Rick Yancey. Végtelen tenger

Rick Yancey Végtelen tenger Sandynek, a végtelen őrzőjének Szerelmem oly nagy, mint az óceán S oly mély, adok neked belőle, lelkem S több lesz nekem: mindkettő végtelen. William Shakespeare /Kosztolányi Dezső fordítása/

A BÚZA Nem lesz aratás. A tavaszi esőzések felébresztették az alvó magvakat, és harsányzöld hajtások sarjadzottak a lágy, nedves földből. Úgy törtek fölfelé, ahogy egy kiadós alvás után nyújtózkodik az ember. Ahogy aztán a tavasz lassan átengedte a helyét a nyárnak, az élénkzöld sarjak besötétedtek, majd addig sütötte őket a nap, míg aranybarnává nem váltak. A napok egyre hosszabbak lettek és egyre forróbbak. Sötéten kavargó fellegtornyok ontották magukból az esőt. A kalászok felemelkedtek, és az érett fejek meghajoltak a préri fölött hullámzó szélben. Egy fodrozódó függöny, egy végeláthatatlan, hullámzó tenger terült szét a horizont felé. Eljött az aratás ideje, és nem volt gazda, aki letépett volna egy kalászt is, hogy szétmorzsolgassa érdes ujjai között, aztán kifújja a pelyvát a magok közül. Nem volt aratómunkás, aki megrágta volna a magokat, hogy érezze, mint roppan szét fogai közt a búza finom héja. A gazdát elvitte a pestis, családjának maradéka pedig a legközelebbi városba menekült, ahol aztán ők is megadták magukat a betegségnek, mint az a sok milliárd többi ember, aki odaveszett a harmadik hullámban. A gazda nagyapja által épített öreg ház most elhagyatott szigetként szomorkodott a barnaság végtelen tengerében. A nappalok egyre rövidebbek lettek, az éjszakák egyre hűvösebbek, és a búza zizegett-ropogott a száraz szélben. A termés túlélte a nyári viharok jeges esőit és villámait, de a szerencse a hidegtől már nem menthette meg. Mire a menekültek behúzódtak az öreg házba, a búza már halott volt, az első fagy kemény ökle végzett vele. Öt férfi és két asszony, akik az utolsó aratás előtt még nem ismerték egymást, mostanra pedig már összekötötte őket az a kimondatlan ígéret, hogy belőlük csapatként több lehet, mint az egyének együttvéve. A férfiak felváltva őrködtek a tornácon. Napközben a felhőtlen ég szikrázott, mint valami simára csiszolt kék gyémánt, és ahogy a nap ereszkedett a horizont felé, a búzamező tompa barnáját aranyban fürdette. Az éjszakák nem finom léptekkel, osonva érkeztek, hanem mintha dühösen csaptak volna le a földre. Miután leszállt a sötétség, a csillagok fénye tisztára csiszolt ezüstté változtatta a búzamezőket. A gépesített világnak vége volt. A földrengések és a szökőárak szó szerint letarolták a partokat. A pestis embermilliárdokat emésztett el. A férfiak a tornácon a búzát figyelték, és azon töprengtek, mi következhet ezután. Egyik nap kora délután a férfi, aki őrködött, arra figyelt föl, hogy a gabona holt tengere szétválik: tudta, hogy valaki közeledik, gyors léptekkel csörtetett át a búzamezőn az öreg farmház felé. Szólt a bentieknek, mire az egyik nő kilépett, és várakozóan megállt mellette a tornácon. Látták, ahogy a magas szárak eltűnnek a barna tengerben, mintha maga a föld szippantotta volna őket magába. Akárki vagy akármi közeledett feléjük, alacsonyabb volt, mint a búzaszárak. A férfi lelépett a tornácról. Puskájával a búzamezőben nyíló ösvényt vette célba. Ott várakozott az udvaron, az asszony a tornácon várt vele, a többiek pedig bent a házban, arcukat az ablaküvegnek nyomva. Senki sem szólalt meg. Mindannyian arra vártak, hogy szétnyíljon a búzatenger függönye.

Amikor megtörtént, egy kisgyerek tűnt föl, és a várakozás néma nyugalma ezer darabra tört szét. A nő leszaladt a tornácról, és eltolta a puska csövét a föld felé. De hát csak egy kisgyerek. Képes lennél lelőni egy kisgyereket? És a férfi tanácstalanul ráncolta a homlokát, és dühösen is, hiszen oly sokszor csúnyán csalódtak már olyan dolgokban, amiket magától értetődőnek vettek. Honnan tudhatnánk? kérdezte az asszonyt. Hogy lehetnénk bármiben is biztosak ezentúl? A gyerek megbotlott a búzaszárak közt, és elesett. Az asszony odarohant hozzá, felnyalábolta, és a fiú piszkos kis arcát a keblére szorította. A férfi a puskával félreállt az útjukból. Megfagy. Be kell vinnünk. És a férfi valami nagy nyomást érzett a mellkasában. Szorongott: attól, hogy mi volt a világ, és mivé vált, ki volt ő korábban, és ki lett mostanra? És minden ki nem mondott ígéret ára nyomta a szívét. De hát csak egy kisgyerek. Képes lennél lelőni egy kisgyereket? Az asszony elsietett mellette, fel a lépcsőn, keresztül a tornácon, be a házba, és a férfi lehajtotta a fejét, mintha imádkozna, aztán felemelte, mintha csak esdekelne. Várt még néhány percig, hogy vajon nem bukkan-e fel még más is a búzából, mert teljességgel hihetetlennek tűnt számára, hogy egy pici gyerek ilyen hosszú ideig túlélte volna egyedül, védtelenül, úgy, hogy nincs mellette senki, aki megóvná. Hogy lehetséges ez? Amikor belépett az öreg tanyaház fogadószobájába, látta, hogy az asszony az ölében tartja a kisfiút. Bebugyolálta egy takaróba, és vízzel kínálta. A hidegtől vörösre mart kicsi ujjak rákulcsolódtak a bögrére. A többiek szótlanul, döbbent csodálkozással meredtek rá. Hogy létezik ilyesmi? A kisgyerek nyafogni kezdett. Tekintete egyik arcról a másikra rebbent, mintha ismerőst keresett volna köztük, de mind idegenek voltak számára, ahogy idegenek voltak ők is egymásnak, még mielőtt véget ért volna a világ. Nyöszörgött, hogy fázik, és azt mondta, hogy fáj a torka. Hogy bibis a torka. A nő, aki az ölében tartotta, ösztökélni kezdte, hogy nyissa ki a száját. Látta, hogy be van gyulladva a mandulája, de azt a kis vékony drótot, amely a garatja mellett volt beágyazva, nem láthatta. Nem láthatta se a drótot, se a drót végén lévő piciny kapszulát. Azt sem tudhatta a nő, amikor fölé hajolt, hogy bekukucskáljon a torkába, hogy a gyermekbe ágyazott eszközt úgy állították be, hogy érzékelje a leheletében a szén-dioxidot. A mi lélegzetvételünk húzza meg a ravaszt. A mi gyermekünk a fegyver. A robbanás szinte azonnal eltüntette az öreg tanyaházat a föld felszínéről. A búza elpusztítása már hosszabb időbe telt. Semmi sem maradt a házból, se a melléképületekből, se a magtárból, amelyet kétévenként feltöltöttek a bőséges terméssel. Aztán a száraz, hajlékony búzaszálak, amelyeket elemésztett a tűz, hamuvá omlottak. Napnyugtakor felkapta és az égbe emelte a tengernyi hamut a prérin végigsöprő csípős északi szél; sok száz mérföldön keresztül hordozta a szárnyán, míg végül elengedte. A hamueső szürkésfeketén szemerkélt alá, közönyösen beterítette a kopár földet.

