A léprigó (Turdus viscivorus Linnaeus) élettörténete Magyarországon

Vertebr. Hung. XIII. 1972. A léprigó (Turdus viscivorus Linnaeus) élettörténete Magyarországon írta: Dr. Horváth Lajos Természettudományi Múzeum, Budapest A léprigó (Turdus viscivorus viscivorus LINNA3US) magyarországi viszonyainak irodalmi áttekintése olyan bizonytalanságokat mutatott fel, amelyek a faj alaposabb tanulmányozására ösztönöztek. Különösen a madár őszi-tavaszi mozgalmával, költési viszonyaival és színezetével kapcsolatos adatok jelentettek hiányosságokat, illetve téves általánosításokat. Már az a puszta tény, hogy az Aquila 75 év alatt két, pár sorban ismertetett adat (GYŐRY, I960; THIBAUT de MAISIERES, 1940) kivételével léprigóra vonatkozó cikket nem közölt, elég buzditás volt ahhoz, hogy ennek a fajnak a hazai körülményeit kutassam. Az a kis számú, Magyarország madaraival foglalkozó kézikönyv, ami eddig megjelent, csak nagyon vázlatosan és nem is egészen ellentmondás nélkül ir erről a madárról. PETÉNYI - sajnos - nem tárgyalja a léprigót (CSÖRGEY, 1904-) és LOVASSY (1927) is csak egészen rövid és általánosított adatokat közöl, ami a mainál jóval nagyobb területű és magas hegyekben bővelkedő ország vi szonyaira vonatkozik, PARKAS (1958) pedig csak tömören megismételte az előző munkák általánosított közléseit. Az intenzív kutatás ideje csak az utóbbi 3 évre - 1969-70-71 - korlátozódott, amikor i s aprólékos megfigyeléseket és adatgyűjtést végeztem a Csornád-Göd közti halomvidéken. A megelőző évtizedekben alkalmam volt országunk minden vidékét - tájegységét - felkeresni, és igy az i t t, valamint a Mecsek-, Bakony-, Pills-

és a Börzsöny-hegységben szerzett tapasztalatok lényegesen hozzájárultak a csomád-gödi észlelések helyes értékeléséhez. A beható vizsgálatok helye a csomád-gödi halomvidék. Ez a gödöllői dombvidék jól elkülönült darabja. Topográfiailag a Duna és a Vác-Veresegyháza-vasútvonal közé eső terület középső része amelyet Csornád, Alag, Alsógöd és Ilka-major települések fognak közre. Alakja csaknem szabályos téglalap (hossza kb. 9 km, szélessége kb. 4 km). Ennek mintegy a fele erdő; a többi szántóföld. Az erdők 6 nagyobb és néhány kisebb, szigetszerű folt a- lakjában jelentkeznek; javarészük a magasabb dombokra esik. I - lyenek: a Magas-hegy (274 m), a Hátulsó-hegy (264 m), az Oldalhegy (262 m), a Kőhegy (244 m), a Disznó-hegy (240 m), az Öreghegy (219 m), a Juhász-halom (191 m) és a Lyukas-halom (182 m). Az erdő túlnyomó része akácos. Fekete fenyő legfeljebb 1/20-a az egésznek. Más fafajok csak nagyon alárendelt szerepet játszanak; ezek közül a nyár és a tölgy alkot csak helyenként ki sebb, összefüggő foltokat. A léprigó szempontjából lényeges és ezért külön meg kell emliteni az öregebb tölgyfákon gyakori fa gyöngyöt és az egész erdővidéken szórványosan előforduló, magános Celtis-fákat. A léprigó palearktikus faj. Észak felé Norvégiában 69 -ig, Svédországban 68 -ig, Szovjetunió európai részében 63 -ig terjeszkedik. Elterjedésének déli határa Portugália, Dél-Spanyolország, Olaszország, Görögország és a Krim-félsziget. Ez a terület egyben a törzsalak költőhelye Európában. Európán kivül még Nyugat-Szibériában, Kisázsia északi részén és Sziriában fordul elő mint fészkelő madár. A telet a Földközi-tenger környékén tölti. A törzsalakon kivül 2 alfajt ismernek el általánosan. Az egyik a bonapartei. amelyet CABANIS 1860-ban a Himalayaból i r t le. Az általam vizsgált hazai, nyári - azaz költő - példányok hátoldala észrevehetően halványabb, mint az ősztői-tavaszig nálunk időző egyedeké.

