História 1992-04
História 1992-04 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.
Tartalom 1.... 1 1. Jugoszlávia, 19911992... 1 2. Képek... 3 2.... 8 1. Egy állam sok etnikum: Jugoszlávia... 8 2. Képek... 10 3.... 17 1. Kik a makedónok?... 17 2. Képek... 18 4.... 23 1. Magyarország és a délszláv térség, 1019. század... 23 2. Képek... 26 5.... 32 1. Illirizmus és nagyszerb tervek... 32 2. Képek... 34 6.... 36 1. Illíria területe... 36 2. Képek... 36 7.... 37 1. A terjeszkedõ Szerbia, 1878-1914... 37 2. Képek... 39 8.... 43 1. Berlini kongresszus (1878)... 43 9.... 44 1. Horvátok a Monarchiában... 44 2. Képek... 45 10.... 48 1. Katonai Határõrvidék... 48 2. Képek... 48 11.... 49 1. A trónörökös és a délszláv kérdés. Ferenc Ferdinánd... 49 12.... 50 1. Ferenc Ferdinánd. Életrajzi kronológia... 50 13.... 51 1. Jugoszlávia keletkezése és bukása. Az 19181991. évek históriája... 51 2. Képek... 53 14.... 55 1. Az egységes délszláv állam megalakítása... 55 2. Képek... 66 15.... 75 1. Usztasák Független Horvát Állam... 75 16.... 76 1. Jugoszlávia és az amerikai külpolitika, 19451964... 76 2. Képek... 78 17.... 80 1. Szovjetunió és Jugoszlávia, 19451955... 80 2. Képek... 84 18.... 87 1. Hadifoglyok a Szovjetunióban... 87 19.... 90 1. A desztalinizáció problémái Magyarországon, 19531956... 90 20.... 91 1. Hozzászólás A. Oplatka: A finn példa c. cikkéhez... 91 21.... 92 1. Hozzászólás Sipos Péter: Háború páholyból... c. cikkéhez.... 92 iii
1. Jugoszlávia, 19911992 GLATZ Ferenc Jugoszlávia 1991 1992 1.A békerendszerekről Az első és a második világháborút lezáró békerendszerek alapelvei tarthatatlannak bizonyultak immáron másodszor. A békecsinálók 19. századi alapelvei elöregedettek voltak már a 20. század első felében is. A békerendszer makacs védelmezői 70 esztendeje attól tartottak, hogy a háború(k)ban vesztes és a területeikből vesztett államok ismét megerősödnek és államaik elvett területeit, vagy legalábbis a nemzeti hozzátartozóik által lakott vidékeket visszacsatolják. Ahogy ez 1938-41 között történt. Németország és Magyarország revansától, egy ideig a Habsburg Monarchia visszaállításától rettegtek. Vagy legalábbis úgy tettek, mintha ez reális veszély lenne. A német revánssal, a magyar nacionalizmussal szinte már iskoláskortól rémisztgették a szovjet, a szlovák, a cseh, a szerb, de mindenekelőtt a román gyermekeket. Jó eszköz is volt ez, az új állami tisztviselő középosztály hatalmának indoklásához az új államalakulatok belső gyengeségének elpalástolásához. A német, illetve a magyar fenyegetés vészének hangoztatásából az ellenségképből nemzeti-állami összetartó erőt kovácsoltak. Az állami adminisztráció ezredéves ideológiai trükkje ez az egyén, a polgár manipulálásában, heccelésében. 1990-92-ben minden másként történt. Nem az 1920. évi határok bomlottak fel, hanem a békerendszer elvei: a mesterségesen, nagyhatalmi érdekeket tükröző területi szervezeti egységek belülről töredeznek szét. Nincs többé a francia-angolszász nagyhatalmi érdek, amelyik Németország hátában német-(és magyar-) ellenes hatalmi-katonai képződményeket akarjon fenntartani (1920) és nincs a szovjet érdek, amelyik a Nyugt és a Szovjetunió között egy pufferzónát kívánjon (1945). 2. A térség és a nagyhatalmak A Németország és Oroszország között fekvő térség állami szerveződése mindig is a két nagyhatalom sorsának függvénye volt. (Sok év óta ismételjük nemzeti erőink végtelenségében bizakodó derék magyarjainknak.) A történeti Magyarország egyben tartása 1849 után csak azért volt lehetséges, mert Ausztriát kiszorították a német egységből (1866) és így rákényszerült a kettős Monarchia létrehozására (1867 1918). Az 1920. évi államrendszer alapjában németellenes (és megszilárdítása szovjetellenes) francia nagyhatalmi érdekből táplálkozott. Németország (a Harmadik Birodalom) erősödése és nagyhatalmi terjeszkedése nélkül lehetetlen lett volna a térség térképének újrarajzolása (1938 41 között), így a magyar területrevízió is. A második világháború után, a 1938 előtti rendszer visszaállításakor a német egységtől való megújuló félelem volt a döntő, majd az 1848 49. évi proletárdiktatúrák bevezetése már a másik, az új nagyhatalom, a Szovjetunió hatalmi érdekeiben állt. A diktatúrák azután konzerválták is az 1945. (illetve 1920.) évi rendszert: nemcsak a politikai, de az etnikaivallási kisebbségeket sem, általában az államon belüli autonómiákat nem tolerálták. (Külön kérdés, hogyan fért össze az internacionalizmus fennköltnek mutatkozó eszméje a legdurvább államnacionalizmussal.) Amikor a Szovjetunió feladta nagyhatalmi aspirációit, először a német kérdést kellett rendezni. A világháborút be kell egyszer fejezni mondottuk 1989 szeptemberében. A térségben azután 1990-92-ben végbement az 1949-ben (egyes helyeken, így Jugoszláviában 1945-ben) bevezetett szovjet rendszerek politikai leváltása. Jugoszláviában ez történik most. Azon a napon azonban, amikor a Szovjetunió feladta a zónát, mint hatalmi övezetet, megindult térségünk jelentőségének világpolitikai átértékelődése. Megindult feltartóztathatatlanul egy leértékelődés katona- és állampolitikai szempontból és megindult egy felértékelődés az európai egység, Nyugat- Európa szempontjából. Ahogy a szovjet veszélyeztetettség elmúlt a térség kis államainak szeme elől és a helyén létrejött államalakulat(ok) valóban baráti szomszédaink lettek, mind világosabban látszik a másik nagy, az USA politikai szerepe az elmúlt 40 esztendőben. Nem sokat tévedtek azok, akik az amerikai jelenlét mögött kimutatták a szovjetellenes nagyhatalmi-katonai érdekek vezérelvét. Az USA azt a politikai erőt és államot támogatta, amelyik a Szovjetuniónak mint katonai-politikai hatalomnak legtöbbet árthatott és ártott. Nem a térség államainak belső demokratizálása vezette természetesen. Így szinte az utolsó pillanatig kiemelten támogatta a térségben azt a két államalakulatot, amelyik a leginkább megőrizte a sztálini hatalmi szervezetet: Romániát és Jugoszláviát. (A volt szocialista országokban 1956 után már csak a propagandisták hitték, hogy a Szovjetunió nyugati, afrikai, ázsiai internacionalista akciói az ottani dolgozó osztályok felszabadítását célozták és nem hatalmi-stratégiai szempontokat. Kérdés, meddig lesz még a szovjet-ellenes ösztön oly erős, hogy elfedje az amerikai akciók, és szlogenek mögötti hasonló célokat. Lásd a Rab nemzetek felszabadítása etc. programokat.) 1