I. A patkányprobléma 1 A világ egy felhúzott óra, amely lassan lejár. Hallom a szél jeges ujjaiban, ahogy az ablaküveget kaparássza. Érzem az ócska szálloda penészes szőnyegének és rothadó tapétájának szagában. És érzem Porcelányka mellkasában, ahogy alszik. Ahogy ütemesen kalapál a szíve, ahogy ritmusra lélegzik, meleg teste a gyorsan lehűlő levegőn a felhúzott óra nemsokára lejár. A szoba másik felében Cassie Sullivan őrködik az ablaknál. Holdfény kúszik be a mögötte lévő függöny aprócska nyílásán, és bevilágítja a szájából kiáramló párapamacsokat. Kisöccse a mellette lévő ágyban alszik, aprócska szuszogó kupac az egymásra halmozott takarók alatt. Ablak, ágy, aztán megint visszafordul, mint ahogy az inga lendül. Ahogy a fejét fordítja ide-oda, lélegzetének ritmusa, mint Mazsola lélegzetének ritmusa, mint Porcelányka lélegzetének ritmusa, mint az enyém jelzi az idő múlását, ahogy a felhúzott óra hamarosan lejár. Kigördülök az ágyból. Porcelányka nyögdécsel álmában, és mélyebbre ássa magát a pokrócok alá. A hideg lenyúl görcsös karmaival, már a mellkasomat szorongatja, bár én teljesen fel vagyok öltözve, csak a bakancsom nincs rajtam, meg az anorákom, amit fel is kapok az ágy végéből. Sullivan végignézi, ahogy felhúzom a bakancsom, aztán odamegyek a szekrényhez a hátizsákomért és a puskámért. Odaállok mellé az ablak elé. Úgy érzem, mondanom kéne valamit, mielőtt elmegyek. Lehet, hogy soha többé nem látjuk egymást. Akkor hát itt az idő mondja. Bőre sápadtan dereng a tejszerű fényben. Az orrán és az arcán szétszórt szeplők mintha lebegnének rajta. Megigazítom mesterlövészpuskám a vállamon. Igen, itt az idő. Tudod, Dumbót még értem. A nagy lapátfüle miatt. És Mazsolát is, mert olyan kicsi. Porcelánykát is vágom. A Zombit már olyan nagyon nem értem, és Ben nagyon nem akar beszélni róla, és hát, gondolom, Süti nevének meg ahhoz van valami köze, hogy olyan puha és édes. De honnan jön ez az Adu? Tudom, hova akar kilyukadni. Zombi és az öccse mellett már nem nagyon tud megbízni senkiben. Az Adu névtől mindig rátör az üldözési mánia. Én ember vagyok. Ja. Az összehúzott függönyök közötti résen lekukucskál a két emelettel alattunk lévő parkolóba, amelyet csillogó jég borít. Valakitől már hallottam ilyesmit. Én meg hülye fejjel mindent elhittem neki. Nem annyira hülye fejjel, ha figyelembe vesszük a körülményeket. Ne játszd meg magad, Adu! csattan fel. Tudom, hogy nem hiszel nekem Evannel

kapcsolatban. Neked hiszek. Az ő sztorija az, aminek se füle, se farka. Elindulok az ajtó felé, mielőtt jól lehordana. Az ember nem hozza fel az Evan Walkerügyet Cassie Sullivan előtt. Evan az a sziklarepedésből kinőtt ágacska, amelyről most lelóg a szakadék fölött, és a tény, hogy Evan elment, csak még inkább arra ösztönzi, hogy még kétségbeesettebben kapaszkodjon abba az ágacskába. Porcelányka meg se mukkan, de a sötétben is érzem, hogy rám tapad a tekintete; tudom, hogy ébren van. Visszamegyek az ágyamhoz. Vigyél magaddal suttogja. Megrázom a fejem. Már vagy százszor kiveséztük a témát, minden oldalról, és nem. Nem leszek el sokáig. Csak pár napról van szó. Megígéred? Kizárt, Porcelányka. Semmi másunk nem maradt, ami értékálló, csak az ígéret. Ezeket ésszel, megfontoltan kell beváltani, úgyhogy nem dobálózunk velük csak úgy, és nem is kótyavetyéljük el őket. A kiscsaj alsó ajka meg-megremeg. A tekintete párás. Hé, mit mondtam neked erről, katona? ellenállok a kísértésnek, hogy megérintsem. Mi a legfontosabb szabály? Csak semmi sötét gondolat válaszolja szófogadóan. Mert mit csinálnak velünk a sötét gondolatok? Elgyengítenek. És mi történik velünk, ha gyengék leszünk? Meghalunk. És mi meg akarunk halni? Megrázza a fejét. Nem, még nem. Megérintem az arcát. Hideg bőr, meleg könnyek. Még nem. Így, hogy már alig van idő az emberi órán, ez a kislány már valószínűleg elérte a középkorúságot. Sullivan és én, mi öregek vagyunk. És Zombi? Hát ő aggastyán. Az előcsarnokban vár rám, élénksárga színű kapucnis felsője fölé sídzsekit vett föl. Mindkettőt itt túrta valahol ebben a lepukkant szállóban: Zombi ugyanis egy szál vékony műtősruhában menekült el Camp Havenből. A többnapos borosta alatt vöröslik az arca, le se tagadhatná, hogy lázas. A golyó ütötte seb, amit nekem köszönhet, szétnyílt, amikor Camp Havenből menekültünk, és a tizenkét éves medikusunk toldozta-foldozta össze, úgyhogy bizonyára begyulladt. A pultnak dőlve vár rám, kezét az oldalára szorítva, és megpróbál nagyon lazának és gondtalannak tűnni. Már kezdtem azt hinni, hogy meggondoltad magad fogad Zombi, és sötét szeme úgy csillog, mintha ugratna. De az is lehet, hogy a láz teszi. Megrázom a fejem. Porcelányka. Ó, ő rendben lesz, nyugi. És hogy még jobban megnyugtasson, kiengedi a ketrecből gyilkos mosolyát, amelynek nem lehet ellenállni. Úgy tűnik, Zombi nincs igazán tisztában az ígéretek felbecsülhetetlen értékével, különben nem tolná őket ilyen természetes lazasággal, szinte oda sem figyelve. Én nem Porcelányka miatt aggódom. Szarul nézel ki, Zombi.

Az időjárás miatt van. Roppant árt az arcszínemnek. Egy második mosoly bújik elő végpoénra. Előrehajol, úgy várja-lesi, hogy én is elmosolyodom-e. Egy napon majd, Adu közlegény, csak el fogod mosolyogni magad valamin, amit én mondok, és akkor vége a világnak. Nem állok készen ekkora felelősség vállalására. Zombi felnevet, és mintha valami zörgést hallanék mélyről, a mellkasából. Tessék. Átnyújt egy másik brosúrát a barlangokról. Már van belőle egy mondom. Tedd csak el, ha esetleg elveszítenéd. Nem fogom elveszíteni, Zombi. Elküldöm veled Sütit mondja. Nem, nem küldöd. Én vagyok a felettesed. Úgyhogy el fogom. Sokkal nagyobb szükséged van neked Sütire itt, mint nekem ott. Bólint. Tudta, hogy nemet fogok mondani, de nem állta meg, hogy ne tegyen egy próbát. Talán fel kéne adnunk mondja hirtelen. Végül is, nem annyira rossz itt. Eltekintve a több ezer bolhától, a több száz patkánytól és a pár tucat hullától, a kilátás fantasztikus Még mindig tréfálkozik, még mindig arra hajt, hogy kicsaljon belőlem egy mosolyt. A kezében lévő brosúrára pillant. Évi átlaghőmérséklet: huszonnégy fok! Legalábbis míg be nem temet a hó, vagy le nem esik a hőmérséklet megint. Ez a helyzet fenntarthatatlan, Zombi. Máris túl sokáig voltunk itt. Nem értem. Már agyonbeszéltük a témát, minden oldalról körbejártuk, de még mindig fújja a magáét. Időnként eltöprengek Zombin. Muszáj megpróbálnunk, és tudod, hogy nem mehetünk oda csak úgy vaktában folytatom. Esélyes, hogy vannak még túlélők, akik ott rejtőzködnek a barlangokban, és lehet, hogy nem vörös szőnyeggel fogadnak majd minket. Különösen, ha már volt szerencséjük Sullivan valamelyik Némítójához. Vagy valamelyik hozzánk hasonló újonchoz fűzi hozzá. Úgyhogy kiderítem merre mennyi, és pár nap múlva már itt is vagyok. Nem felejtettem el, mit ígértél. Ez nem volt ígéret. Már nincs mit mondani. Millió dolgot kellene még elmondani. Lehet, hogy most látjuk egymást utoljára. Bizonyára ő is erre gondol, mert így szól: Köszönöm, hogy megmentetted az életemet. Golyót eresztettem az oldaladba, úgyhogy most lehet, hogy meg fogsz halni. Megrázza a fejét. A tekintete csillog a láztól. Az ajka hamuszürke. Miért kellett Zombinak nevezniük? Baljós jel. Amikor először megpillantottam, épp ökölfekvőtámaszokat végzett a gyakorlótéren, az arca eltorzult a dühtől és a kíntól, és két ökle alatt kis tócsába gyűlt a vér az udvar betonján. Ki ez a srác?, kérdeztem. A neve Zombi. Megküzdött a pestissel, és ő győzött, azt mondták nekem, és én nem hittem el. Senki nem tudja legyőzni a pestist. A pestis egyenlő a halálos ítélettel. És Reznik, a kiképzőtiszt odahajolt fölé, és leüvöltötte a fejét, Zombi meg abban a lógó kék kezeslábasában vért izzadva túltolta magát azon a határon, amikor már képtelenség, lehetetlen még egyszer felnyomni magát az embernek. Igazán nem is tudom, miért

