Tar ta lom. URI ASAF: kis je ruzsálemi növényhatározó... 3. JOHN COWPER POWYS: A bol dog ság mûvé sze te (Danyi Zol tán for dítása)...

MÛHELY John Cowper Powys: A boldogság mûvészete Karátson Endre: Gyerekkorunk otthona II. Kitalálni egy otthont 18. Kétlakiságom em lékei La Verrière-bõl Uri Asaf, Bíró József, Czilczer Olga, Gellén-Miklós Gábor, Józsa Emõ, Takács Zsuzsa, Zalán Tibor és Zsávolya Zoltán versei Márton László és Zalka Csenge prózája a legjobb úton van 2006 2 a boldogság felé Beszélgetés Detlef B. Linke agykutatóval Sári László: Ázsiáról és a vég telenségrõl Motogoria avagy a kultúrakutatás évfordulói? A. Gergely Andrással a Sárkány-Festschrift kiegészítésérõl Szakál Gyula beszélgetett Hanti Krisztina: Költõ, az évek rémjáró szaká -ból Orbán Ottó összegyûjtött verseirõl Zoltán Sándor kollázsai

Tar ta lom URI ASAF: kis je ruzsálemi növényhatározó... 3 JOHN COWPER POWYS: A bol dog ság mûvé sze te (Danyi Zol tán for dítása)... 5 Olyan természeti jelenségeket is felfedezhetünk, amelyek révén a jól ismert egy szer csak is meretlenként tû nik fel elõt tünk már pedig éppen ez a boldogító érzés a legfõbb moz gatója azoknak a váratlanul ránk tö rõ, meg magyarázhatatlan hullámoknak, amelyek a vágyak országának felsejlõ partjai felé visznek bennünket. KARÁTSON END RE: Gye rek ko runk ott ho na II. Ki ta lál ni egy ott hont 18. Két lakiságom emlékei La Verrière-bõl... 10 Nem sejthet tem, hogy az ebéd nek foly ta tá sa is lesz. Nem is mer tem még a fran cia csa ládok vasárnap dél utáni együtt lötyögéseit, amelynek aznap moziba menés adott keretet. Kamaszkorom végén, Budapesten, mihelyt lehetett, leléptem a családi asztaltól, és mentem lóg ni a srá cokkal, a haverokkal. Franciáknál rituálisan szülõk és gyermekek, tetejébe gyakran a nagyszülõk is latin, tör zsi éle tet él nek ün nep nap okon, s ezek a kis fa lanxok belsõ egységüket biztonságosan õrizve, elõszeretettel vegyülnek el a kör nyezõ sokaság makrokozmoszában. TAKÁCS ZSUZSA: A kí sér le ti nyúl... 17 CZILCZER OL GA: Utóélet... 18 Lapok egy életregénybõl... 19 Családi tabló... 20 Távlat... 20 Az ember kedélye változik... 21 GELLÉN-MIKLÓS GÁ BOR: A tü kör mo no lóg ja egy bo rot vál ko zó fér fi hez... 22 Erõre kapva... 22 Világóra... 22 JÓZSA EMÕ: A múlt dal la mai... 23 Félkegyelem... 23 Szorongásban... 23 Tavaszi pánik... 24 Jövõkép... 24 Prá ga... 24 BÍRÓ JÓZSEF: Egetbíró sza badság... 25 Étouffé... 25 Álom fejtés... 25 Múlhatatlan tél... 25 Szembesülés... 25 ZSÁVOLYA ZOLTÁN: Vasistvánias... 26 Törött Áru... 27 ZALÁN TIBOR: Dünnyögés, félhangokra... 29 1

MÁR TON LÁSZ LÓ: A du nai óri áshal... 31 ZALKA CSENGE: A kis gyõ ri bolt... 43 Az ál arc... 44 a leg jobb úton van a bol dogság felé Holger Fuß beszélgetése Detlef B. Linke agy ku ta tó val (Tillmann J. A. for dí tá sa)... 48 Aki képes a vi lág íze inek kiélésére és ezeket má sokkal is megosztja, a legjobb úton van a bol dogság felé. SÁRI LÁSZLÓ: Ázsiáról és a végtelenségrõl (Nyugat-keleti utazás)... 51 El kell ta nulnunk tõlük az»egy helyben topogás«mû vé sze tét, és úgy kell al kalmaznunk a kényszeres nyugati fejlõdéseszme helyett, ahogy õk tették: több év ezredes»fejlõdésképtelenségük«,»stagnálásuk«ide jén is biz tonsággal tartották kézben gazdaságukat, lelkesen ápolták, gazdagították kultúrájukat.»egy helyben topogtak«, még sem ma radtak le semmi rõl, mert nem si ettek sehová. Kár is lett vol na. Motogoria avagy a kul túrakutatás évfordulói? A. Ger gely And rás sal a Sárkány-Festschrift ki egészítésérõl Szakál Gyula beszélgetett... 64 A kulturális antropológia sokféleképpen mûvelhetõ, egyik vagy egyetlen irány zat sem le het ural kodó (vagy nem len ne jó, ha az len ne!), ezért a kul túrakutatás komplexitását a korábbi,»folklorista«látásmóddal szembehelyezõ antropológusi attitûd éppoly üdvös lehet, mint a szisztematikusan mütyürkézõ, aprólékos adatgyûjtögetésben örömét lelõ magatartás. HANTI KRISZTINA: Köl tõ, az évek rém járó szaká -ból (Orbán Ottó összegyûjtött verseirõl)... 69 BAÁN TI BOR: A tá vozás tere (Takács Zsuzsa: Üdvözlégy, utazás!)... 73 KEMSEI IST VÁN: Az idõ meg van (Ágh Ist ván: A meg talált idõbõl)... 74 SZALAI ZSOLT: Felületek tereiben élek (Tandori Dezsõ: Az éj fe lé, A Hon lap Utá ni)... 76 CSÛRÖS MIKLÓS: Bíró József: Trakta Asia... 77 HORVÁTH NÓRA: Életekrõl és világokról (Füzi László: La katlan Sziget; Maszkok, terek)... 78 PASS AND REA: Is mer itt en gem va laki? (Lear király a Gyõ ri Nem zeti Színházban)... 80 KÉPEK: ZOLTÁN SÁNDOR kol lá zsai 2

URI ASAF kis je ruzsálemi növényhatározó commiphora opobalsamum Télen a város zöl debb, mint bár mely si vatag. A Holt-ten ger fe lõl ti tok ter jed, balzsam, amelytõl édesanyám életre kel. Ha a köd fel száll, nem ta lálok vissza az imákhoz, arcom mozdulatot keres, amely a reggeltõl óv, apró szikrát, szõke pálmát vagy ehhez hasonlót. thymus vulgaris A Mó ri ja föld je kakukkfûvel varázsol, felette madárraj köröz az ég az õ kedvükért van. Amikor a mada rat te rem tet ték, a föld üres volt és ha szontalan. Azóta a varjak az urak és az a pár sor, ame lyen meg ágyazok. Vonásaim kisimulnak, két karom kö zé fész ket ra kok, a gyom rom mé lyén ál dozati máglyát. pimpinella anisum Illatos ánizs, ón szür ke ál do za ti ökör, a kar csú fá kon püs pök li la bougainvillea. Az ab lak ból né zem és még is kí vül va gyok, a szen tély szun nyad, küszöbön áll az engesztelõ nap. l l h ll 3

crocus sativus Az Olaj fák he gyén se füst, se ko rom, csak az élet, a sí rok tö vé ben sáf rá nyos krókusz. Lá tom, ahogy a föld be te szik õket, még be szélgetnek, a lé lek ásít, esik, kop pan, a ne héz esõcsepphez hasonlóan. ceratonia siliqua. A szentjánoskenyérfa ágai kö zött örök zöld szel lõ fúj dogál. A föld Je ru zsá lem ke mény sé gû, beszédre kényszerítem, kibontom, ráncba szedem. hyssopus officinalis Kis kö teg izsóp, vér be már tott ce ruza. Próbálom megérteni, de megfagy a gon do lat. A tûz kö rül ke ringek, egyre rövidülõ pályán. pinus halepensis Apám meg kötözött hangja meglazul, kibomlik, a vé konyabb fák állva ma radnak. A be teg fenyõ nyu gal mat lel a fi atalabb vállán, árnyékot vet és meleg nap foltot keres, amíg a földre nem ke rül. bulbus scillare Dá vid ki rály úgy jön ve lem szem ben, mint az utol só fény fo nál, a fel vil lanó lep ke, 4

