Dr. Bodrogi Bence Péter Gazdaságtörténet BSc oktatási segédanyag 2015
Tartalomjegyzék Magyarország gazdaságtörténete a kezdetektől 1950-ig... 3 Gazdálkodási élet az Államalapítás előtt... 3 A korai Árpád-kor gazdasága... 6 Változások a XIII. századtól... 8 Gazdaság a vegyesházi királyok idején (1301-1526)... 9 A török kori Magyarország gazdasága... 13 Magyarország gazdasága a felvilágosult abszolutizmus időszakában... 14 Pénzpolitika, az első központi bank létrehozása... 17 Változások a reformkor és a neoabszolutizmus idején... 19 A feudális államrend tőkés átalakítása... 21 A Kiegyezés (1867) gazdasági hatásai... 24 A korona pénzrendszer bevezetése... 26 Az első világháború és következményei, a gazdaság helyzete a két világháború között... 29 A pénzrendszer reformja, a pengő bevezetése... 32 A gazdasági világválság hatásai, állami beavatkozás, fegyverkezés... 34 Magyarország a második világháborúban... 35 A nemzetgazdaság második világháborús veszteségei és a stabilizáció időszaka 1944-1946... 36 A pengő inflációja, a forint bevezetése... 38 A gazdasági rendszer átalakítása 1946-1950... 40 A tervgazdálkodási rendszer bevezetése, az első ötéves terv eredményei és ellentmondásai... 41 Irodalomjegyzék... 44 2
Magyarország gazdaságtörténete a kezdetektől 1950-ig Gazdálkodási élet az Államalapítás előtt A magyarság mint az a finnugor őshaza elmélet alapján ismeretes az urali népek közé tartozik. Az egységes népcsoport felbomlása a szamojédok őseinek keletre vándorlásával az i. e. 4. évezredben kezdődött, az i. e. 3. évezredben a nyelvi közösség is megszűnt. Az ezután következő évszázadokban a finnugor népből folyamatosan váltak ki népcsoportok, melyek egy része nyugatra, más része keletre vándorolt. Az ugorok melyek a magyarság elődeit is magában foglalták az Uraltól keletre, az Ob-Irtis-Tobol folyók vidékén telepedtek le. A gazdálkodási élet kezdetei ebben az időszakban, az i. e. 2. évezred idején alakultak ki. Az ugorok feltehetően déli népekkel való kapcsolatok révén elsajátították a földművelés és az állattartás alapjait, ezzel áttértek a termelő gazdálkodásra. Szintén erre a korszakra tehető a fémművesség megjelenése, kőeszközök helyett fokozatosan bronzeszközök használatára tértek át. Az i. e. 2. évezredben az ugor népek felbomlottak, és egy részük vándorlásnak indult. Ennek oka vitatott, de feltehetően éghajlati változásokkal magyarázható, ugyanis a klíma ekkor szárazabbá vált, ami az élelemszerzést vagy az élelemtermelést nehezebbé tette. Az északi ugorok észak felé indultak, míg a délebben élők megpróbáltak alkalmazkodni az új körülményekhez a termelő életmód ezt már lehetővé tette. Az i. e. 1. évezred elején újabb éghajlati változás történt, a száraz korszakot hidegebb, csapadékosabb váltotta fel. A magyarok (ősei) ekkor váltak ki végleg a déli ugor népcsoportból, és dél, illetve nyugat felé vándoroltak. Az i. e. V. században letelepedtek a Volga és a Káma folyók környékén, ahol mintegy ezer évet töltöttek (ezt a területet, amelyen a mai Baskíria helyezkedik el, nevezte el Julianus barát 1235- ben Magna Hungariának). A letelepedés lehetővé tette a mezőgazdasági termelés fellendülését, amely a vándorló életmód alatt nem fejlődhetett. Ugyanakkor jellemzővé a legeltető állattartás vált, mivel a kor kezdetleges gazdálkodási rendszerében a nem kis mértékben a mezőgazdasági termelőeszközök fejletlen jellege miatt az állattenyészés jóval jövedelmezőbb volt a növénytermesztésnél. A csapadékosabb tájak az állattartás szempontjából mindenképpen előnyösebbnek számítottak, mivel a legeltetéshez illetve az állatok itatásához lényegesen kevesebb utat kellett megtenni. A szárazabb vidékek nem kedveztek a nomád állattartásnak, egy esetleges aszály pedig súlyos csapást jelentett, mivel az állatállomány jelentős része elpusztulhatott. Bár a gazdálkodás alapja 3
így meglehetősen bizonytalan volt, kedvező esetben mégis felhalmozódhatott egy-egy nagyobb család tulajdonában nagy állatállomány. Ez a korábbi közösségi társadalom felépítésének, alapszabályainak végét is jelentette: már nem közösségi tulajdon volt, hanem magántulajdon. A lassan bomlásnak induló törzsi-nemzetségi társadalom vagyoni különbségei amely jóval később a feudális társadalmi berendezkedésben is tükröződött ekkor kezdtek kialakulni. Az i. sz. III. századtól ismét jelentős népvándorlás zajlott le, melynek során Belső-Ázsiából nomád népek vándoroltak nyugat felé (hunok, avarok, türkök, kazárok). Emiatt a magyarok is nyugatra vonulni kényszerültek, az V. század körül Levédiában 1 telepedtek le, majd a VII. század körül Etelközbe (a Don folyó vidéke, a mai nyugat-ukrajna és Moldva területe) vonultak. A keletről érkező nomád hódítók a kor viszonyaihoz képest erős katonasággal rendelkeztek, és több nép birodalmat alapított, amelyekkel a magyar törzsszövetség is szoros kapcsolatba került. Ezek közül ekkor legerősebb a Kazár Birodalom volt, amely befolyását erősen kiterjesztette a magyar törzsekre. Ennek a befolyásnak jellemző példája a hatalmi berendezkedés, azaz a kettős fejedelemség átvétele volt. A kettős fejedelemségben a szakrális tisztelet övezte, de valós hatalom nélküli főfejedelem a kende, a hadsereg parancsnoka, egyben a kormányzói feladatok ellátója azaz a hatalom tényleges birtokosa a gyula volt. Az Etelközi tartózkodás viszonylag rövid volt, mivel a IX. század második felében keletről a besenyők folyamatosan támadták a magyarok szálláshelyeit. A Kárpát-medencébe vonulást, azaz a honfoglalást a törzsszövetség amelynek ekkor hét magyar, és három kabar törzs volt tagja emiatt határozta el. A bevonulásra az általánosan elfogadott történelmi szemlélet szerint 895-ben került sor. A Kárpát-medence birtokba vétele rövid idő alatt lezajlott, az itt élő népeket meghódították a magyar törzsek. A honfoglalók lélekszáma vitatott, de a magyarok lélekszámát 400 ezerre, a korábban itt élő lakosok számát 200 ezerre lehet becsülni. Az Ural hegységtől a Kárpát-medencéig tartó hosszú út mint láttuk a gazdálkodás szempontjából is sok változást hozott. A honfoglaló magyarok nem voltak tisztán nomádoknak tekinthetők, mivel ismerték a földművelést, és ekkor már sokan ezen a gazdálkodási formán keresztül biztosították megélhetésüket. A vándorló nomád életformához illeszkedett az állatállomány összetétele, hiszen a jószágok egy része nem volt képes lábon nagyobb távolságokat megtenni. A vándorlások idején a főbb állatok a ló, a juh, a kecske, a szarvasmarha voltak, a letelepedést követően kezdett a sertés és baromfiállomány is gyarapodni. A Kárpát-medence alapvetően kedvezett a letelepedett 1 A terület Levedi törzsfőről, fejedelemről kapta a nevét. 4
