História 1993-03
História 1993-03 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.
Tartalom 1.... 1 1. A doni katasztrófa a magyar történelemben... 1 2. Képek... 3 2.... 5 1. Egy vereség elõjátéka... 5 2. Képek... 6 3.... 8 1. Nemzeti létünk temetõi... 8 2. Képek... 9 4.... 11 1. Magyar nõk a Gulágon... 11 2. Képek... 16 5.... 19 1. A világháború és a Szovjetunió gazdasága... 19 2. Képek... 21 6.... 24 1. A Görgey-kérdés 1945 után... 24 2. Képek... 28 7.... 31 1. Az 184849-es gyûjtemény Aradon... 31 8.... 33 1. A választási ciklusok... 33 2. Képek... 35 9.... 37 1. Kádár és Gorbacsov elsõ találkozója... 37 2. Képek... 40 10.... 44 1. Az abszolutizmus berendezkedése Magyarországon... 44 2. Képek... 47 11.... 50 1. Öröknaptár... 50 2. Képek... 50 12.... 52 1. Tûzvész, tûzvédelem, tûzoltás... 52 2. Képek... 54 iii
1. A doni katasztrófa a magyar történelemben DISPUTA DIÓSZEGI István A doni katasztrófa a magyar történelemben A rideg számadatok ismeretesek. A doni katasztrófa során, 1943 januárjában százezer magyar állampolgár lelte halálát. A második világháború a mai államterületre vetítve hatszázezer, az akkorira számítva egymillió emberéletet követelt. Alig akadt család Magyarországon, amely ne öltötte volna magára a gyász fekete színeit. A döbbenet érzésétől az utókor történésze is nehezen tud szabadulni. De ha csupán az érzelem húrjain játszik, aligha teljesítheti hivatását. Hiszen tudja, hogy a háborúk mindig hozzátartoztak és ma is hozzátartoznak az államokra tagolt emberiség életéhez, és a fegyverek nélküli világ mind ez ideig a pacifisták vágyálma maradt. Gyalogmenetek, katonavonatok, újabban csapatszállító repülőgépek indultak és indulnak a frontra, mert a mindenkori propaganda terminológiájával élve: veszélyben a haza, vagy a történetírás szenvtelen fogalmi nyelvezetét használva azért, mert az állam szuverenitása, biztonsága vagy területi épsége veszélybe került. A történész nem tehet mást, mint hogy a háborús döntés motivációit utólag vizsgálat tárgyává teszi, és mintegy racionalizálva az ésszerűtlent, szembesíti a meghozott áldozatot az elért eredménnyel. A háború lehetőségét az 1918-ban független államiságát visszanyert Magyarország kezdettől magával hurcolta. Részint történelmi okokból. Trianon következtében a nemzet elveszítette etnikai állományának egyharmadát, és nincs példa a történelemben arra, hogy ilyen mértékű veszteség fölött bárhol is napirendre tudtak volna térni. Meg lehet és meg kell gondolni, hogy a 19. és a 20. század sok áldozattal járó háborúi jórészt a nemzeti területek egyesítéséért, illetve elhatárolásáért folytak, és az a háború, amely jelenleg déli határaink mellett dúl, ugyanilyen indíttatású. De a háború a geopolitikai adottságokból következően is leselkedett Magyarországra. A közép-kelet-európai térség peremén nagyhatalmak helyezkedtek el, amelyek képesek voltak arra, hogy egymás elleni háborúikban magukkal vigyék az itt elhelyezkedő államokat. Ahogy ezt Napóleon Grande Armee-ja és II. Vilmos Wehrmacht-ja is megtette. A történelem és a geopolitika kölcsönhatásban állt egymással. Az a külpolitikában egyébként szokványos jelenség, hogy egy kis ország saját területi céljai elérése érdekében nagyhatalmi támogatásra volt utalva, csak növelte annak veszélyét, hogy idegen érdekek szolgálatában sodródjunk háborúba. A háborúba lépés különös esete volt 1941. június 27-e. Ugyanis amikor a magyar kormány kinyilvánította, hogy a Szovjetunióval beállt a hadiállapot, és ezzel mintegy előre megszövegezte százezer ember halálos ítéletét, a háborút kiváltó két ok közül egyik sem játszott szerepet. A magyar területi revízió listáján a Szovjetunió nem foglalt helyet, és a Szovjetuniónak sem voltak területi követelései Magyarországgal szemben. Magyarországot az 1940 novemberében aláírt háromhatalmi egyezmény nem kötelezte a háborúban való részvételre, és ilyen igényt a német kormány sem támasztott. Az indítékok más természetűek voltak.* A sietős, és a kassai bombázással igazolt, háborúba lépés egy bizonyosnak mondott feltevésen, és két, attól részint független, részint azzal összefüggő következtetésen alapult. A feltevés az volt, hogy a Vörös Hadsereg képtelen a tartós ellenállásra és a Szovjetunió néhány hónap alatt, még 1941 folyamán, összeomlik. A prognózisról nagyon hamar kiderült, hogy hibás, és a magyar kormány számára aligha lehet mentség, hogy vele együtt a német vezérkar és az angol amerikai katonai vezetés is alaposan tévedett. Németország végül is saját bőrére kockáztatott és kockáztatnia is kellett: abból a kilátástalan helyzetből, amelybe a hajthatatlan brit ellenállás és a növekvő amerikai elkötelezettség juttatta, a Szovjetunió legyőzésével vélte megtalálni a kiutat. Az angol és az amerikai vezérkar pedig, amikor 1941 tavaszán a Németország elleni stratégiai tervet kidolgozta, egyszerűen nem is számolt a Szovjetunióval. A háború végső kimenetele szempontjából számukra közömbös volt a Szovjetunió háborús részvétele és fennmaradása. A politikában, ha nem kell mindent egy lapra feltenni, és ha a következményekkel is számolni kell, óvatosabban szokás kalkulálni. A magyar kormány türelmetlen tettvágya a premisszában gyökerező eleve hibás következtetésekből adódott. Az egyik bizonyos politikai körökben ma is méltánylást találó konklúzió az volt, hogy Magyarország nem maradhat távol a bolsevista diktatúra elleni keresztes hadjárattól, és részt kell vállalnia az európai civilizáció megmentésében. A külpolitika kategóriarendszerén teljességgel kívülálló szempont volt ez, mert az államközi kapcsolatok alakulásában az ideológiai-belpolitika szempont általában semmiféle szerepet sem játszik. Elég csak arra utalni, hogy a liberális Anglia a feudális monarchiákkal szövetkezett a francia forradalom ellen, és hogy a nyugati demokráciák a cári önkényuralom fegyvertársai voltak az első világháborúban. Miért, miért nem, az önálló magyar külpolitika nem tudott és ma sem tud megszabadulni ettől a téves beidegződéstől. 1
