrészt az ideiglenesen megnövekedő reprodukciónak, másrészt a halandósági javulás visszaesésének tulajdonítható. A hetvenes-nyolcvanas évektől azonban a különböző nyugat-európai országokban eltérő mértékben - a korábbi öregedési trend állt vissza. A posztkommunista országokban ezzel szemben az alacsony gyerekszám alacsonyabb élettartammal párosul. Ez nem mindig volt így. A hetvenes-nyolcvanas években Közép-Európában magasabb volt a gyerekszám, mint Nyugat-Európában, a rendszerváltást követően azonban ez nagymértékben lecsökkent. A várható élettartam javulása azonban nem következett be a nyugati mintához hasonlóan a rendszerváltás után, sőt, átmenetileg még tovább romlott. A jelenlegi helyzet szerint a közép-kelet európai tagországok népessége fiatalabb, mint a nyugat-európaiaké, ami a nagyobb halandóság és a korábbi évtizedekben jellemző magasabb gyerekszám következménye. Magyarországon a népszámlálási adatok 1870-től teszik lehetővé az összehasonlítást. Az első világháborúig a korstruktúra változása mögött kedvező folyamat húzódott meg, hiszen alapvetően az élettartam hosszabbodott meg jelentős mértékben, és a népesség száma másfélszeresére nőtt. A természetes szaporulat jelentősebb csökkenése az első világháborútól figyelhető meg, de ez a csökkenés nem volt folyamatos. Míg a 60 éves és idősebb népesség aránya folyamatosan nőtt, addig a 14 évnél fiatalabb népesség aránya nem csökkent folyamatosan, ti. a második világháborút követő baby-boom nálunk is éreztette a hatását 1. A legutóbbi népszámlálási adatok szerint (2001) a 60 évesek és idősebbek aránya 20,4%, a 70 éves és idősebbek aránya pedig 10,4%. Vukovics (1988) tanulmányában foglalkozik az öregedés különböző dimenziók mentén mért különbségeivel. Így a nem, családi állapot, és a lakóhely kérdésével. A különböző életkori csoportokban a nemek aránya között jelentős különbség figyelhető meg. Míg a 60 éves és idősebb népesség 61%-a nő, addig a 70 évesek és idősebbek között a nők aránya már 65%. Ráadásul ez az arányeltolódás a korban előre haladva tovább fokozódik. Vagyis - mivel a férfiak halandósága nagyobb -, az időskorú népességen belül nőtöbblet van. A XIX. század végén még nagyjából hasonló volt a nemek aránya, ugyanis a nemek eltérő halandósági jellemzője az átlagéletkor kitolódásával nyert teret. Az időskorúak családi állapotára jellemző, hogy korban előre haladva fokozatosan csökken a házasok, és növekszik az özvegyek aránya. Ha ugyanezt az összefüggést nemek szerinti bontásban 1 A 60 éves és idősebb népesség aránya 1870-ben a mindössze 5,1% volt, 1900-ban 7,5%, 2001-ben pedig 20,4%. A 15 évnél fiatalabb népesség aránya 1870-ben 36,7%, 1900-ban 34,9%, 2001-ben pedig 16,6%.
vizsgáljuk, akkor azt tapasztaljuk, hogy a nők között még inkább jellemző korban előre haladva a házasok csökkenő aránya. Végül településtípus szerinti vizsgálva a korstruktúra változását elmondható, hogy a fővárosban volt a leggyorsabb az öregedési folyamat, majd ezt a községek követték, ugyanakkor ebben a tekintetben a kisebb városok kedvezőbb helyzetben vannak. A fenti folyamatok komoly kihívást okoznak mind a nyugdíjrendszerek, mind a szociális szolgáltatások terén, ugyanakkor látni kell, hogy nem egyértelműen negatív hatásokról van szó, hiszen az élettartam megnövekedése pozitívumként értékelhető. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy a demográfiai folyamatok önmagukban nem magyarázzák meg az idősek jelenlegi helyzetét. A termékenység csökkenése és a halandóság javulása, ha úgy tetszik, csupán egy keretet jelölnek ki, amelyen belül más társadalmi mechanizmusok is hozzájárulnak ahhoz, hogy az idősek az egyik legkiszolgáltatottabb társadalmi csoporttá váljanak. Itt az urbanizáció olyan nem szándékolt mellékhatásaira kell gondolnunk, mint a szomszédsági viszonyok felbomlása, a családszerkezet átalakulása, vagy a nagyobb fokú elszigeteltség (Coleman 1991). Az ezek mögött meghúzódó makrofolyamatok önmagukban szintén nem negatívak, azonban előnyeik mellett lehetnek negatív következményeik is. Így a falu-város migrációt alapvetően egy gazdasági igény, a munkaerő-kereslet szerkezetének megváltozása hozta magával, sajnálatos módon azonban a fiatalabb generációk városokba áramlása a kisebb településeken kiszolgáltatottabbá tette az időseket. Az idősek a városokban sem kerültek sokkal jobb helyzetbe, ugyanis a nagyobb sűrűség, a gyakoribb interakció a kapcsolatok nagyobb fokú anonimitását eredményezte (Simmel 1973), amely valószínűleg a családon belül is éreztette a hatását. Az általános urbanizációs hatásokon túl hazánkban (a többi kelet-európai országhoz hasonlóan) érvényesült egy politikai hatás is, amely többek között az extenzív iparosításban öltött testet. A hagyományos agrártársadalmon belül a tulajdonviszonyok gyors megváltozása több úton is befolyásolta az idősek helyzetét. Egyrészt a kollektivizálás következtében már nem volt az idősek kezében olyan családi vagyon, amely korábban - az érzelmi kötődés mellett - arra ösztönözhette a fiatalabb generációt, hogy gondoskodjanak szüleikről (Utasi 1985), másrészt a nők tömeges munkába állását is eredményezte, ami azt is jelentette, hogy napközben nem volt otthon senki, aki gondoskodhatott volna a legidősebbekről (Hun 1978). Az egyre modernizálódó társadalomnak így új kihívásokkal kellett szembenéznie, amelyeknek csak részben volt képes megfelelni az intézményrendszer. Az imént említett változások nagymértékben megváltoztatták az idősek egyenlőtlenségi dimenziókban elfoglalt relatív helyzetét, amit az adott korosztály problémáit kezelni hivatott szakembereknek feltétlenül figyelembe kell vennie. Szöveggyűjteményünk ebben a fejezetében Valuch Tibor, A. E. Imhof könyvének egy részletét, valamint Utasi Ágnes egy tanulmányát közöljük. Az első két szövegrészlet történeti nézőpontból foglalkozik a korstruktúra változásával, de míg az első a XX. század első felétől vizsgálja a hazai népesedési folyamatot, addig a második tanulmányrészlet a halandóság modern és demográfiai átmenetek előtti mintázatát veti össze, és azt a kérdést vizsgálja, hogy ennek milyen következményei vannak a halállal való szembenézésre. A harmadik tanulmány a demográfiai tényezőkön túlmutatóan azokkal az urbanizációs és modernizációs folyamatokkal foglakozik, amelyek szintén meghatározzák az idős emberek társadalmi helyzetét. A nukleáris család szélesebb körű elterjedésével együtt kialakult egyfajta gyerekközpontúság is, ami szükségszerűen azt is jelenti, hogy az idősekre kevesebb figyelem jut. Az iskolázottság gyors változása pedig az idősebb generáció effektív tudásának elavulását hozta magával. Ennek következtében megjelentek az idősek hátrányai a különböző dimenziókban. A tanulmány arra is kitér, hogy az objektív folyamatokon túl az idősek családon belüli helyzetét nagyban befolyásolta az is, hogy megváltozott, miként vélekedik róluk a fiatalabb generáció. Irodalom Coleman, J. S.: Prologue: Constructed Social Organization, In: Bourdieu-Coleman (szerk.): Social Theory for Changing Society, 1991 Hablicsek László 2004. Demográfiai öregedés Európában, In: Időskorúak Magyarországon, KSH, Budapest
Hablicsek László 1996. Az elsõ és második demográfiai átmenet Magyarországon és Közép-Kelet- Európában. KSH Népességtudományi Kutató Intézet kutatási jelentései 54. Budapest Hun Nándor 1978. Bevezetés a szociális gerontológiába, Medicina Könyvkiadó, Budapest Kapitány Gabriella Lakatos Miklós 2004. Az időskorúak főbb demográfiai jellemzői a népszámlálások alapján, In: Időskorúak Magyarországon, KSH, Budapest Simmel, G.: A nagyváros és a szellemi élet, In: Simmel: Válogatott társadalomelméleti tanulmányok, Gondolat, Budapest, 1973. Utasi Ágnes 1985. Generációváltás, öregkor és a modernizáció ellentmondásai, Valóság, 2. sz. Vukovics Gabriella 1988. A demográfiai öregedésről, In: Nyugdíjkor(határ?) (szerk. Széman Zsuzsa), Kossuth Könyvkiadó, Budapest
