Stilisztikai lexikon

Stilisztikai lexikon Stilisztikai fogalmak magyarázata szépirodalmi példákkal szemléltetve Szathmári, István

Stilisztikai lexikon: Stilisztikai fogalmak magyarázata szépirodalmi példákkal szemléltetve Szathmári, István Publication date 2004

Tartalom 1.... 1 1. Stilisztikai lexikon... 1 2.... 2 1. Előszó az első kiadáshoz... 2 3.... 3 1. Előszó az átdolgozott és bővített második kiadáshoz... 3 4.... 4 1. A, Á... 4 5.... 14 1. B... 14 6.... 17 1. C... 17 7.... 18 1. Cs... 18 8.... 19 1. D... 19 9.... 21 1. E, É... 21 10.... 40 1. F... 40 11.... 44 1. G... 44 12.... 51 1. Gy... 51 13.... 53 1. H... 53 14.... 62 1. I, Í... 62 15.... 78 1. J... 78 16.... 84 1. K... 84 17.... 109 1. L... 109 18.... 128 1. M... 128 19.... 139 1. N... 139 20.... 153 1. Ny... 153 21.... 155 1. O, Ö... 155 22.... 157 1. P... 157 23.... 162 1. R... 162 24.... 173 1. S... 173 25.... 179 1. Sz... 179 26.... 216 1. T... 216 27.... 220 1. U... 220 28.... 221 1. V... 221 iii

Stilisztikai lexikon 29.... 223 1. Z, Zs... 223 iv

1. fejezet - 1. Stilisztikai lexikon Szathmári István Stilisztikai fogalmak magyarázata szépirodalmi példákkal szemléltetve A magyar nyelv kézikönyvei VII. Sorozatszerkesztő Kiss Gábor A»stílus«eleven energia, amely a szavak médiumán át érzékiesen, lüktető érveléssel továbbít egy személyiséget (Márai Sándor) TINTA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 2004 Lektor Fábián Pál ISSN 1589-4371 ISBN 963 9372 80 3 Szathmári István, 2004 TINTA Könyvkiadó, 2004 Kiadja a TINTA Könyvkiadó, Budapest A kiadásért felel a TINTA Könyvkiadó igazgatója Felelős szerkesztő: Hidalmási Anna Borítóterv és tipográfia: Temesi Viola Műszaki szerkesztő: Bagu László 1

2. fejezet - 1. Előszó az első kiadáshoz A stilisztikai lexikon felöleli a fontos stilisztikai fogalmakat, de nemcsak ún. irodalmi, hanem széles értelemben vett nyelvi stilisztikát ad. Ennek megfelelően a régi stilisztikában szereplő fogalmakon kívül tárgyalja a funkcionális stilisztikai felfogás értelmében valamennyi nyelvi-nyelvtani jelenség stiláris vonatkozásait és általában a nyelvhasználat (fogalmazás, előadás, nyelvhelyesség stb.) minden lényeges kérdését. Ilyenformán a lexikonból kikerekedik az egész magyar stílusrendszer a fontosabb határterületekkel (irodalomtudomány és stilisztika, esztétika és stilisztika, névtudomány és stilisztika stb.) együtt. Célja tehát nem csupán a stilisztikai fogalmak összefoglalása, hanem az is, hogy segítséget nyújtson a szépirodalmi művek stílusának helyes értékeléséhez, továbbá a helyes fogalmazás, a hatásos és szép stílus elsajátításához. Az egyes szócikkek tartalmazzák az illető stilisztikai jelenség idegen nevének eredetét és ha a magyar elnevezéssel nem egyezik a jelentését, továbbá a jelenség meghatározását (a nyelvtani fogalmak meghatározásától eltekintettünk), megjelenési formáit, fajait, nyelvi-stiláris eszközeit, a stílushatását, illetőleg lehetőség szerint annak lélektani s egyéb okát. A jelenségeket s azok fajait a magyar irodalomból vett költői és prózai példák illusztrálják (ez utóbbiak esetében a forrás említése nélkül csak az író, költő nevét és a mű címét közöljük). Az idézetekben a megfelelő jelenségeket kurziváltuk, kivéve ha az idézet egészében szolgál példaként valamire. A stilisztikai fogalmakat általában a ma szokásosabb magyar nevük alatt tárgyaljuk, de a lexikon használhatóságát azzal is igyekeztünk biztosítani, hogy minden fogalom szerepel utalás formájában az idegen nevén is, illetőleg ha több neve van mindegyik nevén, a megfelelő betűrendi helyén (pl. Vízió l. Látomás). Azokat az idegen eredetű neveket, amelyek a magyarban általánosan használatosak, magyarosan írtuk, a ritkán vagy egyáltalán nem használtakat pedig az idegen írásmód szerint. Ezenkívül az összefoglaló címszavak esetében mivel célszerűbbnek látszott ilyenek alatt tárgyalni egyes jelenségeket (pl. Névszó, Ige, Csoportnyelv stb.) mindig utalunk a megfelelő betűrendi helyen arra, hogy a részjelenségek milyen címszó alatt találhatók (pl. Igeidők l. Ige alatt). A szócikkek végén megemlítjük azokat a rokon stb. jelenségeket, amelyek a tárgyalt fogalmakra utalásokat tartalmaznak. Itt jegyezzük meg, hogy a dolog természeténél fogva szócikkeink között számos olyan akad, amely nem tekinthető lezártnak, csupán a jelenleg kialakult álláspontokat tükrözi, illetve rögzíti. 2

3. fejezet - 1. Előszó az átdolgozott és bővített második kiadáshoz A Stilisztikai lexikon eredetileg része volt A magyar stilisztika útja című 1961-es munkámnak (Gondolat Kiadó), amely a magyar stilisztika rövid történetét bemutató bevezetés (I XVL) után Sylvester Jánostól Zlinszky Aladárral bezárólag a magyar stilisztika alakítóinak a műveiből közölt részleteket (1 361). Ezt követték a Mellékletek keretében a közölt művekkel kapcsolatos Jegyzetek (363 416), majd A stilisztikai fogalmak lexikona (417 544), ezt követte a Stilisztikai bibliográfia (545 626), illetve a magyar írók, költők stílusával foglalkozó írások bibliográfiája (626 681), aztán a feldolgozott folyóiratok jegyzéke (683 684), a rövidítésjegyzék (685 686), végül a név- és tárgymutató (687 699). A példányok hamar elfogytak. Leginkább a Stilisztikai lexikon részt keresték. Ezért a Tinta Kiadó ennek a megjelentetésére vállalkozott. Ezúttal tehát átdolgozott és bővített kiadást vehet kezébe az olvasó. Ennek megfelelően néhány olyan címszót elhagytam, amely felett eljárt az idő, illetve egynéhány új címszót felvettem, továbbá ugyancsak néhánynak a bemutatásán valamelyest módosítottam. Ennél lényegesebb azonban, hogy megnöveltem az illusztráló példák számát. A felhasználást könnyíti meg továbbá az, hogy a verseket és a prózarészleteket középre, illetve beljebb helyezve tördeltük, és a szöveg zsúfoltságán is enyhítettünk, ilyenformán levegősebb lett az egész lexikon. Egyébként azért nem kellett sokat változtatnom az eredeti szövegen, mert az 1961-es kiadás is a funkcionális stilisztika alapján készült, és ez az irányzat ma is él, sokan követik, jóllehet a stilisztika nagyot fejlődött éppen a szövegtan, a szemiotika, a pragmatika, a kognitív szemlélet hatására is. (Annyit azért legalább zárójelben megjegyzek, hogy a Nemzeti nyelv, irodalmi nyelv, köznyelv szócikken nem változtattam, bár vannak más elfogadott rendszerek is. Azért nem változtattam, mert az több részrendszer módosítását vonta volna maga után.) Ennek a lexikonnak feltétlen előnye, hogy gyorsan lehet benne tájékozódni stilisztikai jelenségek, fogalmak kérdésében. A lényeget jelentő meghatározás ugyanis ott található, úgyszintén az illető jelenség rendszere, stílusértéke, felhasználhatósága. És mindezt számos példa illusztrálja. Elgondolásunk szerint a lexikont jól hasznosíthatják elsősorban az egyetemista, főiskolai és középiskolai diákok, a tanárok és mindenki, akit anyanyelvünk stilisztikai jelenségei és egyáltalán a célszerű és hatásos kifejezés lehetőségei érdekelnek. Budapest, 2003. szeptember 12. Szathmári István 3