A döntő kérdés természetesen: vajon az új Egységes Európa miként épül fel: mennyiben lesz az államok Európája, a nemzetek Európája vagy a polgárok Európája. Az államhatárok fokozatos feloldása mennyire lesz sikeres? És mi lesz Németország szerepe az újjárendeződésben. Erősödik az a történelmi tendencia, amely szerint Németország az ezredfordulóra átveszi az európai pénzpiac és általában a gazdasági központ szerepét? Megfosztva ezzel Párizst és Londont több évszázados súlyától? (Ennek jelei az 1980-as években igen határozottan látszottak már.) Így fog idomulni a világtendenciához, örökre leszámolva a politikai-katonai hegemónia hagyományaival? És mi lesz a nagy keleti államszervezettel? 3. Kicsinyek önállósága 1989-ben, amikor a szovjet rendszer lebontásáról még csak Magyarországon és Lengyelországban beszéltek és terveztek a politikusok, azt gondoltuk, egy Marsall-segélyre építve a térség kis államai valamiféle föderatív területi szerveződésben fogják társadalmi berendezkedésüket a nyugat-európaival kompatibilissé, összekapcsolhatóvá tenni. Azt gondoltuk, a nyugat-európai 12-ek államai mellett fokozatosan nőhet majd fel a közép-európai kisállamok együttese, míg a harmadik, nagyobb föderatív ország a demokratizálódó Szovjetunió lehet. 1992-ben már másként kell gondolkodni a politikusoknak? 1992 az első lehetőség, 150 év óta, amikor nem közvetlen nagyhatalmi érdek határozza meg a területi és politikai berendezkedéseket. Németország és a volt Szovjetunió között ma hatalmi vákuum alakult ki. S nem hallgatható el: ez a vákuum általános érdektelenséggé, leértékelődéssé is fajulhat. A világ a kis tigris -ekre, az arab zónára, sőt Afrikára, Dél-Amerikára figyel. Vajon az lesz a sorsunk, mint Közép-Amerikáé? Ahol a kis államok belpolitikai váltógazdaságban őrlik fel a demokrácia tanulásának jegyében társadalmi energiáikat, s egymás elleni kisszerű állami-nemzeti intervenciók szolgálatába szegődik középosztályuk? Vagy túlemelkednek a térség népei a jelenlegi káoszon, a politikai porondon a nyilvánosság előtt kőbaltával operáló hályogkovácsokat falujukba hazaküldve, megkísérlik európai módon berendezni településeiket? A felelősség a mai középosztályok és a politikusok vállán sokkal nagyobb, mint 1848 óta bármikor. A térség polgárainak sorsa az önálló államok vezetőinek döntéseitől függ. 4. Jugoszlávia az állatorvosi ló A békerendszereket alapjaiban mégsem a hatalmi változások, hanem századunk ipari-modern társadalmának mozgási repesztették szét. Európában összeomlóban van a 19. század területszervezési elve, amelyik a földrész lakosságát csakis hatalmi-állami egységekre bontva képzelte életképesnek. Az állam eszerint olyan területi szervezeti egység, amelyik hadsereggel védi a terület lakóinak érdekeit más államokkal szemben, határain belül önálló pénzügyi és vámpolitikával zárja el a másik állam területéről magát. Belső szervező erejével (rendőrség, igazgatási-kulturális apparátus etc.) fenntartja a termelés és az egyéni érintkezés biztonságát, felvállalja a területen lakók képzésének egy általános szintre emelését és magára vállal bizonyos szociális kiegyensúlyozó szerepet. Az állam összetartó ereje a nemzeti eszme, ezért is a lakosság valamelyik csoportja az államalkotó nemzet, a többiek, a más nyelven beszélők a nemzetiségi -ek. Térségünk államberendezkedései e recept szerint épültek. (1920-ban, 1945-ben.) A mostani századvég európai jelenségei mindezeket az elveket megkérdőjelezik. Az utazás, a tömegkommunikáció (a TV, rádió tömegessége) polgárok százmillióit ébresztik rá a más államterületen lakók hasonlóságára és fogadtatják el az ott élők eltérő voltát. Mind kevésbé értik az olyan mulatságosnak tűnő akadályokat, mint a pénznemek, a határok, vámok különbözőségei. A világpusztító fegyverek az államok közötti háborúkat lehetetlenné teszik, az atom nem csak a szomszédot pusztítja. Egyébként is orvosi esetnek tartják azt, aki képes vitás dolgait szuronydöféssel vagy lövöldözéssel elintézni. (A délszláv népek egymás elleni kegyetlenkedései ezért is dermesztették meg a művelt európai gondolkodást.) Az ipari társadalom környezetpusztításának tudatosodása ráébreszti arra, hogy a hagyományos állami-nemzeti tagolódás az egyetemes veszélyeztetettséget legyűrni nem képes. (A szomszéd államterület erőművei, vegyi üzemei a mi vizeinket, levegőnket is pusztítják.) Az ipar, a kereskedelem hatékonyságának az állami határok akadályai. Mindinkább felismerik: Európa hanyatlásának megállítása és az új Európa berendezkedése csakis a hagyományos államszervezetek átalakulásával lehetséges. A földrész lakosságának területi szerveződései új formákat kívánnak. De milyet? Az ipari társadalom a kultúraközvetítés tömegessége fel is szabadítja az egyént. Individualizálja és mint egyén keresi a hozzá hasonlóan gondolkodó egyén társaságát. Nem tűri az évszázados állami-közösségi eszményeket. A nyelvi, a vallási azonosságot fontosabbnak tartja az állampolgári azonosságtudatnál. És mind határozottabbak az egyéb azonosságtudati jelenségek: a társadalmi réteg szerinti vagy foglalkozási azonosságtudatok. Mint ahogy mind erősebbek a közvetlen vidékez való mikro kötődések. ahhoz a tájhoz, közösséghez, melyhez, mint 2
egyént, ezernyi élmény, nevelődése köti. A 21. század az egyén és közösség viszonyában új típusú szerveződések tarkaságát fogja eredményezni. A volt szocialista országokat ugyanúgy, mint Nyugat-Európát is, elérte az etnikai reneszánsz hulláma. Súlyos tömegű, évszázados nacionalista hordalékot dobott a felszínre. De az etnikai reneszánsz, a nemzeti összetartozás megújulása nemcsak az avitt nemzeti ideológiák felmelegítése lehet, hanem egyik alapja a kisközösségi, államtól független szerveződéseknek. Mint ahogy a vallási reneszánszban is rejlenek ilyen előrehajtó erők. Ha Jugoszlávia vagy netán más volt diktatórikus állam etnikai felbomlása következtében a sok kis, új köztársaság mindegyike a múlt századi államszerveződés útjára lépne, kifejlesztve önálló hadseregét, önálló fizetési eszközét, állami protekcionizmust a vám- és gazdaági rendszerben az a térség végleges süllyedésével járna együtt. De ha az új, kis területi szerveződések az egyén kisközösségi azonosságtudatának kibontakozásai lesznek, ha azt jelentik, hogy az egymással szomszédos területek új típusú kapcsolatokra lépnek, függetlenül az eddigi nagy állami központoktól (Belgrád, Budapest, Bukarest, Prága etc.), akkor a térségben a munkaerő és szakértelem akadály nélküli cseréje, az értelem, a hozzáértés szabad áramlása valósulhat meg. (Nem zárva ki az új típusú federált, vagy a régi szövetségi rendszerek újraalakítását. Akár a régi államközösség egységeinek egyes részeivel, akár az új szomszédokkal.) S ezzel egy hosszú hanyatlás után talán egy mindenki számára előnyt hozó emelkedés következhet. * Jugoszlávia keletkezéstörténelmével, bomlásának okaival sokat fog még bíbelődni a történetírás. A História füzetének tervezésekor a szerkesztő jegyzeteiben ilyen mondatok álltak: a diktatúrával egyben tartott állam bukása ; a kisebbségek és politikai rendszer viszony a kevert nyelvű és vallású társadalmak válsága ; Jugoszlávia, aki sikeresen szembeszállt Sztálinnal ; Tito és Jugoszlávia, mint az ellentétek mellett is a magyar politikai törekvések megértője, sőt a magyar politikai reformok támogatója ; helyesnek bizonyult, hogy a jelenlegi magyar politika távol tartotta magát a konfliktustól ; a magyar értelmiségieknek meg kell végre ismerniük szomszédaik történelmét és jelenét ; jelentessük meg végre többszázezres példányban olcsó térképet, hogy mindenki falára kitűzhető legyen egy figyelmeztető rajz: hol is fekszik és mekkora is Magyarország etc. Hamarosan azonban világossá lett: Jugoszlávia a sztálini rendszerek bomlásában az állatorvosi ló, amelyen a rendszer minden torzulása (közös torzulásaink) megtalálható. Általánosabb európai beilleszkedési zavarok olvashatóak ki az utóbbi hónapok történelméből. Ezért Európa és Magyarország modern kori történelméről készülő munkánk néhány gondolatát illesztettük a tanulmányokhoz. 