A másik alfaj a deichleri. amelyet 1897-ben ERLANGER i r t le, HARTERT a deichleri-vel kapcsolatban megjegyzi, hogy a MAGYAR NEMZETI MÚZEUM gyűjteményében vannak olyan magyarországi léprigók, amelyek meridionalis-nak vannak meghatározva. Ezek ugyan elpusztultak 1956-ban, mégis alapul szolgálhatnak arra, hogy ha nem is a deichleri-t, de a tipikustól eltérő és legalább is deichleri- jellegű alfajt, illetve egyedeket hazánkban feltételezzünk. Arról azonban szó sem lehet, hogy a honi, nyári példányainkat bármiféle vonatkozásba is hozzuk ezzel az északnyugatafrikai alfajjal. Az azonban tény, hogy a magyarországi, költésidőből származó példányok észrevehetően(nemcsak sorozatban!) fakóbbak az i t t telelő egyedeknél. Sőt, csőr- és szárnyméreteik is a maximum közelébe esnek, szemben a sok, kis termetű, telelő példánnyal. A mi léprigóink körülményei, életmódja, szokásai észrevehető különbségeket mutatnak az észak- és nyugat-európaiakkal szemben. Ez ugyan nem jelent még ökológiai alfajt, de rámutat arra, hogy a közép- és kelet-európai léprigók természete és környezet i viszonyai regisztrálható an eltérnek a többiekétől, sőt még az általános tónusuk s méreteik is bizonyos átmenetet mutatnak a távolabbi kelet (nyugat- és belső-ázsiai: bonapartei) és még délebbi (északnyugat-afrikait deichleri) populációk, valamint a nyugati és északi populációk (viscivorus) között. Az elmondottakból bizonyos értelemben a cllne-i variációsor és az ökológiai BERGMANN-szabály körvonalai bontakoznak ki. Ezek együttes vizsgálata túlsúllyal a hazai fészkelő populáció life history-jára, a jelen dolgozat tulajdonképpeni célja. A vonulás. A léprigót a hazai, összefoglaló kézikönyvek állandó madárnak jelölik. Ez az általánosítás még akkor is téves, ha tekintetbe vesszük, hogy a korábbi munkák nem az ország mai területére vonatkoznak, hanem a Kárpátok hegykoszorúját is beleértik. Eszerint a léprigó telire lehúzódik a magasabb hegyekből a dombvidékekre és az alföldekre. Említést tesznek arról is, hogy a Magyarországtól északra eső területekről nagy számú, át-

vonuló példány is érkezik ide ősszel, amelyek egy része nálunk is telel. PARKAS idevágó adatai (1958) már csakis a jelenlegi országterületre érthetők. Évtizedekre visszatekintő megfigyeléseim és az utóbbi három év (1969-71) tüzetes vizsgálatai arra vallanak, hogy a léprigónak nálunk két, élesen elkülönülő populációja létezik. Az egyik a fészkelő populáció, a másik az átvonuló és részben itt-is telelő. Ez utóbbi aránytalanul gazdagabb példányszámú. A csomád- ^ödi halomvidéken minden évben meg lehetett figyelni, hogy az i t t fészkelők a felnevelt fiatalokkal együtt már VII. hó végén - VIII. hó elején elhagyják az erdőt, illetve az egész vidéket. Viszont az őszi vonulás első előhírnökei csak IX. hó végén jelennek meg legelőbb. Az átvonulok száma azonban csak X. hó folyamán szaporodik fel fokozatosan és XI. hónapra éri el a tetőfokát, amikor szinte az erdővidék minden részében tömegesen mutatkozik. A téli hónapokban a számuk tetemesen csökken, de mégis sokkal nagyobb, mint a költő populációé. Létszámuk II. hó folyamán is mét erősen megnövekszik és I I I. hóban újra eléri a tetőfokát, jelezve, hogy a tavaszi vonulás teljes lendületben van. Az őszi és tavaszi mozgalom között az a lényeges különbség, hogy ősszel legalább két hónapon át (X-XI.), mig tavasszal mindössze egy hónapig (kb. I I. 15-IH. 15. között) tart az átvonulás. A költő populáció (világosabb egyedek) csak I I I. hó második felében mutatkoznak először. Tekintettel arra, hogy évente változó létszámú, de 7 párnál sohasem több, költő egyed fordul elő a vizsgált területen, a jelenséget nem volt nehéz megfigyelni. A középhegyeinken, sőt elvétve még az alföldeken is szórványosan költő, kis létszámú populáció a telet az országtól délre e- ső vidéken - legvalószínűbb, hogy a Földközi-t enger mellékén - tölti.ezzel szemben a népes őszi-tavaszi átvonuló és a viszonylag még mindig nagy, téli populáció északról és északkeletről érkezik Magyarországra. Az észrevehetően halványabb, illetve fakóbb költő egyedek tehát nem állandó madarak Magyarországon, hanem vonulók.

