",Ne beszélj így: ez az én lovam mondd: ez az én fiam. (Gyorsabb a viharnál, gyorsabb a pillantásnál. Tiszta, mint az arany... Szeme a sötétben a hajszálat is meglátja, lába a gazellát is utoléri; a sashoz így szól: úgy suhanok, mint te... Oly könnyed, hogy kedvesednek keblén táncolhatna, s még egy karcolást sem ejtene rajta. Futása oly egyenletes, Hogy megihatsz hátán ülve egy csésze kávét bármily szélsebesen.száguld, egy csepp sem fog kilöttyenni belõle." (7. századi arab kézirat)
Elısz Hogy mikor kezd el valaki lovaskönyvet írni? Például akkor, amikor leesik a lóról. A könyvíráshoz azonban nem elég egy szabályos esés, amibõl valamire való kezdõ lovas életében majdnem annyi van, mint csillaghullás az augusztusi égbolton. Ahhoz, hogy nagyobb lélegzetû dolgozathoz fogjon az ember, testet-lelket felkavaró pottyanás élményében kell részesülnie. Ennek fényében világosodik meg elõtte a dolgok igaz természete. Különösen így van ez akkor, ha az embert sebesülése néhány hétre négy fal közé kényszeríti. Elõbb-utóbb sóvárogni kezd a lovak után. Jobb híján leül hát az asztal mellé, és tollért, papírért nyúl... Valahogy így történt ez velem is. Ahogy lovasélményeimet papírra vetettem, mind gyakrabban vontam párhuzamot tapasztalataim között. Egyre tisztábban láttam: ha nemcsak a gyakorlatban foglalkoztam volna a lovaglással, hanem annak mégoly alapfokú elméletével is, akkor kikerülhettem volna néhány zsákutcát, megúszhattam volna egy-egy csaknem végzetes esetet. Ettõl a felismeréstõl már csak egy lóugrásnyira volt a másik gondolat: akik most kezdenek lovagolni, talán tanulhatnának ezekbõl a kudarcokból. Ezért fejembe vettem, hogy megpróbálom közreadni eredetileg saját használatra készült feljegyzéseimet meg lovasbarátaim - GÁTHY KÁROLY, HETEM SÁNDOR, HUDÁK KÁROLY, KOHÁRY GYÖRGY, NAGY FERENC és MÁSOK - korábban csak nekem szánt tanácsait, amelyeket gyakran írásban is rögzítettem. Hozzáláttam tehát az így összegyûlt anyag rendszerezéséhez. Kiegészítettem a jegyzeteket irodalmi és szakmai olvasmányaim egy-egy részletével, több éven át készített fényképeimmel, szemléltetõ ábrákkal. Jórészt versenyeken fotóztam, de több lovas szabadidejébõl is áldozott arra, hogy kamerám elé vezesse lovát. Most köszönetet mondok hát mindazoknak, akik támogatták e könyv létrejöttét. Külön hálával gondolok DR. HECKER WALTERRE, aki átnézve a kéziratot, több tévhit eloszlatásában, tévedés kiigazításában volt segítségemre. Erre egyébként már csak azért is szükségem volt, mert bármily szenvedély köt a lovakhoz, e tárgyban voltam s maradok - mûkedvelõ. Hogy honnan merítem akkor a bátorságot? Nos, amit a következõ oldalakon leírok, mindazt magam is végigcsináltam. Éveken át gyakorolva igyekeztem tökéletesíteni a fogásokat. Olyan tanácsokat adok, amelyeket magam is kipróbáltam, ellenõriztem a gyakorlatban. Aztán meg - ne vegyék szerénytelenségnek - SZÉCHENYI ISTVÁN példája is szemem elõtt lebeg. "A legnagyobb magyar" a többi között ezt írta Lovakrul címû könyvében: "Senki nálamnál jobban nem tudja, hogy nagyobb elhízottság nincs, mint olly tárgyra oktatni akarni, mellyhez az ember tökéletesen nem ért. És én bizonnyára mondom: ezen tárgynak elõadásában annyi kétségek támadtak elmémben; hogy azokat szinte meg nem gyõzhettem volna, ha más oldalrul ismét valamelly remény nem ápolgatna. De megvallom, nekem úgy látszik, hogy a' mostani környülállásokban mindég valami kis hasznot fogok hajtani..." *** E munkát kézikönyvnek szánom. Kezdõ lovasoknak, akik talán szívesen lapoznak majd vissza egy-egy fejezethez, amikor új jelenséggel, új talánnyal találják szembe magukat, amikor egy-egy friss tapasztalatot szeretnének azonosítani, amikor tanácstalanok: hogyan is fejlesszék tovább lovaglótudásukat. Az elméleti búvárkodást azzal igyekeztem megkönnyíteni, hogy a dolgozatot négy nagy egységre osztottam, a nagy egységeken belüli fejezetcímek alatt pedig rövid tartalomismertetõt közlök. A könyv végén irodalomjegyzék is található. jó tanulást, jó lovaglást! DOMOKOS LAJOS
A l fejlıdøst rtønete Øs fajtæi - LÓÕSÖK: VADLOVAK (PRZSEVALSZKI, TARPÁN) - HIDEGVÉRÛEK (MURAKÖZI, MAGYAR HIDEGVÉRÛ) - SODROTT LOVAK - TELIVÉREK (ARAB, ANGOL) - FÉLVÉREK (KISBÉRI, MEZÖHEGYESI) - MEZÖHEGYESI SPORTLÓ - GIDRÁN NÓNIUSZ - LIPICAI ÜGETÕLOVAK Induljunk el hát a lovardák világába! Szándékosan messzirõl kezdjük barangolásunkat, mert úgy gondoljuk, hogy aki lovagolni akar, az tegyen különbséget ló és ló között. Kanyarodjunk hát vissza a kezdetekhez, vessünk egy pillantást a múltba, a lovak törzsfejlõdésének kezdeti idõszakába! A majdani lovak elsõ képviselõi a földtörténet 50-60 millió évvel ezelõtti, eocén korában élt, róka nagyságú, ötujjú állatok voltak. Európában elõször 1840-ben egy angliai agyagbányában talált csontok alapján írták le õket, és a Hyracotherium leporinum nevet kapták. Ezzel nagyjából egy idõben azonban Észak-Amerikában is kutattak. Az 1876-ban talált maradványok alapján az õslovat Eohippusnak nevezték. A leletek összehasonlításakor kiderült, hogy az Angliában Hyracotherium néven leírt állat lényegében ugyanaz a faj, mint az amerikai Eohippus. Ebbõl a kettõsségbõl eredhet az a