csodálkoztam ezek után, amikor megkért, hogy lőjem le, hogy betarthassa a Mazsolának tett betarthatatlan ígéretét. Onnantól fogva, hogy farkasszemet nézel a halállal, és a halál pislog először, már semmi sem lehetetlen. Még a gondolatolvasás sem. Tudom, mire gondolsz szólal meg. Nem. Nem tudod. Azon morfondírozol, hogy vajon megcsókolj-e búcsúzóul. Miért csinálod ezt? kérdezem. Miért flörtölsz velem? Megvonja a vállát. A mosolya ugyanolyan ferde, mint a pultnak támaszkodó teste. Mert ez normális dolog. Neked nem hiányzik az, ami normális? teszi fel a kérdést. Tekintete mélyen a szemembe fúródik, mintha kutatna bennem valami után, sosem tudom igazán, mire kíváncsi. Tudod, mire gondolok autós éttermek, mozi szombat este, és fagyi meg szendvicsek, és megnézni a Twittered? Megrázom a fejem. Én nem twittelek. Akkor Facebook? Kezdem felhúzni magam. Időnként nehezen tudom elképzelni, hogyan tudott idáig eljutni. Elvesztett dolgok után sóvárogni pont ugyanolyan, mint olyasmiben reménykedni, ami soha nem történhet meg. Mindkét út zsákutca: és a kétségbeesésbe vezet. Nem fontos válaszolom. Ezek most már mind lényegtelen dolgok. Zombi nevetése mélyen a torkából szakad fel. Gurgulázva tör fel, mint egy meleg vizű forrás forrón bugyborékoló vize, és én már csöppet sem vagyok dühös rá. Tisztában vagyok azzal, hogy beveti minden csáberejét, és valahogy azt is tudom, hogy amit tudatosan művel, az semmit sem von le a hatásból. Ez is az egyik oka annak, hogy Zombi egy kicsit elbizonytalanít, mert nyugtalanító és zavarba ejtő hatással van az emberre. Vicces mondja, hogy milyen nagy ügynek gondoltuk, és mennyire nem számítanak ezek. Tudod, mi fontos igazán? Megáll, várja a válaszom. Úgy érzem magam, mint akit csőbe akarnak húzni egy jó poén kedvéért, ezért inkább nem szólok semmit. A sulicsengő. Most aztán tényleg sarokba szorított. Tudom, hogy itt valami manipuláció zajlik a háttérben, de tehetetlennek érzem magam ahhoz, hogy leállítsam. A sulicsengő? A legközönségesebb hang a világon. És amikor vége lesz ennek az egésznek, újra megszólalnak majd a figyelmeztető csengők. Nyomatékosan ejti ki a szavakat. Talán azon aggódik, hogy nem értem, miről beszél. Gondolj bele! Amikor újra megszólal a sulicsengő, minden visszatér a normális kerékvágásba. A kölykök berohannak az osztálytermekbe, aztán egész órán halálra unják magukat, arra várva, hogy végre megszólaljon már az az átkozott csengő, és már azon törik a fejüket, hogy mit fognak csinálni este, meg a hétvégén, meg a következő ötven évben. Ők is tanulni fognak a természeti katasztrófákról, meg a betegségekről, meg a világháborúkról, pont mint mi. Tudod, ilyenekről, hogy: és amikor jöttek a földönkívüliek, hétmilliárd ember meghalt, aztán megszólal a csengő, és mindenki rohan ebédelni, és amiatt panaszkodnak a kölykök, hogy már megint szottyos a sült krumpli. Tudod, valahogy

így: Huh, hétmilliárd ember, az sok. Szomorú. Te, meg akarod enni az egész sült krumplidat? Ez a normális. Ez az, ami számít. Szóval nem akart csőbe húzni. Nem viccelt. Szottyos sült krumpli? Jól van, na. Az egésznek nincs értelme. Tiszta idióta vagyok. Mosolyog. Fogsora szinte világít a sötét, többnapos borostában, és mivel az előbb felvetette a témát, most arra gondolok, hogy ha megcsókolnám, vajon a felső ajka fölötti borosta csiklandozna-e. Félresöpröm a gondolatot. Az ígéretek felbecsülhetetlen értékűek, és egy csók is egyfajta ígéret. 2 A csillagok fényét semmi nem homályosítja el, átsütnek a sötétségen, és gyöngyházszín derengésbe vonják az országutat. A száraz fű csillog; a csupasz fák is csillognak. Eltekintve a halott föld fölött elsüvítő széltől, a téli éjszaka csendje borul a világra. Lekuporodom egy elhagyott terepjáró mellett, és vetek még egy utolsó pillantást a szállóra. Jellegtelen, kétemeletes fehér betonkocka, egy csomó másik érdektelen fehér betonkocka között. A szálló mindössze négy mérföldre van attól a hatalmas krátertől, amelynek helyén nem olyan rég még Camp Haven volt, és mi csak Hotel Walkerként emlegettük magunk között, a közelben lévő óriási lyuk tervezőjének tiszteletére. Sullivan azt mondta, hogy a terv szerint ebben a hotelban kell találkoznia Evannel. Ami engem illet, szerintem túl közel volt a bűntény helyszínéhez, túlságosan nehezen védhető, és különben is, Evan Walker már halott: márpedig egy randihoz legalább két emberre van szükség, emlékeztettem Zombit. De lehurrogtak, mert ha Walker tényleg egy közülük, elképzelhető, hogy valahogyan sikerült mégis túlélnie. Hogyan? kérdeztem. Voltak menekülőkabinok mondta Sullivan. És akkor? Összevonta a szemöldökét. Vett egy mély lélegzetet. Nos elmenekülhetett az egyikben. Ránéztem. Visszanézett rám. Egyikünk sem mondott semmit. Végül Zombi törte meg a csendet. Hát valahol meg kell húzódnunk, Adu. Akkor még nem találta meg a brosúrát a barlangokról. És akkor tételezzük fel róla a legjobbat. Tételezzük fel a legjobbat? kérdeztem vissza. Hogy valóban az, akinek mondja magát. Zombi Sullivanra pillantott, aki még mindig dühösen bámult minket. Hogy betartja az ígéretét. Azt ígérte, hogy meg fog találni engem magyarázta. Én láttam a teherszállító repülőgépet mondtam. De semmiféle menekülőkabint nem láttam. A szeplők alatt Sullivan lassan elpirult. Csak mert te nem láttál egyet sem Ennek semmi értelme mondtam Zombi felé fordulva. Egy nálunk több ezer évvel