A másik következtetés úgy hangzott, hogy Magyarország csak a háborús részvétellel tarthatja meg Németország oldalán elért területi gyarapodását, és reménykedhet további revíziókban, és megfordítva: a kimaradással nemcsak a további revíziót kockáztatja, de az eddigieket is elveszítheti. Külpolitika-idegen feltételezés volt ez is, amelynek nemcsak nemzetközi, de a közvetlen magyar tapasztalatok is ellene szólnak. A döntési pozícióba jutó nagyhatalmak általában nem a jószolgálatot honorálják és a vétkeket torolják meg az új határok meghúzásával, hanem szigorúan az érdekütközések és az érdektalálkozások csapásán mozognak. Ahogy például Franciaország 1920-ban, amikor Romániának juttatta Erdélyt, jóllehet az utóbbi 1918-ban, szerződéses kötelezettségeit megszegve, békét kötött a központi hatalmakkal, vagy Németország 1940-ben, amikor Magyarországnak ítélte Észak-Erdélyt, paradox módon éppen azért, mert az akkori magyar magatartás nem harmonizált a német elgondolásokkal. A magyar külpolitikai gondolkodásba valahogy mégis berögzült és makacsul tartja magát az a hiedelem, hogy a hatalmak nem az érdek, hanem az érdem szerint jutalmaznak és büntetnek. Védhetetlenek az 1941-es háborús döntés előfeltevései és következtetései az utólagos kritikával szemben. Azt kell azonban mondani, hogy az eljárás a belső logikát is nélkülözte, és saját szempontjaival is feloldhatatlan ellentmondásba került. Kis ország részéről végül is természetes tünet, hogy a maga javára kihasználja a nagyhatalmak konfliktusait, és a végelszámolás alkalmával a győztes jobbján akar helyet foglalni. A magyar magatartásban ott mutatkozott az ellentmondás, hogy felelős kormánykörök egy részének is meggyőződése volt, hogy Németország, ha le is győzi a Szovjetuniót, a tengeri hatalmakkal, Nagy-Britanniával és az Egyesült Államokkal szemben végül is alul marad. Hogyan tartható meg ebben az esetben is a Németország oldalán elért területi gyarapodás? A magyar kormány eredetileg úgy szándékozott áthidalni az ellentmondást, hogy óvakodott a Németország oldalán történő háborúba lépéstől. Már ez az elgondolás sem volt teljesen megnyugtató, hiszen a közvetlen riválisok részben az ellentáborba tartoztak, de legalább a háborútól megkímélte az országot. A Szovjetunió elleni háborúhoz való csatlakozás után az eredeti elgondolás érvényben tartásához valóságos logikai akrobatamutatványt kellett végezni. Azt kellett feltételezni, hogy a nyugati hatalmak méltányolják Magyarország részvételét az antibolsevista keresztes háborúban, és kompromisszumos békét kötnek Németországgal, meghagyva nekik a kelet-európai döntőbírói szerepet. A hatalmi politika természetét ismerve egyik feltevés sem tűnt igazán megalapozottnak. De ha a háborúba lépés pillanatában volt is még helye az esélylatolgatásnak, 1941 decemberére nem kellett és nem is lehetett többé feltevésekre hagyatkozni. Minden tisztázódott. A moszkvai csata megmutatta, hogy a Szovjetunió gyors legyőzéséhez fűzött német remények nem egyebek, mint hiú ábrándok, a szovjet angol amerikai szövetség létrejötte rávilágított, hogy a nyugati hatalmak mit sem törődnek az ideológiai szempontokkal, a három nagy szövetséges megnyilatkozásai pedig nem hagytak kétséget abban a tekintetben, hogy a háborút Németország teljes leveréséig szándékoznak folytatni. A kör ezzel Magyarország számára be is zárult. Magyarország, miként az első világháborúban, most is ott helyezkedett el a biztos vereség felé masírozó Németország oldalán, és nem számíthatott másra, minthogy a német vereség következményeiben neki is osztoznia kell. Amikor 1942 elején döntés született arról, hogy a második magyar hadsereget a keleti frontra vezénylik, az elhatározásnak nem volt, nem is lehetett akár csak az akkori döntéshozók elgondolásaiba illeszkedő racionális és logikus politikai tartalma. A magyar kormány mentségére azt szokás felhozni, hogy ha 1941 júniusában nem is siet a csatlakozással, a németek oldalán való háborús részvételt a későbbiekben úgysem kerülhette volna el. Azt is szokás emlegetni, hogy a csatlakozással a Magyarországra nehezedő német nyomást mérsékelte, és legalább annyit elért, hogy 1944. március 19-e, a maga szörnyűségeivel együtt, nem korábban következett be. Ezeket az ellenvetéseket valóban nem lehet kézlegyintéssel elintézni. A nagyhatalmak egymás elleni harcából az ütközőzónában egyetlen európai kis ország sem marad hatott ki, és a német erőtérben elhelyezkedő államok vagy csatlósok lettek, vagy áldozatok. A döntéshozók szándékai azonban ettől nem kerülnek kedvezőbb megvilágításba. A háborúba lépés részükről nem kényszerből történt, hanem hibásnak bizonyult számításból, és nincs nyoma annak, hogy a német megszállás várható legnagyobb szörnyűségének elhárítása mint motiváció valaha is szerepelt volna a számvetésekben. A magyar állam közegeinek részvétele a deportálásokban mindenesetre nem erre mutat. A végkifejlet ismeretében sem lehet azt mondani, hogy az ország teljesen ki lett volna szolgáltatva a sors szeszélyének. Ha a kormány 1941 júniusában megmarad a fegyveres semlegesség álláspontján és nyugodtan megmaradhatott volna egészen más pozícióból tárgyalhatott volna 1942 januárjában, amikor a németek a fokozottabb magyar háborús részvételt először reklamálták. Hiszen akkor nem a második magyar hadsereg frontra küldése, hanem a magyar hadüzenet lett volna a tárgyalás témája. Az előremenekülésnek mint ténynek a legitimációja is erősen problematikus. A német megszállásra 1944 tavaszán a magyar magatartástól függetlenül, a sikeres brit dezinformáció következtében került sor, amely elhitette a németekkel, hogy a második front 2
megnyitása a Balkánon esedékes. A keleti front véráldozata és a német megszállás késlekedése között nincs és nem is mutatható ki semmiféle összefüggés. A magyar állam több mint ezeresztendős története nem szűkölködik véráldozatokban. A tatárjárás során az ország lakosságának egyharmada, a török dúlás idején egynegyede elpusztult, az első világháború pedig elvitte a férfinépesség színe-virágát. A háborúk vagy olyanok voltak, mint a természeti csapás, amely elől nem volt menekvés, vagy pedig a helyzetből adódóak, amelyeket vállalt az ország, akár a kihívás elfogadása, akár a kezdeményezés formájában. A meghozott áldozat nem állt mindig arányban az elért eredménnyel, sőt gyakran maga az eredmény is elmaradt, de az áldozat a politikai elgondolás keretei között értelmes áldozatnak minősült. A magyar politikának a második hadsereg frontra küldésének idején nem volt olyan elgondolása, amelyből az országnak bármiféle haszna származhatott, ezért a meghozott áldozat csak értelmetlen áldozat lehetett. A Donkanyarban süppedő százezer jeltelen sír ennek az értelmetlen áldozatnak az örök mementója. A Magyar Történelmi Társulat és a Magyar Ellenállók Szövetsége 1993. február 1-jén tartott Magyar tragédia a Don-kanyarban c. emlékülésen elhangzott előadás. (A szerk.) * Vö. ezzel a História 1992/2. számát! (A szerk.) 2. Képek 3
4