bizonytalanság, amit a lexikonokban, a népszerûsítõ kiadványokban lapozgatva észlelünk, amikor a lovak elsõ képviselõi után nyomozunk. A lovak õsei tehát Eurázsiában és az amerikai kontinensen egyaránt megtalálhatók voltak. Fejlõdésük mégis elsõsorban ÉszakAmerikában ment végbe. Újabb és újabb népességeik onnan vándoroltak át a Bering-szoros helyén hol kiemelkedõ, hol a tengerbe süllyedõ földnyelven Eurázsiába, késõbb Afrikába, majd Dél-Amerikába. Ám ez a fejlõdés korántsem volt egyenes vonalú. Az állat fölépítése és mozgásmódja például átalakította a láb szerkezetét, de különbözõképpen. Az egypatás alakok mellett háromujjúak is éltek. A testméret általános növekedését olykor csökkenés is megtörte, sõt olyan "állovak" is léteztek, amelyeknek közvetlenül semmi közük a lovak fejlõdéséhez, mégis meghökkentõen hasonlítottak hozzájuk. 1. ÁBRA. ILYEN LEHETETT AZ AMERIKÁBAN LEÍRT EOHIPPUS ÉS AZ EURÓPÁBAN TALÁLT HYRACOTHERIUM Amikor megszakadt a szárazföldi összeköttetés Eurázsia és Amerika között, a két földrész lóféléi egymástól eltérõen változtak meg. Aztán úgy 37 millió esztendõvel ezelõtt az óvilágban teljesen kihaltak a Hyracotherium utódai. Néhány millió évvel késõbb azonban a Bering-földhíd újra szárazra került, és Amerikából Ázsiába, majd Európába vándorolt rajta egy háromujjú ló, az Anchitherium. Ez nem sokkal kihalása elõtt, vagy 11-12 millió éve még találkozott az észak-amerikai bevándorlók újabb háromujjú nemzedékének képviselõjével, a Hipparionnal. Körülbelül 2 millió éve, a pleisztocén, azaz a jégkorszak kezdetén
Eurázsiában a Hipparion is kihalt, de eközben -- körülbelül 3 millió éve - a mai ló közvetlen õse, az egyujjú Equus az északi átjárón ismét elérte az öreg kontinenst. 2. ÁBRA. A FRANCIAORSZÁG) LASCAUX-I BARLANG FALÁN LEVÕ LÓÁBRÁZOLÁS Hogy mi történt az Equusszal ezután? A különbözõ forrásmunkákban gyakran eltérõ válaszra bukkanunk. Mi DR. BÖKÖNYI SÁNDOR megállapításaira támaszkodunk. A világhírû magyar archeozoológus Franciaországtól Afganisztánig tucatnyi országban foglalkozott ásatások folyamán elõkerült csontok meghatározásával, így álláspontját okkal tekinthetjük mérvadónak. Szerinte - a német NOBlS 1971-ben megjelent monográfiájában foglaltakkal egyetértve - a pleisztocénban a lovak nagy és középnagy testû formái alakultak ki és éltek egymás mellett. A tízezer esztendeje véget ért pleisztocén - régebbi elnevezéssel diluvium - idõszakban felmelegedések és lehûlések váltogatták egymást. Elõfordult, hogy jégpajzs takarta a mai Európa, Ázsia és Amerika északi vidékeit; az Alpokat, a Pireneusokat, a Kárpátokat a hegységek elõterébe messze lenyúló gleccserek borították. A hideg idõszakok próbára tették az élõvilágot; a drasztikus klímaingadozások miatt a lovak nagy testû típusai kihaltak. A túlélõk egyetlen fajhoz - Equus ferus Boddaert tartoztak, amelyek a legdélibb és a legészakibb részeket kivéve Európában és Ázsiában mindenütt megtalálhatók voltak. Ezt az ásatások leletei mellett a kultikus célokra használt barlangok falára 10-20 ezer évvel ezelõtt festett, vésett tóábrázolások is bizonyítják. Ilyen rajzok a Pireneusok, a Kárpátok és az Urál egynémely barlangjában mindmáig láthatók, mindegyiken a majdani háziló (Equus caballus) valamelyik közvetlen õse. Közben - valószínûleg a Hipparion leszármazottaiból - kialakultak a lófélék más fajai is: a zebrák (Equus zebra); a szamarak (Equus asinus); a félszamarak (Equus hemionus). Az utóbbiak között a kulánnak vagy dzsigetájnak nevezett fajta, továbbá az onagr vagy onager, a kiang és a már kihalt kvagga. Erre az idõszakra, tehát a pleisztocén végére egy meglepõ fordulat is bekövetkezett. Az amerikai kontinensen - ahonnan Eurázsia évmilliókon át "kapta" õslóutánpótlását - kipusztultak a lófélék. Több ezer évnek kellett ahhoz eltelnie, hogy a Kolumbusz nyomán megjelenõ gyarmatosítók visszatelepítsék õket. Térjünk azonban vissza a barlangrajzokhoz, pontosabban ahhoz a kérdéshez, hogy melyek voltak a mai lovak közvetlen õsei. A kutatók egyike-másika két, három, négy, hat, sõt nyolc lóõst is feltételez. Az általunk mérvadónak tekintett álláspont szerint a háziló vad õse az Equus ferus Boddaert, amely két világosan elkülöníthetõ alfajra osztható: a tarpánra (Equus caballus Gmelini) és a przsevalszkira (Equus caballus Przevalski). Ez utóbbit takinak is nevezik, bár föltehetõen helyesebb lenne az "i"-t elhagyni a kifejezésbõl. DR. ANGHI CSABA, a Budapesti Állatkert egykori fõigazgatója ugyanis azt írja egy helyen, hogy õ a mongoloknál ezt a szót "tach"-nak hallotta kiejteni. Mindenesetre ez az a két alfaj, amely döntõ szerepet játszott a vadlovak háziasításában. Túlélhették ugyan más fajok is a pleisztocén végét - egy elmélet szerint például a nyugat-európai diluviálisok, amelyeknek egyik jellegzetes alfaja az Equus caballus robustus lehetett -, de ezek kis számuk miatt
