D. Tóth Kriszta, 2008 Faltisz Alexandra, 2008

Lolával az élet

D. Tóth Kriszta, 2008 Faltisz Alexandra, 2008 Szerkesztette: Erdélyi Z. Ágnes Az illusztrációkat készítette: Faltisz Alexandra Borító és könyvterv: Czeizel Balázs Megjelent a Sanoma Budapest Zrt. gondozásában 1037 Budapest, Montevideo u. 9., telefon: 437-1100 Felelôs kiadó: Szabó György vezérigazgató Könyvkiadás: Szemere Gabriella ISBN 978 963 9710 252 ISSN 17855667 Tördelés: ABC Nyomdai kivitelezés: Reálszisztéma Dabasi Nyomda Zrt. Felelôs vezetô: Berki István vezérigazgató Minden jog fenntartva. Tilos a kiadvány bármely részét a kiadó írásos engedélye nélkül adatrögzítô rendszeren tárolni, elektronikus, mechanikus, fénymásoló vagy más technikával sokszorosítani, illetve terjeszteni. Megrendelhetô a www.mc.hu weboldalon

D. Tóth Kriszta Lolával azélet Faltisz Alexandra rajzaival

mamának

Nagyon sok mindenkinek köszönöm. A támogatást, a bizalmat, a kritikát, a segítséget vagy egyszer en a jelenlétet. De f leg Alexnak, apunak, Bandinak, Lynne-nek, Allannek, Danielle-nek, Zsikének, Zsoltnak, Molnár Gabinak és Szemere Gabinak, Münz Andrásnak, Kreisz Ildinek, Panninak, és persze Ani néninek, Panni néninek, Piroska néninek, Zsuzsa néninek. És mindenki másnak, akinek közvetve vagy közvetlenül köze volt és van e csodás, izgalmas és félelmetes utazáshoz.

el szó Délután fél négy lehetett, már sötétedett Brüsszelben. Bársonyos volt a fény a szobában. Lola épp befejezte az evést, én pedig csak bámultam ôt, mintha most elôször találkoztunk volna. A mai napig képes vagyok belefeledkezni a látványába. Furcsa, követelôzô hang hasított a levegôbe, hirtelen azt sem tudtam, honnan jön. A külvilág csörömpölt már vagy fél perce. Feltápászkodtam a kanapéról, egyik kezemben az egy hónapos gyerek, szája sarkában egy csepp anyatej. A másikban egy jókora, frissen töltött pelenka. Mackónadrágot viseltem és szoptatós pólót. Meg vietnami papucsot. Nagyon, nagyon távolinak tûnt a világ, ahonnan a hang érkezett. A világ, amelyben még egy hónappal azelôtt is olyan otthonosan mozogtam. Amelynek nem volt alternatívája. Nem is értettem, mit akarhat tôlem most, nem sokkal az után, hogy olyan szívtelenül magam mögött hagytam. Vissza se néztem. Sôt, amióta kiléptem belôle, egyetlenegyszer sem gondoltam rá. És ez a világ most telefonon zaklatja hûtlen gyermekét. Mert ez zaklatás, mi más? Egy hangos-karcos hang a kipárnázott félhomályban. Megtaláltam a készüléket, amely addigra már vagy fél perce kiabált. Kitti volt a vonalban, az MTV-bôl. Beszéltem Molnár Gabriellával, a Nôk Lapja fôszerkesztôjével. Föl kellene hívnod, Kriszta, érdekli a dolog mondta, és már diktálta is a számot, ellentmondást nem tûrve. Úgy beszélt, olyan könnyed magabiztossággal, ahogy én beszéltem azelôtt. Azelôtt, hogy elhagytam volna az ô világát. Gépiesen cselekedtem, mint akit gyógyszerrel 7