fejlettebb lény a saját fajtája ellen fordul miért is? A miértekhez nem kaptam brosúrát válaszolta Zombi félig mosolyogva. Ez az egész történet több sebből is vérzik mondtam. A csupasz öntudat elfoglalja az emberi testet. Ha nincs szükségük gazdatestekre, nincs szükségük bolygóra sem! Lehet, hogy valami másra kell nekik a bolygó. Zombi keményen próbálkozott. Mégis mire? Itt fogják legeltetni a marháikat? Vagy ide jönnek majd vakációzni? Volt valami, ami nagyon zavart az egészben, egy kis akadékoskodó belső hang kitartóan nyaggatott: valami nem stimmel. De sehogy sem tudtam megfogni azt a valamit, hogy megnézzem, mi az. Valahányszor próbáltam nyakon csípni, elillant. Nem nagyon volt idő belemenni a részletekbe csattant fel Sullivan. Tudod, kicsit elvonta a figyelmemet, hogy kimentsem a kisöcsémet egy haláltáborból. Elengedtem a fülem mellett. Amúgy is úgy nézett ki a feje, mintha bármelyik pillanatban felrobbanhatna. És most ugyanezt a fejet látom felsejleni a második emelet magasságában, amikor utoljára visszanézek. És ez baj, nagyon nagy baj! Igen könnyű célpontot nyújt egy mesterlövésznek. Megtörténhet, hogy a következő Némító, akibe Sullivan belebotlik, nem lesz annyira elvakult a szerelemtől, mint ez az első. Behúzódom az utat szegélyező fák mögé. Az ősz letiporta a növénymaradványokat, amelyek jéggé dermedve roppannak meg a bakancsom alatt. A száraz levelek úgy pöndörödnek össze, mint megannyi kis ökölbe szorított kéz. Mindenütt szemét és mindenféle emberi csont, ami a dögevők után maradt. A hideg szél távolról enyhe füstszagot hoz magával. A világ még vagy száz évig égni fog. A tűz felemészt mindent, amit fából és műanyagból és gumiból és textilből készítettünk, azután pedig a víz és a szél és az idő foga porrá őrli majd a követ és a vasat is. Döbbenetes, hogy attól féltünk, a földönkívüliek bombáinak és halálsugarainak tüzében pusztulnak majd el a városaink holott semmi másra nem volt szükség, csak az anyatermészetre és egy kis időre. Meg persze emberi gazdatestekre, legalábbis Sullivan szerint, annak ellenére, hogy szintén Sullivan szerint nincs is szükségük testre. Egy virtuális létnek nincs szüksége fizikai bolygóra. Amikor először mondtam ezt, Sullivan nem akart rám figyelni, Zombi pedig úgy tett, mintha nem számítana. Mindegy, hogy mi motiválja őket, a lényeg az mondta, hogy mindannyiunkat ki akarnak irtani. A többi csak értelmetlen locsogás. Talán így van. De én nem hiszek ebben. A patkányok miatt. Elfelejtettem szólni Zombinak a patkányokról. 3 Mire felkel a nap, elérem Urbana déli peremkerületeit. Ütemterv szerint. Felhők gördülnek az égboltra észak felől; a nap felkel a lombsátor mögött, és csillogó vörösesbarnára festi maga alatt az eget. Megbújok a fák között, míg újra le nem száll az éjszaka, aztán átvágok a várostól nyugatra lévő nyílt mezőn, és imádkozom magamban, hogy még egy ideig kitartson a vastag felhőtakaró, legalább addig, amíg újra ki nem érek a sztrádára a másik oldalon. Urbanát megkerülni jó pár mérfölddel

meghosszabbítja az utat, de csak egy dolog van, ami kockázatosabb, mint nappal bóklászni egy városban: éjszaka bóklászni egy városban. És minden a kockázatról szól. Köd száll fel a fagyos talajról. Nagyon hideg van. Annyira, hogy égeti az arcomat, és minden egyes lélegzetvételbe belesajdul a mellkasom. Mélyen a génjeimben érzem az ősi sóvárgást a tűz melege után, amely belénk van ágyazva. A tűz megszelídítése volt az első nagy lépés a történelmünkben: a tűz megvédett minket, melegen tartott, és az étrendünket átalakítva ahogy a diófélékről és bogyókról áttértünk a fehérjében gazdag húsokra az agyunkat is átalakította. És most a tűz egy újabb fegyver lett ellenségünk arzenáljában. Ahogy befészkeli magát a kemény tél, két elfogadhatatlanul nagy kockázat között őrlődünk: vagy halálra fagyunk, vagy felhívjuk ellenségünk figyelmét a tartózkodási helyünkre. Leülök, hátammal egy fának dőlve, és előhúzom a brosúrát. Ohio legszínesebb barlangjai! Zombinak igaza van. Nem éljük túl tavaszig, ha nem találunk magunknak menedéket télire, és a barlangok jelentik a legjobb ha nem az egyedüli esélyünket. Lehet, hogy már bevette vagy elpusztította az ellenség. Talán már elfoglalták olyan túlélők, akik nem haboznak azonnal lőni, ahogy egy idegen bukkan fel a láthatáron. De minden egyes nap, amelyet abban a szállóban töltünk, tízszeresére növeli a kockázatot, hogy ránk találnak. Ha ez a barlangos dolog nem jön össze, nincs B tervünk. Nincs hova elfutnunk, nincs hova elrejtőznünk, és a szembeszállás, a harc ötlete röhejes. Lejár az idő. Amikor felhívtam erre a figyelmét, Zombi azt felelte, hogy túl sokat agyalok. Mosolygott. Aztán már nem mosolygott, és azt mondta: Ne hagyd, hogy bejussanak a fejedbe! Mintha ez valami focimeccs lett volna, ő meg az edző, aki buzdító beszédet tart a félidőben. Ne törődj a hatvanöt nulla eredménnyel. Játssz a becsületért! És a büszkeségért! A méltóságodért! Ezek azok a pillanatok, amikor legszívesebben felpofoznám nem mintha ez bármit is megoldana, de legalább jobban érezném magam tőle. A szél elült. A levegő tele van a várakozás izgalmával. Vihar előtti csönd. Ha havazni fog, csapdába esünk. Én itt az erdőben. Zombi a szállóban. Még mindig vagy húsz mérföldre vagyok a barlangoktól mit vállaljak be? A nyílt mezőn való gyaloglást nappal? Vagy reménykedjem abban, hogy hátha nem kezd el esni a hó, legalább estig? De vissza a K betűs szóhoz! Minden a kockázatról szól. És nem csak a miénkről. Az övékéről is: beágyazni magukat emberi testekbe, haláltáborokat létesíteni, kölyköket kiképezni arra, hogy befejezzék az emberiség kiirtását, ez az egész mind őrülten, ostobán kockázatos. Mint Evan Walker: disszonáns, nem logikus, és egyszerűen baromi fura. Az első támadások brutálisan hatékonyak voltak, az emberiség kilencvennyolc százalékát eltörölték a föld felszínéről, és még a negyedik hullámnak is volt értelme: elég nehéz komoly ellenállást kiépíteni, ha nem bízhatunk meg egymásban. De ezek után briliáns stratégiájuk kezdett szétesni. Volt tízezer évük arra, hogy kiirtsák az emberiséget a Földről, és ez minden, amivel elő tudnak rukkolni? Ez a kérdés zakatol az agyamban folyamatosan, és képtelen vagyok másra gondolni, mióta Porcelányka És a patkányok éjszakája óta. Az erdő mélyén, valahol baloldalt mögöttem, halk nyögés töri meg a csendet. Azonnal

