NYUGAT-MAGYARORSZÁGI EGYETEM Mezőgazdasági és Élelmiszertudományi Kar Matematika, Fizika és Informatikai Intézet Kutatásmódszertani ismeretek Összeállította: Varga Haszonits Zoltán professor emeritus az MTA doktora és Varga Zoltán egyetemi docens, PhD ---------------------------------------------------------------------------------------------------------------- -- Mosonmagyaróvár 2006
BEVEZETÉS A PhD képzés során felmerül az a követelmény is, hogy ne csak a szakmai tárgyak kerüljenek részletes ismertetésre, hanem a hallgatók ismerkedjenek meg magával a tudománnyal is, mint a társadalom fontos tevékenységével, a róla szóló elmélettel és a tudomány módszereivel is, amelyeket munkájuk során alkalmazniok kell. Ez az anyag annak a kurzusnak az anyaga, amely ezt a célt kívánja megvalósítani. Úgy gondoljuk, hogy a jövő kutatóinak tisztában kell lenniök azzal, hogy mi a tudomány, hogyan alakult ki a vele foglalkozó tudomány: a tudományok tudománya, hogyan fejlődött az emberi gondolkodás a tudományos gondolkodásig, melyek a tudományos kutatás módszerei, milyen szerepet játszik a tudományban a rendszerelmélet és a modellezés, s melyek a tudományos előrejelzés módszertani alapjai. Az ilyen ismeretek mintegy módszertani hátteret szolgáltatnak a szűkebb szakterület módszereinek az alkalmazásához. A nyugati tudomány fejlődése két óriási vívmányon alapszik: a görög filozófusok által feltalált formai-logikai rendszeren (euklideszi geometria) és azon a felfedezésen, hogy szisztematikus kísérletezéssel a dolgok között okozati összefüggéseket lehet találni (reneszánsz idők). Ez a megállapítás Einsteintől származik (Idézetek Einsteintől, 1996, Alexandra Kiadó, Pécs, 179.oldal), s nyilvánvalóan elsősorban a természettudományokra vonatkozik. Hozzá kell még tenni azt is, hogy a formai-logikai rendszeren nemcsak az euklideszi geometria, hanem elsősorban az Arisztotelesz által kifejlesztett logika értendő. Éppen ezért a tudományos módszerekben is jelentős szerepet kapnak a logikai alapok és maga az adatgyűjtés. A természettudományok rohamosan növekvő társadalmi jelentősége is szükségessé teszi a tudományelmélet tanulmányozását. Ennek nemcsak elméleti jelentősége van, hanem gyakorlati is. Elméletileg azért fontos, mert szabatos ismeretek gyűjtéséhez ismerni kell azokat az alapelveket, amelyeken a tudomány alapszik. Csak így lehet a tudományt eredményesen művelni. Gyakorlati szempontból pedig azért fontos, mert napjainkban már a tudomány jelentős befolyást gyakorol az ipari fejlődésre, a technika fejlődésére és ezen keresztül az egész társadalom fejlődésére. A 20. század a tudomány és a technika gyors fejlődését eredményezte. Ennek következtében nemcsak az ipari fejlődés gyorsult fel, hanem a számítástechnika kifejlesztésével erőteljesen megnövekedett az informatika szerepe is a társadalomban. Ez egyúttal jelentős fejlődést jelentett magában a tudományban is. Egyrészt olyan új műszerek kerültek kifejlesztésre, amelyek lehetővé tették a természet azon területeinek a vizsgálatát is, amelyek korábban nem voltak lehetségesek (pl. űrkutatás), s felgyorsult az adatok továbbítása és feldolgozása is. Rövidebb idő alatt több vizsgálat is elvégezhető lett. Felgyorsult magának a tudománynak a fejlődése is. Mindezek aláhúzzák annak fontosságát, hogy a fiatal kutatók megismerkedjenek a tudománnyal foglalkozó tudománnyal, a tudományok tudományával vagy egyszerűbben a tudományelmélettel (tudományfilozófiával), mindenekelőtt annak alapjaival: a kutatásmódszertani ismeretekkel. Ez az anyag a PhD képzés előadásainak a jegyzete. Jelenlegi formájában mint kézirat különböző publikációkból összeválogatott anyag, amelyeken sokszor csak egész kevés változtatás történt. Azt a célt szolgálja, hogy a tudományelmélet (tudományfilozófia) elméleti alapjairól és alkalmazott módszereiről áttekintést adjon a PhD képzésben résztvevő hallgatóknak. Ezen az anyagon egyrészt a képzés tapasztalatai alapján, másrészt a rendelkezésre álló magyarnyelvű irodalmi anyag szintetizálása és a legújabb irodalmi ismertek alapján folyamatosan változtatunk.
