A MISKOLCI EGYETEM KÖZLEMÉNYEI

A MISKOLCI EGYETEM KÖZLEMÉNYEI A Sorozat BÁNYÁSZAT 51. kötet Bányászat és Geotechnika 4. Füzet Dr. Tóth Miklós 75, Születésnapjára MISKOLC, 1996

A MISKOLCI EGYETEM KÖZLEMÉNYEI A Sorozat BÁNYÁSZAT 51. kötet Bányászat és Geotcchnika 4, Füzet Dr. Tóth Miklós 75. Születésnapjára MISKOLC, 1996

SZERKESZTŐ BIZOTTSÁG: HU ISSN 0237-6016 KOVÁCS FERENC felelős szerkesztő JAMBRIK R., MATING B., STEINER F., TARJÁN I. A kiadványt az MTA X. Földtudományok Osztálya támogatta Budapest, 1996. Kiadja a Miskolci Egyetem A kiadásért felelős: Dr. Patkó Gyula, rektorhelyettes Miskolc-Egyetemváros, 1996. Megjelent a Miskolci Egyetemi Kiadó gondozásában Felelős vezető: Dr. Péter József Műszaki szerkesztő: Balsai Pálné, Csenge Istvánná Példányszám: 250 Készült Develop lemezről, az MSZ 5601-59 és 5602-55 szabványok szerint Miskolci Egyetemi Sokszorosító Üzeme A sokszorosításért felelős: Kovács Tiborné, üzemvezető BD-'96-900-ME A levonat a Sokszorosítóba leadva: '96. szeptember 30.

A Miskolci Egyetem Közleményei A sorozat Bányászat, 51. Kötet. Dr. Tóth Miklós TANULMÁNYOK A TERMÉSZETI ERŐFORRÁSOK ÉS AZ ENERGETIKAI VERTIKUMOK GAZDASÁGTANA KÖRÉBŐL Budapest, 1996.

Előszó Ez a füzet az ezévben 75 esztendős Tóth Miklós doktor néhány legfrissebb tanulmányát bocsátja közre. A jeles szerző 1943-ban a borsodi szénbányászatban kezdte bányamérnöki pályafutását. 1950-1975 között a bányászatot irányító minisztériumban, ezután a Központi Földtani Hivatal elnökhelyetteseként dolgozott, majd 1985-ig a Magyar Tudományos Akadémia Természeti Erőforrások Koordinációs irodájának vezetője. Rendkívül gazdag szakmai-tudományos munkássága során -hogy csak legjelentősebb érdemeit emeljük ki- elméletileg megalapozta és irányította a szénbányászat optimális termelési szerkezetének első (1967. évi) meghatározását, az ásványvagyon-gazdálkodás és az ásványvagyon-védelem rendjének -korát messze megelőző- modernizálását, kidolgozta és könyvbe foglalta a különféle természeti erőforrások gazdasági értékelésének közös elveit és módszertanát. Számos tanulmány és egyetemi jegyzet mellett szerkesztője és társszerzője a Műszaki bányagazdaságtan (1964) és Az ásványvagyon-gazdálkodás alapjai (1982) című könyvnek. Nemzetközileg ismert és elismert tudományos munkásságáért Eötvös Loránd - díjat (1979), Akadémiai Díjat (1981) és Állami Díjat (1985) kapott. 1996 február 14-én alulírottak -az államigazgatási munkásságát méltató Dr.Esztó Péter a Magyar Bányászati Hivatal elnöke és az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület tiszteleti tagját üdvözlő Dr. Fazekas János egyesületi elnök társaságában- köszöntöttük születésnapján szakmánknak e kiemelkedő személyiségét. Most pedig a Miskolci Egyetem Bányamérnöki Kara -melynek címzetes egyetemi tanára és (1965-1975) között a bányagazdaságtan oktatására meghívott előadója- valamint a Magyar Tudományos Akadémia X. Földtudományok Osztálya Bányászati Tudományos Bizottsága -melynek csaknem megalakulása óta tagja és 1975-1978 között elnöke- ezzel a kiadvánnyal fejezi ki tiszteletét az ünnepelt iránt, akinek ez alkalommal is további sikeres és örömteli alkotó éveket kívánunk. Dr. h.c. Dr. Faller Gusztáv a műszaki tudomány doktora az MTA Bányászati Tudományos Bizottságának elnöke Dr.h.c.mult. Dr. Kovács Ferenc az MTA rendes tagja a Miskolci Egyetem Bányamérnöki Kar dékánja 5

A Miskolci Egyetem Közleményei A sorozat Bányászat, 51. kötet. TANULMÁNYOK A TERMÉSZETI ERŐFORRÁSOK ÉS AZ ENERGETIKAI VERTIKUMOK GAZDASÁGTANA KÖRÉBŐL Dr. Tóth Miklós a műszaki tudomány doktora címzetes egyetemi tanár Témakörök: A magyar földkéreg alkotóinak gazdasági értékelése A természeti erőforrások védelmének optimuma - A bányajáradékelvonás differenciálása A magyar hőerőművek optimális tüzelőanyagbázisa A vertikumok jelentősége az ásványi nyersanyagtermelésben 7

A MAGYAR FÖLDKÉREG ALKOTÓINAK GAZDASÁGI ÉRTÉKELÉSE Vizsgálataink célja -az elvi és módszertani megfontolások szemléltetésével egyidejűleg- annak bemutatása, hogy a földfelszín és a föld méhe alkotta magyar földkéreg társadalmilag hasznosítható természeti alkotói -a munkaerő és a technika közbejöttével történő igénybevétel esetén- önmagukban milyen mértékű nemzeti jövedelem forrásai lehetnek, illetve, hogy ennek alapján -a reájuk épült objektumok és termelőeszközök nélkül- mekkora természeti vagyonértéket képviselnek a teljes nemzeti vagyonon belül. Vizsgálataink közvetett célja, hogy a vizsgálati részletek egészbe illesztett mérlegelésével fontos gazdaságpolitikai következtetéseket is megfogalmazzunk. A földkéreg és hasznosítható alkotói A vizsgálatok céljából eredően, a földkéreg fogalma alatt a bio- és litoszféránk a földfelszíntől mintegy 5000 méteres hozzáférhető mélységig terjedő részét értjük, társadalmilag hasznosítható ismert (már igénybevett és még igénybevehető) elemeinek pedig a bármely növény termesztésére alkalmas termőföldet, az energiahordozó, a fémhordozó és a nem fémes ásványi nyersanyagokat, a felszíni és mélységi vizeket, a mezőgazdasági termelésből kivont területeket, a kommunális, az ipari, a kereskedelmi és közlekedési célra szolgáló telkeket tekintjük. 9