felismerem a hangot, legalább ezerszer hallottam már, amióta Azok megérkeztek. Még az elején majdnem mindenhol ezt lehetett hallani, mint egy folyamatos háttérzajt, mint régen a forgalom zúgását a zsúfolt sztrádán: a szenvedő emberi lény hangja volt ez. Előhúzom zsákomból a nézőkét, és óvatosan beállítom a lencsét a bal szememen. Lassan, higgadtan. Csak semmi pánik. A pánik lekapcsolja a neuronokat. Felállok, ellenőrzöm puskámon a závárt, és a fák között elkezdek a hang felé osonni, folyamatosan fürkészve a terepet az árulkodó zöld ragyogás a fertőzöttek után. Köd terjeng a fák között, a világot fehérbe csomagolva. A fagyos talajon lépteim, akár a mennydörgés robaja. Minden lélegzetvételem egy-egy hangrobbanás. A finoman áttetsző fehér függöny szétnyílik, és körülbelül húsz lépésre megpillantok egy alakot, aki egy fának támaszkodva ül, hátravetett fejjel, az ölébe szorított kézzel. A feje nem ragyog zölden, ami azt jelenti, hogy nem civil része az ötödik hullámnak. Célba veszem a fejét. Kezeket fel! Látni akarom a kezed! A fiú szája nyitva. Üres tekintettel bámulja a szürke eget a csupasz, jegesen megcsillanó faágak között. Közelebb lépek. Mellette a földön az én puskám tökéletes mása. Nem nyúl érte. Hol vannak a többiek a rajodból? kérdezem. Nem válaszol. Leeresztem lassan a puskám. Idióta vagyok! Ebben a hidegben látnom kéne a lehelet páráját. De nincs semmi. A nyögés, amit hallottam az utolsó lehelete lehetett. Lassan, visszatartott lélegzettel körbefordulok, de nem látok mást, csak a ködbe burkolózó fákat. Nem hallok mást, csak a fülemben zubogó vér dobolását. Azután odalépek a holttesthez, nyugalmat erőltetek magamra, és lassan, körültekintően szemrevételezek mindent. Csak semmi pánik. A pánik gyilkol. Ugyanolyan fegyvere van, mint nekem. Ugyanolyan terepruha. És ott van mellette a földön a nézőke is. Hiba nélküli ötödik hullámos, kétség nem fér hozzá. Az arcát tanulmányozom. Mintha ismerős lenne. Olyan tizenkét-tizenhárom évesnek saccolnám, nagyjából Dumbóval egyidős lehet. Letérdelek mellé, és ujjbegyemet a nyakához szorítom. Nincs pulzusa. Kinyitom a zubbonyát, és felhúzom véráztatta pólóját, hogy megnézzem a sérülését. Egyetlen nagy kaliberű golyó fúródott a hasába. Egy golyó, aminek nem hallottam a hangját. Vagy azért, mert már jó ideje itt hever, vagy mert a lövész hangtompítót használt. Némító. Sullivan szerint Evan Walker egymagában végzett egy egész rajjal, éjszaka, sebesülten, mintegy bemelegítésül, mielőtt egyedül fölrobbantott volna egy komplett katonai bázist. Akkoriban kétségeim voltak Cassie sztorijának hitelességét illetően. Most meg itt egy halott katona a lábamnál. A raja akció közben eltűnt. Én meg egyedül vagyok: körülöttem a néma erdő és a tejszerű fehér köd. Most valahogy nem tűnt olyan vad túlzásnak, amit mondott. Gondolkodj gyorsan! Ne ess pánikba! Ahogyan a sakkban. Latolgasd az esélyeket! Mérd fel a kockázatot! Két lehetőségem van. Maradok nyugton, míg nem történik valami, vagy le nem száll az este. Vagy elhúzok innen az erdőből, nagyon sebesen. Akárki ölte is meg a srácot, nem

tudhatom, hogy már mérföldekre jár-e innen, vagy itt kuporog valamelyik fa mögött, arra várva, hogy tiszta célpontot nyújtsak. A lehetőségek száma megsokszorozódik. Vajon hol van a raja? Meghaltak? Elindultak levadászni a gyilkosát? És mi van akkor, ha az egyik társa, egy újonc lőtte le, aki átment Dorothyba? Felejtsd el a raját! Mi történik majd, ha megérkezik az erősítés? Előrántom a késem. Öt perc telt el azóta, hogy rátaláltam. Már halott lennék, ha valaki tudná, hogy itt vagyok. Várok, míg besötétedik, de fel kell készülnöm arra az eshetőségre, hogy egy másik ötödik hullámos áruló kúszik felém a ködben. Megnyomom erősen a tarkóját, míg rá nem találok a piciny dudorra a sebhely mögött. Csak nyugi! Ez is olyan, mint a sakk. Lépés és válaszlépés. Finoman bemetszem a sebhely mellett, és kipattintom a késem hegyével a golyócskát, amely egy vércseppen himbálódzik. Hogy mindig tudjuk, merre jártok. Hogy meg tudjunk védeni titeket. Kockázat. Annak a kockázata, hogy zölden ragyogok fel valakinek a keresőjében. Ezzel szemben annak a kockázata, hogy az ellenség egyetlen gombnyomással rántottát süt az agyamból. A golyócska a maga vérágyában. A fák borzasztó csendje, a fogvacogtató hideg, a faágak között tekergő köd, akár az összekulcsolódó hideg ujjak. És Zombi hangja a fejemben: Túl sokat agyalsz! Begyűröm a golyócskát az ínyem mögé. Hülyéje! Előbb tán le kellett volna törölnöm. Még érzem rajta a kölyök vérének az ízét. 4 Nem vagyok egyedül. Nem látom és nem is hallom, de érzem. Minden porcikám bizsereg az érzéstől, hogy valaki figyel. Kényelmetlenül ismerős érzés, amely már a kezdetektől fogva jelen van. Már pusztán az alatt a tíz nap alatt törést okozott az emberi építményben, hogy megjelent, és csöndesen lebegett az égbolton az anyahajó. Ez egy másfajta járványszerűen terjedő betegség: a bizonytalanság; a félelem; a pánik. Bedugult sztrádák, elhagyatott repterek, elözönlött sürgősségi osztály, kormányok zárlat alatt, étel- és benzinhiány, egyes helyeken rögtönítélő bíróságok, más helyeken fékevesztett törvénytelenség. Az oroszlán a magas fűben lapul. A gazella beleszimatol a levegőbe. A rettentő csend, mielőtt a ragadozó lecsapna. Tízezer éve először, újra átéljük, milyen lehet prédának lenni. A fákon rajokban gyülekeznek a varjak. Fényes, fekete fejükkel, üres, fekete szemükkel, görnyedt hátú sziluettjükkel a parkokban üldögélő öregemberekre emlékeztetnek. Itt most több százan gubbasztanak az ágakon; időnként lehuppannak a földre, és ott szökdécselnek. A mellettem heverő holttestre nézek: a tekintete üres és feneketlen, mint a varjaké. Tudom, miért jöttek a madarak. Az éhség hozta ide őket. Én is éhes vagyok, úgyhogy kihalászom a zsákomból a zacskó szárított marhahúsom és egy kis alig lejárt gumicukrot. Az evés is kockázattal jár, mivel el kell távolítanom a nyomkövetőt a számból ugyanakkor riadókészültségben kell lennem, ahhoz viszont tápanyagra van szükségem. A varjak engem figyelnek, félrebiccentett fejjel, mintha