JOHN COWPER POWYS A bol dog ság mû vé sze te (Részlet a Mun kák és na pok címû fejezetbõl) (1) A boldogság mûvészetérõl szóló könyvet úgy kellene megírnom, hogy a legfõbb mondanivalója mind a háromezer évvel ezelõtt, mind a háromezer évvel ezután élõk számára egy formán világos és érthetõ legyen. Nem afféle szertelen vágyakozás ez részemrõl, és nem is csu pán ön hitt kép zelgés, hiszen erõsen gyanítom egyszersmind szívbõl remélem, hogy ez zel a té mával, sajnos vagy hál istennek, örök emberi kérdést érintek. Erre vonatkozóan hadd idézzem Ho mé rosz egy so rát, amely ki sebb vál toztatásokkal több ször is elõ fordul az Odüsszeiában: ασµενοι εχ θανατοιο ϕιλουζ ολεσαντεζ εταιρουζ Mert bár de rék fi akat veszítettünk, örülünk, hogy élünk. 1 Ez az õszin te, meg könnyebbült sóhaj minden bizonnyal a legérzékletesebben példázza, hogy da cára a kétségbeeséskor ránk törõ ter méketlen ürességnek, milyen eleven lendülettel teli alapokon nyugszik a létezésünk. Nem hal tunk meg, egy elõre életben vagyunk. Ez aztán a meg könnyebbülés! A végzetes csa pás másvalakit ért, talán ép pen egy ked ves és közeli ismerõsünket. Minden pillanatban számos embertársunkra sújt le a baj, mi mégis to vább hajózunk, készen állva arra, hogy megbirkózzunk az élettel, hogy szem beszálljunk minden elénk kerülõ nehézséggel. En nek kap csán az a kér dés me rül fel ben nem, azon tû nõdöm egyre kíváncsibban, hogy mi féle lelki attitûddel rendelkeznek majd a háromezer év múlva meg születõ emberek. Va jon ezek nek a tá voli utódoknak, akik a tudomány vívmányainak, a rendezett társadalmi körülményeknek köszönhetõen sokkal könnyebben boldogulnak majd az élettel, mint mi, va jon ne kik is ugyan olyan fon tos lesz a bol dog ság? Õk is azt fog ják érez ni, amit Odüs szeusz és társai, hogy örül nek az élet nek, bár de rék tár sakat veszítettek? Vagy annyira megváltozik addigra a világ, hogy há romezer év múlva már nem fog nak különösebb je lentõséget tulajdonítani a személyes boldogságnak? Be kell val la nom, hogy ez utób bit nem igen tu dom el képzelni. Nem hiszem ugyan is, hogy a következõ évezredek tudományos kísérletezései, vagy a társadalom akár kommunista, akár anarchista rendszabályozásai következtében megváltoznának az emberi szív alapvetõ szükségletei, és sokkal másabbak lennének, mint manap ság, vagy mint Ho mérosz korában. Igaz ugyan, hogy a nyugati világot jelenleg a közösségi tudat megerõsödé se jel lem zi, és úgy tû nik, a nem zeti diktatúrák vagy az ipari tö megtermelés felé mutató folyamatok egyaránt a szociális szempontokat helyezik elõtérbe a személyes szem pontok rovására, mégis úgy vélem, súlyos mel léfogás volna azt hinni, hogy a Koz mos szal szembesülõ egyén sztoikus kultuszának napjainkban tapasztalható megrendülése véglegesnek tekinthetõ. Minden változásban van, mondja Hérakleitosz, kivéve az Örök Ellentétek harcát. Márpe dig nincs még egy olyan el szánt küz delem, mint amelyet az em ber azok el len az akadályok ellen folytat, amelyek gátolják az õ kiteljesedését. Hipnotikus áramütésként terjed ma az a felfogás, hogy mivel az Uni verzumnak nincs sem cél ja, sem je lentése, sem iránya vagy ér telme, és mivel nincs a vi lágban sem igazságosság, sem könyörületesség, sem pedig szá nalom, csupán zûrzavar, felfordulás, rendetlenség és esetle ges ség avagy a fe jetlenség fakó bája, ezért semmi okunk sincs ar ra, hogy bár mit is ko molyan vegyünk, vagy hogy bármirõl komolyan elgondolkodjunk. Ez zel szem ben min den okunk meg van, hogy hanyagul és könnyelmûen kószáljunk az élet ben er re-arra, folyton csak élcelõdjünk, elégedetlenkedjünk és gúnyolódjunk csúfos ostobasággal és ostoba csúfolódással még csak nem is valamiféle fennkölt, sátáni keserûséggel, hanem egyszerûen csak bohókás, jelentéktelen nemtörõdömséggel, amely túlontúl jelentéktelen ahhoz, hogy több legyen komikus együgyûségnél és reménytelen 1 Devecseri Gábor fordításában: Mert örömest éltünk, de derék fiakat veszítettünk. 5

6 naivitásnál, nagyjából úgy, mint amikor valaki kedveli ugyan az italozást, de minden komolyabb erkölcsi kihágás ellen hevesen tiltakozik. Ilyen semmitmondó, jelentéktelen ap róságokban fullad ki minden meg szállottságunk; mintha csupán ennyit érdemelne meg ez a vi lág. Korunk szellemiségét minden bizonnyal ez a légies reménytelenség fogja fémjelezni, amely egy részt ke vésbé agyafúrt, mint a francia for radalmat megelõzõ idõszak elegáns könnyelmûsége, másrészt jóval zavarosabb annál. Feltehetõen mindig is lesznek olyanok, akik eb bõl a szel lemiségbõl fognak ihletet meríteni, éppen úgy, ahogyan mások a kö zép kor vagy az ókor szel leméhez fordulnak ösztönzésképpen. Bármiben rejlik is azonban a szel lemi könnyelmûség és fakó reményvesztettség korának sajátos értéke és jelentõsége, a boldogsághoz vezetõ módszerek kidolgozásán fáradozó filozófus ebben az idõszakban semmi esetre sem találhat sok támpontot a munká já hoz; sõt mi több, szi gorúan ügyelnie kell arra, hogy a lel ki tisz tálkodáshoz használt szappanbuborékok elegendõ százalékban részesüljenek a boldogság szivárványszíneibõl, hogy eme bizonytalan és kétes idõ koc kázatos légköre egyáltalán elviselhetõ legyen. Mindenesetre érdemes volna egyszer felvázolni a boldogság világtörténetét, és ennek alapján kimutatni, hogy az embe rek mely tör ténelmi korszakokban szenvedtek a legtöbbet, és az éhe zéseket, a járványokat és a háborúkat leszámítva mely korban vol tak a legboldogtalanabbak. Jómagam úgy vélem, hogy a puritanizmus például sokkal súlyosabb csa pást mért a ter mészetes emberi kedélyre amelynek köszönhetõen mindig tovább ha jó zunk, mint a sze mélytelen könnyelmûséget istenítõ kor, amelyben jelenleg élünk, és amely sze rint még min dig jobb a Semmitmondás üres szem gödrének hódolva tréfálkozni és viccelõdni, semmint egy bosszúálló és vérszívó Jehova szigorának alárendelve könnyezni és nyüszíteni. Ezzel pedig máris felmerül egy újabb kulcsfontosságú kérdés: vajon a boldogság elérésének alapvetõ technikáit kutatva megkerülhetõ-e a vallás problémája? Te gyük fel, hogy én a kö vekhez, a Kegyes Olvasó pedig különféle ikonokhoz imádkozik. Még is, a je len könyv ben ki tûzött célok érdekében az lenne a leg elõnyösebb, ha mindketten úgy tennénk, mint ha meg rögzött ateisták volnánk. Tudom, ez nem könnyû, hiszen annyira bele vagyunk gabalyodva mind a saját éle tünk be, mind az em beri faj õsidõkig nyúló múltjába, hogy komoly erõfeszítést igényelne felszabadítani magunkat mindazon eszmék hatása alól, amelyek ér telmes célt tulajdonítanak a világmindenségnek. Néhány embernek viszont mégiscsak sikerült elérnie ezt a megszabadulást, ha ez sokak szá mára csupán reménytelenül elszánt különcködésnek tûnik is. Éppen ezért je lent ko moly ki hívást szá mom ra, hogy az alább ki fejtett technika érvényességét minél átfogóbbá tegyem, és még a val lási kábítószerek legszigorúbb elutasítóinak tetszését is elnyerjem vele. Kezdjük tehát azzal, hogy bárkik vagyunk is, ahogy Walt Whitman mon daná, tekintsünk magunkra úgy, mintha teljesen egyedül lennénk az irdatlan világmindenségben. A töb bi ek, te hát a töb bi el szigetelt ember, köztük azok, akik hozzánk a leg közelebb áll nak, szin tén csu pán an nak a cél talan, könyörtelen, vak káosznak az alkotóelemei, amely min den irány ból kö rül vesz min ket. Már most ha így áll a hely zet, ak kor az idegen dolgok rémisztõ hömpölygése közepette mi az egyetlen do log, ame lyet be folyásol ha tunk? Nem más, mint sa ját ma gunk! Szók ra tész is, a kí nai taoisták is ezt az ön magunk fe lett gya korolt hatalmat becsülték a legtöbb re, és az an golok olykor szinte bosszantó ele vensége ugyancsak ebbõl a felfogásból származik. Végsõ soron pedig ez az egyik legmélyebb vallási aktus is egyben, hiszen az élet leg mélyebb dicsõítésérõl szól, amelynek örök imá ja a kö vetkezõképpen hangzik: Fájdalmakat bocsátasz rám, de mégis örömet le lek ben ned! A korábbi fejezetekben körbejártuk a boldogság technikájának néhány sarkalatos pontját, és megtár gyaltuk a nemek kap csolatára vonatkozó legbölcsebb megoldásokat. A következõkben nem maradt más hát ra, mint hogy ki fejtsük a mindennapi munka ütemét meg szakító apró örömök és kikapcsolódások megszerzésének leghatékonyabb módját. Eb ben a te kintetben a termé szet áll az el sõ he lyen: nem csu pán a gran diózus, lenyûgözõ tüneményei miatt, hanem inkább a hétköznapi természeti jelenségeknek köszönhetõen, amelyeket mindannyian igen jól ismerünk, és amelyek bár melyikünk számára könynyen megtapasztalhatók. Ezek kö zött a je lenségek között mindenekelõtt a négy õselemet kell kiemelnünk. Boldogságunk érdekében ezekre a rejtélyes elemekre oly módon kel lene tekintenünk, ahogyan Spengler sze rint Goe the szem lélte õket, vagyis nem tu dományos, hanem fiziognómiai szemmel, hogy ezáltal érzékileg mutatkozzanak meg a számunkra; a tudomány ugyan is csu pán rez gé se ket lát ott, ahol a fény és sö tétség drámája zajlik.