nem játszhattak döntõ szerepet. Megfelelõ csontleletek híján igen keveset tudunk róluk, s eddig egyetlen olyan lelõhelyet sem tártak fel, amely alaposan bizonyíthatná a sajátos nyugat-európai ló helyi háziasítását. Mai tudásunk szerint a lovat legkorábban a mostani Dél-Ukrajnában idõszámításunk elõtt 3500 körül háziasították. A Kremencsug várostól 70 kilométerre, a Dnyeper jobb partján feltárt Szrednyij Sztog-kultúra egyik településén, Gyerejivkán talált leletek minden kétséget kizáróan bizonyították ezt. A lelõhely a tarpán elterjedési területének közepén fekszik, a gyerejivkai házilovak az ottani tarpánok szelídített utódai voltak. DR. BÖKÖNYI SÁNDOR A háziló öntörténete c. tanulmányában a tarpánt a következõképpen írja le: "A modern lovakhoz képest a tarpán kis, ám erõteljes ló volt rövid fejjel, széles, lapos homlokkal, kosorral és rövid, hegyes füllel. Színe hamu- vagy egérszürke volt, sötét hátszíjjal.* Sörénye rövid és felálló (ez egyébként rendkívül tipikus a vadlovakra, melyek sörényszõreiket évente váltják), farka rövid volt, a farokrépát teljes hosszában hosszú, sötét szõrök takarták. Õsszel a tarpán szõrköntösében fehér szõrök jelentek meg, úgyhogy télire törzse csaknem szürke lett, feje, sörénye, lábai és farka megmaradtak sötétnek. Ezzel a színezõdéssel nagyon jól beolvadt a hóval borított téli tájba. Ezen az alapon a tarpán nagyon jól azonosítható azokkal a fehér vadlovakkal, melyeket Hérodotosz görög történetíró a Hypanis (mai Bug) folyó mocsarai mellõl leírt negyedik könyvében. Kelet-Európában, különösen az ukrán sztyeppéken a tarpán elég szép számban élt. Ott a tarpánok kis csoportokat alkottak, melyek fias kancákból és több ménbõl álltak (tavasszal a legerõsebb mén elûzte a többieket a csoportból, s ezek kis méncsoportokat alkottak). Amikor azonban az orosz-török háború után a sztyeppék kezdtek benépesülni, a tarpánok száma erõsen lecsökkent. A terület lótenyésztõi ugyanis nem tûrték, hogy a csoportokból kivert, magányos tarpán mének az õ méneseikbõl csábítottak magukhoz kancákat, így féktelen vadászat indult meg a tarpánokra, mely a 19. század végére a kelet-európai vadlóalfaj teljes kiirtásához vezetett. Ma mindössze egy teljes csontváz és koponya maradt fenn a tarpánból szovjet zoológiai gyûjteményekben." * hátszíj = sötét csík a háton; ma szíjalt hát a szakszerúbb megjelölése (a szerzõ). 3. ÁBRA. BUDAPESTEN A HALÁSZBÁSTYÁNÁL LÁTHATÓ SZENT GYÖRGY-SZOBOR A Kolozsvári testvérek Prágába került alkotásának másolata, a 14, századi magyar ló hiteles ábrázolása. Már látszik rajta a nemesítés hatása, de még magán viseli a tarpán ósök jegyeit. A szobrot 1373-ban öntötték Nagyváradon
"A másik vadlóalfaj - folytatódik a tanulmány - a taki vagy przsevalszki ló még nem halt ki, bár több példány él belõle állatkertekben, mint a szabad természetben. A taki valamivel nagyobb a tarpánnál, marmagassága 124-145 centiméter között van. Törzséhez képest feje nagy, arcorri része megnyúlt. Nyaka vastag, törzse is vaskos, marja kevéssé kiemelkedõ. A taki két szélsõ színezõdési típusa közül az egyik a sötét pej, a másik az izabellaszínûre (izabellafakó) emlékeztet, olykor azonban annál világosabb, csaknem deres vagy szürke. A has szõrzete világosabb, a feje és gyakran a nyaka sötétebb. A száj környéke csaknem teljesen fehér, s keskeny fehér sáv veszi körül a szemeket is. A takinál is megtalálható a sötét hátszíj, amely a vállon többnyire egy sötét keresztsávval párosul. (Ez utóbbi azonban sohasem olyan éles, mint a szamaraknál.) A rövid, felálló sörény, a farok és a lábvégek sötétek. Farka egyébként középhelyen áll a lovaké és szamaraké közt, ugyanis tövét rövid, a farokrépa nagyobb részét pedig hosszú szõrök borítják. A przsevalszki lovak eredetileg Közép- és Nyugat-Ázsia nagy területeit benépesítették, ahol 8-15 fõs, a tarpánéhoz hasonló összetételû csoportokban éltek. Miután azonban a mértéktelen vadászat és az egyre terjeszkedõ nomád állattartók erõsen megritkították õket, sivatagokba és megközelíthetetlen hegységekbe húzódtak vissza. Egy idõre el is tûntek az ember szeme elõl, egyesek már a szabad természetben való kihalásukra gondoltak, amikor 1966-ban KASZAB ZOLTÁN, a Természettudományi Múzeum fõigazgatója felfedezte õket a mongóliai Takhyjn Sara nuru hegységben." Amikor a lóõsök kis marmagasságáról teszünk említést, hitetlenül csóváljuk a fejünket. Ezekbõl a "pónikból" alakultak volna ki a mai magas, sõt robusztus állatok, amelyekre oly nehéz a kezdõ lovasnak fölkapaszkodnia? Bizony, így van. Még ennél is meglepõbb, hogy a népvándorlás koráig Európa nyugati felén kisebb termetûek voltak a lovak, mint a Bécs- Velence-vonaltól keletre esõ területeken. A nyugaton tipikusnak tekintett kelta ló marmagassága 126-127 cm volt. Ez a "vaskos" keletiek mellett fölöttébb aprónak tûnt. A helyzet akkor változott meg, amikor a népvándorlással tömegesen jutottak Európába ázsiai eredetû lovak. Még inkább átformálódott a nyugati ló akkor, amikor a középkor elején a nehéz fegyverzetû lovagok számára tudatos tenyésztéssel alakították ki a hidegvérû lovakat. A temperamentumuk alapján hidegvérûeknek nevezett fajták nagy testû, zömök, nyugodt állatok. A lábuk vastag és viszonylag rövid, de nem túlságosan szívós. Mezõgazdasági munkában, rövidebb úton való szállításban kiváló igások mind fajtatisztán, mind melegvérû fajtákkal keresztezve. Hazánkban elõször a muraközi ló alakult ki. A nyugati, délnyugati országrészeken