feszülten hallgatóznának, hogy meghallják, hogyan rágom a húst. Ostoba dagadtjai! Mégis mennyire vagytok éhesek? A támadások több millió tonna húst kínáltak fel nekik tálcán. Amikor a legjobban tombolt a pestis, hatalmas madárcsapatok sötétítették el az eget, az árnyékuk fenyegetőn suhant végig a füstölgő táj fölött. A varjakkal és egyéb dögevő madarakkal zárult a kör a harmadik hullám idején. Fertőzött hullákon éltek, aztán szétszórták a vírust az új televényen. Lehet, hogy mégis tévedtem? Talán egyedül vagyunk, én meg a halott kölyök. Ahogy múlnak a másodpercek, egyre nagyobb biztonságban érzem magam. Ha valaki figyel, csak egyetlenegy magyarázatot tudok elképzelni arra, hogy még mindig nem lőtt rám: azért vár, hogy lássa, nem tűnik-e még föl pár idióta játék katona. Befejezem a reggelit, és visszacsúsztatom a golyócskát a számba. A percek ólomlábakon vánszorognak. Ami a legjobban összezavart az invázió után, közben miután az ember végignézhette, ahogy a szerettei és az ismerősei rendre a legborzalmasabb módokon halnak meg, az az volt, hogy mennyire lelassult az idő, miközben felgyorsultak az események. Tízezer év kellett egy civilizáció felépítéséhez, tíz hónap a megsemmisítéséhez, és úgy éreztem közben, hogy minden nap legalább tízszer olyan hosszú ideig tart, mint az előző, az éjszakák pedig tízszer hosszabbak, mint a nappalok. Azoknak az óráknak az unalmánál csupán egyvalami volt kínzóbb: az a rettenetes tudat, hogy akármelyik pillanatban végük szakadhat. Délelőtt lassanként felszáll a köd, és szállingózni kezd a hó, kisebb pelyhekben, mint a varjak gombszeme. A levegő meg se rezzen. Mesébe illő fényes, fehér ragyogás vonja be az erdőt. Ha nem erősödik a hóesés, rendben leszek estig. Hacsak el nem alszom. Már vagy húsz órája nem aludtam, és most kellemesen melegem van, és kicsit kába vagyok. Ebben az áttetszően finom, törékeny csendben egekbe szökik a paranoiám. Látom a fejem pontosan a puskája célkeresztjének közepén. A magasban gubbaszt valahol az ágak között. Nem mozdul, ahogy az oroszlán áll lesben a bozótban. Egy rejtély vagyok számára. Most be kéne pánikolnom. Még nem lő, mert várja, hogy kibontakozzon a jelenet ilyen vagy olyan irányba. Kell, hogy legyen valami értelme annak, hogy ott kempelek egy holttest mellett. De nem pánikolok be. Nem fogok kitörni, mint egy halálra rémült gazella. Én több vagyok, mint pusztán a félelmeim összessége. Nem a félelem fogja legyőzni őket. Nem a félelem, és nem a hit, sem a remény, de még a szeretet sem hanem a düh. Cseszd meg, mondta Sullivan Voschnak. Ez volt történetének egyetlen olyan pontja, amely hatással volt rám. A csaj nem sírt. Nem imádkozott. Nem könyörgött. Azt hitte, hogy vége a dalnak, és amikor vége a dalnak, amikor az óra mutatója már az utolsó másodperc felé lendül, és mindjárt megáll, akkor vége a sírás, az imádkozás és a könyörgés idejének is. Cseszd meg suttogom. Már attól, hogy kimondtam, jobban érzem magam. Kimondom hát újra, ezúttal hangosabban. A hideg levegő messze viszi a hangom. Csapkodó fekete szárnyak a jobbomon, mélyen a fák között, a varjak rekedt károgása, és a keresőmben felvillan valami zöld ragyogás a sok barna és fehér folt között. Megvagy! Nem lesz könnyű lövés. Nem lesz könnyű, de nem is lehetetlen. Életemben nem volt még tűzfegyver a kezemben egészen addig, míg az ellenség rám nem talált a

búvóhelyemen egy pihenőben Cincinnati mellett, aztán elvitt a táborukba, és egy puskát adott a kezembe, és abban a pillanatban a kiképzőtiszt azon kezdett tanakodni hangosan, hogy a parancsnokság vajon tévedésből küldött-e egy igazi adu ász mesterlövészt az egységéhez. Hat hónap múlva golyót küldtem annak az embernek a szívébe. Ez egy adottság. Az ádáz zöld ragyogás egyre közelebb jön. Rájöhetett, hogy kiszúrtam. Nem érdekes. Megsimítom a ravasz hűvös fémjét, és végignézem, amint a fénygolyó egyre nagyobbra duzzad a nézőkén keresztül. Talán azt hiszi, hogy lőtávolon kívül van. Vagy épp most keres valami alkalmasabb helyet, ahonnan pontosabban célba vehet. Nem érdekes. Lehet, hogy mégsem Sullivan csendes gyilkosainak egyike. Lehet, hogy csak valami nyomorult túlélő, aki abban reménykedik, hogy megmentik. Nem érdekes. Most már csak egy dolog számít. A kockázat. 5 A szállóban Sullivan elmesélte, hogy lelőtt egy katonát valami sörhűtők mögött, és hogy milyen ramatyul érezte magát utána. Nem puska volt, érted? próbálta magyarázni. Egy feszület volt. Miért annyira fontos ez? kérdeztem. Lehetett volna egy rongybaba vagy egy zacskó M&M s. Volt más választásod? Nem volt. Pont erről beszélek. Megráztam a fejem. Néha rosszkor vagyunk rossz helyen, és ami történik, azért senki sem hibás. Te csak rosszul akarod érezni magad, hogy aztán jobb legyen. Rosszul érezni magam, hogy aztán jobb legyen? ismételte meg, miközben a szeplői lángoltak a felháborodástól. Ennek aztán tényleg rohadtul nincs semmi értelme. Megöltem egy ártatlan srácot, nézzétek, mekkora bűntudatom van emiatt fejtettem ki. Ettől a fickó még nem támad föl. Jó sokáig bámult rám meredten. Na, már értem, miért akart téged olyan nagyon Vosch a csapatba mondta végül. Feje, ez a ragyogó, zöld paca mind közelebb kerül hozzám, átfurakodik a fák között, és most már a puskáját is látom felcsillanni a lagymatag hóesésben. Hát ez tuti, hogy nem egy feszület. Ölemben a puskám, a fejem hátradöntöm a fa törzsének, mintha kicsit elbóbiskoltam volna, vagy mintha belefeledkeztem volna a csillogó faágak között alápilinkélő hópelyhek látványába. Oroszlán a szavanna magas füvében. Már alig ötven lépésre van tőlem. Egy M16-os lövedékének kezdősebessége másodpercenként nagyjából ezer méter. Ez azt jelenti, hogy körülbelül kétharmad másodperce van még a Föld nevű bolygón. Remélem, értelmesen tölti el.

