Caramel: Tûrnöm kell 2015. June 24. Nem lenne tanár, és azt is elmondja, miért nem. - Kipróbálná magát külföldön, de imád magyarul énekelni. - Interjú Molnár Ferenc Caramellel cigányságról, kirekesztésrõl, saját útról. Molnár Ferenc Caramel - Fotó: Ancsin Gábor Hogyan szólítsam, tanár úr? Ahogy jólesik. A tanár úr például megtisztelõ, de nem volna helytálló. Az ének iskolája egy nagyon szép és emlékezetes kiruccanás volt az életemben. Nagyon élveztem, de nem lennék pedagógus. Miért nem? Mert ez egy kõkemény hivatás, ami nagy felelõsséggel jár. Érzékeny embernek tartom magam, és megvisel, ha döntenem kell, legyen az csupán osztályzás egy-egy gyermek esetében; és akkor még nem is szóltam arról, hogy olykor keménynek is kell lenni, kritikusabbnak, amit a lelkem nehezen visel. Mennyire volt show és mennyire munka Az ének iskolája?
Fele-fele arányban. Mindvégig tudtam, hol a helyem a produkcióban. Minden erõmmel azon voltam, hogy átadjak valamit a tudásomból, élményt és tapasztalatot a gyerekeknek miközben ez a mûsor nem Molnár Ferenc Caramelrõl szólt, hanem a tehetséges gyerekekrõl. Mennyire volt nehéz háttérben tartani Caramelt? Csak arra kellett figyelni, hogy ne toljam elõre. De ez könnyen ment, mert tényleg nagyon élveztem, hogy ennyi tehetséges gyerek közé kerültem. Kifejezetten jó érzés volt az árnyékukban dolgozni, és látni azt, ahogyan hétrõl hétre fejlõdnek. Ez minden reflektorfénynél többet ér. És lesz színpadjuk, ha felnõnek, hiszen sokszor a felnõttek legyenek bár tehetségesek sem találják meg a közönségüket? Jogos a felvetés. Ezért is fontos, hogy mindent a helyén kezeljünk. A tehetség önmagában nem garancia a sikerre, az elfecsérelt tehetség pedig bûn. A Jóistentõl azért kaptuk a tehetséget, hogy éljünk vele. Nem kell mindenkinek énekessé válnia, de annak igen, aki erre született. Mert ez örömöt szerez neki és másoknak is. Az éneklés, ha komolyan csinálja valaki, kemény és értékes munka, ahogyan egy jogi vagy közgazdászpálya is az. De aki nem tud énekelni, abból aligha lesz énekes, mint ahogyan közgazdász sem abból, aki nem ért a számokhoz. Miközben nincs olyan mûsor, hogy Jogászok iskolája, Orvosok iskolája vagy Mérnökök iskolája. Mert a zene érzelmi mûfaj, miközben nem vagyok meggyõzõdve arról, hogy ne lehetne érdekes mûsort készíteni Jogászok iskolája címmel. Bár,
valljuk be, koncertre szívesebben járnak az emberek, mint tárgyalásra. Mennyire van lehetõsége arra, hogy kövesse tanítványai életútját? Remélem, lesz! Éppen, mielõtt erre az interjúra jöttem, Janca Áronnak kezdtem írni egy dalt. Mind a négy tanítványomnak szeretnék dalt írni, finanszíroznám a videoklipjüket. Egy kicsit még fognám a kezüket. Én meg kicsit témát váltanék: hogyan érzi magát Magyarországon? Miért kérdi? Mert a dalai többnyire reflexiók, a Jelenés például kifejezetten apokaliptikus. Ez olyan, mint a matrjoska: a nagyobb babában vannak kisebbek is. Igyekszem fõleg a családomra koncentrálni, mert ott jól érzem magam. Boldog vagyok. Magyar emberként, persze, érdekel, hogy milyen országban élek, és vannak pillanatok, amikor kevésbé érzem jól magam. Például, amikor rasszista megnyilvánulásokat kapok. Eléggé elszomorít, hogy 2015-ben még mindig elõfordul, hogy van, aki azt írja nekem, hogy büdös cigány, vagy azt, hogy menjek vissza Indiába.
A sors pedig mintha folyamatos küzdelmek elé állítaná. Az elõítéletesség már a bevándorlókkal szemben is megjelent, ráadásul kormányzati támogatással, az ön menyasszonyának pedig vietnami felmenõi is vannak. Miközben õ magyar állampolgár. Magyarnak született, magyar az édesapja. De tény, támadták már õt is ázsiai származása miatt. Mi azonban nem vesszük magunkra ezeket. Magyarok vagyunk, itt élünk, itt fizetünk adót, ezért az országért dolgozunk. Pici gyerekkorom óta értetlenül állok bármilyenfajta elõítélettel szemben. Legyen az melegekkel, a romákkal, bármilyen felekezettel szembeni elõítélet. Egy filmben hallottam, hogy az elõítéletben nincsen logika, és ez így is van. Az elõítélet korlátolt gondolkozásra vall, ami ellen nem tudsz észérvekkel hatni. Sem intelligenciával, sem kultúrával. Hogyan kezeli ezeket a támadásokat? Sehogy. Nem is tehetem. Azzal csak a sztereotípiákat erõsíteném. De ugye nem akarja azt mondani, hogy tûrnie kell? De, ez azt jelenti, hogy tûrnöm kell. Szerintem senkinek nem kellene tûrnie.
