SZEF KÖNYVEK SOROZAT 13. KÖZSZOLGÁLAT MAGYARORSZÁGON ÉS EURÓPÁBAN a szakszervezetek nézõpontjából

SZEF KÖNYVEK SOROZAT 13. KÖZSZOLGÁLAT MAGYARORSZÁGON ÉS EURÓPÁBAN a szakszervezetek nézõpontjából A Szakszervezetek Együttmûködési Fórumának nemzetközi konferenciája 2004. szeptember 30. október 1. SZEF KIADÓ BUDAPEST 2005

ISSN 12195367 ISBN 963 86068 51 Szerkesztõ: Szathmári Gábor Kiadja a Szakszervezetek Együttmûködési Fóruma (SZEF) Felelõs kiadó: dr. Szabó Endre, a SZEF elnöke Nyomdai elõkészítés: Dura Stúdió (Budapest) Nyomás, kötés: Dunaújvárosi Nyomda Kft.

Felelõs vezetõ: Farkas István ügyvezetõ igazgató Bevezetõ A multinacionális tõkének világméretekben mind nagyobb a befolyása a társadalmi folyamatokra, mind erõteljesebb a nyomása a kormányokra. A magyar gazdaság meghatározó szereplõi is egyre nyíltabban törekszenek arra, hogy vezetõ szerephez jussanak a társadalompolitika alakításában. Ez a törekvés érzékelhetõ az állam újraelosztó szerepének mérséklésében, a szociális rendszerek átalakításában, a munkajövedelmek és a tõkejövedelmek közötti arányok munkavállalókra hátrányos változtatásában, a munkavállalói jogok csorbításában. A multinacionális tõke nyomulásának hatása jelenik meg a közintézmények mûködésére fordított költségvetési pénzforrások szûkítésében, ebbõl következõen a fûnyíróelvû létszámcsökkentésben, a közszolgáltatások privatizálásában, piacosításában. A közszolgálat munkavállalóit és közvetve a szolgáltatásaikat igénybevevõ milliókat képviselõ szakszervezetek nem maradhatnak fegyvertelenek ezekkel a folyamatokkal, globális kihívásokkal szemben. Erõteljesebb összefogásra, hatásosabb összefogásra, a munka során szerzett tapasztalatok rendszeresebb kicserélésére van szükség ahhoz, hogy jobb esélyünk legyen az emberek életminõségét veszélyeztetõ negatív hatások mérséklésére, vagy lehetõleg semlegesítésére. Ezt a célt szolgálta a Szakszervezetek Együttmûködési Fórumának (SZEF) Közszolgálat Magyarországon és Európában a szakszervezetek nézõpontjából címmel 2004. szeptember 30.-án és október 1.-jén Budapesten rendezett kétnapos nemzetközi konferenciája. A tanácskozáson dr. Szabó Endre, a SZEF elnöke, dr. Cser Ágnes, Fehér József, és Varga László, a SZEF alelnökei a közszolgálat mai magyar viszonyairól tartottak bevezetõ elõadást. A konferencián részt vett és tartalmas tájékoztatást adott hazája közszolgálatának helyzetérõl, a közszolgáltatásokat érõ globális kihívások magyar szempontból is figyelmet érdemlõ jelenségeirõl dr. Wilhelm Gloss, az Osztrák Közszolgálati Szakszervezet (GÖD) elsõ alelnöke, dr. Walter Sauer, az Osztrák Szakszervezeti Szövetség (ÖGB) nemzetközi osztályának képviselõje, Nick Crook, az UNISON nemzetközi titkára (Nagy-Britannia), Laurence Laigo, a CFDT titkára (Franciaország), Juan Carlos Jiménez, a CC.OO. nemzetközi osztályának képviselõje (Spanyolország), Paulo Trindade, a CGTP-IN Végrehajtó Bizottságának tagja (Portugália), Dominik Schirmer, a VER.DI Bavaria tartományi egészségügyi és szociális szervezetének vezetõje (Németország). A konferencián részt vettek a SZEF tagszervezeteinek, megyei koordinációinak vezetõi, s jelen volt és felszólalt dr. Vígh László, a SZEF-fel Uniót alkotó Értelmiségi Szakszervezeti Tömörülés (ÉSZT) elnöke is. Könyvünkben szerkesztett formában közreadjuk a konferencián elhangzott magyar és külföldi elõadások, felszólalások, kérdések és az azokra adott válaszok teljes szövegét. Meggyõzõdésünk ugyanis, hogy a tanácskozáson szóba került

helyzetelemzések, cselekvési ajánlások a közszféra minden ágában haszonnal szolgálhatják a közszolgálatban dolgozók és a közszolgáltatásokat igénybevevõk érdekeinek védelmét. Beszámolók a magyar közszolgálatról onferen cia204-1 k Dr. Szabó Endre, a Szakszervezetek Együttmûködési Fórumának (SZEF) elnöke KÖZSZOLGÁLAT A MULTINACIONÁLIS TÕKE SZORÍTÁSÁBAN Kedves Kolléganõk, Kollégák! A konferencia idõpontjának kijelölésekor még nem tudtuk, hogy tanácskozásunkra olyan idõpontban kerül sor, amikor Magyarországnak új miniszterelnöke és kormánya lesz. Az új kormányprogram amelyet természetszerûen még nem tudtunk górcsõ alá venni egyénileg sem, testületileg meg különösen nem tegnap látott napvilágot. A korábbihoz képest legalábbis véleményem szerint, kevesebb konkrétumot tartalmaz, inkább általánosságban megfogalmazott célokat és kitörési pontokat rögzít. Közvetve azt is sugallja, hogy az elõzõ kormány túl sokat vállalt, és vállalásának egy részét nem tudta teljesíteni. A programból sajnos kimaradtak olyan részek, amelyeket a korábbi program tartalmazott, és hozzánk közelebb álló konkrétumokat jelöltek meg a közszféra

helyzetére, a közszféra felzárkóztatására vonatkozóan. Abban bízunk, hogy ha a programban ilyen konkrétan nem is szerepelnek, de azért módunk lesz a kormánnyal érdemi és hasznos tárgyalásokat folytatni ezekrõl a témákról is. Vagyis a jelenlegi kormány ahogy látható, kevesebbet ígér, de azt teljesíteni fogja. Errõl azonban nyilván majd a késõbbiekben tudunk nyilatkozni. A SZEF az utóbbi években több nemzetközi konferenciát rendezett a közszolgálat problémakörérõl. Abból indultunk ki és ma is abból indulunk ki, hogy globális méretûek azok a kihívások, amelyek a közszolgálat intézményeit és munkavállalóit érintik. Rögtön hozzáteszem, hogy ezt a kérdést sosem tekintettük csupán a közszektor belsõ ügyének, hanem mindig az állampolgárok jogos érdekeivel és elvárásaival együtt szemléltük, együtt értékeltük. Mai tanácskozásunkon is ezt tartjuk szem elõtt. Az a tapasztalatunk, hogy a multinacionális tõke profitnövelõ szándéka érdekében mind nagyobb befolyást gyakorol a társadalmi folyamatokra, s mind erõteljesebb nyomást gyakorol a kormányokra. A magyar gazdaság fõszereplõi is egyre határozottabban lépnek fel azzal az igénnyel, hogy vezetõ szerephez jussanak a társadalompolitika kialakításában. Ennek hatása nemzetközi méretekben és a magyar viszonyok közepette is jól felismerhetõ. Egyebek között az állam újraelosztó szerepének mérséklésében, a szociális rendszerek átalakításában, a munka- és tõkejövedelmek közötti arányok munkavállalókra hátrányos változtatásában, a munkavállalói jogok csorbításában. Ez a hatás jelenik meg a közintézményekre fordított pénzeszközök nagyságrendjének csökkentésében, ebbõl következõen a fûnyíróelvû létszámcsökkentésben, a közszolgáltatások privatizálásában, piacosításában. A szakszervezetek, a munkavállalók nem maradhatnak fegyvertelenek ezekkel a folyamatokkal szemben. Közös stratégiára, együttmûködésre, a tapasztalatok kicserélésére van szükség ahhoz, hogy esélyt teremtsünk az emberek és a közszolgálatban foglalkoztatottak életminõségét veszélyeztetõ, negatív hatásokkal szemben. Ezt a célt kívánjuk szolgálni a mai eszmecserénkkel is. Magyarországon is fontos cél és ez az új kormányprogramban is megtalálható az állami visszavonulás, az állami szerepvállalás mérséklése a közszolgáltatásokban. Anélkül, hogy megalapozott választ adnának arra a kérdésre, meddig terjed az állam felelõssége az állampolgárokkal szemben az életviszonyaikat alapvetõen meghatározó ellátások és szolgáltatások biztosításában. Miközben nem hagyható figyelmen kívül, hogy hazánkban közel 3 millióan élnek a létminimum határán, s a társadalom nagy része beleértve a közszektor munkavállalóit is