4. fejezet - 1. A, Á Absurditas l. Pongyolaság alatt. Alakzat (lat. figura) a stílus élénkítésének, fordulatossá tételének eszköze, olyan nyelvi fordulat, kifejezésmód, amely azzal, hogy a szokásostól eltér, hatással van az olvasó, hallgató érzelmeire, indulataira, akaratára. A régebbi, hagyományos stilisztikákban, amelyek szinte csak a szépirodalmi stílus kérdéseivel foglalkoztak, az alakzatok központi helyet foglaltak el. Megkülönböztettek szó- és gondolatalakzatokat. A szóalakzatok esetében a szóhasználat tér el a megszokottól. Ide tartozik: a szóismétlés (l. Erősítés alatt), a kötőszóhalmozás (l. Kötőszóelhagyás alatt), a szóhalmozás, a fokozás, az összerakás (l. Gondolatpárhuzam alatt), a szókihagyás, a szórend megváltoztatása (l. Szórend alatt) (a többieket l. a megfelelő címszók alatt). A gondolatalakzatok olyan sajátos szócsoportok és mondatformák, amelyek elsősorban tartalmi, gondolati oldalukkal hatnak. Ide tartozik: a felkiáltás, a megszólítás, a kérdés, a gondolatpárhuzam, az ellentét, a nagyítás, a látomás, az irónia (l. Gúny alatt), a szójáték (l. ezeket a megfelelő címszók alatt). Mind a szó-, mind a gondolatalakzatok tárgyai a modern stilisztikának is, de a mai stilisztika már nemcsak a művészi stílusban, hanem valamennyi stílusrétegben betöltött szerepüket vizsgálja. Ezek nem alakzat címen, hanem a nyelvtani kategóriáiknak megfelelő helyen kerülnek tárgyalásra. Lásd még: Élénkség, Szépség. Alany Minthogy a mondatban megnevező szerepe van, általában meghatározott személy vagy dolog szokott lenni. Ezért jár már eleve bizonyos stílushatással az ún. határozatlan és az általános alany. A határozatlan alanyt (amelyet akkor használunk, ha az alanyt nem ismerjük vagy valamilyen okból nem tartjuk szükségesnek megnevezni) kifejezhetjük: 1. Az igei állítmány többes szám harmadik személyű alakjával; ez a leggyakoribb, pl.: harangoznak; Megint jőnek, kopogtatnak (Petőfi: Falu végén kurta kocsma); 2. Határozatlan névmással (valaki, valami), pl. valaki kopogtat ; esetleg határozatlan számnévvel (sokan, kevesen), ez utóbbi viszonylag ritkább; Valaki, valaki most emleget, Most nagyon könnyező vagyok S előttem párisi utca-ormok Hasogatják az eget, (Ady: Valaki, valaki emleget) Járnak, kelnek sokan zöld erdőben; Vagyon a nap épen lemenőben. (Petőfi: Járnak, kelnek sokan zöld erdőben) 3. -ódik, -ődik képzős szenvedő-visszaható igealakkal; ez a legritkább; Ha volt vón szükség emberre, magyarra, Lett volna, aki másképpen akarja. Nem akaródott, hát nem akaródott. (Ady: Két kuruc beszélget) 4

Az első kettő között lényeges stiláris különbség nincs. Talán annyi, hogy az első esetben a cselekvésre, a második esetben az ismeretlenre vagy közölni nem kívánt személyre, dologra is esik hangsúly. Az -ódik, -ődik képzős forma viszont tájnyelvi, népies és egyben archaikus színezetű. Az általános alany (amikor az állítmány mindenkire vagy legalábbis a szóban forgó személyek mindegyikére vonatkozik) többféle, különböző stílusértékű nyelvi eszközzel fejezhető ki: 1. A legáltalánosabban, legelmosódottabban az ember, világ, nép stb. általános jelentésű köznevekkel: A világ könnyen ítél. Azt hinné az ember: élő tilalomfa (Arany: Toldi I.) Hasonló, de az irodalmi és a köznyelvben ma már választékosabbnak számító kifejezésmód a főnévi igenévnek (különösen az érzékelést jelentő igék főnévi igenevének) állítmányi használata: Megismerni a kanászt cifra járásáról (népdal). Igen magyaros (bizonyos fokig népies hangulatú) a ható igék főnévi igeneve ilyen szerepben; pl. Azt mondhatni rá, kiváló ember. 2. Az igei állítmány többes harmadik személyével: Nem bízzák ebre a hájat (közmondás). Néha a velünk szemben állókra utalunk ezzel a formával: Megvallattak, hogy vérzett a húsunk (József Attila: Lebukott) 3. Erőteljesebben érzékeltethetjük az általános érvényt a megfelelő névmásokkal: Mindenki lásson munkához!, Ha majd a bőség kosarából mindenki egyaránt vehet, (Petőfi: A XIX. század költői) 4. A mindnyájan névmással, illetve az igei állítmány többes szám első személyével az összetartozás vagy a közös felelősség érzését hangsúlyozzuk: Mindnyájan ott leszünk. 5. Szorosabb kapcsolatra, közvetlenségre utal az egyes és többes szám második személyű igei állítmány. Előfordul közmondásainkban: Lassan járj, tovább érsz!, és a költői stílusban (itt igen hatásos, expresszív kifejező eszköz lehet): Nem hallottátok Dózsa György hirét? Izzó vastrónon őt elégetétek, De szellemét a tűz nem égeté meg, (Petőfi Sándor: A nép nevében) A határozott alanynak mint mondatrésznek külön stílusértéke nincs, stílushatása az alkalmazott szó szófajától, jelentésétől, hangulatától stb. függ. Alárendelés l. Összetett mondat alatt. Alárendelő összetétel l. Szóösszetétel alatt. Állandó jelző l. Jelző alatt. Állandósult szókapcsolat l. Szókapcsolat alatt. Allegória (gör. másként [= a szokottól eltérő módon] való, azaz képletes beszéd) a metafora származéka, a megszemélyesítéssel is rokon stílusjelenség: egy erkölcsi eszmének, elvont fogalomnak egyszerű megszemélyesítése vagy érzékelhető képben való ábrázolása. Ilyenek pl. a régi erkölcsi célzatú iskoladrámákban az emberi formában megjelenő erkölcsi fogalmak: Szeret, Hűség, Irigység stb.; l. továbbá a Zalán futásában: Ármány, Átok, Rém stb. Szokottabb formája azonban a hosszabb gondolatsoron, esetleg egész művön keresztülvitt, mozzanatról mozzanatra megvilágított metafora, illetve megszemélyesítés. Pl. Petőfi a Föltámadott a tenger c. versét metaforával kezdi: Föltámadott a tenger, A népek tengere. Majd ezt részletezi úgy, hogy bemutatja a tenger háborgását, de oly módon, hogy mindig érezzük: a nép erejéről van szó (a második versszakban egyébként ki is mondja: Most megtanulhatjátok, Hogyan mulat a nép ). Ezt csak megerősíti továbbra is allegorikusan az utolsó versszak. Lássuk az egész verset: Föltámadott a tenger, A népek tengere; Ijesztve eget-földet, 5