A boldogság tekintetében kulcsfontosságú szerepet játszik az is, hogy fokozódó lelkesedéssel kutassunk olyan eleven je lenségek után, amelyek az õs régi vallásos áhítatot felválthatják. Lucretius semmibe vette ezt a természetes, noha gyakorta igencsak eltévelyedett haj la mot, és a val lásos érzékek megnyirbálását javasolta. Én azt mondom, in kább ala kít suk át õket oly mó don, hogy a négy elem hez, a föld höz, a men nyei éterhez, a tengerhez és mindenféle vízhez, a naphoz, a hold hoz, az égi testekhez, a szélhez és az esõhöz és a fagy hoz és a har mathoz, a felhõk gomolygásához és az évszakok váltakozásához, vagy az al ko nyok és a haj nalok közé rejtélyesen simuló sötétséghez való viszonyulásunk tartalmazza mindazokat az érzelmeket, amelyek jelenleg az imádság fogalomkörébe tartoznak, ugyanis éppen ebben a viszonyulásban lelhetjük fel a vallások igazi és le het, hogy az egyet len he lyettesítõjét. Attól a kegyeletteljes szánalomtól, amelyet két ke dõ ko runk a hús és a vér iránt érez, nyu godtan eltekinthetünk. A föld, a nap, a szél, a víz kü lönbözõ megnyilvánulási formái, az õselemeknek a hétköznapi gondok és bajok repedésein keresztül hozzánk átszivárgó aspektusai iránt érzett vonzalmaink mellett a következõ fontos mozzanatot az a leírhatatlan borzongás képezi, ame lyet az élet vé letlenszerû jelenségei okozhatnak, bizonyos dolgok, emberek és események vá ratlan elrendezõdései, amelyek nem feltétlenül varázsolnak el bennünket, de amelyek egy szem pillantás alatt mágikus atmoszférával lengik be a létezésünket. Ebben az atmoszférában gyakran érezzük úgy, hogy egy másik világba, egy nem mindennapi életbe billentünk át. Lehet, hogy ez csak káp rázat, és lehet, hogy a lel künket mé lyen át járó boldogság csupán a gyerekkori élmények feltörõ emléke de bármi is le gyen ez a ne hezen megfogható érzés, mindenképp valami olyasmirõl van szó, ami jóvátesz minden bánatot, és egy különös felismerés bûvös pillanatával ajándékoz meg bennünket: mintha valamilyen messzirõl érkezõ zarándokként már korábban is jártunk vol na ezen a tá jon. 7

8 Mielõtt tovább mennénk, érdemes megemlítenünk néhány kézzelfogható vonatkozását en nek a ho má lyos, ám rend kívül fontos érzületnek. Az egyik jelenség, amely csordultig te líthet bennünket ezzel az érzéssel, a vízfelszín fémes fehérsége valamivel napszállta elõtt, eb ben a kü lönös fehérségben ugyanis van valami, ami azokat a cso dálatos felépüléseket, azokat a misztikus újrakezdéseket idézi fel, amelyek a bu kott csa ták, az el veszett ügyek után kö vetkeztek az emberéletek végtelen láncolatában. A másik tünemény, amely újra és újra sokatmondó és különös érzéseket kavar a lelkünk mé lyén, egy szé lesen elterülõ háttérbe ágyazott, ódon, idõmarta emberi tárgynak a ké pe. Le het ez akár egy víz ben álló cölöp, vagy cölöpök sora a maguk rej télyes szívósságával, miközben mögöttük beláthatatlan égbolt vagy víztömeg vagy látha tár te rül el, amely a vég telen felé ragadja képzeletün ket. A be lát ha tat lan tér és ez a szú ette, elnyûtt cölöp akaratlanul is olyan jellegbeli egységet alkot, amelyben az emberkéz alkotta ódon tárgy ellensúlyozza az Élettelen sajátos sivárságát, ezáltal pedig mindkettõ kölcsönösen részesedik egymás örökkévalóságában. Ugyanilyen mélyreható erejû és szintén bárki ál tal meg figyelhetõ látvány az, amikor a fel ke lõ vagy a le bukó nap aranyló fé nyében vetünk pillantást egy háztetõre, vagy egy kerítésfalat lezáró cserépsorra. Ahogyan ez a cserép sor ott áll a ma ga szi lárd moz dulatlanságával ebben a különös megvilágításban, miközben mögötte a tér mérhetetlen örvényei ha tártalan messzeségébe vesznek, és ahogyan ott nyugszik a haj nal vagy a kö zelgõ alkonyat csendes misz tériumában, mindez olyan érzéseket kelt bennünk, mint ha egy elvarázsolt világ ragyogó küszöbénél állnánk, és képze let ben akár be is lép hetünk ebbe a bû vös vi lág ba, amely vá laszt ad az élet min den el lentmondására. Még a leg kietlenebb környéken is százával találhatók ehhez hasonló dolgok, de mindaddig nem tudjuk meg ragadni a rejtelmeiket, amíg a természetben bájt és festõi szép séget ke re sünk. Ezek a je lenségek ugyanis csak azután nyíl nak meg szá munkra, miután fogékonnyá váltunk a költõi sugallatokra, amelyek sejtelmes merengések hosszú ösvényeire terelhetik a gondolatainkat. Olyan ter mészeti jelenségeket is felfedezhetünk, amelyek révén a jól is mert egy szer csak ismeretlenként tû nik fel elõt tünk már pedig éppen ez a boldogító érzés a legfõbb mozgatója azoknak a váratlanul ránk törõ, meg magyarázhatatlan hullámoknak, amelyek a vá gyak országának felsejlõ partjai felé visznek bennünket. Ilyesféle érzéseket válthat ki egy mes szi fa egyet len hos szú, ki nyú ló ága, amely oly bá tû nik, mint ha a sze lek ti tokzatos óceánján ringatózna, miközben a leve gõ olyan tisz ta, át tetszõ és távolba tûnõ, hogy ez a hul lámzó faág szinte csak úgy szívja magá ba az élet és a ha lál min den tit kát a végte len bõl. Igen: az élet és a ha lál min den tit kát. Ugyan is ha még a ha lálunk elõtt szeretnénk megtudni, milyen a valódi boldogság, nem árt, ha megpróbáljuk a lehetõ legjobban meg ragadni azt az érzést, amely idõn ként a ha talmába kerít bennünket, olyankor például, amikor az egész égboltra sötétség borul, és csak nyugat felõl de reng még né mi halvány ró zsa szín az ég al ján; de szá mos más je lenséget is találhatunk, amelyek láttán úgy érez zük, hogy ezen a pon ton az élet és a ha lál an nyira közel kerültek egymáshoz, hogy szinte egybefolynak, elvegyülnek egymással és ekkor mintha a ha lálfélelmünk is feloldódna, és valami mássá alakulna át. Mindennél fontosabb az, amit ilyenkor ér zünk, még is, éle tünk meg fásult perceiben könnyelmûen semmibe vesszük ezt a lelkünket mélyen átjáró, vissza-visszatérõ érzést, amely több nyire a fény és sötétség mulandó jelenségeihez kapcsolódik, és amely azt su gall ja, hogy az élet és a ha lál nem ab szolút ellentétei egymásnak, hanem valójában egy harmadik, az ér te lem szá mára felfoghatatlan dolog két arca nyil vánul meg bennük, amelyek végzetesen össze vannak fonódva egymással. Minden tartós boldogság mélyén ezeknek a ritka, sajátos pillanatoknak a gyûjtõtégelye ta lálható, amelyek értékét a leginkább az igazolja, hogy amikor fel idézzük magunkban éle tünk va lamely elmúlt szakaszát, akkor a gondok és a nehézségek szinte teljesen eltûnnek elõlünk, és csupán valami megfoghatatlan, lebegõ, érzéki jellegû benyomások sejlenek fel bennünk, mint ha ezek je lentenék az elmúlt évek lé nyegét és valóban, ezekben összpontosul mindazoknak az éveknek, sõt egész éle tünknek az esszenciája. Ha ennek az aggastyán bolygónak van valamiféle planetáris emlékezete, amely a halálunk után is meg õrzi mindazt az érzést, amely va laha átjárt bennünket, akkor éppen ezek a bûvös pillanatok jelentik majd a földi em lékezet örök lényegét, ezekkel fogunk hozzájárulni bolygónk kollektív tudatához. Ezért talán az egyik leg fontosabb feladatunk, hogy az el múló pillanatot az örökkévalóság szolgálatába állítsuk. Ne hasonlítsuk a jelent a múlt hoz. És ne tá masszunk elvárásokat a jövõvel szemben. Tüstént fékezzük meg magunkat, mihelyt azon kezdenénk bánkódni, hogy éppen itt va gyunk, és nem pe dig ott.