Valuch Tibor: Népesedési folyamatok a XX. század második felében + Részlet ( ) Az 1944 utáni évtizedekben a demográfiai átmenet lezáró szakaszának folyamatai hatottak. Az ország népessége 1949 és 1980 között 16%-kal növekedett, ami átlagosan valamivel több mint évi 0,5%-os növekedési rátát jelent. 1980 és 1990 között már a népesség csökkenése vált meghatározó folyamattá, a fogyás átlagos üteme 0,15% volt évente. 1990 után ez tovább növekedett, és meghaladta az évi 0,3%-ot, az ország lélekszáma 2000 júliusában már csak 10 019 000 fő volt. A második világháborút követő évtizedekben a népesség növekedésének csökkenésbe történő átfordulásának a halálozások hatvanas évek közepétől kezdődő növekedése, majd a nyolcvanas évek elejétől a születések növekvő ütemű és tartósnak bizonyult csökkenése volt az oka. A természetes szaporodás A természetes szaporodás évi üteme 1950 és 1955 között volt a legmagasabb, a folyamatosan csökkenő halandóság mellett a termékenység részben természetes okok, részben pedig a drasztikus abortusztilalom miatt növekedett jelentősen. A terhesség megszakítását csak abban az esetben engedélyezték, ha a magzati károsodás veszélye állt fenn, vagy a várandós nő élete került veszélybe. 1952 és 1955 között 4077 főt ítéltek el jogerősen az abortusztilalom megszegése miatt (Moingl István 1992, 167. p.). A gyermektelen házaspárokat úgynevezett gyermektelenségi adó fizetésére kötelezték. A tiltó intézkedések és a gyermekvállalást támogató intézkedések következtében az élveszületések száma 1954-ben 223 000-re emelkedett. Ezt az időszakot szokták az akkor hivatalban lévő egészségügyi miniszter - Ratkó Anna - után Ratkó-korszaknak nevezni. A terhesség-megszakítás tilalmát 1956 júniusában oldották fel, s a forradalom után került sor a gyermektelenségi adó eltörlésére is. Az ötvenes években a nők közel kétharmada még otthon - nem pedig kórházban - hozta világra gyermekét. A születések száma A XX. század második felében a születések számát vizsgálva megállapítható, hogy a megszületett nemzedékek létszáma 1953-1955, valamint 1973-1976 között igen száma magas; 1956-1962 között viszonylag alacsony, 1981-től pedig csökkenő. A különböző statisztikai elemzések azt mutatják, hogy a gyermekvállalási kedv, a születések száma társadalmi csoportonként jelentősen eltérő. A magasabb iskolázottságúak és a képzettebbek esetében a kétgyermekes családmodell uralkodóvá válása gyorsabb volt, lényegében már a hatvanas évek elejére bekövetkezett. A magas gyermekszám általában az alacsonyabb iskolázottságúakra volt jellemző. Az iskolázottabb nők esetében Nyugat-Európához hasonlóan egyre gyakrabban volt megfigyelhető a hivatás gyakorlásának és a gyermek vállalásának a konfliktusa. A paraszti/falusi családok esetében többek között az is befolyásolhatta a gyermekvállalási hajlandóságot, hogy a kollektivizálás után már jóval kisebb mértékben volt szükség a családi munkaerőre. Az időszak egészét tekintve a termékenység XIX. század végén kialakult trendje folytatódott. A családok gyerekszáma fokozatosan visszaesett, az egymást követő női nemzedékek egyre kevesebb gyermeket szültek, s a folyamat végén beállt a negatív reprodukció. A születési hullámhegyek szoros összefüggést mutattak a házas termékenység növekedésével, a völgyekben pedig ennek csökkenése figyelhető meg. A korszak első felében - 1949-1970 között a legtöbb gyereknek a 25-29-éves nők adtak életet, 1970-1990 között pedig a 20-24 éves korosztályokhoz tartozók. A teljes termékenységi arányszám az 1949. évi 2,5-ről 1985-ig 1,7-re esett vissza. Új jelenség volt, hogy a hetvenes évek elejétől korábban nem tapasztalt dinamikával növekedett a házasságon kívüli születések száma. 1994- ben már minden ötödik gyerek házasságon kívül született, ami 1970-hez viszonyítva háromszoros emelkedést jelent. Eredetileg megjelent: Valuch Tibor: Magyarország társadalomtörténete a XX század második felében, Osiris, Budapest, 2001 + A szöveghez tartozó táblázatokat és ábrákat nem közöljük. (szerk. megj.)
Születés-szabályozás Nyilvánvalóan befolyásolta a termékenységet, hogy a születésszabályozás a korszak során a népesség teljes körére kiterjedt és jelentősen átalakult. Társadalomnéprajzi kutatások szerint az archaikus magzatelhajtó eljárások és eszközök (hegyes pálcával történő felszúrás, növényi főzetek méhbe fecskendezése, levegőbefúvás) alkalmazása az ország számos területén a hatvanas-hetvenes évek fordulójáig előfordult. A közösségekben addig nem tekintették bűnnek, addig megengedték ezeket a cselekményeket, míg a magzatnak nincs lelke." (Gémes Balázs 1985, 17. p.) Ez pedig - az általánosan elterjedt felfogás szerint-az állapotosság harmadik hónapja. Az archaikus és mechanikus születéskorlátozó eszközöket az 1960-as évek második felétől fokozatosan felváltották a mesterséges/kémiai fogamzásgátló szerek. A hetvenes évekig folyamatosan viszonylag magas volt az abortuszok száma is, ami szintén a születésszabályozás egyik bevett eszköze volt (Kamarás Ferenc 2000). Az ekkor végbement jelentős csökkenés elsősorban az orális fogamzásgátló szerek széles körű elterjedésének köszönhető, másodsorban pedig az abortusszal kapcsolatos jogszabályok szigorításának. A társadalmi mentalitást minden bizonnyal befolyásolta a szocialista korszak prüdériája, ami gátolta a korszerű családtervezési ismeretek terjesztését. Egy 1986-os felmérés adatai szerint a házas nőknek már a háromnegyede védekezett a nem kívánt terhesség ellen. Halálozás A halálozás a népesség elöregedésével és az életviszonyok változásaival összefüggésben - a háborút követő másfél évtized kivételével - a korszak egészét tekintve növekvő gyakoriságot mutat. A tényleges halandósági szint 1945-1947 között magas, 14-15 ezrelékes volt, ami jelentős részben a háború utóhatásának tudható be. 1947 és 1965 között javult - 10 ezrelék alá esett -, majd 1965 és 1980 között ismét emelkedett és 10-13 ezrelékes szinten maradt, az évente elhaltak száma ebben a periódusban 100 000-ról 130 000-re emelkedett. A nyolcvanas évek elejétől napjainkig a halálozási arány tartósan magas szintű, meghaladja a 14 ezreléket (Józan Péter 1996). A legnagyobb mértékben a 30-59 éves korosztályokhoz tartozó férfiak halandósága romlott. 1949 és 1990 között a csecsemőhalandóság igen nagy mértékben csökkent. 1949-ben Magyarországon még 18 054 csecsemő halt meg 1 éves életkorának betöltése előtt, 1960-ban 6976; 1980-ban 3443, 1996-ban már csak 1148. Ugyancsak jelentős volt a 2-9 éves gyerekek halálozásának a csökkenése is. Jelentősen átalakult a halálozás korstruktúrája is. A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján Magyarországon a halálozások háromnegyede a 60 év feletti népességen belül következett be. A haláloki struktúra viszonylag lassan változott Magyarországon, kivételnek csak az 1945 és 1965 közötti időszak számít, amikor a leggyakoribb halálokok közül kikerült a gümőkór, diftéria, hastífusz, emésztőrendszeri hurutok, kanyaró, szamárköhögés. A hatvanas-hetvenes évektől leggyakoribb halálokokká a szív- és érrendszeri betegségek, a daganatos megbetegedések, az emésztőrendszer betegségei és az erőszakos halálozások váltak. Ez utóbbin belül a motorizáció velejárójaként a (közlekedési) balesetek száma emelkedett igen gyorsan. 1994-ben a magyarországi halálesetek kilenctizedében ezeket a halálokokat regisztrálták. Az 1944-1945 előtt a leggyakoribb halálokok közé tartozó fertőző betegségek az egészségügy fejlődésének, a diagnosztika korszerűsödésének és a megelőzés kiterjesztésének köszönhetően a közepesen fejlett és a fejlett országokhoz hasonlóan Magyarországon is elveszítették korábbi szerepüket a halálozásban. Ezzel szemben jelentősen növekedett a dohányzás, az alkoholfogyasztás és az egészségkárosító táplálkozás kockázati szerepe. A halálokok között nyilvántartják a háborús eseményekhez kötődő erőszakos halálozást. A korszakban az 1956-os forradalom időszakában dúltak ismét fegyveres harcok az országban. A Központi Statisztikai Hivatal 1957-ben összeállított kiadványa ideológiai és politikai okokból csak 1990-ben kerülhetett nyilvánosságra. Eszerint a harcok során 19 226-an sebesültek meg, és 2502-en veszítették életüket 1956 októbere és 1957 januárja között. A sebesültek 85%-a, az elhaltak 77,7%-a budapesti volt, ami nyilvánvalóan annak a következménye, hogy a fegyveres összecsapások Budapesten voltak a legintenzívebbek. A budapesti áldozatok közül a legtöbben a VIII., a IX., a VII.