Szilaj hullámokat vet Rémítő ereje. Látjátok ezt a táncot? Halljátok e zenét? Akik még nem tudtátok, Most megtanulhatjátok, Hogyan mulat a nép. Reng és üvölt a tenger, Hánykódnak a hajók, Sűlyednek a pokolra, Az árboc és vitorla Megtörve, tépve lóg. Tombold ki, te özönvíz, Tombold ki magadat, Mutasd mélységes medred, S dobáld a fellegekre Bőszült tajtékodat; Jegyezd vele az égre Örök tanúságúl: Habár fölűl a gálya, S alúl a víznek árja, Azért a víz az úr! Az allegória tehát logikai, értelmi indíttatású, jellegű és hatású szókép, illetve kép. Célja az elvont gondolat közvetítése. Ezért a két elem: a gondolat és a részletesen kidolgozott kép megtartja benne önállóságát. A kép minden egyes mozzanatának az ábrázolt gondolat egy-egy határozott mozzanata felel meg. Az allegória stílushatása abban rejlik, hogy a kifejezendő gondolat, fogalom nem saját alakjában lép elénk, hanem két képsorozat formájában, s ez bizonyos feszültséget teremt az olvasóban. A költő sokszor maga megadja a kulcsot a két képsorozat megfejtéséhez, pl.: Baróti Szabó Dávid: Egy ledőlt diófához, Arany János: A gyermek és szivárvány, Petőfi. Három madár, Kosztolányi: Zászló stb. Az allegóriát kettős értelme arra is alkalmassá teszi, hogy a költők elnyomás idején vele fejezzék ki a nemzet, a nép számára mondanivalójukat. Ilyen jellegű pl. Vajda Jánosnak A virrasztók, Arany Jánosnak A rab gólya c. verse, a leghíresebbek azonban Tompa Mihály allegóriái: A madár, fiaihoz, A sebzett szarvas, Új Simeon stb. Olvassuk el A madár, fiaihoz címűt: Száraz ágon, hallgató ajakkal Meddig ültök, csüggedt madarak? Nincs talán még elfeledve a dal, Melyre egykor tanítottalak?! 6

Vagy ha elmult, s többé vissza nem jő A víg ének s régi kedvetek: Legyen a dal fájdalmas, merengő, Fiaim, csak énekeljetek! Nagy vihar volt. Feldúlt berkeinkben Enyhe, árnyas rejtek nem fogad; S ti hallgattok? elkészültök innen? Itt hagynátok bús anyátokat?! Más berekben másképp szól az ének, Ott nem értik a ti nyelvetek Puszta bár, az otthonos vidéknek, Fiaim, csak énekeljetek! Hozzatok dalt emlékül, a hajdan Lomb- s virággal gazdag tájirúl; Zengjétek meg a jövőt, ha majdan E kopár föld újra felvirúl. Dalotokra könnyebben derül fény, Hamarabb kihajt a holt berek; A jelennek búját édesitvén: Fiaim, csak énekeljetek! A bokorban itt az ősi fészek, Mely növelte könnyű szárnyatok; Megpihenni most is abba tértek, Bár a fellegek közt jártatok! S most, hogy a szél összevissza tépte, Úgy tennétek, mint az emberek? Itt hagynátok, idegent cserélve? Fiaim, csak énekeljetek! Lásd még: Metafora, Megszemélyesítés, Szimbolizmus, Szókép. Alliteráció l. Betűrím. Állítmány Az állítmány körében különösen a névszói és az igei állítmány stilisztikai értékének különbsége érdemel említést. 7

A névszói állítmány, nyelvünknek ez az ősi öröksége és jellemző sajátsága állapotot, minőséget fejez ki, s elsősorban a leírásokban és a lassított menetű elbeszélésekben gyakori. Állóvá, mozdulatlanná merevíti, nyugalmassá teszi ugyanis az ábrázolt jelenségeket, eseményeket, egyszer az állandóság, a megmásíthatatlanság érzését keltve az olvasóban, máskor meg éppen jellemző tulajdonságokra, helyzetekre mutatva rá. Göröghon. Szirtek, régi rom, ködöt pipáló bús orom. A lég sürű, a föld kopár. Nyáj, pásztorok, fenyő, gyopár. (Babits Mihály: Messze messze ) Magyar Alföld gond a dombja; temploma cövek; talaja mély aludttej, de benne hánykolódnak szögletes kövek. Magyar ember rongya zászló; étele a tál; dudvaszedő nemzet vagyunk, értünk mezítláb jön foltozott halál! (József Attila: Magyar Alföld) Ezzel szemben az igei állítmány a változást, a mozgást érzékelteti, ezért élénkké teszi a stílust. Zrínyi pl. így mutatja be a török elleni harc hevességét: Félholtan némelyik marja ellenségét; Amaz mint vérszopó szomjuhozza vérét; Ki sebeken által bocsátja ki lelkét; Ki szorosságtúl fúlt, ott hagyja életét. (Zrínyi: Szigeti veszedelem XV. 75) Áprily meg így jellemzi a tavasz közeledését: Selymit a barka már kitakarta, sárga virágját bontja a som. Fut, fut az áram a déli sugárban s hőkken a hó a hideg havason. (Ápriliy Lajos: Március) Lásd még: Ige, Névszó, Nominális stílus. 8

Allúzió (lat. célzás ) rejtett célzás valamely fogalomra vagy eseményre, amelyet az író bizonyos okokból nem nevez meg. Különösen gyakori a balladákban ezekben ugyanis fokozza a balladai homályt és az olyan allegóriákban, amelyek elsősorban politikai elnyomás idején tiltott mondanivalót fejeznek ki. Stílushatása abból adódik, hogy mintegy ki kell találni a célzás tartalmát. Ciprus ködében a daliák A dalnok énekét nem hallják Nem értik zöngeni! [= a halálban] (Arany: A dalnok búja) Itt a kehely, igyál, Uram, László király! Enyhít miképp a sír! [= a husziták méregpohara] (Arany: V. László) Ambiguitas l. Pongyolaság alatt. Amelioratív (lat. jobbító, javító ) jelenségről akkor beszélünk, ha valamely szó jelentése vagy érzelmihangulati velejárója ünnepélyesebb, emelkedettebb, választékosabb stb. egy másikénál. Sokszor amelioratív hangulatú pl. az idegen szó a megfelelő magyar szóhoz képest: szerenád éjjelizene, géniusz lángész, szerviz készlet. Az amelioratív jelleg azonban igen gyakran ilyen irányú jelentés- és hangulatváltozás eredménye. Szerencse szavunk pl. régebben a sors megfelelője volt, később szívta magába a jó jelző jelentését. Igen erős stílushatású valamely amelioratív jelentésű szónak pejoratív értelemben való használata és fordítva. Az ő furkálódásai mindig a tisztulást szolgálták. A Marshall-terv áldásai. Lásd még: Pejoratív. Anafora l. Gondolatpárhuzam alatt. Anakoluthia l. A zárt mondatszerkezet felbomlása. Anakronizmus (gör. kortévesztés, korszerűtlenség ) olyan fogalmaknak az említése, olyan szavaknak, szerkezeteknek a használata, amelyek az ábrázolt korban még nem voltak ismeretesek. Ilyen pl. a tengeri emlegetése a Toldiban, minthogy ez az elnevezés jóval Nagy Lajos kora után vált nálunk ismertté: Haj! be zokon esik most hallgatnom téged! Hagyd el, kérlek, hagyd el e fájós beszédet. Máskor, a tűzhelynél tengerit morzsolva, Ítéletnapig is elhallgattam volna. (IV.) Bár a billikom (ivóedény) fogalma meglehetett, mégis anakronizmusnak számíthatjuk e szó használatát a Buda halálában: Mi haszna ezentúl billikomok, tálak, Arany-ezüst eszköz Buda nem-királynak? (XI.), mert a billikom csak XVI. századi átvétele az osztrák-bajor willkom istenhozott; üdvözlő ivás; serlegfajta szónak. Ez az anakronizmus egyébként igen expresszív hatású; az ódon hangulatú, balladás lovagtermek lakomáit idézi. Annomináció l. Paronomázia. 9