A csomád-gödi halomvidéken fészkelő láprigók az intenziv kutatási években VII. hó második felében tűntek el végleg. Mégpedig 1969-ben VII. 30-án, 1970-ben 28-án és 7l-ben 21-én. A tavaszi érkezést pedig 1969-ben I I I. 11-én, 1970-ben 20-án, 1971-ben pedig 17-én észleltem. Március második felében még az átvonuló és telelő léprigók is előfordultak, de ezek lényegesen vadabbak voltak és énekelni sem hallottam őket. A fészkelő és átvonuló, illetve telelő populáció tehát tavasszal összetalálkozik a megfigyelési területen, de szemmel láthatólag nem keveredik. Öszszehasonlitásképpen megjegyzem, hogy Hollandiában a fészkelők őszi mozgalma VII. 6. és VIII. 13. közé esik. Nagyon hasonló az eset a dél-angliai fészkelő példányoknál is, amelyek ilyen időtájban már elhagyják költőterületeiket és É- szak- valamint Közép-Franciaországba húzódnak telelésre. Anglia többi részén költő populációk csak később vonulnak keresztül Dél-Anglián és még délebbre telelnek. A télen Dél-Angliában tartózkodó - azaz i t t telelő - egyedek pedig még északabbról (Skócia, Hebridák, Orkney-szigétek) valók az angliai gyürüzési adatok szerint. BANNERMAN (1954) szerint Portugáliában és Spanyolországban állandókat, átvonulókat és téli vendégeket egyaránt számontartanak. Sőt, azt is közli, hogy az állandók farcsikja mindig sokkal szürkébb, mint a tipikusaké, ami - szerinte - kétségessé teszi, hogy az itteni fészkelő populáció a törzsalakhoz tartozik! Túlságosan messze mennék, ha párhuzamba állítanám ezt a tényt a csomád-gödi halomvidéken észleltekkel, annyi azonban mindenesetre biztosnak látszik, hogy az északi átvonulok, illetve telelők mind nálunk, mind az Ibér-félsz igeten észrevehetően sötétebbek a hátoldalon és szingazdagabbak a hasoldalon. A vonulással kapcsolatban elmondottakból annyi mindenképpen b i zonyos, hogy a magyarországi fészkelő populáció vonuló és nem állandó; továbbá,hogy a költő madaraink fakóbbak s igy jól megkülönböztethetők az átvonulóktól és a téli vendégektől.

Udvarlás és pároaodás. Az udvarlási ceremóniát a csomád-gödi dombvidék erdőiben több izben is sikerült megfigyelnem. Tulajdonképpen 3 különálló szakaszra bontható. Az 1-ső szakasz abból áll, hogy a him beszáll valamelyik kimagasló fa koronájába és innen ágról-ágra ugrándozva a fa csúcsára megy. Rövid szünet után szárnyra kap és nagy köröket ir le a levegőben, majd visz- szatelepszik a fa hegyére. A cselekménysorozat közben nem hallat hangot. A megismételt "szertartás" minden bizonnyal a tojó felkutatását és érdeklődésének felkeltését célozza. A 2. udvarlási szakaszban már mind a 2 madár résztvesz. Ez tu lajdonképpen lassú üldözés, amelyik szintén nem jár hangokkal. A madarak egymáshoz közel álló, kiemelkedő fákra szállnak és ez a lassú kergetőzés a fátlan dombtetők nyújtotta, jó kilátás következtében I I I. hó második felében könnyen megfigyelhető volt. A 3«szakasz már hevesebb üldözésből áll, amelyet néha cserregő hangokkal is kisér a him. Ezt követi a párosodás, amelyik a fa alacsonyabb ágán következik be; ezt megelőzőleg a tojó széttárja a szárnyait és gyorsan rezegteti. A hazai szakirodalom egybehangzóan azt vallja, hogy a léprigó magasan (többnyire 10 m fölött) szeret fészkelni, amit bizalmatlan, félénk természetével magyaráznak. Különösen szélsőségesen jellemzi LOVASSY (1927); szerinte nagy magasságban, szálas fenyő vagy öreg lombosfa csúcsa táján épiti meg a fészkét, amelyet kizárólag a törzsből kiinduló vékonyabb oldalág tövében helyez el. Elsősorban a csomád-gödi halomvidék erdőiben szerzett tapasztalatok alapján szinte tökéletesen az ellenkezőjét kell állítanom az előbb ismertetetteknek. A Bakonyban (Guttamási), a Pilisben (Pomáz), a Börzsönyben (Diósjenő) és a Mecsekben (Magyarürög) is lényegében hasonló tapasztalatokra tettem szert. A léprigó fészkét az intenziv kutatás mind a 3 évében sikerült megtalálnom. 1969-ben és 1970-ben l - l párt, 1971-ben pedig 2-t