1. Egy vereség elõjátéka DOMBRÁDY Loránd Egy vereség előjátéka 1942 októberében egy, a harcokban erősen megfogyatkozott és önbizalmában megrendült 2. hadsereg állt a Don partján. Sztálingrádnál embert és anyagot emésztő, a német sikert egyre kétségesebbé tevő csata dúl. A hadseregparancsnok Nyilvánvalóvá lett, hogy a hadsereg jelentős személyi és anyagi utánpótlásra szorul, enélkül képtelen felkészülni a téli idő beálltával várható szovjet ellentámadásra. Jány Gusztáv vezérezredes, hadseregparancsnok, szakmáját jól értő, képzett és fegyelmezett, a kapott feladatot maradéktalanul végrehajtani igyekvő katona volt, aki pontosan értékelte hadseregének helyzetét és lehetőségeit, és azt aggasztónak találta. Jány az őt a fronton 1942. október 26-án meglátogató nagybaczony Nagy Vilmos vezérezredes, honvédelmi miniszternek feltárta a maga és hadserege helyzetét. Kérte őt mint ludovikás hadiakadémiai évfolyamtársát, személyes jó barátját, hogy a kormányzónál és a vezérkar főnökénél pártolja felváltása iránti kérelmét, mert kilátása sincs arra, hogy feladatának eleget tudjon tenni. Lehangoló benyomások érték a honvédelmi minisztert a csapatok tisztjei körében tett látogatása során is. Hadtestparancsnoktól a szakaszparancsnokig mondotta Jány Gusztáv joggal panaszolták, hogy elhárításunk teljesen tehetetlen az orosz páncélosokkal szemben. Elmondták, hogy tüzérségünk csekély, és nem rendelkezünk nagyobb űrmértékű aknavetőkkel. De felmerült a panasz jócskán az állatok ellátása körül is. Hiányzott a zab. A gépkocsik is gondot okoztak: a motorjavítás meggyorsítása igen fontos problémává lett. Alapvető gondot jelentett, hogy a németek nem tartották be ígéretüket, a megígért anyagokból alig szállítottak valamit. A megfelelő védőfegyverek nélkül pedig a nagy kiterjedésű vonal védhetetlen. A honvédelmi miniszter felkereste Weischs vezérezredest, a német B Hadseregcsoport parancsnokát is. Mint a 2. hadsereg felett rendelkező parancsnoktól kérte tőle, hogy a hadsereg hiányait a lehetőség szerint mielőbb szüntessék meg. Weischs megértően hallgatta végig, azonban tartózkodott attól, hogy bármit is ígérjen, hiszen ők is jelentős anyagi hiányokkal küszködnek. A korabeli forrásokban nem találni nyomát, hogy a magyar katonai és politikai vezetés azonosulva Jány vezérezredes és a kint lévő tisztikar növekvő kétségeivel és félelmeivel, a hathatós megoldás keresésének szándékával vizsgálta volna a fronton kialakult helyzetet, a 2. hadsereg várható sorsát. A helyzet megoldását az elöljáró német katonai vezetésre hárították. Tevékenységük csak odáig terjedt, hogy tervbe vették az állomány egy részének, mintegy 20 25 000 embernek folyamatos felváltását, ami azonban a meginduló szovjet offenzíva miatt már nem volt végrehajtható. Természetesen ebben a látszólagos nem-törődésben nem egyszerűen a vezetés felületessége s részvétlensége érhető tetten. A politika és a hadsereg Az 1942 márciusában hivatalba lépő Kállay-kormány politikája sarkalatos pontjává tette, hogy az egyre romló magyar román viszony, a kölcsönös bizalmatlanság légkörében, s az egyre bizonytalanabbá váló általános külpolitikai helyzet közepette kivonja magát a háborúban való további részvétel alól, fejlessze és megőrizze az ország katonai erőit, s azokat a határok védelmére összpontosítsa. Ennek megfelelően a miniszterelnök hangsúlyozta: Sajnos, a németeknek már korábban megígértük, hogy hadsereget küldünk az orosz frontra, ezt visszavonni már nincs módunk, de el vagyok szánva, hogy ezen felül egyetlen katonát sem adunk. Új hadsereget akarok felszerelni idehaza, hogy amikor szükség lesz rá, rendelkezésünkre álljon. A döntés egyértelmű volt, nem küldhető több katona a keleti frontra. A mérleg egyik serpenyőjébe a 2. hadsereg utánpótlása és felváltása iránti igény került, míg a másikba a magyar kormány ennek ellentmondó kül- és katonapolitikája. Ez utóbbi elsődlegessége kizárta a 2. hadsereg igényeinek kielégítését, annak sorsát változatlanul a német hadsereghez kötötte. Nem lehetett kétséges a magyar vezetés előtt az sem, amennyiben a német csapatok nem tudnak sikerrel helytállni egy szovjet offenzíva esetén, úgy a magyar csapatokat is magukkal rántják akár újabb jelentős magyar csapaterősítések kiküldése és feláldozása esetén is. Az itthon nagy erőfeszítések árán szerveződő erők ily módon történő elfecsérlése csak gyengítheti az 5
ország védképességét, s eleve döntő csapást mér a kormány szándékaira. Kállay miniszterelnök éppen ezért arra kérte a hivatalba lépő Nagy Vilmos honvédelmi minisztert, hogy rövidesen sorra kerülő frontlátogatása során a 2. hadsereg utánpótlásának kérdéseivel kapcsolatosan kizárólag 20 000 főnyi váltás ígéretére szorítkozzék. Az erősítés elmaradt Frontlátogatásáról hazatérve a honvédelmi miniszter a kormánynak és a kormányzónak egyaránt azonnal beszámolt tapasztalatairól. Hangsúlyozta, jelen állapotában a 2. magyar hadsereg arcvonalát megvédeni nem képes. Egy pillanatig sem kétséges előtte, hogy az oroszok azt át fogják törni. Sürgős kiegészítésekre és anyagi utánpótlásra van szükség. Az általa előadottak azonban nem érték el a kívánt hatást. Tapasztalnia kellett, hogy idehaza korántsem érzik át és látják oly veszélyesnek a kint lévők helyzetét. A kormányülésen a miniszterelnök megköszönve a tájékoztatót, leszögezte: Csapataink felszerelésének kiegészítése abszolút szükségesség. Nekünk azonban emellett arra kell gondolni, hogy itthoni erőink csorbíthatatlanul jól felszerelve legyenek. Kint lévő csapataink mindent megkapjanak, de arra kell vigyáznunk, hogy itthoni csapataink is jól fel legyenek szerelve. A kormányzó is ridegen hallgatta Nagy Vilmos tájékoztatóját, s határozottan elzárkózott Jány felváltása elől, mivel az változatlanul teljes bizalmát bírta. Amint erre Kéri Kálmán vk. ezredes, a miniszter szárnysegéde visszaemlékezett, Horthy indignálódva válaszolt a neki referáló miniszternek: nem azért tette Jányt oda, hogy felváltsa. Neki ott egy ilyen ember kell, aki a németek előtt nem fog gazsulálni. Ott kell, hogy maradjon. Szombathelyi Ferenc vezérezredes, a honvéd vezérkar főnöke sem javasolta újabb alakulatok és felszerelés kiküldését. Vörös János vezérőrnagy, hadműveleti csoportfőnök is közölte: Újabb alakulatok kiküldését nem javasoljuk. Különösen nem harckocsikból. A készülő harckocsik az itthon felszerelés alatt álló két páncélos hadosztály anyagát képezik. Azokat anyagi és személyi menetkészültségük teljes elérése előtt alkalmazni nem szándékozom. De hasonlóképpen elzárkóztak új tüzérségi és gyalogsági fegyverek, valamint szállító járművek kiküldése elől is. Elkerülhető lett volna? A leharcolt 2. hadsereg utánpótlása, helyzetének javítása megoldhatatlannak bizonyult. Kétségtelen, hiba lett volna újabb jelentős élőerők és hadianyag, teljesen felszerelt seregtestek kiküldése. A vereség nagyobb áldozatok árán sem lett volna elkerülhető. Legfeljebb a gondolat síkján merülhetett fel akkor és maradt kimondatlanul az egyetlen megoldás: a hadsereg parancsnokával történő előzetes bizalmas megbeszélés során előkészítve vagy anélkül, adott események bekövetkezése esetén időben kivonni a hadsereget a feltétlen kitartást követelő német alárendeltségből s szabad kezet adni parancsnokának a megítélése szerinti legjobb, a magyar erőket lehetőség szerint kímélő, rugalmas, a helyzet megkívánta lépések önálló és időbeni megtételére. Ez az utólagosan felvetődő fikció