Anticlimax (gör.) a fokozás ellentéte: olyan szavakat teszünk egymás után, amelyek értelmileg vagy érzelmileg mindig kevesebbet, gyakran meglepően keveset mondanak. Stílushatása a fokozáséval azonos. Pl.: Nem volt velem más, mint egy Isten, egy gyermek és egy eb. (Jókai) Nyugodt már kebelem. Fájdalmam szélvésze Kitombolt, elzúgott, megszűnt, elenyésze. (Petőfi: Messze vándoroltam) Lásd még: Fokozás. Antithesis l. Ellentét. Antonímia l. Ellentétes értelmű szavak. Antonomázia (gör. másként való megnevezés ) a régi stilisztikákban szereplő alakzat. Azt jelenti, hogy valamely személyt vagy dolgot általánosan ismert tulajdonságával jelölünk meg, vagyis a neve helyett rendszerint a szokásos jelzőt vagy körülírást használjuk. Pl.: a törökverő (= Hunyadi János), a legnagyobb magyar (= Széchenyi), a Sirámok költője (= Vajda János). Lásd még: Körülírás. Aposiopesis l. Elhallgatás. Apostrophé l. Megszólítás. Appositio l. Értelmező. Arányosság l. Jóhangzás alatt. Archaizmus (gör. régiesség ) az olyan elavult vagy elavulóban levő szó, szerkezet, illetve nyelvtani elem, amely régebbi korok nyelvállapotának a jellemzője, s így a mai nyelv egyáltalán nem, illetve csupán meghatározott stilisztikai célból használja. Három csoportját különböztetjük meg: 1. A fogalmi archaizmusok olyan szavak és szókapcsolatok, amelyek az általuk jelölt fogalommal együtt kikoptak a használatból. Pl.: dénár, kelevéz, tárnokmester, tanácselnök, illetve: széket ül ítélkezik stb. 2. Jelentésbeli archaizmusokról akkor beszélünk, ha egy szót mai jelentésétől eltérően, régi értelemben használunk. A vár piacára ezüstöt, aranyt, Sok nagybecsü marhát máglyába kihordat [= kincset, vagyontárgyat] (Arany: Szondi két apródja) És a brigadéros Zászlót hurcol értünk S az urak majd kockát dobnak, Hulljon-e vagy ne hulljon már A mi dühödt vérünk. (Ady: Két kuruc beszélget) 10

3. A formai archaizmusok olyan szavak és szerkezetek, amelyek egyrészt a hangtani fejlődés, másrészt a végükön álló alaktani elem elavultsága folytán alakilag régiessé váltak. Pl.: mondá, lőn, elhulltanak, szűm szívem stb. A régies helyesírási forma, az elavult íráskép is eszköze lehet az archaizálásnak; L. pl. Csokonai Dorottyájában, illetve Jókai Rab Rábyjában az egyes részek, illetve fejezetek előtti summázásokat. Alkalmazásukat tekintve beszélünk: 1. természetes archaizmusokról, ilyenek pl. történelmi tárgyú tudományos munkákban a tárgyalt korban használatos eszközök, fogalmak megnevezései, és 2. stilisztikai vagy művészi archaizmusokról, ha az író korfestésre, elmúlt idők hangulatának felkeltésére, a korhűség megteremtésére (események, személyek, környezet reális ábrázolására), esetleg jellemzésre használja fel az archaizmusokat. Súlyos inségimben Se Bécsben Úristen, Se Krisztus Pozsonyban, Se Szentlélek Tordán Igazán nem hittenek (Ady: Az utolsó kuruc) Turi Dani hajnalban ment el hazulról, most délére jár, érzi, hogy köszönni kén az asszonynak, vagy legalább szót vetni neki. (Móricz: Sárarany) L. továbbá Móricz Erdély c. trilógiáját, Illyés Gyula Dózsa c. drámáját stb., s a fejlődéstől elmaradt szereplők régies nyelvének bemutatására: Csokonai Tempefőijében a ferences gvárdián nyelvét, szemben a Tempefőiével. Egy kis részlet az Erdély-trilógiából: Ma a tárházak tömve vannak, a kincstárak rakva, a családok mint egy-egy méhköpű, mézzel [ti. Bethlen Gábor Erdélyében]. És ezt mind annak köszönheti, hogy úr a portán és hat év óta török ló a határt át nem hágta, hacsak nem azért, hogy kaftánt és ajándékot hozzon neki. Milyen szépen megbír a törökkel és mért? Úrrá teszik aranyai és úrrá a szép ígéretek. Most vannak az élen az ő ifjúkori barátai. Egyik kajmekám, a másik defterdár, a külömbek mind basák és dívánülő vezirek. Azok, akikkel valaha Tömösvárában együtt diskurált és ábrándozott, akikkel olyan jól meghányták-vetették a török birodalom sorsát; akik őróla jól tudják, hogy hívebb a császárhoz, mint az igazhívők. Azok, akikre tízezer aranyakat költött és ajándékoknak elmondhatatlan seregét, esztendőről esztendőre. De úr is velük és általuk és rajtuk. Az történik, amit ő kíván és ahogy ő elgondolja. Most lehetne, most, most valamit kezdeni az egész keresztyénségért, mert a portán nagy bajok vannak. A szultán tehetetlen gyermek. A szultánokkal baj van ez öt évben. Egyiket elcsapják, másikat megölik és a birodalom mégis megvan. Mikor az első szultángyilkosság történt, azt hitte, megrendült a föld a lábuk alatt, magától összedől az agyagbálvány. Nem úgy történt. Kisült, hogy nem az uralkodó cselekszik. Még vezér se kell az éhes fenevadaknak, ez a fejveszett förgeteg minden pillanatban kész rá, hogy ellepje Európát. De ő nem azért építette fel a maga Erdélyét, hogy a vadak zsákmányává essen. Etette hát őket, amit csak el bírt szakítani a maga szájától, azt mind vesztegetésre küldte Szófiába. A megfelelő hatást természetesen csak a régi nyelv törvényeit tiszteletben tartó, továbbá az ízléssel és mértékkel alkalmazott archaizálás érheti el. Semmiképpen sem lehet tehát szó egy-egy kor nyelvének valamiféle rekonstruálásáról vagy utánzásáról, hanem csupán arról, hogy az író, költő érzékeltesse a régiség hangulatát, főként olyan archaizmusokkal, amelyek a kor nyelvi tudatában még élnek, bár a nyelvhasználatból már kiavultak. Fontos követelmény az is, hogy a régiesség hangulatát egészen új szavak és kifejezések ne zavarják. 11