A TUDOMÁNY ÉS A TUDOMÁNYELMÉLET FOGALMA ÉS KIALAKULÁSA 1. A TUDOMÁNY ÉS A TUDOMÁNYELMÉLET A tudomány a 20. század kezdetétől az iparilag fejlett országokban hatalmas arányú fejlődésen ment keresztül, amelynek hatásai érezhetők voltak az egész világon, így a közepesen fejlett és a fejlődő országokban is. A tudomány fejlődése napjainkban is számos új vonást mutat. A mai tudományt az új ismeretek gyors felhalmozódása (információ-robbanás), újabb és újabb tudományterületek kialakulása (differenciálódás), az egyes tudományok érintkezési helyein pedig az érintett tudományterületek összekapcsolódása (integráció), a matematikai és informatikai módszerek térhódítása, a tudományos kutatás szervezettségének jelentős mértékű emelkedése (indusztrializáció) és sok esetben a tudománynak a termeléshez történő közvetlen kapcsolódása jellemzi. A tudomány ma összehasonlíthatatlanul nagyobb szerepet játszik a társadalom életében, mint a történeti fejlődés bármely korábbi szakaszában. Végső fokon ezzel a ténnyel magyarázható az a felfokozott érdeklődés, amellyel korunk embere a tudomány által elért eredmények és feltett kérdések felé fordul. De a tudomány már megoldott és nyitott problémáin túl egyre inkább az érdeklődés középpontjába kerül maga a tudomány is mint a társadalom életének, az emberi kultúrának egyik sajátos területe. 1.1 A tudomány és a tudományos tevékenység A tudomány bonyolult és sokrétű jelenség. Ez az oka annak, hogy még napjainkban sincs általánosan elfogadott meghatározása. Az eddigi tapasztalatok alapján a napjainkig kidolgozott definiciókat nagyon nehéz lenne egyetlen meghatározásban egyesíteni. Az általános rendszerelmélet és az információelmélet fejlődésével összefüggésben kezdik a tudományt olyan bonyolult dinamikus információs rendszerként tanulmányozni, amelyet az ember az információ gyűjtésére, elemzésére és feldolgozására hozott létre abból a célból, hogy a megismerés terén és a technika terén is új eredményeket érjen el. Ugyanakkor a tudomány egyszerre alkotja az ismeretek, a módszerek és az elméleti tételek rendszerét és a társadalmi tevékenység egy formáját. Az utóbbi években a tudomány intenzív kutatások tárgya lett azért is, mert az ipari fejlesztésnek is a motorja. A tudomány így közvetlenül betört az anyagi termelésbe, nagy hatást gyakorolva a magára a termelési gyakorlatra is. A tudomány kutatói mind ez ideig kénytelenek munka -meghatározásokkal dolgozni. A tudomány területének olyan kiemelkedő szakértője pedig, mint John Bernal, aki alapvető műveket szentelt a tudomány kutatásának, egyenesen hiábavalóknak tartja a tudomány definiálásának kísérleteit. A tudomány definiálása helyett Bernal csupán azt tartotta lehetségesnek, hogy részletes leírást adjon a tudomány főbb ismertetőjegyeiről és aspektusairól, jellemezze legfontosabb törvényszerűségeit. Véleménye szerint a tudományt úgy kell tekinteni, először mint intézményt, vagyis olyan emberek szervezetét, akik meghatározott feladatokat látnak el a társadalomban; másodszor, mint módszert, vagyis azoknak az eszközöknek az összességét, amelyek a természet és a társadalom új oldalainak és törvényszerűségeinek feltárására szolgálnak; harmadszor, mint tudományos hagyományok felhalmozódósát; negyedszer, mint a termelés fejlesztésének fontos tényezőjét; ötödször, mint új gondolatok és eszmék forrását. 1
A TUDOMÁNY ÉS A TUDOMÁNYELMÉLET FOGALMA ÉS KIALAKULÁSA Bár ez a leírás sem tartható kimerítőnek, az alkalmazott megközelítési módnak elsősorban módszertani jelentősége van: függetlenül attól, hogy még nem sikerült megfogalmazni a tudomány kimerítő és általánosan elfogadott meghatározását, szükség van a korszerű tudomány jellemző vonásainak feltárását célzó erőfeszítésekre. Ez szélesebb alapot hozna létre a tudomány további kutatásaihoz. A tudomány fogalma A szakirodalom határozottan megfogalmazza azt a feladatot, hogy egységes konceptuális elméleti fogalmat dolgozzunk ki a tudománnyal kapcsolatban. A tudomány története nemegyszer találta szembe magát hasonló helyzetekkel. A matematika, a szociológia, a tudománytan eleven példák ebben a vonatkozásban. A helyzetet bonyolítja, hogy napjainkban a tudománynak új, fontos vonásai jelennek meg, hogy a tudomány kollektív tevékenységgé, a tudás iparává válik. Ezzel kapcsolatban meg kell jegyeznünk, hogy a tudomány terminus mellett egyre gyakrabban találkozhatunk a tudományos tevékenység terminussal. Ez természetesen nemcsak arról tanúskodik, hogy a tudomány kutatása egyre bonyolultabbá válik, hanem arról is, hogy egyre mélyebben hatolunk be a lényegébe. A nehézséget az jelenti, hogy egyik terminus sem adja pontos jelölését az általánosnak és a különösnek a fogalmak tartalmában, hogy e két terminust általában alternatíve használják, a szükséges kikötések nélkül. Kiindulópontként fogadjuk el, hogy a tudomány az emberi tevékenység speciális formája, olyan alkotó jellegű folyamat, melynek révén (a megfelelő módszerek segítségével) új ismeretekhez