A földkéreg ezen alapvető alkotói (amelyek adott esetben speciális légköri, vagy gyógyhelyi adottságokkal, vagy az ismerteken kívüli reménybeli lehetőségekkel egészülnek ki) tulajdonképpen mind olyan természeti erőforrások, amelyek - a munkaerő és a töke (technika) alkotta társadalmi erőforrásokkal együtt - az emberi lét alapját képezik. Közülük a telkek - amelyek a reájuk létesülő álló- és termelési eszközöknek gazdaságilag nem annyira meghatározói, hanem inkább csak hordozói - a beépítés révén tulajdonképpen megszűnnek természeti erőforrások lenni. (A rájuk épült objektumok esetenként a környezet valamilyen természeti adottsága, például szépsége révén válnak értékesebbé.) A tőkejáradék és a természeti járadék A földkéreg fenti alkotói, illetve a természeti erőforrások gazdasági értékelésekor abból indulunk ki, hogy ezek igénybevételekor a tőke joggal elvárható (a tőkeigénnyel és a kalkulációs kamatlábbal meghatározott) hozadékán felül egy olyan sajátos, tartós extraprofit jellegű különbözeti (a továbbiakban: természeti) járadék is keletkezhet, amelynek forrása a földkéreg kérdéses alkotóelemének (a termő-, illetve a lelőhelynek) viszonylag kedvező természeti adottsága. Mint például a termőföld jó talajminősége, kedvező domborzata és klímája, az ásványi nyersanyag kis települési mélysége, nagy telepvastagsága, nagy fűtőértéke, magas fémtartalma, stb., és általában a termő-, illetve lelőhely infrastrukturálisan kedvező földrajzi helye. A várható termelési érték és a várható termelési költség különbsége alkotta potenciális nyereségnek a "jogos" tőkejáradékkal csökkentett részeként értelmezett természeti járadék létrejöttének meghatározó háttere az a körülmény, hogy a kérdéses földkéregalkotó termő-, illetve lelőhelyek termékének értékét - szemben a gyáripari termékeknek az átlagköltség körüli árával - a társadalmi szükségletek kielégítéséhez nem nélkülözhető legkedvezőtlenebb természeti adottságú források költsége határozza meg azért, mert a heterogén adottságú természeti erőforrások csak korlátozott mértékben állnak rendelkezésre. 10

Az így értelmezett marginális költséggel (világpiaci forgalom tárgyát képező természeti erőforrástermékek esetén a világpiaci árral) meghatározott termelési érték és a továbbiakban definiált termelési költség különbsége alkotja azt a természeti járadékot, amely a földkéreg társadalmilag valóban hasznosítható fenti alkotóinak mennyiségét és természeti eredetű nemzeti vagyonértékét meghatározza. A természeti járadék számbavétele alapjának mindig azt az állapotot tekintjük, amikor a földkéregalkotó lényegében még eredeti állapotában van, tehát azt jelentős tőkeigényű emberi beavatkozás még nem módosította. így például -a feltáráshoz hasonlóan- egy széntelep előzetes víztelenítését éppúgy beavatkozásnak tekintjük, mint a termőföld meliorációját. Ezen beavatkozások biztonsági vagy gazdasági előnye a technikai tőke olyan hasznának minősül, amely nem a természeti járadékot, illetve nem a természeti vagyont növeli, hanem a tőkejáradékot, illetve a tőkevagyont fokozza. Hasonló megfontolás alapján a mezőgazdasági termelésből kivont területek, illetve a telkek természeti vagyonértékét legfeljebb a termőföld eredeti vagyonértékével tekinthetjük azonosnak. A telek és a termőföld értéke közötti, általában igen jelentős különbséget - amely a tényleges igénybevétel (beépítés) céljának és várható időpontjának, valamint a várható infrastrukturális környezetnek a függvénye - mindenképpen egy olyan "előlegzett" tőkevagyonnak tekintjük, amely kezdetben a kereslet-kínálat hatására létrejövő vagyonértéknövekedést jelent, a tényleges igénybevétel (beépítés) során pedig - a megvalósuló álló- és termelőeszközök tőkeértékével együtt - tőkevagyonként épül rá a telekké válás révén megszűnt termőföld eredeti természeti vagyonértéke. (A közel 1 millió hektárnyi telkeknek az ugyanazon termőföldekét átlagosan cca. egy nagyságrenddel meghaladó piaci értéke igen nagy szélsőértékeket takar.) Ezzel összefüggésben utalunk arra a közgazdaságilag nehezen értelmezhető "nosztalgiára", amely a termőföldek ipari kisajátítása terén tapasztalható. Amennyire nyilvánvaló, hogy a kedvező természeti adottságú termőföldeket védeni kell a más célra történő oktalan igénybevétellel szemben, annyira értelmetlen "küzdeni" olyan ipari, vagy egyéb hasznos objektumok létesítése ellen, amelyek adott esetben több nagyságrenddel nagyobb nemzeti jövedelem produkálására képesek, mint a termőföld. A veszteséges ipari üzemek telkei azonban erre a "preferálásra" nem jogosultak. ii

A számbavétel és a rangsorolás módszertani premisszái A világpiaci forgalom tárgyát képező földkéregalkotók termékeinek (növények, energiahordozók, fémek, stb.) termelési értékét a szállítási költséggel együtt tartósan várható világpiaci árral, a többiekét (nem fémes ásványi nyersanyagok, vizek, stb.) pedig a távlati hazai szükségletek kielégítéséhez nem nélkülözhető legkedvezőtlenebb adottságú hazai források költségével tekintjük meghatározottnak. A valóságos nemzeti érték kifejezése érdekében célszerű a földkéregalkotók világpiaci forgalom tárgyát szokványosán nem képező termékeinek értékét az importköltség, vagy az exportbevétel szintjén is számításba venni. Ha például a szállítási költséggel együttes importköltség kisebb lenne, mint a legkedvezőtlenebb hazai forrás költsége, akkor mindenképpen az előbbit kell termelési értéknek tekinteni. De hasonlóan kell eljárni akkor is, ha a legkedvezőtlenebb hazai forrással meghatározott termelési érték alacsonyabb az exportbevételi lehetőségnél. (Lásd a nyugatmagyarországi kavicsexport gyakorlatát.) A nyers állapotban nem forgalmazott földkéregalkotó termékek (pl. kis fémtartalmú ércek) termelési értékét a vertikumi végtermék (pl. fém) árából, illetve termelési értékéből vezetjük le. (Hasonló módszerrel hozzuk azonos használati értékre az eltérő minőségű nyerstermékeket is.) A termő-, illetve lelőhelyenként differenciált termelési értékeket (a termelési költségeket is) mindig inflációmentesen és távlatilag tartósan várható olyan értékekként vesszük számításba, amelyeket nem torzítanak el a kereslet-kínálat változásának átmeneti hatásai. A gazdasági értékelés kiindulása minden esetben a jelzett földkéregalkotók - a természeti erőforrások- termő-, illetve lelőhelyenkénti mennyiségének és igénybevételi költségének olyan számbavétele, amely kielégíti a következő egyszerűsítési, áttekinthetőségi, összehasonlíthatósági és könnyű ellenőrizhetőségi feltételeket és így alapul szolgálhat a termő-, illetve lelőhelyek, illetve ezek termelési lehetőségének gazdasági rangsorolására: 12