azonban 1942 őszén a lehetetlenségek közé tartozott. A dolog puszta felvetése is, mint a szövetségi hűség iránti méltatlan, sőt áruló lépés, német és magyar részről egyaránt a legteljesebb visszautasításra számíthatott volna. Ekkor, 1942 őszén politikusok és katonák bíztak a csodában, a német hadsereg még nem játszotta el előttük esélyeit. Így a védelemre, a német érdekeknek megfelelően az arcvonalban történő, a végsőkig való kitartásra kapott parancsot a hadsereg parancsnoka. Ezt december utolsó napjaiban Hitler kívánságára Horthy kormányzó is újólag megerősítette. Amíg az utánpótlás megtagadása, illetve a német hadseregre való áthárítása a kétségtelen magyar érdekekből kifolyólag még elfogadható volt, az arcvonalban a német érdekek szerint végsőkig való kitartás megparancsolása s ennek fenntartása a szovjet áttörést követően is végzetes és utólag is kivédhetetlen hiba és bűn volt a 2. magyar hadsereg katonáival szemben. Feláldoztatott Nem kétséges, hogy a 2. magyar hadsereg sorsa már a szovjet támadás 1943. januári megindulása előtt eldőlt. A hadsereg, mely győzni indult s erején felül helyt állt, végül feláldoztatott. Olyan vágányra futott, amely menthetetlenül a vereségbe torkollott. Megmentése további magyar véráldozat árán sem lett volna lehetséges. A Magyar Történelmi Társulat és a Magyar Ellenállók Szövetsége 1993. február 1-jén tartott Magyar tragédia a Don-kanyarban c. emlékülésen elhangzott előadás. (A szerk.) 2. Képek 6
7
1. Nemzeti létünk temetõi NEMESKÜRTY István Nemzeti létünk temetői Gyászévfordulóra gyűltünk össze. Fél évszázada, 1943. januárjában a Don folyónál megsemmisült az odavezényelt magyar hadsereg. Az ellenség rohamának ereje, a zord tél keménysége halált hozott százezer magyar férfira, katonákra és saját polgári öltözetükben fegyvertelenül szolgáló munkaszolgálatosokra. A tragikus végű eseménysor ismert, lényegét tekintve feltártnak minősíthető. Máig vitatott azonban, hogy miért kerültek hazájuktól ily messzire ezek a katonák? Elkerülhetetlen történelmi szükségszerűség következtében-e, avagy az államot vezetők téves helyzetmegítélése miatt? E kérdésnek lényege, valamint e tárgyban írott könyvem 1972-es megjelenése óta nem szűnő viták tárgya, messze túlmutat egy háborús eseményen; sorsunk, történelmi szerepünk, a gondviseléssel kapcsolatos életbölcseletünk különböző értelmezései figyelhetők meg. Mohács óta nemzeti tragédiák szakadatlan sora, katonai vereségek mondhatni egybefüggő láncolata vezetett oda, hogy hajlamosak vagyunk a sors, a végzet, a büntető isteni akarat tehetetlenül kiszolgáltatott áldozatainak tekinteni magunkat. Kállay Miklós, akkori miniszterelnök 1947 táján Itália földjén fogalmazott emlékiratában a tragikus magyar sorsot okolja a doni vereségért. Ide vonatkozó mondata oly jellegzetesen sűríti e predestinációs hitű magyar bölcselkedés lényegét, hogy érdemes idézni: Odaveszett a fele azoknak a szegény, szegény magyar fiúknak, akiket a hibás magyar politika igen, az is, de legyünk fennköltebbek: a tragikus magyar sors állított arra a helyre, ahol semmi keresnivalójuk nem volt, ahol dicsőség nem, csakis a biztos pusztulás várhatott rájuk. Tehát: a hadsereg pusztulásának oka a hibás magyar politika, mely oda küldte a katonákat, ahol semmi keresnivalójuk, s ahol a biztos pusztulás várt rájuk dicsőség helyett. Azazhogy, legyünk fennköltebbek : a tragikus magyar sors határozott így felőlünk. Noha a m. kir. miniszterelnök, ez a jószándékú hazafi világosan fogalmazott, a vita máig tart háborús részvételünk megítélése tárgyában. A másik szűnni nem akaró vitatéma: illik-e, ésszerű-e egy nemzeti katasztrófát már-már nemzeti ünneppé magasztalni? Az említett történelmi okok miatt rendszeresen megüljük Mohács kerek évfordulóit; az aradi vértanúk kivégzése nemzeti gyásznap... E gyászünnepek visszatérő gyakorisága miatt hajlamosak vagyunk a tragikus esemény okai mögött saját hibáinkat vagy mulasztásainkat feledve, a végzetet okolni; a kegyetlen sors az, ami a katasztrófát előidézte. Mi annak csupán szenvedő, passzív elviselői voltunk és vagyunk. Miért él türelmetlen vágy immár fél évszázada a magyar népben, hogy ezt a gyásznapot szabadon felidézhesse? Ennek az országnak a népét sohasem kérdezték meg, óhajt-e háborút? Jött az többnyire magától, valamelyik foglalni vágyó ellenség képében; ilyenkor önvédelmi természetesség volt, hogy aki tehette, fegyvert fogott. Ámde az önmagára oly büszke huszadik században! Az elsőnek elnevezett világháborúban a magyar miniszterelnök a háborúba lépés ellen foglalt állást. Jutalmul éppen őt gyilkolták meg a háború végén. A számozás szerinti másodikban az akkori miniszterelnök napirenden kívüli bejelentésben adta a Tisztelt Ház tudtára a hadiállapot beálltát egy nálunk százszorosan nagyobb hatalommal. Senki sem hitte, hogy a határoktól ezer kilométerre a hazánkat védjük. Mire erre határaink tényleges védelmére sor került volna, a katonák tízezrei már halottak voltak. De mégis mentek a katonák, mert a haza szólította őket. Helytálltak, amíg tudtak. És ahogyan tudtak. Lőszer nélkül, fegyver nélkül, meleg öltözet nélkül, élelem nélkül, hóban-fagyban. És meghaltak. Ennek a számozás szerinti második háborúnak irtózatos tragédiái nem értek véget sem a katonák halálával, sem a békeszerződéssel. A halottakat testileg már nem bánthatták; meggyalázták hát őket lelkileg, becsületükben, holtukban is. Özvegyek, anyák, árvák rémülten titkolták, hogy férjük, fiuk, apjuk életét adta a hazáért. Erre nem volt még példa a magyar történelemben. A harcmezők halottainak legalább szóbeli emlékezetként tisztelet járt. Most fasiszta hordának bélyegezték őket. Árvákról, özvegyekről senki sem gondoskodott. És az életben maradottak? Ma már idős, megrokkant férfiak, akik elvárhatták volna a haza iránti kötelességük teljesítéséhez méltó szóbeli elismerést, vagy akár a méla hallgatást. De nekik is titkolniuk kellett, hogy 8