jutunk, új eszméket hozunk létre, amelyek objektív módon tárják fel a világot, s a gyakorlatban igazolódnak. Fejlődésének hosszú és nehéz útján a tudomány tényeket halmozott fel, hipotéziseket és elméleteket dolgozott ki, törvényszerűségeket tárt fel, és ennek során fokozatosan egységes, jól megépített képződménnyé alakult. Ez az emberiség egyik legcsodálatraméltóbb vívmánya (Jahiel 1979). A tudomány, mint alkotó tevékenység. A tudomány szakadatlanul mozgásban van, változik és fejlődik, kölcsönhatásban van a többi társadalmi tevékenységgel; növekszik komponenseinek száma, erősödnek közöttük a kapcsolatok és a kölcsönhatások. Az egyes tudományok fejlődésének, differenciálódásának és integrációjának eredményeképpen a tudomány épülete mind bonyolultabbá válik. A tudomány rendszerré kristályosodik. Vitathatatlan, hogy ez a folyamat a továbbiakban is folytatódni fog. Mint önfejlesztő és önszabályozó rendszernek, a tudománynak megvannak a maga belső törvényei, funkcionálásának és fejlődésének saját logikája, saját irányítási és szabályozási mechanizmusa. Többek között ezzel kell magyaráznunk azt a tényt, hogy a tudomány, mint társadalmi produktum egyik vagy másik területen gyakran megelőzi a társadalom közvetlen szükségleteit. Belső logikájának hatására különösen az alapkutatások területén olyan felfedezéseket és vívmányokat tud felmutatni, olyan feladatokat képes megoldani, amelyeket nehéz volna a társadalmi fejlődés adott szakaszának szükségleteivel magyarázni. Az ilyen, korukat megelőző eredmények általában többször is újratermelődnek, mielőtt gyakorlati alkalmazásra találnak. Ezzel a sajátsággal magyarázható (bizonyos vonatkozásban) a tudomány növekvő szerepe korunkban. Viszonylagos önállóságának következményeképpen a tudomány (egészében vagy egyes irányzatait illetően) el is maradhat, néha meglehetősen huzamos időn át, a termelés és a társadalmi gyakorlat egészének szükségleteitől. A tudomány, mint ismeretek rendszere. Ugyanakkor a tudományt mint ismeretek rendszerét is jellemezhetjük. Ez sajátos fényképét adná az egy pillanatra feltételesen megállított tudományos megismerésnek. Ha azonban a tudomány megismerésének ezt az aspektusát bármiképp is abszolutizálnánk, akkor ez egyoldalú és pontatlan következtetésekre vezetne. Ha a tudományt redukáljuk a minket körülvevő világra vonatkozó, megfelelő 2
A TUDOMÁNY ÉS A TUDOMÁNYELMÉLET FOGALMA ÉS KIALAKULÁSA megismerési módszerek segítségével elért és fogalmakban kifejezett, a gyakorlatban ellenőrzött ismeretek rendszerére, ezzel indokolatlanul leszűkítjük e társadalmi jelenség tartalmát és paramétereit. Ha a tudományt statikus struktúraként jellemezzük, a jellemzésből kimarad az egyik leglényegesebb ismertetőjegy magának a tudományos megismerésnek a folyamata, az új ismeretek termelésének folyamata. A tudomány nem egyszerűen az ismeretek rendszere, hanem fejlődő rendszer és egyidejűleg specifikus emberi tevékenység, a társadalmi tevékenység specifikus formája. A tudományos tevékenység terméke akkor veszi fel az ismeret formáját, amikor egy probléma kutatása befejezést nyert. A tudomány lényege nem a már megismert igazságokban rejlik, hanem azok felkutatásában. A tudomány nem az önmagában vett ismeret, hanem a társadalomnak az ismeretek termelésére irányuló tevékenysége, vagyis a tudományos termelés. Az az álláspont, amely szerint a tudomány fogalmat nem lehet kizárólag a kész ismeretek összességére redukálni, vitathatatlanul helyes. A kész ismeretek a tudományos tevékenység eredményét jelentik, amelyeket alapként használunk fel az új tudományos kutatásokhoz, a társadalmi gyakorlat hathatós fegyvereként. Ezeket az ismereteket nem elég felhalmozni, ezeket el kell sajátítani és tovább is kell adni. Ha feltételeznénk, hogy valamilyen katasztrófa következtében a Földön csak a kisgyermekek maradnának életben, akkor bár az emberi nem tovább élne az emberi tudás története elkerülhetetlenül véget érne. A tudomány termékei ugyan fizikai értelemben fennmaradnának, de senki sem tudná feltárni az új nemzedékeknek azok lényegét. Az emberi tudás történetének újra kellene kezdődnie. Ugyanakkor azonban annak elutasítása, hogy a tudományos ismereteket tudománynak nevezzük, túlságosan kategorikus. Nem szabad elfelejteni, hogy éppen a tudományos ismeretek jelentik a tudományos tevékenység belső célját, hogy magának a statikus ismeretnek a törvényszerűségei különösen érdekesek a tudomány kutatása szempontjából és így tovább. A tudományos tevékenység teljesebb leírásával összefüggésben rá kell mutatnunk, hogy ez nemcsak a 1.1.ábra. A tudományos ismeretek alapvető összetevői tudományos kutatás megismerési folyamatait foglalja magában, hanem azokat a folyamatokat is, amelyek az úgynevezett tudományos potenciál szférájában mennek végbe (ami felöleli a tudománnyal foglalkozó szakembereket és intézményeket, a tudományos apparátust stb.). Természetesen a tudományos potenciálnak dinamikájuktól és funkcionális szerepüktől elvonatkoztatott, teljesen statikus állapotba rendezett elemei lényegében véve kimaradnak a tudományos tevékenységből. Legjobb esetben is csak azt a lehetőséget őrzik meg, hogy újra bevonhatók legyenek a tudományba mint társadalmi rendszerbe. Annak érdekében, hogy a tudományos tevékenység megvalósíthassa az ismeretek létrehozásának folyamatát, a már rendelkezésre álló ismeretek összességére kell támaszkodnia, hasznosítania kell és fel kell dolgoznia őket. Ebből következik, hogy a tudományos tevékenység fogalmában szintetizálódik a tudománynak mint ismeretek rendszerének 3