a múlt század második felében a magyar melegvérû kancákat nóri hidegvérû ménekkel fedeztették, azaz sodrott utódokat hoztak létre, majd ezeket egymással pároztatták. Késõbb ebbõl keletkezett a magyar hidegvérû. A muraközit a századfordulón, illetve a második világháború után belga-ardenni hidegvérû ménekkel fedeztették. Hazánk mostani lóállományának 22-24 százaléka hidegvérû. A melegvérû fajtacsoportba igen sokféle egymástól eltérõ fajta tartozik. Közös jellemzõjük az élénkebb, érzékenyebb idegrendszer, a karcsú testforma, a finomabb felépítés, a kicsiny, de ellenálló pata, a hosszú és vékony láb, a vékony, de erõs csont és ízületek, a hosszabb élettartam. Ide tartozik az arab, az angol telivér, a nóniusz, a lipicai, a különbözõ félvérek. A telivéreket szigorú tenyésztési feltételek között, "tiszta vérben", fajtatisztán tenyésztik. A félvérek kialakításához angol vagy arab telivéreket használtak. Ilyen magyar félvérek a kisbéri és a mezõhegyesi félvér. Ezek leszármazottaira ma is használják a félvér megjelölést, bár idejét múlta. Az elnevezés a fajták kialakulásának idõszakában volt indokolt, amikor még a telivérek közvetlen ivadékairól volt szó. Az említett lófajtákkal bizonyára mindenki találkozik lovaspályafutása folyamán. Ismerjük meg tehát õket egy kicsit részletesebben! Az arab telivért az újabb kutatások szerint körülbelül a 7. században, föltehetõen az asszírok közvetítésével hozzájuk került nemes fajtákból tenyésztették ki a beduin törzsek. A beduin lótenyésztõ emlékezetbõl tudta a törzsébe tartozó lovak származását, s ismeretlen csõdörrel még véletlenül sem fedeztetett. Ésszerû elvei közé tartozott például, hogy a lónak négy testrésze legyen széles: a homloka, a fara, a szügye és a szárcsontja; négy testrésze legyen hosszú: a nyaka, a marja, a válla és a combja; négy testrésze legyen rövid: a füle, az ágyéka, a csüdje, a farokkocsánya. A lovakkal igen szigorúan bántak. A sivatagi hõségben is bírniuk kellett az iramot, ugyanakkor meglehetõsen kevés eleséget és ivóvizet kaptak. Éppen ezért válhatott a 25-30 évig is munkaképes, kitûnõen vágtázó arab ló uralkodó tulajdonságává a kitartás, a szívósság, az edzettség, az igénytelenség és a nemes küllem.
4. ÁBRA. KÖZEL-KELETI SZKÍTA ÖVLEMEZ A lovakon egy, a przsevalszkihoz bizonyára közel álló fajta jellegzetességei figyelhetõk meg az arab telivérek száma, s közülük mindössze ezer található az Arabfélsziget középsõ és déli részén. 5. ÁBRA. COLLEONI ZSOLDOSVEZÉR SZOBRA, AMELYET 1488-BAN ÁLLÍTOTTAK FEL VELENCÉBEN A ló a kialakuló hidegvérûek testformáit mutatja
6. ÁBRA. HADIK ANDRÁS LOVAS SZ0BRA A BUDAI VÁRBAN A szobrász, ifjú VASTAGH GYÖRGY arab ménen ülve ábrázolta MÁRIA TERÉZIA híres tábornokát, Budavár egykori kormányzóját HAMMERSBERG LÁSZLÓ, az 1900-as évek hippológusa így jellemezte az arab telivért: Kicsi, száraz csukafejû, gyönyörû, nagy, értelmes szemû, szépen ívelt nyakú, finom selymes sörényû és farkú, fényes, rövid szõrû, vékony bõrû, sebes, kitartó ló, amelynél kecsesebb, szebb, kedvesebb állat igazán nincs a természet remekei között." Így vélhette ezt SZÉCHENYI ISTVÁN is, aki megállapította: "A' napkeleti vért ollyannak kell néznünk, hogy annak módos és rendes keverése által, minden más czélokra szolgáló, és más fajtábul való lovakat nemesíteni, és azon czélokhoz közelebbre hozni lehet, mellyekre megkívántatnak." Az arab telivér három típusa a kohejlán (Koheilan - jele: K), a sziglavi (Saglawi - S) és a muniki (Muniqi - M, vagy ahogyan a szovjet irodalomban nevezik: hadban). A fajtához tartozó egyedek marmagassága 132-158 cm között változik. Hazánkban tenyésztésükkel 1816 óta foglalkoznak az 1789-ben CSEKONICS JÓZSEF által alapított bábolnai ménesben. A bábolnai arab ló Európában, sõt a világban is jelentõs rangot vívott ki magának. 1900-ban például a párizsi világkiállításon a bábolnai Koheilan I. mént kiemelten díjazták; megelõzte az arab ló eredeti hazájából származó egyedeket is. Ez persze - anélkül, hogy kisebbítenénk honfitársaink érdemeit - arra is visszavezethetõ, hogy a 19. századtól az arab országokban a lótenyésztés szerepe csökkenni kezdett, romlott az állomány minõsége. Ez a folyamat a két világháború között a beduin törzsek letelepedésével felgyorsult. Manapság a földön 100 ezer körül van az arab telivérek száma, s közülük mindössze ezer található az Arab-félsziget középsõ és déli részén. Az angol telivér õsei arab telivérek voltak. A szigetországban a rómaiak óta kedvelt lóversenyeken elõször a 14. században jelentek meg a keleti lovak. Különösen sok mént és kancát hoztak be a 17. század végén, a 18. elején. Byerley Turk-öt 1689-ben a Bécset ostromló törököktõl zsákmányolta és küldte Írországba bizonyos BYERLEY kapitány. Ettõl a lótól származik az egyik törzsalapító, az 1758-ban született Herod. A másik törzsalapító, az 1748-ban született Matchem nagyapja Godolphin Arabian, amely Franciaországból került Angliába. A harmadik, a legnépesebb vonal alapítója az 1764-ben született Eclipse, amelynek õsapja a beduinoktól vásárolt Darley Arabian volt. Ami pedig a kancákat illeti: az angol telivérek több mint ötven kancacsaládhoz tartoznak.