életformának, mivel az itteni csapadékosabb klíma kisebb területen is lehetővé tette az állattartást. A talaj mezőgazdasági termelésre is alkalmas volt, az itt élő szláv őslakosság pedig értett vélhetően a magyar törzseknél fejlettebb szinten a földműveléshez. A honfoglaló magyar törzsek bomló nemzetségi társadalmat alkottak, melyben az emberek szélesebb rokoni közösségekben éltek. A törzs- és nemzetségfők a rokoni közösségek gazdagabb tagjai voltak, a lassan kialakuló feudális szemléletnek megfelelően örökletesen töltötték be tisztjüket. A vagyont ebben az időszakban továbbra is főként az állatállomány testesítette meg, mert a földhasználatban még nem volt ismert a magántulajdon. A magyar fejedelemség amely legkésőbb 904-ben, Kurszán kende halálával megszűntette a kettős fejedelemség intézményét a X. század első évtizedeiben még nem volt szervezett államnak tekinthető. A keleti határon folyamatos védelemre szorítkozott a támadások ellen, nyugat felé viszont kalandozó hadjáratokat szervezett. A kezdeti sikereket melyek a nyugaton addig ismeretlen harcmodorral voltak összefüggésben vereségek követték. A merseburgi (933), majd az augsburgi (955) csatavesztések után a magyar portyázások ideje végleg lejárt. Géza fejedelem (972-997) belátta, hogy a megerősödő Német-római Birodalom, 2 illetve a Bizánci Birodalom felmorzsolhatja a Kárpát-medencei magyarságot, emiatt megkezdte a fejedelemség nyugati feudális mintára történő átszervezését, lényegében azt a folyamatot, amit államalapításnak nevezünk. Ennek fontos eleme volt a nyugati kereszténység felvétele, amelynek révén a magyarság az európai civilizációhoz kapcsolódott. Az államszervezés hosszú feladatának nagyobbik része azonban Géza fejedelem fiára, Istvánra (pogány nevén Vajkra) hárult. Az államalapítás egyik legfontosabb momentumára, István királlyá koronázására 1000 karácsonyán (vagy 1001. január 1-én) került sor. A királyság létrehozásával a nyugati államok elismerték Magyarországot a keresztény Európa részének. István nyugati mintára szervezte meg az állam- és közigazgatást. Az ország területét megyékre (vármegyékre) osztották, melynek élén az ispán állt. Mivel az államalapítás elválaszthatatlan volt a kereszténység felvételétől, az egyház, az egyházi közigazgatás megszervezése is ekkor történt István tíz püspökséget hozott létre, és bevezette az egyházi tizedet, azaz dézsmát, mint általános adófajtát. Az államalapítás magával vonta a földmagántulajdon fogalmának megjelenését, a nyugati hűbéri rendszertől eltérő, de mégis feudális államszervezet felépítésébe illeszkedő módon. Magyarországon a földbirtokkal a király egy-egy híve katonai vagy egyéb szolgálatait jutalmazta, azaz az adományt nem kötötte feltételhez. Az új tulajdonos ugyanakkor nem 2 A Német-római Birodalmat I. Ottó alapította 962-ben. 5
rendelkezett teljesen szabadon a kapott földdel, az törzsközösségi hagyományok szerint a földet eladni, tovább ajándékozni nem tudta amennyiben a tulajdonos nem rendelkezett leszármazottal, sem vele egy nemzettségbe tartozó rokonnal, a föld visszaszállt a király tulajdonába. Ezt a hagyományt véglegesen Nagy Lajos király uralkodása alatt, 1351-ben emelték törvényi szintre, ez az ősiség törvénye. Az államalapítás, feudális berendezkedés törvényi alapjainak megteremtése után természetesen hosszú időnek kellett eltelnie, hogy a társadalom egésze az új rendbe illeszkedjen. A korábbi közösségi jószágokat csak fokozatosan a XIV. századig bezárólag osztották fel. A korai Árpád-korban az ország legnagyobb földbirtokosa a király lett, lényegében az összes ismert földterületre kiterjedően. Ez a földterület a fejedelmi család régi javaiból, az ellenálló (pogány) törzsfőktől és nemzetségfőktől elvett földekből állt. A kora Árpád-kori társadalom két nagy csoportra oszlott: közszabadokra és lényegében rabszolgáknak kezelt szolgákra. A közszabadok között mint láttuk már az államalapítás előtt nagyobb vagyoni különbségek alakulhattak ki, ez a folyamat a XI. században fokozódott. A gazdag közszabadok nagy földbirtokkal rendelkeztek, egy vagyoni szint felett már lényegében együtt irányították a királlyal az országot. A szegények viszont fokozatosan elveszítették függetlenségüket, kénytelenek voltak valamely földesúr, azaz gazdag közszabad birtokára letelepedni. Ez a folyamat is természetesen fokozatosan ment végbe független közszabadok végleg csak a XIV. században tűntek el. A földesúri területen letelepedett közszabad földet kapott, ezért a földesúr cserébe feudális szolgálatokat (robotmunka, adóként terméshányad átadása, szállítás, esetleg katonáskodás) várt el azaz a klasszikus földesúr-jobbágy viszony alapjai így alakultak ki. A szabadok mellett másik társadalmi csoportot a szolgák alkották. Ez mai fogalmaink szerint rabszolga kategória volt: lényegében vagyontárgyaknak számítottak, adták-vették őket ha valakinek pl. megölték a szolgáját, a jog szerint az árát kellett csupán megtéríteni. A korai Árpád-kor gazdasága A mezőgazdaság ebben a korszakban mint a korai feudális államokban általában kiemelkedő jelentőséggel bírt. Az állattartás szerepe a XI. XIII. században fokozódott, mind a gazdag szabadok (későbbi nemesség) gazdaságaiban, mind a szegény szabadok (későbbi jobbágyság) tenyésztettek haszonállatokat. A nomád időszak vándorló, teleltető legeltetési módja a letelepedéssel megszűnt, de a XI. században még mindig a szilajtartás a jellemző, emiatt az állatállomány szaporulata még viszonylag alacsony. Az Árpád-korban a 6