A TUDOMÁNY ÉS A TUDOMÁNYELMÉLET FOGALMA ÉS KIALAKULÁSA specifikuma, amely rendszer anyagul és az új tudományos információ gyűjtésének alapjául szolgál, és magának ezen információ termelésének a specifikuma. Nincs tehát alapunk arra, hogy szembeállítsuk a tudományt mint ismeretek rendszerét és a tudományos tevékenységet mint az ismeretek létrehozásának folyamatát. A tudománynak mint ismereteket termelő, dinamikus struktúrának a jellemzése magában foglalja a tudománynak, mint statikus struktúrának a képét. Éppen ezért az az álláspont, amely szerint a tudomány csak akkor tudomány, amikor fejlődésben van, amikor be van vonva az új ismeretek létrehozásába, egyoldalú és pontatlan. A tudomány mint ismeretek rendszere elsősorban magában a tudományos tevékenység folyamatában és a tudományos tevékenység eredményeként létezik mint reális tény. A tudományos ismeretek a kutatás folyamatában részt vesznek eredeti kiinduló anyagként is (a kutatási rendszer inputjában) és eredményként is (az outputban). Természetesen az új kutatásban nem vesz részt minden eddig megszerzett ismeret. De minden tudományos ismeret valamilyen tudományos kutatás eredménye, és ebben a minőségében az ember és a társadalom tevékenységének különböző válfajaiban hasznosítható. A tudomány mint világnézet és mint módszer nemcsak az ismeretek termelésének, hanem a szellemi termelés egyéb formáinak is komponense: például az irányítói tevékenységé stb. A tudomány tehát egyidejűleg: a) Ismeretek rendszere, amely szakadatlanul fejlődik, de állandóan megőrzi önnön egységes mivoltát, homeosztatikus állapotát. Az egyes tudományterületeken végbemenő forradalom változásokat idéz elő más ismeretterületeken, egy új elmélet nem mechanikusan, hanem szervesen, új összetevőként épül be a tudomány globális rendszerébe. b) Az emberi tevékenység specifikus formája, amelyet sajátos termelésként bizonyos fajta szellemi értékek, tudományos ismeretek termeléseként jellemezhetünk. Ez a tevékenység meghatározott struktúrával és társadalmi viszonyokkal rendelkező intézményekben megy végbe. A tudomány mindenekelőtt az általa tanulmányozott tárgyra vonatkozó, a tudományos fogalmakban összegezett ismeretek rendszerét jelenti. Ugyanakkor a tudomány az emberi tevékenység sajátos formája is. Emellett az ismeretek (fogalmak) rendszere és a tevékenység formája szintén nem különböző dolgok, hanem a tudomány mint sajátos társadalmi intézmény lényegének megnyilvánulásai. A tudományszociológia a tudományt mint sajátos szociális intézményt (szociális rendszert) tanulmányozza, annak sajátos belső összefüggéseivel, mint olyan intézményt, amely elszakíthatatlan kapcsolatban és kölcsönhatásban van az emberi tevékenység többi formájával, a társadalom rendszerének egészével. A tudomány említett kettős természete olyan ellentmondást rejt magában, amely a tudomány önfejlődésének belső forrása. Az emberi megismerés végtelen folyamata (az ismeretek termelésének folyamata) meghatározott időpontokban az ismeretek rendszerének lényegbevágó átrendezését, a tudományok klasszifikációjának felülvizsgálatát és módosítását idézi elő. A belső ellentmondás másik fajtája a tudomány mint a megismerés rendszere és a tudomány mint szervezeti rendszer közötti ellentmondás. Ez a kétfajta ellentmondás a tudomány fejlődésének a forrása. Míg az első ellentmondás feloldása az ismeretek rendszerének átrendezéséhez vezet, addig a második ellentmondás feloldása elsősorban a tudomány mint társadalmi rendszer jellemzőinek megváltozását idézi elő. A tudományos tevékenységet úgy elemezzük, mint ami viszonylag független azoktól a társadalmi-gazdasági feltételektől, amelyek között végbemegy. Ezenkívül elvonatkoztatunk az emberi megismerő tevékenység több évszázados történetétől, és a tudományos tevékenységgel jelenlegi fejlett formájában foglalkozunk, amikor már befolyást gyakorol a társadalmi termelés szférájára. A tudomány csak nemrégen vált intézménnyé, amelyben emberek tíz- és százezrei (most már talán milliói) hivatásszerűen végzik munkájukat. A tudomány kialakulása, a szellemi 4