2. Képek 3
4
5
6
7
1. Egy állam sok etnikum: Jugoszlávia BÍRÓ László Egy állam sok etnikum Szerbek A 6. században betelepült szláv lakosság először bizánci uralom alá került, ekkor vették fel a kereszténységet. Önálló szerb állam a 12. században Nemanja István, majd a 13. században Dusan és fia vezetésével jött létre. Szerbia a 15. századtól török fennhatóság alá kerül, ennek következtében megindult a szerb lakosság elvándorlása. A 16. századtól jelentős a szerbek bevándorlása Magyarországra és a horvát Határőrvidékre. A legnagyobb számú szerb letelepedés a Vajdaság területén a 17. században ment végbe. A betelepülő szerbeknek a Diploma Leopoldium számos jogot adott: vallásuk és egyházi önkormányzatuk megőrzését biztosította. A független Szerbia megteremtésére a 19. században került sor, felkelések és háborúk előzték meg. Szerbia mindig egyik fő céljának tekintette az összes délszlávok által lakott területek egyesítését. Szerbek Szlovénia kivételével valamennyi köztársaságban élnek. Az 1981-es népszámlálás szerint 8 140 000 szerb élt Jugoszláviában. Szerbián kívül a szerbek alkotják Bosznia Hercegovina lakosságának 32%-át, Horvátország lakosságának kb. 15%-át és Crna Gora lakosságának többségét is szerb nemzetiségűnek lehet tekinteni. Szlovákok A szlovákok a török kiűzése utáni 18. századi betelepítési akciók keretében kerültek a Vajdaság és a Szerémség területére. Az 1921-es népszámlálás során a csehekkel egy kategóriába sorolták őket, számuk 115 ezer volt. A szlovákok létszáma a második világháború után 80-85 ezer körül mozgott, de az utóbbi időkben csökkenés indult meg. Macedónok A macedónok jelenleg három országban élnek: Bulgáriában, Görögországban és Jugoszláviában. A macedón nép származásáról két ellentétes nézet van. Jugoszláviában azt tartják, hogy a macedónok mindig önálló népet alkottak, amely a kora középkori Balkán-félszigetre való szláv betelepülés után alakult ki. A bolgárok azt tartják, hogy a macedónok bolgárok, a bolgár nyelv egyik dialektusát beszélik. A 19 20. században kialakult a macedón irodalmi nyelv. A két világháború közötti időszakban a macedónokat a népszámlálások során a szerbek és horvátok közé sorolták, nem ismerték el önálló nemzeti létüket. A második világháború során macedón tagköztársaságot hoztak létre, az alkotmány szerint a macedón az államalkotó népek egyike. Szlovének A 6. században érkeztek szlávok azokra a területekre, ahol ma szlovének élnek. Ezek a szlávok, akikből kialakult a szlovén nép eltekintve egy rövid középkori független államiságtól mindig valamilyen nagyobb hatalom államában éltek. A Frank, Német Birodalom, majd Ausztria, ill. a Vas és Zala megyei szlovének Magyarország fennhatósága alatt. A Szlovén Nemzeti Tanács 1918 őszén döntött a közös délszláv államhoz való csatlakozásról. A szlovén lakosság többsége (kb. 1750 ezer) ma Szlovéniában él, de szlovén kisebbség található Ausztriában, Olaszországban és Magyarországon. Törökök A törökök a 15. századi oszmán hódítás után érkeztek ezekre a területekre. Több nagyobb város lakosságának többségét törökök alkották, pl. Szarajevó, Mosztár, Szkopje. A betelepülő lakosság nemcsak katonákból, hanem kézművesekből is állt. A törökellenes felszabadító harcok után megkezdődött a törökök elvándorlása. A legnagyobb mértékű elvándorlásra a Balkán-háborúk után került sor. A két világháború között a törökök semmilyen kisebbségi joggal nem rendelkeztek. Az 1953-as népszámlálás 260 ezer törököt mutat ki, de számuk ma már 100 ezer alatt van. Kivándorlásuk folyamatos. Németek A középkortól majdnem mindegyik délszláv területen folyamatosan éltek németek. Szlovéniában és Horvátországban a városok lakosságának jelentősrészét németek tették ki. A Vajdaságba, az akkori Magyarország déli területeire a 18. században, a török kiűzése után telepítették be őket. A második világháború idején a németek nagy része a visszavonuló német csapatokkal elmenekült, a többieket egyszerűen leöldösték a partizánok, illetve táborokba hurcolták. (A németek száma ma már 10 ezer alatt van Jugoszláviában.) Horvátok 8
A szlávok a 6. században telepedtek meg a mai Horvátország területén. A rövid, 9 10. századi önálló állami lét után 1102-ben Kálmán magyar királyt koronázták meg, ezzel létrejött a több évszázados, államjogi kapcsolat Horvát- és Magyarország között. A horvátok mindig nagy fokú autonómiát élveztek. Horvátországon kívül közel 100 ezer horvát él a Vajdaságban, és a horvátok alkotják Bosznia lakosságának 18%-át, ez az 1981-es népszámlálási adatok szerint 758 ezer főt jelent. Muzulmánok. (Bosnyákok) A szlávok a 6. században települtek be a mai Bosznia Hercegovina területére. A feudalizmus kialakulása után a boszniai területek gyakran kerültek idegen uralom alá (Bizánc, Szerbia, Magyarország). A 15. században a törökök elfoglalják ezeket a területeket. A feudális uralkodó osztály hamar felvette az iszlám hitet, így megtarthatta birtokait. Az iszlám vallású lakosság mentes volt bizonyos adótól. Mivel a keresztény egyházszervezet amúgy is gyenge volt, sokan áttértek az iszlám vallásra, de szláv nyelvüket megtartották. A boszniai lakosság 1875-ben felkelést robbantott ki a török uralommal szemben, a nemzetközi méretűvé kiterjedt háborút lezáró berlini kongresszus (1878) jóváhagyta, hogy az Osztrák Magyar Monarchia okkupálta Boszniát. A Monarchia keretén belül a muzulmán lakosság fő követelése az autonóm iskolahálózat volt. A két világháború közti időben a muzulmán lakosságot a szerb horvát kategóriába sorolták a népszámlálások során, autonóm jogot nem élveztek. A második világháború idején Boszniát a horvát usztasa államhoz kapcsolták, amelyben horvátoknak tekintették a bosnyákokat, a muzulmánokat, és igyekeztek őket a