Termőföld esetén az ültetvények, erdők és egyéb termőterületek természeti járadékát az egészen belül domináns szántóföldekével azonosítjuk, minthogy azok nagyobb, de később jelentkező termelési értékét, a nagyobb telepítési invesztíció és a nagyobb üzemviteli költség gyakorlatilag kiegyenlíti. (A telkek természeti járadékának értelmezéséről már szóltunk, de megjegyezzük, hogy ezeknek a termőföldével azonos természeti vagyonértéke tulajdonképpen fikció és ezért logikusabb a telkeket - noha földkéregalkotók - kizárólag tőkeértékként számításba venni és a piaci árakon - alapjaiban természeti eredetű nemzeti vagyonként - külön nyilvántartani.) A hasznosítható földkéregalkotók volumenét termőföld esetén a hektárban kifejezett és az egyes termőhelyek gabona terméshozamával jellemzett potenciális vetés- és ültetvényterületként, illetve ezek szorzataként, az ásványi nyersanyagok esetén pedig abban az egységben kifejezett kitermelhető ásványvagyonként, illetve termelési kapacitásként vesszük számításba, mely termékegységre a termelési érték -adott esetben a világpiaci ár- vonatkozik. (Ilyen egység lehet például az első osztályú gabona, a kőolaj-egyenértékre átszámított földgáz, a 29 MJ/kg-os "egyezményes" szén, vagy a 60 % Al 2 0 3 tartalmú "egyenértékes" bauxit). A termelési költségeket mindig a termelési értéket meghatározó termék használati értékére korrigálva vesszük számításba, vagyis például a hazai szenek Ft/t dimenziójú termelési költségét nem csak a 29 MJ/kg-os egyezményes szén, vagy a 40 MJ/kg-os kőolaj és a kérdéses hazai szén fűtőértékének arányával szorozzuk meg, hanem azzal az aránnyal is, amely a hőegységre vetítve a felhasználónál jelentkezik. A termelési költségeket a fejlett ipari országok optimális technológiájára alapozva, valamint az ott érvényes munkabérek és anyag-, energiaárak alapul vételével, az egyes termő-, illetve lelőhelyek természeti adottságaival meghatározottan vesszük számításba. (A fejlett ipari országok alapulvétele nem csak realitási igény, hanem a "jogos" munkaerő-járadékot is biztosíthatja.) A szorosan vett termelési költségekhez hozzáadjuk a termő-, illetve lelőhelyek igénybevételéhez szükséges kutatások és kapacitáslétesítési beruházások 13

töketerheit, vagyis a normális bankkamatlábból és az átlagos profitrátából álló, inflációmentesen mintegy 8-10%-os kalkulációs kamatlábbal meghatározott, a termelést terhelőén joggal elvárható tőkejáradékkal azonosított tőkeköltséget. A természeti járadék számbavehetősége érdekében ezt akkor is megtesszük, ha már igénybevett (például bányával már feltárt) földkéregalkotóról van szó. Ha egyes földkéregalkotók térben úgy fedik egymást, hogy egyikük igénybevétele a másik igénybevételét átmenetileg, vagy véglegesen kizárja (például a külszínközei ásványvagyon és a termőföld), akkor közülük azt kell értékileg potenciális földkéregalkotónak tekinteni, amelyik a másokban okozott kárt levonva mutatkozik értékesebbnek. A termő-, illetve lelőhelyeknek az így képzett termelési költség szerinti rangsorolása, illetve sorbarendezése -minthogy a termelési költségeket a földkéregalkotó volumen függvényében állandónak tekintett termelési értéknek megfelelő használati értékre korrigáljuk- végeredményben a termőföld esetén az aranykorona-érték (termőhelyi értékszám), ásványvagyon esetén pedig a műrevalósági fok szerinti rangsorolást jelenti. A természeti járadékot az előzök szerint értelmezett termelési értékek és termelési költségek különbsége jelenti, a természeti vagyonértéket pedig úgy számítjuk, hogy a sorbarendezett egyes földkéregalkotó-elemek évenkénti természeti járadékát a feltételezett élettartamok (termőföld és víz esetén végtelen, ásványvagyon esetén pedig 15-50 év), valamint a már jelzett kalkulációs kamatláb alapján tőkésítjük, majd pedig az egyes volumenrészekhez tartozóan számbavett értékeket integráljuk. A természeti vagyonértékek számbavételének általános szemléltető modellje A vázolt módszertani megfontolások alapján végzett számítások menetét és az eredmények jellegét a következő modell szemlélteti: 14

A földkéregalkotó természeti vagyonértékének integrált abszolút összege dollárban [Természeti vagyonérték A földkéregalkotó termékének fajlagos termelési költsége és termelési értéke dollár/egyenértékes tonnában Természeti járadék "A tőkejáradékkal azonosított tőkeköltség Termelési költség a kapacitás létesítési tőketeherrel együtt [Termelési (üzemviteli) költség Termelési érték A földkéregalkotó vagyon mennyisége, illetve termelési kapacitása egyenértékes tonnában A költségvonalak a kínálati görbéknek, a termelési értékvonal pedig a keresleti görbének felelnek meg. Az ábra folyamatos költségvonala azt tételezi fel, hogy a termő- illetve lelőhelyek mindegyikére megtörtént a termelési költséget már nem terhelő igénybevételi (kapacitáslétesítési) beruházás: A vizsgálat lényegét jelentő szaggatott költségvonal viszont azt szemlélteti, hogy a minden termő- illetve lelőhelyre megtörténtnek feltételezett beruházás mennyivel növeli a tőketeher nélküli költséget, vagyis hogy a termelési érték vonala és a folyamatos költségvonal közötti különbség alkotta nyereségből mekkora hányadra tarthat "jogosan" igényt a tőke, tehát végül is mekkora hányad marad a természeti járadékra. 15

E modell alapján a következőket állapíthatjuk meg, illetve az alábbi általános következtetéseket fogalmazhatjuk meg: 1. A termelési érték és a szaggatott vonalú termelési költség metszéspontjának helyzete szerint a feltételezett földkéregalkotó volumenének csak egy része rendelkezik a kedvező természeti adottságokból eredő természeti járadékkal, vagyis a teljes volumennek csak egy részére lenne érdemes a termelési kapacitás létesítése céljából eredendően beruházni. Ha azonban a kérdéses földkéregalkotó termő-, illetve lelőhelyeire már meglennének a termeléshez szükséges állóeszközök és berendezések (mint ahogy ez a termőföld esetén általában fennáll), akkor a teljes volumennek már nagyobb hányadát lenne érdemes igénybe venni. (Lásd a termelési érték és a folyamatos vonalú termelési költség metszéspontjától balra eső részt.) Ebben az esetben a kapacitáslétesítésre beruházott tőke vagyonértéke - amelynek volumene független, sőt fordítva arányos a termő-, illetve lelőhely természeti adottságaival - az ábra felső részén feltüntetett természeti vagyonértéket a teljes vagyonértékre egészíti ki. (A természeti vagyonértékre ráépülő tőkevagyonérték sajátos eleme az a földtani kutatási költség, amely a földkéregben rejtetten előforduló ásványi nyersanyaglelőhelyek felderítésére és megismerésére irányul.) 2. A termelési érték és a szaggatott vonalú termelési költségvonal metszéspontjától jobbra eső részen a természeti és a tökejáradékból állónak feltételezett nyereség már a tőkejáradék fedezésére is csak csökkenő mértékben elégséges, a negatív természeti járadék a tőkejáradékot, illetve a negatív természeti vagyonérték a tőkevagyonértéket is "felemészti", a termelési érték már folyó költségek fedezésére sem képes. (A világpiaci forgalom tárgyát nem képező földkéregalkotó-termékek esetén - amikor a nem nélkülözhető legkedvezőtlenebb hazai forrás költsége a termelési érték meghatározója - a szélső értékűeket kivéve gyakorlatilag minden érintett lelőhelynek van természeti járadéka, illetve természeti vagyonértéke de igénybevételük tekintetében ezeknél is a gazdaságossági sorrend a meghatározó.) 16