A TUDOMÁNY ÉS A TUDOMÁNYELMÉLET FOGALMA ÉS KIALAKULÁSA munkának sajátos tevékenységgé válása történetileg a fizikai és szellemi munka különválásához kapcsolódik. A tudomány fejlődése A szakirodalom felhívja a figyelmet arra, hogy meg kell különböztetnünk a tudomány történetét és előtörténetét. A tudomány története akkor kezdődik, amikor a szellemi munka sajátos foglalkozási ággá válik. Több szakaszra oszlik. Az első szakaszban alakult ki a tudományos tevékenység, amely a múltban javarészt a világ empirikus tanulmányozásának formájában nyilvánult meg. A második szakasz a nagy gépi termeléshez kapcsolódik, amikor a természettudomány kezdte kiszolgálni a termelést. A továbbiakban a tudományos munka fokozatosan az egyik legfontosabb szférává válik a társadalmi munkamegosztás rendszerében. A tudományos tevékenység mint sajátos társadalmi tevékenység elkülönül, az emberek meghatározott csoportjának foglalkozásává válik. A tudomány a termelőmunka szükséges elemeként fejlődik, és fokozatosan annak előfeltételévé lesz. A gépi nagytermelés viszonyai között a társadalmi gazdagság létrehozása és fokozása egyre kevésbé függ a ráfordított fizikai munka mennyiségétől, és egyre inkább a tudományos munka fejlettségi fokától, valamint a termelésben való alkalmazásától. Másrészt viszont a termelés fejlődése eszközöket ad a természet elméleti értelmezéséhez és elsajátításához. A tudományos tevékenység mint foglalkozás különválása és a tudomány egyre szorosabb kapcsolata a termeléssel a társadalmi termelés új, specifikus szférájának megjelenését és fejlődését jelenti a társadalom rendszerében, amelyet feltételesen az ismeretek termelésének lehetne nevezni. A tudományos-technikai forradalom gyökeres változást idézett elő a termelőerők, a tudomány és a technika fejlődésében. Ehhez kapcsolódik a tudományos tevékenység fejlődésének harmadik szakasza (amelyben, egyes szerzők véleménye szerint, a tudomány mint egységes rendszer kialakul). A tudomány nagy lehetőséget kap a gazdagodásra és fejlődésre. Egyre nagyobb mennyiségű információt tár fel, dolgoz fel és bocsát rendelkezésre, s ennek az információnak egyre nagyobb a tudományos értéke és jelentősége. Ezek a változások elkerülhetetlenül eredményezik, először, a tudomány társadalmi szerepének és jelentőségének hatalmas mértékű megnövekedését, másodszor pedig a tudomány struktúrájának, belső mechanizmusának és funkcionálásának bonyolultabbá válását. A tudományos tevékenység a társadalomban teljes egészében mint viszonylag autonom és tömeges tevékenység konstituálódik, a termelési tevékenység egyik legfontosabb szférájává válik, és fokozatosan vezető szerepre tesz szert a társadalmi termelés irányításában. Ez a társadalmi termelés egyik legjellemzőbb vonása a jelenlegi szakaszban. A gyakorlat, a technika és technológia szükségletei által életrehívott tudomány rendkívül aktív tényezővé vált, és egyre növekszik visszahatása a gyakorlatra, az anyagi termelésre, megnyitja az utat minőségileg új irányzatok kialakírásához a termelési folyamatok szervezésében. Történelmi aspektusból, a társadalmi fejlődés egyes szakaszaiban a tudománynak e szerepe tartalmilag és formailag eltérő módon nyilvánult meg. Napjainkban a tudomány a társadalmi termelés elválaszthatatlan részévé válik. E folyamat lényeges sajátsága, hogy a tudomány egyre gyakrabban előzi meg a termelés fejlődését. Sőt mi több, kezdi előre meghatározni a termelési gyakorlat fejlődésének útjait. Ez természetesen nem hagyhatja változás nélkül a tudomány belső struktúráját, a tudományos munkák impulzusait. Egyes szerzők még arra az álláspontra is hajlanak, hogy a tudományos tevékenység jelenlegi elkülönülését és fejlődését újabb nagy társadalmi munkamegosztásnak tekintsék. A tudós hivatása, századunk hivatása jegyzi meg találóan az egyik szerző. A tudomány fejlődése gyors ütemben folyik, módszerei megsokszorozódnak, hatáskörének kiszélesedése pedig robbanásszerű. Korunkban a tudomány mint egész, mint társadalmi rendszer nemcsak 5
A TUDOMÁNY ÉS A TUDOMÁNYELMÉLET FOGALMA ÉS KIALAKULÁSA fejlődik, hanem egyre bonyolultabbá is válik. Ha figyelembe vesszük ezt a nyilvánváló körülményt, nem fogadhatjuk kétkedés nélkül N. Storer állítását, aki szerint a tudomány egyszerűbb s ezért világosabb szociális rendszer, mint a gazdasági és politikai rendszerek, tekintve, hogy a tudományon belül nincs olyan nagymértékű differenciáltság, a szociális szerepek nem annyira sokfélék. Úgy látszik, a tudomány társadalmi rendszerének egyszerűségét illető álláspont bizonyos mértékig az elmúlt idők elképzeléseinek hatására alakult ki. Nincs összhangban a modern tudományos tevékenység bizonyos, különösen tipikus jellemzőivel, amelyek a tudomány sajátos indusztrializálódásával, társadalmi szerepének fokozódásával és aktivizálódásával vannak összefüggésben. A tudományos tevékenység jellemzői. Lévén a tudományos tevékenység sajátos termelési tevékenység, rendelkezik (természetesen módosult formában) azokkal az elemekkel, amelyek minden termelési folyamatra jellemzőek. Az ismeretek termelésének mindenekelőtt van egy szubjektuma, maga a termelő ember, jelen esetben a kutató, azután megvan a maga anyagi objektuma, és megvannak a maga termelési eszközei. A tudományos megismerés objektumát a természet, a társadalom