Oldalra lendítem a puskám, kiegyenesítem a vállam, és a mozdulat beteljesítéseképpen útjára eresztem azt a golyót. A varjak seregestül lőnek ki a fákról, fekete szárnyak leple, rekedt, méltatlankodó ricsaj sepri végig a levegőt. A fényes, zöld paca a földre hull, és nem mozdul többet. Kivárok. Jobb várni, lássuk, mi történik ezután. Öt perc. Tíz. Semmi mozgás. Semmi hang. Csak a nagy fehérség fenyegető csendje. Az erdő most olyan üresnek tetszik a madarak nélkül. A fának támasztott háttal lassan felállok, aztán még néhány percig mozdulatlan maradok. Most újra látom a zöld ragyogást. A földön. Mozdulatlan. Átlépek a halott újonc testén. Fagyott levelek ropognak a bakancsom alatt. Minden lépés méri a hátralévő időt. Félúton a test felé döbbenek rá, hogy mit tettem. Porcelányka fekszik összegömbölyödve egy földön heverő fa mellett. Arcát beborítja a tavalyi levelek száraz szőnyege. Egy sor üres hűtő mögött egy haldokló férfi szorította melléhez a feszületet. Gyilkosának nem volt választása. Ők nem hagytak neki más választást. A kockázat miatt. A lány kockázata miatt. Az ő kockázatuk miatt. Letérdelek mellé. A fájdalomtól tágra nyílt szemmel néz rám. Felém nyújtja a kezét. Sötétvörös a szürke fényben. Porcelányka suttogom. Porcelányka, mit keresel te itt? Hol van Zombi? Tekintetemmel a környező fák sűrűjét pásztázom, de nem látom se őt, se mást. Porcelányka mellkasa zihálva emelkedik-süllyed, habos vér gyöngyözik ki az ajkai közül. Fulladozik. Finoman a talaj felé fordítom az arcát, hogy kitisztíthassam a száját. Biztos hallotta, hogy káromkodom. Így találhatott rám, a hangom után jött. Porcelányka sikoltozni kezd. Sikolyai éles késként szabdalják fel a dermedt csöndet, és ott pattognak a fák törzsei között. Elfogadhatatlan. Rászorítom a kezem véres ajkára, és arra kérem, hogy maradjon csendben. Azt nem tudom, hogy ki lőtte le azt a kis srácot, akit halva találtam, de bárki tette is, nem lehetett túl messze. Ha a puskám hangja nem csalta még vissza, hogy körülnézzen, ezek a sikolyok biztos megteszik. A francba, fogd be. Fogd be, fogd be! Mi a fenét kerestél itt kint, miért lopakodtál utánam, te kis szaros? Ostoba. Hülye. Hülye. Hülye. A fogai vadul karcolják a tenyerem. Aprócska ujjai az arcomat tapogatják. Az arcom az ő vérétől maszatos. Szabad kezemmel feltépem a zubbonyát. Szorítókötést kell helyeznem a sebére, még mielőtt elvérzik itt nekem. Megragadom az inggallérját, és szakítani kezdem lefelé, csupasszá teszem a felsőtestét. A maradékot összetekerem és rászorítom a testére, közvetlenül a bordái alá, a vérkönnyeket ontó golyónyomra. Fojtott zokogással rándul össze az érintésemre. Mit mondtam neked erről, katona? suttogom. Mi az egyes számú szabály? Nedves ajkak csúsznak végig a tenyeremen. Nem jön ki hang a torkán. Semmi sötét gondolat mondom. Nincsenek sötét gondolatok. Semmi rossz gondolat. Mert a sötét gondolatok elgyengítenek. Puhányok leszünk tőlük. Puhányok. És ilyet nekünk nem szabad. Nem szabad! Mi történik velünk, ha elgyengülünk? Az erdő lassan megtelik fenyegető árnyakkal. Mélyen a sűrűben valami megroppan. Egy bakancs ropog a fagyos talajon? Vagy egy jeges ág tört le zörögve? Akár több százan is körbevehettek már minket. Vagy senki sincs itt. Végigpörgetem magamban a lehetőségeinket. Nincs túl sok. És mindegyik szívás. Első lehetőség: itt maradunk. A kérdés az, hogy mi értelme lenne. A halott újonc

egységének semmi nyoma, eltűntek. Akárki ölte is meg a kölyköt, annak sincs nyoma. Porcelánykának viszont esélye sincs a túlélésre orvosi ellátás nélkül. Neki percei vannak, nem órái. Második lehetőség: rohanunk. Kérdés, hogy hová. A szállóba? Porcelányka elvérzik, amíg odaérünk, ráadásul lehet, hogy jó oka volt lelépni onnan. A barlangokhoz? Nem kockáztathatom, hogy bemenjünk Urbanába, ami azt jelenti, hogy még hosszú órákat kell gyalogolni nyílt terepen, hogy a hosszas gyaloglás után végül valami olyan helyen kössünk ki, ami ugyanennyire nem biztonságos. Van még egy harmadik opció is. Amibe bele sem szabadna gondolni. Mégis, ez az egyetlen, aminek még volna is valami értelme. Most már sűrűbb pelyhekben esik a hó, az erdőben sötétebb árnyalatúvá mélyülnek a szürkék. Egyik kezemmel befogom a száját, a másikat rászorítom a sebére, de tudom, hogy reménytelen. A golyóm felszakította a hasát. A sebe halálos. Porcelányka meg fog halni. Itt kéne hagynom. Most. Ámde nem tudom megtenni. Képtelen vagyok rá. Ahogy Zombinak mondtam akkor éjjel, amikor Camp Haven felrobbant: abban a pillanatban, amikor úgy döntünk, hogy egy ember már nem számít, ők nyertek. Most a saját szavaim láncolnak hozzá. A karomban tartom, a hóba temetkező erdő szörnyű, halott némaságában. 6 Gyengéden leeresztem porcelánykát az erdei földre. Arcából kifutott a vér, alig sötétebb árnyalatú, mint a hó. A szája eltátva, szemhéja meg-megrebben. Nincs magánál. Nem hinném, hogy valaha is magához tér. Remeg a kezem. Erősen küzdök, hogy megállítsam a remegést. Rettentő dühös vagyok rá, és magamra is, és arra a hétmilliárd lehetetlen dilemmára, amelybe az Ő érkezésük sodort bennünket. A hazugságokra, az őrjítő következetlenségekre, meg a nevetséges, szánalmas, ostoba kimondatlan ígéretekre, amelyeket rendre megszegtünk azóta. Azóta. Ne gyengülj el! Gondolj arra, ami igazán számít, itt és most; ebben mindig is jó voltál. Úgy határozok, hogy várok. Már nem tarthat sokáig. Talán miután meghalt, eltűnik a bennem lévő gyengeség, és újra tisztán tudok majd gondolkodni. Minden perc, mely eseménytelenül telik el, azt jelenti, hogy még van időm. De a világ egy felhúzott óra, amely lassan lejár, és többé már nincsenek olyan dolgok, hogy eseménytelenül telő percek. Egy szívdobbanásnyi idővel azután, hogy eldöntöttem, itt maradok vele, rotorok dübörgő dobpergése töri ezer darabra a csendet. A helikopter zaja megtörte a varázslatot. Azonnal tudom, mit kell tennem: a lövés mellett ebben vagyok a legjobb. Nem hagyhatom, hogy élve magukkal vigyék Porcelánykát. Ha elviszik, talán meg tudják menteni. És ha megmentik, rácsatlakoztatják a Csodaországra. És még van egy picike esélye annak, hogy Zombi biztonságban van a hotelban. Egy aprócska esély, hogy Porcelányka semmi elől nem menekült, csak utánam surrant, hogy megkeressen. Akár én, akár ő csúszik le a nyúl üregébe, utána

mindenkinek befellegzett. Előhúzom a pisztolyt a tartójából. Abban a percben, amikor úgy döntünk, hogy Bárcsak lenne még egy percem! Bárcsak lenne még harminc másodpercem! Harminc másodperc egy egész élet. Egy perc maga az örökkévalóság. Odateszem a pisztolyt a halántékához, és arcomat a szürkeség felé emelem. Hópelyhek telepednek a bőrömre, a szempilláimra. Megremegnek, aztán egy pillanat múlva szétolvadnak. Sullivannek volt egy Keresztes Katonája, és most nekem is megvan a magamé. Nem. Én vagyok a katona. Porcelányka a feszület. 7 Abban a pillanatban megérzem, ahogy ott áll a fák sűrűjében. Nem mozdul. Engem figyel. Addig meresztem a szemem, míg én is megpillantom: a sötét fatörzsek között egy világosabb emberi árnyat. Egyetlen pillanatig egyikünk sem mozdul. Zsigerből tudom, hogy ő az, aki lelőtte a kölyköt és a rajtársait. És azt is tudom, hogy a lövész nem lehet katona. A feje helyén vakító zöld folt ragyog a keresőben. A hópelyhek kavarogva omlanak a földre, a hideg marokra szorítja a testem. Pislogok, és már nem látok semmit. Ha egyáltalán láttam ott valakit korábban. Ha valaha is volt ott valaki, és nem a szemem káprázott. Kezd kicsúszni a kezemből ez az egész helyzet. Túl sok benne a változó. Túl sok a kockázat. Görcsösen, megállíthatatlanul remegek. Lehet, hogy sikerült megtörniük végül, merül fel bennem. Azok után, hogy túléltem a szökőárat, amely elvette tőlem az otthonom; túléltem a pestist, amely elvette tőlem a családom; és túléltem a haláltábort, amely elvette tőlem a reményt és most ez az ártatlan kicsi lány, aki elvette tőlem a puskagolyóm, végem, ennyi volt, kicsináltak. Hát nem az volt mindig is a kérdés, hogy mikor fog ez megtörténni velem, nem pedig az, hogy vajon megtörténik-e? A helikopterek leszálláshoz készülődnek. Be kell fejeznem, amit elkezdtem Porcelánykával, vagy én is ott fogok heverni mellette. Pisztolyom csövét a lábamnál heverő sápadt, angyali arcocskára szegezem, én áldozatom, én keresztem. És a közelítő Blackhawk helikopterek bömbölésében a gondolataim már csak úgy visszhangoznak a fejemben, mint holmi haldokló rágcsálók halk nyüszítése. Mint a patkányok, ugye, Porcelányka? Pont, mint a patkányok. 8 Az öreg szállóban valósággal hemzsegtek a különféle élősködők. A csótányok elpusztultak a hidegben, de egyéb rovarok és férgek túlélték azt is. Mindenekelőtt a bolhák és a poloskák. És mind nagyon éhesek voltak. Egy nap sem telt még el, és már mindannyiunkat beborítottak a csípések. A pince a legyeké volt, mert oda vitték a