tartottam tüzetes megfigyelés alatt. Ezeken kivül az előző évek során (1964-68) ugyanitt még 3 fészekről volt tudomásom. Ilyen módon összesen 7 csomádi fészek a kiválasztott fafajok szerint a következőképpen oszlott meg. Erdei fenyőfán 2, akácfán 3, tölgyfán 1 és fehér nyárfán 1 épült. Valamennyi fészek rendkívül alacsonyan volt, bár a fészkes fa közelében, sőt nem egyszer magán a fészkes fán is bőven kinálkozott lehetőség arra, hogy jóval magasabbra épitsen. A fészkek magassága a földtől számitva 1 és 3,5 m között változott! Legalacsonyabban az 1971- ben megtalált (l-ső) fészek volt, amelyik fiatal fenyőfán 1 m magasan, az egyik oldalág vége közelében, a törzstől 0,5 m távolságra épült. Maga a fészkes fa kisebb erdei tisztáson magánosan állt. A tisztás egyik oldalán messze terjedő és összefüggő, sőt sürü növésű fiatal - a fészkes fával azonos korú - fe kete fenyőállomány terült el, a másik oldalon pedig ritkán álló, Öreg és magas fehér nyárfák voltak. Ezek a tények arra vallanak, hogy a léprigó egyrészt nem épit magasra, másrészt nem is bizalmatlan. Az utóbbit még az is igazolja, hogy a legjártabb (autó, lovaskocsi) erdei úttól alig 15 m-re állt a fészkes fa; és az út az erdei tisztás szélén vezetett el, ahonnan a fészket, sőt a benne ülő madarat is látni lehetett. A magasság sorrendjében a 2, fészek szintén igen alacsonyan (1,20 m-re a földtől), öreg akácfán, a legalul álló sarjhajtások és a törzs közé épült. A fészkes f a ebben az esetben szintén forgalmas erdei útnak közvetlenül a szélén állt. A fészek az úttól elfordult oldalon v o l t, de az út felé nem i s állhatott, mert akkor a jármüvek lesodorták volna. Ez az erdei út annyira keskeny volt, hogy nagyobb teherautók mindkét oldali á- gakat le is tördelték! Az u t a t egyébként nagyon magas, öreg a- kácfák szegélyezték, amelyeknek a csúcsán sokkal nagyobb biztonságban érezhette volna magát a madár, ami megint csak arra vall, hogy kereste az út és a forgalom közelségét. Ugyanezt látszik sugallni a 3. és a 4. fészek is, amelyek 2,20 m magasan, akácfán épültek. Együtt ismertethetők, mert nemcsak azonos magasságban, hanem igen hasonló elhelyezésben is voltak.

Find a 2 törzsvillában épült, aránylag fiatal fán, amelyik forgalmas erdei úttól mindössze 3-4 m-re állt. Sot az egyik az aszfaltos műúttól és egyben az erdő szélétől csak 50 m-re volt. Az 5. fészek is a madár meglepő bizalmasságáról tanúskodott. Ez szintín forgalmas, erdei kocsiút mellett és méghozzá tisztáson, különálló, öreg és magas fehér nyárfán volt, de annak nem a csicsán, hanem a legalsó ágvillájában, 2,5 m magasan.'a fészket és a benne ülő madarat az útról kitűnően lehetett látni, mivel alig 3 m-re volt tőle és nem is az elfordult oldalon, hanem-az úttal párhuzamos oldalág tövében. A. 6. fészek fiatal tölgyfán szintén csak 2,5 m magasan készült a törzs mellett, a legalsó ágak között. A fészkes fa azonban a kevésbé járt erdei szekérúttól 30 m-re állt és az úttól a fészket nem lehetett látni, igaz, hogy viszont egy nagyobb erdei tisztásnak csaknem a szélén volt. Az utolsó ( 7.), bár magasabban - 3,5 m-en - volt, még mindig i - q;en alacsonyan ahhoz, amit a hazai léprigók fészkelési magasságáról olvashatunk. Ez a fészek nagyon nagy (kb. 50 holdas) erdei tisztás (vágás terület) szélétől alig 5 m-re, kisebb fekete fenyves erdőrészletben, fenyőfa törzsvillájában volt elhelyezve. Maga a fészkes fa az egyébként zárt erdőrészleg kis (10-15 m) tisztásának a közepén állt és a fészek a benne ülő madárral i t t is jól látható volt. «A csomád-gödi halomvidék erdőiben megtalált 7 fészek elhelyezése mindenképpen arra vall, hogy ez az óvatos, félénk, bizalmatlan jelzőkkel illetett madár éppen az ellenkezőjének bizonyult. Bár bőven volt i t t öreg, magas fákból álló erdőrészlet és erdei utaktól távoles" hely, sőt sok, öreg, fagyönggyel megrakott tölgyfa is, mégis mindig igen alacsonyan, a legforgalmasabb u- tak mellett épültek a fészkek vagy legalább is olyan helyen (nagy tisztások közelében),ahol igen könnyű volt meglátni őket. Mielőtt ezekből valamilyen következtetést leszűrnék, csak egé-