kereszténységre visszatéríteni. Az 1981-es népszámlálás szerint Jugoszláviában közel 2 millió muzulmán él, ennek többsége, több mint 1600 ezer Boszniában. (A többiek Crna Gorában és Szerbiában.) Ők teszik ki Bosznia Hercegovina lakosságának 40%-át, a szerbek Bosznia lakosságának 32, a horvátok 18%-át alkotják. Az 1981-es népszámlálások óta a muzulmán lakosság aránya nőtt. Albánok Az albánok nagy része Koszovóban és Nyugat-Macedóniában él. Többségük muszlim vallású, de vannak köztük ortodox keresztények is. Az 1878-as berlini kongresszust követően kerültek először albánok által lakott területek Szerbiához, Koszovó többi része a Balkán-háborúkat (1912 13) lezáró londoni konferencia határozata nyomán került Szerbiához. A két világháború között az albánoknak semmilyen kisebbségi joguk nem volt, iskoláik nem voltak. A második világháború után nemzetiségi jogokat kaptak, 1948-ban megalakult a Koszovó Metohija Autonóm Tartomány. A statisztikák szerint 1921-ben 440 ezer, 1981-ben 1170 ezer albán élt Jugoszláviában, az 1991-es népszámláláson nem vettek részt, egyes becslések szerint számuk eléri a 3 milliót. Ruszinok A ruszinok a törökök Magyarországról való kiűzése után kerültek az akkori Dél-Magyarország területére a betelepülési politika következtében. Számuk a második világháború után 35 40 ezer körül mozgott. Több községben a ruszin nyelv hivatalos nyelvnek számít. Csehek A csehek nagy része szakmunkásként került az Osztrák Magyar Monarchia idején Horvátország területére, főleg a városokba. A második világháború után kezdték a cseheket és szlovákokat külön nemzetként kezelni. A cseh népesség 1948 és 1981 között felére, 40 ezerről 20 ezerre csökkent. Magyarok A trianoni békeszerződés következtében kerültek a délszláv államhoz. A legnagyobb számú magyar lakosság a Vajdaságban él. Kisebb számban Szlovéniában, Horvátországban. A jugoszláviai magyarság létszáma lassan emelkedett (félmillió) az 1960-as évekig, azóta csökken. A csökkenés oka, az elvándorlásban, a vegyes házasságokban keresendő. Számuk az 1981-es népszámlálás adatai szerint: 426 ezer fő. Olaszok Olaszok a középkor óta élnek az Adriai-tenger partján fekvő városokban és a szigeteken. A városok lakosságának nagy része olasz volt, a városok környékét szlávok lakták. A legnagyobb olaszok által lakott városok Raguza, Zara, Spalato. A két világháború között határproblémák merültek fel Olaszország és az SZHSZ Királyság között. A határ kérdését rendező szerződések bizonyos kisebbségvédelmi előírásokat tartalmaztak, így az olasz lakosság helyzete volt a legjobb 1945-ig a kisebbségek között. A második világháború után az olaszok fokozatosan hazatelepültek. Az 1981-es népszámlálás 15 ezer olaszt mutat ki. 9
Bolgárok A bolgárok Szerbia és Macedónia határa mentén élnek, főleg Szerbiában. A bolgárok a Balkán-háborúkat lezáró béke nyomán kerültek Szerbiába, így a két világháború között a szerb lakosság között tartották őket számon. A bolgárok száma az 1970-es évek óta csökken, az 1981-a népszámlálás szerint számuk 36 ezer. Románok A románok a Bánátban élnek. A Párizs környéki békék a Bánátot két ország, Románia és a délszláv állam között osztották fel. Az SZHSZ Királyságba mintegy 230 ezer román került. A két világháború közölt jelentős volt az elvándorlás, az 1948-as népszámlálás csak 65 ezer románról ad hírt, számuk azóta is csökkenőben van. 2. Képek 10
11
12
13
14
15
16
1. Kik a makedónok? KERTÉSZ István Kik a makedónok? A valódi makedónok Az ókori makedónok görög, illír és trák népelemeket tömörítő vagy mindezekkel rokon törzsi csoportot alkottak, amely a Kr. e. 12. század táján a Nyugati-Pindosz hegységet lakta ott, ahol a Haliakmón felső ága ered. Ezt a vidéket Maketának, a Középső-Haliakmón völgyének déli oldalát Makedniának nevezték. Az ott lakókat maketai, illetve makednoi elnevezéssel illették. Mindkét népnév hegyi, felföldi ember -t jelent. Ezek voltak első összefoglaló megjelölései azoknak a törzseknek, amelyeket később makedónoknak tekintettek. Az Égeitenger partvidéke felé vándorló kisállattenyésztő makedónok királyi törzse, az Ageasz Makedonesz a Kr. e. 7. század közepe táján argoszi görög telepesek uralma alá került. Ettől kezdve számítjuk a magát Héraklésztől eredeztető argoszi származású Argeasz-dinasztia uralmát. E dinasztia kiemelkedő uralkodója, I. Alexandrosz a Kr. e. 5. század első felében meghonosította országában az attikai ión civilizációt, és az eredeti makedón nyelv, a görög egyik archaikus nyelvjárása helyett hivatalos nyelvnek bevezette az attikai iónt. Nagy területi hódítások is fűződnek nevéhez. Az uralma alá került területek között találjuk a mai jugoszláviai Makedóniát is. A makedónok legnagyobb királya III. Alexandrosz (Nagy Sándor) volt, aki Kr. e. 336-tól 323-ig tartó uralkodása idején a Közel- és Közép-Kelet meghódítója, a makedón világbirodalom megteremtője lett. Vele halt ki az Argeasz-dinasztia. Egy átmeneti korszak után, a világbirodalom felbomlását követően, létrejött az újabb Makedón Királyság, élén az Antigonida-dinasztiával, amely magát Antigonosztól, Nagy Sándor egyik hadvezérétől származtatta. Ez a dinasztia Perszeusszal halt ki, aki Rómával szemben vesztes háborút vívott (Kr. e. 171 167). Makedónia Kr. e. 148-ban Macedónia néven római tartomány lett, majd Kr. u. 284-et követően, Diocietianus római császár uralma idején a nagyjából a mai Szerbia és Bulgária területét magába foglaló Moesia Dioecesishez (Dioecesis = több tartományt magába foglaló körzet Diocletianus és utódai korában) csatolták. A Római Birodalom nyugati és keleti részre szakadása után (Kr. u. 395) a kelet római (bizánci) császár fennhatósága alatt állt. Azután jöttek a szlávok... A szláv makedónok A mai makedónok szlávok, akiknek ősei a Kr. u. 6 7. században telepedtek le a Balkán hegyes-völgyes északi vidékein, miután a hun és az azt követő germán népmozgások miatt el kellett hagyniuk az orosz lengyel síkságot. A több hullámban érkező szlávok túlnyomórészt azt a területet szállták meg, amely az ókorban a Makedón Királyság, később pedig súlypontját tekintve a Római Birodalom Macedónia tartományához tartozott. Négy nagy folyam, az Aliakmon (ókori Haliakmón), a Vardar (ókori Axiosz), Sztruma (ókori Sztrümón) és a Meszta (ókori Nesztosz) szeli át ezt a történeti tájat, amelynek ókori lakossága lassan beleolvadt a hódítók tömegébe. Kr. u. 629-ben Hérakliosz bizánci császár kénytelen volt megengedni mintegy huszonöt délszláv törzsnek azt, hogy a trákok, makedónok és görögök lakta területeken letelepedve természetesen a Bizánctól való névleges függőség elismerése mellett lényegileg önálló életet kezdjenek. Macedónia tartomány új szláv lakói a következő törzsekhez tartoztak: berziti, sztrimoni, szagudati, runhini, szmoljani, dragoviti, vojniti, velegeziti, berszjaksz. Ezek közül a berszjaksz népcsoport még ma is kimutatható a Jugoszláviában élő makedónok között. A későbbi századok folyamán az e törzsek által lakott területek állandó harcok színteréül szolgáltak a Bizánc és a bolgárok közötti összecsapásokhoz. Simeon bolgár cár (893 927), aki a honfoglaló magyarsággal is kapcsolatba került, Macedonia és Észak-Görögország nagy részét elfoglalta, és a bizánci II. Basziliosznak csak a 11 12. század fordulóján sikerült újra birtokba venni ezt a vidéket. A váltakozó bizánci és bolgár befolyást a szerb cár, Dusán (1331 1355) törte meg, aki Szaloniki városa kivételével az egész területet elfoglalta. A 14. század végétől beköszöntött a török uralom. Az 1359-től 1389-ig uralkodó I. Murád szultán megkezdte a pravoszláv helyi lakosság iszlám hitre történő térítését. Ez körülbelül 10%-os sikerrel járt. A népesség összetétele szempontjából fontos következménnyel járt a nagyszámú török, tatár, örmény és más keleti ember betelepítése. A mai jugoszláviai Macedóniában körülbelül 130 ezer török él, zömmel az ekkor beköltöztetettek leszármazottai. Természetesen a görög lakosság kontinuitása is kimutatható. Ez elsősorban Szaloniki (Thesszaloniki) környékén koncentrálódott, de egy része fokozatosan északabbra költözött. 17
A török nagyhatalom 19. századi erőteljes meggyengülése életre hívta a nemzeti mozgalmakat az Oszmán Birodalom különböző vidékein. Szerbia, Bulgária és Görögország egyaránt bejelentette igényét a szláv makedónok által lakott területekre, mivel ezek kisebb-nagyobb része valamikor hozzájuk tartozott, és mert az ott élők egy része etnikailag ezen országok népességével volt rokon. A nemzeti makedónok A politikai küzdelmek közepette az 1850-es években kialakult a makedón nacionalisták egy csoportja, amely egy önálló makedón államiság eszméjét hirdette meg. Szerintük Nagy Sándor makedónjai is szlávok voltak, ők ezek leszármazottai, és szemben a bolgárokkal ők megőrizték tiszta szláv mivoltukat, mivel nem keveredtek sem bolgár törökökkel, sem másokkal. George Pulevszki volt ennek az elképzelésnek a legaktívabb képviselője. Önkéntesként részt vett az 1877 78-as orosz török háborúban, ahol vitézségi érmet érdemelt ki orosz parancsnokaitól. Makedón nyelvkönyvet írt, amelyben feltette a kérdést: Hogyan nevezzük hazánkat? A válasz: A mi hazánk Makedónia, és minket makedónoknak kell nevezni. Ilyen előzmények után jött létre az ORIM (Organisation Révolutionnaire Intérieure Macédonienne) elnevezésű makedón forradalmi szervezet, amely 1903-ban nemzeti felkelést hirdetett meg. Ezt a törökök nehéz áldozatok árán véresen leverték. Oroszország és az Osztrák Magyar Monarchia közbenjárt, hogy a felkelést támogató lakosság elleni török megtorlást korlátozzák. Macedónia önálló főkormányzósággá alakult, ahol a főkormányzó mellett a két nagyhatalom delegátusai ellenőrző szerepet töltöttek be. Az 1912 13-as első Balkán-háborút követő bukaresti békekonferencia feldarabolta ezt a területet. Bulgária megkapta Nyugat-Macedónia egy kisebb részét és egy keskeny sávot az Égei-tenger északi partján. A tartomány többi részének birtoklása megoszlott Szerbia és Görögország között. Így a török uralom alól felszabadított makedón szlávok azonnal különböző államok polgárai lettek. A nemzeti makedónok -nak ezt a harcát mely a minden makedónt magába foglaló egységes államért időről időre fellángolt az antik makedónoktól való származás elméletével támasztották alá. A magát makedónnak nevező szláv nép széttagoltsága a mai napig nem szűnt meg. Ugyanígy nem szűntek meg a területi viták sem azon államok között, amelyek a vitatott körzeten osztoztak. A mai helyzet A magukat makedónoknak vallók többsége a Macedón Szövetségi Népköztársaság polgára. Jugoszláviának ez a tagköztársasága Albániával, Görögországgal és Bulgáriával határos, területe 25 713 km2. 1982-ben érvényes adatok szerint 1 650 ezer lakosa van. A makedónok (macedónok) mellett 280 ezer albán és 130 ezer török, valamint kisebb, mára már elszlávosodott népcsoportok töredékei: vlachok és mások élnek itt. A köztársaság fővárosa Szkopje, nagyobb városai: Bitola (Monasztir), Prilep, Kumanovo. A makedónok mintegy 180 ezer főnyi csoportja Bulgária lakosa, míg körülbelül 100 ezren élnek Thesszaloniki környékén Görögországban. A különböző államok keretei között élő makedónok identitástudatát a közös nyelv és kultúra, valamint az ókori makedónoktól való származás történeti legendája erősíti. Nyelvük rokon a szerb horváttal és a bolgárral. A tanultabbak által természetesen erősen vitatott származáselmélet, az ókori makedónoktól olyan szinten áll a tudomány szempontjából, mint a románoknál a dákó román vagy a magyaroknál a sumér magyar rokonítás elmélete. Az ókori makedónok ugyanis, akiktől népnevüket vették, nem szlávok voltak. 2. Képek 18
19
20
21
22
1. Magyarország és a délszláv térség, 1019. század SZAKÁLY Ferenc Magyarország és a délszláv térség 10 19. század Amikor a honfoglaló magyar törzsek a 9. és a 10. század fordulóján megtelepedtek a Kárpát-medencében, az attól délre eső területeken már rég ott éltek azoknak a népeknek az elődei, amelyeket jóllehet nem mind, vagy legalább is nem minden elemükben voltak szláv eredetűek manapság összefoglaló névvel délszlávokként szokás emlegetni (szlovének, horvátok, bosnyákok, szerbek, bolgárok és makedónok). A szlovének és horvátok, akik a kereszténység felvétele idején keleti frank befolyás alatt álltak, a római, a többiek javarészben a bizánci ortodox egyházhoz csatlakoztak (a bosnyákok zöme azonban még évszázadok múlva is eretnek volt, tehát nem tartozott egyik egy házszervezethez sem). Bár a Balkán hiszen (leszámítva ezúttal Görögországot és Albániát) arról van szó a visszamaradottság és a fejletlenség szinonimájaként került be a nyugat-európai fogalomtárba, maga a térség egyáltalán nem volt eredendően erre a sorsra ítélve. A dalmáciai városfejlődés e korai századokban itáliai mintához igazodott; Dubrovniknak (Raguza) rajta kívül pl. Splitnek (Spalato) vagy Zadarnak (Zára) nemigen akadt párja a középkori Magyarországon. A térségre állandóan erős politikai nyomás nehezedett minden oldalról; nyugatról a frankok, majd a Német Birodalom, délről a velenceiek, keletről hol a bizánciak, hol a bolgárok, majd a törökök szorongatták az itt megtelepedett népeket. Megerősödésétől fogva Magyarország is a maga vadászterületének tekintette a Balkán feléje eső részeit. Az alávetést célzó magyar katonai és diplomáciai akciók lecsapódásaként a magyar királyok címei közt mindvégig ott szerepelt Dalmácia, Horvátország, Bosznia, Szerbia és Bulgária neve ( dei gratia Hungariae, Dalmatiae, Croatiae, Ramae [= Bosznia], Serviae, Bulgariae...rex ). Szlovéniát hiába keressük ebben a sorban, hiszen ilyen ország az I. világháború végéig nem létezett; a szlovének az osztrák örökös tartományok (Stájerország, Karintia, Krajna) keleti részein éltek. Bár a megnevezett országok lobogóit még évszázadok múlva is büszkén hordozták a frissen megkoronázott magyar király előtt, az impozáns cím mögött vajmi kevés valódi eredmény rejlik. 