megcselekedték, amit megkövetelt a haza. Nem ők döntötték el, hogy legyen-e háború és hol? Mégis: a bűnös nép rágalmának örvén a politikusokkal azonosították őket. Az emiatti évtizedes elfojtottság most lélektanilag érthető okokból indulati erővel tör a felszínre. Ugyanilyen, jogos indulati erővel parázslik a sértett önérzet azokban, akik munkaszolgálatosként, megalázó körülmények között vészelték át az infernót. Döbbenten tapasztalják, hogy az egykori megkülönböztetés mintha még mindig létezne, számsorokat, statisztikákat olvasnak, hogy viszonylag és ahhoz képest és egyáltalán hányan is vesztek oda és mindez miként aránylik az összveszteséghez, a tudományosság köntösében áldozatok és meghurcoltak statisztikai adatokká válnak. Mindez abból is származik, hogy a hadtörténeti irodalom mintha nem tudná elszánni magát annak eldöntésére, miféle háború, miféle hadjárat volt is ez? Tényleg annyira elkerülhetetlen volt-e részvételünk, s ha igen, felkészültnek nevezhető-e a kivezényelt hadsereg; helytálltak-e a parancsnokok; miképpen magyarázható, hogy a váltás fegyvertelenül érkezett és került, tegyük fel, véletlenül, tömeges bevetésre, vagy szenvtelenebb megfogalmazásban, tömeges érintkezésbe a támadó harcosokkal? Miért titkolták a katasztrófát annak idején, gátlástalanul dicsőítve viszont a sztálingrádi német hadsereget? Vajon nem a bűntudat, nem a rossz lelkiismeret jele-e ez? Ez a máig tartó eldöntetlenség annál is érthetetlenebb, mert a magyar állam 1943 januárjában hivatalban volt felelős vezetői és a hadsereg főbb parancsnokai egyértelműleg kijelentették, leírták, megfogalmazták, hogy a hadjárat kényszerű bár, de felelőtlen kaland volt. Így vélekedett a kormányzó, a miniszterelnök, a honvédelmi miniszter, a vezérkar főnöke, a gyalogsági felügyelő, valamint egy hadtestparancsnok, 1944 szeptemberében, rövid ideig miniszterelnök. A harcban részt vetteket szándékosan nem említem, ők elfogultak. Azt sem szabad felednünk, hogy a 2. hadsereg doni pusztulása részmozzanata volt az 1941 áprilisától, illetve június végétől 1945. április közepéig tartó háborús részvételünknek. Ezzel nem a doni csata tragikus jelentőségét csökkentjük, hanem illő módon kiterjesztjük gyászunkat e szörnyű háború minden áldozatára, fejet hajtván a Kárpát-csoport halottai, a Lakatos Géza vezényelte 2. hadsereg, a Bakay Szilárd parancsnoksága alatt tevékenykedő megszálló erők, a dálnoki Veress Lajos vezette Erdély-hadsereg, Miklós Béla 1. hadseregének egységei, az országunk területén önvédelmi harcokat folytató más magyar csapatok; továbbá a légierők, a folyami erők, a munkaszolgálatosok hősi halottai előtt, nem utolsósorban pedig a bombatámadások, a kényszermunkára hurcoltak, a deportáltak polgári áldozatai előtt is. Sose szabad felednünk, hogy a halálban mindenki egyforma. Jézus szava: senkinek sincsen nagyobb szeretete annál, mint aki életét adja övéiért. Ne feledjük Bethlen István grófnak 1944 nyarán fogalmazott emlékiratát, a nagy államférfinak ezt a számunkra írott végrendeletét: Az ország oly nehezen összekuporgatott adófilléreivel felszerelt védereje egy olyan háborús vállalkozásban pusztult oda a Don partján, amelyből az ország nemzeti céljai szempontjából semmi hasznot sem várhat... Soha nemzet még ily könnyelműen és céltalanul nem tette kockára életérdekeit, mint mi ebben a percben. Ezek nem egyszerűen egy nyugállományú miniszterelnök keserű sóhajai. Ez az igazság. Lakatos Géza vezérezredes, 1944 kora őszén miniszterelnök, mondotta: Annyira gyenge volt hadiiparunk, hogy még a békebeli színvonalat sem érhettük el a korszerű fegyverzet terén. Kállay Miklós miniszterelnök pedig: Nem menthető fel a felelősség alól a magasabb beosztású hivatásos tisztikar. Ezek cáfolhatatlanul hiteles tanúvallomások. De ha mindez így igaz, akkor saját történelmi múltunk hitelét tennénk kockára mind önmagunk, mind pedig az irántunk nem sok lelkesedésre hajlamos nagyvilág előtt, ha a tényeket átmitologizálva egy végzetes háborút, melyet még az ország kormányzója is zsarolásnak tett kényszerű engedményként fogott fel, kielégítően szervezett és vezetett preventív hadjárattá cicomáznánk, mely hadjárat csak a sors részrehajló rosszindulatból fordult tragédiába. Ilyen önbecsapás nem lenne méltó hozzánk. A Magyar Történelmi Társulat és a Magyar Ellenállók Szövetsége 1993. február 1-jén tartott Magyar tragédia a Don-kanyarban c. emlékülésen elhangzott előadás. (A szerk.) 2. Képek 9
10
1. Magyar nõk a Gulágon STARK Tamás Magyar nők a Gulágon A hadifogság a háború természetes következménye. A szovjet fogoly-politika azonban messze túllépte a hadifogság európai értelemben vett kereteit. Ez a sajátos magatartás a gyakorlatban a civil lakosság százezerszámra történő elhurcolását jelentette. Kétségtelen, a szovjet vezetés csak külföldről deportált foglyokkal tudta enyhíteni a háború következtében fellépő súlyos munkaerőhiányt. Ugyanakkor irracionális szempontok is befolyásolták a szovjet fellépést. Bár a Szovjetunió elvben elítélte a kollektív felelősségre vonást, a tömeges elhurcolásokat elrendelő intézkedések a bosszú szellemében születtek. A megtorlás elsősorban a kárpátaljai magyarok és a magyarországi németek ellen irányult, de válogatás nélkül vitték el a zsidó munkaszolgálatosokat, az Auschwitzból érkezőket, valamint a nőket és gyerekeket is. A szovjet fogságba került magyar állampolgárok száma orosz levéltári forrásokat is figyelembe véve közel 700 ezerre tehető. A valódi hadifoglyok csak kevesebb mint 500 ezer fővel részesedtek ebből a számból. A visszatértek részarányából arra következtethetünk, hogy a mintegy 200 ezer civil 5 6 százaléka nő volt. A nők viszonylag nagy számára utal az a tény is, hogy a debreceni hadifogoly-átvevő táborban gyerekszobát is berendeztek a kint, valamint az útközben született csecsemők számára. Az elhurcoltak a Szovjetunió különböző rendű-rangú hadifogoly munkatáboraiba kerültek. Itt került sor a politikai szelektálásra, melynek során a foglyok egy részét bíróság elé állították. A halálos, illetve a 20 évre szóló ítéleteket az 1926-ban kiadott Dzserzsinszkij-féle büntetőtörvénykönyv 58. paragrafusa alapján hozták. Így jutott sok ezer magyar a Szovjetunió elleni kémkedés, diverzió, agitáció stb. vádjával a Gulag birodalmába. A táboréletet túlélő hadifoglyok túlnyomó része 1949-ig visszatért, de a Gulag még életben lévő lakói csak Sztálin halála után kerülhettek haza. Bár elbocsájtásukkor szóban rehabilitálták őket, itthon mégis büntetett előéletűnek számítottak. A de facto helyzetet mintegy törvényesítette az 1958-ban megkötött szovjet magyar jogsegélyegyezmény. Ezután csak az számított büntetlennek, akit személyes kérvény elbírálása után a Szovjetunió Legfelsőbb Bírósága igazolt. A rehabilitációs bizonyítványok általában megérkeztek, de a szovjet táborvilágban meghalt mintegy 200 ezernyi magyar számára már késő volt a megbánás. Részlet a Nők a Gulágon című dokumentumfilmből Nők a Gulágon címmel nyert díjat az idei filmfesztiválon Sára Sándor (rendező, operatőr), Csoóri Sándor és Hanák Gábor (dramaturg) dokumentumfilmje. A História részére a szövegkönyvből Burucs Kornélia készített válogatást. (A szerk.) Klári: Többször... cserélt gazdát a község, mivel ilyen... rengeteg csendőrség lakta... vidék volt. És hát azt mondták, hogy azért, mert a csendőrök, szóval besegítenek, hogy a csendőr miatt cserélődik a... front... És akkor végül a románok mégis bejöttek december... pontosan nem tudom, december 23-a körül... És... hát akkor azok szedték össze, akiket elvittek. Munkára szedték össze az embereket... De a... vagonokra ez volt kiírva, hogy jóvátétel... Mária: Nagyon sokan indultak a faluból külföldre... Aztán, amikor