szedáltak. Sokkolt a helyzet, amelyben az a világ összeért ezzel a másikkal, itt. Ezzel a finom, bolyhos, és a még mindig a hónom alatt lévô teli pelenkát leszámítva, jó szagú világgal. Leírtam a számot, megköszöntem és elköszöntem. Aztán, még mindig robotszerûen, gondolkodás nélkül tárcsáztam a Nôk Lapja szerkesztôségét. Gabi szívélyes volt, de kimért. Igazi profi. Soha nem találkoztunk azelôtt személyesen, csak méregettük egymást vagy inkább egymás munkáját. Ô a tévé képernyôjén, én meg a lap hasábjain. A beszélgetés a lényegre tört. Minden szavunk természetes volt, nem kellett bele semmi póz, vagy erôlködés. Nekem volt valamim, amit úgy éreztem talán itt az ideje megosztani másokkal. Ô pedig kész volt a befogadására. Küldj belôle néhányat, és meglátjuk. Aztán elköszöntünk. Másnap elküldtem, harmadnap visszahívott, negyednap megállapodtunk. Indulás: február ötödikén. És megszületett a Lolával az élet rovat. Egészségesen jött a világra, a szülésnél nem voltak komplikációk. Anya és gyermeke jól voltak. Már a kórházban átaludta az éjszakát, és úgy simult bele az életünkbe, mint kezem a karácsonyi bôrkesztyûbe. Úgy hangzik, mint egy igazi magyar sztárgyerek, mi? Na, a Lolával rovat minden volt, csak magyar sztárgyerek nem. Besorolhatatlan volt és fölcímkézhetetlen. Ez mindig zavarja a rendszert, meg is kellett harcolnunk a túléléséért. Elôször is, nyomokban sem lehetett fölfedezni rajta a Nôk Lapjában megszokott puha, meleg, míves stílust. Inkább csupasz volt és kemény. Ironikus, sôt néha cinikus. A veretes cizella sokaknak hiányzott. Unalmas. Nincs stílusa. Hagyja abba. Ilyesmit mondogattak. Volt, aki névvel, de legtöbben mégis név nélkül. A kritika gyakran bántó volt és személyeskedô. Keveset lehetett belôle megszívelni és megtanulni. Pedig én szerettem volna, ôszintén. Aztán ott volt az az egyáltalán nem elhanyagolható tény, hogy nem mutattuk meg Lola arcát. Megvoltak és megvannak az indokaink, meg is írtam ôket egy szép napon, itt, ebben a könyvben is el lehet olvasni, még egyszer, alaposan kiegészítve. Mégis ezt, tudom, néhányan soha nem fogják megbocsátani nekem. Mi, Lola apukája és én a mai napig vállaljuk a döntésünket. Hiszünk abban, hogy Neki 8

így jó, Vele szemben így tisztességes. Volt is nagy dilemma és fejvakarás a lapkiadónál. Aztán alaposan megbeszéltük, átrágtuk magunkat a problémán, mérlegeltük a lehetséges következményeket, és belevágtunk így, hogy Lola, a vitathatatlan fôszereplô, éppen hogy csak ott van Emlékszem Gabi e-mailjére, amikor végül beadta a derekát, és rábólintott a koncepcióra. Nem volt boldog a döntésünktôl, de valami mégis azt súgta neki, hogy érdemes kipróbálni. Szóval kaptunk egy kis idôt, az én arctalan gyerekem, unalmas /cizellálatlan stílusom, meg ez az addig példa nélküli mûfaj, amelyben egy valami más miatt ismert ember személyes dokumentációt ír mindennapi életérôl, dilemmáiról, döntéseirôl, örömérôl és fájdalmáról, és közben ô maga is felnô a feladatához. A Lolával az élet rovat pedig e türelemajándékért cserébe leküzdötte gyermekbetegségeit. Megerôsödött az immunrendszere, és beilleszkedett a közösségbe. Ôszinteséget fogadtam, mindenáron. Már akkor elegem volt a hazugságokból. Abból, hogy amit médiafogyasztóként látok/hallok/olvasok az ilyen-olyan okból ismert emberekrôl, emberektôl, sokszor mennyire távol áll a valóságtól. Ismerem a történetek szereplôit, van, akit kicsit jobban, és van, akit csak felszínesen. Én is ugyanannak a játszmának vagyok a szereplôje, mint ôk, és igen, én is követtem el hibákat. Nyilatkoztam már olyat, amit nem gondoltam komolyan, de legalábbis nem gondoltam át. Valami olyasmit hittem akkoriban, hogy a valóság, a teljes, kendôzetlen valóság nem elég izgalmas. Apró dolgokról van szó, nem világrengetô hazugságokról. Kicsit eltúlzott érzelmekrôl, fölturbózott anekdotákról. Ártalmatlan, ha az ember olvassa, aztán továbblapoz. De nagyon, nagyon veszélyes, ha az ember olyan sokszor mondja, hogy a végén már maga is elhiszi. Elhiszi, hogy különleges, miközben hétköznapi. Hogy jóságos, miközben gonosz. Hogy mûvelt, miközben primitív. Hogy kiegyensúlyozott, miközben állandó kisebbségi komplexussal küzd. A mosolygó nô a képernyôrôl, aki valójában egy kegyetlen díva. Mindegyikre van példa. Nem is egy, és nem is egy helyen. Furcsa dolog ez az ismertség. A hírnév sok pénzt generál, és nemcsak a birtokosának. Sôt itt, Magyarországon, elsôsorban nem 9