1091 tavaszán az elhunyt horvát király özvegyének saját nővérének kérésére I. László király hadai megszállták Horvátországot, amely ettől fogva egészen 1918-ig a magyar korona országának, a Magyar Királyság de nem Magyarország!!! integer részének számított. Ettől a fejleménytől nem minden érintett volt elragadtatva, ennek ellenére Horvátország lényegében kezdettől fogva harmonikusan belesimult a Szentkoronával jelképezett kormányzatipolitikai rendszerbe. Saját eredeti közigazgatási és egyházi keretei közt élte mindennapi életét, saját normái szerint döntött önmaga beligazgatásáról miután ez a forma kialakult külön országgyűléseken. Nem vált olyasféle belső gyarmatosítás tárgyává sem, mint például az angolok által a 16. században megszállt Írország. A királynak ugyan jogában állt magyarországiaknak adományozni itteni birtokokat, de horvátok is kaphattak és kaptak is fekvőségeket Magyarország területén. A dualizmuskor centralizáló törekvései ellenére Magyar- és Horvátország között mindvégig a közös uralkodó volt a kapocs, vagyis: egyfajta speciális perszonálunióban álltak egymással. Annak ellenére, hogy az erős külső nyomás következtében a többi balkáni államalakulat felettébb bomlékonynak bizonyult, a többi országból jóllehet, azokat közjogilag Magyarország mellék tartományainak tekintették csupán kis részeket sikerült, többnyire ideig-óráig, Magyar- vagy Horvátországhoz csatolni. Ezt is inkább csak azután, hogy a 14. század közepén az oszmán törökök személyében egy minden korábbinál veszélyesebb hódító tűnt fel a Kelet-Balkánon. Addig a magyar királyok még egyébként meglehetősen ritka sikeres hadivállalkozásaik után is rendszerint beérték az itteni uralkodók és előkelők formális hűségnyilatkozataival, akiket ettől fogva a magyar horvát arisztokrácia teljes jogú tagjának tekintettek, s elhalmoztak birtokadományokkal. Ez a stratégia eleve megakadályozta a Magyar Királyságot, hogy a Balkánon komoly integráló erőként léphessen fel, s amikor ennek a következményeire ráébredtek, már késő volt változtatni. A Török Birodalomban Az oszmán törökök előnyomulása a Boszporusz innenső oldalán merőben új helyzetet teremtett Európa délkeletén, amely mindmáig ható érvénnyel befolyásolta az egész térség sorsát, benne természetesen Magyarország és a Balkán viszonyát is. Ezért nagymértékben felelősek az érintett görög és délszláv országok, 23
amelyek a valóságban közel sem küzdöttek oly elszántan a török ellen, miként azt történetírásuk gyakorta állítja. Kezdetben olcsó segédcsapatoknak tekintették a törököket, egymás közti és belső harcaikban, lehetőséget teremtve ezzel, hogy jól megismerjék a kiszemelt területet és annak belviszonyait. Korabeli krónikákból tudjuk, hogy a hajdani hódítók és meghódítandók közt olyasféle némelykor bensőséges családi kapcsolatok alakultak ki, mint az európai uralkodóházak között, s meglepően korán megkezdődött a keleti délszláv renegátok beépülése a török kormányzatba. A következmény: a makedón területen közvetlenül a törökök megjelenése után, Bulgária 1396-ban, Szerbia 1459-ben, Bosznia igaz, csak felerészben 1463-ban végleg beletagolódott a Török Birodalomba. Mindeme fejlemények következtében az eltérő vallási hovatartozás és mentalitás miatt egymástól amúgy is idegenkedő nyugati, illetve keleti délszlávok évszázadokra más és más útra kerültek. Olyannyira, hogy délszláv térségről is csupán bizonyos, később mesterségesen felértékelt formai jegyek (nyelvi közelállás, vérségi kapcsolat) alapján lehet beszélni. Lehet, de mivel történetietlen nem volna szabad. Nemcsak azért, mert a nyugatiak és a keletiek hosszú évszázadokra a frontvonal ellenkező oldalára kerültek, lényegében egymás ellen küzdöttek a török és a törökellenes fegyveres erők tagjaiként. Míg ugyanis a horvátok és a szlovének gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális fejlődése és intézményrendszere továbbra is a nyugati modellhez igazodott igaz, akárcsak Magyarország, annak legkevésbé kifejlett változatát mutató kelet-közép-európai régióhoz tartoztak addig az ortodox délszlávok a Török Birodalom fejlődésgátló rendszerébe tagolódtak bele. A megkésettség és a bizánci minták követése miatt amúgy is eredendően kimunkálatlanabb struktúráik megmerevedtek, gazdasági életük megdermedt, sőt ha a dalmát városok példáját vesszük visszafejlődött, az érdekérvényesítést szolgáló intézményrendszer kialakulása megállt. Annak azonban, hogy az ortodox délszláv területeken viszonylag gyorsan végiggördült a háború tüzes szekere, kétségtelen előnyei is voltak. A török uralom barbarizmusa ellenére békés térségben amelyet a 16. század eleje óta kívülről semminő külső támadás nem fenyegetett jelentős népfelesleg keletkezett, amely a frontok megmerevedése folytán jó két évszázadon keresztül állandóan sújtott-tizedelt magyar és horvát területeken csapódott le. A Magyar Királyság és a keleti délszláv térség ilyen egység a török uralom alatt valóban kialakult megfordult. Míg a középkorban az előbbi fenyegette az utóbbit a maga mint bemutattuk: meglehetősen sajátosan értelmezett terjeszkedési törekvéseivel, ettől kezdve az ortodox délszláv régió sajátos problémái gyűrűztek be a Magyar Királyság területére, majd idővel politikai küzdelmeibe is. Magyarország kezdettől fogva az idegenekkel szemben nyitott (ún. befogadó típusú) ország volt. Már e hasábokon is bemutattuk, hogy lényegében minden elbukott délszláv államalakulat uralkodói a Magyar Királyságban kerestek és találtak menedéket, mintegy felszólítva ezzel alattvalóikat példájuk követésére. Leszámítva az uralkodó családot, makedónok beköltözéséről nemigen tudunk, valamivel több bolgár érkezésének van nyoma. Annál több szerb települt az ország török portyázók által elpusztított déli területeire, mintegy körülölelve azon szerémségi várakat, ahol a Magyarországra menekült szerb dinasztia székelt. Ezt a folyamatot a magyar kormányzat nemcsak különböző engedményekkel (pl. az ortodoxok tizedmentességével), hanem erőszakkal (kényszer-áttelepítésekkel) is igyekezett elősegíteni. Nagyjában-egészében hasonló jelenségek figyelhetők meg Horvátország keleti határai mentén is. Miközben a török fenyegetés elől nagy számú horvát húzódott fel Nyugat-Magyarországra, a határvédelem megerősítésének céljából tömegesen fogadtak be szerbeket a Krajinának (= határ) nevezett részekre és másuvá. Szerb önállóság? Végül Magyarországon azonban nem a befogadó állam, hanem a török hódítók érdekeit szolgáló, illetve az üres területek által kiváltott spontán szerb betelepülés betelepítés vált idő haladtával egyre súlyosabb politikai problémák forrásává. Magyarország területén a török megszállás lényegében mindenütt a magyarság térvesztését, a nemzetiségeknek a peremterületekről a központ a termékenyebb síkvidék és dombhátság felé való bemozdulását hozta. Mivel a török kori szerb beköltözés és annak következményeivel már úgyszintén foglalkoztunk a História hasábjain, ehelyütt a török kiűzése utáni fejleményekre térünk ki részletesebben. 