nagyon beosztó életvitelre kényszerül. Más szóval az állami jólét jelentõs arányú visszaszorításának, az öngondoskodás különbözõ rendszereinek nincsenek meg a társadalmi-életszínvonalbeli feltételei. Arra sem rendelkezünk alapos és körültekintõ válaszokkal, hogy összeegyeztethetõ-e és ha igen, milyen területeken és mértékben a magánosítás, a privatizálás a humán közszolgáltatások jellegével. A privatizálás már ma is jelentõs az egészségügyben, s további lépésekre lehet számítani. Vannak hasonló szándékok a felsõoktatásban, kiszervezések a közigazgatásban, és a közszektor más területein. Annak ellenére, hogy a közelmúltban állami megrendelésre készített vizsgálat egyértelmûvé tette: a privatizált szolgáltatások általában többe kerülnek az állami költségvetésnek, színvonalukban pedig nem jobbak, sõt esetenként rosszabbak az állami szolgáltatásoknál. Mind markánsabban jelenik meg az a nézet is, hogy a reálszféra és a humán közszféra folyamatait és módszereit nagyjából analóg módon kell kezelni. Errõl a tõrõl fakad a már említett privatizációs szándék, valamint a versenyszektor teljesítményelvének változtatás nélküli, kidolgozatlan alkalmazása a közszférában. Szeretném világossá tenni: nem vagyunk ellenzõi a közszolgálati intézményrendszer modernizálásának. Teljesen nyilvánvaló, hogy a változó társadalmi, gazdasági viszonyok, az Európai Unióhoz történt csatlakozás, az Internet széleskörû megjelenése, és más körülmények indokolttá teszik az átalakítást, az alkalmazkodást. Azt viszont határozottan elutasítjuk, hogy megalapozatlan, improvizatív, pénzügyi kényszer diktálta merényleteket kövessenek el a közszolgáltatásokat nyújtó intézmények ellen. Az a kiinduló pontunk, hogy az állam nem bújhat ki a humán közszolgáltatás felelõssége alól. S ezt dominálóan ha nem is kizárólagosan költségvetési intézmények és közszolgálati jogviszonyban álló alkalmazottak útján kell biztosítania. Ez a problémakör, s az ehhez kapcsolódó érdekképviseleti munka képezi ma a magyar közszolgálati szakszervezetek egyik legjelentõsebb feladatát. A másik kérdés, amelyet röviden érinteni kívánok, a közszolgálati jogviszony ügye. Erõsödnek azok a vélemények, hogy nem kell, vagy legalábbis csak nagyon szûk keretekben kell különbséget tenni a versenyszektor és a közszektor jogviszonya között. Eszerint a jogi szabályozásból ki kell gyomlálni azokat az úgynevezett privilégiumokat, amelyek a közszektorban foglalkoztatottak jogviszonyában éppen a szektor sajátosságaiból következõen jelen vannak. Értve ez alatt a foglalkoztatottság nagyobb biztonságát, a kiszámítható elõmeneteli rendszert, a kiegészítõ juttatásokat. A kormány két évvel ezelõtt döntést hozott egy egységes közszolgálati

törvény elõkészítésére. Ezt 2004 õszén kellett volna a parlament elé terjeszteni. A munka azonban késésben van. Részint amiatt, hogy mind szakmai, mind szakszervezeti vélemények vitatják, hogy lehet-e egységesen szabályozni a köztisztviselõk, a közalkalmazottak és a szolgálati viszonyban álló fegyveres és rendvédelmi szervek dolgozóinak jogállását, vagy meg kell elégedni egy keretszabály megalkotásával. Másrészt amiatt van a késés és ez a figyelemre méltó, hogy a kormány is elbizonytalanodni látszik arra hivatkozással, hogy a nyugat-európai gyakorlat is mindinkább megkérdõjelezi a közszféra stabilitásának és kiszámítható pályaútjának garanciáit. Mi határozottan azt képviseljük, hogy nem lehet egyenlõségjelet tenni a versenyszektor és a közszféra viszonyai közé. Nem lehet elfogadni azt a jórészt neoliberális tõrõl fakadó nézetet, hogy nincs szükség külön szabályozásra. Indokainkat úgy vélem ebben a körben nem kell részleteznem. Csupán annyit jegyzek meg, hogy a közszféra egyes szektorainak alkalmazottai a közhatalom végrehajtói, másrészük pedig az alkotmányos kötelezettségekbõl közoktatás, egészségügy és így tovább eredõ alapszolgáltatások nyújtói. Ez határozza meg a velük szemben támasztott követelményeket, alkalmazásuk szigorú feltételeit, a jogi és etikai elvárásokat. Harmadik témaként említem a közszféra bér- és kereseti helyzetét. Általában is igaz, hogy a keresetek Magyarországon elmaradnak a gazdasági teljesítmények mögött, illetve a nyugat-európai országok átlagához képest. A gazdasági teljesítmények a nyugati teljesítményeknek 50-52 százalékát teszik ki, a bérek pedig vásárlóértéken legfeljebb az egyharmadát. Fokozottan igaz ez a közszférára. A nyugati országok beleértve a szomszédos Ausztriát is közszolgálati alkalmazottai, fõképp diplomásai 8-10-szer annyit keresnek, mint magyar kollégáik. Igaz, hogy a most felváltott kormány hivatalba lépését követõen, 2002 õszén átlagosan 50 százalékos alapbéremelést hajtott végre a közalkalmazottak körében, és egy korábbi intézkedés befejezése a köztisztviselõi körben is hasonló emelést eredményezett. Ez példanélküli volt, jelentõsen mérsékelte az évtizedes elmaradást a versenyszférához képest, de nem szüntette azt meg. A felzárkózási folyamat nem folytatódott, mivel az ezt követõ két évben lényegében nem volt béremelés, ami a korábbi értékeket részben elinflálta. Ez komoly tiltakozást váltott ki, beleértve az Országos Közszolgálati Sztrájkbizottság megalakítását is. Ma a közszolgálatban a bruttó átlagkereset 150-170 ezer forint, ami nettó 80-100 ezer forintot jelent. Néhány nappal ezelõtt kezdõdtek meg a tárgyalások a jövõ évi költségvetésrõl, az adó- és járuléktörvényekrõl, és a bérekrõl. A személyi jövedelemadó jövõre valamelyest mérséklõdik, ami 1-2 százalékos keresetnövekedést