DR. FEHÉR DEZSÕ és TÖRÖK IMRE A verhetetlen Kincsem nevû könyvében ezt olvasni az angol telivérekrõl: "...a kialakulás korában a régi telivér nem mesterséges, kerített - közepes vagy kisméretû - paddockban és nagy tömegben nõtt fel, hanem a hasas vagy fias kanca a végtelen mezõkön járt; nap mint nap váltogatták a lelegelendõ részt, a birtok más területei pedig idõt kaptak a regenerálódásra. Amit az anyakanca és a lábánál levõ, majd leválasztott csikó megszokott - a napi végtelen út -, az nem változott késõbb, versenyélete alatt sem!" A lóversenyek gyõzteseit ismerték el angol telivéreknek, amelyeket beírtak az elõször 1793-ban megjelent tóanyakönyvbe, a General Stud Bookba. Ebbõl következik, hogy az angol telivéreknek nincs egységes küllemük, bár a gyorsaság követelménye bizonyos vonásokat kialakított rajtuk. A nyak karcsú és izmos, a mar magas és hosszú, a hát középhosszú, széles, izmos, feszes, néha elõremélyedt, a járás térölelõ. Gyorsaságuk közismert. A világrekordot tartó ló az egymérföldes távot óránként 62,8 kilométeres, a kétmérföldes távot óránként 59,4 kilométeres átlagsebességgel tette meg. Az Angliában utazgató SZÉCHENYI ISTVÁNT is elbûvölte a brit lótenyésztõk szakértelme. 1815. december 13-án ezt jegyezte be naplójába: "Angliában mégis csupán három dolog az, amit az embernek véleményem szerint meg kell tanulnia, és a többi mind semmi: az alkotmány, a gépek és a lótenyésztés." Ennek szellemében WESSELÉNYI MIKLÓSSAL együtt maga is sokat tett a Habsburg-birodalom, benne Magyarország lótenyésztésének fejlesztéséért, a lóversenyek megszervezéséért. Néhány nálunk nevelt, híressé vált angol telivér: Buccaneer és fia Kisbér, Cambuscan és lánya Kincsem, Bona Vista... A kisbéri félvér eredete 1853-ra nyúlik vissza, amikor az osztrák kormányzat BATTHYÁNY KÁZMÉR elkobzott birtokán, Kisbéren katonai ménest létesített. A vegyes fajtájú egyedeket a kiegyezés után következetesen telivér, majd 1914-tõt az elfinomodás megakadályozására ismét félvér ménekkel fedeztették. Leszármazottaikat a military versenyek ideális lovainak tartják, mert kitartóak, gyorsak, s emellett nemes küllemûek. Színük: sárga, pej vagy szürke. Tiszta vérben a sutvényi, a sárvári ménesek tenyésztik. 7. ÁBRA. A LEGHÍRESEBB MAGYAR SZÁRMAZÁSÚ ANGOL TELIVÉR, KINCSEM A szobrot Budapesten a lóversenypálya fõépülete elõtt állították föl A mezõhegyesi félvér fajtát a 19. század derekán Mezõhegyesen fedezõ két telivér, az Angliából hozzánk került The North Star és a magyar nevelésû Furioso indította el. Tekintettel azonban arra, hogy újabban a meghatározó szerepet a Furioso-vér játssza, az egész törzset ma már inkább furioso néven emlegetik. Kitartó, erõs lovak a mezõhegyesiek. Színük pej vagy sötétpej. Különösen alkalmasak nagyobb testtömegû lovasok hordozására és vadászlovaglásra. A gidránt is Mezõhegyesen - az 1785-ben CSEKONICS JÓZSEF által megszervezett ménesbirtokon - tenyésztették ki. Tömeges, nagy, kizárólag sárga színû ló. A fajta õsapja
egy Gidran Senior nevû, 1814-ben Arábiából behozott mén, amely spanyol, holsteini, mecklenburgi, erdélyi és moldvai kancákat fedezett. Széles szügyû, széles farú, erõs hátú lovak. Ugrótehetségük, bátorságuk, helyzetfelismerésük igen jó. Mezõhegyesi sportló néven államilag is minõsített fajta lett 1984ben az a populáció, amelyet Mezõhegyesen 1962 óta azzal a céllal tenyésztettek, hogy a lovas ugrósport számára, a military, esetenként a fogathajtó versenyekre alkalmas lovat kínáljanak. A nóniusz fajtával hátaslóként ritkán találkozunk. A Tiszántúlon tenyésztett egyedei a Hortobágy környékén szilárdabb, szívósabb szervezetû, Mezõhegyes körzetében nagyobb, csontosabb lovak. A fajta õse az 1816-ban Mezõhegyesre került Nonius Senior nevû mén. Elsõsorban igásállatként használják õket, de telivérrel fedeztetve megbízható hátaslovak, sõt sportlovak származhatnak tõlük. A lipicai ló könnyen idomítható, mutatós mozgású fajta, amely a 16. században alakult ki. Elsõ egyedei azoknak a spanyol (andalúziai) lovaknak az utódai voltak, amelyeket arab és pireneusi lovak keresztezésével a mórok hoztak létre. Ezek egy része 1580-ban a Trieszt közelében levõ Lipica ménesébe került, hogy szívós, ám tetszetõs, jól idomítható egyedeket neveljenek az 1572-ben Bécsben, spanyol minta szerint létrehozott lovasiskola számára. TÓTH LÁSZLÓ és VÁRADY JENÕ A lipicai ló Magyarországon címû könyvében a mozgásmûvészet mestereinek nevezi ezeket a lovakat, majd így jellemzi õket: "Jellegzetesen akciós járásúak, odavonzzák a tekintetet, felkeltik az érdeklõdést. A test és mozgása nem lágy, hanem energikus. Nem finom, hanem erõteljes, de emellett megjelenít valami rendkívüli harmóniát. (...) E lófajtában olyan testet épített ki a tudatos tenyésztõi munka, az évszázadok folyamán olyan intelligenciát, szellemet, képességeket hozott létre, amellyel fel tudja fogni, megérti az ember lépésrõl lépésre, fokozatosan adagolt kívánságait, amiket puhán, érzékletesen kezével, lábával és ülésével juttat el hozzá!" 8. ÁBRA. SAVOYAI JENÕ LOVAS SZOBRA A BUDAI VÁRBAN A törökverõ hadvezér spanyol jellegû, a lipicaihoz hasonló lovon ül. A lipicai ló nyolc törzse közül - Pluto, Conversano, Favory, Maestoso, Neapolitano, Siglavy, Incitato, Tulipán - kettõ eredete - az Incitato és a Tulipán törzsé - magyar.