és az V. kerületben veszítették életüket, vidéken pedig megelőző vagy a megtorló jellegű sortüzek és a november 4-e utáni szórványos fegyveres ellenállás helyszínein - Mosonmagyaróvár, Salgótarján, Veszprém, Miskolc, Kecskemét, Dunapentele - volt a legmagasabb az áldozatok száma. A harci cselekményekben elesettek döntő többsége 40 évesnél fiatalabb, fizikai foglalkozású férfi volt. A halandóság nemenkénti különbségei a fiziológiai adottságokra és a társadalmi munkamegosztásban észlelhető különbségekre vezethetők vissza. A férfiak halandósága Magyarországon az elmúlt évtizedekben átlagosan 2 ezrelékkel magasabb volt, mint a nőké. Ezt a különbséget még szemléletesebben fejezi ki a nők és a férfiak születéskor várható élettartamának különbsége. A nők 1950-ben 64,2 évre, a férfiak 59,9 évre számíthattak, az 1990-ben a megszülető lányok már 73,7 évet, a fiúk viszont csak 65,1 évnyi életet remélhettek. Halandóság A halandóság területi megoszlása is jelentős különbségeket mutat, a fővárosban élők halandósága általában alacsonyabb volt a korszak során, mint a vidéki városok és községek lakói esetében. A területi különbségeket többek között az egészségügyi ellátás színvonala és elérhetősége, a kulturális adottságok, a mikroklíma, a munkakörülmények, a lakáshelyzet befolyásolják. 1993-ban például egy 35-65 év közötti budapesti férfinak 10%-kal nagyobb esélye volt arra, hogy elérje a 65. életévét, mint egy hasonló korú községben élő férfinak. A nők esetében az eltérés nem volt jelentős mértékű. A halandóság aránya szoros összefüggést mutat az adott társadalom által megteremtett és fenntartott életkörülményekkel, az egészségügyi ellátás minőségével és hatékonyságával, az egyes emberek társadalmi kötelezettségvállalásának mértékével, a meghatározó társadalom-lélektani beállítódással. Az első demográfiai átmenet befejeződésének időszaka egybeesett a közép-kelet-európai szocialista rendszerek stabilizálódásával. Ennek demográfiai szempontból olyan érzékelhető következménye volt, hogy a kontinensen korábban már meglevő demográfiai különbségeket jelző Szentpétervár-Trieszt vonal mellé még egy kelet-nyugati megosztás is társult, aminek az a jellegzetessége, hogy amíg Nyugat-Európában a halandóság csökkenése abba a fázisába lépett, amikor a civilizációs ártalmak által okozott halálozások is jelentősen mérséklődnek, Európa keleti felén a halandóság csökkenése megállt, sőt ismét emelkedni kezdett, különösen a középkorú férfiak csoportjában. Az 1980-as évek végén készült statisztikai összehasonlítások szerint Magyarország termékenységének színvonalát, népességcsökkenését, népességének korátlagait tekintve»erősen nyugati«ország, halandósága viszont a»legkeletibb«" (Hablicsek László 1995). Nemek szerinti megoszlás A nemek szerinti megoszlás tekintetében nem történt jelentős változás a korábbi időszakhoz képes. A húszas-harmincas években a nők javára már meglévő többlet a háború következtében jelentősen nőtt, és a korszakban végig megmaradt, bár 1949 és 1970 között átmenetileg csökkent, a hetvenes évek elejétől ismét jelentősen növekedett. A negyvenes évek második felének nőtöbblete nyilvánvalóan a háborús események következménye, a hetvenes évektől ismét a nők javára növekvő különbséget pedig elsősorban a férfiak magasabb halálozási aránya okozza. A népességi előrejelzések szerint a nők magasabb száma tartósnak ígérkezik. 2020-ban már a magyar lakosság 52,5%-a lesz nő. A nemek szerinti megoszlás területileg eltérő. A kilencvenes évek első felében - 1994-ben - a nőtöbblet Budapesten volt a legmagasabb: 1164, a vidéki városokban 1086, a községekben 1051 volt ugyanez a mutató. A különbséget alapvetően az okozta, hogy a főváros népessége elöregedettebb, mint a vidéki városoké vagy községeké. Az életkor előrehaladtával a férfiak magasabb halandósága miatt egyre jelentősebbé válik a nemek közötti különbség. Kormegoszlás A kormegoszlás tekintetében a korábbi trendek folytatódtak, és egyre markánsabbá váltak. A növekvő számú idős korosztályokkal szemben csökkenő számú fiatal korosztályok állnak. A magyar társadalom elöregedését az átlagéletkor emelkedése is mutatja. 1949-ben a magyar népesség átlagéletkora 32,4 év, 1990-ben 37,3 év, 1995-ben pedig 37,8 évvolt. A gyermekkorúak aránya a társadalmon belül 1949- ben még 24,9% volt, 1995-ben 18,2%. A 60 éves és idősebb korosztályok létszámának aránya a
magyar társadalmon belül 1949-ben még csak 10,7%, 1995-ben pedig 19,4% volt. 2020-ra a számítások szerint az időskorúak aránya elérheti a 23%-ot. A nők és a férfiak kormegoszlása eltér egymástól. A női népesség - miután nagyobb létszámú; és a születéskor várható élettartama is hosszabb - jobban" öregszik, mint a férfi. 1995ben az átlagos magyar nő 39,6 éves, a férfi 35,9 éves volt. Ugyanekkor a nők 22,5%-a, a férfiaknak pedig csak 16%-a volt 60 évesnél idősebb. A kormegoszlás területi különbségeit vizsgálva látható, hogy Budapest népessége a legidősebb, az itt élők 22%-a volt 60 éves vagy ennél idősebb, a vidéki városok esetében a népesség 18%-a, a községekben pedig 21 %-a tartozott az idős korosztályok tagjai közé. Megyei bontásban a kilencvenes évek elején a legjobban elöregedett megye Békés és Heves, a legkevésbé pedig Fejér és Komárom-Esztergom megye volt. A társadalom folyamatos elöregedése következtében jelentős, rendszeres törődést igénylő demográfiai és szociálpolitikai kérdéssé vált a nyugdíjas- és időskorúak helyzete. A nyugdíjasok létszámának emelkedése 1949-től gyakorlatilag folyamatos volt. 1949-ben a statisztika 244 000 főt, 1970-ben 1,2 millió főt, 1980-ban 1,9 millió főt, 1994-ben pedig 2 935 000 főt regisztrált. A növekedés nem elhanyagolható része a hatvanas-hetvenes években a nyugdíjbiztosítás kiterjesztéséből származott. A népszámlálási adatok szerint 1930-ban a 70 éves és idősebb népesség száma még csak 321 000 fő volt, 1990-ben pedig már 844 000 fő. Közülük minden harmadik egyedül élt lakásában. Családi állapot A népesség családi állapot szerinti összetételében is jelentős változások történtek. 1949-től 1980-ig csökkent a nőtlenek és a hajadonok aránya. Ennek oka: a házasságkötések számának emelkedése, a házasodási kor csökkenése, a házasságkötési idő előrehozása. 1980-ban a nőtlen férfiak aránya 22% volt a felnőtt korú népességen belül, a hajadonoké pedig 13,8%. Ez a trend a férfiak esetében a nyolcvanas években, a nők esetében pedig 1990-től fordult meg. 1995-ben már a férfiak 29,1%-a nőtlen volt, a nők 19,1%-a pedig hajadon. A változások hátterében a társadalmi normák és szokások átalakulása áll, amelyek közül a hagyományos családi kötelékek relatív értékvesztését lehet kiemelni. 1945 és 1960 között magas házassági arányszámok alakultak ki, folyamatosan nőtt a házasságban élők száma, a következő 1960 és 1980 közötti periódusban a korábbi időszak 10 ezrelékes átlagához képest 9 ezrelékre csökkent, de ez még mindig elég magas házasodási kedvet mutat. A nyolcvanas évek elején kezdődött az a-kilencvenes években is tartó - harmadik szakasz, amikor a házasodási arányok jelentős és tartós visszaesése figyelhető meg. Ennek megfelelően az 1980-as 7,5 ezrelékes házasságkötési mutató 1996-ra 4,8 ezrelékre süllyedt. A házasságkötések visszaesésében fontos szerepet játszott a népesség kormegoszlása, vagyis az, hogy folyamatosan csökken(t) a hajadon és nőtlen fiatal korosztályok létszáma. Általában megfigyelhető a házasodási kedv mérséklődése, ezzel párhuzamosan pedig az élettársi kapcsolatban élők számának növekedése. Jelentősen befolyásolta a házasságkötések számának változását, hogy mérséklődött az újraházasodási szándék az elváltak körében. A háború utáni évtizedekben a férfiak általában később kötöttek házasságot, mint a nők, vagyis a házasságkötési életkoruk magasabb volt. A negyvenes évek végén az először házasságot kötő férfiak átlagéletkora 26,4, a nőké 22,8 év volt. Ez a hetvenes évek végéig a férfiak esetében 23,8 és nőknél 20,9 évre csökkent, majd ismételten emelkedésnek indult. A családi állapot terén a legnagyobb változást a válások mutatják. A férfiak és a nők esetében is a háború előttinek közel tízszeresére nőtt az elváltak aránya. A válások gyakorisága az 1944-1945 utáni évtizedekben szinte minden korcsoportban növekedést mutat a házasságban élők számához viszonyítva. A jelenség hátterében a család megváltozott szerepét és értékelését, a vallásossághoz kötődő etikai normák háttérbe szorulását, az értékek átrendeződését lehet megemlíteni. 