3. Ha a földkéregalkotók termékeinek termelési értéke - például a világpiaci áraknak, vagy a hazai szükségleteknek a prognosztizáltnál nagyobb mértékű felemelkedése következtében - megnövekszik, akkor (ha közben a termelési költségek nem növekszenek) a gazdaságosan igénybevehető földkéregalkotók mennyisége és vagyonértéke nyilvánvalóan megnövekszik, mégpedig általában jóval nagyobb (adott esetben többszörös) mértékben, mint a termelési értéknövekedés mértéke. Termelési értékcsökkenés esetén természetesen fordított helyzet áll elő. Ezek az átmeneti változások azonban nem térhetnek el tartósan a természeti és közgazdasági törvényszerűségek ismeretében helyesen megalkotott prognózisoktól. 4. Amíg a természeti járadékkal rendelkező, vagyis a helyesen megállapított termelési értéknél kisebb termelési költségű földkéregalkotók igénybevétele nemzetgazdaságilag feltétlenül indokolt, addig a negatív természeti járadékos, vagyis a nemzeti jövedelmet nem növelő, hanem azt fogyasztó egyértelműen veszteséges igénybevételt el kell kerülni. A földkéregalkotók állami támogatást igénylő igénybevételét csak azok a fejlett és gazdag országok engedhetik meg magunknak, amelyeknek a más ágazatokban elért nagy nemzeti jövedelméből bőven van fedezet az önellátásra való törekvéstől vezérelt, vagy mással kompenzált ilyen állami támogatásra. A fejlődő és nem gazdag országok (amelyek közé hazánk is tartozik) ilyen állami támogatások rendszeresítésével eleve kizárják magukat a nemzeti jövedelemnövelés és a gazdagodás kellő ütemű lehetőségéből. (Lásd a "koraszülött jóléti állam" analógiáját.) 5. A világpiaci árral meghatározott vagyonmennyiségnél, illetve termelési kapacitásnál nagyobb hazai szükséglet célszerű importot, az ellenkező eset pedig célszerű exportlehetőséget jelez. 6. Minthogy a kedvezőtlen természeti adottságok következtében egyértelműen veszteséges termő-, illetve lelőhelyek igénybevétele csakis a társadalom kontójára lehetséges, ezért időszerű lenne a "minden talpalatnyi földet meg kell művelni" és a "minden darab ásványvagyont ki kell termelni" még ma is fellelhető jelszavakat gazdaságilag értelmessé formálni és a társadalmi erőforrásokat (a munkaerőt és tőkét) a kedvezőbb adottságú földkéregalkotók igénybevételére, illetve a természeti adottságokkal nem korlátozott korszerű feldolgozó iparba irányítani. 17

A vizsgálatok számszerű eredményei és megállapításai Ha a szemléltető ábra szerinti számbavételeket - vállalva az elkerülhetetlen becslések hibáit is - az alapvető hazai földkéregalkotókra elvégezzük, akkor a következőt állapíthatjuk meg: a) A termelési értékek és a szaggatott vonalú (vagyis a tőketerheket is tartalmazó) termelési költségek metszéspontjának vízszintes helyzete szerint termőföldünk és szénhidrogénvagyonunk 70-75 %-án, szén- és ércvagyonunknak pedig 5-25 %-án keletkezik számottevő természeti járadék, vagyis ezen földkéregalkotóknak megközelítőleg ekkora hányada tekinthető eleve gazdaságosan igénybevehetőnek. Ezt a volument egészíthetik ki azok a már feltárt, illetve igénybevett termő- és lelőhelyek, amelyeknél a negatív természeti járadék nem emészti fel teljesen a tökejáradékot, vagyis amelyeknél az idő előtti bányabezárás, illetve farmfelhagyás elkerülhető. b) A magyar földkéreg alkotóinak természeti vagyonértéke összesen mintegy 25-35 milliárd dollárra tehető. Ezen belül a 7 millió hektárt meghaladó termőföld (az erdőkkel és az egyéb termőterületekkel együtt) cca. 65-70 %-ot, a 15-20 éves élettartamú szénhidrogénvagyon cca. 10-15 %-ot, a szénvagyon, az ércvagyon, a nemfémes ásványvagyon és a vízvagyon egyenként 1-5 %-ot, az egyéb természeti vagyon (rekreáció, gyógyhelyi adottság, terméshozó telkek) pedig cca. 10 %-ot képvisel. c) Az átlagosan cca. 5 tonna/hektár terméshozamúnak feltételezett termőföld mintegy 2500 dollár/hektárnak adódó természeti vagyonértéke még a megtörtént beruházások és a termelőeszközök 500-750 dollár/hektárra tehető tőkeértékével együtt is jóval alacsonyabb a nyugat-európai földáraknál. Ennek oka vagy a nyugat-európaiak igen optimista árprognózisa, vagy pedig a túlzottan alacsonyra vett kalkulációs kamatlábból eredő magas tőkésítési tényezővel történő számítás. A földár természetesen nem lehet nagyobb, mint a termőföldeken valamilyen módon(mütrágyázással, öntözéssel, meliorációval, stb.) elérhető nyereségtöbblet (földjövedelem többlet) nettó jelenértéke. (Saját számításaink egyébként 150 dollár/tonna gabonaárat és - a végtelen élettartamhoz tartozóan mintegy 10-13-as tőkésítési tényezőt tételeznek fel.) 18

d) Szén és ercvagyonunk igen szerény természeti vagyonértékének alapvető magyarázata, hogy szén- és érclelőhelyeinek természeti adottságai -néhány kivételtől eltekintve- többszörösen kedvezőtlenebbek a világátlagnál, a mieinkhez hasonló természeti adottságú lelőhelyeket a világon másutt alig aknáznak ki. Ha földrajzilag meghatározott szállítási költségeket is figyelembe vesszük, akkor a hazai és a külföldi lelőhelyek természeti adottságai között eredő eltérések már mérsékeltebbek és így egyes, viszonylag kedvező adottságú szén és érclelőhelyeket is érdemes kiaknázni az importtal szemben, különösen akkor, ha azok már fel vannak tárva. (Számításaink termelési értékként 175 dollár/tonna kőolajárat, 75 dollár/tonna egyezményes import szénárat és 1600 dollár/tonna alumíniumárat tételeznek fel a magyar felhasználónál.) e) A magyar földkéregalkotók természeti vagyonértéke nagyságrendileg véletlenül megegyezik az ország külföldi adósságával. Arra kérdésre, hogy ez a véletlen egyenlőség külföldi adósságunk nagy mértékének, vagy természeti kincseink szerény értékének következménye - mint értelmetlen kérdésre - természetesen nem lehet választ adni. Arra azonban igen, hogy a természeti erőforrások differenciálatlan igénybevételének, adott esetben a politikai indíttatású túlfejlesztéseknek is volt szerepe a nagy külföldi adósság létrejöttében. A kedvező természeti adottságú földkéregalkotóknál keletkezett természeti járadéknak a kedvezőtlen adottságúakra történt átirányítása ugyanis - ahelyett, hogy ez a nemzeti jövedelem abba a létrehozandó korszerű feldolgozóiparba (nóta bene a kedvező adottságú termőföldek termékét feldolgozó élelmiszeriparba) akkumulálódott volna - végül is egyértelműen csökkentette a nemzeti jövedelmet. f) Egyébként nehéz elképzelni, hogy Magyarország teljes nemzeti vagyonértéke ne legyen legalább kétszerese az ország földkéregalkotóinak 25-35 milliárd dolláros, vagyis legalább 3500 milliárd forintos természeti (tehát állóeszközeinek és a telkeknek értékét nem tartalmazó) vagyonértékének, vagyis annak vagyonértéknek, amely egyébként -teljesen véletlenülegyenértékű az ország külföldi adósságával. Eszerint az ország külföldi adóssága meghaladná az ország teljes vagyonértékének a felét. Ez olyan abszurdnak tűnik, aminek csak a fogalmak azonosságának hiánya, avagy gazdálkodásunk igen alacsony színvonala, illetve mérésének tisztázatlansága lehet a magyarázata. 19