neki. Hanem az anyacsatornának és a vele szimbiózisban élô könnyû mûfajú sajtónak. Vagy bulvármédiának, ha úgy tetszik. Olyan adok-kapok ez, ahol az adok és a kapok szimultán, mindkét oldalra történik, ráadásul ugyanabban a pillanatban. Mi kitalálunk egy imidzset az illetônek, te erôsíted és terjeszted. A példányszámod emelkedik, a nézettségem nô. Bevételünk együtt gyarapodik, határ a csillagos ég. A bizonyos illetô, akinek az imidzsérôl szó van, e folyamat közepette puszta fényvisszaverô felületté válik, de ez minket nem érdekel. Hiszen ô akarta az egészet. És egy szava sem lehet! Sokat keres, megismeri a zöldséges, reklámautót tesznek a feneke alá, a legolvasottabb hetilap ingyen viszi nyaralni, és karácsonykor olyan sok repiajándékot kap különbözô cégektôl, hogy szeretteinek egyáltalán nem kell vásárolnia, ha nem akar (ó igen, ilyet is ismerek!). Közben már azt sem tudja, kicsoda ô valójában, azt pedig nem is akarja tudni, hogy mára nem jelent többet, mint a bevételek maximalizálásának eszközét. El kell telnie egy kis idônek, míg az ember fölfogja, hogy mi történik vele, és ez nem is mindenkinek sikerül. Ráadásul addigra már ráragadt a mesterséges imázs, mint a vizes búvárruha. Sok kollégám van, akirôl tudom, hogy valamikor jó ember volt. De ma már csak egy kiürült maszk, aki kétségbeesetten próbál megfelelni annak az arcnak, amit idegen kezek varrtak az igazira. De ha az ember minimális intelligenciával és annál egy kicsit nagyobb szándékkal rendelkezik, akkor képes hátralépni egyet. Erôszakkal levakarni a rácsontosodott mûarcot és elhajítani, jó messzire. Persze ilyenkor vissza kell adni a reklámautót, lemondani az ingyen utazást, a protokoll ajándékot meg el sem fogadni. És ez, bizony, nem könnyû. Hát ezért esküdtem ôszinteséget, elsôsorban magamnak. Az írás volt az utolsó lépcsôfok. Felszabadított. Megtanított megmutatni magam úgy, hogy közben megôrzöm azt, ami valóban csak rám tartozik. És úgy, hogy közben nem remegek a jóváhagyásért. Elsôsorban azt kellett vállalnom, hogy ha ôszinte maradok, ha nem kötök elvtelen kompromisszumot, ha nem próbálok megfelelni mindenféle megfogalmazatlan elvárásnak, hanem egyszerûen csak elmondom, hogy mi történt, akkor kevesebben szeretnek majd. 10

Vállaltam. Így lett a Lolával az élet tele öniróniával, magyaros cinizmussal, leplezetlen tanácstalansággal és sebezhetôséggel. És így szabadultam föl közben én, az elmúlt két év alatt. Az írás boldogság, néha küzdelem. Terápia. Ezt már egyszer, az egyik cikkemben leírtam, de most mondom még egyszer. Nemcsak abban segített, hogy elviseljem a hirtelen rám szakadt felelôsséget, amit egy másik ember ellátása és nevelése jelent, hanem abban is, hogy atomjaimra szedjem, aztán újraépítsem magam. Lola millió dologra megtanított. Például a türelemre. Az idô tiszteletére. A tudatosságra. Az átélés képességére. Az áldozatérzés nélküli lemondásra. Aztán megtanultam bízni az ösztöneimben. Elfogadni, ha valaki máshogy csinálja, nem ítélni, mert nincs tökéletes. Csak pont jó van. Ez nem az én gondolatom, hanem egy kedves olvasóé, akinek örömet szereztem a cikkeimmel. Állítólag felidézem benne a saját életét. Az egyszer volt gondolatokat és kétségeket. A boldogságot és fájdalmat, amit átélt a gyerekei mellett. A nô negyvenéves, és azt vallja, hogy csak azóta él az idôben, amióta gyereke van. Azelôtt is voltak szép meg szomorú pillanatai, kedves emlékei, de az idôt, az IDÔT csak azóta ismeri, amióta édesanya. Hát így tanulunk mi egymástól, az író és az olvasó. Én szinte véletlenül megfogalmazom az ô gyerekeivel megélt idejét, ô pedig szavakba önti nekem a lényeget. Ágnes levelét fényképezte a szemem a képernyôn, és közben azt éreztem, hogy ez a nô nagyon jókor, és nagyon jót ír nekem. Azt, hogy nem kell a tökéletes. Nincs rá szükség. Amire szükség van, az az éppen jó. Azoknak, akik fontosak, éppen akkor, és éppen ott, ahol vagyok. 11