Túlságosan nagyra értékeljük a reményt, pe dig mi nél jobb fi lozófus valaki, annál kevésbé reménykedik. Ugyanis minden lelki megnyilvánulás közül a remény a leg kevésbé filozofikus, hiszen arról tanúskodik, hogy nem sikerült megvalósítanunk a lehetõ legfontosabb dolgot, a pillanat átmentését az örökkévalóságba. Csal fa re mény tõl csüg ged a szív. Ör dög vi gye hát a re ményt! Ahe lyett, hogy üd vös képzeletbeli változásokban bizakodnánk, inkább nézzünk körül, vegyük szemügyre a dol go kat, és amint akad egy tisz ta per cünk, te gyünk meg min dent an nak ér dekében, hogy az elénk tá ruló képet bármily si vár is át alakítsuk valami mássá, valami olyasmivé, ami legalább né mi köl tõi su gallatot áraszt. Mindennél fontosabb ugyanis annak begyakorlása, hogy ebbõl a képbõl ki iktassuk avagy láthatatlanná te gyük a bos szan tó dolgokat, és csak arra összpontosítsunk, ami valamiféle távoli varázserõvel hat ha nem az ér zékeinkre, akkor legalább a képzeletünkre. Bármily kietlenek is, kényszerítsük a körülöttünk levõ dolgokat behódolásra a hajthatatlan akaratunk és eltökéltségünk elõtt, hogy akár ve lük, akár el lenük mindenképpen a javunkra fogjuk fordítani õket. Ragadjuk tor kon a pil la na tot! Ne hagy juk, hogy el uralkodjon rajtunk a gyenge ség, és már csak a ked vezõ fordulatokban reménykedjünk: hozzuk létre mi ma gunk az elõ nyös változásokat, még pedig a lényünk legmélyén rejlõ spirituális erõk segítségével. Kitartó gyakorlás ré vén ez a szel lemi beállítottság automatikussá tehetõ. Markoljuk meg erõsen az el futó per cet, hogy ne me nekülhessék soha többé; ha elég erõsen szorítjuk, talán éppen ez az eltompult pillanat nyit majd egérutat az örök kévalóság irányába. Soha ne várjuk a jö võt, és so ha ne bán kód junk az el múlt dol gok fe lett. A je len le gyen szá munk ra mind a múlt, mind a jö võ. Még ha csu pa kín és gyöt relem is a jelen pil lanat, nézzünk vele farkasszemet, bátran, emelt fõvel. Er re még a rossz lelkû Macbethnek is volt lel kiereje, mondván: Bár Birnam er de je fel jött Dunsinane-re, S te állsz elõt tem, kit nem anya szült: Megpróbálom a végsõt 2 Te gyük fel, hogy az ab lakunkon kopogó esõcseppeket figyeljük, vagy egy háztetõ töretlen egyenesét, háttérben a borongós éggel, vagy egy felszálló füstcsík hajladozását, vagy egy sö tét fel hõ tûz vörösre színezõdõ peremét, vagy egy tengeröböl algával és zöldmoszattal tarkított fenekét, vagy a varja kat, ahogy egy ba rázdát húzó eke mögött kerengenek: az öröm, ame lyet ezek bõl a tel jesen hétköznapi dolgokból meríthetünk a bennük lévõ költõi sugallatok révén, mégsem egészen hétköznapi. Hiszen ez a pillanat nem csak a mi ér zéseink foglalata, ott van benne mind az az öröm is, ame lyet az atyá ink éreztek, amikor a maguk ide jében ugyanígy elmerengtek ezeken a képeken. Elõdeink múltbéli érzéseit persze, amelyek ilyenkor elvegyülnek a jelen pil lanattal, nem tudjuk pontosan meghatározni; mindössze homályos sejtelem utal rá, hogy az a különös hangulat, amelyet a hétköznapok sodrásából kilépve megtapasztalunk, egyszersmind telítve van az elõt tünk élt nem zedékek hasonló élményének emlékezetével. Életfolyamunk kettõs sodrású: az egyik a cselek vés sós vi ze, a má sik a szem lélõdés friss áramlata. Egyikünk élete sem lehet tel jes mind ad dig, amíg nem szen telünk kellõ figyelmet mindkettõnek. Boldogok azok, akik midõn egy pil lanatnyi nyugalom adódik a na pi te endõik végzése során akár otthon, akár va lahol másutt, képesek eltávolodni a sürgetõ ügyeiktõl, és békésen visszavonulva képesek körülnézni, bármilyen groteszk vagy el lenszenves környezetben legyenek is éppen, mond ván: Adott egy fe lõl az én eleven tu datom, másfelõl pedig adott körülöttem ez a világ, amely a gyõz hetetlen léleknek csak al kalmi, átmeneti, tünékeny környezetét ké pe zi; de ha meg felelõen összpontosítva szemlélem a jelenségeit, akkor egy megdönthetetlen pillanatban ezt a mégoly gro teszk világot is magammal tudom emelni egy másik tar tományba, azok közé a dol gok kö zé, amelyek a kozmikus tudat halhatatlan emlékezetében örök idõkre megmaradnak. Danyi Zoltán fordítása 2 Shakespeare: Macbeth. Szabó Lõrinc fordítása. 9

KARÁTSON END RE Gyerekkorunk otthona II. Ki találni egy otthont 18. Kétlakiságom emlékei, La Verrière-bõl a) Az M.G.E.N. kas té lyában Úgy rém lik, gye rek ko rom óta elég nagy ké pesség élt bennem partnereim vagy ellenfeleim szándékainak intuitív megközelítésére, ha nem is átélésére. Nevezhetem ezt szí nészhajlamnak, megértési képességnek, írói beleélésnek, aminek az ügyes tolmács is szükségét érezheti. Aránylag rugalmas psziché kell hozzá és ma gabiztos azonosságtudat. No meg játékosság. Aránylag kevés ember van mind ezzel ellátva, illetve csak hosszas gyakorlatoztatással lehet rávezetni a kezdetben barátságtalanul értetlenkedõket. Egy kolozsvári ismerõsöm arról panaszkodott pár éve, hogy a ro mánokkal versenybe keveredõ magyarokat egyszerûen kiszorítják, ha állás be töltésérõl, hitel felvételérõl vagy bármiféle juttatás elnyerésérõl van szó. Visszagondolva hosszú idegenségi tapasztalatomra, csak félig tréfából azt véltem cél szerûnek javasolni, akik ilyen hátrányt szenvednek, követeljék erélyesebben az állást, a hitelt, a juttatást arra való hivatkozással, hogy õk is román állampolgárok, vagy csak úgy egyszerûen, hogy õk is románok. Ismerõsöm úgy nézett rám, mint egy bányarémre: Tu dod, ezt egyet len ma gyar sem fog ja mon dani. Hiába nyugtattam, hogy ettõl még meg maradhatnak ugyanolyan igaz ma gyarnak. A leg több em ber nem sze ret meg kettõzõdni, nem is hi szi el, hogy le hetséges. Nekem az e téren va ló gya korlatozás a rákövetkezõ hetekben kis híján az életembe került. Mint már em lítettem, a menekülttelepen, ahová tolmácsnak men tem, több ka masz az Egye sült Államokba akart továbbutazni, minek folytán a francia nyelv ta nulása nem érdekelte õket, és persze nem is gon doltak arra, hogy Franciaországban iskolába fognak járni, netalán munkát vállalni, letelepedni. Az M.G.E.N. vezetõsége, mi kor a fiatalok rakoncátlankodását ezzel magyaráztam, azt hajtogatta, õk nem erõltetnek senkit sem arra, hogy itt él je az éle tét, a baj csu pán an nyi, hogy tud tukkal az amerikaiak korlátozzák a magyar be vándorlók számát, nem szerveznek tovább szállítást sem, az USA konzulátusa tájékoztat ta õket a meg szorításról. Mivel más forrásból is hallottam a hírt, min den to vábbi nélkül fordítottam le az érdekelteknek, akik nem hitték el, azt gon dolva, a franciák ott akar ják fog ni õket, én pe dig a fran ciák alattomos ügynöke va gyok. Amit meg kell to rolni. Köralakú szobában laktam a kas tély egyik rotundájában, ágyam a szo ba közepén állt. Lámpaoltás után az összeesküvõk belopakodtak és nekiestek a tor komnak. Legalábbis annak, amit a sötétben annak néztek. Ugyanis alváshoz én nem a fejemet hajtom a párnára, hanem a párnát haj tom a fe jemre. Perlõim errõl nem tud tak. Lát ván, hogy a pár nán nincs fej, azt hit ték, fe jem az ágy má sik vé gén ta lálható. És nekiestek a bokámnak kemény szorításokkal. Aztán megfagyhatott a vérük, amikor on nan, ahol õk a bo kámat vélték, rémült ordítást hallot tak. Kis hí ján meg ölték a tolmácsot. Lehet jelképesnek is felfog ni a gyil kossági kísérletet. Nem csak cél jaik vélt akadályozójára támadtak õk, meg akarták fojtani a nem kívánt ide genhez való idomulást. Amerikát a boldogulás lehetõségének dicsfénye övezte, pláne ezeknek a szerény iskolázottságú lak liknak a szemében. Franciaország, amelynek történelmi fényérõl, kultúrájáról csak érintõlegesen tudtak, leginkább azt juttatta eszük be, hogy õk most ott hontalanok, mivel a sajátjukat elvesztették. Elsajátítani a franciák nyelvét, belekóstolni gondolkodásmódjukba egy idegen ott hon el fogadását jelenthette, a szerencsemalac nélkül, s erre õk nem álltak készen. Meg akarták semmisíteni ezt a lehetõséget, amit a tol mács tes te sí tett meg. És igaz, ami igaz, az én a kétnyelvûségem már csakugyan az ott honkereséssel próbálko zott. Bár a tu da to mig ez még nem igen ért el. Voltaképpen kétlakisággal való kísérletezésként jellemezhetem a La Verrière-i kastélyban töltött közel három hónapot. A magyar csoport diákokból, egy-két egyetemistából és néhány tanárból verõdött össze. Utóbbiak nevezetesen: Diener Péter, aki ta nár se géd volt már a Le nin In tézet ben, s aki bõl komparatista lett a toulouse-i egye temen, akkori felesége is, úgy tudom, orosz szakos volt, Nyéki La jos, aki fran ciatanár volt a balassagyarmati gimnázium ban, és az Ecole des Langues Orientales ma gyar professzoraként vonult nyugdíjba, felesége, a vele nem egyszer szi gorú Mimi késõbb a Centre Georges Pompidou zenetörténésze és könyvtárának egyik vezetõje lett, Kecskeméti Károly, aki igazából csak lakhelyként használta a tele pet, mert már a Fran cia Ál lami Levéltárban talált alkalmazásra, s ennek idõvel igaz gatója is lett, szóval arány lag válogatott társaság, amelyik békésen elvegyült a gimnazis ták siserehadával. Együtt ét kezett mindenki, szemünkben ak kor modernnek tetszõ menzaasztalokon. Közös tusolóhelyiségbe jártunk. Ezt az épület elõ zõ gaz dája, egy amerikai milliomos hollywoodi stílusban rendezte be: közé pen állt egy osz lop, me lyen kü lönféle magasságban elhelyezett tusrózsák több irányban és szög ben lö vellték a vizet, miközben a terem mert va lóságos terem volt sarkaiból és falaiból preckelt a víz a közép fe lé, úgy hogy amikor a készülék mûködött, a zuhanyozó, hajdan feltehetõen zuhanyozók langyos trópusi esõben és párában meztelenkedhettek. Többes számot használok, mert mindenki fel tételezte, hogy az ameri kai nem csak pu ritán tisztálkodásra használta az elmés víz egyveleget. Arról nem tudok, hogy a mi cso por tunk a tisz tálkodáson kívül élt volna a per metezõhelyiség egyéb kínálataival. A kamasz fiúk nyilván nyalták, falták a kamaszlányokat, de mindebbõl leg feljebb romantikus sétálások látszottak a parkban. 10