növénytermesztés szerkezete lassú átalakuláson megy át. A honfoglalást követő alacsony népsűrűség miatt kezdetben bőségesen volt szabad földterület, így vadtalajváltó gazdálkodás folyt, azaz egy földterületet addig használták, amíg az legfeljebb 2-3 éven belül ki nem merült, ezután valamivel arrébb vándoroltak, területet váltottak. A szervestrágyázás földjavító hatása ekkor már ismert volt, így a kimerült területre ráengedték az állatokat azaz az állattenyésztés elválaszthatatlan volt a növénytermesztéstől. Ez a módszer természetesen csak részben tette lehetővé a letelepedést, mindig a művelt területek közelébe kerültek át a lakóházak, melyek ekkor még részben földbe ásott építmények voltak. Szabályozott talajhasználatra a XIII. század során tértek át. A földesúri mezőgazdasági üzem figyelembe véve a római korhoz képest fejletlen áruforgalmi és pénzviszonyokat főként önellátásra rendelkeztek be. A mezőgazdasági üzemet ekkor praediumnak hívták, ami voltaképpen földesúri (illetve kezdetben egyházi vagy királyi) házi gazdaság. A praediumhoz többféle földterület tartozott, viszont eleinte mindegyik közvetlenül a tulajdonos kezelésében állt. A praedium összes munkáját szolgák végezték, akiknek nem volt saját földjük, nem gazdálkodtak önállóan. A munkáért cserébe a földesúr élelmet, használati jószágokat (pl. ruházat vagy szerszámok) biztosított számukra. Ez a termelési forma a XI.-XII. századra fokozatosan megszűnt illetve átalakult, mivel a földbirtokosok felismerték, hogy a szolgák munkája hatékonyabb, ha a földesúri kötelező munka mellett saját használatra földet kapnak. Ez a használat a feudális rendben tartós maradt, a földesúri tulajdon fenntartása mellett szolgai, jobbágyi családon belül örökíthető volt. A termőföld tulajdona, vagy legalábbis jogilag erősen védett tartós használata jelentős személyes érdekeltséget eredményezett ez a jelenség még a XX. században is meghatározó volt a magyar agrártársadalomban. A földhasználatért cserébe amely ebben az időszakban akár a vagyonosodást is lehetővé tehette a jobbágyok különböző formákban megjelenő díjtételekkel, adókkal tartoztak. Ezeket egységes néven terragium -nak nevezték. A kezdeti feudális időkben a földesurak adóként főként terméshányadot szedtek be, illetve kötelező mezőgazdasági munkára, azaz robotra, és szállításra, azaz fuvarra kötelezték szolgáikat. Az utóbbiakra azért volt szükség, mert a föld egy része (legtöbb helyen nagyobbik része) földesúri terület maradt, ezt a földet nevezték allódiumnak. Az önellátó profilú feudális gazdálkodás csak korlátozottan tette lehetővé a kereskedelem, a pénzgazdálkodás fejlődését, ugyanakkor a korszakban már létezett külkereskedelem is. Az államalapítást követően Magyarország főként észak-európai országokkal, valamint a Kijevi Nagyfejedelemséggel, és a Bizánci Birodalommal tartott fenn erősnek mondható kereskedelmi kapcsolatot. A főbb magyar külkereskedelmi termékek természetesen főként mezőgazdasági 7
portékák voltak: gabonafélék, bor, méz, illetve szarvasmarha, állatbőr. Ezek mellett a könnyen hozzáférhető ásványkincsek is kiviteli cikkek voltak (ezüst, vas). A belkereskedelem az önellátó profil illetve a gyengén szervezett árucsere miatt lényegesen fejletlenebb volt. A belső árucsere fő fórumai a helyi piacok voltak, nagyobb vásárokat hetente tartottak. Utóbbiak szervezése hosszú idáig királyi privilégium volt csak királyi birtokokon tarthatták őket, természetesen árusítási illeték mellett. A piaci vámok kezdetben az uralkodót illették, később a királyi kincstár folyamatosan jelentkező pénzügyi zavarai miatt megindult ezek elzálogosítása, szolgálat fejében történő elajándékozása is. Az árucsere eszközének, a pénznek használata az önellátó profil dominanciája miatt csak lassan terjedt el. Az első érmék ugyanakkor már Szent István idején megjelentek, az első dénárokat közvetlenül megkoronázása után forgalomba helyeztette. Az államkincstár anyagi zavarait egyértelműen jelző pénzrontás Magyarországon a XII. századtól jelenik meg. A királyi jövedelmeknek a feudalizmus idején két fő típusát különböztetjük meg. A domaniális jövedelmek a királyi birtokok hozamából származik, kezdetben sokszor nem pénz, hanem az udvartartás igényeit kielégítő mezőgazdasági termékek és iparcikkek formájában folyik be. A regálé jövedelmek a bevételek azon fajtái, amelyek királyi felségjog alapján jártak az uralkodónak. Ezek általában vámok, adók, illetékek formájában jelentkeznek, így pl. pénzverési, bányászati, és mindenféle vámszerű jövedelmet szoktunk ide sorolni. A természeti gazdálkodás viszonyai között a királyi bevételek oroszlánrésze domaniális jövedelem volt, a regálék a XII. századtól kezdenek teret nyerni. Ebben az is jelentős szerepet játszott, hogy a királyi földterületek jelentős részét ekkorra már eladományozták. A földterület csökkenésével a királyi hatalom is fokozatosan gyengült. Változások a XIII. századtól A XIII. század jelentős gazdasági változásokat hozott, melyet lényeges társadalmi változások is kísértek. Ebben az időszakban, 1241-ben érte az országot történelmünk egyik legnagyobb csapása, a tatárjárás az okozott pusztítás mértéke közismert, a lakosság mintegy 15-20%-a, más becslések szerint mintegy 50%-a elveszett. Ez minimálisan 400 ezer, rosszabb esetben több mint milliós veszteség volt. Ezt az emberveszteséget az ország azonban viszonylag hamar kiheverte, részben a természetes szaporulat, részben a betelepülések következtében. Változott a településszerkezet is a korábbi praediumok vagy faluvá fejlődtek, vagy elnéptelenedtek. A falvak ekkor nem voltak nagyok, 10-15 háztartással rendelkeztek. 8
A században jelentősen megváltozott társadalom felépítése, lényegében eddigre szűntek meg az ősközösségből örökölt viszonyok maradványai is. A feudális rendnek megfelelően kialakult a nemesség és a jobbágyság. A kiváltságokkal rendelkező nemesség több társadalmi csoportból jött létre, a módosabb vagy kimondottan gazdag közszabadokból, és a király közvetlen környezetébe tartozó, hadviselő királyi szerviensekből. Ez a két csoport annyiból közös jogi helyzetben volt, hogy felettük a király bíráskodott. 