1978-tól a megszűnő házasságok (válás, haláleset) száma rendre meghaladta a megkötött házasságok számát. 1995-ben a 15 évesnél idősebb népességen belül a férfiak 7%-a, a nők 9%-a volt elvált. Részben új jelenségként az európai trendekkel összhangban az 1970-es évektől jelentősen nőtt - 25 év alatt megkétszereződött - a házasságon kívüli kapcsolatban tartósan együtt élők száma. Ugyanakkor jól megfigyelhetők a nagycsalád bomlásának a jelei is. 1970 és 1995 között a felére csökkent a családokkal élő rokonok száma. A családok átlagos nagysága is visszaesett a gyermekszám csökkenése miatt. 1949-ben 100 családra átlagosan 340 családtag jutott, 1990-ben már csak 300. A hat és annál több tagból álló családok aránya a családok összességéhez viszonyítva az 1949. évi 9%-ról
1%-ra esett vissza. A korábban általános több - 3-4 - gyermekes családmodellel szemben a kétgyermekes családok váltak uralkodóvá. A negyvenes évek végén a családok 1/4-e élt gyermek nélkül, 1990-ben arányuk már meghaladta az 1/3-ot. A háromgyermekes családok aránya 10%-ról 5%- ra esett vissza. A négy vagy több gyermeket nevelő családok aránya 1949-ben még megközelítette a 10%-ot, 1990-ben már az 1,5%-ot sem érte el. A magyar társadalom demográfiai magatartásának átalakulását többek között az is mutatja, hogy 1980-ban a házas nőknek mindössze 9%-a, 1990-ben pedig már csak 6%-a szült négy vagy annál több gyermeket. (1920-ban ez az arány még meghaladta a 40%-ot.) A háromgyermekes anyák száma is erősen csökkent, a kétgyermekesek szerepe vált meghatározóvá. Az elemi - 2 főből álló - családok aránya a négy évtized alatt 33%-ró1 43%-ra emelkedett. A gyermekes házaspárok aránya az 1949. évi 60%-ról 1990-re 50%-ra esett vissza úgy, hogy a csökkenés nagy része a nyolcvanas években következett be. A teljes családok aránya csökkent, a csonka családoké viszont értelemszerűen nőtt 1980 és 1990 között. A családok száma az 1990-es népszámlálás adatai szerint 2,9 millió volt, családi kötelékben pedig valamivel több, mint 8,6 millióan éltek. 1990-ben 3,8 millió háztartást írtak össze a népszámlálás során, háromnegyedük egy vagy több családot foglalt magában. A háztartások nagyságának csökkenése a nyolcvanas években is folytatódott, 1990-ben száz háztartásra 266 fő jutott, ami 13 fővel volt kevesebb a tíz évvel korábbinál. Népesedéspolitika és demográfiai hatásai A második világháborút követő évtizedekben a magyar népesedéspolitikát általában a családalakulást támogató, a családi stabilitást elősegítő, valamint a termékenység növekedését szükségesnek és kedvezőnek tartó szemlélet határozta meg. Ennek ellenére a XX. század második felében megfigyelhető a család szerepének és értékelésének jelentős átalakulása, ami többek között a válások számának folyamatos emelkedésében is tetten érhető. A változás hátterében a nők tömeges munkába állása, a női szerepek részleges átértékelődése, a széles társadalmi csoportokat érintő pozícióváltás egyaránt megtalálható. A népesedést nyilvánvalóan befolyásolta a családok társadalmi szerepének átalakulása is. Az 1952-ben elfogadott családjogi törvény a család intézményét igyekezett adminisztratív úton is védeni azzal, hogy eltörölték az abszolút bontó okokat és megszüntették a megegyezéses válás intézményét. A népesedés folyamatát pedig - amint erről korábban már volt szó - elsősorban adminisztratív módon, büntetőjogi eszközökkel, másodsorban pedig a szociális ellátás hatékonyságának javításával igyekeztek befolyásolni. A népesedéspolitika korábbi agresszív és büntetőjogi elemeit a hatvanas évek közepétől fokozatosan felváltotta a családi értékeket kiemelő, pozitív diszkrimináció. Az MSZMP dokumentumaiban 1966-ban található meg az első, kifejezetten a népesedés kérdéseivel kapcsolatos állásfoglalás, amely regisztrálta egyes kedvezőtlen tendenciák kialakulását - például a reprodukciós mutatók romlását a hatvanas évek elején - és intézkedéseket helyezett kilátásba a változások érdekében. Ekkor döntöttek többek között a gyermekgondozási segély (gyes) bevezetéséről, amire 1967. január 1-jei hatállyal került sor. A rendelet szerint az anya gyermekének két és fél éves koráig volt jogosult a kezdetben havi 600 forintnyi támogatás igénybevételére. Ez azonban más intézkedésekkel együtt - a családi pótlék emelése, lakásvásárlási támogatás kiterjesztése - sem volt képes megfordítani a népesedési folyamatokat. A termékenység továbbra is igen alacsony szintű maradt. A népesedési helyzet változásai az értelmiségi közvéleményben időről időre vitákat váltottak ki, a hatvanas-hetvenes évek fordulóján a családok anyagi gyarapodása és a gyermekvállalás, a nyolcvanas években pedig a népességfogyás témaköreiben bontakozott ki széles körű eszmecsere. Az ország vezetése többé-kevésbé tisztában volt a demográfiai viszonyok alakulásával, hiszen az 1973-ban megszületett átfogóbb jellegű népesedéspolitikai határozat már rámutatott a népesség reprodukciójának mérséklődésére. A várható társadalmi-gazdasági következményekre tekintettel elrendelték az eredetileg csak a hetvenes évek második felére tervezett népesedéspolitikai intézkedések azonnali bevezetését. A gyermekgondozási díj (gyed) és a lakásvásárlás gyermekszámtól függő intézkedések támogatásának intézményesítése, a terhességi, gyermekágyi segély emelése, az abortusz mérsékelt szigorítása átmenetileg lassították a kedvezőtlen demográfiai folyamatokat. 1980 után a magyar népesedéspolitikának új problémával kellett szembenéznie. Ugyanis a demográfusok által előre jelzett népességcsökkenés a vártnál korábban, 1981-ben kezdődött meg. Így az a kérdés vált a legfontosabbá, hogy lehetséges-e mérsékelni vagy középtávon esetleg növekedésbe
fordítani a fokozatosan gyorsuló ütemű népességfogyást, amelyet a halandóság tartós romlása és a születések számának csökkenése idézett elő. Az újabb népesedéspolitikai koncepció, amely célul tűzte ki a gyermekvállalási hajlandóság növelését, a második és harmadik gyermek megszületésének ösztönzését, a népesség egészségi állapotának javítását, a halandóság emelkedő trendjének megállítását, ennek ellensúlyozására született meg 1984-ben. A dokumentumban megfogalmazott intézkedéseket azonban a romló gazdasági viszonyok közepette csak részlegesen léptették életbe. A kor körülményei között azonban sem a határozott szándék nem volt meg, sem a szükséges anyagi feltételek nem álltak rendelkezésre. Az 1989-1990-es rendszerváltozás a népesedési helyzetet nem befolyásolta érdemben, a kedvezőbbé váló társadalom-lélektani szituáció önmagában nem volt elégséges a trendek módosításához, a demográfiai folyamatok lényegében a politikai és társadalmi változásoktól függetlenül zajlottak. A gazdasági szerkezetváltozás közepette a népesedési célú szociális intézkedések háttérbe szorultak, a gyermekvállalás költségei folyamatosan nőttek. 