1 T erhes. Nem egy vonal, nem két vonal, nem kereszt. Hanem hat betû, szorosan összefonódva. Kíméletlenül egymás mellé írva, majd kiverte a szememet. Jelentôségteljes sorminta. Mintha hónapokkal, sôt, évekkel ezelôtt hívtam volna gyerekem leendô apját, akirôl persze akkor még egyáltalán nem tudtam, hogy gyerekem leendô apja, hogy hozzon terhességi tesztet. Pedig nem hónapokkal vagy évekkel azelôtt történt, hanem alig tíz órája. Ugorj be az állomás melletti patikába, mert nekem nem lesz idôm kértem tôle, mielôtt fölszállt a Londonból Brüsszelbe tartó vonatra. De teljesen fölösleges az igyekezeted, úgysem vagyok terhes. Ezt már gondolatban tettem hozzá. Valahogy éreztem, tudtam, hogy nem. Biztos voltam benne Ennyit a nôi megérzésekrôl. Szóval megjelent a teszttel. Egyetlenegy dobozzal hozott, mert nem nô, és nem tudta, hogy a bizonyossághoz legalább három, de inkább négy teszt szükséges. Vagy öt. Már ha az ember elôzôleg nem tudja olyan biztosan, hogy nem terhes, mint ahogy én tudtam. Mert akkor egy is elég. A doboz modern volt, kicsi, és kézre állt. Digitális! Hívta föl figyelmemet büszkén Alex, mintha ez olyan fontos lenne. Kiírja az eredményt, betûkkel! Persze, az ô világukban nagyon is van jelentôsége annak, hogy valami di- 13

gitális avagy analóg. De részemrôl egy cseppet sem érdekelt, hogy milyen módon végzem el ezt a tökéletesen felesleges butaságot. Mennyi minden mást tehetnénk ebben az öt percben! Alig szállt le a londoni vonatról. Sétálhatnánk egyet, vagy beülhetnénk egy forró csokoládéra a Repülô Tehén alá. Vagy csak úgy, meggyújthatnánk a gyertyákat, és összebújhatnánk a kanapén, hogy átlapozzuk a Travel Magazint és megbeszéljük, hová nem utaztunk el az elôzô télen. Ehelyett itt ülök a fürdôszoba padlóján, kezemben egy digitális terhességi teszttel, ô meg kínjában a szemetet cipeli lefelé. Hallom, ahogy kopog a bakancsa az ötvenkilenc lépcsôfokon. Hát jó, akkor essünk túl rajta! Fél órával késôbb a konyhaasztalnál ültünk, ábrázatunkon ideges vigyorral. Épp most indultunk el életünk legnagyobb utazására, anélkül, hogy akár a legalapvetôbb hozzávalókat beszereztük volna. Néztük egymást, remegett a kezünk, és próbáltuk elképzelni, milyen lesz az élet Vele. Hármasban. Úgy, hogy tulajdonképpen még azt sem tudtuk, kettesben milyen. Aztán elôvettem a születésnapi buliról megmaradt pezsgôt és dugi cigarettát. Még egyszer, utoljára. De nem volt szívem rágyújtani. Már akkor féltem, pedig még csak akkora volt, mint egy zsenge zöldborsó. De már akkor Ô volt a fônök. Hajjaj, de még mennyire, hogy Ô! Körülbelül száz különbözô filmet láttam, ahol a fôhôsnô elmondja a fôhôsnek, hogy gyereket vár. De egyikben sem volt szó arról a hanyatt vágó, a semmibôl kibuggyanó félelemrôl, amit mi éreztünk. Mindenhol, mindig csak örültek. Egymás nyakába ugrottak. Meg táncoltak jókedvükben. Aztán a férfi a nô lapos hasára tette a kezét és megcsókolta. A mi kisbabánk mondogatták, miközben szerelmesen egymásra néztek. Szemünk fénye! És sírtak boldogságukban, míg ki nem futott a The End felirat. Mi meg ott ültünk a konyhaasztalnál, hallgattuk az elôzô tudósítótól örökölt orosz hûtôszekrény zümmögését, a radiátor mögött pedig pörgött a falról a festék. És esett az esô. Magyar lány, angol fiú, brüsszeli lakás, éppen hogy lezárt budapesti válóper, hajtós munka, hétvégi vonatozás egymáshoz. Mi lesz ebbôl? Féltünk, de ezt akkor még egyikünk sem merte hangosan kimondani. Aztán úgy 14

öt perc (vagy fél óra?) múlva valamelyikünk végül mégis megszólalt. Menjünk, igyunk egy forró csokit! Már nem emlékszem, kinek az ötlete volt, de friss gyermekváró szülôkként ez volt az elsô hangosan kimondott mondatunk. Úgyhogy felkerekedtünk, és lesétáltunk a belvárosba, a Repülô Tehénhez. Ahol a forró italok mellé házi készítésû csokihabot adtak. 15