3 Az egységes jobbágyság a földesúri birtokok számának és területének növekedésével alakult ki. A királyi birtokok eladományozásával a magánbirtokosok gazdálkodása vált dominánssá, ezeken gazdálkodás pedig mint láthattuk hamar lebontotta a régi praediumok rendszerét, azaz nem rabszolgamunkával, hanem terményhányadot fizető és robotmunkát végző önálló gazdálkodókkal került az allodiális föld a továbbiakban megművelésre. A jobbágyok felett a földesuruk bíráskodott, ez a közismert úriszék intézménye. Ha az úriszék pallosjoggal is kiegészült, akkor a földesúr akár halálos ítéletet is hozhatott. Az ipar is jelentős változáson ment át. Egyik fontos termelési ágazat, a bányászat szintén a XIII. században honosodik meg. 4 A fejlődést több, elsősorban a Német-Római Birodalomból hozott technikai újítás tette lehetővé. Így pl. megoldották a víztelenítés kérdését, éppen vízenergiával működő emelőszerkezet segítségével. A kereskedelem fejlődése az iparűzők számára lehetővé tette, hogy megélhetésüket csak az iparból biztosítsák. Ez pedig a városok fejlődését eredményezte, ugyanis az iparűzők beköltöztek a városokba. A mesteri iparűzés elterjedése magával vonta a céhek megjelenését, melyek közül az elsők a XIV. században jöttek létre. A céhek voltaképpen érdekvédelmi, kamarajellegű szervezetek voltak, egy-egy település (vagy nagyobb terület) kézműveseit védték a külső konkurenciával szemben. Gazdaság a vegyesházi királyok idején (1301-1526) Az Árpád-ház kihalását (1301) követően évtizedes, belharcokkal tűzdelt interregnum köszöntött Magyarországra, amely Anjou Károly Róbert (Caroberto) trónra kerülésével ért 3 Természetesen a király nem tehette meg, hogy az összes vitás-peres ügyben maga bíráskodjon, a nemesi rend egyetértésével ezt a feladatot több más nagyrangú tisztséget viselő főnemes is elvégezhette (nádor, országbíró, stb. 4 Természetesen gyepvasércet vagy földfelszínhez egészen közel lévő egyéb érceket korábban is termeltek és feldolgoztak, itt a mélyebb műveléses bányászatról van szó. 9
véget. 5 A tartományurak leverése, hatalmának megszilárdítása után rögtön hozzálátott az államháztartás átszervezésének. A feudális középkorban természetesen nem létezett gazdaságpolitika vagy gazdaságfilozófia, az állami bevételek és kiadások alakítása meglehetősen egyszerű alapokon nyugodott, az állam a gazdasági folyamatokba minimálisan (ha egyáltalán) avatkozott csak be. A gazdaságirányításnak szinte csak egy elemét igaz, talán legfontosabb elemét tartották az uralkodók kézben, a pénzpolitikát, erre főként az érmekibocsátási monopólium adott lehetőséget. A XIII.-XIV. század ezen a téren is gyökeres változásokat hozott. Ekkorra ugyanis a földbirtokok tulajdonszerkezete a korai Árpád-korhoz képest a hűbéri adományozások miatt jelentősen átalakult. Bár ebben a korszakban még mindig tekintélyes birtokvagyon volt királyi tulajdonban Károly Róbert a túlerősödött tartományurak leverésével sok területet vissza is szerzett ezek (domaniális) jövedelme az állami kiadásokat már nem, vagy csak szűkösen fedezte. A király belátta, hogy az állami birtokok arányának növelésére már hosszabb távon sincs esély, ezért másféle bevételekre kellett alapoznia az államháztartást. Változtatva a korábbi uralkodói szemléleten, bevételi forrásait főként regálé-jövedelmekre alapozta. Az egyik jelentős változás a korszakban a bányászat térnyerése volt. Az ásványkincsek ekkor főleg fémek kitermelése, birtoklása a magyar hagyomány és szabályozás szerint királyi jog volt, függetlenül attól, hogy a föld kinek a tulajdonában illetve birtokában, kezelésében állt. Ha valaki a földjén bányászható ércet talált, az uralkodó rendszerint elcserélte azt a földet egy másikra azaz a földtulajdonos nem volt érdekelt az ércek utáni kutatásban. Károly Róbert szakított ezzel a bányászatot egyáltalán nem serkentő gyakorlattal. Az ércet rejtő földet nem vette el, és a bányabér (más néven urbura, királyi adófajta) egyharmadát a föld tulajdonosának adta. Így mind a földesúr, mind a vállalkozó kedvű bányászok érdekeltté váltak újabb a lelőhelyek utáni kutatásokban. Az intézkedés hatására XIV. században sok helyen nyíltak meg arany, ezüst és rézbányák, jelentős hozammal lényegében a felvidéki bányavárosok ekkor alapultak. Magyarország nemesfémtermelése ebben az évszázadban volt a legjelentősebb évente kb. 1000-1500 kg arany kitermelésével Európában az első, 8000-10000 kg ezüst kitermelésével a második helyen állt. Ugyanakkor Károly Róbert nem csupán pénzkibocsátási, hanem nemesérc-monopóliumot is bevezetett, amely szerint a kitermelt nemesfémet a bányászok kötelesek voltak beváltani. A szabott beváltási kényszerárfolyam természetesen a nemesfém értékénél alacsonyabb volt (a kezdeti időszakban ez 30-40% hasznot is hozott a kamarának!), de amíg a viszonylag könnyen elérhető, gazdag lelőhelyekről bányásztak, addig 5 Károly Róbert trónigényének alapját az jelentette, hogy ő volt V. István egyik leányági dédunokája 10
ez nem volt visszafogó hatású. A nemesérc-monopólium kettős célt szolgált: a nemesfém királyi kincstárba való begyűjtése mellett szempont volt az is, hogy az országból ne szállítsák ki. A bányászati vállalkozók zöme ugyanis ebben az időszakban külföldről érkezett. A nemesérc-monopólium hatására az államkincstár megtelt arannyal, így lehetővé vált a pénzreform végrehajtása. 1325-ben Károly Róbert firenzei mintára értékálló, magas nemesfém-tartalmú aranyforintot veretett, ami a külkereskedelmet jelentősen fellendítette. Az aranypénz váltópénze az ezüstdénár lett. Felismerve, hogy az érmék nemesfém-arányának csökkentésével végrehajtott pénzrontás távlatilag fékezi a gazdasági folyamatokat, Károly Róbert lemondott a kamara haszna bevételről, de cserébe 1336-ban új, állandó összegű adófajtát vezetett be, a kapuadót, amelyet minden telek után szedtek, függetlenül a telek méretétől. Ez volt Magyarországon az első pénzben fizetett állami adó. 1335-ben került sor Luxemburgi János cseh, III. Kázmér lengyel, és Károly Róbert magyar uralkodó részvételével a visegrádi királytalálkozóra, amely diplomáciai eredményein kívül jelentős gazdasági előnyöket is hozott. A megkötött kereskedelmi egyezménnyel ugyanis új útvonalat találtak az országok közötti áruszállításnak, elkerülve Bécset, amelynek szigorú következetességgel alkalmazott árumegállító joga hosszú ideje gátolta a Magyar külkereskedelmi kapcsolatok erősödését. Az állami regálébevételek növelését szolgálta a harmincadvámnak, mint új külkereskedelmi vámnak a bevezetése. Kereskedelmi vám korábban is létezett, de piaci vám formájában, külkereskedelmi vámként Károly Róbert vezette be. A magyar aranypénzek külföldön rendkívül keresettek voltak, így a külföldi kereskedők egyre többet szállítottak ki belőle az országból. Így a nemesfém-bányák fokozatos kimerülése amely a XIV. század második felében már érezhető volt egyre nehezebb helyzetbe hozta az államháztartást. Károly Róbert fia ás trónutóda, I. (Nagy) Lajos (1342-82) aktív külpolitikát folytatott legendás hadjáratai rendkívül költségesek voltak, uralkodása végére a központi hatalom pénzhiány miatt érezhető gyengülést mutatott. A hadjáratok mellett azonban Nagy Lajos sort kerített az államigazgatás, a jogrendszer egységesítésére is. Ezek elsősorban az 1351- ben született törvényekben öltöttek formát. Lajos király 1351-ben született törvényei közül ki kell emelni az egységes földesúri adó, a kilenced azaz kilencedik tized bevezetését, pontosabban egységesen kötelező adóvá történő bevezetését. A földesurak korábban nem egységes szabályok szerint szedték az adót jobbágyaiktól, bár sok esetben az adó megegyezett a kilencedik tizeddel, több helyen eltértek ettől. Az egységesítés elsősorban a kisbirtokos nemesség érdekeit szolgálta, ugyanis a nagybirtokosok megtehették, hogy nagyobb kedvezményeket biztosítsanak, és így saját 11