Nem magam miatt tûröm el, hanem a romaságom miatt. Ez nem azt jelenti, hogy oda fordítanám a másik orcámat is, csak nem reagálok. Nem hiszem, hogy bizonygatnom kellene, márpedig én egy normális fickó vagyok, mikor az vagyok. Ezért sem tudok mit kezdeni a tolerancia szóval sem. Nem lökök fel senkit az utcán, ugyanúgy élek, mint bármilyen más, normális ember. Miért kellene tolerálnia engem bárkinek is? Csak azért, mert cigány vagyok? Mert sötétebb a bõröm színe? Másnak meg világosabb. Emberek vagyunk, tesszük a dolgunkat, jól, rosszul. Ha bármilyen kirekesztõ témában megnyilvánulnék, azt az emberek úgy véleményeznék, hogy lám, megszólalt egy roma. Nem azt mondanák, hogy megszólalt egy zenész, egy magyar, egy ember, hanem azt, hogy roma. Ezért is gondolom meg százszor, hogy reagáljak-e vagy sem. És ha ön nem teszi meg, ki az, aki megteszi ön helyett? Nem várom el senkitõl. Én abban hiszek, hogyha tesszük a dolgunkat, becsülettel, tisztességgel, akkor felnõ az a generáció, amelyikbõl már eltûnt az elõítéletesség. Lehet, naiv vagyok, de másként nem lehet. Megfelelõ oktatással, neveléssel, a munka és a másik megbecsülésével el lehet jutni ehhez a szemlélethez. Engem még az sem zavar, ha azt látom, ha egyik-másik elõadó ide vagy oda húz vagy tartozik. Az õszinte elkötelezõdés szerintem tisztelhetõ, ha az nem kirekesztõ. Lehet, nem a legelegánsabb, és nyilván, meg is osztja a közönséget. Én nem szeretnék egyik vagy másik oldalra énekelni, még a színpadon is próbálok középen állni. De ez meg az én utam. Tudja, mi a furcsa? 2005-ben még senki nem volt kíváncsi arra, hogy mit gondolok errõl vagy arról, ami nem zene, ma meg ez is folyton szembe jön velem. Talán, mert az emberek kíváncsiak arra, hogyan élik meg a mindennapokat azok, akik alakítják, formálják a közízlést, kimondott szóval, leírt betûvel, elénekelt dallal. És a politikusok sem véletlenül ültetnek maguk mögé mûvészeket a tribünre. Tavaly a Heti Válasznak adott interjújában ön is azt mondta, hogy tenni is kell azért, hogy a cigányság önbecsülése megerõsödhessen.
Hol tart ez a munka? Ez egy folyamat, nagyon összetett munkát, szervezést igényel. Még mindig az elején tartunk, nagyonnagyon az elején. És amitõl nehéz: az elõítéletesség eltûnéséhez mentális átöltözésre van szükség, érzelmi változásra. És amitõl még nehezebb: mindketten ugyanabban az országban élünk, de engem még senki nem támadott a származásom miatt. Azért már igen, ha valamit elrontottam vagy félreértettek. Ne vegye zokon, de engem dühítene, ha nem a tetteim alapján ítélnének meg, hanem a származásom miatt, és azt sem értem, miért kellene bárkinek tûrnie azt, ha megalázzák. Megszoktam már. Hogy mit csinált? Megszoktam. Harminchárom vagyok. Mindig meglepõdöm, ha az elõítéletesség szembejön velem, de higgye el, ezt is meg lehet szokni. Manapság sokan elmennek ebbõl az országból. Jobb élet, befogadóbb világ reményében. Maga gondolt ilyesmire?