g) A kedvezőtlen természeti adottságú földkéregalkotók differenciálatlan igénybevételének korszerűtlen nemzetgazdasági struktúrát indukáló hatását bizonyítják azoka a korábbi vizsgálatok, amelyek szerint, ha például az elmúlt évtizedek során a kedvezőtlen természeti adottságú szénbányák helyett olyan korszerű feldolgozó üzemek létesültek volna, amelyeknek termékeiért a hazai szén drágán termelhető részét import szénhidrogénnel lehetett volna pótolni, akkor nemzeti jövedelmünk az elmúlt évtizedekben - mai tőkeértékben - több tíz milliárd dollárral nagyobb lehetett volna. Bár ilyen számítások más földkéregalkotókra nem készültek, egyes kedvezőtlen természeti adottságú ércbányák (főleg az uránérc bányák) és egyes kedvezőtlen termőföldek igénybevétele -a korszerű feldolgozó-ipari termelés import-ellentételező, illetve export helyettesítő fejlesztésével szemben- szintén jelentős mértékben mérsékelte a nemzeti jövedelmet. A földkéregalkotók hazánkban politikailag túlhajtott, illetve differenciálatlan igénybevétele tehát -az ország évtizedek során korszerűtlenné tett termelési struktúrája egyik elemeként- számottevő mértékben oka annak, hogy az egy főre eső nemzeti jövedelmünk csak egyötöde az osztrákénak és hogy jelenlegi életszínvonalunk alacsonyabb, mint 50-60 évvel ezelőtt. Az előzőekben megfogalmazott megállapítások és következtetések egyébként összhangban vannak azzal az általános tendenciával, amely szerint a technika szerepe a történelmi idő során mindinkább növekszik azokkal a földkéregalkotó természeti erőforrásokkal szemben, amelyek globálisan ugyan továbbra is fontos és alapvető elemei a társadalmi-gazdasági fejlődésnek, de nem annyira a mennyiségük, mint inkább a természeti adottságoktól függően differenciált értékük a meghatározó a technika mindinkább tért hódító dominanciája közepette. Erre ma már klasszikus példák azok az országok (például Svájc és Japán), amelyek - kimagaslóan fejlett feldolgozóiparuk révén - természeti erőforrásokban igen szegény voltuk ellenére is a világ leggazdagabb országai közé tartoznak. 20

Forrásmunkák [1] David Ricardo: A közgazdaság és az adózás alapelve (1810) 1954. Akadémiai Kiadó. [2] Tóth Miklós: A természeti erőfforasok potenciálja és igénybevétel gazdasági értékelésének elvi - módszertani kérdései. 1988. MTA Földrajztudományi Kutató Intézet. [3] Munkabizottság (vezetője: Tóth Miklós): A hazai szén- és ercvagyon kiaknázásának gazdaságosságát meghatározó természeti és külkereskedelmi feltételek. 1988. BKI Kutatási Jelentés. [4] Tóth Miklós: A hazai széntermelés és az import energiahordozók versenye. 1992. Gazdaság és Energetika. [5] Sípos Aladár - Szűcs István: A termőföld árának meghatározása. 1995. Közgazdasági Szemle. 21

A TERMÉSZETI ERŐFORRÁSOK VÉDELMÉNEK OPTIMUMA Valamely természeti erőforrás (légkör, vízvagyon, ásványvagyon, termőföld, erdő, rekreációs potenciál, tájkép) akkor szenved környezeti kárt, ha igénybevételének hatékonyságát (vagyonértékét) valamely más létesítés vagy tevékenység lecsökkenti, avagy ha ez a károkozás a kárelhárítási költségben manifesztálódik. A kárhatás pénzbeli mértékét tehát a kártokozónál keletkező haszon, valamint a kárt szenvedőnél, vagy a kártokozónál felmerülő kárelhárítási költség és a megmaradó kár eredője határozza meg, mégpedig az élettartami prognózis alapján évente keletkező haszon, kár és elhárítási költség előjelhelyesen számbavett mai tőkeértékeként. Ebből az általános definícióból kiindulva több, de legalábbis két alapvető következtetést lehet megfogalmazni: A természeti környezet védelmével kapcsolatos feladatokat és döntéseket -a könnyen téves útra vezető érzelmi és presztízs alapok helyett- csakis a keresztkapcsolatokat térben és időben maradéktalanul számításba vevő műszaki-gazdasági prognózisok és mindenre kiterjedő gazdasági kalkulációk alapján lehet helyesen meghatározni, illetve meghozni. A természeti erőforrások védelme terén nem a kár minimalizálására, hanem a nemzetgazdasági haszon maximalizálására kell törekedni, természetesen a gazdaságilag nem, vagy csak közvetetten kifejezhető hatásokat is megfelelően számításba véve, az egészségre ártalmas környezeti károk megelőzését, illetve elhárítását pedig mindenek elé helyezve. E következtetések nyomatékosan figyelmeztetnek a környezetvédelmi feladatok részben komplex, részben pedig differenciált voltára, nevezetesen arra, hogy a természeti erőforrásokat érintő kárhatásokat sem térben, sem időben nem lehet állandónak tekinteni, a mindenkori környezetvédelmi feladatokat mindig a védendő természeti erőforrások vagyonértéke és kárelhárítási költsége távlatban 23