földjükre vándorlásra késztessék a jobbágyokat. 1351-ben emelkedett hivatalos törvénnyé az ősiség, amely a nemesi föld elidegenítését, magyarul eladását tiltotta ezzel lényegében egy korlátozott földmagántulajdon alakult ki, mivel egy nemesi család kihalása esetén a föld az államra szállt vissza. A földek eladásának, elzálogosításának tilalma a tőkés átalakulás idején a legsúlyosabb gátjává vált a modernizációnak, ugyanis a hitelszerzés így rendkívül nehézzé vált. Luxemburgi Zsigmond (1387-1437) idején a királyi birtokok aránya már rendkívül lecsökkent, mert a folyamatos pénzgondokkal küszködő király eladományozni, vagy elzálogosítani kényszerült azokat. Zsigmond halálát követő egy évtized trónviszályokkal terhelt időszak volt, ez követte az egyik legnagyobb magyar királynak tekintett Hunyadi Mátyás (1458-1490) uralkodása. Mátyás király uralkodása kezdetén az államháztartás súlyos helyzetben volt. Ennek fő oka az volt, hogy az állami adó- és illetékbevételek a korábbi évszázadhoz képest már rendkívül alacsonyak voltak. Az egykor egységes adórendszert már komoly rendezetlenség jellemezte, ráadásul sokan szereztek különböző okokból részleges vagy teljes mentességet. Ráadásul a pillanatnyi állami pénzzavarok miatt az adók és a vámok egy részének beszedését is eladományozták vagy bérbe adták, ami szintén az állami bevétel csökkenését eredményezte. A helyzeten csak radikális reformokkal, központosított és erős kézzel irányított pénzügyi rendszer kialakításával lehetett változtatni ami természetesen sok érdeksérelemmel járt. Ez Mátyás 1467-ben kihirdetett gazdasági törvényeivel valósult meg. Az állami adórendszer teljesen átalakult. Megszűnt a kapuadó, helyére általános kincstári adóként a füstpénz lépett. Ez annyiban különbözött elődjétől, hogy nem telkenként, hanem családonként szedték, így mivel egy telken ekkor jellemzően már több család élt lényegesen nagyobb bevételt eredményezett, a kedvezményeket és mentességet pedig rendkívül szűk keretek közé szorították. A harmincad helyett koronavám elnevezésű adót vezettek be, ez szintén a korábban kiadott kedvezmények és beszedési engedélyek visszavonását tette lehetővé. Bevezették pontosabban általános, minden évben beszedett adóvá emelték a rendkívüli hadiadót, melynek összege 1 aranyforint volt portánként és évente. A reform részét képezte az új, értékálló ezüstpénz bevezetése. Mint Károly Róbert idejében, az államkincstár most is lemondott a pénzrontásból származó bevételről viszont a bevételek kiszámíthatóbbá, jobban tervezhetőbbé váltak, a bizalom a pénz iránt pedig megnőtt. Mátyás reformjai kétségkívül elérték céljukat, a királyi bevételek jelentősen növekedtek uralkodása kezdetén évi 100 120 ezer forint volt a kincstári bevétel, a reformokat követően 600 ezer forint fölé emelkedett. A rendszer hátránya volt ugyanakkor, hogy a bevételek nagyon magas hányada mintegy 60%-a jobbágyi adókból származott, azaz a hosszútávú fejlődés feltételei nem voltak adottak. 12
A török kori Magyarország gazdasága A XIII. századtól egyre komolyabb fenyegetésként jelentkező oszmán török terjeszkedés a XV. század elejére érte el Magyarország déli határát. Mátyás király után a Jagelló dinasztia tagjai, II. Ulászló (1490-1516) és fia, II. Lajos (1516-1526) uralkodtak. 1521-ben a törökök megtámadták az országot, a déli végvárrendszert bevették, majd 1526-ban, a magyar történelmet hosszú időre meghatározó mohácsi csatában II. Lajos elesett, a török hadsereg pedig szinte ellenállás nélkül elfoglalta az ország jelentős részét. 6 Buda végleges bevételére 1541-ben kerül sor, ezután az ország hivatalosan is három részre szakad: a felvidékre és a Dunántúl egy részére kiterjedő Királyi Magyarországra, az Erdélyi Fejedelemségre, valamint a török hódoltsági területekre. A török uralta területen a katonai profilú török közigazgatást vezették be. A tartományi alapegység neve a vilajet volt, Magyarország területén a megszállás legnagyobb kiterjedése idején összesen hét működött. A vilajetet a beglerbég, más nevén a pasa irányította. A közigazgatás kisebb egységei a vilajeten belül a szandzsákok voltak, a törvénykezési járások neve kaza, a községek neve náhije volt. A török berendezkedés alapja az volt, hogy a meghódított földterületek teljes egészében szultáni tulajdonba kerültek. Ezeknek a birtokoknak egy részét a szultán többnyire katonai szolgálat teljesítéséért, határozatlan időre odaadományozta alattvalóinak. A határozatlan idő miatt ezeken a területeken főként rablógazdálkodás folyt, hiszen az aktuális birtokost semmilyen törvény nem védte, akár másnap elveszíthette a földet még akkor is, ha nem büntetést kapott, pl. ha katonai szolgálatát máshová helyezték át. Így abban vált érdekeltté, hogy a legnagyobb hasznot hozza ki belőle a legrövidebb idő alatt. A hódoltsági területeken természetesen török pénzrendszerben számoltak, és török érméket hoztak forgalomba. A török pénzrendszernek ebben az időben a fő érmefélesége az ezüst akcse (más néven: oszpora) volt. Ez volt az elterjedt forgalmi pénz, szinte mindent akcséban számoltak ki. A török birtoktípusokat a következő alapján lehetett kategóriába sorolni: a szultán saját kezelésű birtokait 7 hászbirtoknak nevezték, ezek általában 100 ezer akcse feletti éves jövedelmet biztosítottak. Az adományozott birtokok közül a 100000 és 20000 akcse közötti birtokokat ziámetbirtoknak, a 20000 akcse alatti jövedelmet hozókat pedig tímárbirtoknak nevezték. 6 A támadás végső célja ekkor még nem Magyarország megszállása, hanem Bécs elfoglalása volt. 7 Ide értve a városok egy részét is. 13