Tenyésztésükkel 1874-tõl Fogarason, 1912-tõl 1959-ig Bábolnán, 1961-tõl Szilvásváradon foglalkoztak, illetve foglalkoznak. Az ügetõlovakat rövid távok gyors megtételére tenyésztette az ember. Közülük az egyik legismertebb az Oroszországban kialakult Orlov ügetõ, az Amerikai Egyesült Államokban kialakult amerikai ügetõ és a kettõ keresztezésébõl létrejött orosz ügetõtó. Egy közelmúltban megjelent szovjet szakkönyv az amerikai ügetõ 1 mérföldes (1609 méter) rekordját 1 perc 54,8 másodpercben, az orlov ügetõét 1600 méteren 2 perc 0,1 másodpercben adja meg. Illik tudni, hogy a 19. században egy gyorsan ügetõ magyar kocsiló is létezett. Ez volt a jukker; amit sajnos kiszorítottak a gépkocsik.
Mœltbeli Øs mai versenyek - MAGASISKOLA - XENOPHON CAPRILLI - LOVASTÖRTÉNELMÜNK FEJEZETEI - LÓSPORT ÉS LOVASSPORT - FOGATHAJTÓ, DÍJLOVAGLÓ, DÍJUGRATÓ ÉS MILITARY VERSENYEK Aki lovagolni akar, ne kerülje el a versenyeket! Azért ne, mert kitûnõ szórakozástól fosztja meg magát, de azért se, mert a "zöld gyep" szélén sokat tanulhat. Mások mozdulatainak elemzése, megfigyelése jól jön majd akkor, amikor magunk is megpróbálkozunk a lovaglással.. De hogyan igazodjunk el a sokfajta lovasvetélkedõ között? Fejezetünkben ehhez adunk segítséget. Kezdjük ezúttal is kis kitérõvel, az utókor szemében mindig varázslatos múlttal! Az ókori - Egyiptomtól Indián át Japánig mindenütt fellelhetõ - tókultusz Görögországban tetõzött. Itt a lovakat a tenger istenének szent állataiként tisztelték. A kocsi- és a lóversenyeket az olimpiák mûsorába is felvették. A kocsiversenyeket a 25. olimpián (i. e. 680), a lóversenyeket pedig a 33. olimpián (i. e. 648) rendezték meg elsõ alkalommal. A gyõztesnek járó koszorút azonban nem a hajtók, hanem a gazdag tulajdonosok kapták. Az athéni Parthonon dombormûvein ágaskodó lovak arról is tanúskodnak, hogy az i. e. S. században a lovasbemutatókon már a maiakhoz hasonló ' mutatványokat láthatott a közönség. A hippológia, a lovakkal, a lovaglással kapcsolatos tudomány megalapozója az i. e. 430-354 között élt hadvezér és író, a szenvedélyes lótenyésztõ XENOPHON, aki több mûvet is szentelt a lovaglásnak, a lovasságnak. Az ókoriak a lóval elsõsorban mint harci eszközzel számoltak. És nem volt ez másként a késõbbiekben sem. Az idomítóiskolák a hadi kiképzõközpontok árnyékában mûködtek. Az európai lókiképzés központjai Itáliában, Spanyolországban, majd Franciaországban voltak. Késõbb spanyol mintára Bécsben is szerveztek lovasiskolát, ahol a már említett lipicai lovakat idomították, illetve idomítják mindmáig. Bécsben járva ma is képet alkothatunk a hajdani lovasközpontok világáról. Az 1572-ben alapított iskola 55 m hosszú, 18 m széles és 17 m magas lovaglótermében a hagyományok szerint, kürtök hangjaira vonulnak be a lovasok. Öltözékük: barna frakk, fehér szarvasbõr nadrág, térden felül érõ, fekete csizma, szögletes, aranyszegélyû kalap. A kalapot az alapító VI. Károly képmása elõtt megemelik, majd megkezdõdik a régi dallamokkal kísért bemutató. Bizet, Chopin, Mozart zenéjére mozognak a mének. Minden mozdulat mögött sok év türelmes idomítómunkája húzódik meg. A számos gyakorlat közül említsük meg a piaffe-ot, ami helyben való ügetést jelent; a passage-t, amikor a ló ügetésben erõteljesen, magasra emelt lábbal, lendületesen halad elõre. Képzeljük magunk elé a pirouette-et, azaz a perdülést, amikor a ló egyik hátulsó lábán teljes fordulatot végez. A levade-ban a ló befelé húzott mellsõ lábakkal emeli föl testének elülsõ részét, miközben szinte a csánkjára ül. A courbette bemutatásakor a mén két hátulsó lábára áll és felugrik. A capriole jellegzetessége, hogy a ló piaffe-ból vízszintes háttal magasba ugrik, s a hátulsó lábával kirúg. A croupade lényege: a ló az elejét megemeli és hátuljával 30-40 centiméterrel elõreugrik úgy, hogy végtagjait maga alá húzza. A ballotade ehhez hasonló azzal a különbséggel, hogy a ló lábait nem húzza maga alá, hanem - anélkül, hogy kirúgna - olyan helyzetben hagyja az ugrás után, hogy patkói hátulról láthatók legyenek. A minél bonyolultabb gyakorlatokra való idomítás sokak szemében talán öncélúnak tûnik. Csakhogy annak idején az idomítás titkainak feltárása hozzásegített a katonalovak kiképzéséhez. A lovagoknak, a hadseregnek nagy számban volt szükségük olyan lovakra, amelyeket könnyû irányítani a csata forgatagában, s akár egy tenyérnyi helyen is megfordítani, a harcban szinte fegyverként használni. Végül még egy jelentõs állomásról. Az 1900-as évek elején az itáliai Pinerolo és Tor di Quinto lovasiskolájában az összeszedettséget hirdetõ klasszikus elméletet elvetve a lehetõ legnagyobb szabadságot biztosítják a lovaknak ugratás közben.