1688- ban a császári hadak betörtek a Balkánra, ahol akadtak olyan szerb csoportok, amelyek tényleg fegyvert ragadtak mellettük, s olyanok, amelyek ilyetén készségüket kifejezésre juttatták. A császári hadvezetéssel maga Arsenije Černojević ipeki pátriárka a szerb ortodox egyház vezetője folytatta a tárgyalásokat. I. Lipót császár 1690. évi első diplomája amely a Balkán akkor küszöbön állónak látszó visszafoglalásából indult ki egy, a keleti délszláv népeket egyesítő vajdaság (vojvodina) kialakítását helyezte kilátásba, amelynek lakói a magyar korona fennhatósága alá tartoznak, de széles körű egyházi és kormányzati autonómiát élveznek majd. Miután a keresztény offenzíva összeomlott, s a császári hadak visszavonulni kényszerültek előbb Belgrád, majd a Száva és az Al-Duna az eredeti középkori magyar határok mögé, az uralkodó újabb diplomát bocsátott ki, amelyben a tényleges helyzetnek megfelelően már nincs szó autonóm területről, de megígéri azoknak a 24
szerbeknek, akik Magyarországra menekülni kényszerülnek, hogy saját egyházi és világi vezetőik alatt élhetnek majd. A magyar történetírás hajlamos feltételezni, hogy mivel a szerbek mind az 1703 1711, mind az 1848 1849. évi magyar szabadságharccal szembefordultak és ezzel nagy szolgálatot tettek Bécsnek, hogy I. Lipótot eleve távlati magyarellenes megfontolások vezérelték. Erről azonban aligha lehet szó, hiszen a bécsi kormányzat ekkor és még évekig azt remélte, hogy a bemenekült szerbek a török háború kedvezőbbre fordultával visszatérhetnek majd szülőföldjükre, megvalósulhat a vojvodina-elképzelés is. Kezdetben semmi terve nem volt a Duna mentén csatangoló és pusztító szerb menekültek elhelyezését és funkcióját illetően. Végül a törökellenes háború lezárulta (1699) után olyasféle őrszervezetet formált belőlük a délkeleti határok mentén, amilyet annak idején a középkori Magyar Királyság. Ebbe bele tagolta a Horvátország előterében létesült határőrkerületeket is, amelyek a török korban is szervezetten és jól funkcionáltak. A középkori magyar modellnek megfelelően a szerb határőrök lényegében önmagukat tartották el mezőgazdasági termelésből, iparűzésből és kereskedésből, és szolgálatuk fejében kaptak adókedvezményeket is. Míg az 1690. évi első diplomában végső soron benne rejlett az a lehetőség, hogy megvalósul a középkori magyar királyok álma: az egykori Bosznia, Szerbia, Bulgária és Makedónia ténylegesen a Szentkorona egyelőre autonóm tartományává válik, addig a második nem tett mást, mint akceptálta a szerbek által a szerb egyház és a Porta között létrejött paktum alapján a török uralom alatt élvezett kiváltságokat. Határőrvidék Ez utóbbiból nem fakadtak az egész etnikumra háramló politikai konzekvenciák, hiszen a török felfogás nem ismeri a politikai érdekkifejtés mechanizmusait. Most, hogy a szerb határőrök viszonylag körülhatárolt (de nem csak őáltaluk lakott) területtel, valamint privilégiumokkal rendelkeztek kezdett kialakulni az a téveszme, hogy ez nem más, mint az 1690-ben átmenetileg tervezett vojvodina megvalósulása. Ezt erősítette, hogy a szerbek időnként kongresszust (tehát országgyűlésszerűségeket) is tarthattak, amely valójában persze csak a szerb egyház belügyeiben volt illetékes, de óhatatlanul lehetőséget adott politikai jellegű követelések megfogalmazására is. S e téveszmét erősítette, hogy Bécs rendszerint valóban nem a magyar országgyűlés közbejöttével, hanem közvetlenül érintkezett a Határőrvidékkel. A területi argumentum hovatovább elenyészett: idő haladtával sorra számolták fel a határőrezredeket, s azok tisztikarát és legénységét a magyar vármegyeszervezet ellenőrzése alá utalták. Ennek ellenére kezdett kialakulni és meggyökerezni az a nézet, hogy a szerbek által lakott déli országrész is Magyarország része, nem a Bécstől közvetlenül függő Szerbiáé. S mint ilyen az egyetlen, hiszen a Török Birodalomban rekedt szerb területek jogfosztott népességében nemigen támadhatott az a képzet: van országa. A Porta adó és természetesen lojalitás fejében bizonyos adószedési és bíráskodási jogosítványokat biztosított a szerb egyháznak minden olyan szerb felett, aki magát pravoszláv vallásának vallotta. A szerbségnek ezen túlmenően a Szerb Határőrvidék megszervezéséig (1702) az úgyszintén az egyháza által őrizgetett történelmi reminiszcenciákon túl nemigen volt módja saját identitásának kifejezésére. A jelenkori történelem tanúsága szerint (is) az ilyesfajta gondolati konstrukciók nagymértékben hajlamosak arra, hogy saját területi alapjuk nem lévén diaszpórikus etnikai tudattá alakuljanak: vagyis minden olyan területet a magukénak minősítsenek, ahol az illető megkülönböztető jegyekkel rendelkező személyek vagy csoportok élnek vagy valaha is éltek. (Ami nem tévesztendő össze a modern kultúrnemzet fogalmával.) Bár a szerb pátriárka-székhely Cernojevic halála után visszakerült a Török Birodalomba, a magyarországi Határőrvidék volt a reménysugár: lehet, lesz még területi szuverenitással is rendelkező Szerbia. Magának az egykori Határőrvidéknek a területén egyre vegyesebb nemzetiségi (magyar, német, román, szlovák, horvát) és vallási (katolikus, protestáns, zsidó) összetételű lakosság élt. A magyar rendiség erre is, de leginkább arra hivatkozva fejtette ki ellenérveit a Bécs által létrehozott helyzet ellen, hogy Magyarországon tekintet nélkül etnikai hovatartozásukra csak különböző nyelven beszélő magyar országlakosok élnek. Az egy ország egy nemzet koncepció a mai ember számára nem szimpatikus, még akkor sem, ha a doktrínához nem társul semminémű erőszakos asszimilációs törekvés. Valamivel kedvezőbb benyomásunk támad a magyar rendi felfogásról, ha figyelembe vesszük azt is, hogy már a 18. század végi magyar országgyűlések azért nem tulajdonítottak a kérdésnek különösebb jelentőséget, mert minden országlakos legyen bár milyen nemzetiségű és vallású a maga szintjén ugyanazon egyéni jogokkal rendelkezik. Felszabadulás a török alól A Belgrád környéki részek felszabadulása a török uralom alól (1815) a történelmi szerb területen újrateremtette a szerb államiság kereteit, ami csökkentette a magyarországi Szerb Határőrvidék intézményrendszeréhez fűződő illúziók jelentőségét. Már csak azért is, mert a dualizmus kori Magyarország fejlődése minden visszássága 25