Különös volt az adózás rendszere, részint a török, részint a helyi adók kombinációjából állt. A dzsizje adó állami adóféle volt, melyet bizonyos rendelkezésre álló vagyon (300 akcsét érő ingó vagyon) felett szedtek be. Emellett földesúri adót is szedtek, melyet iszpendzse adónak neveztek. Ez lényegében a kapuadónak felelt meg, csak nem az állam, hanem a földesúr szedte. És emellett a török rendszerben létezett a hitetlenek adója is, amelyet a keresztényektől szedtek, és amely török neve a haradzs volt. Megjegyzendő, hogy a határterületeken kettős adóztatás folyt mind a törökök, mind az egykori földesurak beszedték az adót, így ezekről a területekről a lakosság lassan elmenekült. A korszak a mezőgazdaság terén jelentős változásokat hozott természetesen a békés, háborúval, portyázásokkal nem sújtott területeken éreztetve főként hatását. Alapvetően elmondható, hogy a XVI. századtól a mezőgazdasági terményeknek, és a szarvasmarhának jelentős piaca alakult ki, amely érdekeltté tette a földesurakat a termelés fokozásában. A termelés fokozását az allodiális területek növelésével érték el ennek több módja volt, de az összességében a jobbágyság életkörülményeinek romlásával, terheik növekedésével járt. A korábbi pusztatelkek csatolása illetve irtásterületek mezőgazdasági termelésre alkalmassá tétele még nem sértette a jobbágyok érdekeit, de a közös használatú területek bekerítése (allodizálása) már igen. A megnövelt allodiális föld művelését a földesurak szinte csak a jobbágyság ingyenmunkájával tudták elvégezni azaz a robotterhek egyre növekedtek. A török uralom százötven év után ért véget, a szerkezetileg nem fejlődő oszmán birodalom a XVII. században folyamatosan gyengült, az egykor erős janicsársereg is korszerűtlenné, gyengévé vált. 1683-ban még egy utolsó török támadás indul Bécs ellen, de ennek kudarcát követően az ellentámadást viszonylag hamar megszervezték 1686-ban felszabadul Buda, majd az 1699-es karlócai béke alapján a Temesköz kivétel az egész országban véglegesen megszűnik a török uralom. Magyarország gazdasága a felvilágosult abszolutizmus időszakában A török seregek kiűzését követően ismét interregnumnak tekinthető időszak köszöntött Magyarországra. Az ország a XVIII. század elején, a Rákóczi-szabadságharc végével becslések szerint 3,5-4,5 milliós lakossággal rendelkezett ez lényegében egy évszázados stagnálásnak tekinthető, az ország területén évtizedekig dúló háborús helyzet miatt a lakosság természetes 14
szaporulata jelentősen visszaesett. Az abszolutista Habsburg uralom ellen kitört, II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc végével egy konszolidációs folyamat lezárásaként 1711-ben Habsburg VI. Károly német-római császárt III. Károly néven magyar királlyá koronázták. III. Károly uralkodásának, politikájának, diplomáciai törekvéseinek egyik meghatározó eleme volt a Habsburg-ház leányági örökösödésének elfogadtatása ő maga az uralkodóház utolsó egyenes ági férfisarja volt, és egyetlen fiúgyermeke 1716-ban csecsemőként meghalt. A leányági örökösödés intézményét a közismert Pragmatica Sanctio szentesítette, melyet a magyar rendek 1723-ban fogadtak el. A XVIII. század a felvilágosult Habsburg abszolutizmus időszaka a legjelentősebb uralkodók (III. Károly 1711-1740, Mária Terézia 1740-1780, II. József 1780-1790) rendeletekkel kormányoztak, és egyértelmű törekvésük a központosított, egységes birodalom kiépítése volt. III. Károly halála után lényegében felrúgva a Pragmatica Sanctio rendelkezését Poroszország háborút indított Mária Terézia ellen az osztrák tartományok feletti uralom megszerzéséért. Ez volt az osztrák örökösödési háború (1740-1748), amely Ausztria számára sziléziai területveszteséggel zárult ugyan, de Mária Terézia uralkodását Európa országai elismerték, a Habsburg birodalom megmaradt. A birodalmi gazdaságpolitikai irányítás amely ebben az időszakban már lényegesen alaposabban tervezett és szervezett folyamat volt, mint korábban alapját annak felismerése (pontosabban politikai értelemben is vett tudomásul vétele) adta, hogy a Habsburg-birodalom és dinasztia világhatalmi vezető szerepe véglegesen megszűnt. 8 Ennek megfelelően a középeurópai osztrák, magyar, cseh, és egyéb összességében egyébként igen hatalmas területekre korlátozódó fennhatóság politikai és gazdasági átszervezése vált céllá. A soknyelvű és soknépű terület gazdaságföldrajzi adottságai nagyon szerencsések voltak, ásványkincsekben gazdag hegységek mellett óriási agrárterületek is voltak a határon belül, ami lehetővé tette egy agráripari munkamegosztás kialakítását. A birodalmon belüli munkamegosztás egyben az önellátó jelleget is lehetővé tette. Ezt az erősen merkantilista gazdaságpolitikai modellt az osztrákmagyar területekre Philip Wilhelm von Hörnigk már a XVII. században felvetette, gyakorlati megvalósítása Mária Terézia idejére esett. Így a XVIII. század közepén Magyarország és Ausztria között a fenti elveknek megfelelően szabályozták a gazdasági, kereskedelmi kapcsolatot. 1754-ben lépett életbe a kettős vámrendszer, azaz a birodalom külső határa képezte az egyik vámhatárt, Ausztria és 8 A Habsburg uralkodó család ekkor ugyan még birtokolta a Német-római császári trónt, azonban ez az uralkodói cím a harmincéves háborút lezáró vesztfáliai béke után valós, érdemi politikai hatalommal nem járt már, birodalom területén lévő fejedelemségek lényegében teljes autonómiával rendelkeztek. 15
Magyarország közötti határ pedig a másikat. A rendelkezés szerint a magyarországi agrártermékekre a birodalmon belül alacsony kiviteli vám került kivéve egyes termékeket, amelyeket az örökös tartományokban is előállítottak. Ezzel együtt a birodalom más területeiről származó iparcikkekre alacsony behozatali vámot szabtak ki, míg a magyar iparcikk kivitelre igen magas vámtételeket szabtak. A cél így főként az osztrák örökös tartományok élelmiszeri ellátásának hosszabb távon történő biztosítása volt. A rendelkezés Magyarország számára érezhető hátrányai egyértelműek voltak az ipar főként a magas kiviteli vámtételek miatt nagyon lassan fejlődött, az ország agrárjellegű profilja hosszú időre konzerválódott. Kétségtelen azonban az a pozitív hatás, hogy a magyar agrártermékekre kiszabott alacsony vám jelentősen bővítette az agrárexportot az ausztriai fogyasztásban a magyar agrártermékek aránya néhány évtized alatt háromszorosára emelkedett. A korszak lassú változást eredményezett a hazai ipar számára. Az amúgy sem erős magyarországi ipar fejlődését a vámrendelet erősen visszavetette. Ugyanakkor Mária Terézia természetesen a dinamikusan fejlődő osztrák ipar érdekében a birodalom