2 Amikor az emberrôl kiderül, hogy gyereket vár, hirtelen tudatában lesz a testének. Annak, hogy van teste. Nem, ez így túl egyszerû. Az ember hirtelen tudatában lesz annak, hogy a teste valódi, élô anyag, amelynek bizonyos részei azért léteznek, hogy egy önmagához nagyon hasonló, de mégis más, önálló valódi élô anyagot hozzanak létre. Tehát az ember annak lesz tudatában, hogy a ott elöl, a hasa alatt valami, vagy még inkább valaki nevelkedik. Meg annak, hogy a melle igazából azért létezik, hogy táplálja ezt a bizonyos valakit. És elkezdi figyelni magát. Gyanúsan, hitetlenkedve szemlélni, ahogy a test átveszi az irányítást az elme fölött. Ez elsôre nagyon nehezen felfogható jelenség. A pozitív terhességi teszt látványának hatására az ember ezért nézegeti, tapogatja, simogatja állandóan a lapos hasfalát. Útban a Repülô Tehén felé én is ezt tettem a kabát alatt. Alex meg a szeme sarkából figyelt, láttam, ahogy azt próbálja eldönteni, hogy vajon megváltoztatott-e a terhesség. A csípôs márciusi hideg és az arcunkba zuhogó esô megtette a hatását. Mire leértünk a kávéházba, mindkettônkbe visszatért a lélek. Sôt, megkockáztatom, a jókedv is. Nem tudom, hogy a házi csokihab hangulatjavító hatásának köszönhetô-e, de Alex a forró italok gôzén keresztül egyszer csak rám nézett és azt mondta: Hát itt van. Mi hoztuk létre. Nemcsak fizikailag, hanem amúgy spirituálisan is. Emlékszel arra a londoni vendéglôre, ahol megbeszéltük, hogy egyszer majd lesz nekünk 17

egy lányunk? Hogy nekünk biztosan lányunk lesz majd egyszer? És hogy ha eljön, akkor Lolának hívjuk? Na, akkor. Akkor hoztuk létre. Most pedig itt van, és ez remek. Még nyolc hónap, és egy család leszünk! Ez az elmélet, a maga fizikai megalapozatlanságában olyan logikus volt, hogy nem vitatkoztam vele, hanem azonnal magamévá tettem. És azóta is hiszek benne masszívan. A kapcsolatunk, a beszélgetéseink Alexszal mindig is súlyos elméletek mentén mozogtak. Ti nem beszélgettek, ti analizáltok mondta egyszer az anyósom, és igaza volt. Analizáljuk egymást, egymás mondatait, a saját mondatainkat, vélt vagy valós szándékot keresünk, és érvelünk a saját igazunk mellett, kifulladásig. A magyar média szereplôit, különösen az úgynevezett álompárokat néha megkérdezik arról, hogy mi a kapcsolatuk titka. Tízbôl nyolcszor az a válasz, hogy az illetô nem fekszik le úgy aludni, hogy 18

a férjével/feleségével/élettársával haragszanak egymásra. Ezen általában hosszú percekig szoktam röhögni. Mert elôször is, az álompárok élete egyáltalán nem álomszerû. Még akkor sem, ha a legtöbben próbálnak megfelelni a rájuk aggatott címkékkel járó elvárásoknak. Álompár vagyunk? Akkor mi soha sem veszekszünk. Nálunk minden tökéletes. Harmóniában élünk egymással és önmagunkkal. Maradéktalanul szeretjük egymást és egymás családját. Hangos szó el nem hagyja szánkat. Otthon is mindig frissen borotváltak vagyunk, a sminkünk költözködés közben is tökéletes. Mosolygunk egymásra naphosszat. Ha kisbabánk születik, már a kórházban kiderül róla, hogy nagyon jó gyerek. Ügyesen szopik és az elsô naptól fogva átalussza az éjszakát. Sôt, egyhetesen forgatja a fejét és hegedûórára jár. Ugyan már! Hazugság az egész. Tegye föl a kezét, aki még soha nem feküdt le haraggal. Aki egy- 19