nagyon nehéz volt, én is arra gondoltam, hogy megpróbálom, hátha sikerül. Van egy... volt egy unokanővérem Svájcban, annak a levelit magamhoz vettem... Hát sikerült is majdnem a határig eljutnom, de ott jött a határőrség ellenőrizni. Mivel hogy nem volt határsáv-engedélyem, így bekísértek a határőrségre, s amikor a határőrségre kísértek, ott átnézték a holmimat, és a táskámban megtalálták a külföldi címet. És akkor már rögtön le is tartóztattak. Azt mondták, hogy én biztos összekötő-kém vagyok. Mondtam nekik, hogy én nem is tudom, mit jelent az a szó, hogy kém. És aztán ők magyarázták meg, hogy besúgó... ütöttek, rugdostak... (sír), hogy te szemét hazaáruló, miért lettél te kém?! Ki az összekötőd? Kivel vagy összeköttetésben? Mondtam nekik, hogy én nem vagyok kém, én nem ismerek senkit sem, értsék meg! Akkor még egyet odaütöttek... Aztán leestem... És a végén azt mondták, ha nem vallasz, te szemét, mész az oroszokhoz jóvátételbe! Hát ott, ott engedelmeskedni kellett, mert aki nem engedelmeskedett, vagy ellentmondott, vagy hasonló, akkor karcerba tették. Már olyanok voltunk, mind a birkák. Mindegy volt, hogy mit kellett csinálni, vagy hova kellett 11
menni, vagy nehezet kellett emelnie, vagy éjszaka fölkeltettek munkába ott már nem számított semmi se... Ott már, ott már az ember olyan volt tényleg. hogy... nem is tudott talán önállóan gondolkodni sem. Zsófia: Sokat nem törődtünk ott egymással, mert a lényeg ott az volt, hogy eltellett egy nap, és élünk. Hogy jóllaktunk-e? az már csak óhaj volt. Erika: Ha valaki meghalt, akkor próbáltuk... még aznap nem jelenteni, vagy mi, vagy felültettük, hogy ő beteg, nem tud fölállni, hogy még a napi kenyér adagját megkapjuk. [ ] Borbála: A lágeren kívül körülbelül 16 órát töltöttünk... A napi 12 órát mindenképpen le kellett dolgoznunk, ha esett, ha fújt... Reggelenként, amikor munkába indultunk... Magdolna: Úgy számoltak, hogy ötösével álltunk be, és akkor becsukták a kaput. Majdan a kintit kinyitották, és ott már ugye a géppisztolyos őrök álltak. És aki kiengedett bennünket, közölte, hogy... átadom a nép ellenségét. Az tisztelegve mondta: a nép ellenségét átvettem. Közölték, még mielőtt elindultunk, hogy egy lépés jobbra, egy lépés balra, vagy kilépés a sorból: szökésnek számít és azonnal lövünk. Ezt, ha lehetett, meg is tették. [...] Klári: Kazahsztánba megérkeztünk... És hát... nem volt sehol egy barakk, semmi. Abba a homoksivatagba ki lettünk rakva. Egyetlenegy bunkerszerű valami volt, egy szál szögesdróttal körülvéve. Betereltek minket ebbe a bunkerba. Kétszázötvenen voltunk összesen. És akkor elosztottak bennünket. Kellett menni vályogot vetni. Kimértek egy területet, azt körülhúzták egy szögesdróttal, és ezen a területen akkor ástuk a földet, és abból csináltuk a vályogot. Hordták oda a vizet autóval. És mikor volt már annyi vályog, hogy lehetett belőle fölépíteni egy kisebb házat, akkor aztán megint nekiállítottak és mi csináltuk a házat. Úgyhogy mindenki minden volt: vályogvető volt, kőműves volt. Nem kellett hozzá nagyobb tudás, csinálni kellett. És mikor már volt egy barakk, akkor abba beköltöztettek bennünket. És akkor vetettük tovább a vályogot. Akkor megint építettünk egy barakkot. És ott már kényelmesebben elhelyezték a népet. És tovább csináltuk a vályogot, és építettük a barakkokat. És amikor már annyi barakk volt, akkor jöttek újabb emberek. Akkor építettünk konyhát étkezdével, már mindent, fürdőhelyiséget. De akkorára már nagyon sokan, több ezren voltunk már. A várost is építettük, a Balhást. Mindenféle brigád volt, volt kőművesbrigád, volt asztalosbrigád, szóval mindenféle szakmából brigádokat alakítottak ki. Egy napon nagy várost építettünk, és akkor utána építettük hozzá a gyárat. Kimérték az árokásást vízvezetéknek, hogy a Balhás-tótól a lágerig körülbelül a Balhás-tó olyan 30 kilométerre lehetett hozzánk attól a tótól a vizet oda vezetni. [ ] Mária: Jött az angarai hídnak az építése. Miután mi, mint nők, könnyebbek voltunk, bennünket húztak föl a pillérekre... i>magdolna: Úgy publikálták, hogy ezt a komszomolisták építették. Ez így mind nem igaz. Ezt a mi két kis kezünkkel, a verítékünkkel... jól-rosszul, de megépítettük a hidat is, a vízierőművet. Mária: Így lett meg az angarai... híd... Irén: Azt mondták, hogy ha jól dolgozunk, ha készen lesz a vízierőmű, akkor hazaengednek bennünket. Hát persze én elhittem, és hát szorgalmasan dolgoztam. Amikor az erőmű elkészült, négy év után, akkor 120 nőt, meg engem is közöttük, elvittek egy napra kirándulni oda a faluba, megmutatni a vízierőművet. [ ] Irén: Üldöztem ezeket az orosz nőket, hol egyiktől, hol másiktól kérdeztem meg még, hogy mi mit jelent? Már bújtak előlem, mert féltek tőlem. És akkor beosztottam, volt vagy tíz darab, akkor egyik nap ettől, másnap attól, hogy ne unják már úgy meg. És akkor azért így aztán megtanultam elég jól olvasni. Minden este olvastam... Este, amíg csak el nem aludtunk, 10 óráig, 11 óráig. Rengeteget olvastam a Puskintól, Tolsztojtól... meg a Gorkijt.. meg Lermontovtól. Sára: Nagyon sokat olvastam. Aztán sokat beszélgettem. Nekem életemben nem volt... sok alkalmam arra, hogy azokkal az emberekkel, akik tanultak, mint én is, meg dolgoztak, mint én is, hogy nem tudom, napi egy órát elbeszélgessek. 12
Például én Bulgakovnak majdnem minden nyomtatásban, sőt olyan, olyan könyvét is, ami nem is jelent meg nyomtatásban. Szóval én tudtam arról, hogy neki van egy Mester és Margarita című könyve, amit nem tudott kiadni. Kiválogatták nekem a baráti körömet... Úgyhogy nálunk annyi orvosprofesszor volt az orvosper után, hogy még a szanitéc is legalábbis egyetemi tanársegéd volt. Ugye? De ott voltak nálunk Vorkután a Gorkij, öö abból a klinikából majdnem mindenki a kisebb bűnösök közül, akik a Gorkij, ahol a Gorkij meghalt. Mert a Gorkij halála után letartóztatták az egész klinikát. És vagy igaz, vagy nem, de mindenesetre Se non e vero e bon trovato, azt mondja az olasz, ha nem is igaz, akkor is jó, jól hangzik, vagy jól kigondolták, jól talál, talál a történet, hogy egy cipész aki bevitt javított cipőket pont abban az időben, amikor a letartóztatások folytak, a cipőkkel együtt az inast is elküldték Vorkutára. Edit: Köllött egy nagy mm... téglalap alakú gödröt ásni. Ástuk mi, ástuk, mert a fene se tudta, hogy mire való? Na most... (szünet) a gödör be lett fedve deszkákkal. Akkor jött egy pasas, aki a... deszkákra így párhuzamosan, tisztes távolságba lyukakat vágott. A lyuktól jobbra, balra... egy ilyen nagy cipőtalpformát csináltak oda, mindegyik lyuk mellé jobbról, balról. Na, végül is csináltak egy ilyen fapalánkot a két lyuk közé. És ez lett a klozet. Bájos hely volt. Az ember letolta a nadrágját, a gimnasztyorka, ez a katonazubbony fölötte, jobbra-balra a lyuktól, azokba a bizonyos