területén működő céhek monopóliumait jelentősen korlátozó rendeletet alkotott, ami Magyarországon is éreztette hatását. A rendelet bizonyos értelemben már egy korai ipartörvénynek is tekinthető: alapítási, működési szabványokat határozott meg, a mesteri érdekvédelmi szervezetek autonómiáját így jelentősen csökkentette. A rendelet az áruellátást zavartalanabbá tette, a termelési volument pedig jelentősen megnövelte. A céhes rendszer idővel, főleg az ipari forradalom vívmányainak következtében véglegesen elavulttá vált, és a XIX. század elejére már semmilyen más termelési tevékenységet korlátozó szabályozás nem tudta életben tartani. A magyar gazdaság a XVIII. század második felében összességében komoly növekedést mutatott. Ez a korszak háborús viszonyaival volt összefüggésben, ugyanis a hadsereg ellátása állami feladat volt az ellátás legjelentősebb részét az élelmezés tette ki, amiben Magyarország szerepe a birodalmi munkamegosztás következtében kiemelten jelentős volt. A gabona ára 1790 és 1810 között jelentősen emelkedett, ami nem a költségek növekedésének következménye volt a kereslet a hadsereg igényei miatt egyszerűen olyan magas szinten állt, hogy extraprofitot lehetett termelni az élelmiszer alapanyagok és késztermékek értékesítésével. 1815 után érezhető hanyatlás, gazdasági dekonjunktúra vette kezdetét Magyarországon. Ennek fő okai között szerepelt a gabona és más mezőgazdasági termékek iránti kereslet csökkenése a napóleoni háborúk végével a hadseregeket leszerelték, ezek élelmezéséről tehát már nem, pontosabban lényegesebben kisebb mértékben kellett gondoskodni. 16
Pénzpolitika, az első központi bank létrehozása A felvilágosult abszolutizmus időszakára már modernebb, irányítottabb pénzügyi gondolkodás jellemző. A kizárólagosan valamely pénzláb szerinti nemesfém érmékre alapuló pénzforgalmat ebben a korban a bankrendszer fejlődésének köszönhetően is fokozatosan kiegészíti a rendeleti pénzjegyek, azaz papírpénzek forgalomba hozatala. Ez természetesen még nem a napjaink pénzforgalmi szemlélete alapján történt a rendeleti pénzhelyettesítőkkel megtehető, igen csábító központi pénzgyártás súlyos hátulütője, a hiperinfláció is ebben a korban válik először ismert jelenséggé. Erre a korra esik az első, az osztrák birodalmat és így hazánkat is érintő monetáris unió létrehozása is. Mária Terézia az erre az időszakra ismét zavarossá vált birodalmi pénzrendszert megreformálta, ún. húszforintos pénzlábat vezettek be 1750-ben. Az örökösödési háború lezárása után (1748) végrehajtott birodalmi valutareform fő célja egyértelműen a háborút túlélt Habsburg birodalom megerősítését szolgálta. Eszerint 1 kölni márka (kb. 230 gramm) színezüstből 10 tallért vertek, 1 tallér = 2 konvenciós forint, azaz 20 forint készült a pénzlábnak megfelelő nemesfém mennyiségből. Ezt a pénzlábat egy 1753-ban született megegyezés alapján Bajorországra és Liechtensteinre is kiterjesztették, emiatt lett ettől kezdve a neve konvenciós pénzláb, illetve érméit konvenciós érméknek nevezték. Ausztria részéről a konvenció létrehozásának céljai között egyértelműen az is szerepelt, hogy a megerősödő Porosz államot egy monetáris szövetséggel is ellensúlyozzák. A konvenció ugyan nagyon rövid ideig élt, Bajorország hamarosan változtatott a használatos pénzlábon, de a valuta elnevezése nem változott. Az ezüstalapú valuta hosszú időn keresztül értékálló volt ugyanakkor az első államháztartási problémák a Poroszország ellen viselt hétéves háború idején már megkezdődtek. Általánosan elmondható, hogy ekkor és az ezt követő időszakokban beleértve a XX. századot is az összes komolyabb inflációért elsősorban a rendkívül költséges háborúk a felelősek. Egy valós harci eseményekkel zajló háború nem tervezhető, és valójában nem finanszírozható kiadást jelent egy állam számára. Fizetni kell a hadsereg zsoldját, élelmezését, a harci eszközöket, és mindezeket úgy, hogy az állam adóbevételei szinte szükségszerűen csökkennek, mivel a katonák nem végezhetik egyidejűleg polgári, békebeli, értékteremtő munkájukat, így adózási képességük is csökken. A modernebb pénzügyi közvetítő rendszerek azonban már lehetővé tették, hogy a rendszer látszatfinanszírozással egy darabig fenntartható legyen. Ugyanakkor az ár, amit végül meg kell ezért fizetni, mindig nagyon magas. 17
A fentiek szerint hétéves háború már alaposan felemésztette az osztrák államkincstár tartalékait. Az állam fizetésképtelenségét ebben az időszakban már nem a késő középkorig gyakorlatnak tekinthető pénzrontással, hanem papír pénzjegyek kibocsátásával próbálták megoldani. Mit is jelent, ha egy addig tisztán fémpénzes rendszerben megjelennek papírjegyek is? Ez kizárólag a bevezetésük módjától, illetve a forgalomba helyezett mennyiségtől függ. A papírpénz kezdetben más, pozitívabb hatást vált ki a közönség körében, mint egy esetleg csökkentett nemesfémtartalmú érme. Utóbbit ugyanis joggal csalárd megoldásnak, becsapásnak, szándékos megtévesztésnek érezhetik az emberek. A papír pénzjegyek viszont nem is próbálnak megtéveszteni: az állam ezzel elismeri, hogy hitelre van szüksége. És ez az őszinteséget sugalló megoldás nem csökkenti a bizalmat. Fontos ugyanakkor a bizalom érdekében az is, hogy a forgalomba hozott pénzjegyek elfogadása ne legyen kötelező ha egy belső értékkel nem rendelkező pénzjegyre elfogadási kötelezettséget írnak elő, az nagyon gyorsan ellentétes hatást eredményez. És fontos a forgalomba helyezett pénzmennyiség is: ésszerű mértékű pénzkínálati bővülés még serkenti a gazdaságot, de túlzott mennyiség már gyors inflációt okoz, ami az összes előnyt felemészti. Az első ausztriai bankókat 1762. július 1-én keltezéssel bocsátotta ki a Wiener Stadt Banco amely így finanszírozta az államadósságot összesen 12 millió forint névértékben, 5, 10, 25, 50, 100 forintos címletekben. A pénzjegyeket forgalomba hozó bank bár napjaink fogalmi rendszere szerint nem volt központi vagy jegybank kizárólagos kibocsátási jogot kapott, ugyanakkor teljes mértékben kormányzati, uralkodói utasításra végezte pénznyomtatási tevékenységét. A bankjegyek elfogadása ekkor még nem volt kötelező, ezüstre való átváltásukat bevonáskor garantálták, sőt, kamatozó állampapírra is átválthatók voltak, emiatt hamar közkedveltek lettek. Ezeket a bankókat 1763 után fokozatosan közel 8 millió forint értékben fémpénzre váltották és megsemmisítették, részben pedig államkötvényekre cserélték ki. Ugyanakkor az állami pénzhiány miatt 1771-ben, majd 1785-ben is azaz már II. József idején újabb kiadások történetek. A század végének újabb háborúi (Törökország ellen, majd a Napóleoni-háborúk) már teljesen fedezetlen papírpénz kibocsátásra kényszerítették az államot. Ezekkel a kiadásokkal kapcsolatban már nem tudták garantálni a bizalomerősítő lejárati átváltást sem. A lakosság természetesen nagyon hamar gyanakvóvá vált, majd amikor a papírpénzekre elfogadási kötelezettséget rendeltek el, az ezüstpénzek pillanatok alatt eltűntek a forgalomból, tezaurálódtak, senki sem akart fémpénzt adni papírpénzért cserébe. 1810-re már közel másfél milliárd forint értékben volt papírpénz forgalomban (alig tíz évvel korábban, a századfordulón még csak 100 millió), aminek beváltására már távlati esély se mutatkozott. 1811. február 20-án I. Ferenc császár pénzügyi pátenst adott ki, melyben elrendelték a 18