Az archaizmusok néha nem a régiesítés céljait szolgálják, hanem csupán ünnepélyessé, választékossá teszik a stílust. Egyébként az írott nyelvben a már avulóban levő formák mindig tovább megmaradnak. Például a mai írott nyelvben is használatos még a ki, mi az aki, ami helyett, továbbá a várnók forma a várnánk helyett, a teljesebb ikes ragozás stb. Lásd még: Neologizmus, Szókincs, Látható nyelv. Argó l. Rétegnyelv alatt. Aszindeton l. Kötőszóelhagyás. Átvitt jelentés l. Szójelentés alatt. Auxesis l. Nagyítás. Azonos alakú szavak vagy homonimák (gör. homonímia azonos alakúság ) az olyan szavak, amelyeknek a hangalakja megegyezik, de jelentése teljesen eltér egymástól. Alaki szempontból vannak: 1. szótári homonimák (ha a szótárban megadott szóalakok egyeznek): ár cipészszerszám, érték, vízár és területmérték ; mer bátorkodik és merít, hat (számnév és ige) stb.; 2. nyelvtani homonimák (a különböző nyelvtani: ragos, ragozott és képzett alakoknak az egyezése): fogat (a fog főnév tárgyesete, a fog ige műveltető alakja, illetve -at képzős főnévi származékának alanyesete [ebben az esetben az -at maga is homonim, azaz azonos alakú formáns]); férj (a férj főnév alanyesete,, illetve a fér ige felszólító módjának egyes szám második személye) stb.; 3. kiejtési homonimák (ha a kiejtés, a beszéd során jön létre az egyezés): szablya (főnév) szabja (igealak); háncs (főnév) hánts (igealak). Továbbá: Láttál-e már ólon verebet? A kérdező kiejtésében: ólom verebet. Hangsúlyeltolódáson alapulnak az ilyenek: Amit ő ír, az nem irodalom, csak afféle iroda-lom. Vagy nyaralók ilyen feliratai: Megkoplaltalak; Loptalak. A szövegösszefüggés vagy a beszédhelyzet a legtöbb esetben kétséget kizáróan biztosítja az egyértelműséget. Ilyenkor a szónak mint homonimának külön stílushatása nincs. Pl.: A fogyasztói ár emelkedik. Az ár elsodorta stb. Ha azonban a szövegösszefüggésbe értelmileg mindkét homonima beleillik, vagy gyors egymásutánban szerepelnek, illetve hirtelen, váratlanul kell az egyik jelentésről a másikra átugranunk, akkor már nagy lesz az ingadozás, a feszültség tudatunkban, s ez stílushatással jár. Pl.: Gyáva és fél ember az, aki mindenkitől fél. Még teljesebb a stílushatás a következő népi szójátékban: Várj csak sorodra. A budai vár is vár, pedig már mióta vár. Illetőleg Hamlet síri monológjában, ahogyan Arany János művészien lefordította: Hm! ez az atyafi meg, a maga idejében, nagy birtokszerző lehetett: csupa telektörvény, nyugta, százalék, kettős tanú, térítvény volt. De hát annyi nyugta után itt leve nyugta? annyi térítvény után ide tért meg? s agya százalék helyett ázalékkal van tele? Tanúi az egész véteményből nem megyéről, csak egy szűk mesgyéről tanúskodnak? Tréfás és meglepő nyelvi fordulatokon, szójátékokon kívül a homonimák stílushatását még a rímelés kiemelésére is felhasználja a népköltészet és a szépirodalom. A költők a homonimák körét különálló szavak egybeolvasásával is gyarapíthatják. Kis szobában kis parasztok. Egy pipázik, de harasztot. Ezeken nem segít ima. Gondolkodva ülnek im a sötétben. (József Attila: Holt vidék) Ebből immár alig lesz édes ének, Üdvözletűl a költő édesének 12

(Tóth Árpád: Hegyi beszédek felé) A homonimák mindennapi használatával kapcsolatban a következőket jegyezhetjük meg: 1. Azonos alakú szó lehetőleg ne álljon egymagában, csak megfelelő szövegösszefüggésben; ügyeljünk továbbá a stílus világossága érdekében arra, hogy a homonimák körül a szövegösszefüggés világos legyen. 2. A homonimák külön stilisztikai cél nélküli sűrű szerepeltetése nem kívánatos, mert beszédünket, írásunkat mesterkéltté, s nemritkán egyhangúvá teszi. 3. Külön körültekintést kíván a homonimák fordítása, mert ezen a téren a hanyagság az ún. leiterjakabokhoz, félreértésekhez vezet. Lásd még: Hasonló hangzású szavak, Leiterjakab, Rím, Szójáték. 13

5. fejezet - 1. B Barbarizmus l. Idegenszerűség. Barokk (portugál barocco szabálytalan alakú gyöngy ) a XVII. és XVIII. században uralkodó, a reneszánszt felváltó művészeti elsősorban képzőművészeti korstílus. Az addigi, klasszikusan kiegyensúlyozott és harmonikus kifejezésmódot a szenvedélyesség, a pátosz váltja fel. A reneszánsz monumentalitása megmarad, de a nagy méretek és arányok nyugalma, áttekinthetősége helyébe mozgalmasság, bonyolultság lép. A barokk stílust a képzeletnek és a formáknak a változatos gazdagsága, a vonalak mozgalmas lendülete, a díszítőelemek halmozása, sőt túlburjánzása, bizonyos festőiség, továbbá a formai elemeknek a tartalmi mondanivaló fölé emelése, bizonyos színpadiasság, gyakran mesterkéltség jellemzi. Az irodalmi barokkban a monumentalitás a nagyszabású szerkezetekben (hatalmas eposzok és drámák íródnak ebben a stílusban), a részletesen megrajzolt képekben, továbbá a hosszú, művészien megszerkesztett körmondatokban stb. jelentkezik. A barokk irodalmi alkotásokra is jellemző a pátosz, a festői erejű stíluselemek (szavak, szóképek, jelzők stb.), az allegorikus ábrázolásmód kedvelése, valamint különösen a késői barokkra az öncélú díszítőelemek halmozása (cikornyás címek, üres, mesterkélt kifejezésmód), általában a dagályos stílus. A barokk fő képviselői a világirodalomban: Milton, Klopstock, Tasso stb., a magyar irodalomban: Zrínyi, Pázmány, Gyöngyösi. Gondold meg az nagy álló fáknak sok ágbogu gyökerének erős fondamentomát, melyek az szelek és égiháborúk ellen helységben tartják az nagy fát, azmelyet sok száz ember sem tarthatna egyenesen; jusson eszedben, mimódon zöldül meg kikeletkor, miképpen szíják fel az ő ágai titkos és megfoghatatlan csatornákon az nedvességet, és ebből vesszőket, leveleket és gyümölcsöket nevelnek. (Pázmány: Isteni igazságra vezérlő kalauz) Így írja le Zrínyi Delimán harcát a Szigeti vesztedelem -ben: Így monda s kezével megrázá, nagy dárdát, Neveli magában hatalmas haragját Amfiteátrumban így láthattál bikát, Az ki a fövényben köszörüli szarvát, Mely kapál csarnokon, s fúja az fövenyet Látván maga előtt kevély ellenséget, És előbb próbálja fában nagy erejét Hogysem ellenségre kivigye fegyverét. (XV. 83 84) Márssal társalkodó Murányi Venus avagy annak emlékezete, miképpen az Méltóságos Gróf hadádi Wesselényi Ferenc, Magyarország palatinussa, akkor füleki főkapitány, az tekéntetes és nagyságos Gróf rimaszécsi Szécsi Mária asszonnyal, jövendőbeli házasságokrul való titkos végezése által csudálatosképpen megvette az híres Murány várát. Iratott ugyan az ő nagyságok komornyokja, Gyöngyösi István által. Lásd még: Korstílus, Rokokó. Beszédhelyzet l. Szójelentés alatt. Beszélő nevek l. Szóhangulat alatt. 14

Beszélt nyelvi stílus l. Írott és beszélt nyelvi stílus alatt. Betűrím vagy alliteráció (lat.) két vagy több egymást követő szó kezdő mássalhangzójának ritkábban magánhangzójának az ismétlődése, összecsengése. Gyakori a népdalokban, a közmondásokban és a műköltészetben is. Pl.: Bagoly is bíró barlangjában. (Közmondás) Csalogatja csemegével Muci paripáját; Lebke szellő lebegteti Tengerzöld ruháját. (Arany: Rozgonyiné) Stílushatását a vele járó zeneiség (hangok összecsengése, továbbá sokszor hangfestés), a szokatlanság és az adja, hogy szorosabban összeköti, s így jobban kiemeli az illető szavakat, és a szövegkörnyezettől függően erősíti a mondanivaló hangulati hatását. Pl. ijesztő hatású a következő sorokban: Tüske tövis tépi, vad venyige vérzi, Ág akadoz arcán, bojtorján beléköt; (Arany: Az első lopás) És összeköti a szavakat formailag, jelentésileg a következő versrészletben: Mennyi minden van, Mennyi szép minden, Mennyi szent minden, És mind a másé. (Ady: Sóhajtás a hajnalban) Lásd még: Erősítés alatt: Ismétlés, Rím, Jóhangzás alatt: Zeneiség. Betűszó, szóösszevonás, szórövidítés A betűszó intézmények, vállalatok, politikai és egyéb szervezetek több szóból álló nevének kezdőbetűiből alakul, pl.: MÁV, HM, OTP, áfa, tv, bt stb. A szóösszevonás az előbbihez hasonló nevek tagjainak egy-egy (rendszerint első) szótagjából vagy betűcsoportjából keletkezik, pl.: KÖZÉRT, KERAVILL stb. A betűszó és a szóösszevonás abban az esetben helyes, ha egyrészt szükség van rá (azaz gyakran és széles körben használatos az illető név), és a kapott forma megfelel a magyar nyelv hangtani arculatának, másrészt, ha esetleges jelentésénél vagy vonatkozásainál fogva nem válik nevetségessé. Egyébként a nyelvérzéket sérti a betűszók és szóösszevonások szertelen használata, ezért időnként éljünk a teljes névvel, vagy használjuk a teljes név egyik tagját, amelyhez az egész név jelentése hozzátapadt, pl.: Nemzeti Színház helyett: Nemzeti, Magyar Tudományos Akadémia helyett: Akadémia stb. A köznyelvivé vált és nyelvileg helyesnek mondható betűszóknak és szóösszevonásoknak is van éppen a megszokottól való eltérés következtében valamilyen sajátos hangulatuk, s mindig tapad hozzájuk valami hivatalosság, valamilyen papirosíz. A szokatlan hangzású és erőltetett formák gyakran komikusak, ennélfogva a humoros stílus szívesen felhasználja őket, pl. korábbról: SERNEVÁL, FÜRFA stb. A rövidségre való törekvés szükséglete hozza létre a megrövidített szavakat, az ún. szórövidítéseket, csonkított formákat is, pl.: prof(esszor), labor(atórium), továbbá diri, repcsi, fincsi, ovi (ez utóbbiak kicsinyítő képzővel is el vannak látva). A szórövidítések a diáknyelvnek jellegzetes elemei, és mint ilyenek, jellemzésként fordulnak elő a szépirodalomban. Lásd még: Diáknyelv, Nagyvárosi nyelv, Szókincs. Biedermeier (két XIX. századi német költő Biedermaier álnevéből) a francia forradalom után, a XIX. század első felében kialakult művészeti irányzat. A klasszikus formáktól és a romantikus pátosztól való visszahúzódás, 15