szen röviden közlöm, hogy a Pilisben talált 2 fészek, az 1 börzsönyi, a 2 bakonyi, és a 2 mecseki, tehát összesen újabb 7 fészek (valamennyi tölgyfán volt) szintén igen alacsonyan állott (2-3 m-re a földtől), forgalmas, erdei szekérútak közvetlen közelében, némelyik (Mecsek, Pilis) ezen kivül még az erdőszélhez is közel vagy éppen a legszélső fán (Guttamási) épült. Ezek az adatok 1-2 évtizeddel korábbiak a csomád-gödi megfigyeléseknél és igy nemcsak térben, hanem időben is nagyobb távlatot adnak általánosabb érvényű következtetésekhez. Hazánkban elszórtan és ritkán fészkelő léprigók már az eddigiek alapján is annak a feltételezésnek adnak alapot, hogy a gyér számú, hazai költő populáció vonulási és mozgalmi vonatkozásai tekintetében is erősen eltér az átvonuló és téli populációtól. Részben a fészkelési viszonyokra és viselkedésbeli sajátosságokra épitett következtetés valószínűségén nem változtat az a tény sem, hogy a nagybritanniai léprigók között előfordul igen ritkán, hogy 10 láb (3 m) alatt is fészkelnek, sőt Skócia fátlan vidékein - ahol a faj előfordul, mint ritka költőmadár - ismernek 1-2 adatot, amikor földi lyukban vagy sziklaüregben rakta a fészkét. Az utóbbival kapcsolatban a saját megfigyeléseimet kiegészíthetem URBÁN szóbeli közlésével, amely szerint a Pilisben, a Vöröskősziklán 1952-ben alacsony kőpárkányon találta fészkelve. Ez az adat nem hozható párhuzamba a skóciaiakkal márcsak azért sem, mert nálunk nem a magas fák, sőt egyáltalában nem a fák hiányában viselkedett igy a madár. Ez a kétségtelenül rendkívül i eset sokkal inkább azt mutatja, amit a csomád-gödi és egyéb példákból következtettem, hogy a faj egyenesen keresi a jó kilátást biztositó és emberektől is sürün látogatott részeket. Minden valószínűsége megvan annak a feltevésnek, hogy ezek mögött a tények mögött állatpszichológiai motivumok húzódnak meg. A madár ugyanis az ember és a jármüvek által látogatottabb helyeken és földhöz közelebb jóval biztositottabbnak érzi a saját

és utódai sorsát erdei, négylábú (mókus) és szárnyas (szajkó, macskabagoly) ellenségeivel szemben, mint távoleső vagy magas fészkelés esetében. Hogy ez mennyire igy lehet, mutatja az a tény, hogy az emiitett 14 fészekalj közül - amelyet magam találtam -éppen az a 2. volt sikertelen, amelyet nem az utak mellé épitettek a madárszülők. Az egyik a csomádi tölgyerdőrészlegben volt (a tüzetes- vizsgálat 6. fészke), amelyet a kotló,tojó madárral együtt minden bi zonnyal mókus pusztitott el. Ugyanis betört tojásokon és szétszórt fedő- és evező-, illetve kormánytollakon kivül a fészektől nem messze (3-4 m-re) a tojó léprigó véres tetemét is megtal áltam. A másik, részben sikertelen fészkelés a felsorolásomban 7. helyen emiitett, fenyőfára rakott, viszonylag legmagasabban (3,5 m-en) épült fészek volt, amelyikből csak egy fiókát tudtak a szülők kirepiteni; a többi a szajkók fészekrablásának esett áldozatul. Saját tapasztalataimat és URBÁN adatát VARGA levélbeli közlései is igazolják. Ez utóbbiak szerint 1965-, 1966- és 1968-ban a Cserhát erdőiben 7 izben találta meg a léprigót költve. Ezek a fészkek is rendkivül alacsonyan (1,7; 1,9; 2; 2,5 m) épültek. A fafajok szerinti eloszlás kiégésziti az eddigi adatokat, a- mennyiben a 7 közül 4 fészek vadkörtefán, 1 juharfán, 1 tölgyfán és 1 gyertyánfán volt. A fészkek utak közelében vagy ritka, legeltetett erdőben voltak. Külön érdekessége, hogy a közeli, zárt bükkös erdőket kerülték a madarak, ami megint csak ellentmond Magyarország területére vonatkozó korábbi megfigyeléseknek. A fészkeléssel kapcsolatos megállapításaim kifejező módon tárják fel, hogy a Kárpát-medencében két különböző természetű populációról van szó. A magas tengerszintfeletti magasságú hegykoszorúban fészkelő léprigók - minden bizonnyal a régi irodalmi adatok ezekre vonatkoznak - a lucfenyveseket és a bükkösöket 9fc