várható, a természettudományi, a műszaki és közgazdaságtudományi ismeretek alapján prognosztizált alakulásának alapulvételével lehet csak reálisan meghatározni. Ezek figyelmen kívül hagyásának veszélyére és káros következményeire már egy sor történelmi példával is rendelkezünk: Teljesen alaptalannak bizonyultak például azok az aggályok, amelyek az 1930-as években a szénvagyon eltüzelésétől féltették az akkor teljesen szénalapú vegyi- és műanyagipart, és ezért -az ásványvagyonvédelem címén- részben korlátozni, részben az optimálisnál kisebb termelési veszteségre kényszeríteni szándékoztak a szénbányászatot, nem számolva azzal a már akkor is reálisnak minősülő perspektívával, hogy a szénhidrogének bázisán maradéktalanul és jóval olcsóbban lehet kielégíteni az energetikai igényekhez képest egyébként is elenyésző vegyipari alapanyagigényeket. Az 1960-as éveknek a jó minőségű bauxitok termelés-visszafogására ösztönző hazai aggodalma viszont az volt, hogy mi lesz akkor, ha a jó és rossz minőségű bauxitot nem arányosan termeljük ki, és emiatt később a timföldgyárak részére adott bauxit átlagos minősége romlani fog. Noha közben a földtani kutatás újabb jóminőségű bauxitlelőhelyeket is felderített, a bauxittermelés átlagos minősége valóban romlott. Ez azonban egyáltalán nem okozott problémát, hisz közben a timföldgyártási technológia -amint az szintén előre látható volt- olyan mértékben fejlődött, hogy nem csak legyőzte, hanem meg is előzte a bauxit minőségromlásából eredő nehézségeket. De többé-kevésbé a történelmi példák közé sorolható az ország mezőgazdasági termőterületének egészére kiterjesztett azon vitatható környezetvédelmi gyakorlat is, amely az elmúlt évtizedekben - az azonos műszakigazdasági feltételek biztosítása révén - egyformán "védte" a kedvező és a kedvezőtlen adottságú termőföldeket, figyelmen kívül hagyva azt, hogy a kedvezőbb természeti adottságú termőhelyekre koncentrált társadalmi erőforrások lényegesen nagyobb terméshozammal képesek gazdaságosan kielégíteni a társadalmi szükségleteket, mint a műszaki-kémiai fejlesztési hatásokra kevésbé érzékeny kedvezőtlen adottságúak. (Pedig a hozamnövelésnek a műtrágyázással szemben teljesen környezetkímélő lehetőségét jelentő fajtanemesítés és a teljes körű öntözés 24

még figyelembe sem vétetett.) Ennek a differenciálatlan "környezetvédelemnek" egyébként -a szénbányászatban alkalmazotthoz hasonlóan- az volt a vitatható gazdasági ösztönző módszere, hogy a kedvező természeti adottságú termő-, illetve lelőhelyektől elvont nyereséget szinte maradéktalanul átadták a kedvezőtlen adottságúaknak. (így persze -miközben mindkét ágazatban jelentős nemzeti jövedelem semmisült meg- az eredményeket utólagosan kiegyenlít szénbányászatban sem a nyereségeseknek nem volt érdekük növelni a nyereséget, sem pedig a veszteségeseknek csökkenteni a veszteséget.) A jövő technikai fejlődését nem kellően figyelembe vevő szemlélet érvényesült egyébként a kedvezőtlen adottságú szén- és ércvagyonunk már jelzett túlvédelme terén is. Pedig nyilvánvaló, hogy például a világviszonylatban kedvezőtlen természeti adottságú, jórészt már eddig is értéktelen hazai szénlelőhelyek teljesen elvesztik majd értéküket akkor, ha a technikai fejlődés révén a szénhidrogének, a hasadóanyagok, a megújuló energiaforrások, illetve az elektrolizises hidrogén, vagy a magfúzió bázisán előállított villamos energia veszi át az uralkodó szerepet. E prognózis megvalósulása alapvető változást eredményez természetesen a légkört, a termőföldeket és az erdőket érő energetikai károk terén is. (A mezőgazdasági terméshozamokat csökkentő környezeti kárhatások következményeit, illetve elhárításuk költségeit egyébként a hozamnövelés más úton lehetséges növelésének költségeivel is össze kell vetni.) De a műszaki fejlődésnek a vízkutatás, a víztermelőkapacitás-bővítés és a víztisztítás terén várható hatása mérsékelheti azt a valószínűleg túlzott környezetvédelmi aggályt is, amely a Bős-nagymarosi létesítmények kapcsán katasztrofális vízháztartási egyensúlyhiányt prognosztizál. A vízvédelem túlexponáltnak tűnik például azzal a levegővel szemben, amelyet a vízierőmű nem szennyezne, és így a termőföld is mentesülne a fosszilis energiahordozók bázisán keletkező káros emissziótól. A környezeti károk fellépésének, illetve hatásának "életgörbés" megjelenítése természetesen nemcsak a kárt szenvedők, hanem a kártokozók terén is kívánatos. Elég ezzel kapcsolatban utalni arra, hogy a szenek háztartási felhasználása arányának világszerte tapasztalt csökkenése, valamint a káros emissziókat visszafogó 25

(egyébként elég költséges) tüzelőberendezéseknek a hőerőművekben terjedő alkalmazása éppúgy csökkenti a mezőgazdaságot érintő környezeti károkat, mint ahogy a műtrágya- és növényvédőszergyártás és alkalmazás technológiai fejlődése is kitermeli a környezetkímélőbb megoldásokat. Persze ezzel együtt is alapvető követelmény, hogy elsősorban a kedvezőbb természeti adottságokkal rendelkező termőhelyeket kell igénybe venni, hogy így egyrészt minél kisebb legyen az ugyanazon terméshozam eléréséhez szükséges ráfordítás, másrészt minél kevesebb legyen a valóban környezetkárosító kemikáliák bevitele. Az a körülmény, hogy a történelmi tapasztalatok szerint a természeti erőforrások szerepe a társadalmi erőforrásokkal (főleg a technikával} szemben fokozatosan csökken, általában is nyomatékosan hívja fel a figyelmet a környezetvédelmi feladatok időbeli változására, a környezeti kárhatások "életgöbe" vizsgálatának fontosságára. Az ugyanazon végcélt szolgáló természeti erőforrások primer termékei (különféle energiahordozók, ércek, növények) költsége ugyanis a végtermék (villamos energia, fém, élelmiszer) teljes vertikumi költségén belül történelmileg nézve általában csökken, mégpedig főként a primer termék hasznos anyagtartalmának, illetve hozamának növekedése, valamint a tökigényes feldolgozás költségarányának növekedése révén. Hangsúlyozni kell, hogy a bevezető definícióban azonos előjelű tételként szereplő kárelhárítási költség és megmaradó kár csak gazdasági értelemben tekinthető azonos (persze akkor is világosan külön nyilvántartandó) fogalmaknak. Igen lényeges kérdés ugyanis, hogy a megmaradó kár egyáltalán megengedhető-e, illetve van-e lehetőség annak más úton történő, nyilvánvalóan ugyancsak költséget igénylő pótlására. Ilyen eset például a külfejtéses bányászattal a mezőgazdaságnak okozott termelés-kiesési kár, amelyet -mint a rekultiváció befejezéséig megmaradótmás helyről, vagy akár importból lehet az ehhez szükséges költségráfordítással pótolni. Más azonban a helyzet akkor, ha nem közvetlenül mérhető gazdasági károkozásról, hanem például a rekreációs potenciált, nevezetesen a légkört, vagy a vizet érő olyan sérelemről van szó, amely - közvetlenül vagy közvetve - az emberi életet tartósan károsítja, vagy veszélyezteti. Ilyenkor a kár még nagy haszon ellenében és még részlegesen sem maradhat meg. 26