9. ÁBRA. 1628. FRANCIA KIRÁLYI UDVAR ANTOINE PLUVINEL DE LA BAUME (a kép bal oldalának elõterében), aki a nápolyi mester, Pignatelli tanítványa volt, a király elõtt tart bemutatót a lovaglás mûvészetérõl Nem véletlen hát, hogy itteni olaszok, mindenekelõtt FEDERICO CAPRILLI nevéhez fûzõdik a ló mozgásához alkalmazkodó modern ugratóstílus kidolgozása, amely mindmáig alapja az ugratás oktatásának. Néhány érdekesség lovastörténelmünkbõl. Utaltunk már rá, hogy eleink - legalábbis a harcoló csapatok - tarpán-przsevalszki változatokon lovagolhattak, amelyek jól bírták a viszontagságokat, s eléggé gyorsak, fordulékonyak, intelligensek voltak. E jellemzést BÖLCS LEO bizánci császár is megerõsíti Taktika címû munkájában, ahol a többi között ez áll: "Mint a Volga és az Urál menti népeket általában, úgy a magyarokat is könnyû fegyverzet, a nyilazásban való rendkívüli jártasság s lovasaik bámulatos ügyessége és mozgékonysága jellemezte." A magyarok kalandozásairól szóló krónikákból arra következtethetünk, hogy a fõcsapat esetenként napi 50 kilométernyi távolságot tett meg, az elõõrsök pedig 75-80 kilométert is lovagoltak. A hagyomány szerint elsõ ménesünket Árpád fejedelem alapította a pusztaszeri gyûlés (896) után a Duna egyik szigetén. A ménesmester nevérõl a szigetet Csepel-szigetnek nevezték el. Zsigmond király idejébõl maradt fenn egy francia lovag feljegyzése, mely szerint: "Pesten igen sok lókereskedõ van. Ha valaki 2000 lovat akarna venni, itt bizonyára kaphatna. Tíz lóból álló istállókként adják el, minden istálló ára 200 forint. Láttam olyan lovakat is, hogy közülük két-három megérné az említett árat. Legnagyobb részük a Magyarország határait borító erdélyi hegyekbõl való." MÁTYÁS király uralkodása alatt érte el csúcspontját a tókultusz. Igen gondosan idomították, gondozták az állatokat. A kivitelt Mátyás egyre jobban megszigorította, majd miután a háborúk miatt a lószükséglet igen megnövekedett, többször be is tiltotta. Ezen a téren még korábban - nyilvánvalóan a balkáni népek, a velenceiek, a nápolyiak, a litvánok, a halicsiak elleni hadjáratokkal összefüggésben - NAGY LAJOS tilalmai voltak a legszigorúbbak. Magyarországon elõször õ rendezett rendszeres lóversenyeket. A törökök egyre gyakoribb betöréseivel, illetve a hosszú török hódoltság idõszakában megjelentek nálunk is az arab lovak, amelyek elõnyösen formálták át a lóállományt. Ezt újabb idegen hatás követte: a harcok elcsitultával, a török uralom végével kedveltté váltak az elegáns, puha hátú és csüdû, ám délceg járású spanyol lovak. A spanyol méneket elõbb az udvarnál, majd a fõúri ménesekben tartották. II. RÁKÓCZI FERENC is spanyol lovakat hozatott parádés fogatába. A lóanyag rendszeres és tudatos javítása azonban csak II. JÓZSEFNEK és utódainak intézkedéseivel kezdõdött meg. Méntelepeket, ménesbirtokokat alapítottak, amelyek közül az elõzõ fejezetben ismertetett Mezõhegyes, Bábolna, Kisbér emelkedett ki.
10. ÁBRA. ILYEN STÍLUSBAN UGRATTAK CAPRILLI ELÕTT 11. ÁBRA. PÁSZTOR JÁNOS SPANYOL LOVON LEVADE-BAN ÁBRÁZOLTA II. RÁKÓCZI FERENCET Jelentõs állomás volt a magyar tenyésztõi munkában az angol lovak behozatala. Pesten 1827-ben tartották meg az elsõ lóversenyt. 1829-ben megjelent Gyepkönyv is, amely a versenyekkel, a lovasegylet tevékenységével kapcsolatos tudnivalókat tartalmazta. A tenyésztés színvonalát jellemezte, hogy 1876-ban Kisbér nevû telivérünk megnyerte az angol derbyt, azaz a hároméves mének és kancák számára kiírt, Derby grófjáról elnevezett
másfél mérföldes (az alapításkor, 1780-ban egymérföldes), Epsomban megrendezett futamot. S vajh' ki ne ismerné Kincsem nevét? Az 1874-ben született csodakanca 54 versenyen indult és mindet megnyerte, világhírt szerezvén tenyésztõjének, BLASKOVICH ERNÕ tápiószentmártoni birtokosnak. Róla, no meg lováról adja közre TÖRÖK IMRE az anekdotát: "... ha BLASKOVICH ERNESZT úr elõtt valaki lovát veretlennek mondotta, a nagyon nyugodt emberke felfortyant és felháborodva mondotta:»az én lovam nem veretlen - hanem verhetetlen.«" Magyarországon ebben az idõben 64, Erdélyben pedig 160 magánménes volt. A fejlõdést érzékelteti, hogy míg tókivitelünk 1867ben csak 7000, 1897-ben 41 227 egyed. Ráadásul a századfordulóra a hazai lovak nyergében az angolokat felváltották a kiváló magyar versenylovasok. Akkor még volt tartalma a mondásnak: "Lovas nemzet a magyar!" De az elsõ, majd a második világháború megtizedelte lóállományunkat. Az 1944-es 854 ezerrõl 1945 tavaszára 328 ezerre csökkent a létszám. 1958-ig 724 ezerre emelkedett, de a mezõgazdaság gépesítésével mára 100 ezerre fogyatkozott. Ezen belül mindössze 1200 körüli a bejegyzett sportlovak száma. Ez is oka annak, hogy a nemzetközi lovasversenyeken a gyõztesek között magyar nemzetiségût alig találunk, kivéve a fogathajtó versenyeket. Ezeken elõször a lovak és a kocsi állapotát vizsgálják meg, majd a díjhajtó négyszögben a mozgásban levõ lovak idomítottságát, a hajtó stílusát bírálják el. Az ezután következõ maraton vagy terepverseny célja a lovak erõnléti állapotának, a hajtó iramérzékelésének felmérése. Ezt követi az akadályhajtás, amit egy 70 X 120 méteresnél nem kisebb pályán rendeznek. A fogatnak legföljebb húsz bója között kell elhaladnia úgy, hogy a lovak vagy a kocsi kerekei ne sodorják el õket, s így ne essék le a rajtuk levõ labda. Talán észrevette már az olvasó: nem ötletszerûen, hanem bizonyos rend szerint használjuk a könyvben a két kifejezést: lovassport és lósport; lovasverseny és lóverseny. A magyarázat: a fogalmak eltérõ tartalmat hordoznak. A lósportban a ló gyorsasága a döntõ. Ahogy VAS JÓZSEE, egyik eredményes zsokénk is megfogalmazta: "Az ember csak elronthatja a lova dolgát. Vagyis a zsoké feladata, hogy maradéktalanul kihozza azt, ami a lovában van. Hozzátenni nemigen tud, elvenni viszont igen. Ebbõl következik, hogy egyértelmûen meghatározó szerepe van az állatnak." Mikor Kincsemrõl beszéltünk, valójában a lósportot érintettük. Ide tartozik a galopp - a sík-, a gát- és az akadályversenyekkel -, illetve az ügetõ. Ezekkel itt nem foglalkozunk részletesen. Azért nem, mert mi elsõsorban a lovasversenyeken leshetünk el olyan mozdulatokat, amelyeknek különösen nagy hasznát látjuk majd a lovaglóleckék tanulásakor. 