és a gondolkodás megismerendő tárgyai és jelenségei képezik. A tudományos tevékenység eszközei pedig: elsősorban a megismerő gondolkodás eszközei, vagyis a szellemi termelés fegyvere (elemzés, szintézis, indukció, dedukció, absztrakció), másodsorban a tudományos kísérletezés eszközei, vagyis a tudomány anyagi technikája. A tudományos tevékenység az alábbi összetevőkre osztható fel: a megismerő tevékenységet folytató ember; a megismerés tárgya; a megismerés eszközei. Ezek az összetevők egységet alkotnak, kölcsönhatásban állnak egymással az ismeretek, az új tudományos információ termelésének folyamatában. A szubjektum azonban itt specifikus. Perszonifikálódik mint a megismerő tevékenységet megvalósító ember. A tudósról, a kutatóról van szó, napjainkban pedig, a tudomány indusztrializálódásának korában, az adott tevékenységgel foglalkozó emberek összességéről. Ami mármost az ismeretek létrehozási folyamatának kiinduló anyagát illeti (a tudományos ismereteket a kutatás inputjában), az anyagi termeléssel ellentétben, ahol a kiinduló anyag (nyersanyag vagy félkésztermék) a munka tárgyának szerepét tölti be, itt ezt a megisrnerés eszközeinek komponense foglalja magában. A szakirodalomban találkozunk olyan állásponttal is, mely szerint a tudományos ismeretek a tudományos tevékenység folyamatában olyan nyersanyagot jelentenek, amelyet feldolgoznak, hogy új ismeretekre tegyenek szert. A dolog lényegét tekintve azonban az ismeretek termelésében résztvevő nem minden tudományos ismeret jelent nyersanyagot. Az ismereteknek azt a részét, amely általános módszertanná vagy kutatási módszerré vált, a megismerési folyamat megvalósításának sajátos eszközeként kell jellemeznünk (a kísérlet, az elemzés, a szintézis stb. Során). Az anyagi termelés folyamata és a kísérleti tudományos tevékenység között van bizonyos hasonlóság. A. Tudományos kísérlet felettébb hasonlatos az anyagi termelés folyamatához. Megfigyelhetjük az experimentális tevékenység strukturális elemeinek azonosságát (az első esetben: a termelő ember a munka eszközei a munka tárgyai; a második esetben: a kutató ember a kutatás eszközei a kutatás tárgyai). Míg horizontálisan a tudományos tevékenység dinamikus struktúrája a kutató, kutatás tárgya, kutatás eszközei elemeket foglalja magában, addig vertikálisan a tudományos kutatás különböző fázisokban megy végbe. Hagyományosan ezeket a fázisokat az alapkutatások, az alkalmazott kutatások és a kidolgozások fázisaiként határozzák meg. Meghatározásuk és klasszifikációjuk azonban ncm egyértelmű. A tudomány bonyolult valószínűségi rendszer, amelyre nagymértékű dinamikusság jellemző. A társadalom szociológiai struktúrájának összetevőjeként a tudomány az egységes társadalmi 6
A TUDOMÁNY ÉS A TUDOMÁNYELMÉLET FOGALMA ÉS KIALAKULÁSA szervezet részeként fejlődik és funkcionál. Ugyanakkor a tudományos tevékenységet a társadalmi termelés többi szférájának sorából kiemeli az a meglehetősen jelentős meghatározatlanság, amely a tudományos eredmények, termelési határidők vonatkozásában megnyilvánul (többek között a tudományos tevékenység kedvező vagy kedvezőtlen kimenetelét illetően is) stb. A tudományos tevékenység egyik lényeges sajátsága, hogy a tudományos munka (szemben az anyagi termelés szférájában folytatott munkával) általános munka, tekintve, hogy feltétele részint kooperáció a kortársakkal, részint az elődök munkájának felhasználása. Az ismeretek termelése egyrészt közvetlenül támaszkodik az elődök tudományos munkájának eredményeire, másrészt megteremti a lehetőséget a termék elsajátítására. A tudományos tevékenység eredményei általános fogyasztás tárgyát képezik. Ezek az eredmények általánosan hozzáférhetőek, függetlenül az azok elérésére fordított erőktől és eszközöktől.. 1.2 A tudományelmélet általános jellemzése A 20. század eleje óta a fejlett országokban tudományos-technikai forradalom zajlik le, amelynek hatásai természetesen egyre inkább érezhetők a közepesen fejlett és a fejlődő országokban is. E folyamat részeként a tudomány fejlődése napjainkban számos, minőségileg új vonást mutat. A mai tudományt az új ismeretek szinte robbanásszerű halmozódása (információrobbanás), egyre újabb tudományterületek kialakulása (differencialódás), az egyes tudományágak hálószerű összefonódása (integráció), a matematikai, a kibernetikai és a szimbolikus logikai módszerek térhódítása, a tudományos kutatás szervezettségének nagymérvű emelkedése (indusztrializáció) és a tudomány közvetlen termelőerővé válása jellemzi. A tudomány ma hasonlíthatatlanul nagyobb szerepet tölt be a társadalom életében, mint a történeti fejlődés bármely korábbi szakaszában. Végső fokon ezzel a ténnyel magyarazható az a felfokozott érdeklődés, amellyel korunk embere a tudomány által elért eredmények és feltett kérdések felé fordul. De a tudomány már megoldott és nyitott problémáin túl egyre inkább az érdeklődés középpontjába kerül maga a tudomány is mint a társadalom életenek, az emberi