ellenére is az emberi személyiségjogok nem remélt kiteljesedését hozta minden olyan állampolgára számára, aki abban a helyzetben volt, hogy élni tudott velük. Paradox módon a dualizmus korának a térségben azóta meg sem közelített liberalizmusa tette lehetővé annak a régen lappangó gondolatnak a kikristályosodását, hogy minden délszláv egytestvér, amitől már csak egy lépés hiányzott odáig, hogy minden délszlávnak legyen bármilyen vallású vagy nemzetiségű egyazon államban, együtt kell élnie. Függetlenül attól, hogy pillanatnyilag melyik ország felségterületén élnek. Ez már messze többet célzott a vojvodinánál, amely végül is csak az ortodox délszlávokat kívánta egyesíteni, s gyanakvással tekintett az olyan elfajzottakra, akik délszláv létükre buzgó katolikusok (ne adj isten: protestánsok, mert a nyugati délszláv területeket a második nagy egyházszakadás, a reformáció is megérintette), s így a pravoszlávizmussal azonosított délszláv identitástudat renegátjai. Eszköz volt persze az erre irányuló illyrizmus, háromegy királyság stb. koncepció is: a horvátok a szerbeket, a szerbek a horvátokat igyekeztek beterelni egy általuk vezetett közös akolba. Ma már tudjuk, az akol szűknek bizonyult. Visszatérve tanulmányunk címére: Magyarországnak tulajdonképpen csak a török hódításig volt dolga a délszláv térséggel. Utána részben maga is a délszláv térség részévé vált, s már csak küzdött azon erőkkel, amelyeket a történelem a Balkánról területére zúdított. A történésznek, szerencsére, nem az ítélkezés, hanem a regisztrálás a feladata. A fentebb éppen csak említett megoldásokat végül is az minősíti, hogy az utódállamok, amelyek Magyarország egykori területével együtt annak problémáit köztük a nemzetiségit is megörökölték, találtak-e valami, a magyarokénál jobb receptet. 2. Képek 26
27
28
29
30
31
1. Illirizmus és nagyszerb tervek NIEDERHAUSER Emil Illírizmus és nagyszerb tervek Horvát vagy szerb imperializmus? A múlt század első felében, a nemzeti megújulási mozgalmak idején a horvátok zöme Horvát Szlavónországban élt, amely a magyar korona országaihoz tartozott, ezen belül jelentős autonómiája volt, és Magyarországgal együtt a Habsburg Birodalom része. Ennek volt még egy másik tartománya, Dalmácia, itt ugyancsak jelentős számban laktak horvátok, de akadt belőlük az Oszmán Birodalomhoz tartozó Boszniában is. A horvátok Széchenyije, Janko Drašković gróf 1832-ben megjelent, nemzeti reformokat hirdető Disszertációjában (Beszélgetés) ezt világosan érzékelte: Beszélgetésemben a mi nyelvünket választottam, mert be akartam bizonyítani, hogy van nemzeti nyelvünk... az a legáltalánosabb is a szláv horvátoknál, mint királyságaink nemzeténél. A legigazibbnak is kell lennie, hiszen a szlavón, a határőrvidéki horvát, a tengermelléki Kolpa menti, a dalmata, a bosnyák, a crnagorac, és azok a horvátok, akiket Wasser Kroatennek (vízi horvátoknak) neveznek, és akik a magyar földön szétszórtan élnek, egyformán beszélik... Horvátokról szól tehát, de figyeljünk fel arra, hogy a bosnyákok meg a crnagoracok (montenegróiak) is közéjük számítanak. A szerbekről itt még nem esik szó. A szlovénekről sem, akik Ausztria három tartományában laktak, Krajnában, Karintiában és Stájerországban, és a horváthoz közelálló nyelvet beszéltek. Mindenki nagyjából a maga dialektusát, közös irodalmi nyelv még nem létezett, csak épp ekkor született. A horvát nyelvnek három fő nyelvjárása volt, ezeket a mi szó különböző alakjai szerint nevezték kajkavnak, štokavnak és cakavnak. A kajkav volt a legelterjedtebb, a reneszánszkori horvát irodalom ezen a nyelven virágzott. A szlovének is ehhez közelálló nyelvjárásokat beszéltek. Az irodalmi nyelv megteremtéséhez a döntő lépést a horvát nemzeti mozgalom egyik vezető alakja, Ljudevit Gaj tette meg, amikor elfogadta a szerb Vuk Stepanović Karadzic reformját. Karadzic a Hercegovinában beszélt štokav dialektust tette meg a szerb irodalmi nyelv alapjává. Ezt vette át Gaj, hogy ezzel is közelítse a két népet egymáshoz. Talán ez döntötte el azt, hogy a szlovének megmaradtak saját dialektusuk mellett, később majd ebből fejlesztik ki a szlovén irodalmi nyelvet. Enélkül talán egybeolvadtak volna a horvátokkal. A nemzeti nyelv roppant fontos tényező volt ekkor. Horvátok alatt délszlávok? Gajnak és társainak szükségük volt nemzeti mozgalmuk számára szélesebb háttérre. Ezért is választották a štokav megoldást, hiszen az a szerbeket közelíthette hozzájuk. Gaj az 1830 évek derekán hirdette meg programját, az illírizmust. Az elnevezést a Napóleon idején fennállt Illír Tartományoktól vette, amelyek francia fennhatóság alatt jelentős délszláv területeket foglaltak össze. De hivatkozott az ókori illírekre és trákokra, a Balkán őslakosaira is, belőlük alakultak meg szerinte a 6. századra a szlávok. Így már jelentős területre terjeszkedhetett ki az illírek igénye. A mozgalom egyik vezetője 1849-ben névtelen röpiratában azt fejtegette: Mi horvátok kis számunk miatt ezen a néven sohasem állhatnánk ki az összehasonlítást a németekkel, a franciákkal és az angolokkal. Minden hazafi célja az egész világon, hogy nemzetét a többi híres és kiemelkedő nemzet sorába emelje. Ehhez nekünk egy másik megfelelőbb nevet kell keresnünk... az illír nevet tartom a legmegfelelőbbnek arra, hogy nemzetünket a többi híres nemzetek sorába emeljük. (Csak mellékesen jegyezzük meg: a röpirat német nyelven jelent meg.) Az osztrák kormányzat a magyar mozgalommal szemben pártolta is jó ideig az illír néven futó horvát nemzeti mozgalmat. 1842-ben Dragutin Rakovac tollából meg is jelent egy Kis katekizmus nagy emberek részére, amely pontokban foglalta össze, mit akarnak az illírek: 1. Hogy meglegyen nemzeti nyelvünk, amelyet a természet adott. Tudjuk, hogy, a nemzeti nyelv halálával a nemzet is meghal. 2. Hogy legyen nemzeti irodalmunk: mert nemzeti irodalom nélkül a nyelvnek is el kell vesznie. 3. Hogy népünk műveltté tegyük, ami csupán nemzeti nyelven lehetséges. Az idegen nyelvek csak az olvasott embereket képesek művelni; de sohasem az egész nemzetet. 4. Hogy sértetlenül megőrizzük municipális (törvényhatósági) jogainkat: ezek ugyanis politikai létünk alapjai. 5. Hogy ezután is, mint eddig, a magyarok testvérei legyünk a magyar alkotmány védelme alatt. Az utolsó pontot nem kell szó szerint érteni ekkorra már a horvát magyar ellentét súlyos volt. Az illírizmus egyébként csak egy válfaja volt annak a pánszlávizmusnak, amelyet Ján Kollár, 1848 előtt évtizedekig a pesti szlovák evangélikus egyházközség lelkésze, hirdetett meg. Ez csak kulturális téren 32