12. ÁBRA. DEBRECEN VÁROS DÍSZ-ÖTÖSFOGATA A lovasversenyeken is döntõ lehet a lovak képessége. Ám itt a lovas legalábbis egyenrangú szerepet játszik. A díjlovaglásban például - amely egy alacsony kerítéssel körülhatárolt, 20 X 60 méteres négyszögben folyik - egy elõre meghatározott programot kell bemutatnia a lónak és a lovasnak. A különbözõ jármódokban különbözõ iramban kell
lovagolni, s közben olyan gyakorlatokat végezni, mint az állj, a hátralépés, körök, kígyóvonal, az oldaljárások különbözõ fajtái, a passage, a piaffe stb. Ezekben - a hajdani olasz, spanyol, francia lovasiskolákban - ókori minták alapján kidolgozott, továbbfejlesztett gyakorlatok egy részére ismerhetünk. 13. ÁBRA. DÍJLOVAGLÓ VERSENYEN ÖSSZESZEDETT LÉPÉSBEN A program bemutatásában meghatározó szerepe van a lovasnak, aki hosszú éveken keresztül foglalkozott lovával, míg közönség elé lépett. Az idomítás mûvészetével szembesül ilyenkor a nézõ. Szinte észre sem veszi a jeleket, mozdulatokat, amelyekkel a versenyzõ a feladat megoldására ösztönzi lovát. Elegancia, könnyedség - ezt látja a kívülálló. Erõs fizikai és szellemi igénybevétel - ezt érzi a lovas, aki körül szinte megszûnik a külvilág, aki ilyenkor csak a gyakorlatra meg a lovára összpontosít. Nemhiába mondják: "A díjlovaglás tíz perc nyilvános magány." A lovassport külön ágához tartoznak az ugratóversenyek. A díjugratást - idegen szóval: a konkurt - egy általában 1000 méternél nem hosszabb, mesterséges akadályokkal tûzdelt pályán rendezik meg. Az akadályok szélességét a bal kéz felõli oldalon fehér, a jobb oldalon piros zászló jelzi. Mellettük kitörõk vannak, amelyek magasabbak az akadálynál.
14. ÁBRA. DÍJUGRATÓ VERSENYEN Az akadályok természetesen különbözõek lehetnek. Az egy elembõl álló akadályt egyszerûnek nevezik, míg a több elemet - sövény, mögötte rúddal; rúd alatt vizesárok stb. - tartalmazók az összetettek. A széles akadályok részei egymás elõtt és mögött helyezkednek el, míg a meredekek valamennyi elemét függõlegesen rakják össze. A két vagy három egymás utáni folyamatos ugrást követelõ akadály neve: összetett akadály. Összetett ugrásnak minõsülnek a benkek, a mélybe ugrások, a mászatók és az átjárók. Az akadályok magassága - a puissance-t és a korlátugratást kivéve - nem haladhatja meg az 1,7 métert. A vizesárok szélessége legfeljebb négy és fél méter lehet. Az ugratóversenyek számai között leggyakrabban a díjugratás összevetéssel elnevezésû versenyágban vetélkednek a lovasok. Az elsõ összevetésben hibátlanul végzettek a második s a kiírástól függõen a harmadik fordulóban az elõzõnél mindig magasabb követelményt támasztó pályán versengenek. A hibátlan versenyzõk között a jobb idõeredmény dönt. Vadászugratáskor idõbüntetéssel sújtják a lovast az akadály leütésért, így a kanyargós pályán a kanyarok levágásával, vakmerõbb lovaglással a lovas ledolgozhat hátrányából. Gyõztes az a versenyzõ, aki összesítve a legkevesebb idõbüntetést kapta. Rendkívül látványos, izgalmas verseny a kitartásos magasugratás (puissance), amelynek újabb és újabb fordulójában csökkentik az akadályok számát, de egyszersmind emelik is a megmaradt akadályok magasságát nem ritkán két méterig, sõt e fölé. Puissance-ban Miss Moet Párizsban 2,33 méterre jutott. Ezzel szemben a magasugratás szabályai szerint elért világrekord 2,47 méter. Ezt Alberto (Larragguibel Moralles chilei kapitány 1949 óta tartja. A korábban kedvelt távolugrató versenyszámot ma már csak ritkán veszik fel a viadalok programjába. A távolugrató világcsúcs 1976 óta 8,4 méterrel a dél-afrikai André Ferreira nevéhez fûzõdik. A tereplovaglás több kilométeres, természetes és a természeteshez hasonlító mesterséges akadályokkal nehezített pályán folyik. A díjlovaglás, a díjugratás és a terepverseny összevonásával született meg a military verseny. Ez a múltban a katonalovak kipróbálását szolgálta, s ma is a legnehezebb próbatételek közé tartozik. A verseny kondícióvizsgával kezdõdik. Az elsõ szám a díjlovaglás. A legnagyobb erõpróba a terepverseny, amely akadálypályából és gyorsasági szakaszból áll. A következõ napon, az ugróvizsga elõtt, szintén kondícióvizsgára kerül sor. Van, aki egyenesen azt állítja, hogy a military a lovaglás koronája. Benne teljesedik ki legjobban a ló és lovas kapcsolata. A military versenyzõ évente csak háromszor-négyszer teheti ki lovát a fárasztó, sõt veszélyes erõpróbának. A legnehezebb percekben, a terepversenyen még csak nem is közönség elõtt mérettetik meg a munkája. Egyedüli öröme, hogy lovával teljes összhangban oldja meg a feladatát. Bár ha belegondol az ember, esetleg felteheti a kérdést: Kell ennél több?
15. ÁBRA. TEREPVERSENYEN