jelenthet az átlagos és az átlag alatti keresetek esetében. A jövõ évi béreket illetõen azt képviseljük, hogy az emelés reálértéke egyezzen meg a GDP növekedésének mértékével. Ez a tervek szerint 4 százalék körül alakulna. A kormány ennél 1-1,5 százalékkal kevesebbet tervez. Az inflációs elõrejelzés 4 és fél százalék, az ez évi várakozás 6,5-7 százalék. A bértárgyalások feszültségeit a mértékrõl szóló vitánál is jobban kiélezi az, hogy a közigazgatásban a kormány az ez évi költségvetési támogatás mértékét jövõre eleve 5 százalékkal csökkenteni kívánja, és ebbõl a redukált összegbõl kell kigazdálkodni a jövõ évi béremelést, valamint a 13. havi illetmény fedezetét is. Ez a mi prognózisunk szerint több mint 10 ezer ember elbocsátásához vezethet a közigazgatásból. A kormány a közszféra más szektoraiban is másfél százalékkal kevesebbet kíván juttatni a bérek fedezetéül, ami azt jelenti, hogy ezekben a szektorokban is nyilván létszámcsökkentést prognosztizálhatunk. A kormány programja szerint 2010-ben válik lehetõvé az euró bevezetése. Ez nagyon komoly követelmények alkalmazását igényli. Ez magában foglalja az államháztartás hiányának jelentõs mérséklését, és összefüggésben van az elosztásra fordítható kondíciók csökkentésével. Következésképpen a következõ évek sem ígérnek kedvezõ kilátásokat az életviszonyok javulása tekintetében, ami feszült viszonyokat tarthat fenn a társadalmi közegben, beleértve a közszférával kapcsolatos konfliktusokat is. Befejezésül a szakszervezetek helyzetérõl és az érdekegyeztetésrõl szólok röviden. A rendszerváltást követõen jórészt az üzemi struktúra átalakulása, másrészt az érdekérvényesítés jogi eszközeinek jelentõs megnyirbálása, valamint a szakszervezetek gazdasági alapjainak meggyengülése következtében a szakszervezetek taglétszáma nagy mértékben visszaesett. A szervezettség ma a gazdasági szférában 25, a közszférában 40-45 százalék körül van. A szakszervezetek részint pozícióik említett kedvezõtlen változásai miatt, másrészt és különösképpen a társadalmi stabilitás megõrzése iránt érzett felelõsségbõl fakadóan az elmúlt években kevésbé alkalmazták a konfrontáció hatékony eszközeit. Ez is hozzájárult támogatottságunk csökkenéséhez. A kompromisszumokra törekvés, a megegyezés szándéka és a szociális párbeszéd európai követelményei következtében Magyarországon korán és széleskörûen kialakult az érdekegyeztetés intézményrendszere. Ezek egy része tripartit, másik fele dipartit alapon mûködik. A közszférának is megvannak a maga országos, területi és helyi érdekegyeztetõ fórumai. Gondunk a mûködés eredményességével van. A tárgyalások

gyakorta konzultatív jellegûek, a megállapodásokban sokszor nagyfokú a kompromisszum. Lassú az elõrehaladás a szakszervezetek által kitartóan szorgalmazott foglalkoztatás bõvítésében, a foglalkoztatás európaihoz mért kedvezõtlen arányának javításában. Magyarországon az aktív korúaknak körülbelül 57 százalékára tehetõ a foglalkoztatás aránya. Úgy tudom, hogy Nyugat-Európában ez 64-65 százalék. Gyorsabb és érzékelhetõbb változást szeretnénk a munkavállalók kiszolgáltatottságának mérséklésében, a munkaügyi ellenõrzés hatásfokának javításában, a 25-30 százalékra tehetõ fekete gazdaság visszaszorításában, a bérek gyorsabb ütemû felzárkóztatásában, a szegénység mérséklésében. Az érdekérvényesítés körülményeit nagymértékben befolyásolja általában is, a közszférában pedig fokozottan, hogy a nyomásgyakorlás megnyilvánulásaira, demonstrációkra még inkább a sztrájkra nagyon különbözõ mértékû a hajlandóság a munkavállalók körében. Ennek számos oka van. Részint a tradíció hiánya, a sztrájkalapok elégtelensége és sajnos különösképpen a megtorlástól való félelem. A közszférában voltak ugyan az elmúlt években országos demonstrációk, elszórtan figyelmeztetõ sztrájkok, de ezek nem mindig hoztak megfelelõ eredményt, szervezésük pedig nagy erõfeszítést igényel, és sikerükben is sokszor nagy a bizonytalanság. Jelenleg is van egy sztrájkkezdeményezés ezúttal az egészségügyben, de errõl majd nyilván az alelnök kolléganõ szól. Érdeklõdéssel és némi irigységgel figyeljük egyes nyugat-európai országok szakszervezeteinek megmozdulásait, s ezzel kapcsolatban is szívesen vesszük a tanácsaikat. Kedves Kolléganõk, Kollégák! Bevezetõben ezeket kívántam elõrebocsátani, figyelemmel arra, hogy alelnök kollégáim egy-egy ágazatot érintõen még kiegészítéseket tesznek. Természetesen találkozónknak nagyon fontos célja, hogy megismerjük külföldi vendégeink tájékoztatását a szakszervezetüket aktuálisan foglalkoztató kérdésekrõl, véleményüket az általunk szóba hozott témákról, s különösképpen javaslataikat közös gondjaink megoldására. Dr. Cser Ágnes, az Egészségügyben és Szociális Területen Dolgozók Demokratikus Szakszervezetének (EDDSZ) elnöke, a SZEF alelnöke Válság és stabilitás az egészségügyi ellátásban

Magyarország sorsdöntõ idõszakot él át. Nem csak azért vagyunk sorsdöntõ pillanatban, mert 14 év után elõször fordult elõ, hogy egy kormány nem bírta ki a 4 éves periódust, hanem azért is, mert álláspontom szerint a szabadság és mindaz, ami ma itt Magyarországon állandósult és kialakult, nem egyenlõ azzal, amit 1990-ben elképzeltünk. Mondhatnám azt is, hogy szabadság helyett szabadosság van Magyarországon. Alapfogalmak, alapintézmények megkoptak és az állampolgárok zömének már nem ugyanazt jelentik, mint amit 14 évvel ezelõtt gondoltak. Válság és stabilitás ezzel a témakörrel kívánok foglalkozni elõadásomban. Melyek azok az intézmények, amelyek egy adott államon belül fontosak? Magyarországon, megítélésem szerint a legfontosabb az Alkotmány, mint a stabil, demokratikus államberendezkedés intézménye. Már május elseje EUcsatlakozásunk elõtt is nagyon fontos volt az Európai Szociális Karta. Fel kellett készülnünk az Európai Unió programjára. A minõségi közszolgáltatásokhoz való jog, mint az Európai Szociális Karta követelménye, a közszolgáltatásokon belül a minõségi egészségügyi ellátást is kötelezõen elõírja, nem csak a magyar állampolgárok, hanem jelenleg 25 ország állampolgárai részére. Mi az, ami válságot, és egyben a stabilitást is jelenti az állampolgár oldaláról? Csak a teljes információval rendelkezõ, és döntéseit tudatosan meghozó állampolgár nem érzi magát válságban. Az, aki tudja, hogy mihez van joga, mit jelent az önrendelkezési jog, és mit jelent a társadalmi közéletben való részvétel. Ahogy Elnök úr bemutatta, a szociális dialógus megítélésünk szerint nem csak Magyarországon van válságban, hanem az Európai Unióban is. Az Európai Szakszervezeti Szövetséggel való szoros együttmûködésbõl kollégáim is tudják, hogy a munkaidõ direktíva kapcsán, vagy más alapintézmény kapcsán az Európai Unión belül is komoly feszültségek vannak a szakszervezeti érdekérvényesítésben. Az együttmûködés a civil szervezetekkel Magyarországon és az Európai Unióban azért van válságban, mert a hatalom a maga szempontjából nagyon okosan a különbözõ csoportosulások között feszültséget teremt. Ezért a szakszervezetek mellett a civil szervezetek is szeretnének részt venni a döntéshozatalban és annak elõkészítésében. Nem tudom, hogy másutt miként van, nálunk a nagyon szûkös pénzeszközök osztogatásával tökéletesen szembe lehet fordítani egymással a civil szervezeteket is. A szakszervezeti jogok érvényesíthetõségének csökkentésével, illetve a szakszervezetek erejének csökkenésével elértéktelenedik a munkavállalók érdekképviselete az államhatalommal, a mindenkori hatalommal szemben. Tizennégy évvel a rendszerváltás után a közszolgáltatások állami garanciája csökkenõben van, az egyetemes emberi jogok alapján járó, az állam által garantált