továbbá a polgári nyugalom felé való menekülés és a kisigényűség hozza létre. Ilyenformán a kispolgári ízlésnek megfelelően kényelmi szempontok érvényesítése, családias hangulat, bizonyos egyszerűségre való törekvés jellemzi. A biedermeier elsősorban képző- és iparművészeti stílust jelent. Az irodalomban nem is tekinthető tudatos irányzatnak, nem lehet tehát biedermeier költőkről és írókról beszélni, csupán a műveikben jelentkező biedermeier vonásokról. Ilyeneket találunk pl. a német Chamisso dalaiban, az angol Dickens regényeiben stb., nálunk Kisfaludy Sándor Himfy dalaiban, Kisfaludy Károly vígjátékaiban, Petőfinek a Szerelem gyöngyei c. versciklusában stb., de főként a korabeli irodalmi folyóiratoknak ma már szinte ismeretlen költőktől származó írásaiban. A biedermeier stílusra mind a témaválasztást, mind az alkalmazott stíluselemeket (szavakat, szóképeket stb.) illetően az említett családias hangulat, egyszerűség a jellemző. Hölgyek! a ti szivetekhez Rossz kebelnek nincsen út, Ti adtok a hű polgárnak Legszebb pályakoszorut. Városunknak gyöngyvirági Honleányok legyetek A polgárnak legszebb éke, Jog, szabadság és a béke. (Honderű. 1843. I. 422. l.) És ideillik Kisfaludy Károly Pipadal -a 1827-ből: Gyűlöljön bár sok finnyás orr, Édes pipám! tégedet, Hű vitézed én mindenkor Pártul fogom ügyedet. Te vagy éltem kísérője, Egészségem hévmérője, S játszi bodor füstöddel Búmat vígan űzöd el. Vagy Császár Ferencnek Tihany ostroma című operájából (1845) a következő hősszerelmesi áradozás: Olyan ő, mint rózsabimbó, Melyet esti szél füröszt Mint havasló liliom Felközelgő hajnalon. Lásd még: Korstílus. Bőbeszédűség l. Pongyolaság alatt. 16

6. fejezet - 1. C Chiazmus (gör.-lat. kereszt alakú szerkezet ) két-két azonos szerepű mondatrésznek (esetleg mondattagnak) vagy két, szószerkezetet alkotó szónak az egymást követő mondatokban ellentétes sorrendű, de akusztikailag szimmetrikus elhelyezése. Stílushatását az ellentét és a szimmetrikus elhelyezés, ill. a kereszteződés mozgásélménye adja. A régebbi emelkedettebb költői és szónoki stílusban volt gyakori. Pl.: Ragyogott a szeme, az orcája égett. (Arany: Toldi szerelme), de ismét sokszor találkozunk vele a modern lírában és prózában. Dermedett álom minden tettünk S minden álmunk egy dermedett tett: (Ady: Mai próféta átka) Fény a lámpában, lámpa a fényben. (Weöres Sándor: Egysoros versek) az életnek, bármilyen gyászos és fájdalmas is, van értelme. Egyetlen értelme van: az emberi értelem. (Márai Sándor) Lásd még: Ellentét. Climax l. Fokozás. 17

7. fejezet - 1. Cs Csoportnyelv, szakszó, műszó, műkifejezés Valamely nyelvnek egyes társadalmi csoportokon, továbbá foglalkozási és tudományágakon belül kialakult és a köznyelvtől jobbára csak szókincsének egy részében eltérő változatát nevezzük csoportnyelvnek. Beszélhetünk diáknyelvről, katonanyelvről, bányásznyelvről stb., továbbá a nyomdászok, orvosok stb. nyelvéről. Pl.: diáknyelv: puska, ballagás, bifláz, lyukasóra stb.; nyomdászat: korrektúra, petit, kurzív stb. A csoportnyelvek egy felfogás szerint a népnyelv altípusát alkotják a nyelvjárással és a rétegnyelvekkel együtt (l. Népnyelv, Rétegnyelv). A csoportnyelv legjellemzőbb sajátsága, hogy kifejleszt egy viszonylag kisméretű különleges szókincset azoknak a tárgyaknak (valamint részeiknek, a velük végzett cselekvéseknek stb.) a megnevezésére, amelyekkel az illető csoportban dolgoznak. Egy-egy szakma eltérő szóanyagát, azaz szakszavait összefoglalóan szakszókincsnek, s a szakmai nyelvet szaknyelvnek nevezzük. A szakszó a szakmai nyelvben betöltött szerepe szerint lehet műszó (terminus technicus), azaz valamely szakma vagy tudomány pontosan meghatározott sajátos fogalmainak, tárgyainak, szerszámainak, cselekvéseinek stb. az egyértelmű s állandó jellegű megnevezése. Pl.: vágat, akna, jövesztés stb.; jelző, tárgy, képző stb.; szellőző akna, főnévi igenév stb. (e két utóbbi már nem műszó, hanem műkifejezés). A szakszók között vannak olyan köznyelvi szavak is, amelyek a szakmai nyelvben sajátos jelentéssel ugyanazt a szerepet töltik be, mint a műszó, pl.: ablak szabadon hagyott nyílás a kötésen, váltó (az atlétikában), szöglet (a labdarúgásban) stb. Ha a szakszavak szakszövegben fordulnak elő, stilisztikailag rendszerint közömbösek. Ha ellenben más szövegbe kerülnek, akkor már hangulattal-érzelemmel telítődnek. A szépirodalmi stílus felhasználhatja a csoportnyelvi szavakat az illető környezet hangulatának felidézésére: Diligenter frequentáltam Iskoláim egykoron, Secundába ponált mégis Sok szamár professorom. (Petőfi: Deákpályám) Élhet velük továbbá személyek, munkakörülmények reális ábrázolására. Különösen ez utóbbi esetben kell az írónak ügyelnie arra, hgoy a szakszók lehetőleg ne maradjanak érthetetlenek az olvasó előtt. Az író leírással, a szövegösszefüggés segítségével stb. teheti érthetővé a szűkebb szakma szavait, kifejezéseit. Pl.: Na gyerünk heppányra. A vasalt végű emelőrúddal aztán megemeltük (Veres Péter: Pályamunkások) A szakszókincs különösen legújabban fontos forrásává vált a köznyelvi szókincsnek is, főként a társalgási nyelven és a sajtón keresztül. Például ma már szinte köznyelvinek számítanak a következő szavak: gyorsvágás, frontfejtés, siló, tarlóhántás stb. (eredeti jelentésükkel kerültek át a köznyelvbe, jobbára megtartva csoportnyelvi hangulatukat is); lehengerel (valakit), kiaknázza (a sikert), a kulisszák mögött (átvitt értelemmel váltak a köznyelv szavaivá, de hangulatukba belejátszik az eredeti jelentés, illetve a csoportnyelvhez való tartozás); behúz a csőbe, elkapja a gépszíj (hangulati velejárójuknál fogva egyelőre csak a lazább társalgási stílusban használatosak). Lásd még: Nemzeti nyelv, Népnyelv, Szóhangulat, Szókincs. 18