1992-től a házasságkötések és a születések száma csökkent, ami önmagában is tartósította a népesség csökkenésének folyamatát. Komplex népesedéspolitika kidolgozására és bevezetésére a rendszerváltozás utáni kormányok egyike sem tett kísérletet. A népesedéssel kapcsolatos kérdések a kilencvenes évek első felében egy időre elveszítették politikai jelentőségüket. A gazdasági egyensúlyt megteremtő intézkedések pedig kedvezőtlenül befolyásolták a népesedési helyzetet. Történt mindez annak ellenére, hogy a gyorsuló ütemű népességfogyás és a társadalom elöregedése már komoly gazdasági következményekkel együtt járó demográfiai válság kialakulását jelentette. Részlegesen pozitív hatása csak a magzati élet védelméről 1992-ben elfogadott törvénynek volt, mert valamelyest mérsékelte az abortuszok számát (Vukovich György 1995). Az 1995. márciusi restrikciós gazdaságpolitikai intézkedések pedig tovább csökkentették a családok és a gyermekek támogatására fordítható állami kiadásokat. Mindezek következtében nem zárható ki egy olyan népesedési trend kialakulása, amelynek jellemzője a közép- és felső rétegekbe tartozók gyermekvállalási hajlandóságának további csökkenése, s ezzel egyidejűleg az iskolázatlanabb, szegényebb társadalmi rétegekbe tartozók körében a termékenység viszonylag magas szinten stabilizálódik vagy emelkedik. Napjaink népességfogyásának megállításához a határozott és átgondolt népesedési politika kialakítása és érvényesítése mellett társadalmi szemléletváltásra is szükség lenne. A helyzet csak abban az esetben változhat meg, ha sikerül mérsékelni a halandóságot, és ezzel egyidejűleg növelni a gyermekvállalási hajlandóságot úgy, hogy a háromgyermekes családok aránya jelentősen növekedjen. Így lehetséges az egyszerű reprodukciót, illetve az azt meghaladó szintet biztosító családonkénti gyermekszám elérése. Bár az ország gazdasági helyzete a kilencvenes évek utolsó harmadában javult, még nem teremtődtek meg a szükséges anyagi erőforrások a fogyás ütemének mérsékléséhez, esetleges megállításához, s az értékrendszerben, a közgondolkozásban az elmúlt évtizedekben végbement átrendeződések sem segítik elő a szükséges fordulat kibontakozását. Várható népesedési folyamatok Magyarországon a XXI. század első negyedében Az a tény, hogy Magyarország lélekszáma a XX. század végén fogyásba fordul, a demográfusok számára a különböző jelzőszámok - a nettó reprodukciós együttható - alakulásának ismeretében már a hatvanas évek első fele óta ismert tény volt. Az optimista előreszámítási verzió 1981 és 2001 között 228 000 főnyi, a legpesszimistább pedig közel 585 000 fős fogyással számolt. 1998. január 1-jén Magyarország lélekszáma 10 135 000 fő, 1999. június 30-án pedig már csak 10 065 000 fő volt. Ez az 1981-es 10 710 000 fős népességhez viszonyítva 645 000 fős fogyást jelent. A fogyás mértéke felülmúlta a pesszimista várakozásokat is. Mindez egyértelműen arra utal, hogy a nyolcvanas évek elején feltételezettnél gyorsabban csökkent a születések száma, tartósnak bizonyult a halálozások magas szintje. A népességfogyást emellett a korstruktúra kedvezőtlen alakulása is befolyásolja. A következő fél évszázadra vonatkozó előrejelzések, előreszámítások szerint a népesség további csökkenése várható. Az 1993-ban közzétett prognózis emelkedő és tartósan magas szintű halálozással és csökkenő számú születéssel számolt. Az erre alapozott közepes becslés szerint 2020- ban Magyarország lélekszáma 9,5 millió fő, 2040-ben pedig mindössze 8,7 millió fő lesz. A kedvezőbb halandósági mutatókkal, de alacsonyabb termékenységgel számoló előrejelzés azt mutatja, hogy Magyarország lakosságának a száma 2040-ben 8 millió lesz, éppen annyi, mint 1920-ban volt. A demográfusok arra is felhívták a figyelmet, hogy ha a természetes fogyás tartósan az évi 40 000 fős
vagy ezt meghaladó szinten marad, a népességcsökkenés egyre inkább öngerjesztő és mind nehezebben megfordítható folyamattá válik. 1989 után jelentősen csökkent a gyermekvállalási hajlandóság a 25 év alatti nők körében, a fiatalok rendszerint későbbre halasztották a gyermekek születését, ami arra utal, hogy új gyermekvállalási minta alakult ki. A családok és a háztartások vonatkozásában az előrejelzések szerint a népességcsökkenés mellett is növekedni fog a nőtlenek, a hajadonok, az elváltak és - az előzőeknél kisebb ütemben - az özvegyek száma. A következő évek egyik jellegzetessége várhatóan e csoportok tagjainak elöregedése. Feltehetően tartós tendencia az élettársi kapcsolatban élők számának növekedése és a családok számának csökkenése. Új trend lesz a családok által képzett háztartások számának és az ezekben élők számának jelentős - mintegy háromnegyed milliós - csökkenése az új évezred első évtizedében. Ezek a jelenségek arra utalnak, hogy Magyarországon az általános demográfiai változások úgy valósulnak meg, hogy szűkülnek a reprodukció keretei - a családok száma csökken - és megnövekszik a reprodukcióra részben vagy teljesen képtelen formációk - nem házasok, egyedülállók - száma, ami a népességcsökkenést tartóssá teszi (Hablicsek László 1995). Az új évezred elején a magyar társadalomban várhatóan fennmarad a nemek egyenlőtlen megoszlása, folytatódik a népesség elöregedése, a születések számának csökkenése egyrészt újabb születési hullámvölgyek kialakulását, másrészt pedig a fiatal korosztályokhoz tartozók számának csökkenését valószínűsíti. Ebből pedig többek között olyan társadalmi és gazdasági következmények adódnak, hogy a magyar társadalomban folyamatosan növekedni fog az eltartási teher, csökkenő létszámú aktív keresőre emelkedő számú inaktív és eltartott jut. Az időskorú népesség tartós létszámnövekedése az egészségügyi és szociálpolitikai rendszer fokozott terhelésével jár együtt, amire az ország az átalakult gazdasági szerkezet ellenére sincs kellő mértékben felkészülve. Természetesen a népesség-előreszámítások értékelésénél nem hagyható figyelmen kívül, hogy a hosszú távú prognózisok nem vagy csak kevéssé képesek figyelembe venni a társadalmi-gazdasági feltételrendszer változásait, illetve ennek hatásait. ( ) Irodalom Antal Z. László: A magas halandóság okai a volt szocialista országokban. In Mészáros József (szerk.): Magyarország átalakulóban. Budapest, 1994, Népjóléti Minisztérium, 211-232. p. Az (1956.) október 23-i és az azt követő eseményekkel kapcsolatos sérülések és halálozások. Statisztikai Szemle, 1990/10. sz. 797-816. p. Fehér István: A magyarországi németek kitelepítése 1945-1950. Budapest, 1988, Akadémiai. Fekete Gyula: Éljünk magunknak? Budapest, 1972, Szépirodalmi. Fülöp Mihály - Sipos Péter: Magyarország külpolitikája a XX. században. Budapest, 1998, Aula. Für Lajos: Mennyi a sok sírkereszt? Alföld, 1984/9. sz. Gémes Balázs: A népi születésszabályozás (magzatelhajtás) Magyarországon a XIX-XX. században. Budapest, 1985, MTA Néprajzi Kutatócsoport. Hablicsek László: Az első és a második demográfiai átmenet Magyarországon és Közép-Kelet- Európában. Budapest, 1995, KSH Népességtudományi Kutató Intézete. Józan Péter: A halálozási viszonyok alakulása Magyarországon 1945-1985. I. Budapest, 1985, KSH. Józan Péter: Halálozási viszonyok Magyarországon 1980-1992. Budapest, 1994, KSH. Józan Péter: A halandóság alakulása Magyarországon. In Kovacsics József (szerk.): Magyarország történeti demográfiája (1896-1995). Budapest, 1996, KSH, 36-78. p. Kamarás Ferenc (szerk.): Terhességmegszakítások - tanulmányok, adatok, jogszabályok, hazai és nemzetközi trendek. Budapest, 2000, KSH. Karády Viktor: Szociológiai kísérlet a magyar zsidóság 1945 és 1956 közötti helyzetének elemzésére In Zsidóság az 1945 utáni Magyarországon. Párizs, 1984, Magyar Füzetek. Kenyeres Imre - Somogyi Endre -Szuchovszky Gyula: Rendkívüli halálozás Budapesten 1945-1959. Budapest, 1965, Medicina. Klinger András: Népesedési folyamatok Magyarországon az 1980-as években. Statisztikai Szemle, 1992/4-5. sz. 325-348. p. Klinger András (szerk.): Demográfia. Budapest, 1996, KSH.