közszolgáltatásokhoz nem jut mindenki hozzá. Tehát az esélyegyenlõség ma nagyon korlátosan érvényesülhet Magyarországon. Ez különösen igaz az egészségügyi ellátásra, ahol súlyos különbségek és mély szakadékok vannak, attól függõen, hogy Magyarországnak ki, melyik térségében él. Két esélyegyenlõségi feltételnek nem felel meg az egészségügyi ellátásunk. Az egyik ezek közül az azonos feltételekkel való hozzájutás követelménye. Egy közúti balesetnél nem mindegy, hogy például az Alföld melyik pontján történik az eset. Autópályához közel vagy attól 80-100 km-es körzetben, egy dombos, megfelelõ kórházzal nem rendelkezõ térségben, vagy mondjuk a belvárosban következik be. Az életben maradás, a gyógyításhoz való hozzájutás esélyei között óriási szakadékok vannak. A különbözõ politikusok ezt szeretik elhallgatni, mert ennek a kiküszöbölésére nem, hogy hatékony és megfelelõ lépések történtek volna, hanem tovább mélyül a szakadék. A másik esélyegyenlõségi követelmény az egészségügyben az azonos tartalmú szolgáltatásokhoz való jog. Alkotmányunk és más törvényeink szerint azonos tartalmú szolgáltatásra jogosult Budapesten, Szegeden, Zalaegerszegen, vagy egy tanyán élõ állampolgár. Ez sincsen betartva. Tehát ez is válságban van. Azt szoktam mondani, hogy Magyarország az írott törvényei, és jogszabályai alapján végrehajtotta az Európai Uniós feltételeket, de azok tartalmában és végrehajtásában nagy adósságaink vannak. Ilyenkor nagyon haragszanak rám, hogy miért mondok az országomról olyat, amivel rontom megítélésünket. Nekem meg az a véleményem, hogy ez olyan, mint egy házasság: lehet azt mondani, hogy szép vagyok, fiatal vagyok és gazdag, de lehet, hogy már a nászéjszakán nagyon sok minden kiderül. Sokkal tisztességesebb egy hosszabban tartó, kölcsönös megbecsülésen alapuló kapcsolat kiépítésére törekedni, mint egymást szédíteni. Miért van nekünk különösen az egészségügyben és a szociális ellátásban problémánk? Mert például nem született nemzeti konszenzus arról, hogy mit tartunk alapvetõ egészségügyi szolgáltatásnak, hogy mit értünk az esélyegyenlõség követelményén. Az egyik legnagyobb problémánk, hogy a korrupciós szintet tekintve is aggályos a magyar egészségügy. A közpénzek beszedésének, így az egészségügyre fordított közpénzek beszedésének, nyilvántartásának és elosztásának rendszere 1999. január elseje óta lényegében titokban folyik. Csak homályos számokat ismerünk. Tehát a válság és stabilitás kérdése nem megoldott Magyarországon. A lisszaboni stratégia követelménye szerint a gazdaság motorja az egészséges munkaerõ, így szoros összefüggés van az egészségügyi ellátások, a prevenció, az életmód, a munkahely és a munkavállalói érdekképviselet között. Az Egészségügyi Világszervezet szerint az egészségügyi közkiadásoknak csak 11 százaléka

befolyásolja az egészségi állapotot, 43 százalékban az életmód befolyásolja. Mégis azt kell, hogy mondjam: az életmód vonatkozásában több tényezõ rendkívül fontos a közszférában. Bármilyen furcsa, de sokak szerint az elsõ, hogy a fizetési feltételek garantáltak-e? De szerintem ezt megelõzi az, hogy biztos lehetek-e abban, hogy megõrzöm a munkahelyemet. A harmadik, hogy látok-e magam elõtt tervezhetõ életpályát, és a társadalom valamennyi tagja számára, és azon belül a hatalom számára fontos-e az a szolgáltatás, amit én nyújtok? Magyarországon az utóbbi 14 év alatt devalválódott a közszférában foglalkoztatottak becsülete, és erõs törekvés indult meg a közszolgáltatások privatizációjára. Magyarországon nagyon komoly problémák vannak az élve születéssel, a halálozással. Az egészségügy feltételeit Magyarországon a társadalombiztosítási elv alapján vesszük figyelembe, ami nem jelenti azt, hogy a gyakorlatban is klasszikus társadalombiztosítás van. Érdemes megnézni, hogy a 10 millió magyar állampolgárra vetítve rendelkezünk-e a társadalombiztosítási feladatok ellátásához elegendõ forrással, vagy sem. 1990-ben 10,5 millió magyar állampolgárból 5.146 ezer, a fele, vagy valamivel több mint a fele rendelkezett munkahellyel, azaz járulékot fizetett, és 1:2 volt az arány az eltartó és az eltartottak között. 2000-ig, tehát 10 év alatt csaknem 2 millió munkahelyet veszítettünk el. Ez a privatizáció eredménye. Magyarországon a rendszerváltással kapott szabadság amit mi szabadságnak nevezünk nagyon csökkentette a foglalkoztatottak számát, és súlyosan érintette, felborította a közteherviselést. Míg 1990-ben egy munkavállalóra két eltartott jutott önmaga és egy másik, addig ez 10 év alatt egyrõl a háromra torzult. Ez azt jelenti, hogy az említett bizonytalanságok miatt veszélyeztetett a dolgozó munkahelye, nincsen elegendõ jövedelme, s azt a szorongást, azt a tudatot is meg kell élnie, hogy a társadalmi igazságosságban hátrébb került, és egy aktív dolgozóra 3 eltartott jut a társadalombiztosítási szolgáltatásokra. A társadalombiztosítási bevételekben az állam és ebben mind a négy kormány felelõs súlyos hátrányt szenved: a társadalombiztosítási járulékokat hiányosan szedték be, és egyáltalán nem tettek meg mindent azért, hogy a kintlévõségeket behajtsák. Európa halálozási statisztikájában sajnos Magyarország vezet, és azon belül is a férfiak vannak a legrosszabb pozícióban. A születéskor várható élettartam szerint átlagosan 10 évvel élnek kevesebbet a férfiak. Ha ezeket a tényeket összevetjük a 14 év alatt történtekkel, azt látjuk, hogy a politikai szabadságért halálos árat fizetünk. Nem tragikus képet akarok festeni, csak szeretném érzékeltetni: nálunk társadalmi konszenzusra van szükség ahhoz, hogy