Elsõ kereszttûzön inkább a közeli bû nös vá ros -ban esett át né hány srác, ab ból következtetve, hogy párizsi kirándulásáról az egyik magfolyásosan jött vissza szombat éj jel. Másnapra, ahogy a Szomorú vasárnap nem cenzúrázott változatában hall hatjuk, duplára dagadt a tojása, az orvos vi szont mun kaszüneti na pon nem volt haj landó zavartatni ma gát. Te lefonon adott eligazítása alap ján be szereztem az ügyeletes gyógyszertárban penicillinampullát, injekciós fecskendõ akadt az iro dában, és mivel sen ki sem értett hoz zá, a cse lekvés a tolmácsra hárult. Felhívtam megint az orvost, hogyan kell beadni. A fenekébe. De ho gyan? Mert én még so sem in jekcióztam. Akkor hunyja be a szemét, és úgy szúr jon, rö hö gött az or vos. Úgy szúr tam. Az ad dig csak nyö gõ, kankós ifjú elüvöltötte magát. Azt hit tem, meg fog hal ni. Meg könynyebbültem, mikor mégsem. Az eset nek, mint egész ot tani, félig családias, félig kollégiumi közösség napjainak volt valami, ha nem is va lótlan, de inkább le begõ és tré fásan költõi hangulata, amelyet Bartócz Ilo na fordító két lányával, Klá rival és Ilivel a Micimackó és a Há rom em ber egy csó nakban szemléletével kommentáltunk. E két lányt any juk le vélben rám bízta; szerencsére mellettem igazi gondnoknak Garát szemelte ki, õ fog lal ko zott is ko láz ta tá suk kal. E téren teljesen tájékozatlan voltam, hiszen tanulmányaim során a francia ok tatási rendszerrõl tájékoztatásban nem részesítettek. Nehogy az éhes disz nó mak kal ál modjék. A magam tanulmányainak szervezéséhez sem tudtam, ho gyan fog jak hozzá, csak hajtogattam, hogy ha lehetséges, bölcsészetre szeretnék menni, de még fontosabbnak tartom, hogy szabadidõm a nap huszonnégy órájával legyen egyenlõ. Szóval rá bíztam magam a szeren csé re, ez is hoz zátartozott az átmenetiség lebegõ stílusához. Jóllehet egész nap be voltam fog va, mun kámat mégsem azzal a tudattal végeztem, hogy dol go zom. Igaz, a nyelv tanítás nem erõltetett meg: kezdõknek tanítottam az igeragozást, a melléknév egyeztetését a fõnévvel, meg ilyesmiket, sok viccelõdéssel. Kis nyelvtani házi feladatokat meg diktálásokat javítottam, ezek né mi ha ladásról tanúskodtak, de csoportos oktatásról lé vén szó, pünkösdi csodáról nem álmodoztam. Egyetlen egy szer ért ilyen jel legû meglepetés: szabad fogalmazásként egy magas, komoly, igen összefogott fiú, aki építésznek készült, ösztöndíjkérelmet írt hozzám jó formán hibátlanul, a lehetõ legmeggyõzõbb indoklással. Bár iskolai gyakorlatról volt szó, olyan hitelesen hangzott, hogy zavartan olvastam: talán a kérelmezõ mégis azt gondolja, hogy sor sa elõ remozdításához kellõ befolyással bírok. Bizonnyal alapot nyújtott az ilyen feltételezésnek az a mód, aho gyan tol mácsi szerepemet játszottam és az az in tézmény, aminek ne vében játszatták velem. Szállásadó in tézményünket, az M.G.E.N.-t 10 fõ leg ta nítók hozták lét re 1947-ben az zal a cél lal, hogy az ál lami betegsegélyzõ térítéseit nagyjából száz százalékosra egészítsék ki. A fi ze té sé nek két szá zalékával hozzájáruló tagság hamarosan úgy megszaporodott, hogy az alap saját szanatóriumi és beteggondozói hálózatának kialakítását vet- 10 A Mutuelle Générale de l Education Nationale (az Országos Közoktatás Kölcsönös Segélyalapja), ejtsd: em zsé ö en. 11

te terv be, a La Verrière-i kas télyban például ideggyógyintézetet szándékoztak berendezni. Olyan ma gánkezdeményezésbõl kinõtt közösségi vál lalkozásról volt tehát szó, amely vi tathatatlanul sikert aratott, az állam is fel karolta, létrehozói pedig jogosan voltak rá büszkék. Amikor csak mód nyílt rá, ér zésüknek kifejezést is adtak a kas télyban, olykor többször is naponta. Hosszabb-rövidebb szónoklatok formájában nyilatkozott a telep fe lelõse: J.-L. G., a mellérendelt tanító: François, a gond nok: P. M., és a ma ga mód ján a ker tész meg a sza kács is, ele inte ismerkedõ üdvözletként, késõbb inkább helytelenítõ figyelmeztetésként a zúgolódások és rendbontások idején. Utóbbiakat általában az Amerikába kívánkozók rendezték kamaszos kihívásként, mutatván, hogy ne kik a szál lásadók nem imponálnak. Ezek meg fújták a ma gukét, ismertették eredetüket, jóléti és jótékonysági politikájukat, az egészség ügy és a be tegellátás terén szerzett babérjaikat. Ismételték, hogy õk nem a kormányt képviselik, hanem az M.G.E.N.-t. Õk adakozók, nem börtönõrök. Szeretnének segíteni a magyarokon. Mindezeket megannyiszor tolmácsoltam, és mindezek elõbb-utóbb a csoportunk könyökén jöttek ki. Mintha ez az ál dás nem lett vol na elég, he tente kétszer-háromszor megjelentek a segélyalap ellenõrei, ügyvivõi, kerületi és országos képviselõi, egyrészt mert kíváncsiak voltak a La Verrière-i kezdeményre, másrészt mert intézkedni óhajtottak, és intézkedés köz ben rep rezentálni. Nem egyszer kü lön össze ha rangozták a társaságot és elmondták csillogó szemmel, töretlen lel kesedéssel ugyanazt az alapszöveget. Ám igazából az ét kezõben szerettek szerepelni, nyilván arra számítva, hogy a táp lálkozás kedvez a szózat for májában lebonyolítandó barátkozásnak. Csakhogy amíg õk szóltak, ad dig nem le hetett enni. A csoport nagyobb ré sze ci vilizáltan végighallgatta õket, a lázongók torzképeket vágtak, tüntetõen fecsegtek. Egy va sár nap az iro dában azt közöl te J.-L. G., hogy nagy sze rencsében részesülünk: az M.G.E.N. alapító elnöke sze mélyesen velünk ebédel egész családjával. Õ tette lehetõvé a menekült telep létrehozását. Míg a népes fa mília el helyezkedett a díszasztalnál, Monsieur Rivière természetesen szólásra emelkedett. Nagydarab, Jónásra emlékeztetõ méltóság volt, tar koponyáján néhány szõrszállal, em berszeretettõl dülledt szemgolyóval. Az alapszöveg ínyes mesterien duzzadt ajka közül, öblögetõ modorban áradt a hall gatóság felé. Három-négy mondat után cset tin tett is, mint aki fi nom bort kós tol. Nem csu pán õ cset tintett, sajnos, hanem az egyik amerikás is, pedig eze ket elõ zõleg külön megkértem, ne balhézzanak. És mi elõtt tolmácsolhattam volna a beszédet, a fõkolompos elkezdte mondani magyarul, amit unos-untalanul hallott már, és kí vül rõl tu dott. Ki tört a rö hej. Ahogy ki tört általában, amikor én heccmesterkedtem a gimnáziumban. Csak itt, úgy érez tem, a ma gyarok becsülete forog kockán. Le húz tam hát egy dur ra nós frászt a pofátlankodónak. Rivière úr azért még el mond ta, hogy az M.G.E.N. sze mében a leg fõbb ér ték az em ber. Nem mer tem for dítani, felháborodottan szidtam inkább a szégyenteleneket, akik lejáratnak bennünket. Ha regényben csattan el, a pofont, mely a há ború utáni magyar iskolákban még a leggyakoribb fegyelmezési eszközök közé tartozott 11, sokféleképpen lehetne olvasni. Itt én a hely zet nek azt a fo nákságát emelem ki, hogy bár a francia vendéglátókat és nevetségessé tett fõképviselõjüket vé delmeztem, erkölcsileg teljes egészében a magyar csoporttal azonosítottam magam. Sült le a képemrõl a bõr azért, mert vis szaélünk a vendégszeretettel, rossz hírbe hozzuk a forradalmat. Nem is szólva arról, hogy ár talmasan együgyûnek tartottam jó viszony kialakítása helyett ellenségeket szerezni. És mivel kér tek rá, igye keztem alkalomadtán a józan ész és ha szonelvû rend szolgálatában prédikálni, azzal a tudattal, hogy egyfajta hazafias kötelességet teljesítek. Fel sem vetõdött bennem, hogy lehete ha zafias kötelességet teljesíteni idegenek szolgálatában. Ta lán ép pen azért, mert nem lát tam el vi aka dályát, aránylag kön nyen, szinte ösz tönösen terjeszkedtem a másik oldal, a franciák irányába. Meglepetésemre elég hamar az a be nyomásom támadt, hogy alig kü lönböznek tõlem. Ezen az általános képen idõvel sok min dent iga zítanom kellett, de akkor még azt hittem, lé tezik olyan törzsfogalom, hogy franciák. Nyilván udvariasságuk tévesztett meg, no, meg az, hogy a történelem ál dozatai iránt türelmet és jóindulatot kívántak gyakorolni, amennyire csak tudtak. Rá adá sul ezek a kis polgárok, akik jószántukból vál lalták segítésünket, valami módon adósságot törlesztettek, azt kompenzálták szívesség formájában, hogy nem velük tör tént, ami ben nünket ért. És jó hoz zátenni, hogy vidékiek voltak és nem intellektuelek, akik sok szor elv bõl ala kítanak ki nem közmegegyezéses magatartásformákat. A telep fe lelõse, J.-L. G., köpcös, ironikusan beszélõ, derûs haspók volt. Tanítóból lett tisztviselõ, urbánus ízlésrõl tett tanúságot, színházba, moziba járt, õ vitt el elõ ször a Comédie Française-ba, a Bourgeois Gentilhomme (Úrhatnám polgár) elõadására, melynek rendezése, színészi játéka, színpadtechnikája akkor a tökéletességet hozta elém. Moziba is elmentünk, õ mutatta meg a Film múzeumot. Párizsi utakra mindig hodály formájú, fekete Citroën kocsiján indult, amilyent a háború elõtti francia filmekben a gengszterek használtak. Szidta folyamatosan a háborús benzinkorlátozást: emiatt nem tudott nagyobb túrára vinni szebb tájak és a mi enkénél sok- 11 A cisztercita gimnáziumban sok tanárom ruházott meg különféle kihágásokért. Maga az igazgató, az apró termetû Brisits Frigyes, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, cséphadaróként sújtott le rám egyszer a folyosón, mikor az ott díszelgõ ivókút segítségével lespricceltem. Cingulus rojtjának borotvapengével történt levágása miatt Vastag Tibold balkezével a mennyezet felé cibálta halántékomon a rövidre nyírt hajat, jobbjával pedig apró, csípõs ütésekkel lefele verte arcomat, Pomázy Celesztin velõtrázó sujtása felejthetetlen maradt, bár nem volt olyan rémes, mint amilyennek a felsõsök tapasztalatátadás közben festették, Golenszky Kandid visszakézbõl csapott jó csontosat, Csizmazia Placid felmérte arcátlanságom súlyát, bemérte az arcomat és egy automata pontosságával ütött, se nagyobbat, se kisebbet, mint amennyit a stikli megérdemelt, Ferenczi Csaba fülese olyan váratlanul ugrott, mint macska az egérre. Mindegyiknek megvolt a maga jól bevált módszere, stílusa, amit diáktársaimmal együtt fenntartás nélkül tiszteltem, legfeljebb Rajeczky Benjaminról, a neves népdalgyûjtõrõl mondhatom, hogy õ nem pofozott, hanem taglózott: mikor énekléshez az alaphangot adta, én a pad alatt ellenhangot adtam egy elnyúzott gitárhúrral megtorlásként üstökömet elõre rántotta, s meggörbülõ hátamra húzott a gerincet célozva, közben engem felforgató tettemért hiénának is nevezve. 12