talp nyomokba... behelyezte a lábát, és akkor ott elintézte az elintézni valóit. De mögötte is egy ugyan... hát, mint a föcskék az eresz alatt, uram, hát ez gyönyörű volt. Na most, hát én először nagyon szégyelltem magam. Dehát hát valahol ezt el kellett intézni. Nem?... Hát aztán... én csak hallgattam ott, és... Eleinte. Valami gyönyörű volt... Hát ez volt a klozet-klub. Ott olyan finomakat meséltek egymásnak. Aztán, ha valahol egy jó téma előjött, akkor a palánknak a túlsó fele... feléről is beleszóltak. Úgyhogy nagy röhögések voltak. Minden lyuk fölött bizonyos idő múlva... (szünet) mint egy gótikus cseppkő, úgy tornyosult fölfelé a lényeg összefagyva. Na, amikor már egészen odáig ért... és akkor már nem lehetett ráülni. Mária: Ahhoz mindig egy létrát támasztottak, és a végén 10 12 latrina volt egymás mellett, és mint a tyúkok, ültünk ott a létra tetején... (nevet) És nevettünk önmagunkon. A kakihegyek: az egyik... sárga volt, mert sárgarépán dolgoztak... a másik céklavörös volt, mert céklán dolgoztak. A harmadik fehér volt, mert azok a marharépán dolgoztak. (nevet) Edit: Na és akkor azt elkezdtük csákányozni. Hát ugye először ezt a... (nyög) cseppkövet döntöttük le... Akik kint voltak, azok ilyen nagy vödröket engedtek le... mm... spárgán, kötélen, mondjuk úgy. És a lecsákányozott anyagot fölhúzták és elvitték. Le föl el. Egy-egy ilyen uborníjnak a kipucolása, az kvázi, majdnem egy hónapig eltartott... Hát csuda büdösek voltunk, pedig, pedig hát mondom, mínusz... 28 30, 30 fölötti fagyba dolgoztunk. Na, akkor kitaláltuk, hogy... elmentünk a... mit tudom én, melyik nacsálnyikhoz, olyan büdösen, ahogy csak lehetett. És akkor mmm... mondta, hogy na dehát mi van lányok? És mondtuk, hogy mi klozetpucolók vagyunk. De olyan büdösek vagyunk, hogy a saját szagunktól nem tudunk aludni. És akkor kaptunk még két... másik ruhát... amibe otthon átöltözhettünk. Na, ettől függetlenül büdösek voltunk. De nagyon finom hely volt. Te, én ott olyan előkelő emberekkel találkoztam, minta Mara Jarkisch, aki egy koloratúr szoprán volt ugye Berlinből... vagy az Elisabeth Weikert, a... híres hegedűművésznő... hogy másoknak a nevét ne mondjam és ne kompromittáljam. A végén annyira hozzászoktunk, tudod, ehhez a fagyott szarhoz, hogy... (nevet) délbe föl se jöttünk. Hanem, akik ott föl, fönn lejsztoltak... azok leküldték nekünk miszkibe miszki, tudod, amibe ettünk az ebédünket. Leültünk egy kupac szarra, ami olyan jó fagyott volt, jó kemény volt, betörültük az ebédünket, kiabáltunk, hogy még kérünk! Te, úgy meghíztunk, mire kipucoltuk, hogy nem is igaz... Ezért mondom neked, hogy a németeknek igaza van... Der Mensch ist ein gewohnheit tirsch... Mária: Szabad ember Szibériában nincs... vagy ült, vagy ülni fog, vagy ül éppen. Szóval... ez a három meghatározó variációja van az életnek. De szabad ember Szibériában nincs. Mindezek dacára állítom Magának, hogy kultúra szempontjából egyike a legkultúráltabb résznek, mert a cárok óta oda viszik ki az akadémikusoktól kezdve mindenkit. Sára: A kis nemzetek közül majdnem minden intelligenciát elhoztak. Mert az volt az összetartó erő. Tanár, tanítót, lelkészt, mindenkit elhoztak. [ ] 13
Irén: Ha közel volt a férfiláger, hát mi nem csináltuk, de voltak olyanok, akik összeszerelmeskedtek, itt-ott elbújtak valahol... és született gyerek. És akkor azokat, akiknek így gyereke született, azokat elvitték egy másik lágerba. Anna: Ott született meg a Gergely... Tajsetba a gyerekotthonba... És... ott voltam, már egy éves volt a Gergely, mikor hazajöttünk. Elmúlt egy éves, mert októberben született, hát decemberben jöttünk haza... Ilona: Gyermeket vártam. És meg is szültem a gyerekemet. Először úgy nézett ki, hogy halva született, de a végén mégiscsak megmaradt. Igaz, hogy sárgasága volt, de... egészséges gyerek volt... Szerencsére rengeteg tejem volt, körülbelül a két és fél, három liter naponta. Úgyhogy nemcsak a saját gyerekemet etettem, hanem a... még egy gyereket vállaltam hivatalosan. És ezért hivatalosan mint dada voltam elkönyvelve. Összesen két dada volt a lágerba, pedig volt vagy 500 gyerek. És ezért nem kellett dolgoznom, a saját gyerekemet gondozhattam egész nap. Hát persze, mire az ember két gyereket, és még jutott egy harmadikra is, és mire ezt véghezvitte, addigra már nem sok szabadideje maradt. Javított kosztot kaptam, olyan értelembe, hogy a pótlékot megkaptam a saját gyerekem után és a másik gyerek után. És ugye nem kellett nehéz munkán dolgozni, mert ők úgy tekintették, az oroszok, hogy mi foglyok vagyunk, de a gyerekek, azok... szabadok. Szóval ők nem voltak foglyok, a gyerekek, azok szabad orosz állampolgárok voltak, csak az anyák voltak foglyok. Voltak itt még kintről hozott gyermekek is. És itt aztán, mikor már egyéves volt a gyerek, akkor már nem szoptattam, akkor mint gyerekgondozónő dolgoztam. És volt egy nagyon rendes orvosnő, aki nagyon megbecsülte a munkánkat. Azt mondta, ha magyar, akkor az csak becsületes tehet. Úgyhogy teljességgel ránk bízták a gyerekeket. Tudták, hogy se nem esszük el előlük az élelmet, se nem lopjuk el tőlük. Akkor mint á... mint gyerekgondozónő dolgoztam. Sajnos, nagyon sok gyerek meghalt mert kórházi részlegbe voltam. Amikor meghaltak a gyerekek, egy öregasszony mosta le a.. gyermekeket ugye, és öltöztette föl... Az megbetegedett, és akkor nem volt aki a kis hullákat ugye lemossa, és akkor én egy darabig ezt vállaltam. Mert azt mondta azaz orvosnő, hogy nemcsak addig kell a gyerekeket ápolni, ameddig élnek, hanem megadni nekik a végtisztességet... Úgyhogy akkor körülbelül egy olyan 25 gyereket, halott gyereket lemostam. Még jó, hogy valaki figyelmeztetett, hogy azért egy kicsit vigyázzak, mert lehet hullamérgezést is kapni. Mert én ugye, hát ilyenről nekem fogalmam se volt... Akkor a gyerek két éves volt, akkor elvitték Irkutszkba egy gyerekotthonba. Ott egy szemorvosnő nagyon megszerette a gyereket és örökbe fogadta. Hozzá ké... hozzám jöttek többször, hogy adjam a gyereket örökbe, írjam alá, hogy örökbe adom. De én megmondtam, a gyerek nem kincstári, az az enyém, azt én magammal fogom vinni, hogy ha kiszabadulok, és nem adom a gyereket senkinek... De ennek ellenére ez a szemorvosnő magához fogadta, és rendes volt. Mert mikor vissza kellett neki adnia, eljött a lágerig, és állítólag elájult, mikor megmondták, hogy a gyereket elveszik tőle, és velem nem is tudott beszélni. De a gyereknek a kis holmiját, ami volt, még a szalagot is a hajába, azt mindent odaadott... Sára: Sztálinnak a halála. Ami egy nagyon nagy megkönnyebbülést okozott a tábor politikai részlegében. De a suttogó propaganda nagyon gyorsan mindenkivel közölte, különösen a külföldiekkel, hogy egy arcvonással ne áruljuk el azt, hogy ez bennünket felderít, vagy pedig, hogy azt gondoljuk, hogy ettől