politikai nyilatkozatokkal ne lehessen ezeket a kérdéseket elkendõzni. Nem csak Magyarországon, hanem Európában is komoly problémák vannak e téren. Az elszegényedési folyamat, amelyrõl Elnök úr tájékoztatást adott, nem csak magyar jelenség. Európában a jövedelmek 40 százaléka fölött a lakosság 20 százaléka rendelkezik, míg az alsó 20 százaléka, tehát a szegény réteg a jövedelmeknek csak 8 százalékával rendelkezik. Ez azt jelenti, hogy általános elszegényedési folyamatról van szó. Elõadásomat a stabilitás és a válság fogalomkörére építettem, hiszen a közszolgáltatásoknak az lenne a szerepük írott alkotmányunk szerint, hogy biztonságot, tervezhetõ megélhetést biztosítsanak az ország állampolgárai számára. De az állam szerepvállalásától kezdve a társadalmi szolidaritáson át beleértve a közszolgáltatást is sok minden válságban van Magyarországon. Nálunk minden kormánynak van egészségügyi reformja. Azzal kezdik, és azzal fejezik be a tevékenységüket, hogy pénz helyett a reformötleteiket mondják éjjel-nappal. A magyar egészségügybe a világpiaci árak betörtek a szolgáltatások vásárlásánál, de nem a béreknél. Az intézményi feltételek alacsonyan maradtak, a szocializmus színvonalán, viszont a határok kinyitásával az energia, a gyógyszer, minden gyógyítási kellék ára felment. Az alapvetõ szolgáltatásokat nem szabályozzák megfelelõen, az állampolgár nem rendelkezik kellõ információval arról, hogy mi jár neki a kötelezõ szolgáltatások körében. A kötelezõ csoportba a válságban lévõ szereplõk, a betegek, a hozzátartozók, a gyógyítók és a szolgáltatást nyújtók sorolhatók. Az a véleményem, hogy az önkormányzatoktól elkezdve a média, a politikusok, a tulajdonosok mind válságban vannak. Ha nem tudják, hogy egy ellátó rendszerben hatalmas a pénzhiány, akkor hogyan oldják meg a törvényben elõírt kötelezettségeket? Külföldi kollégáim nem ismerik a paraszolvencia fogalmát. Ez a zsebbe rakott pénz. Azért vagyunk válságban mindannyian a magyar egészségügyben, mert miközben mindenki azt hiszi, hogy a járulékon keresztül megfizeti a szolgáltatást, az alacsony bérek miatt nem jut elegendõ pénz a társadalombiztosítás kasszájába. A források válságáról annyit, hogy 10 év alatt több mint 1500 milliárdot vontak ki a magyar egészségügybõl. Keserû humorral szoktuk emlegetni: legnagyobb csoda a magyar egészségügy, hogy ennyi pénzbõl még mûködik! Az igazat megvallva, ez a mûködés már csak a látszat. Ezért vagyunk most sztrájkhelyzetben. Az ellenõrzések és a nyilvántartások szintén válságban vannak. Nincsenek közhiteles nyilvántartásaink, nincsenek kellõ adatbázisaink. Van tehát mit tennünk. Sokféle tény jelzi tehát, hogy a magyar egészségügy válságban van. Emiatt

kezdeményeztük a Nemzeti Egészségügyi Kerekasztalt. Csak az a baj, hogy nem tud létrejönni társadalmi konszenzus, mert az aktuális kormányzó pártok nem ülnek le a Nemzeti Egészségügyi Kerekasztalhoz. Európai Uniós tagállamként, ha nem tudunk hatékony, kétoldalú együttmûködéseket kiépíteni, ha nem tudunk ágazati kollektív szerzõdéseket elérni, akkor a mi olcsó munkaerõnk el fog menni külföldre, és olcsóbban fog szolgáltatást nyújtani az ottani privatizált intézményekben. Ezért követeljük, hogy meg kell kezdeni a kétoldalú együttmûködéseket, meg kell kezdeni az ágazati kollektív szerzõdések kötését. Szeretnénk, ha az EU-tagországokban dolgozó egészségügyiek megõriznék a munkahelyeiket, mert szeretnénk itthon megtartani a mi szakképzett munkaerõnket. És szeretnénk fokozatosan elérni azt a jövedelemszintet, amely az EU tagországaiban általános. Ennek érdekében a szakszervezeti együttmûködést szorosabbá kell tenni. Ágazati szinten állandó kapcsolatot kell kiépíteni és az Európai Uniós intézményi szinteket is igénybe kell venni ahhoz, hogy hatni lehessen az európai jogalkotásra. Érdekeltek vagyunk abban, hogy valóban ne legyen szociális dömping a 15 régebbi tagországban. Viszont mi tízen és itt nem csak a magyarokról beszélek, ezeket a célkitûzéseket egymagunkban nem tudjuk elérni, csak a korábbi tagországok szakszervezeteivel együttmûködve. Fehér József, a Magyar Köztisztviselõk és Közalkalmazottak Szakszervezetének (MKKSZ) fõtitkára, a SZEF alelnöke Reformtörekvések a magyar közigazgatásban Arra kaptam lehetõséget, hogy a magyar közigazgatás modernizációjáról, a magyar közigazgatásban tapasztalható reformtörekvésekrõl foglaljam össze gondolataimat. Be kell vallanom, hogy a SZEF vezetõi nem egyeztették elõadásuk minden részletét és minden gondolatát. Ha lesznek hasonlóságok és azonosságok egyegy ágazat problémáit illetõen, az nem a véletlen mûve. Dolgozzunk bár különbözõ ágazatokban, a problémák alapgyökere akár egészségügyrõl, akár oktatásról, felsõoktatásról vagy közigazgatásról van szó szinte mindenhol azonos. Én is meg tudom erõsíteni, hogy a közszolgálat, és ezen belül természetesen a közigazgatás modernizációját, korszerûsítését a rendszerváltás óta eddig minden magyar kormány kiemelt célként jelölte meg programjában. Minden kormány elindított különbözõ reformprogramokat, de eddig ahogy hallottuk az egészségügy tekintetében is, egyetlen kormány sem valósította meg reformcéljait, egyetlen

kormány sem fejezte be az általa megkezdett változtatásokat. Azt is elmondhatjuk általános tapasztalatként, hogy a rendszerváltás óta hivatalba lépett négy kormány függetlenül értékrendjétõl, tehát attól, hogy jobboldali, vagy baloldali volt, a reformprogramjait más és más elvi alapállásból indította, más-más szervezeti modellt akart megvalósítani. Különbözõek voltak a modernizáció politikai célkitûzései, és nem utolsósorban igen eltérõek voltak a reformhoz rendelt pénzügyi, financiális feltételek. Egy 20-25 percre korlátozott elõadás keretében természetesen nem vállalkozhatom arra, hogy a magyar közigazgatás modernizációjának történetét bemutassam. Annyit azonban feltétlenül meg kell állapítani, hogy ez a modernizációs szándék szinte minden alkalommal megjelent. Nem csak a rendszerváltás óta, hanem azt megelõzõen is. Szinte minden évben lehet találni ezzel kapcsolatos törekvéseket, a modernizáció felé vezetõ programokat. A változtatásra irányuló tervek elnevezése, célirányultsága korszakonként más és más volt. Általában valamilyen más országban elért változás megvalósítását célozták vagy valamilyen, az aktuális hatalom által megváltónak feltételezett elméleti modell megvalósítását tûzték ki célul. Anélkül, hogy a reformtervek részletes elemzésébe bocsátkoznánk, közös, jellemzõ tulajdonságunkként említhetjük a reformszándék folyamatosságát, permanenciáját. Ez talán abból is ered, hogy amint már említettem, eddig egyetlen terv sem valósult meg, vagy csak igen részleteiben. Ezért tehát ezeket a programokat állandóan meg kell újítani, ismételni kell. Csak példaképp említem, hogy az 1930-as években tevékenykedõ, ma is méltán nagyra becsült Magyary Zoltán professzor által megfogalmazott reformcélkitûzések lényegében szinte szó szerint ma is aktuálisak. Magyary professzor teljesítményének szellemi értékébõl semmit nem von le, ha azt mondom, hogy amit õ az 1930-as években megfogalmazott, az lényegében nem volt más, mint a XIX. század hetvenes éveiben született reformcélkitûzések egy aktualizált változata. A magyar közigazgatás modernizációs kísérleteinek másik közös jellemzõje az, hogy az indítékuk nagyon-nagyon sok esetben külsõ eredetû. Azt gondolom, természetesnek vehetõ, hogy egy Magyarország méretû társadalom képtelen magát függetleníteni a külvilágtól, a külsõ, és tegyük hozzá, erõsebb hatalmak, vagy erõsebb politikai akarat ráhatásaitól. Napjainkban is így van ez. Semmiféle elmarasztalás nincs a megjegyzésemben, amikor azt mondom, hogy a magyar közigazgatás reformjaihoz ma a legerõsebb impulzusok az Európai Unió irányából érkeznek. Nincs sok új vonás a modernizáció okai tekintetében sem. A modernizációs törekvések bármely kormány erre irányuló programjában két célt fogalmaznak meg:

az állam eredményesebb mûködését, és a közigazgatásra is érvényes az, amit az egészségügyi válságról hallottunk a költségek visszaszorítását célozzák. Az elmúlt évek, vagy évtizedek modernizációs kísérleteinek szintén közös jellemzõje az, hogy azok egy része semmilyen mértékben nem járult hozzá a közigazgatás eredményességéhez. Egy másik részükbõl talán lett valami tanulmány, vagy soha végre nem hajtott jogszabály. Harmadik részükbõl ugyan lett valami, de soha nem akkor, és soha nem azon idõszak alatt, amikor ezt elindították, hanem jó néhány év, vagy évtized múlva. Az elmondottak alapján nyugodtan kijelenthetjük, hogy általában sikertelenek voltak a magyar modernizációs kísérletek. Ez a sikertelenség két fõ okra vezethetõ vissza. Az egyik és talán ez a leglényegesebb, hogy minden reformprogram sajnos nélkülözte a szakmai és tudományos megalapozottságot, és minden program nélkülözte a reformhoz szükséges pénzügyi forrásokat. Jellemzõ ha nem is minden programra, de a programok döntõ többségére, hogy azok igen jelentõs mértékben politikai igénybõl és pénzügyi kényszerbõl táplálkoztak, és némi túlzással azt mondhatnánk, hogy vajmi kevés vagy semmi közük nem volt a szakmai folyamatokhoz. A másik okot sorolva nem kívánok megbántani nagy tekintélyû, jeles szellemi teljesítményt nyújtó tudósokat, de tény, hogy akik ezeket a programokat megfogalmazták (leginkább a politikusok), a szakkérdéseket vagy egyáltalán nem ismerik, vagy ha ismerik, olyan elméleti szakemberek, akiknek egy program operativitása, tehát megvalósíthatósága tekintetében fogalmuk sincs a mindennapi életrõl. A sikertelenség okai között kell említenem, hogy a reformelképzelések a kormányzati ciklusokhoz, vagy egy-egy kormányhoz kötõdtek. Szóltam már arról, hogy eddig minden kormány, csak a saját korszerûsítési programját kívánta megvalósítani, azt érezte kötelezõnek, a korábbiakról szinte tudomást sem vett. Saját elképzeléseikrõl az elragadtatás hangján beszéltek, míg az elõzõ kormányok ilyen programjáról nagyon elmarasztaló véleményt mondtak. Az eredménytelenség egyik igen lényeges oka ezen programok gazdátlansága. Azt még lehet tudni, hogy honnan indulnak ezek az elképzelések. Általában magas kormányzati szintrõl. Jogszabályok azt is tartalmazzák, hogy milyen a határidõ, adott esetben milyen intézmények felelõsek a program végrehajtásáért. De azt már nem tartalmazzák, hogy milyen pénzügyi eszközöket, milyen személyi feltételeket, milyen intézménybiztosítékokat kell a reformhoz rendelni. Mindezek alapján talán nem meglepõ, ha azt mondom, hogy nem fûzök

túlzott, vérmes reményeket a különbözõ programokhoz. Ezzel a véleménnyel nem egyedül vagyok. Nem becsüljük le a szándékot, nem vitatjuk a magasztos célokat, de szerintünk az élet azt igazolja, hogy a közigazgatás, vagy szélesebb értelemben véve a közszolgálat egészének önfejlõdését, a társadalmi változásokhoz, a lakossági, állampolgári igényekhez való igazodását lehet kisebb-nagyobb mértékben befolyásolni, ám az úgynevezett nagy ugrások, vagy a mindent megváltó programok valóságtartalmát eddig még nem igazán sikerült igazolni. Így az eddig elmondottak részemrõl jórészt kritikai megjegyzések voltak, kritikai észrevételeket tartalmaztak a múltra, és részben persze a jelenre vonatkoztatva is. Önök joggal kérdezhetik, hogy ha ilyen jól látjuk a problémákat, és ilyen fejlett a kritikai érzékünk, akkor van-e saját receptünk? Van-e saját javaslatunk a közigazgatás, a közszolgálat modernizációjára, vagy netalántán azt képviseljük, hogy minden így jó, ahogy van, semmilyen változtatás nem indokolt, semmin nem szükséges módosítani? A válaszunk természetesen nem csak a retorikában, hanem a mindennapi gyakorlatban is az, hogy a szakszervezet, és általában a közszolgálati szakszervezetek, ezen belül a SZEF tagszervezetei, igazoltan reformpártiak Szabó Endre elnök úr is utalt arra, hogy a szakszervezetek helyzetükbõl adódóan sem tehetnek mást, minthogy folyamatosan közremûködnek a változások, átalakítások végrehajtásában. Tehát igenis támogatjuk a valós tartalmat jelentõ modernizációkat, de a kétes értékû, fiskális szemléletû mûködéssel kapcsolatos álreformokat határozottan elutasítjuk. Ezek után vizsgáljuk meg, hogy mi mit látunk ma a magyar közigazgatás, s általában a magyar közszolgálatok szempontjából a leglényegesebb kihívásnak, illetve milyen kérdésekre kellene a reformprogramoknak válaszolniuk? A kihívásokkal kapcsolatban, talán ironikusnak hangzik de majd megpróbálom tényekkel alátámasztani, hogy ma a magyar közigazgatás legnagyobb kihívása a saját kormánya. Nem elõször fogalmazódik meg az olcsó állam nyugodtan kimondhatjuk demagóg követelménye. Ez a jelzõs szerkezet önmagában is elárulja, hogy a legfõbb cél a költségek csökkentése. Valljuk be, hogy ez az aktuális hatalomnak jelent, vagy jelenthet rövidtávon nagyon lényeges népszerûségi pontokat. Ez a célkitûzés a mindennapi kommunikációban rendkívül szimpatikusan jeleníthetõ meg. Ez ellen érvelni, és azt követelni, hogy ne olcsó, hanem hatékony szolgáltató, eredményesen mûködõ, vagy polgárbarát legyen az állam, ezt elég nehéz a közvéleménnyel elfogadtatni. És tisztában vagyunk azzal, hogy ezt a másik oldalon a kormányzati oldalon is tudják. A változtatásokkal kapcsolatban alapvetõ követelmény arra a kérdésre