Kovacsics József (szerk.): Magyarország történeti demográfiája 896-1995. Budapest, 1997, KSH. Magyar statisztikai évkönyv, 1997. Budapest, 1998, KSH. Moingl István - Vukovich Gabriella: A népesség számának és struktúrájának alakulása Magyarországon az ezredfordulóig. Statisztikai Szemle, 1984/12. sz. 1207-1223. p. Moingl István (szerk.): Az 1952-1953. évi népesedéspolitikai program Magyarországon. (Dokumentumgyűjtemény.) Budapest, 1992, KSH Népességtudományi Kutató Intézete. Randolph L. Braham: A magyar Holocaust. I-II. Budapest, 1988, Gondolat. Snyder Árpád: Becslés Magyarországnak a második világháború következtében elszenvedett emberveszteségeiről. Magyar Statisztikai Szemle, 1946/1-6. sz. Stark Tamás: Magyarország második világháborús embervesztesége. Budapest, 1989, MTA TTI. Stark Tamás: Zsidóság a vészkorszakban is a felszabadulás után 1939-1955. Budapest, 1995, MTA TTI. Szabó A. Ferenc: Egymillióval kevesebben - emberveszteségek, népesedési tendenciák és népesedéspolitika Magyarországon (1941-1960). Pécs, 1998, Pannónia Könyvek. Tóth Ágnes: Telepítések Magyarországon 1945-1948. Kecskemét, 1993, BKML. Ungváry Krisztián: Budapest ostroma. Budapest, 1998, Corvina Kiadó. Vukovich György: A magyar népesedéspolitika néhány vonatkozása. In Kovacsics József (szerk.): Magyarország történeti demográfiája (896-1995). Budapest, 1996, KSH.
Imhof, A. E. Elveszett világok. Hogyan gyűrték le eleink a mindennapokat és miért boldogulunk mi ezzel oly nehezen Részlet ( ) Mindkét ábra annak a kutatásnak a keretében készült, melynek során több mint negyvenezer 1715 és 1875 közötti halálesetet vizsgáltunk meg a Berlin-Dorotheenstadt egyközségben. A számítógéppel készült 34. ábra három dimenzióban mutatja az elhunytakat évről évre, életkoruk abszolút száma szerint. Elsőként a háttérben látható, feltűnő nagyságú fekete fal tűnik a szemünkbe, mely az akkoriban hatalmas csecsemő- és kisgyermek-halandóságot jeleníti meg. Az 39 251 elhunyt személy közül nem kevesebb, mint 12 193, azaz szűk egyharmad volt egy éven aluli csecsemő. Ha ehhez hozzávesszük a kisgyermekeket nyolc éves korukig, már el is értük a halálesetek felét (50,6%). A maradék végül csaknem egyenletesen oszlik meg a többi életkor között: 9-től 90 évig. Egyetlen időpontban sem volt a halálnak a későbbi élet során még megközelítően sem hasonló halmazata. Az egyik ember megérte huszadik életévét, a másik negyvenévesen halt meg, a harmadik hatvan-, nyolcvan-, sőt akár kilencvenéves vagy még i öregebb volt, amikor elhunyt. Ők mind az ábra előterében lévő fekete szőnyegen kaptak helyet. Ha a számítógép ugyanezen a módon a következő száz esztendőt is ábrázolta volna, a tökéletesen megváltozott látványt szemlélve már semmit sem ismernénk fel belőle. A fekete fal leghátulról egészen előre tolódott. Minálunk ma az emberek nem csecsemőként vagy kisgyermekként halnak meg, s legfeljebb csak kivételképpen, például egy közlekedési baleset következtében, legszebb" felnőtt- éveikben. A háttérben lévő fal leomlott, a sűrű szövésű szőnyeg erősen megritkult. Mi manapság egységesen magas életkorban, 65, 70, 80 évesen halunk meg. Ha valaki akkoriban egyike volt annak a minden második újszülöttnek, aki túlélte a csecsemő és kisgyermekkort, maga mögött tudta a falat, a szerencsés túlélők" közé számított. Ma előttünk áll a fal, valamennyien beleütközünk - és mindaddig nem veszünk róla tudomást, ameddig csak tehetjük. Végül aztán mégiscsak utolér és elragad minket is a halál! A halál és a vég tehát ma már nem ugyanaz, mint Böcklin víziójában. A vén kaszás szerszáma meglehetősen kicsorbult, nem fog a legtöbb korcsoporton. Manapság igen sovány és gyatra az aratása a gyermek-, ifjú- és felnőttkorban. Legfeljebb az előrehaladott öregkorban tizedeli meg kedvére az embereket, úgy 65-70 éves kortól. Mégis ebben a vonatkozásban lényeges a változás. Annak idején a halál nemcsak egyaránt fenyegette valamennyi korcsoportot, hanem ott zajlott le - mint Böcklin is ábrázolta - a nyílt utcán, azaz mindenki számára látható volt. Az apák és anyák gyermekeik előtt; a gyermekek, lányok és fiúk a szülők szeme láttára; a szolgák és szolgálók ott a gazdánál; a mester és a mesterné a legények és inasok jelenlétében haltak meg. És a járványos időket leszámítva több idejük volt az élettől való búcsúzásra, a legnagyobb nyugalommal készülhettek fel a halálra, az akkori halotti szertartás szerint ugyanígy nyilvánosan vehettek búcsút azoktól, akik egy életen át közel álltak hozzájuk: a gyermekektől, a férjtől, a feleségtől, a barátoktól, a rokonoktól, a szomszédoktól. Ennek így kellett lennie. Manapság csaknem mindnyájunknak volna elég ideje ilyesfajta búcsúra, sőt, túl sok is, miután ilyen magas életkorban, amikor a halál gyakorta lassan közeledik, napokig, hetekig, hónapokig várat magára, és - a számtalan halálozási hír tanúsága szerint - a megváltás nemritkán csak hosszú, súlyos betegség után" érkezik. Mégis, miközben sikerült a halált mind későbbi életkorra kitolni, egyben el is zártuk a nyilvánosság elől, és kulisszák mögé rejtettük. Ennek megfelelően (Nyugat)-Berlinben 1978- ban összesen 36 060 haláleset közül nem kevesebb mint 27 413 valamelyik kórházban következett be, ami jó háromnegyed részt tesz ki (70,6.%). Mégsem bizonyulnak elegendőnek hozzátartozóink haldoklásához és halálához a kórházak, az öregek otthona, az elfekvők kerítései és falai. Röviddel haláluk előtt még további falak mögé, a haldoklók kü1ön cellájába dugjuk az embereket. A haldoklásnak és a halálnak folyamatos kirekesztése, evakuálása a nyilvánosság szeme elől egy kettős fallal körülvett rejtekhelyre, egyben a haldoklásnak és hálálnak tudatunkból, mindennapi életünkből Megjelent: Akadémiai Kiadó, Budapest, 1992
való kirekesztését is eredményezi, ami ha nem is feltétlenül szükséges, tulajdonképpen magától értetődő eljárás. Így aztán a haldoklás és a halál még ott sem jelent veszélyt a közösségre, ahol olyan tömegesen fordul elő, mint az idős korosztályban. S nem hoznak bajt azok fejére sem, akiknek a különböző intézkedéseket meg kell tenniük, nem úgy, mint annak idején, amikor a pestis" dúlt. Ez az egyetlen életkori peremcsoportra összpontosuló halál ma éppolyan végzetes öregeink számára, mint annak idején volt a csecsemők és kisgyermekek, esetében. Mindkétszer a legcsekélyebb eséllyel rendelkező korcsoportról volt és van szó, s bár itt nem érvényesül valamely hatalmat gyakorló csoport vagy tényleges lobbi befolyása, alig van lehetőségük az események befolyásolására. Ma éppúgy, mint annak idején, felesleg" volt és n ebből a csoportból, így aztán sohasem is volt és ma sem éppen hatékony a róluk való gondoskodás. A 34. ábra megtekintésekor önkéntelenül tolul fel a kérdés, hogy vajon valóban senki sem vette volna észre, hogy ebben a vizsgált másfél évszázadban évről évre átlagosan minden második temetéskor csecsemőt vagy kisgyermeket tettek a sírba? Miért nem tettek valamit ez ellen őseink? Nyilvánvalóan azért nem, mert a pontos felezés után is maradt még elegendő számban felnövekvő utód. Csak amikor a XIX. század végén és századunk elején gyors és hirtelen süllyedésnek indult a születések száma, kezdtek növekvő mértékben beruházni az egyszer már e világra születettekbe. S ma, amikor szó sem eshet e legfiatalabb korosztály feleslegéről, sőt, gondterhelt újságcikkekben afféléket olvashatunk, hogy Ki fognak halni a németek?", lehetőleg már egyet sem hagynak meghalni közülük. Ma már gyermekorvos fáradozik a legveszélytelenebb megfázás elmulasztásán is, és a kis betegeknek kíméletet és ágynyugalmat rendelnek. Milyen hatalmas változás néhány nemzedék alatt utódainkról való gondoskodásunkban! Ellenkező módon viselkedünk azzal a csoporttal, amely manapság, az életkori skála másik végén, feleslegben" van, s akik immár tömegesen halnak meg: a mintegy 65 éven felüli emberekkel. Mindennek következményeképpen napjainkban elvileg igen sok orvosnak kellene szakosodnia az öregkori betegségekre, mert itt adódna számukra a legtöbb és legfontosabb tennivaló. De ahogy azt mindenki tudja, az efféle megfontolások nemigen szoktak érvényesülni. Errő1 bárki meggyőződhet, ha felüt egy tetszőleges telefonkönyvet, amelyben gerontológust csak elvétve talál, ha talál egyáltalán. Be kell látnunk, hogy ebben a kérdésben az orvosok egyáltalán nem különböznek a többi embertől. Úgy látszik, hogy mi sem fedeztük fel" még az öregkort. Bár mostanában nincs olyan nap, hogy, valamelyik tömegkommunikációs eszköz ne hozná szóba az idős emberek valamilyen gondját. E fölött puszta számuk miatt sem tudunk szemet hunyni, de igazság szerint többnyire csak fél szívvel és meglehetősen ritkán szentelünk némi figyelmet a felvetett problémáknak. Egy társadalmat nem önmagában a halál nyugtalanít, hanem a dolgozó emberek halála, a fontos emberek kiesése. Nem számítottak ilyennek a gyermekek annak idején, a sok öreg manapság, még akkor sem, ha mint,,szürke párducok" mégannyira tevékenyek is, és olykor emlékeztetnek minket arra, hogy léteznek. Ennek hozadéka aligha több a kínosan felületes érdeklődésnél. Az is igaz ugyan, hogy ezek az öregek azt várják tőlünk, hogy az ő haláluk ellen vessük be minden erőnket, s persze ugyanúgy hiába, mint a pestis vagy a kolera pusztításának idején, amikor valamennyi ember veszélyben volt. És amit teljesen figyelmen kívül hagyunk és elfelejtünk: ahogy ma ők haldokolnak és várnak a halálra, az holnap már a mi osztályrészünk lesz. Kivétel nélkül mindnyájan a fekete fá1 előtt állunk még, és ugyanolyan együttérzésre és segítségre számíthatunk majd mi is, mint ma ők: ez valóban igen szorongató érzés, csak éppen folyton elhessegetjük magunktól. ( )
34. ábra. Az elhunytak megoszlása életkoruk szerint a Berlin-Dorotheenstadt egyházközség területén 1715-1875 között Összes haláleset 39 251 100% Ebből 0-1 éves 12193 31,1% 2-8 éves 7 664 19,5% Összes 0-8 éves 19 857 50,6% Forrás: A dorotheenstadti halottaskönyvek alapján jelenleg is folyó vizsgálat, Evangelisches Zentralarchiv, Berlin, valamint a Friedrich-Meineck Institut (FU Berlin) adatbankja.