kultúrának egyik sajátos területe. A tudomány tudománya A tudomány jelenkori fejlődésében hasonló folyamatnak lehetünk tanúi, mint amilyen az emberiség fejlődéstörténetében lejátszódott. Ismeretes, hogy az ember egyik lényeges vonása, hogy tudatos társadalmi lény és mintegy a munkafolyamatba beleszövődött tudata révén különbözteti meg önmagát a merőben természeti lényektől. Igen hosszú időnek kellett azonban eltelnie ahhoz, hogy az ember tudatos lényből öntudattal bíró lénnyé legyen, aki már nemcsak a természettől különbözteti meg önmagát, hanem a többi embertől is, és mint ilyen, alapjában véve reális önismerettel rendelkezik, többé-kevésbé helyesen ítéli meg cselekedeteit, tudatában van értékeinek és hibáinak stb. Ennek a sajátos érési folyamatnak az analogonját megtalálhatjuk a tudomány fejlődésében is: tudományról már évezredek óta beszélhetünk, de a tudomány olyan önreflexiójáról, amely reális önismeret (öntudat) kialakulását eredményezi, csak a 20. század második felétől. A tudománynak ez az öntudatosodási folyamata maga is része a tudomány fejlődésének és a tudományos megismerés (kutatás) új dimenziójának megjelenését eredményezi; maga a tudomány lesz a tudományos megismerés tárgyává. Ennek a folyamatnak eredményeként napjainkban egy sajátos tudományos diszciplina van kialakulóban, amelyet leggyakrabban a tudomány tudományának (science of science, Wissenschaftswissenschaft) neveznek. 7
A TUDOMÁNY ÉS A TUDOMÁNYELMÉLET FOGALMA ÉS KIALAKULÁSA A tudomány tudománya annak megfelelően, hogy tárgya a tudomány, a társadalom életének sokoldalú, bonyolult jelensége, maga is komplex tudományként van kialakulóban. Ez a komplexitás egyrészt abban nyilvánul meg, hogy kutatás tárgyává teszi a tudomány és a társadalmi élet más szféráinak kapcsolódásait, átmeneteit, másrészt a tudományt a maga viszonylagos önállóságában mint sajátos totalitást tekinti és ezt is többféle megközelítésben. Ezen az alapon azokat a diszciplínákat, amelyek a tudomány tudományának keretei közt kialakultak, illetve ide sorolandók, két csoportra oszthatjuk. Az egyik csoportot azok a tudománytani ágazatok alkotják, amelyek a tudomány gyakran külső dimenzióinak nevezett meghatározottságokat kutatják, vagyis azt vizsgálják, hogyan kötődik a tudomány a társadalom életének más területeihez, hogyan ágyazódik be az individuális és csoportos pszichikai jelenségek szférájába és a társadalmi-történeti fejlődés menetébe. Ezek a diszciplinák tehát domináns jelleggel a tudomány konkrét (szaktudományos igényű) elemzés tárgyává tehető meghatározottságait kutatják. A másik csoportba azok a diszciplínák sorolandók, amelyek a tudományt absztrakt módon, mintegy belső összefüggéseiben tekintik. 1.2. ábra. A tudomány tudományának összetevői A tudomány ún. külső és belső dimenzióinak megkülönböztetése történetileg és logikailag egyaránt viszonylagos (1.2. ábra). A tudomány külső összefüggései révén ugyanis olyan hatásoknak van kitéve, amelyek átalakítják belső mechanizmusát, a tudomány viszonylagos önállóságából adódó belső változásai pedig megnyilvánulnak társadalmi funkcióiban is. Amikor a tudomány külső és belső összefüggéseit kutató diszciplínák közt különbséget teszünk, akkor olyan idealizációs előfeltevéssel élünk, amely felnagyítja és élesebbé teszi az egyébként objektíven meglévő, de nem tisztán megnyilvánuló különbséget. A tudomány külső és belső dimenzióinak vizsgálata egyaránt történhet alapvetően elméleti és alkalmazási igénnyel. A kétféle megközelítésnek az az alapja, hogy az elméleti vizsgálat lényegét tekintve ismeretszerzési céllal történik, az alkalmazott kutatás pedig a tudományos tevékenység normáit kutatja, építve természetesen az elméleti kutátások eredményeire. Sőt célszerű az alkalmazás elvi és gyakorlati szintjét is megkülönböztetni. 8
A TUDOMÁNY ÉS A TUDOMÁNYELMÉLET FOGALMA ÉS KIALAKULÁSA Először a tudomány külső összefüggéseivel foglalkozó diszciplínák jellemzésére térünk ki röviden, hogy azután fokozatosan jussunk el a tudományelméleti elemzésre jellemző absztrakciós szintre. a) Napjainkban tanúi lehetünk egy olyan folyamatnak, amelynek során a történeti szemlélet egyre inkább előretör nemcsak a társadalomtudományokban, hanem a természettudományok területén is. E folyamat szimptómája a tudománytörténeti kutatások megélénkülése. Ez mai szemmel nézve szinte természetes is, hiszen aligha érthető meg a tudomány mai fejlettségi szintje anélkül, hogy múltbeli fejlődésének útját gondolatilag ne rekonstruálnánk. A tudománytörténeti kutatások célja nem egyszerűen a múlt historiográfiai számbavétele, hanem a tudomány haladásának, időleges stagnálásának vagy visszaesésének magyarázata és ezekből a jelen és jövő szempontjából jelentős tanulságok levonása. A tudománytörténet teszi elsődlegesen lehetővé azt, hogy a tudomány tanuljon előtörténetéből, elért sikereinek forrásait, kudarcainak okait megismerje. A tudománytörténet mindenekelőtt a tudományos eszmék története. De nem kevésbé