kedvelik, ahol magasan rakják a fészküket. A Magyar Középhegységben és a medence dombvidékein költő madarak viszont a legalacsonyabb helyeken fészkelnek, mert i t t ez a biztonságosabb az ellenségeikkel szemben. Megállapításaim évek hosszú sorára (kb, 3 évtized), nagy kiterjedésű területre (Mecsek, Bakony, Pilis, Börzsöny, Cserhát) és a madár költésidőben való ritkaságához viszonyitva nagyszámú (23 lakott fészek - ebből pótlólag megemlitem még URBÁN 2 m magasan, fiatalos szélén, a Pilis-hegységbe 1951-ben talált fészkét) fészekre vonatkoznak, ami feltevésemnek külön súlyt kölcsönöz. A léprigó fészkelésének ritkaságát legjobban BOCHENSKI (1968) munkája szemlélteti. Neki Közép-Európa keleti részéből (Lengyelország, Csehszlovákia, Magyarország es a Szovjetunió európai része) mindössze 22 fészek adatait sikerült összegyűjtenie. Ezek közül 2 származik hazánkból (GYŐRY, THIBAUT és MAISIERES). A 22 fészek közül csupán 3 épült 4 m alatt és csak egy 2 m-en; az átlagos magasság 9,5 m-nek bizonyult (2 fészek 20-21 m között volt!). Az én dolgozatomban ismertetett 23 fészek közül csak 1 épült 2,5 m fölött (3,5 m); a fészkek átlagos magassága mindössze 1,5 m volt! A fészeképitő anyagok taglalására csak annyiban térek ki,amenynyiben a csomádi 7 fészek eltért az átlagostól. Először is ki kell emelnem, hogy a léprigó fészekben általánosan talált szilárdító, közbülső földréteg teljesen hiányzott. Ennek a magyarázatát abban látom, hogy az itteni erősen homokos talaj nem alkalmas rá. Másik, szintén kivétel nélküli eltérés az, hogy a fészekben külön bélelő anyag nem volt. Valamennyi csomádi fészek nagy tömegű, egynemű, nem botanikus szemlélő számára azonos fajú Graminea-féléből épült. Egy esetben észleltem, hogy a fűszálak közé egy nagy darab'gézt épített be a madár. Apró ágakat sem találtam a fészekben, ami pedig szintén csaknem mindig van a léprigófészek külső burkában.

A fészek méretei más kutatók tapasztalataival vágtak egybe. I t t is nagyon különböző nagyságúak voltak és a megépítésben eltérő gondosságot lehetett tapasztalni, amit egyedi vonásnak lehet minősiteni. A madarak mind fészeképités közben, mind a kotlás és fiókanevelés idején rendkivül csendesek és óvatosak voltak. Csak egyetlen fészeknél hallottam és ott is csak egy izben, hogy a madarak hangot adtak. Ember közeledtére a kotló madár a fészekről csak nagyon közelről távozott el. A fiókák kelésének idején o- lyan bizalmas a kotló tojó, hogy a fáramászás sem riasztotta ki a fészekből, sőt a fészken ülő madár farkát is meg lehetett fogni! Érdekes volt megfigyelni, hogy a járt utak menti és rendkivül alacsony fészkelés mennyire más természetűvé alakitotta a gyanakvónak és hangosnak feltüntetett madarat. A léprigó a magas hegyvidékekből ismert hangosságáról, minden bizonnyal, az ember közelsége és a rendkivül kitett fészkelési módja miatt tett le. Ugyancsak a fészkelés több irányú, az átlagostól eltérő körülményeivel függ össze a fiókák viselkedése is. Megfigyeltem,hogy a kitollasodott, de még a fészekben, tartózkodó fióka a madárszülők távollétében alakoskodással védekezik. Feláll a fészekben,a tollazatát a testéhez simitja és kissé oldalra dől. Ilyen módon valamilyen szögletes, korhadt facsonknak látszik. Ez a "mimikriző" viselkedése erősen emlékeztet az erdei fülesbagoly (Asio otus LINNAEUS) szokására. A léprigó fióka alakoskodó testhelyzetében akár egy órán keresztül is mozdulatlanul tartja magát. Érdekes különbség egyébként, hogy - szemben a bagoly szokásával - a léprigó nem hunyorítja össze a szemét, hanem éppen ellenkezőleg, tágra nyitott szemekkel mereven néz. A tojások lerakásának üteme, a kotlásidő és a fiókák fészkenülési ideje nem mutatott eltérést az irodalomból eddig ismert adatoktól. Az egyik csomádi léprigó - amelyet elejétől végig, minden zavar nélkül megfigyelés alatt tudtam tartani - 1970. V.