Utasi Ágnes: Generációváltás, öregkor és a modernizáció ellentmondásai Az életkor előrehaladtával, az öregedés folyamatával párhuzamosan általában szaporodnak a hiányok" az ember körül. Megfogyatkoznak a barátok, csökken a fizikai erő, az emlékezet is egyre kevesebbet őriz. Az egykor gyors, ruganyos mozgás lelassul, nehézkessé válik. Elkerülhetetlenül létező biológiai egyenlőtlenségként szoktunk tekinteni az életkor szerint differenciált lehetőségekre, eltérő életfeltételekre. Vizsgálatunkkal ennek, az egyenlőtlenségnek a társadalmi okait kutattuk. Úgy véljük, hogy a népesség legidősebb korosztályának a többi korcsoporthoz viszonyított, általánosan hátrányosabb esélyeit nem tekinthetjük a demográfiai pozícióból törvényszerűen következőnek. Ezt az egyenlőtlenséget - legalábbis jelentős mértékben - a társadalom működési mechanizmusa teremti. Az időskorú népesség fogyasztására, életkörülményeire vonatkozó adataink jelezték, hogy az életkor növekedésével párhuzamosan csökkennek a lehetőségek. Ez a jelenség nem új, a társadalmak történetében különbözőképpen, de gyakran jelentkezett. A civilizálatlan társadalmak az öregek, elsősorban a munkaképtelenné vált öregek közösségi terhének gondját helyenként egészen radikálisan oldják meg" 1. Ezekben a társadalmakban ugyanakkor rendkívül nagy szükség is van az öregek tanácsaira, hiszen minél alacsonyabb civilizációs szinten van egy közösség, az idős emberek bölcsességét, tapasztalatokra épülő tudását annál inkább hasznosítani kényszerül. Emiatt az alacsony civilizációs szinten élő népeket az érdeken alapuló tapasztalat az öregek iránti tiszteletre neveli, mindaddig, míg azok bölcsessége hasznos. Amint azonban hátráltatják a közösséget (például vándorlásnál), s ellátásuk komoly gondot jelent, megszűnik az addigi bánásmód, s az érintettek a közösség érdekeit követve természetesnek tekintik megsemmisítésüket. A magántulajdonon alapuló civilizált társadalmakban az idős és fiatalabb generációk között tartósan kölcsönös érdekkapcsolat jön létre. A nagy kort megélt emberek ugyanis ezekben a társadalmakban életük végéig kezükben tartják vagyonukat, s ezzel ellensúlyozni tudják csökkent testi erejüket és hasznosságukat, biztosítják önmaguk számára a fiataloknak, a vagyon majdani örököseinek tiszteletét. A magasan civilizált társadalmakban az idős emberek bölcsességét azonban kevésbé használják fel. A fiatalabb generációk számára jelentős tudást tárolnak már a könyvek és más információhordozók. Ezekről a civilizációs eszközökről úgy vélik, hogy tökéletesebb tanácsadók, mint az öregek élettapasztalata. Így az öregek iránti tiszteletet nem azok bölcsessége, hanem elsősorban a kezükben összpontosuló vagyonból táplálkozó hatalom erősíti. Az utóbbi évtizedekben a magyar társadalom számára új problémaként jelentkezett a magukra maradt öregek gondja, hiszen a megelőző, elsősorban magántulajdonra alapozott társadalmakban - az előzőekben kifejtettek alapján - az idős korosztályok többségének tulajdona biztosította az örökség várományosainak, az ifjabb korosztályoknak érdeken is alapuló tiszteletét és gondoskodását, s ezáltal a közvetlen utódok mentesítették a társadalmat az intézményes gondoskodás felelősségének terhétől. Szegényházba" csak a család nélkül magukra maradt, valóban nagyon szegények kerültek. Az idősek többségéről a család és a környező közösség (falu) gondoskodott. 2 Az öregek pedig érdekeiket követve igyekeztek életük végéig megtartani a vagyonon alapuló hatalmi jogot, következésképpen az idős ember a tulajdona feletti rendelkezés jogát rendszerint csak halála után adta át örököseinek, amennyiben a tiszteletet és gondoskodást azok biztosították számára. 3 A magyar társadalom kistulajdonosi többségen alapuló szerkezetében a fiatal és idős korosztály ezen kölcsönös érdeke erős hagyományként élt és funkcionált. A paraszti földtulajdon, ha mégoly csekély is volt, az iparos, kereskedő tulajdona mint termelőeszköz is gyakran generációról generációra öröklődve biztosította a folyamatos családi vagyonőrzést, e vele együtt a soros idős korba kerülő, munkaképtelenné váló tulajdonos tulajdonának megfelelő, illő" ellátását. Segítettek a mainál még lényegesen jobban funkcionális hagyományos közösségek is, amelyek szabályozták, konvencióikkal szigorúbban ellenőrizték a fiatalok öregeket segítő feladatteljesítését. A társadalmi önreprodukció így folytatódott, miközben a változás törvényszerű folyamataival a fiatalabb generáció szükségleteinek egyre magasabb szintre fejlődése objektíve megvalósult. Az 1945-ös földosztást, majd az államosításokat, s végül a kisipar elsorvasztását követően egyre gyengült az ősi hagyományokon alapuló szokásjog és érdek. A gazdasági intézkedésekkel Eredetileg megjelent: Valóság 1985. 2. sz.