Minthogy a levegő tisztaságának természetes védelmezője a növényzet, illetve ezen belül főleg az erdő, ezért az erdőt (miként közvetlenül a levegőt és a vizet) érintő károkat az előírt mértékig mindenképpen el kell hárítani a kártokozónál jelentkező és erre feltételezetten elégséges haszon terhére. Ha a kártokozónál keletkező haszon erre nem lenne elegendő, akkor nyilvánvaló, hogy a kártokozót meg kell szüntetni, illetve létrehozását mellőzni kell. Ezért van különös jelentősége például a tüzelőberendezések káros emissziói, vagy a mással nem pótolható talajvizek szennyezése ab ovó megakadályozásának, vagyis annak, hogy az ilyen hatású kártokozókat csak akkor szabad működtetni, ha hasznuk fedezi az előírt mértékű teljes kártalanítási költséget. Nyilvánvaló, hogy a fosszilis energiahordozó-bázisú, nóta bene szénbázisú hőerőművet csak akkor szabad telepíteni, ha az emisszió előírt határértéken tartásához szükséges, és valóban működő védelmi berendezések, illetve speciális eltüzelési technológiák egyébként jelentős költsége is megtérül. Minthogy kis egyedi tüzelőberendezések (például háztartási kályhák) esetén az emissziócsökkentés költségei abnormálisan nagyok, ezért a szénbázisú kályhák környezeti kárhatását gyakorlatilag csak azok megszüntetésével, illetve mással történő helyettesítésével lehet elkerülni. A hasadóanyag-bázisú erőművek létesítésével kapcsolatos környezeti hatásvizsgálati kérdés a működési biztonság műszaki-gazdasági feltételeinek teljes, illetve maximális mértékű teljesítése. Ez a feltétel eléggé szubjektív megítélés kérdése, tehát a vitathatóság jellegét és problémáját annak ellenére is magában hordozza, hogy a biztonságos működtetés reális feltételeit a tudomány és a technika ma már eléggé világosan meg tudja fogalmazni. A Bős-Nagymaros jellegű létesítmények feltételezett vízszennyezési kárhatását elsősorban a hatásterület szennyvízcsatorna-hálózatának (egyébként is szükséges) kiépítési költségével, a víznívócsökkentö kárhatásokat pedig a vízszintnövelés ismert technikai megoldásainak, illetve az öntözés megvalósításának költségeivel összevetve kell mérlegelni, a tájesztétikai és turisztikai károkat pedig a 27

rekultivációs költségekkel keli szembeállítani. Az alapvető kérdés tehát az, hogy ezen költségigények fedezetére az árvízveszély-elhárításból, a hajózási lehetőségek megteremtéséből és a villamosenergia-termelésből származó haszon mennyire és milyen biztonsági valószínűséggel elegendő, most már természetesen az eddig beruházott összegeket és a visszarendezés költségeit is megfelelően számításba véve. A Bős-Nagymaros jellegű létesítmények környezeti hatásvizsgálata során tehát szintén nem szabad megmaradó kárral számolni, a kalkulációkat a teljes kárelhárítás igényéből kiindulva kell elvégezni, és a döntést ennek megfelelően meghozni. (Sajnos az ilyen komplex környezeti hatásvizsgálat megbízható gazdasági mérlege mindmáig nem készült el.) A természeti erőforrásokat érintő környezeti kárhatások számbavétele és az ellenük való védekezés tehát csak nagyon komplex, és a várható fejlődést megbízhatóan prognosztizáló szemlélet érvényesítésével alakítható ki nemzetgazdaságilag helyesen. Fontos eleme ennek az, hogy a mai generációnak nem csak joga, hanem kötelessége is elsősorban a kedvezőbb természeti adottságú lelő- és termőhelyeket igénybe venni, és védeni, mert csak így képes anyagi fedezetet teremteni ahhoz a technikai bázishoz, amelynek segítségével a későbbi generációk legyőzhetik a természeti erőforrások kedvezőtlenebb adottságait is, illetve megteremthetik a megelőzőnél, végül is korszerűbb és kisebb társadalmi ráfordítással előállítható helyettesítő nyersanyagoknak a szükségletet maradéktalanul kielégítő forrásait. Végül ismételten fel kell hívni a figyelmet a preventív környezetvédelem kiemelt jelentőségére, és ennek keretében a különböző (köztük a természeti erőforrások igénybevételére irányuló) ipari beruházások elhatározása előtt elkészítendő környezeti hatásvizsgálatok fontosságára, a jelzett prognosztikus haszon - kár költség vizsgálatoknak a létesítési döntéseket megelőző elvégzésére, beleértve természetesen a természeti erőforrástermékek (energiahordozók, mezőgazdasági nyersanyagok) világpiaci árának, illetve világkereskedelmi feltételeinek távlatban várható alakulását is. Vonatkozik ez a vizsgálati igény a meglevő létesítmények által okozott károk elhárításával kapcsolatos 28

döntéselőkészítésekre is. E prognosztikus környezeti hatásvizsgálatokat természetesen nem csak az egyes beruházások eldöntését megelőzően kell elvégezni, hanem az egyes ágazatokra és a nemzetgazdaság egészére vonatkozó távlati fejlesztési programok kidolgozásának keretében is. Hangsúlyozva, hogy a hatékony, illetve a nemzetgazdaságilag optimális környezetvédelmi célkitűzések és döntések érvényesülésének fontos feltétele az olyan gazdasági szabályozórendszer kidolgozása és működtetése, amely a végrehajtókat kellően érdekeltté teszi a nemzetgazdasági célok megvalósításában. Forrásmunkák [1] Tóth Miklós: A természeti erőforrások potenciálja és igénybevétele gazdasági értékelésének elvi-módszertani kérdései. 1988. MTA Földrajztudományi Kutató Intézet kiadványa. [2] Tóth Miklós - Faller Gusztáv: A környezetvédelem gazdasági szabályozásának alapjairól. 1994. OTKA kézirat. 29

A BÁNYAJÁRADÉKELVONÁS DIFFERENCIÁLÁSA Az 1993. évi Bányatörvény -amely a természeti járadék definíciójának hiányában nem választja szét a bányajáradék és a bányajáradékelvonás fogalmáta működő bányák esetében nem teremt kapcsolatot az ásványvagyonnak a természeti adottságoktól függő értéke és a bányajáradékelvonás mértéke között, szemben például a termőföld természeti adottságait komplexen kifejező aranykorona-érték (vagy termőhelyi értékszám) függvényében rögzített földjáradékadóval. A művelés alatt álló lelőhelyek differenciálásának hiányában a jelenlegi bányajáradékelvonás azonos mértékben érinti a kedvező és a kedvezőtlen természeti adottságú lelőhelyeket. így azokat a bányákat is terheli bányajáradékelvonás, amelyeknél bányajáradék egyáltalán nem képződik, tehát az említett "jogtalan"' bányajáradékelvonást számos esetben vagy a vertikum, vagy a költségvetés kénytelen fedezni. A kedvező természeti adottságú bánya /adott esetben magánvállalkozó tulajdonos) viszont indokolatlan előnyhöz jut. A jelenleg nagyvállalatokhoz tartozó bányák, illetve termelőhelyeknek akár a privatizáció keretében, akár attól függetlenül várható fokozottabb önállósodása tehát kényszerítőleg fog hatni a bányajáradékelvonás jelenleg megoldatlan differenciálására is. Nyilvánvaló, hogy a bányászati ágazatot mindenképpen hátrányosan érintő bányajáradékelvonás -mint a más ágazatoknál nem jelentkező sajátos költségtehercsak akkor fogadható el az érintettekkel, ha világosan meg van fogalmazva annak nemzetgazdasági és közgazdasági indokoltsága, illetve szabályozó szerepe, vagyis ha nem kelti egy indokoltan és igazságtalan állami "sarc" érzetét. Meg kell jegyezni, hogy közgazdaságilag és nemzetgazdaságilag egyaránt helytelen irányba terelte a bányajáradékelvonás alapjainak és módszerének kialakítását az a földtani szemlélet, amely az állami bevételeket - közvetett öncéllal - mindenáron növelni kívánó bányajáradékelvonás fő funkcióját a már szinte teljes 31