kal lát ványosabb Loire-menti kastélyok megtekintésére. Szóviccekre ta ní tott meg ál landóan gyakorolta magát e mûfaj ban, és malac tör ténetekre bõségesen. Irodájában töretlenül jó hangulat uralkodott: mi kor már na gyon un tam a pitiáner magyar ügyeket, ki kapcsolódásért oda menekültem, s ezek az otthoni, baráti körömre emlékeztetõ tár salkodások voltak az én legszínesebb franciaóráim. b) Egy kí nos és még is ked ve zõ eset Harsogó röhögéseinket a téliesen pá rát le helõ, sötétkék duffelcoatjának ka pucnijába burkolódzó gondnok akasztotta meg, pedig széles vi gyorral dugta be általában a képét. A gondnok kávéházi cimbora alakzatával ellentétben P. M. gentleman farmer külsõt mondhatott ma gáénak. Szikár, kisportolt, választékosan férfias jelenség volt, határozott és kissé nyers modorú: a le dér fe cserészést ki nem állhatta, fel tehetõen azért, mert õ nem lett vol na rá ké pes. Min dent egyenesen, világosan, célszerûen fogalmazott, játékot csupán testgyakorlatként tudott elképzelni. A tojásfejû ha hotázó és a breton matróz arcélével büszkélkedõ két férfiú igyekezett leplezni egymás iránti idegenkedését, nyilvános egyetértést csak a ma gyar cso port fe lé ára dó segítõkészségben tudtak felmutatni. Versenyeztek, némi féltékenység gel, az én tár saságomért is, fõleg azért, mert ve lem mind ketten szót ér tettek, és szabadidõm eltöltésére tett javaslataikkal egymást kizáró hadmozdulatokat végezhettek. J.-L. G.-vel szem ben, aki aggle gény volt és szál lodában lakott, P. M. csa lád dal és ker tes ház zal bírt, s ez az én ott hon irá nyában tapogatózó hely zetem szempontjából hatalmas elõnyt je lentett. A gond nok kis Citroën fur gon ko csi val jött-ment, a ki sebb, egy-két zsák ra vagy bödönre szóló beszerzést ma ga vé gez te. Ezeknek a 2 CH típusú Citroëneknek a léghûtése nyüszítõ, szirénázó hangon mûködött, amihez hozzá kell képzelni a hangszigetelés teljes hiányát, s emiatt a fé deres felfüggesztés kíméletlen csikorgását: horkanások, bõgések is dúsították a hangzavart, s a fékezések hasonlítottak bombák süvítõ érkezéséhez, felrobbanásához. Él veztem az enyhe ve szélyérzést, amit az egyensúly megbillenése keltett a kanya rok ban, P. M. pe dig szívesen vitt el fu rikázni a környezõ girbe-gurba utakon kereskedõkhöz, postára, elöljáróságra, ahová csak in dult ügyesbajos feladatait intézni. Kérdezgetett a vasfüggöny mögötti élet rõl, és mint afféle géhás, a könnyûipari cikkek és felszerelések gyatraságán szakértelemmel ütközött meg, s úgy vél te, ilyen ala csony élet színvonal Franciaországban is forrongáshoz vezetne. Számomra elõször furcsa volt, hogy a szov jet el nyomást nehezen hozta kapcsolatba a Szovjetunió létével, pedig semmiféle rokonszenvet nem mu tatott a kommunisták iránt. Viszont kön nyes lett a sze me, ami kor a budapesti fegyveres ellenállás eseménye it idéz tem fel. Õ sem tu dott be telni a magyarok hõsiességével, és azt mondta, a csa ládjának is el kell mindeze- 13