szer sem pityeregte, vagy hátha lesz egy-két férfi olvasója ennek a könyvnek aki nem dühöngte álomba magát. Vállalom, nálunk elôfordul. Hogy belealszunk a vitába. Nem üvöltözünk egymással, az nem jellemzô egyikünkre sem, de addig érvelünk, amíg mindketten belefáradunk. Ez a titánok harca. A család és más kívülállók számára ijesztô, de minket ez fût. Mi így mûködünk, és így mûködünk jól. Most azonban nem volt kedvem vitatkozni. És nem is volt miért. Ahogy Alex befejezte eszmefuttatását Lola spirituális fogantatásáról, hirtelen minden a helyére került. Hát persze, hogy ennek így kellett lennie. Hát persze, hogy egy család leszünk. És hát persze, hogy gyerekünk lesz. Egy kicsi titán. A háromszög harmadik oldala. A harmadik dimenzió. Téma lezárva, mindketten nyugodtan dôltünk hátra, a forró csokoládéval a kezünkben. Innentôl kezdve már csak logisztikai feladataink voltak. Úgy is, mint: közös otthon kialakítása Európa egy kompromisszumos országában, munkahelyeken a hangulat felmérése, majd fônökök értesítése, családok, illetve szelektált barátok beavatása. Na meg az elsô és legfontosabb feladat: nôgyógyász keresése Brüsszelben. Hogy papírunk legyen a bizonyosságról. Belgium különleges ország, két magyar nagykövetség is van benne. Az egyik olyan, mint minden más országban, ahol a magyar Külügyminisztérium külképviseletet üzemeltet. Bilat, ahogy a diplomatazsargon mondja. Vagyis: bilaterális, két ország közötti. Az ott dolgozók Belgium és Magyarország izgalmasnak egyáltalán nem mondható kapcsolatait építgetik és ápolgatják. A másik pedig az ÁK, azaz az Állandó Képviselet. Hivatalos nevén a Magyar Köztársaság Európai Unió mellé rendelt Állandó Képviselete. Ôk csak az unióval és Magyarország közösségi kapcsolataival foglalkoznak. Ez sem hangzik túlságosan izgalmasnak, de higgyék el nekem, nélkülük Magyarország egyáltalán nem mûködne az unión belül. Történetünkben mindkét mûintézménynek lesz még szerepe. Most, terhességem második tudatos napján viszont célzottan az ÁK honlapját kerestem föl, mert emlékeztem, hogy láttam ott egy listát belgiumi magyar szakikról, orvosokról, iskolákról. A listán mi, újságírók is rajta voltunk egytôl egyig. Tudtam, 20

hogy van rajta néhány magyar nôgyógyász is. Mindig is gyûlöltem a nôvizsgálatokat. Még a fogorvosi széknél is kiszolgáltatottabb helyzet, amikor az ember szétterpesztett lábbal fekszik egy vadidegen emberrel szemben, alsónemû nélkül, és a saját combjai között próbál valahogy szemkontaktust teremteni az éppen benne matató illetôvel. Szóval szerettem volna, ha legalább ez a szaki magyarul szólt volna hozzám. Valahogy egy porcikám sem kívánta, hogy angolul, franciául, ne adj isten, flamandul erôsítsék meg nekem, hogy gyerekem lesz. Úgyhogy gondolkodás nélkül tárcsáztam a kétfôs listán az elôkelô elsô helyet megszerzô dr. Németh Gábor telefonszámát. A rendelô a Montgomery körtér egyik ívelt házának földszintjén van. Amikor dr. Németh ajtót nyitott, Alexszal döbbenten egymásra néztünk. Mindketten ugyanarra gondoltunk. Ez biztosan egy vicc. A doktor úr hajlott hátú volt, kopasz, cérnavékony, és nagyon öreg. Jóságos arcán mosoly futott végig, amikor látta elképedésünket. Ott állt elôtte egy halálra rémült vegyes páros, életük legnagyobb utazásának ötödik napján. És akkor egy remegô kezû matuzsálem nyit nekik ajtót. Gábor mindjárt jön, én idôsebb Németh doktor vagyok, az édesapja szánt meg minket a matuzsálem, és száraz kezével jól megszorította az enyémet. Örvendek! sikkantottam, és ôszintén nagyon örültem. Ifjabb Németh 21