8. fejezet - 1. D Dadaizmus (talán a fr. dada falovacska szóból) a tízes évek közepe táján létrejött szélsőséges jobbára képzőművészeti irányzat, amely az első világháború szenvedései és céltalansága közepette hirdette a mindenből való kiábrándulást, minden elv, rend és szabály értelmetlenségét, a teljes nihilizmust, formában, tartalomban egyaránt, s feladatul tűzte ki a régi művészeti ideáloknak, sőt az egész civilizációnak a kigúnyolását. A dadaisták a világban uralkodó zűrzavart az értelmetlen kompozíciókkal akarták kifejezni. A képzőművészetben a színek, vonalak kuszaságával, az irodalomban a primitív, sokszor logikai kapocs nélküli asszociációkkal, értelmetlen, csak hanghatásokra támaszkodó szavak felsorakoztatásával. A költészet kizárólagos alkotóelemeinek a betűket, szótagokat, szavakat tartották, s ezekből rakták össze verseiket, csupán a ritmusra és a hangzásra ügyelve. A dadaista mozgalom nagy jelentőségre nem tudott szert tenni, 1922 után egyre jobban háttérbe szorult. Fő képviselői: Tristan Tzara, Hans Arp, Jean Cocteau stb. A magyar irodalomban a dadaizmus nemigen talált követőkre, mindamellett Kassák képeiben, képverseiben ott a hatása, és a Ma c. folyóiratban találhatók rá példák. Lásd még: Korstílus. Dagály vagy szóvirág (lat. magniloquentia, grandiloquentia nagyhangú, pompázó beszéd, előadásmód ) túlzó, erőltetett, mondvacsinált és szükségtelen szókép, díszes kifejezés. A Honderü komáromi báli tudósítója például így számol be 1846-ban a védegyleti táncvigalom -ról: lehetetlen, hogy méltánynyal s meleg köszönettel ne emlékezzem azon lelkesebbjeiről hölgyeinknek, kik a védegyleti bálnak olly kitünően szép koszoruját tevék. Gyöngyei voltak azok a városi s megyei szépeinknek; gyöngyei, mellyeket a közügy s nemzetiség forró szerelme fűzött gyémánt kapcsolatba. Jelen volt, mint a társaság által megkért házinő, ifj. Pázmándy alispánné asszonyság, az ép olly lelkes, mint bájosszép honleány, ki pallérozott lelkének eszmedus s valóban népszerü társalgásával mindig a legkedvesb emlék nyomait hagyja fönn. Itt voltak a divat legelengansabb műizlésével öltözködni szokott Domonkos testvérpár, a bájos kelemü özvegy s ifjuszép testvére, Riza; s a kellemdus s cédernövésü Csuzy Irén, kinek öltözékén az egyszerüség divatos választékossággal szokott párosulni; a légies alaku Ferber Lina, teljes fenségében arc- és termetbájainak, kinek karcsuságán magyaros szabásu s izletes öltözék remekelt Továbbá a korabeli irodalomnak, az ún. almanach-lírának a dagályosságát meg így gúnyolja ki Petőfi A helység kalapácsá -ban: E látványra szivét, A tiszta szerelmü szivet, Pokolbeli kínnak Százharminchatezer bicskája Hasitotta keresztűl S fölgyujtá agyvelejét A haragnak cintmasinája legott. A szóvirág, dagály egy fajtájának tekinthetők a frázisok (l. ott is). Diáknyelv a diákok beszédmódja, csoportnyelve, amely a köznyelvtől az iskolai és általában a diákélet fogalmainak sajátos elnevezésében különbözik. Kedveli a tréfás, ún. játszi szóképzést és szórövidítést, a humoros szóképeket, bizonyos idegen nyelvi (főleg latin, német) és argó elemeket stb., de köznyelvi szavak is gyakran kapnak benne sajátos gyakran metaforikus csoportnyelvi jelentést. Pl.: suli, diri, szekunda, daci, bizti (biztosan), bliccel, luftol, gólya, bagoly (első éves teológus), okosulda (iskola), kóter (kollégium), elnyomók (tanárok), rabvallatás (felelés), libatórium (leányiskola), lógyilkos (logikus), omnibusz (mindenesfüzet) stb. 19

A diáknyelvi szavak stílushatását gyakran tréfás létrejöttükön, alakjukon kívül környezetfelidéző erejük adja. Jóllehet akad közöttük nyelvhelyességi tekintetben kifogásolható, a főként ifjúsági szépirodalom szívesen használja fel a reális ábrázolás eszközeként. Móricz Zsigmond Forr a bor c., diákokról szóló regényében az egyik tanuló így meséli el, hogyan fogadta a püspök, amikor kicsapatásának a visszavonását kérte tőle. Na mit mondott a püspök úr? Gondos Márk fekete ruhában volt és cigarettáját éppen csonkig szívta. Már a körmén volt a cigaretta s úgy dobta el, mert megégette az ujjait, amelyek olyan sárgák voltak, mint a spórolós öreg irodatiszteké. Nagyszerű volt. Hajjuk. Mondd el megint, kiabáltak a fiúk. Hát az csak úgy volt, hogy bementem az öreg méltóságoshoz, barátom oly kis házban lakik, mint ez, amibe vagyunk. A Nagytemplom mellett van egy rettenetes öreg ház, annak az ablakába van az a háromszázéves liceumfa, az nagyszerű, azt megbámultam, egész beleforrott a vasrostélyba, úgyhogy a vasat egész megette, olyan sűrű lombja van, mint egy baldachin. Úgy lóg lefelé, hogy alá lehet állani. Még most is tele van lila virágokkal. Beszélj mán te marha. Mikor bementem az öreg püspök elébe, egy szörnyű vastag kispap vitt be, de már egész öreg kispap volt, a bajusza egész deres, nagy fene vastag ember. A fiúk röhögtek a zsidó fiún, aki ahányszor elmondta a dolgot, mindig annyi új színt kevert az előadásába, hogy valósággal mindig újrateremtette a dolgot. No, mi az fiam? kérdezte a püspök. A rohadt kövér titkár elmondta, hogy ez az a fiú, akit hazafias tüntetés miatt tegnap kicsaptak. A püspöknek fájt a lába, vagy mi a fene, valami pléddel takargatta, talán köszvénye van, vagy megsiklott éccaka, mert azt mondják, egy disznótorról se marad el Debrecenben, hát csak rám néz. Nagyon szép tiszta arca van, olyan gyönyörű, gömbölyű feje, hogy szerettem volna megkopogtatni, mint a dinnyét, kong-e? A fiúk röhögtek, nem a viccnek, hanem a hang profánságának. És Salinger Zabhegyező -jéből egy részlet Gyepes Judit fordításában. A főhős az első fejezetben így kezdi bemutatkozását: Hát ha tényleg kíváncsi vagy rá, először biztos azt szeretnéd tudni, hogy hol születtem, meg hogy milyen volt az én egész tetű gyerekkorom, meg hogy mik voltak a szüleim, mielőtt beszereztek engem, meg minden, szóval hogy egy ilyen Copperfield Dávid-féle marhaságot adjak le, de ehhez nincs kedvem. Először is unom ezt a témát, másodszor a szüleimet sorba megütné a gutman, ha nagyon mélyre találnék túrni a dologban. Az ilyesmire rém érzékiek, főleg az apám. Rendesek is, meg minden, nem mondom, de rém érzékiek. Ebből úgyse lesz itten életírás, vagy mit tudom én, csak azt akarom elmondani, hogyan zsongtam be tavaly karácsony táján, amiből aztán olyan nagy lerobbanás lett, hogy ideküldtek összeszedni magamat. Lásd még: Csoportnyelv. Díszítő jelző l. Jelző alatt. Divatos szó l. Pongyolaság alatt. Dubitatio l. Kételkedés 20