ket me sélnem. Barátokat is meg fog hívni, megtisztelem-e õket azzal, hogy ná luk ebé delek vasárnap? Ragyogó napsütésben jött el értem délelõtt tizenegykor saját személykocsiján, és elvitt az északabbra fekvõ Maisons-Lafitte-ba, a Saint Germain-i kas tély és er dõ mel letti kertes faluba, az õ fehér kõbõl épült villájukba. Útközben elmondta, hogy a felesége bre ton, és õ is sze ret ne az len ni, de nem tud hatja biztosan, mert ta lált gye rek. A feleség, halszemû, elég lapos, és inkább seszínû, mint szõke as szony kint várt a lép csõ te tején, órá ját néz ve zsörtölõdött, mert szerinte késtünk, délben kel lett vol na kez deni az aperitifet, már negyed egy van, ne ki pe dig fél egy kor be kell in dítani az ebédet. Megkérdeztem, nem lehet-e rög tön az ebéd del kez deni, az aperitif kihagyásával, akkor idõben lehetnénk. Õk összenéztek, majd saj nálkozva rám, s elnevették magukat. Válasz helyett kérdezték, mit iszom. Bevezettek egy tágas nap pali ba, ahol a meg terített asztallal szemben fotelektõl körülvé ve állt egy ala csonyabb, amerikai mogyoróval és sós ropikkal. Mi közben néztem, a Martini színvonala hogyan emelkedik a jégkockák fölé, bejött egy magas lány, anyjára csak annyiban nem hason lí tó, hogy nem volt la pos, nem volt seszínû, nem volt hal sze mû sem. Alig nõtt ki a kamaszkorból, társaságban még szüleitõl várta a jelzést, hogy mi ként kell vi selkedni, viszont külalaki elõnyeinek már pon tosan tudatában nézelõdött ibolyaszín szemével, és biggyesztette érzéki ajkát. És láttam raj ta, egy bõl fel fedezi, hogy a szóban forgó elõnyök engem korántsem hagynak hi degen. Ebédhez vele szemben ültettek. Próbáltam beszélgetni, ezt kerülte, igennel, nemmel válaszolgatott, szemezni viszont azonnal elkezdett. Idõnként megeresztett olyan né zést is, mely je lezte, hogy vizuális párbeszédünk nem négy szemközt zajlik. Házigazdám, a talált gyermek, és fonnya dó, bre ton as szo nya úgy tett, mint ha nem venne semmit észre. Elõhozták a T 34-eseket, szinte gu rigáztak velük az abroszon, nekem pedig megint be kellett részletesen számolnom a Molotov-koktélokról. A lánynak ne vé re már nem em lék szem nem kü lönösen imponáltak ezek a szá mára szinte távol-keleti események. Aránylag fi gyelmesen, de közömbös ábrázattal hallgatott, csak akkor élénkült fel, amikor a be szélgetés visszasodródott az õ ismeretségi körére, a lányok ra meg a fi úkra, akikkel járt, s akik kel kap csolatban apja, mondókám egyre lelkesebb közönsége, feltette a kérdést: ha sonló körülmények között vajon kockára tennék-e életüket hasonló hõsiességgel? Károgáshoz hasonló kamasznevetés hagyta el az ígéretesen bu ja aj kat, és el hangzott néhány fumigáló megjegyzés Christianokra és Jean-Loup-okra (ez utób bi ne vet ek kor hallottam elõször), akiket nem lehetett elképzelni a helyzet hasonló magaslatán. De, s ez a válasz hang súlyából érzõdött, nem is lett vol na ér telme ilyen helyzetben elképzelni õket, mert va lójában közük nem volt hozzá. Hogy mi hez volt iga zán kö zük, az nem de rült ki, leg feljebb asszociációs ala pon következtethettem a filmbõl, amely nek meg tekintését kávé után a lány türelmetlenül sürgette. Nem sejt het tem, hogy az ebéd nek foly tatása is lesz. Nem is mer tem még a fran cia csa ládok vasárnap délutáni együtt-lötyögéseit, amelynek aznap moziba menés adott keretet. Kamaszkorom végén, Budapesten, mihelyt lehetett, le léptem a családi asztaltól, és mentem lóg ni a srácokkal, a haverokkal. Franciáknál rituálisan szülõk és gyermekek, tetejébe gyakran a nagyszü lõk is la tin, tör zsi életet élnek ünnepnapokon, s ezek a kis falanxok belsõ egységüket biztonságosan õrizve, elõszeretettel vegyülnek el a kör nyezõ sokaság makrokozmoszában. Mintha a meg mozdulás a társadalom alapszerkezetét szemléltetné, a csa ládközösségek rekeszes szomszédságát, melynek a hét köznapok munkaszervezése csupán a fenntartási formáját nyújtja, de lényegét nem képezi. A lényeg a bios, a sza porodás, az élet fennmaradása. A munkaszervezés le het vi ta tár gya, az élet fenn maradása nem. És ha a családon belül viszály tör ki, akkor a tét nem az élet fennmaradása, hanem az élet minõsége. Furcsa módon, mintegy tü körjátékszerûen, a film éppen ez utób bi kér dés válságát dramatizálta. Autóval mentünk valamelyik környékbeli nagyobb helységbe, ahol szélesvásznú vetítést lehetett néz ni. A lány ál tal vá lasztott amerikai filmet, amit mindenképpen meg akart néz ni, Nicholas Ray ren dezte Rebel without a cause címmel. Franciául Fureur de vivre (Bõsz életkedv) fordításban forgalmazták, ami csupán egy erõs fiúkból álló elsõéves egyetemista banda által kiváltott összetûzés halálthozó elfajulására utalt, említés nélkül hagyva a szüntelenül megidézett metafizikai hiányérzetet. Ál talában az élet-halálra menõ vetélkedéseket szokták az em lítésre méltó jelenetek között számon tartani, nekem azonban megmaradt emlékezetemben a fõszerepet játszó James Dean szorongásos, széles vásznú látomása a planetáriumban megnyíló világûr végtelenérõl. A rendezõ láthatóan a kor ifjúságának kórképét akarta összeállítani, s eb ben a koz mosz né masága és az egymással civakodó, gyenge szülõk egyaránt magyarázzák a fiatalember sodródását a céltalan lázadásba. Mindannyian elgondolkozva jöttünk ki a terembõl. Naiv nézõ voltam, az járt a fejemben, milyen távol vagyok elvben ezektõl a fiataloktól elvégre mi nagyon jól tud tuk, mi lyen ügy ér dekében lázadunk, és mégsem tudom kivonni magam a film hatása alól. Albert Ca mus még a ki adóban kedves szerzõm lett: õt kezdtem el em leget ni. Már csak azért is, hogy va lami közös fogódzót találjak a látottak megbeszéléséhez. Melléfogtam: senki sem ol vasta. A L homme révolté (A lá zadó ember) em lítésére a lány kelletlen hallgatásba burkolózott, anyja morgott, hogy most di vat a fi atalság minden baját a szülõkre ken ni, P. M. pe dig lel kendezett, hogy milyen nagy szerû egy olyan ma gyar me nekülttel moziba menni, aki Albert Camus-t olvasta. Azt sem tudtam el dönteni, a lány miért vágyódott a filmre. Di vat cikk volt a ba ráti körében, vagy azért-e, mi vel a té ma, leg alább is va lamelyik része személyesen érdekelte? Miközben visszavittek La Verrière-be, a ko csiban valami évõdés kialakult apja és közte, ép pen a szü lõk nem ép pen ked vezõ beállításával kapcsolatban, de a tré fás hang in kább ar ra val lott, ne ki sze mély sze rint nincs mi ért lá zadnia a családi körben. Ahányszor megjelentem náluk, s õ is otthon volt, nem nyílt egyet len al kalom sem arra, hogy négy szem közt maradjunk. A meghívások ugyanis rendszeressé váltak, s a Martini lehajtása után az asztalnál rutinosabbá vált a szemezés. Úgy tetszett, egy re töb bet tu dunk te kintetünkkel kö zölni, az üzenetek egyre gyengédebbek, s a hozzájuk il lõ moz dulatokra pusztán a szülõi ellenõrzés miatt nem ke rül sor. Mert ami kor az ibo lyaszem figyelmeztetésének meghosszabbításában a szülõi párra pislantottam, 14

az anya hal sze me s az apa szin te be lülrõl világító kék szeme bi zony ránk, és még in kább rám sze gezõdött. Azon töprengtem, lányukat vajon a maga fiú ba rátaival is csak szemezni engedik-e. Vagy talán ket tõnkkel van valami szándékuk, bár jó partinak igazán nem számítok esetleg éppen ezért tarta nak at tól, hogy csak úgy a ma gam örömére, a szabadságharcos huszáros döfésével véget vetek lányuk szüzességének, és továbbállok fütyörészve. Ha viszont megpróbáltam közvetlenül tájékozódni, visszaterel ve a szót a nyu gati ifjúság szellemi és erkölcsi hiányérzeteire, olyankor P. M. megeredõ szavait neje nyomban elterelte az M.G.E.N. ügyeire. Az ellen nem emelt szót, hogy egy közös vasárnap délutáni foglalkozás után a szomszédos patikus kertjében megtanítottak pétanque-ozni, aztán az esti Mar ti nit is ott haj tot tuk fel P. M. ná luk tartson vacsorára, sõt a késõi órá ra va ló te kintettel egyik vendégszobájukban éjszakára. Házibarát lettem. Elvittek Antonyba is, ahol idõ sebb lá nyuk férjével egyetemi diáklakásban lakott, s az a lehetõség, hogy egyetemista házaspár ott elég jó kö rülmények között együtt élhet, ké sõbb, Nicole-lal kö tött há zasságunk elején biztonságot és önállóságot tett lehetõvé. De az akkori látogatás során még azon mor fondíroztam, csak nem azért mutatják nekem Antonyt, hogy lás sam elõ re, mi lyen kö rülmények között tanulhatok majd lányukkal? Aki persze velünk volt, és játszott né mán az ibo lyaszín tekintetével. Szóval, lassanként körülöttem forgott a család éle te. Pontosabban a kettõnk in cselkedõ szempárja által ké pezett ten gely kö rül gon dol tam én. S ami kor P. M. kö zölte, ked vemért sikerült meghívniuk a friss Goncourt-díjas Romain Garyt, õ sok em bert is mer, ar ra gondoltam, hogy csak ugyan be akar ol vasztani a családba, ehhez akarja elõ menetelemet egyengetni. Nem emlékszem, hogyan sikerült hozzájuk csalogatni a nyilván el foglalt írót, talán az M.G.E.N. vagy még in kább va lamilyen gaulle-ista kapcsolat segítségével P. M. ismerte a rádi ós Jean Nohant, valamint a tábornok egy szerényebb regényíró hívét, akinek a ne ve nem jut eszem be, elég az hoz zá, hogy a nagy ember megjelent, a háziúr s a háziasszony feszült vendégszeretettel leste minden kívánságát, remek vacsorát kapott, mely nek so rán én azon ban megint az ibo lyaszínû keresztrejtvény fejtésébe merültem. Rögeszmémbõl csak a konyak melletti beszélgetés húzott ki, mert sok érdekes szó esett a fran ciáknak a németekkel szembeni fegyveres ellenállásáról, meg a sztálingrádi csatá ról, amit én gye rekkoromban a másik fél hír adóiban láttam más szempontból, er re pe dig in kább nem tér tem ki, plá ne, mi vel ki derült, hogy Gary orosz szár ma zá sú, de az tán õ ma ga ab bahagyta a második világháborút, és elkezdett kérdezgetni a magyar kommunista-ellenes felkelésrõl, és arról, hogy én mi vel fog lalkoztam a hazámban. Észrevétlenül oda jutottunk, hogy Franciaországban mi szeretnék lenni. Megismételtem, amit a háziaknak virtusból szoktam mondani: sza bad em ber a nap min den órá jában. Vagyis író, fordította õ a hangzatos igényt hétköznapi nyelvre. Írtam-e már fran ciául? Negyven oldal szakdolgozatot Thorez elvtársról. Kérdezõm nem röhögte el magát, ezt én kis sé hiányoltam. De olvasni szeret? Hogyne, s ez volt a mestersé gem is. A ki adói te vékenység már profi ala pon érdekelte. Ki ket lek toráltam? Kiket lehetett kiadni? Akit nem, miért nem? Meglepte, a cenzúra ellenére milyen gazdag anyagot jelentettünk meg. És hogy én kiket for dítottam? Mikor említettem, hogy egy Balzac-történetet is, belefogott Bal zac di cséretébe. Én meg próbáltam magyarázni, hogy fordítani fordítottam, de ettõl még nem lett ked venc szerzõmmé. Észrevétlenül belemerültünk ellentétes nézeteink fejtegetésébe: õ az Emberi Komédia írójának energiáját csodálta, én ezt az energiát sokalltam: ha kevesebbet ír, biz tos jobb lett vol na. Nem sze rettem tudákosságát, társadalom-központúságát, patetikusan pancsoló, naiv lélekrajzait, számvevõi komolykodását, a szereplõk telefonkönyvbe illõ hemzsegését stb. Jó negyedórán át csatáztunk, kirekesztve a háziakat, akik a passzív nézõ sze re- 15