válaszolni, hogy a reformok kiindulópontja miért csak az lehet, hogy az állam a közfeladatokat milyen szervezetben, milyen személyi feltételekkel, és milyen pénzügyi kondíció mellett kívánja ellátni. Miért olyan bonyolultak ezek a kérdések? Nehezebb erre válaszolni, mint arra, hogy mit értünk olcsó állam alatt. Amikor tagadjuk az olcsó állam filozófiáját, vagy követelményét, akkor azonnal visszavágnak a másik oldalon, hogy az olcsó állam ellentéte a drága állam. És különösen nagy gondot jelent, ha ez a politikai szlogen, vagy jelszó konkrét módon, költségvetési politikában, vagy kormányzati filozófiában jelenik meg. Napjainkban ennek vagyunk tanúi. Szabó Endre elnök úr is utalt rá, hogy 2005-re a kormányzat nem kíván reformprogramokkal bíbelõdni, hanem az az elképzelése, hogy elõször vág, csökkent, megszorít, merthogy ezek a megszorítások majd önmaguktól kikényszeríthetnek korszerûsítést, modernizációt, eredményesebb mûködést. A Magyar Köztársaság állami költségvetésének fõ száma 6200 milliárd forint. Ebbõl a közigazgatásra, tehát a szûken vett bürokráciára ami nem tartalmazza a bíróságot, ügyészséget, rendvédelmet, honvédelmet az állam nem egészen 300 milliárdot fordít. Ez a költségvetésnek kevesebb, mint 5 százaléka. És ha böngésszük ezt az állami költségvetést, és a különbözõ helyeken megjelenõ támogatásokat összeadjuk, akkor meglepõdünk, hogy ez az állam, amely a közigazgatáson kíván spórolni, több mint 1200 milliárd forintot fordít a különbözõ vállalkozások beleértve az agrártámogatásokat is közvetett, vagy közvetlen finanszírozására. Amit mi nem vitatunk, mert nyilván szükséges, hogy különbözõ vállalkozásélénkítõ, munkahelyteremtõ programokat adóforintokból támogasson a kormányzat. De ha valahol spórolni lehet, akkor nem valószínû, hogy az 5 százaléknyi, vagy annál kevesebb közigazgatási kiadás lehet ennek a forrása. Amikor azt mondtam, hogy a közigazgatási modernizáció számára a legnagyobb kihívás maga a magyar kormányzat, akkor ezekre a részben megalapozatlan és tarthatatlan kormányzati, politikai elképzelésekre gondoltam. Milyen kérdésekre kell válaszolnia egy reformprogramnak? Az egyik leglényegesebb, vagy talán a leglényegesebb kérdés, hogy a magyar közigazgatás megfelel-e az európai elvárásoknak, az Európai Uniós jogrend szerinti mûködés követelményeinek? Talán nem kell nagyon részletesen indokolnom, ha azt mondom: a magyar közszolgálat, és ezen belül a közigazgatás, a csatlakozáshoz szükséges feltételeket külföldi, szakértõi vélemények szerint a legmagasabb színvonalon teljesítette. De egy uniós állam mindennapi, közigazgatási gyakorlatához szükséges feltételekkel nagyon hiányosan rendelkezik. Igen komoly strukturális problémák vannak, számottevõ hiányok mutatkoznak az eszközellátottságban. Hozzáteszem:

szemléletbeli problémák is gátolják az eredményesebb mûködést. És azt sem kell elhallgatni, hogy fõként a nyelvtudás tekintetében, bizony felkészültségbeli hiányosságai is vannak az állománynak. Mi a megoldás? Ezen változtatni csak befektetéssel, humántõkébe, eszközbe, intézményrendszerbe, infrastruktúrába történõ pénzbefektetéssel lehet. A második kérdés, hogy a magyar közigazgatás struktúrája megfelel-e az Európai Uniós gyakorlatnak, illetve az Európai Unió országaiban tapasztalt és ott jól bevált szervezeti feltételrendszernek? Azt hiszem, részletesebb indokolás nélkül mondhatjuk, hogy nem felel meg. Nem felel meg az úgynevezett szubszidiaritás követelményének annak az igénynek, hogy a közszolgáltatás az állampolgárhoz legközelebbi intézményben intézze az ügyeket, és nem felel meg a regionalizáció követelményeinek. Ezt egyszerûbben úgy is lehet mondani, hogy centralizáció, vagy decentralizáció. Miközben az általam kritikai éllel említett programok mindegyike tartalmazta a decentralizáció szándékát és követelményét, az elmúlt 10 évben minden kormány értékrendjétõl függetlenül igazából centralizált. A harmadik ilyen kérdés, amelyre már Szabó Endre elnök úr is utalt, a teljesítményelv érvényesítése. Meggyõzõdésünk, hogy a versenyszférában jól bevált teljesítménymérés a közigazgatásban nem érvényesíthetõ. És legkevésbé az egyénre vonatkoztatva. Van tudomásunk arról, hogy jó néhány országban én személy szerint az angol példát ismerem valamelyest van teljesítménykövetelmény, van teljesítménydíjazás. De jellemzõen hosszú távon vizsgálják, és elsõsorban az intézmény teljesítményét, és nem az egyén teljesítményét. Tehát nem zárkózunk el attól, hogy a jelenlegihez képes erõsödjön valamelyest a teljesítménnyel kapcsolatos szemlélet, de elfogadhatatlan az, amit a kormányzat ráerõltet a közigazgatásra, és egy semmitmondó, mondvacsinált teljesítménykövetelményt kíván meghatározni. Nem beszélve arról, hogy a teljesítménykövetelmény mellé teljesítménydíjazás szükséges. Nyilván eleve halott dolog úgy teljesítményt követelni, hogy annak nincs meg a megfelelõ díjazási feltétele. A negyedik kérdést csak röviden érintem, mert a probléma lényegében ugyanaz, mint az egészségügyben: közfeladatot közintézményben, vagy privát intézményben kell-e ellátni. A leglényegesebb, hogy a nem alaptevékenység tehát egy intézmény technikai mûködtetése és egyéb, nem alaptevékenységi körbe tartozó feladatok tekintetében elképzelhetõ a privátszféra betörése. De az alapfeladatokra vonatkozóan az az alapelvünk, hogy közfeladatot közintézményben, közszolgálati munkavállalók által lehet eredményesen ellátni. Engedtessék meg nekem, hogy egy olyan példára hivatkozzam, amely talán sokunk elõtt ismert. Lehet azt mondani, hogy

a vasútbiztonságot majd privatizáljuk, mert azt esetleg egy privát szervezet jobban látja el. De ha bekövetkeznek olyan súlyos balesetek, mint ami megtörtént Angliában, akkor nyilvánvalóan felvetõdik a kérdés, hogy az állam ellenõrzõ szerepét, szabályozó feladatait, felügyeleti funkcióját bármilyen kérdésben legyen az népegészségügyi, labor, vagy környezetvédelmi ellenõrzés bízhatjuk-e privát szervezetre? Az ötödik, és egyben utolsó kérdés: a politika, vagy a szakma prioritása érvényesüljön-e a közigazgatásban? Ez már a humánpolitikai teendõkhöz is átvezet. És megint csak azt mondhatom, hogy politikai színezettõl függetlenül minden kormány, vagy hatalom arról volt ismert a közigazgatás tekintetében, hogy mérhetetlenre nõtt a politikai zsákmányszerzése. Némi túlzással ugyan, de az mondható, hogy a rendszerváltás óta eddig minden kormány szinte teljes egészében lecserélte az elõzõ kormány által kinevezett közigazgatási vezérkart, és szinte minden poszton megtörténtek a vezetõi váltások. Nyilvánvaló, hogy ez elfogadhatatlan, indokolatlan, és nem európai gyakorlat. Ennek megszüntetéséhez a szükséges törvényi feltételek is hiányoznak, de leginkább a politikai akarat nincs meg hozzá. Tisztelt Konferencia, Kedves Vendégeink! Kedves Kollégák! Elnézésüket kérem, hogy ha nem túlzottan bíztató, és pozitív képet festettem a magyar közigazgatás modernizációjának helyzetérõl, de azt gondolom, hogy Illyés Gyulával szólva: Növeli, aki elfedi a bajt. Nem célravezetõ, ha az eddigi problémákról nem beszélünk nyíltan. Az a dolgunk, hogy tegyük fel a választ kívánó kérdéseket, és közösen keressük rájuk a választ. Biztos vagyok abban, hogy egy ilyen széleskörû nemzetközi részvétellel rendezett konferencia igen jó lehetõséget ad a párbeszédre, a tapasztalatok kicserélésére. Varga László, a Pedagógusok Szakszervezetének (PSZ) elnöke, a SZEF alelnöke Útkeresõ magyar közoktatás A tegnap esti vacsoránál kiderült, hogy vendégeink közel fele pedagógus! Ezért gondolom, hogy az oktatásra jobban figyel, vagy figyelhet. Ugyanakkor persze elintézhetném én a mondandómat egy olyan egyszerû mondattal is, hogy arra kérek mindenkit: amit eddig az egészségügyrõl, vagy a közigazgatásról hallott, a megfelelõ