6-án tojta le az első tojást; V. 7-9. közötti napokon a további hármat. A tojó a kotlást a 4. tojás lerakása után kezdte meg. A tojások V. 22-én hajnal és dél között keltek ki, tehát a kotlás megkezdését követő 13. napon. A fiókák a kikeléstől számitott 15. napon, azaz VI. 6-án hagyták el a fészket és a 16. napon - VI.7-én - a fészkes fát is, amelynek az ágain tehát 1 napig tartózkodtak. A másik léprigó 1971. IV. 30-án reggel 8-9 óra között tojta le az 1-ső tojást; a 2-at V. 1-én, a 3-at V. 2-án, a 4-et pedig V. 3-án. A kotlás i t t is az utolsó tojás lerakása után kezdődött és az előzőhöz hasonlóan mindvégig egyedül a tojó ülte a fészket, amelyről.csak rövid időre távozott el néha, hogy táplálékot keressen. Mind a 2 fészek esetében az először lerakott tojás volt a legkisebb és az utoljára tojt a legnagyobb. Az 1971-es csomádi léprigó fiókái is 15 napon át voltak a fészekben; a 16. napon azonban nem maradtak a sürü, kis fenyőfán, hanem az egyik, tisztás szélén álló, nagyobb akácfára telepedtek át. Ezt a jelenséget a különálló, kis fenyő nagyon kitett voltával magyarázom, ugyanis 1969-ben - ugyancsak fekete fenyőn talált fészekből - a megmaradt egyetlen fióka 1 napig még a fán tartózkodott. Ez az utóbbi fa azonban jóval magasabb volt és egy egészen kis tisztáson állt, egyébként sürün növő fenyveserdőben. Erről a fészekről már korábban tettem emlitést azzal kapcsolatban, hogy a rejtettebben, az úttól távolabb épült és magasabban elhelyezett fészek (ez volt a 7 csomádi közül a legmagasabban - 3,5 m-en) jobban ki van téve a pusztításnak (mókus, szajkó). A rendkivül bizalmas viselkedés, az alacsonyan és kitett helyen (út mellett, jól látható helyen) való fészkelés, a költőhely korai elhagyása és a téli elvonulás mellett még az egészében halványabb, szürkésebb tónusú tollazat, az átlagosan véve nagyobb termet és a tojások magasabb méretátlaga is eltér a többi léprigóétól. (Az angliai tojások átlaga WITHERBY /1938/ szerint 31,2 x 22,3 mm; a németországiaké PARTÉRT /1910/ szerint 29,5x 22,2 mm; a hazaiaké 32,4 x 23,1 mm.)

Befejezésül megemlítem, hogy a csomád-gödi tapasztalatok szerint a tojások lerakásának időszaka IV. hó közepe és V. hó eleje közti időszakra esik. Második költést nem figyeltem meg. Tekintettel arra, hogy az l-ső tojás lerakása és a fiókák kirepülése között mintegy 5 hét telik el, 2. költésre csak VI. hónapban kerülhetne sor. Ez ismét azt jelentené, hogy az ebből a költésből származó fiatalok még VII.hó végén és VIII. hó elején a csomádi erdőben tartózkodnának. Ilyen tapasztalataim nincsenek és ezért legfeljebb azt tudom feltételezni, hogy a rendesnél 1-2 héttel későbben mutatkozó fiókák nem 2., hanem pótköltésből származnak. A legtöbb madár esetében kimutatható, hogy más madárfajokkal valamiféle, legalábbis laza közösségben fészkel. A csomád-gödi erdőben és az ország más vidékein talált léprigó fészkekkel kapcsolatban különös gonddal kerestem az összekötő szálakat az erdő többi madárfajával, de ilyent kimutatni nem sikerült. Sőt, még a fészek távolabbi környékén sem találtam olyan madár lakott fészkére, amiből arra következtethetnénk, hogy a léprigó költése idején nem kerüli szándékosan a többi léprigó vagy más madárfaj társaságát, annak ellenére, hogy egyébként - különösen vonulás és telelés Idején - határozott társas hajlamot árul el. Ez a cönológiai negativum is arra vall, hogy a léprigó költésidőben rejtett életmódot folytat. The Life History of the Mistle-Thrush (Turdus viscivorus Linnaeus) in Hungary By Dr. L. Horváth Natural History Museum, Budapest The author investigated the Mistle-Thrush populations through many decades i n the Carpathian Basin and his intensive researches i n I969-I971 i n the Csomád-Göd h i l l y country, near Budapest proved that the mountainous population is deviating from that of the hills and plains.