párhuzamosan jelentős foglalkozási mobilitás zajlott le, s a népesség fiatalabb korosztályának nagy része állami, szövetkezeti munkavállaló lett. 4 A termelőeszközt is jelentő családi tulajdon már alig kötötte a szülői házhoz a fiatalokat. Inkább a hagyományos közösség erkölcse, konvenciói: a megszólástól, a megbecsülés elvesztésétől való félelem hatására gondoskodott - a szülői szeretet mellett - az ifjabb generáció a családtagokról, mintsem a gazdasági érdeket követve. A tradicionális köztesség konvencionáló ereje azonban relatíve szűk körre koncentrálódhatott. Sokan a migráció és/vagy a foglalkozási mobilitás következtében elkerültek eredeti lakóhelyükről - legalábbis eljáró munkavállalóként -, kikerültek az egykor erősen szabályozó közösség hatósugarából, maguk után hagyták az idős szülőket, rokonokat, akik mély gyökerekkel kötődtek ahhoz a szférához, amelyben addig éltek. Így az időskorú népesség ellátása, gondozása fokozatosan mélyülő, erősödő társadalmi problémaként jelentkezett, részben a szocialista rendszer gazdasági berendezkedésének - főleg a kistulajdon radikális megszüntetésének -, a családi gazdaságok szétzilálásának következményeként. Nagymértékben előidézte ezt a társadalmi problémát a feszített ütemű modernizáció, a meggazdagodás - széles tömegek számára nálunk a történelem során először jelentkező - kissé csalóka lehetősége is. A modernizáció, az ipari fejlődés, gazdagodás a társadalmakban általában szétfeszíti a tradicionális erkölcsökre alapozó közösségi kohéziót. A döntően családi magántulajdonra alapozott társadalmak modernizációja azonban kevesebb generációs feszültséget okozott, imént a már jelzett örökösödési érdek és a modernizációs gazdagodás érdeke egyszerre hatott, s így, ellensúlyozva egymás hatását, szabályozta a generációk viszonyát. A gazdagodni, civilizációs javakhoz jutni kívánó egyén társadalmunkban nehezen képes tekintettel lenni tágabb környezetére. Amennyiben tradicionális értelemben felvállalja a nagycsalád gondját s ezzel együtt az idős szülők gondozását, többnyire hátrányba kerül, lemarad a civilizációs-modernizációs javakért folytatott versenyben. 5 A fiatalokkal, utódokkal szemben az utóbbi évtizedekben éppen ellentétes tendencia jellemzi a társadalom gerincének bánásmódját. A fiatalok az előző társadalmakhoz viszonyítva túlzott gondoskodást élvezhetnek. Az új társadalom egyik szembetűnő, generációk közfetti jellegzetessége éppen a gyermekközpontúság. Egykor a több gyermek több munkáskezet, igaz, több kenyérfogyasztót" is jelentett a családban. Ma az utódok előrejutása érdekében a szülők többsége szinte teljesen felmenti gyermekeit a családi gazdaságban végzendő feladatok teljesítése alól. A szülők, annak ellenére, hogy munkát alig várnak utódaiktól, akik tehetik, azok igyekeznek elhalmozni gyermekeiket anyagi javakkal. 6 Az utódokkal szemben kialakult és erősödő újfajta bánásmód egyik motivációja az, hogy kapjon meg mindent a gyerek, élvezze a szülők többségének gyermekkori körülményeihez viszonyított bőség" biztosította lehetőségeket, mindazt, amire egykor a szülő vágyott, de elérni nem tudta. Természetesen ez a bőség" társadalmi rétegenként eltérő tartalmú, mást jelent. Lényege azonban mindenütt az, hogy a legkedvezőbbnek vélt életfeltételeket előteremtve, a legkedvezőbbnek gondolt körülmények közé kívánják juttatni utódaikat. Ezáltal szeretnék biztosítani számukra a társadalmi előrejutás, felemelkedés lehetőségét. Az utódok kényeztetésének másik oka az, hogy a túlfeszített modernizációs igyekezet következtében a szülők kevés időt képesek gyermekeik nevelésére fordítani. A körülmények sajátos bűntudatot" alakítanak ki bennük, hiszen úgy érzik, a gazdagodás, gyarapodás, társadalmi előrejutás célját követve gyermekeiket elhanyagolják. Emiatt az együtt töltött idő hiányát anyagi javakkal kívánják kompenzálni, megváltani. Ugyanakkor a gyermekekről történő gondoskodás éveinek száma, részben a meghosszabbodott iskoláztatás, részben az egyre több évig tartó szülői gazdasági segítség miatt mindjobban kitolódik. Miközben a fiatalok támogatása társadalmi normává válik s leköti a szülők energiáját, ez az igyekezet még inkább háttérbe szorítja az idős szülők segítésének, támogatásának konvencióját. A társadalom elítéli a gyermekéről nem gondoskodó, nem segítő szülőt, ugyanakkor toleranciával tekint a távolra szakadt vagy elfoglalt" felnőtt gyerekekre, akik munkájuk, a megélhetésért, a civilizációs javakért, saját gyermekeik felemelkedéséért, a társadalmi előrejutásért, magasabb pozícióért folytatott küzdelem, harc mellett nem képesek teljesíteni az öregekről való gondoskodás egykori íratlan törvényét. Napjainkban egyre szélesebb rétegekre terjed ki ez az ellentmondásoktól terhes, feszített, önsanyargató, beruházó, felhalmozó, gazdagodó modernizációs igyekezet, amely elsősorban a középkorú, következésképpen gyakran idős szülőkkel is, gondoskodásra, segítségre szoruló utódokkal is rendelkező házaspárokra jellemző. A középkorú munkavállaló nő munkája mellett végzi a háztartás és gyermeknevelés, s gyakran a családi második gazdaság szervezésének feladatait. Az előző
generációk nőtagjai közül még, kevesen voltak munkavállalók, ugyanakkor természetszerűleg ellátták a gyermekekkel együtt az öregeket is. A családi munkamegosztás, de még a munkaidő is sokat változott napjainkra. A férfiak is munka után - második gazdaságbeli tevékenységet végeznek, a civilizációs szükségletek kielégítéséhez a kiegészítő pénzszerzés lehetőségeit keresik. A gazdagodás, felhalmozás, a megjelent modernizációs, civilizációs szükségletek szerinti fogyasztás fedezetének előteremtése a legtöbb családban a házaspár kétszer nyolcórás főnunkájával, s ezt kiegészítendő még legalább 4-4 órás háztartási és/vagy második gazdasági tevékenységgel történik. 7 Így az idős szülőkkel rendelkező, többnyire középkorú házaspárból álló családokban a legáltalánosabb a kétkeresős, együttesen megközelítőleg napi 24 órai munkával gazdagodó, felhalmozó, gyermekekről gondoskodó házaspár. Az előzőekből következően a civilizációs szükségletek kielégítése, a folyamatos gazdagodás rendkívüli áldozatot igényel, s ez a megfeszített ütemű modernizáció gyakran térben és időben elszakítja az idősebb és fiatalabb generációt egymástól. A tulajdonviszonyok változása és a modernizációs folyamat felgyorsulása következtében kialakult új helyzettel a jelenlegi társadalmi berendezkedés mind ez ideig nem számolt kellőképpen. Állást kínált a nőknek, de csak az utódok elhelyezéséről gondoskodott (?!), a gondozásra szoruló idős családtagokról, magukra maradt, munkaképtelen öregekről történő gondoskodás kérdése az első évtizedekben szinte fel sem merült. Jelentősebb intézkedések csupán az utóbbi években láttak napvilágot az időskorúak intézményes segítésének megoldására. Vizsgálatunk szerint azonban az intézkedések még alig éreztetik hatásukat. Miközben a civilizációs fejlődéssel az átlagéletkor egyre kitolódik, következésképpen nő az inaktív időskorú populáció, addig életkörülményeik az életkor előrehaladtával relatíve egyre inkább lemaradnak az aktív korosztályokéhoz képest. Végül is az eredmény objektív következménye annak, hogy a változatlan arányú aktív népességnek az improduktív populáció egyre nagyobb arányáról kell gondoskodnia, úgy, hogy modernizációs értékeit követve a fiatalabbak fokozott mértékben gazdagodni, felhalmozni, fogyasztani kívánnak. 8 Így a generációs rés az ellátottság, az életkörülmények egyes területein egyre növekszik. Társadalomtörténeti igazság, hogy a különböző nemzedékek eltérő életfeltételeket örökölnek őseiktől, s ezek az életfeltételek minden nemzedék számára más és más adottságot jelentenek körülményeik további fennállásához. Ezeket az örökölt lehetőségeket az új nemzedék módosítja, de ezek egyúttal meg is szabják az új nemzedék életfeltételeit, és meghatározott fejlődést, sajátos jelleget adnak neki. Vagyis a körülmények éppen annyira formálják az embereket", mint az emberek a körülményeket. A fiatal generáció számára a változás, modernizálódás, civilizációs fejlődés korában is a kiinduló alapot csakis a megelőző generációk által hagyományozott feltételek jelenthetik, az utódok csak erre építhetik szükségleteiket. Korlátlan eltérés ettől nem lehet. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy feszített ütemű modernizációs törekvésekkel sem képesek az egyének korlátlan ugrásra. Az egymást követő generációk által létrehozott lehetőségek továbbépítését, a későbbi generációk életfeltételeinek és szükségleteinek fejlődését jól jelzi, ha az első és harmadik generáció fogyasztási mutatóit és életkörülményeinek néhány adatát, összehasonlítva vizsgáljuk. A 61 év feletti korosztályt tekintjük első, a 18-25 év közöttieket harmadik generácíónak. 10 E két korosztályt hasonló arányban tartja el a társadalom, illetve megközelítőleg hasonló arányban találunk köztük aktív és eltartott csoportot, s ez megkönnyíti az összehasonlítást. Az általános iskolázottság generációs változása A vizsgált két generáció életfeltételének egyik legszembetűnőbb változását az általános iskolázottság szélesedése, kiterjedése jelzi. A gyermekkori család műveltségi szintjét a szülők iskolai végzettségének mértékével ellenőriztük. Öt osztály alatti végzettséggel rendelkező apától közel negyedannyian származnak a fiatal generáció mintájából (12,3%), mint az idősekéből (42,1%). Ugyanakkor a másik póluson mintegy négyszeresére emelkedett a legalább érettségivel rendelkező apáktól származók aránya a fiatalok generációjában (idősek: 4%, fiatalok: 17,9%). A női emancipáció folyamatát is jelezve, az anyák iskolázottsága az apákénál is dinamikusabban fejlődött. A vizsgált első generációhoz tartozók közül még csak megközelítőleg minden századik alany anyja rendelkezett legalább érettségivel (0,9%), míg a harmadik generációhoz