Soha. Azon sokat gondolkozom, hogy miért ide születtem, miért roma emberként, miért kellett felnõnöm egy cigánytelepen, de a Jóisten mindig tudja, kinek milyen terheket kell cipelnie. Nem véletlenül vagyok az, aki, biztosan dolgom van ezzel. És ha a lánya megkérdezi majd, hogy anyát és apát miért bántják, mit felel neki? Azért nem lépten-nyomon jön szembe velünk a gonoszság. De nehéz lesz neki elmagyarázni. Remélem, neki nem kell a saját bõrén megtapasztalnia, és ezáltal megértenie ezt. Én már eljutottam odáig, hogy megsajnálom azt, aki engem lebüdöscigányoz. Mert hiszen milyen rossz lehet neki így élni, teli görccsel, frusztráltsággal, úgy ráadásul, hogy nem is ismer engem. A dalaimban is igyekszem személyességre törekedni, mert hiszem, úgy könnyebb elérni egy másik emberhez. Személyesség nélkül személyeskedni, hát, ez érthetetlen dolog számomra. Ezért is fontos, hogy mindenki békében és szeretetben nõjön fel. Mert felnõttként aztán erre építünk. Úgy gondolom, hamarosan lesz egy generációváltás. A mai tinédzserek között szerintem ciki, ha valaki rasszista vagy elõítéletes. Tudom, hogy örök dolog, hogy amíg két ember él a Földön, addig lesz elõítéletesség, de optimista, álmodozó típus vagyok. Ahogyan látom a mai, fiatal generációt, Az ének iskolája fiataljait, az reménnyel tölt el. Meg sem fordul a fejükben, hogy õk mások volnának vagy félniük kellene. Miközben, nyilatkozta, hogy a Megasztárnál még arra is gondolt, a romasága miatt nem sok esélye lesz a gyõzelemre. Mert nem is volt még példa arra, hogy valaki, aki nyíltan vállalja a romaságát, megnyerjen egy ilyen tehetségkutató versenyt. Huszonkét éves voltam akkor, s még az ismerõseimben is benne volt ez az érzés. És mégis! Igazságtételnek éreztem, hogy lám, egy roma fiú is nyerhet.
Talán azért, mert az emberek nem azt nézték, hogy roma, hanem azt, hogy jó a színpadon. Ettõl még nagyobb az öröm. Mert az alapján döntöttek, ami vagyok. Az ének iskolájában is voltak roma fiúk. Náluk tapasztalta a Megasztár alatti félelmet? Nincs bennük, és ezért is mondtam azt, hogy optimista vagyok a jövõt illetõen. S, persze, minden gyerek meg akarta nyerni ezt a mûsort, de lám, Varga Norbi is azt mondta, hogy nem nyerni, hanem tanulni jött ide. Mert az utazás olykor többet ér, mint megérkezni valahova. Bármennyire érik is támadások, az emberek mégis megtöltenek egy Arénát, ha koncertet ad. Hál istennek. Talán azért, mert nem akarok részt venni a nagy társadalmi játszmákban. De ma már nagyon nehéz megtölteni az Arénát. Decemberben lesz ott egy koncertem, és már javában szervezzük. Óriási kihívás ez Ákosnak, Havasinak, Demjén Rózsinak is. Nagyon nagy a szegénység az országban, kevés a munka, vagy az emberek kevés pénzt kapnak a munkájukért, így több család is kénytelen meggondolni, ki tudja-e fizetni a 7-10 ezer forintos jegyárakat. Próbálok vigyázni a közönség szeretetére. Van lehetõsége arra, hogy külföldön adjon koncerteket?
Magyarországon nem találok olyat, aki hinne benne annyira, aki tolná a szekeremet nemhogy még kitolná azt Amerikába. Nekem nincs menedzserem. Mindent magam intézek, mindent magam szervezek, pénzt fektetek a karrierembe. Szponzoraim sincsenek. A tízéves pályafutásom alatt soha senkitõl nem kaptam pénzt. Még egy arénás koncerthez sem. Másokat meg még az állam is súlyos tízmilliókkal támogat. Engem nem. De ez nem azt jelenti, hogy irigyelném õket ezért. Az én utam más. A Craig David-koncerten való fellépést is magának szervezte? Nem, ott megkerestek. Lám, azért van, aki mégiscsak felfigyelt Caramelre. De az az este nem rólam szólt, és egyelõre még nem kopogtatott senki nálam. Meglátjuk, lesz-e folytatása. Mert, persze, baromira kipróbálnám magamat nemzetközi vizeken is, különösen úgy, hogy közben tudnék tanulni is, de nincs bennem az a hiúság, hogy világsztár legyek, s hogy dollárcsilliárdokat keressek. Nem motivál. Nem vonz. Imádom a magyar nyelvet, imádok magyarul énekelni. Annak ellenére, hogy tengerentúli mûfajt énekelek (soul, R&B, rockos vonal, pop), gyönyörködöm a magyar költészetben.
A C-PRESS fórum oldalon megjelenõ vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztõség álláspontját. A szerkesztõség fenntartja magának a jogot, hogy a cikkeket, a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap online változatában. Kérjük, hogy kulturáltan, mások személyiségi jogainak és jó hírnevének tiszteletben tartásával kommenteljenek! Tisztelt olvasók! Legyenek olyan kedvesek és támogassák "lájkukkal" a C-PRESS Hírügynökség facebook oldalát, a következõ címen: http://www.facebook.com/hirugynokseg - Kérjük, hogy a cikkhez itt szóljon hozzá! - Nekünk minden "lájk számít, mert az is segíti a szerkesztõségünk mûködését és munkáját! Köszönettel és barátsággal! C-PRESS / vasarnapihirk