9. fejezet - 1. E, É Egybefonódás l. Gondolatpárhuzam alatt. Egyéni nyelv és stílus egyrészt azoknak a nyelvi-stilisztikai eszközöknek a rendszere, amelyeket az író a közös nemzeti nyelvből kiválaszt, és egyéniségének, valamint művészi céljának megfelelően felhasznál, másrészt amelyeket a maga nyelvteremtő erejével létrehoz. Az írók, költők is a közös nemzeti nyelv eszközeiből válogatnak, s az így kapott anyagot használják fel, illetve alakítják az adott stílusréteg és stílusárnyalat keretein belül hagyományos vagy újszerű módon. Viszont a kiváló tudósokkal és publicistákkal együtt kiemelkedő szerepet játszanak a nemzeti nyelv, valamint a stílusrétegek és stílusárnyalatok kifejezéskészletének a fejlesztésében és gazdagításában. Az egyéni stílus körébe tartoznak pl. Ady szimbólumai. Lássuk a Kocsi-út az éjszakában c. versét: Milyen csonka ma a Hold, Az éj milyen sivatag, néma, Milyen szomorú vagyok én ma, Milyen csonka ma a Hold. Minden Egész eltörött, Minden láng csak részekben lobban, Minden szerelem darabokban, Minden Egész eltörött. Fut velem egy rossz szekér, Utána mintha jaj-szó szállna, Félig mély csönd és félig lárma, Fut velem egy rossz szekér. Az egyéni stílus eszköze Juhász Gyula nyelvében a tikkatag kövéren típusú szerkezet: S a végtelen mezőkön szőke fényben Kazlak hevülnek tikkatag kövéren. (Magyar nyár 1918) Hasonló szerkezetek: bölcs derűsen, pajkos játékosan, édes vadul. Lásd még: Stílusárnyalat, Stílusréteg. Egyhangúság l. Jóhangzás alatt. Egyszerű mondat az egyszerűbb, kevésbé bonyolult tudattartalom, lelkiállapot kifejezője, szemben az összetettebb tudattartalom kifejezésére szolgáló összetett mondattal. Az egyszerű mondat stílushatása, hangulata különböző lehet a kifejezett gondolati tartalomtól és az e tartalom kifejezésére használt szavak jelentésétől, érzelmi hatásától függően. A rövid egyszerű mondatok fokozhatják a drámaiság érzését. Például Fazekas Mihály Lúdas Matyijának a második levonásában: 21

Míg bé mennének, Matyi mondja, hogy arra való fák Hogyha találtatnak, jó volna talán kijegyezni, Sőt tán egy úttal vágatni is. Egybe az ispánt Szóllítsák! két száz fejszést rendeljen az erdő- Sarkához. Készen az ebéd; jól laknak; a hintó Ott terem. Egy pillanat alatt kin vagynak az erdőn. A fejszések is ott vagynak már. Járja az úrral A roppant tölgyest Matyi, és vágatja ha szép fát Sejt meg. Kifejezhetik pillanatnyi, tűnő benyomások egymásutánját: Látom Etelka nénit. Hallom. A hangja mint üvegharang. Nagy haja ábrándosan koszorúzta fejét. Még lány volt, s talán a költőiség az apai családban (Szabó Lőrinc: Tücsökzene 57) Megéreztethetnek bizonyos kedélyállapotot, pl. izgatottságot: Ezzel eltávozott. Apafi nem maradhatott szobájában. Ki kellett jönnie a friss levegőre. Valami agyon akarta fojtani odabent, oly nyomasztó volt a lég vagy talán a lélek? Kijött a tornácra (Jókai: Erdély aranykora) Érzékeltethetik továbbá érzéseink határozottságát, véleményünk megmásíthatatlan voltát, jó példa erre József Attila Komor búcsúzás c. verse: Gőgösen, egymagamba jöttem. Nagy úr vagyok. Nem is köszöntem. Láttam két nagy szemet, bogárzót: A szép leányhoz szóltam pár szót. Tán szóltam néki. Meg se bántam. Aztán ha bántam. Magam bántam. Nincs tartozásom: Mind adó volt Mivel az Élet szűken hódolt, Szűken fizet a Messiásnak. S panasz se kell. Azt adja másnak. Ha panaszkodtam néha mégis: Hát szennyes néha még az ég is. 22

Átéltem majd tizennyolc évet. Tudom, mit ér az emberélet. Nem tarthat mások akaratja: Én elmegyek, ha kedvem tartja. Jó volna tán egy Asszonyt vinnem. Csak szólnom kell. S megyek már innen. Nem nélkülözheti az egyszerű mondatot az epikus előadásmód sem, különösen a nyugodtabb, tárgyilagos leírásban: Egész nap rosszkedvű volt. Észre se vette senki Végre alkonyodott. Hazamentek a munkából. Otthon már dél óta állott a lakodalom. Idő se volt a hozzákészülődéshez, le kellett ülni a terített asztalhoz. (Móricz: Tragédia) Természetesen, mind az egyszerű, mind az összetett mondatnak megvan a maga sajátos grammatikai és stilisztikai funkciója. Helytelen ezért az a nézet, amely szerint a magyar nyelv jobban szereti az egyszerű mondatot, mint az összetettet. Hiszen az egyszerű mondat erőszakolása zsúfolttá, mesterkéltté tenné a stílust. Itt említjük meg a rövidmondatúság kérdését is. Az előbbi nézetet vallók az egyszerű mondaton belül a rövid mondatok használatát tartják a magyar stíluseszménynek. A helyes elv itt is az, hogy a mondanivaló tartalma, célja, a közlés körülményei s részben a közlő egyéni stílusa szabják meg, hogy rövid vagy nagymértékben bővített, hosszú mondat-e helyénvaló. Ez egyébként vonatkozik az összetett mondatokra is, mert azok tagmondatai is lehetnek rövidek, kevés szószerkezetet tartalmazók és hosszúak. Különösen hatásos a rövid mondat, ha bonyolultabb mondatszerkezetek lezárásaként szerepel. Rendkívül gyakori ez a szerkesztéstípus az ún. verista stílusban (a lat. verus igaz, való szóból: naturalisztikus stílusirányzat), amely szereti rideg tárgyilagossággal ábrázolni az eseményeket. Például Bródy Sándornak egy párbajleírása így végződik: Az orvosok kivették órájukat, úgy hallgatták a szívét. Az óra ketyegése hallatszott, a szívé nem. Az egyik orvos mondta a terminus technikust, a másik, ama rendes szókimondó pedig szólt:»biz ez meghalt.«kihúzott derékkal, komoran, villogó szemmel, gúnyos felsőbbséggel állott, s amint megrázta a fejét, s a haja belehullott a homlokába, mindennel leszámolt, csak a bosszúját, a bosszúját, csak rettenetesen felingerült vérét akarta megitatni a szenvedély italával. A leányért! (Móricz: Kerek Ferkó) Édes szédület volt a reménység, megkönnyebbedett benne egy percre szorongó szivem, de utána titkon keservesen káromkodtam: az istenit, ezek, ezek is hozzá kényszerítenek, az egyetlenhez! Babits s a Nyugat! Adtam volna bár alább néhanap, szívem csak hozzá húzott. Hetekig lestem az iroda ablakait: százszor indultam, és Én? Oda? Föl? Százszor menekűltem a cél elől. (Szabó Lőrinc: Tücsökzene 233) 23