szót helyettesítse be a közoktatással, és akkor nagyjából mindent hallott! Egyetértek alelnök társammal, hogy azért vannak hasonló mondataink, mert hasonlóak a gondjaink. Ez a gondközösség nyilvánvalóan abból a permanens átalakulásból fakad, ami úgy, és olyan módon zajlott le az oktatás területén is, ahogy azt alelnök kollégám a közigazgatásra vetítve elmondta. Néhány adatot, illetve lényegi dolgot ismertetek a magyar közoktatásról. Az egyik ilyen lényegi elem, hogy a magyar költségvetés nagyjából a GDP 5 százalékát fordítja közoktatásra. Ez a statisztika szerint nem áll messze az uniós átlagtól, csak az torzítja a statisztikát, hogy a magyar GDP elég messze áll az uniós átlagtól. Egy nagyjából hasonló nagyságrendû százalék nominálisan jelentõsen kisebb összeget takar, miközben a feladatok tartalma és költsége nagyjából hasonló. Néhány gondolatot hadd mondjak el a magyar iskolaszerkezetrõl. Magyarországon, a jelenleg érvényes törvények szerint a közoktatásban annak a tanévnek a végéig tart a tankötelezettség, amelyik tanévben a gyerek betölti a 18. életévét. Ez az európai átlagnál hosszabb ideig tartó kötelezettség, ami egyben automatikusan azt is jelenti, hogy ennek a teljesítése az átlagnál nagyobb ráfordítást igényel. Magyarországon az iskolakezdés elõtt egy év iskola-elõkészítõ kötelezõ. Ez egyébként azt jelenti, hogy maga az óvoda nem kötelezõ, de ha nem jár a gyerek óvodába, akkor ezt az egy évet vagy az óvoda által ez a gyakoribb vagy az iskola által szervezett iskola-elõkészítõben kell tölteni. Lassan 70 éve, Magyarországon egy látszólag stabil 8+4-es iskolaszerkezet alakult ki, amely lefedi a 18 éves életkort. Azért mondom, hogy látszólag stabil, mert miközben a gyerekek legtöbbje így megy végig a közoktatáson, 1990. óta megjelent a 6+6-os, vagy a 4+8- as, ami bizonyos szerkezeti és tantervi problémákat okoz. A magyar fogalmak szerint a gyerekek többsége 8 évig az úgynevezett általános iskolába jár, és ezt követõen háromirányú középfokú képzésben részesülhet. A számarányokat tekintve legkevesebb diák ma már mindössze 15 százalék olyan szakiskolákba jár, amelyek valamilyen szakmai végzettséget adnak. De az a végzettség önmagában nem jogosít felsõfokú továbbtanulásra. A gyerekek 80 százaléka érettségit adó középiskolába jár. A középiskoláknak valamivel kevesebb, mint fele a hagyományos értelemben vett gimnázium, a másik fele pedig olyan szakközépiskola, ahol az érettségi mellé valamilyen szakmai képesítõ vizsga letételével középfokú szakmai végzettséget is szereznek a gyerekek. A tartalomról is említek néhány gondot, illetve gondolatot. Lassan egy évtizede, hogy Magyarországon a közoktatás az úgynevezett nemzeti alaptanterv által meghatározott tartalmi keretek mentén zajlik. Ez Európában általános gyakorlat. Ez a

megoldás az erre épülõ kerettantervekkel amelyek hol kötelezõek, hol meg csak ajánlottak voltak, attól függõen, hogy az éppen adott oktatáspolitikai kurzus mit tartott jónak, egy folyamatszabályozásos oktatásszerkezetként is felfogható lenne. Ugyanakkor az intézményi szabadság a helyi, úgynevezett pedagógiai program alapításában ettõl jelentõs eltéréseket is megenged, vagy megengedett, megint csak attól függõen, hogy a pillanatnyi oktatáspolitikai kurzus mit igényelt. Ezért nálunk az oktatás tartalmi meghatározására létezik az úgynevezett kimenet-szabályozás is, amit érettségi követelményekként fogalmazunk meg. Ezt illetõen éppen egy induló reform évét éli a magyar közoktatás. A végzõs középiskolások ebben a tanévben fognak elõször az úgynevezett kétszintû érettségi szabályai szerint érettségizni. Ez egy középés egy emeltszintû érettségibõl áll, és ettõl az évtõl a felsõoktatás nem felvételizteti azokat az emelt szintû érettségivel rendelkezõ diákokat, akik oda jelentkeznek, hanem az elõre 2 évvel korábban meghatározott érettségi követelmények alapján kell felvennie az elsõéveseket. A fenntartásról is említek néhány gondolatot. Általános a magyar állami közoktatás fenntartásával kapcsolatban az a rendszerváltás nyomán kialakult helyzet, hogy a közoktatási intézményeket valamilyen önkormányzat, az esetek többségében települési, a középfok tekintetében jellemzõen megyei önkormányzat tartja fenn, különösen a középfokú és szakképzéssel is foglalkozó nagy intézményeket. Ez igen komoly gondokat is okoz alkalmanként. A finanszírozásról egy rövid gondolat. Magyarországon jellemzõ a kétszintû finanszírozás, aminek a lényege az, hogy az érvényes jogszabályok szerint az önkormányzatok által fenntartott intézményekben folyó közoktatási tevékenységekhez az állam a központi költségvetésen keresztül hozzájárul. És ez nálunk állandó vita tárgya, mert nem azt mondja, hogy finanszírozza az ott folyó munkát, hanem hozzájárul annak finanszírozásához. Ami a számok nyelvére fordítva gyakorlatilag azt jelenti, hogy országos átlagban az intézmény valóságos mûködtetéséhez a központi költségvetés ritkán fordít többet, mint 60-65 százalékot, és az összes hiányzó forrást a fenntartó önkormányzatnak kell hozzátennie. Ez felveti azt az esélyegyenlõségi, vagy hozzáférési problémát az oktatás kapcsán is, amirõl alelnökasszony kollégám az egészségügyet tekintve beszélt. Hiszen az, hogy egy adott településen az ott élõ gyerekek milyen közoktatáshoz férnek hozzá, nem csak az állami szerepvállalás, hanem a helyi önkormányzat anyagi forrásainak is függvénye. Ezért a magyar közoktatásnak az a célkitûzése, hogy átjárható legyen leegyszerûsítve: ha egyik településrõl a másikra költözik egy gyerek, akkor ugyanolyan intézményi ellátást vehessen igénybe, gyakorlatilag a rendszerváltás