egészébe vállalati szférába tartozó földtani, illetve ásványi nyersanyagkutatások finanszírozásában jelölte meg. De ugyanígy nem helyes irányt támogatott az a pénzügyi vélemény sem, amely szerint a bányajáradékelvonás alapja nem a természeti alapon képződő különbözeti bánya'áradék, hanem az állam által szabadon érvényesíthető fizettetési jog. A természeti járadékelvonás alapjainak és szerepének tisztázatlanságára utal többek között az is, hogy a kormányzat gyakorlatilag ugyanabban az időpontban vezette be a bányajáradékelvonást, mint amikor megszüntette az évszázados földjáradékadót. Mint ahogy a szénhidrogén-bányászati KÜTEFA, az állami vagyonhasználati díj és a bányajáradékelvonás tartalmi azonosításának, illetve elhatárolásának hiánya is az elvi alapok tisztázatlanságát jelzi és a gyakorlat nehéz áttekinthetőségét eredményezi. Hasonló probléma a geotermikus energiatermelés többszörös adóztatása is. A sajátosságok azonosságából következik, hogy a bányajáradékelvonás megállapításának gyakorlati módszerét a természeti erőforrások minden fajtájára kiterjedő azonos gazdaságelméleti alapok érvényesítésének keretében kell kidolgozni. A természeti járadék A természeti eröfforások járadékelvonása gazdaságelméletileg és nemzetgazdaságilag egyaránt helyes megállapítása érdekében abból indulunk ki, hogy a természeti erőforrások igénybevétel során - a gyáriparéval azonos jellegű tőkejáradékon felül - egy olyan tartós különbözeti (természeti) járadék is keletkezhet, amelynek forrása a kérdéses lelő- illetve termőhelynek a társadalmi szükségletek kielégítéséhez nem nélkülözhető legkedvezőtlenebb forrásokénál kedvezőbb természeti adottsága. 32

A természeti erőforrások végességéből, valamint az egyes lelő-, illetve termőhelyek eltérő természeti adottságaiból következik, hogy - a gyáripari termékek előállításának általában az átlagos költség körül mozgó árcentrumával szemben - a természeti erőforrások termékeinek értékét a társadalmi szükségletek kielégítéséhez nem nélkülözhető legkedvezőtlenebb természeti adottságú (adott esetben a világpiaci árral determinált) lelő-, illetve termőhelyei azonos használati értékre korrigált termelési költsége határozza meg. Ezekhez képest a náluk kedvezőbb természeti adottságú lelő-, illetve termőhelyek tartós különbözeti (a továbbiakban természeti) járadékkal rendelkeznek. E tekintetben semmi különbség nincs az in situ meg nem újítható ásványvagyon, a közvetve újrahasznosító vízvagyon és a megújítható termőföld között. Amíg tehát - ha a munkaerő-hozadékkal külön nem számolunk - a gyáripari objektumok nyereségét kizárólag a közvetlen és közvetett tőkejáradék alkotja, addig a természeti erőforrások hasznosítására létesült objektumok (bányák, vízművek, mező- és erdőgazdasági üzemek, stb.) teljes nyerségén belül, a tőkejáradékon felül, a természeti adottságok relatíve kedvező voltából származó természeti járadék és keletkezik, illetve keletkezhet. A természeti járadékot tehát -legalább is a tervezés stádiumában- el kell választani a természeti erőforrás igénybevételéhez szükséges állóeszközök megfelelő mértékű (a bankkamatot, az átlagos profitrátát és a kockázatot magába foglaló, inflációmentesen például 8-10 %-ra tehető) kalkulációs kamatlábbal számbavett azon tőkeköltségtől, amely megfelel a beruházó vállalkozó által joggal elvárt tőkehozamnak, tőkejáradéknak. A természeti és a tőkejáradék elkülönítése szükségességének, illetve a természeti járadékelvonás földtulajdonosi, valamint a természeti járadékelvonás állami jogosságának a közgazdaságtan klasszikusai által történő elismerése feljogosít arra, hogy - a további fogalom-meghatározások és indokok alapján - a természeti vagyont akkor is kvázi állami vagyonnak tekintsük, ha az valójában szabad jószág, vagy magántulajdon. 33

A természeti járadékelvonás Amíg a gyáripari termelés esetén az elvárható tőkejáradék csak az átlagosnál korszerűbb termékből, termelési módból és hatékonyabb marketing munkából származó átmeneti extraprofittal egészül, illetve egészülhet ki, addig az előzők szerint a természeti erőforrások igénybevétele esetén van, illetve lehet a teljes nyereségnek egy olyan tartós extraprofit jellegű része is, amelynek forrása nem a beruházott tőke, illetve annak az igénybevett munkaerő közbejöttével történő eredményes működtetése, hanem a lelő-, illetve termőhely kedvező természeti adottsága. Ennek a természeti járadéknak a teljes nyeresége belül maximálisan lehetséges arányát a később definiált természeti és összes vagyonérték aránya fejezi ki. A számbavétel módszertani kényszerből eredő ezen konvenció szerint tőke "csak" a tőle jogosan elvárható tőkejáradékot produkálja, a természeti erőforrás igénybevételéből származó extraprofit teljes egészében a viszonylag kedvező természeti adottságokból fakad. Eszerint az állóeszközök alkotta tőkejavak elvárható hozadékán felül jelentkező nyereség nem a vállalkozó (termőföld esetén a földtulajdonos, vagy bérlő) eredményesebb munkájának következménye, hanem az egyébként "szűkmarkú" természet olyan ajándéka, amelyre, illetve amelynek egy részére a társadalmat megtestesítő állam igényt tarthat, függetlenül attól, hogy szabad jószágról, állami szövetkezeti, vagy magántulajdonban lévő természeti erőforrásról van szó. Ez a meggondolás képezi alapját a természeti járadékelvonás (a tartalmában teljesen azonos bányajáradékelvonás és a földjáradékadó) rendszeresítésének. A magyar mezőgazdaságban az évszázados földadó, a szénbányászatban a vállalatok közötti több évtizedes eredménykiegyenlítés, a szénhidrogénbányászatban pedig a KÜTEFA, illetve újabban a bányajáradékelvonás révén érvényesülő ilyen joggal a világ országainak csak egy része él, főleg a koncessziós díj, illetve a royalti formájában. Az országok zöme megelégszik azzal, hogy a természeti járadékból eredő nagyobb vállalati nyereségnek - a proporcionális általános nyereségadó révén - az állam úgyis részese lesz, vagyis hogy a természeti adottságok kedvezösségéböl származó nyereségből automatikusan részesedik. 34