forgalomban lévő papírpénzek értékének 20%-ra, azaz egyötödére való csökkentését. Ez lényegében Ausztria államcsődjének hivatalos bejelentése volt, hiszen ezzel az állam adósságának 80%-át egyszerűen felmondta, megsemmisítette. 9 Az ezzel járó pánik, elégedetlenség és főleg teljes bizalomvesztés hatásai azonban sokkal károsabbak voltak, mint a leértékelésből származó haszon. Így ugyanis már senki nem bízott semmiféle papírpénzben, hiszen nem volt garancia rá, hogy az állam nem mondja fel tartozását egy későbbi időpontban is. A válság még öt évig tartott, amikor elhatározták az államháztartás és a pénzrendszer radikális szanálását. Ehhez szorosan hozzá tartozott annak felismerése, hogy a bizalom helyreállítása érdekében elkerülhetetlen, hogy az állam önkorlátozó módon lemondjon a monetáris ügyek, főként a papírpénzek forgalomba hozatalának közvetlen irányításáról. Ennek megfelelően egy 1816. június 1-én megjelent pátens rendelkezésével független részvénytársaságként létrehozták az Osztrák Nemzeti Bankot (ONB), melyet a bankjegykiadás kizárólagos monopóliumával ruháztak fel. Az ONB létrehozásakor fontos kikötés volt, hogy az papírpénzeket szigorúan csak az érckészletével arányos módon hozhat forgalomba. A jegybank teljes függetlensége még mindig nem valósult meg, de a pénzkibocsátási ügyek egyértelműen felelősebb irányítás alá kerültek. Változások a reformkor és a neoabszolutizmus idején A stabilizáció ellenére a dekonjunktúra továbbra is éreztette hatását. A gabonaárak csökkenését ugyan jelentősen ellensúlyozta a gyapjúárak 1820-as években tapasztalható emelkedése, de Magyarország gazdaságának általános helyzete az osztrák örökös tartományokhoz képest egyértelmű lemaradást kezdett mutatni. Ennek fő oka természetesen a torz termelési szerkezetet konzerváló vámrendszer mellett az eddigre teljesen elavult feudális államszerkezet volt. A XIX. század első felében egyértelművé vált, hogy nem kerülhető el a társadalmi, gazdasági modernizáció. Ezt az időszakot melyet az éles korszakhatárok érdekében az 1825-27-es országgyűlés és az 1848-as forradalom közötti bő két évtizedre szokott a történetírás sorolni nevezzük reformkornak. A korszak végéig természetesen nem zajlott le teljesen társadalmi, törvénykezési átalakítás sőt, a szabadságharc bukása után néhány évig az osztrák államvezetés elnyomó 9 Természetesen mindössze nézőpont kérdése lehet a rendelkezést egy egyszeri vagyonadóként is felfogni, azonban az államnak nem elkölthető bevétele származott, hanem teljesíthetetlen kötelezettségétől szabadult meg. 19
politikája miatt néhány esetben visszafejlődés is volt tapasztalható de a változás szellemi alapjait ekkor rakták le. Magyarország modernizációjára a reformkorban több elképzelés született, több politikus 10 és korabeli gazdasági szakember észrevette azokat a strukturális problémákat, amelyek távlati lemaradást okoztak, és már nem csak Magyarország számára voltak hátrányosak. Az osztrák ipar erős fejlődésével a magyar agrárterületek ugyanis nem tudtak lépést tartani így reálissá vált a veszély, hogy a birodalom nyugati részének árucikkei előbb-utóbb nem találnak fizetőképes keresletre a keleti régiókban. A reformkor idején szinte mindenki eljutott addig a gondolatig, hogy Magyarország iparosodásának nem szabad hosszabb távon adminisztratív eszközökkel gátat szabni. A reformkor idején már alakultak hazai manufaktúrák textil és selyemüzemek, élelmiszeripari létesítmények. A korai iparosodást, de még a mezőgazdaság korszerűsítését is súlyosan hátráltató állandó tényező volt a tőkeszegénység. A megépült, termelést kezdő üzemek jelentős része egyszerűen azelőtt tönkrement, mielőtt rentábilissá válhatott volna. Hitelhez pedig nagyon nehéz volt jutni, nem kis mértékben a feudális kötöttségek, főleg az ősiség még hatályos törvénye miatt. Az árutermelés volumenének növekedése új problémát vetett fel a XVIII. század végére, a szállítás problémáját. A szállítandó árumennyiség jelentősen megnőtt, amire a klasszikus szállítási technikák melyek lényegében évszázadokig változatlanok voltak már nem voltak alkalmasak. Ebben az időszakban kétféle közlekedési mód volt: (köz)úti és vízi. Utóbbi lassabb volt az előbbinél, azonban nagyobb mennyiségek szállítására is alkalmas volt azzal a nyilvánvaló kötöttséggel, hogy a kontinens belsejében a folyók elhelyezkedése meghatározta a szállítási irányt. A XVIII. század második felétől egyre többet tettek a vízi közlekedés korszerűsítéséért a folyók szabályozásával és csatornák létesítésével ez a szállítási mód sokat levetett korábbi korlátaiból. A közlekedés robbanásszerű fejlődése egyértelműen a gőzgép feltalálásához pontosabban tökéletesítéséhez, majd a vasút megjelenéséhez köthető. A közúti szállításhoz képest a menetsebesség a vasúton többszörös, a szállítási kapacitás nagyságrendekkel nagyobb lett. A birodalom területén az első vasútvonal 1836-ban épült meg, ezt tíz évvel később követte az első magyar vasútvonal, a Pest-Vác közötti szakasz 1846. július 15-i átadása. A vasútépítés nagyon hamar stratégiai kérdés lett, melynek gazdasági és katonai 10 A korszak legismertebb politikai szereplői Széchenyi István és Kossuth Lajos voltak. Bár céljaik közösek voltak, a megvalósítás módjaiban komoly nézetkülönbség volt közöttük. Széchenyi alapvetően az osztrák birodalmon belül, a meglévő intézményrendszerhez igazodva képzelte el reformok véghezvitelét, Kossuth érezhetőbben függetlenségpárti volt. 20