The members of the latter population are ligher in colour, lesser in their measurements in the mean. Their habits, behaviour and many features of their life history are different from the mountanious ones. They breed later in the year and build their nests lower (1-1,5 meter high only) mainly on oak and acacia trees. They leave their breeding territory and departed for the south earlyer than the birds of the mountains. Their habits are also very different. The birds live in lower altitudes are very silent, prefer the vicinity of human habitations and roads with great traffic because their natural enemies (squirrels, jays) are not so dangerous there than far from such places. Irodalom - References 1. ALEXANDER, H. G, (1928): Mistle-Thrush» s Nest on a Pence. - Brit. Birds 22, p. 67. 2. BANNERMAN, D. A. (1954): The Birds of British Isles. - London, Vol. 3. pp. VIII + 359. 3. BOCHEWSKI, Z. (1968): Nesting of the European Members of the Genus Turdus Linnaeus 1758 (Aves). - Acta Zool. Cracov. 13, p. 349-440. 4. CHERNÉL, I. (1899): Magyarország madarai. - Budapest, Vol. 2, pp. XIX + 830. 5. CORDES, E. (1937): Die Misteldrossel als Dorfbewohnerin in Osnabrücker Land. -,0rn. Monatsberichte 45, p. 46-48. 6. ETCHECOPAR, R. D. (1950): Contributions oclogiques a 1'etude systématique du genre Turdus. - L'Oiseau et la Rev. Pr. d'orn. 20, p. 249-262. 7. PARKAS, T. (1958): Léprigó. Aves in Pauna Hungáriáé. - Budapest, Vol. 10, p. 47. 8. PRIDERICH, C. G. (1891): Naturgeschichte der Deutschen Vögel. - Stuttgart, pp. 970,

9. GYŐRY, J. (I960): Data on the nesting of the Coal Tit, Creted Tit, Tree Creeper and Mistle Thrush. - Aquila 66, p. 314-415. 10. HARTERT, E. (1910): Die Vögel der paläarktisehen Fauna. - Berlin, Vol. 1, p. 647-649. 11. HARTMANN, J. (1963): Misteldrossel (Turdus viscivorus) brütet in einem Nistkasten. - Orn. Mitteil. 15, p. 112-113. 12. JOHANSEN, H. (1959): Die Vogelfauna West Sibiriens. - J.Orn. 95, p. 319-342. 13. LABITTE, A. (1952): Notes sur la biologie et la reproduction de Turdus v. viscivorus Linnaeus, 1758. - Alauda 20, p. 21-30. 14. LACK, D. L. (1928): Mistle Thrush's Nest on Breakwater. - Brit. Birds 22, p. 40. 15. PEITZMEIER, J. (1949): Zur Ausbreitung der Perklandschaftpopulation der Misteldrossel in Niedersachsen. - Beitr. z. Natk. Nieds. 2, p. 4-8. 16. PEITZMEIER, J. (1951): Zur ökologischen Verhalten der Misteldrossel (Turdus v. viscivorus L.) in Nordwesteuropa. - Bonn, Zool. Beitr. 2. p. 217-224. 17. PETERS, W. (1936): Brutstatten der Misteldrossel. - Orn. Monatschrift 61, p. 68. 18. PEUS, F. (1951): Nüchterne Analyse der Massenvermehrung der Misteldrossel (Turdus v. viscivorus L.) in Nordwest Europa. - Bonn, Zool. Beitr. 2, p. 55-82. 19. RIPLEY, S. D. (1952): The Thrushes. - Postula 13. p. 1-48. 20. RYVES, B. H. (1928): Some breeding Habits of the Mistle- Thrush in Cornwall. - Brit. Birds 22, p. 31-33. 21. SIIVONEN, L. (1939): Zur Ökologie und Verbreitung der Singrossel. - Ann. Zool. Soc.-Bot. Fennicae Venamo 7, p. 1-285. 22. THIBAUT DE MAISIERES, C. (1940): Au sujet de la nidification de la Grive draine (Turdus viscivorus viscivorus L.) au Mont Bükk. - Frag. Faun. Hung. 3, P 3-5 23. VERHEYEN, R. (1953J: Etude statistique relative à la biologie de nos trois Grives indigenes. - Le Gerfaut 43, p. 231-251.

24. WITHERBY, H. F. (1938): The Handbook of B r i t i s h Birds. - London, Vol. 2, pp. XIII + 368. 25. WOLF, G. & GEHREH, R. (1951): Über das Nisten der Ringeltaube und der Misteldrossel am Gebäuden. - Vogelwelt 72, p. 14-16.