csakugyan hamarosan megérkezett. Ô is kopasz volt, cérnavékonynak egyáltalán nem mondható, inkább köpcös. Volt benne valami Danny DeVitóból, és abból a fura, kopasz, kancsal színészbôl, aki szintén szülészorvost játszott az Ikrek címû filmben. Németh Gábor tükörfényes feje tetejét egy varrás osztotta ketté, amely egyik fülétôl a másikig futott. Istenem, milyen sokat néztem én ezt a varrást, miközben a különbözô vizsgálatokat, ellenôrzéseket végezte rajtam! Németh Gábor azóta egyik legkedvesebb brüsszeli emlékünk lett. Terhességem kilenc hónapja, majd az utána következô hetek alatt többet láttuk, mint saját szüleinket együttvéve. Az egyik legnagyszerûbb ember, akit ismerek. Alexet és engem egy kicsit saját gyerekeinek tekintett. Istápolt minket, ha kellett, tolmácsolt a flamand ultrahangdoktornak, keményen kontrollálta elszabadulni kész kismamai súlyomat, sôt, még a borzasztó belga bürokráciával is segített megküzdeni. Amikor Lola brit állampolgárságáért folyamodtunk a követségen, ô tanúsította, hogy mi ketten Alexszal valóban egy pár vagyunk, és mint ilyen, egyikünk az apja, a másikunk pedig az anyja a királynô leendô vadonatúj alattvalójának. Övé volt a bronzérem. Enyém az arany, Alexé meg az ezüst. Merthogy elôször én tudtam meg, hogy Lola létezik, aztán az apja, majd Németh Gábor. Nem mondtuk el mindenkinek, mert nem mondhattuk. Elôször is azért, mert addig, amíg a baba tizenkét hetes nem lesz, olyan törékeny, mint egy Fabergé-tojás. Másrészt pedig azért, mert úgy gondoltuk, ez most egyelôre csak ránk tartozik. Elôször megpróbáljuk mi ketten felfogni, aztán majd elmondjuk mindenki másnak, hadd tegyék helyre ôk is önmagukban. Mert helyretenni volt mit. A sajátságos földrajzi körülményekbôl fakad, hogy sok közeli barátom még csak hírbôl ismerte Alexet. Alex szülei pedig még csak hírbôl ismertek engem. A családi bemutatkozó vizit ugyan már be volt tervezve, de az nem számított. Mostantól semmi sem számított, amirôl azelôtt azt hittük, hogy számít. A Nether Heyford-i látogatás hirtelen egészen új megvilágítást kapott. A kellôen begyakorolt Üdvözlöm, Kriszta vagyok, örülök, hogy végre találkoztunk! helyett ki kellett találnunk, hogyan építsük bele a bemutatkozásba 22

azt, hogy gyereket várok a fiától. Remegett kezünk-lábunk. Amikor ráfordultunk a szülôi utcára, rákiáltottam Alexra, hogy álljon meg. Azonnal helyre kellett hoznom a sminkemet, hiszen az elsô benyomásra nincs második esély, és nekem tele van az arcom a kezdeti terhességi hormonháború okozta pattanásokkal. Alex anyukája meg kozmetikus. Szóval kész katasztrófa a helyzet. Aztán megigazítottam a hajamat, ittam egy korty vizet, beénekeltem, elôvettem a legangolabb akcentusomat, és engedélyeztem gyerekem apjának, hogy továbbhajtson. Ôk is izgulhattak, mert kint álltak az ablakban, amikor a ház elé értünk. Pedig akkor még sejtelmük sem lehetett arról, ami a következô egy órában várt rájuk. Kriszta vagyok, örülök, hogy végre találkozunk. Már nagyon sokat hallottam önökrôl próbáltam bevetni minden sármomat. És közben úgy éreztem, a halántékomon menten elpattan az ütôér. Sütött a nap, kiültünk a teraszra. Fél óra feszengôs beszélgetés az utazásról meg a kellemes márciusi melegrôl, aztán jelentôségteljesen ránéztem Alexra. Gyerünk, nem bírom tovább, essünk túl rajta mondta neki félreérthetetlen tekintetem. Nem is értette félre. Mama, papa, ôsszel nagyszülôk lesztek. Bbbbbannnnnggggg. Még mindig itt visszhangzik a fülemben az a néhány másodperces csönd. Aztán Lynne, Alex édesanyja zokogni kezdett. Ma már tudom, hogy Lynne a legkisebb örömteli esemény hatására elpityergi magát. De akkor teljesen kiütött a jelenség. Néhány percbe telt, mire észrevette a horrort az arcomon, aztán kinyújtotta felém a kezét. Megöleltem, és közöltem vele, hogy minket is meglepett a dolog, de elmondhatatlanul örülünk neki. Allan, a leendô nagypapa addigra elôbányászott egy üveg pezsgôt a sufniból. Mire az elfogyott, önfeledten csacsogtunk a mi zöldborsónyi kislányunkról. Estére készen állt a terv Alex költözésére, harmadnapra pedig a család minden tagja velünk együtt örült. A mai napig hálás vagyok a sorsnak a családomért. Mindkét feléért. Mert tisztában vagyok vele, hogy mindez sokkal rosszabbul is elsülhetett volna. Kezdve például azzal, hogy Alex világgá szalad. Vagy a folytatásban azzal, hogy Allan és Lynne egyáltalán nem örülnek az ismeretlen, félig magyar jövevénynek, vagy hogy 23