nekünk jó lesz. Magda: Meghalt Sztálin... Kimegyünk az udvarra, kinn, ahogy kinézünk, mintha ez ez valamilyen erő... honnan került oda, nem tudjuk, a kerítés... kidőlt, az egyik oldala a kerítésnek, de anélkül, hogy bárki ezt... hogy hozzáért volna. És valahogy ez ez... bennünket ez, nekünk egy oly erőt adott, egy olyan löketet adott, hogy... hogy hát, ha ez kidől, akkor végeredménybe ki is lehetne itt menni... Klára: Egy-két hónap múlva kezdték emlegetni, hogy a... szanálni fogják a politikai foglyokat, hogy sokan majd hazamehetnek. Hát én persze nem gondoltam rá. Mi, szóval én azt gondoltam, hogy az oroszokról van szó inkább. Mária: A politikai tisztjeinket, azokat össze-vissza dobálták, egyik lágerból a másikba. Tehát, hogy ne ismerjék az embereket, ne tudják, hogy ki volt besúgó? Szóval teljesen újra kellett nekik kezdeni az egészet. Ez. És mondom, a hangnem, hát az olyan udvarias volt, hogy az embernek néha kiakadt a lélegzete, hogy így is lehet beszélni? Velünk? A legutolsó aljas csőcselékkel? Erika: Nem zárják be a barakkokat, mehettünk éjjel a vécére. Majd aztán elkezdtek virágot ültetni a barakk elé, levették a rácsot... Mert, amikor volt idő, hogy valakinek küldtek virágmagot, és kértük, hogy engedjék meg, hogy a barakk előtt virág legyen... Azt mondták, hogy maguknak nem jár virág. És egyszer csak újságot is kaptunk persze csak szovjet újságot. Egy kultúrsarkot, vörös sarkot létesítettek, könyvek jelentek meg. Hát persze, ismert könyvek... Majd lemezjátszót hoztak, néhány hangle... néhány lemezt hozzá. Tehát mi olyan szabadon éreztük magunkat ezek után. Milyen elég ennyit adni az embernek, és már boldog volt. Na, és egyszer olvasom az újságot, amiben az áll, hogy Adenauer Moszkvában tárgyalt. [ ] 14
Amália: Mindég megijedtünk, ha névolvasás volt, és mindig el kellett menni. Ettől mindig féltünk, mindig megijedtünk, mert mindig az új: hová megyünk megint, hová visznek? Jobb lesz? Rosszabb lesz? Megint útnak indulni, hát ez olyan nehéz volt mindég. Megint elválni a rabtársaktól. Akkor megkérdeztem, miért kell nekünk visszamenni a lágerba? És ő akkor azt mondta: mert a külföldiek hazamehetnek... haza fogtok menni. Mária: Először a németeket vitték el... aztán cseheket, románokat. Magyarokat hagyták utoljára... Margit: Jelentkezni kellett... Vagy négyen vagy öten ültek ottan ilyen katona tisztek, és ott ült középen a nacsalnyik láger. Azt kérdezi, hogy Margaríta Kárli? Mondom: Igen. Azt mondja... akkor csomagoljak össze, mert elmegyek haza... Germániába. Hova? Azt mondja, Germánia. Mondom, ne mondja mondom nem is oda való vagyok. Azt mondja: Hanem hova? Mondom: Magyarország, Budapestre. Azt mondja, akkor odamegyek... Gondoltam magamba: mint egy jó hülyére ráhagyják... Egyedül voltam, utánam jött a nacsalnyik kivicsier, ez ilyen kultúros parancsnok... akik ott a barakkba voltak lányok, azoknak mondja, hogy nézzétek jól meg, mert szerencséje van, ő hazamegy... Mondom, mégiscsak igaz lenne? De még mindig nem hittem el... Azt mondja az egyik, hogy én mikor megyek haza? Kérdezi, hogy ka-kaja tü náció? Milyen nemzetiségű vagy? mondja, hogy orosz... Ó, te maradj... üljél csak. Mondta a másik, hogy ő lett vagy litván, mit tudom én. Szigyi, szigyi... Irén: Mondták a lányok ott bent, hogy menjünk a főnökhöz, három német nő, meg én... menjünk a főnökhöz, engednek bennünket haza. Hát nem akartuk elhinni... Margit: Fölszálltunk egy teherkocsira, és az kivitt minket a magadáni kikötőbe... Amikor Magadánba a kikötőbe megállt a kocsi... én föl, odanéztem, ott láttam a... Brément de én még akkor nem tudtam, hogy az a Brémen... csak egy nagy tengerjáró hajó, személyhajót láttam... Akkor már tudtam, hogy tényleg hazavisznek... (szünet) Beszálltunk a hajóba. Másodosztályú kajütökbe voltunk. Kaptunk pénzt... Tudja, annyi pénzt kaptam fizetést..., hogy amíg a hajóval Vladivosztokba értünk, addigra az egész pénzem elfogyott. Ennyit kerestem 9 év alatt... És akkor jöttünk Szibérián végig. [ ] Bori: Mielőtt elindultunk, kaptunk 40 rubelt fejenként... És a lágeri kantinba, a ruhaszalonba annak csúfoltuk az Arankával mindjárt vettünk egy kosztümöt, hogy becsületesen nézzünk ki a hazafelé vezető úton. Kosztümöt? Hát hogy kell elképzelni a kosztümöt? Egy szürke anyag volt, mint a munkásruha... csak egy kis kabát meg egy szoknya volt hozzá. Hát persze aztán az orosz csizma, az rajtunk maradt, abba is jöttünk haza... Klári: Én annyira féltem a hazajöveteltől, hogy... nem tudtam semmit az itthonról. Szóval senkiről se, semmiről nem tudtam. Én féltem attól, hogy hahazajövök, akkor itthon megint ki tudja, hogy mi vár rám? Nincsenek szüleim, egyedül vagyok, akkor mit fogok csinálni? s azért, amiért ott kint voltam... talán azért még, még itthol is elítélnek? Mégis, ha visszagondoltam arra, hogy mennyi sokszor honvágyam volt, és most mehetek haza, és most mégis így kell félni. Hát akkor... valahogy olyan kettős érzés fogott el: most örüljek vagy ne örüljek? Edit: Elindítottak bennünket. Te... még senki nem hitt benne. (szünet) Szóval tudod... ha az ember nagyon sokáig, nagyon-nagyon, szívből, igazán, a lelkéből, a mindenéből akar valamit... Te, ha öt év után bekövetkezik akkor leborulok és áldom az Istent. De ez túl sokára jött... Nem tudom, hogy a többiekből, a többiekbe benne volt-e? De én nem tudtam, hogy hogy jövök haza? Azt tudtam, hogy az anyu megvan, mert az utolsó félévbe kaptam tőle egy levelet. Sőt, egy csomagot is szegénykémtől. Tehát az anyu él. De, hogy... miféle államba jövök haza? Milyen országba jövök haza? [ ] Rezső: Pár nap múlva jött a bevagonírozásunk. És akkor összeeresztettek. És akkor volt az az ominózus jelenet, hogy a gyerek... ugye mikor mondta, hogy ez a te papád, akkor: páposka, páposka, páposka, és fölemelhettem. Akkor azt éreztem, hogy eddig érdemes volt mindent megtenni. Hát láttam, ő is elérzékenyedik. De... nem akart visszamenni az édesanyjához... Nem akart visszamenni. A többiek is mondták... Kértem a lágerparancsnokot, hogy pár napig lehessen velem. Hát ott álltunk két napig, akkor velem lehetett... De be kellett öltöznöm, mert azt mondta, te nye ruszki, te fasizt vagy... nem is tudsz jól oroszul. És ilyeneket mondott. Kiigazította mindnyájunknak az orosz beszédét. Egy vöröscsillagos sapkát rámtettek, és akkor odavolt, akkor már szeretett a gyerek. [ ] Edit: A nagy Szovjetunióból mi szabad emberekként jöttünk Csapig... Na persze, hát a vonaton voltak orosz katonatisztek, akiknek voltak ott a paksamétáik a... mi papírjainkkal... Te, most képzeld el, hogy hogy megérkezik az ember Magyarországra... Istenem, hát hét éven keresztül ezért éltem, hogy hazajöjjek. Zsófia: Megérkeztünk a határra... Ott átvettek bennünket a magyarok, mivel hát a vagonból is át kellett szállni... Az oroszok szépen elköszöntek tőlünk... 15