pének nem egyhangúan örvendtek. Fõleg a hölgyek nem. A há ziasszony csokoládészeleteket kezdett körbekínálni, az ibolyaszemû kendõzetlenül ásított. Gary er re a lát ványra oda nyilatkozott, hogy másnap reggel vonatra kell ülnie. Meg szeppentem, hogy én szegtem a ked vét, de a tar tóztató mondatokon átlábolva a kijáratnál még felém for dult: És ta nuláshoz van-e kedve? Persze, hogy volt. Õ pe dig ör ven dett, hogy meg ismerhetett. Akkor már tudtam, hogy er re mit kell mon dani, és mondtam. Be sem csa pó dott még az au tó aj ta ja, bent a höl gyek szed ték le az asz talt. Fel ajánlottam, hogy segítek. P. M. közbeszólt, biztos fáradt vagyok, menjek csak lefeküdni, és jött ve lem, hogy a kis La rousse-lexikonban valamit meg néz zen, mert az a ven dégszobában van. A falépcsõn még kér dezte, milyennek találtam az estet, az írót. Ér dekesnek, feleltem röviden, gondolva, hogy õ is fáradt. Hát ez több volt, mint ér dekes, kiáltott fel a szobába lépve. Nem gon dol ta vol na, hogy ilyen rend kívüli lesz. Te minden kép zeletet felülmúltál. Sziporkáztál. Remekeltél. Tegezett olykor az idõsebb jo gán. Én ma gáztam: miért, mi nem tet szett? Azt hit tem, ug rat. Egész kö zel ha jolt és mámorosan suttogta: hát nem érted, hogy re mekeltél. Garyt elbûvölted. Én nem is tudom, mit mond jak. Csodállak. Hadonászott. Elfutották szemét a könnyek. Rávetette magát az ágy ra, fe jével a párnát ver deste. Még szerencse, hogy csak a pár nát, mert jó erõ vel suly kolt. Cso-dál-lak! Egyre kí nosabban éreztem magam. Mi baja lehet? Elég so kat ivott, de kü lön ben bír ta az italt. Fel ugrott, járkált magából ki kelve, bele-belenézett az arcomba. Hallatszott, hogy csikorgatja a fogát. Csil lapítani kellene, mit tegyek? Le rogyott az asz tal mel lett ál ló szék re. Zo kogásban tört ki. Vonaglások között mondta alig hallhatóan. André, szeretlek. Na, tessék. Ilyesmire nem számítottam. Bámultan rá, mereven, hi tet le nül. Bár ki volt erõ sen borulva, felfogta, hogy õ itt egye dül ver gõ dik az ér zelmeivel, engem feszélyez. Lassan, könyörögve felém nyújtotta kezét, aztán a kéz lehanyatlott, õ pedig men tegetõzött: nem lett volna sza bad el ragadtatni magát. Aludjak jól. Most mindent el fog mon dani a fe leségének, mondta, és zaklatottan kivonult. Nem kön nyen emészt hetõ este volt, a végén al tatót vettem be. Éb re dés után nem na gyon húz hat tam az idõt, várt lent a reg ge li. Nem az ebéd lõ ben, ahol az én ké nyeztetésemre tálalni szokták, hanem a konyhában, minimális edénnyel és minimális mennyiségben. P. M. sehol. Az ibolyaszem sehol. Négyszemközt a háziasszonnyal, s ebbõl a négy bõl ket tõ ki sírtan és ellenségesen próbálta érzékeltetni két kábával és zavarttal, hogy jóvátehetetlen baj történt. P. min dent el mondott. Nem aludtak egész éj szaka. Tönkreteszem a házasságukat. Hiába dadogtam, hogy sej tel mem sem volt az egész rõl, õ azt szi szegte, ne játszszam meg ma gam. Rég óta ész revette, figyelte a praktikámat. Azt akar tam mon dani, hogy akkor láthatta, ki érdekel en gem, de az tán le nyel tem. Ha õ csak ugyan nem lát ta, minek bõvítsem a bûnlajstromomat. Tudtam, kiskorúakra itt na gyon háklisak. Amivel vádolt, magában is megdermesztett. P. ott akarja õt hagy ni. El akar ve lem men ni. El akart. Haj nalban megígérte, hogy mégsem. Be lém vil lant: ez a há borgó asszony voltaképpen szövetségesem: meg akarja tartani férjét, én pedig nem aka rom tõ le el szakítani, egyáltalán szeretnék ennek a háznak a csap dájából kiszabadulni. De aztán még ezt az egyez séget is megtakarította ne kem. Ugye, meg ér tem, szó sem le het ezen túl ar ról, hogy vendégül lássanak. P. megígérte, nem keresi többet a tár saságát. Ha van egy kis becsületérzés magában, nem játszik vele többet, békén hagyja az otthonunkat. Méregbe gurultam. Itt valaki kiforgatja az igazságot. Vajon P. M. állította be a helyze tet ha mi san? Vagy a nõ akar rám kenni olyas mit, ami ért a fér jére kellene orrolnia. Asmodée jutott eszembe, Mauriac színdarabja, amelyben egy kétértelmûen viselkedõ fiatalember feldúlja egy család bé kéjét. De basszusklarinét, mikor voltam én kétértelmû? Teljesen egyértelmûen, noha elõvigyázatosan ábrándoztam az ibolyaszemû dombormûvérõl, s igazán nem tud hattam, hogy az át ható tekintetû apa engem nem el lenõriz, hanem rám áhí to zik. Mint a szép, hí ves pa tak ra. A disz nó Tol diból pe dig ahogy a gim náziumban hívtuk emlékeztem a gímszarvasra, kit seggbelõtt az ármány, s az egész idét len eseten, bár sajnáltam a háziakat, inkább nevettem, mint sírtam. Magyarázkodni semmi értelme nem volt. Megköszönni vendégszeretetüket szintén nem lehetett. Az asszony nem is köszönt vis sza, mi kor indultam. P. M.-et La Verrière-ben még egy szer-két szer lát tam, de J.-L. G. hoz ta a hírt, hogy jó esé lyem van be kerülni az Ecole Normale Supérieure-be. Sze rinte az M.G.E.N. ügyvezetõ titkára létesített kapcsolatot az elõkelõ intézménynyel, nekem pe dig nem igen nyílt mó dom fe szegetni, hogy Romain Gary men nyi ben járt el az ér dekemben. Mikor Nyugaton megindult az Irodalmi Újság, az õ Goncourtdíjas re gényérõl, Les racines du cielrõl (Az ég gyö ke rei) írtam elsõ könyvismertetésemet, de többet ve le nem ta lálkoztam, mûveit sem olvastam, mert keveredett bennük valami kelet-európaiasan moralizáló és franciásan naivul esz mé nyí tõ, ami nem járt mes sze a szoc reáltól. Amikor pe dig Emile Ajar ál néven kezdett írni, és a nyolcvanas évek ele jén egy szak dolgozatíró egyetemista kedvéért fel kel lett üt nöm a Gros Câlint (Nagy ölel kezõ), a vécében la kó óriáskígyó történetét, ezt meg a tréfás öt let el lenére siralmasan érzelgõsnek találtam. Mindazonáltal akkori hely zetemben a találkozás Gary-val az üresjárat végét jelezte. Szinte egyik napról a má sikra búcsút mondtam a tolmácséletnek, a magam szó használatával: a lógásnak. Mun ka volt ugyan a nyel vi köz vetítés, a kezdõk oktatása, mégis léhaságnak éreztem más, lényegesebb tevékenységhez ké pest. Vis sza a mû veltséghez, ez lett a sürgetõ jelszó a lak ta nya, a jó Je ro mos, a La Verrière-i kas tély kó péregénybe illõ fejezetei után. Vissza az írott szóhoz: eb bõl a továbbiakban egy jottányit sem engedtem. 16

TAKÁCS ZSUZSA A kísérleti nyúl Azt hitte, hogy vendégszereplésre érkezik, de ráébredt azon nyomban a szomorú valóságra a tûk, a maszkok és a nikkel ketrec láttán. Nem tudott örülni immár a lenyugvó nap fényében fürdõ hegykaréjnak, amely a vetítõteremben elébe tárult, s amelyen végighordozhatta volna még mesterien csiszolt, piros üvegszemét, sem a ropogós káposztalevél illatának, amelyet gondos kezek lakatra zárt fedõvel - egy húsvéti tapsifülesekkel díszített tálcán tálaltak elé. Hidegen hagyta a közszerepléseit kísérõ rajongás. Merengett a génjeiben hordott komolyság rejtélyes okain, és: mások örülnek vádolta magát. Jó szándékkal telve mégis ugrott még egyet-kettõt (vagy hármat) a tükrök elõtt, de a figyelõ szemek reflektorfényében végül is kinyúlt. 17

CZILCZER OLGA Utóélet Nem megy el láthatom itt áll az õ kedvelt kisterpeszében mozdulatlan mint Zenón nyila Kétrétbe hajtva fiókba téve a nagyjelenet kinyitom becsukom színezem naponta a félmaga fedte másik fél pihenj szimmetriáját Kocsin vonaton utazott pár szemtanú még látta bicegni a napkorongot a zavaros hullámokon mielõtt elmerült volna akkoriban sebesen folyt a történelem gödreit ásta a folyón munkaszolgálatban a fény ásott temetett ásott temetett 18