olyannyira sokkolja ôket a hír, hogy három napig egy érdemi szót sem váltanak velem. Vagy mondjuk azzal, hogy édesapám, aki a válásomat is alig tette helyre odabent, hónapokig nem beszél velem, mert nem tudja, vagy nem akarja fölfogni a történetet. Ehelyett a Brüsszelben elköltött húsvéti ebéd fölött a nyakamba ugrott, és olyan, még Lynne nagymamát is megszégyenítô örömpityergést vágott le, hogy azóta emlegetjük. Mondom, oltári nagy szerencsém van az én angol-magyar családommal. Azzal, hogy tényleg mindenki szeret mindenkit, hogy azokban a nagy kulturálistársadalmi különbségeinkben nagyon is hasonlóak vagyunk mi magyar és angol Lola-felmenôk. Isten hozott, Er s N! 2005. október harmincadikán megváltozott az életem. Örökre és visszafordíthatatlanul. Igaz, eszem ágában sincs visszacsinálni Reggel kilenc múlt néhány perccel. Amikor beléptünk a kórház kapuján, sütött a nap és fújt az elmaradhatatlan északi szél. Az emberek hétvégén késôn kelnek Brüsszelben. Az utcákat azonban már felsöpörték, és a szemétszállítók is végeztek. Aznap az újrafelhasználható csomagokat is elvitték. Ahogy beszálltunk a liftbe, eszembe jutott, hogy mi persze megint elfelejtettük kitenni a kék és sárga zacskókat. Vagyis újabb egy hetet kell várnunk arra, hogy elvigyék a szemetet. Merthogy Brüsszelben jól mûködik a környezettudatos szemétgyûjtés. Legalábbis akkor, ha van hol tárolnod az újrafelhasználható hulladékot tartalmazó zacskókat. Azokat ugyanis hetente csak egyszer viszik el. Ha idô elôtt kiteszed az utcára, a szomszédod minimum fölcsönget és lehord a sárga földig, de az is lehet, hogy följelent Éppen ez járt a fejemben, amikor a lift hirtelen megállt az ötödik emeleten, ahol nem mindennapi látvány fogadott minket. Ha nem lettem volna kilenc hónapos terhes, biztosan a földre ülök, 24

az ixelles-i kórház szülészetén ugyanis igazi nagyüzem volt. Az éjjel hat fokot hûlt a levegô és gyülekezni kezdtek a hófelhôk. Megérkezett a hidegfront, a babák pedig elindultak kifelé, a nagyvilágba. Szülésznôk szaladgáltak kétségbeesetten egyik szobából a másikba, vajúdó kismamák küldtek riadt pillantásokat borostás párjaiknak a folyosón, közben túlterhelt orvosok próbálták a kismama-fölösleget átcsoportosítani a környékbeli kórházakba. És közben ki-ki a maga anyanyelvén flamandul, franciául, németül, angolul panaszkodott. Nekem szerencsém (?) volt. Már éppen mentôt akartak hívni hozzám, hogy átvigyen egy szomszédos klinikára, amikor megérkezett az orvosom. Kiderült, hogy mire beértünk, a felén már túl voltam. Ha nem akarják, hogy a mentôautóban szüljön meg ez a nô, akkor azonnal szabadítsanak föl egy szülôszobát! adta ki az ukázt. A jámbor belgák nem nagyon vannak hozzászokva a kemény hangnemhez, így aztán nem is volt ellentmondás. Tíz percen belül elfoglalhattuk a csillogó-villogó, 25

egyszemélyes szülôszobánkat. Az események innentôl kezdve fölgyorsultak. Németh doktor két szülést vezetett szimultán, így volt alkalmam megismerkedni az osztály más dolgozóival is. Találkoztam a morcos flamand szülésznôvel, aki minden nyögésnél tanítónénis pillantásokat küldött felém. Volt szerencsém a fiatal vallon nôvérkéhez, aki huszonöt perc és hat sikertelen próbálkozás után már be is kötötte az infúziót. És megismerkedtem a vicces német gyakorló-orvossal, aki miután ellenôrizte a baba fekvését, a következôképpen mutatkozott be: Jó napot, doktor Hasselt vagyok, német nôgyógyász, a válaszomat ( Jó napot, D. Tóth Krisztina vagyok, magyar újságíró és éppen szülök ) pedig kifejezetten humorosnak találta, amiért a mai napig hálás vagyok neki. Anélkül, hogy a szülés technikai részleteivel fárasztanám a Kedves Olvasót, a helyzet intenzitását körülírandó egyvalamit hadd áruljak el. A szülôszoba birtokba vétele után a pocakomra tették a magzatmonitort és a fájásmérô övet. Ez utóbbi kütyü a méhösszehúzódások erôsségét hivatott mérni, elvileg 1-tôl 100-ig. Na már most esetemben 117-es átlagot sikerült regisztrálnia a masinának, amit én önkívületben, párom pedig tátott szájjal vett tudomásul. Viszont a baba 2 óra alatt kint volt. Ahogy apósom fogalmazott, akár egy csôposta-küldemény. Azóta is azon gondolkozom: ha lehetôségem lett volna, akkor a hosszú, fokozatos, avagy a gyors, intenzív vajúdást választottam volna-e. Persze választásról szó sem volt, 26