hullákat a pestis idején. Mire mi becsekkoltunk, a legyek nagy része már kihalt. Olyan sok volt belőlük, hogy amikor első nap lementünk megnézni az alagsort, csak úgy ropogtak a lábunk alatt a fekete hátú légytetemek. Ez volt egyben az utolsó nap is, hogy betettük oda a lábunkat. Az egész épületbe beitta magát a rothadás bűze, és én mondtam Zombinak, hogy ha kinyitnánk az ablakokat, kiszellőzne egy kicsit ez a fertelmes szag, és a bogarak egy részétől is megszabadulhatnánk. De ő azt felelte, hogy inkább legyen tele csípésekkel, és öklendezzen, mintsem hogy megfagyjon. És ahogy mosolygott mindeközben, hogy elbűvöljön ellenállhatatlan vonzerejével. Nyugi, Adu. Ez is csak egy nap a földönkívüli vadonban. A bogarak és a bűz nem zavarták Porcelánykát. A patkányok viszont az őrületbe tudták kergetni. Utat rágtak maguknak a falakba, és éjszakánként a rágcsálásukkal meg a kaparászásukkal ébren tartották (és ezáltal engem is). Forgolódott, hánykolódott, nyöszörgött és anyázott, kínlódott és gyötrődött, mert gyakorlatilag bármire is gondoltunk a helyzetünk kapcsán, a végkövetkeztetés mindig valami rossz volt. Hiábavaló igyekezetemben, hogy eltereljem sötét gondolatait, tanítgatni kezdtem neki a sakkot. Egy törülköző volt a tábla, és pénzérmék a bábuk. A sakk hülye játék hülyéknek világosított fel kezdésképpen. Nem, ez egy nagyon demokratikus játék mondtam. Az okos emberek is játsszák. Porcelányka a szemét forgatva válaszolt: Csak azért akarsz játszani velem, hogy megverhess. Nem, azért akarok, mert már régóta nem játszottam, és hiányzik. Eltátotta a száját. Neked ez hiányzik? Az ágyra terítettem a törülközőt, és elhelyeztem rajta az érméket. Ne döntsd el előre, hogy tetszik-e neked valami, vagy sem, anélkül hogy előbb kipróbálnád. Nagyjából annyi idős lehettem, mint ő, amikor elkezdtem sakkozni. Az a gyönyörű fatábla az állványon apám dolgozószobájában. A csillogó elefántcsont figurák. A szigorú király. A gőgös királynő. A nemes huszár. Az ájtatos futó. És maga a játék, az a mód, ahogyan mindegyik figura hozzáteszi a maga egyéni erejét az egészhez. Egyszerű, és mégis komplex. Egyszerre durva és elegáns. Olyan, mint egy tánc és közben igazi háború. Véges és végtelen. Az élet maga. Az egycentesek a gyalogok magyaráztam. Az ötcentes a bástya, a tízcentesek a huszárok és a futók, a negyeddollárosok pedig a királyok és a királynők. De Porcelányka csak hitetlenkedve rázta a fejét. Adunak elment az esze. Hogyan jelölhetnek a tízcentesek és a negyeddollárosok egyszerre kétféle bábut? Fej: huszárok és királyok. Írás: futók és királynők. Az elefántcsont hűvös tapintása. Ahogy a filctalpú bábuk siklottak a fényesre csiszolt fatáblán mint egy-egy elsuttogott mennydörgés. Apám sovány, borostás arca, teli sötét árnyékokkal, ahogy a tábla fölé hajolva töpreng, vörös szemmel és összeszorított, ráncos ajkakkal. Az alkohol émelyítően édes szaga, és a finoman doboló ujjak, mint a kolibri verdeső szárnyai. A királyok játékának nevezik, Marika. Szeretnéd megtanulni, hogyan kell játszani? Ez a királyok játéka mondtam Porcelánykának.

Na, hát én meg nem vagyok király közölte, és keresztbe fonta a karját. És ezzel át is gázolt az érveimen. Én a dámajátékot szeretem. Akkor szeretni fogod a sakkot. A sakk is dámajáték, csak szteroidokkal felpumpálva. Az apám, amint csorba körmeivel az asztallapon kopogtat. A patkányok, ahogy a falban kaparásznak. Így tud lépni a futó, látod, Porcelányka? Így tud lépni a huszár, látod, Marika? Porcelányka egy megkeményedett rágógumit tömött a szájába, és dühödten rágni kezdte a porló-morzsálódó darabot. Mentolos lehelet. Whiskys lehelet. Kaparászás, kopogás. Kaparászás, kopogás. Csak tegyél egy próbát! Valósággal könyörögtem neki. Szeretni fogod, megígérem. Megragadta a törülköző egyik sarkát, és azt mondta: Tessék, nézd, mennyire szeretem! Láttam, hogy mire készül, mégis hátrahőköltem kicsit, amikor felrántotta a törülközőt mindenestül, és szanaszét repültek róla a pénzérmék. Egy ötcentes homlokon találta, de a szeme sem rebbent. Hah! kiáltotta diadalittasan Porcelányka. Gondolom, ez most sakk-matt, ribanc! Mielőtt végiggondoltam volna, pofon vágtam. Soha többé ne nevezz így! Soha. A hidegtől még fájdalmasabb volt a pofon. Az alsó ajka kihasadt, a szeme feldagadt. De nem sírt. Gyűlöllek jelentette ki. Nem érdekel. Nem, én tényleg gyűlöllek, Adu. Tiszta szívemből. Utállak, mint a szart. A káromkodástól nem leszel felnőtt, tudod? Akkor, gondolom, kisbaba vagyok. Szar! Szar! Szar! Bazmeg, bazmeg, bazmeg! Elkezdte tapogatni dagadó arcát. Aztán leállította magát. Nem kell nekem rád hallgatnom. Nem vagy az anyám, se a nővérem, se senkim! Akkor meg miért vagy úgy rám cuppanva, mint egy pióca, amióta csak elhagytuk a tábort? Ekkor egy könnycsepp, egyetlen nagy, kövér csepp gördült végig a pofontól égő arcocskáján. Közben pedig olyan sápadt volt, és olyan törékenynek tűnt, a bőre szinte áttetszően fénylett, mint apám elefántcsontból készült sakkfigurái. Meglepett, hogy a pofonomtól nem esett szét millió darabra. Nem tudtam, mit mondjak, vagy hogyan tegyem ki nem mondottá azt, ami már kimondatott, úgyhogy nem mondtam semmit. Inkább rátettem a kezem a térdére. Félrelökte. Vissza akarom kapni a puskám közölte. Miért akarod visszakapni? Hogy lelőhesselek. Hát akkor biztos, hogy nem fogod visszakapni. Visszakaphatom, hogy lelőjem az összes patkányt? Felsóhajtottam. Nincs elég lőszerünk. Akkor mérgezzük meg őket! Mivel?