fontos a termelőerők, a technika történetének feltárása, hiszen ezek sohasem egymástól függetlenül fejlődtek: a technika szükségletei inspirálták a tudományos problémafelvetéseket és a tudományos eredmények gyakorta a technika vívmányaiban öltöttek testet. b) A tudomány fejlődése és fejlesztése szempontjából azonban nemcsak a tudomány múltjának feltárása jelentős, hanem jövőjének előrelátása is. A tudomány jövőjével azelőtt szinte kizárólagosan az utópista gondolkodók és a fantasztikus irodalom képviselői foglalkoztak. Ez az irodalom napjainkban is virágzik, de egyúttal kísérletek folynak a tudomány jövőjének tudományos eszközökkel történő előrelátására is. A tudomány jövőjével kapcsolatos megfontolások nélkül szinte elképzelhetetlen a tudományos kutatások tervezése. Napjainkban két olyan diszciplína is kialakulóban van, amelyek egyaránt a jövő előrelátását tűzik ki célul: a prognosztika és a futurológia. Viszonylag rövid idő alatt jelentős fejlődést ért el a tudományprognosztika, amely a tudomány jövőjét nem annyira a megismerő tevékenység, mint inkább a tudományos eredmények alkalmazásának és a döntések megalapozásának oldaláról közelíti meg. c) Különösen jelentős tudománytani diszciplína a tudománygazdaságtan, hiszen a tudomány területén éppúgy, mint a társadalmi élet valamennyi területén, a termelésnek, a gazdasági tényezőknek van a legnagyobb hatásuk. S minthogy a tudomány korunkban egyre inkább közvetlenül termelőerővé válik, a társadalom fejlődése.szempontjából egyre fontosabb kérdés a tudomány gazdaságossága és hatékonysága. Ez pedig összefügg a tudomány ésszerű tervezésével, szervezésével, irányításával, és nem utolsósorban finanszírozásával. A tudományos kutatásokat tervező, szervező, irányító és finanszírozó intézmények, az akadémiák, egyetemi és ipari kutatási központok munkája manapság szinte elképzelhetetlen tudománygazdaságtani kutatások nélkül. d) Nagyon számottevő fejlődést ért el az utóbbi időben a tudományszociológia. Kutatási területét alapvetően a következő problémakörök alkotják: a kommunikáció szerepe a tudományos fejlődésben, a tudományos kutatók kiválasztása és képzése, a tudományos iskolák kialakulása és fejlődése, a kutatói kollektívák munkája. A tudományszociológia foglalkozik még a tudományos kutatóknak mint a társadalom meghatározott csoportjának szociális, politikai, jogi, etikai, kulturális stb. problémáival. e) Az eddig ismertetett tudománytani diszciplínákról többnyire, noha nem egyenlő mértékben, elmondható, hogy a tudomány külső, történetitársadalmi kapcsolatait vizsgálják. Jóval kevésbé áll ez a tudománypszichológiára, amely az utóbbi időben igen gyors fejlődést mutat. Maga a tudományos kutatás egésze mint sajátos tevékenységi forma pszichológiai vizsgálat tárgyává tehető. Vannak azonban a tudományos kutatásnak olyan szakaszai, amelyeknek gondolati rekonstrukciója pszichológiai elemzés nélkül szinte elképzelhetetlen. Ilyen mozzanat mindenekelőtt a tudományos alkotás, ezen belül az intuíció, a felfedezés és 9
A TUDOMÁNY ÉS A TUDOMÁNYELMÉLET FOGALMA ÉS KIALAKULÁSA feltalálás problémája. Ezért a tudománypszichológia mintegy átmenetet alkot a már ismertetett diszciplínák és a tudomány belső összefüggéseit vizsgáló ágazatok közt, amelyeket összefoglaló néven tudományelméletnek nevezünk. Az eddig felsorolt és röviden jellemzett tudománytani diszciplínák vizsgálati módszere inkább elméleti jellegű, amennyiben törvények feltárásával a vizsgált jelenségek sokoldalú és átfogó magyarázataira törekednek. A tudományos-technikai forradalom körülményei között azonban elkerülhetetlenné válik a tudomány állami szintű fejlesztési programjának, a tudománypolitikának kidolgozása. Követelmény, hogy a tudománypolitika is tudományos igényű legyen, azaz számolnia kell a tudományok általános és speciális jellemzőivel. A tudomány tudománya művelésének legfőbb gyakorlati célja, hogy a tudománypolitika elvi alapjainak kidolgozásához hozzájáruljon. A tudomány tudománya tehát a tudományos megismerés különböző oldalait vizsgáló szakdiszciplínák rendszere. E rendszeren belül bennünket elsősorban a tudományelmélet érdekel. Ahhoz, hogy közelebb jussunk a tudományelmélet részletesebb vizsgálatához, tekintsük át a tudomány tudományának diszciplináris tagozódását, amely az alábbi sémával ábrázolható. Az alábbi szerkezeti séma alapján a tudományelmélet mint a tudomány tudományának egyik sajátos ágazata áll előttünk, amely a tudomány belső összefüggéseit vizsgálja. A tudományelmélet fogalma és tárgya Az utóbbi évtizedekben a logikából és ezen belül a módszertanból új tudomány: a tudományelmélet fejlődött ki. A tudományelmélet a tudományos megismerésnek mint szellemi tevékenységi rendszernek és a tudományos ismereteknek mint eredményrendszernek a vizsgálatával foglalkozó tudomány. Tárgya: a tudományok felépítésének, szerkezetének és a kutatást szabályozó törvényeknek, valamint a tudományos elméleteknek a vizsgálata. Feladata bizonyos mértékben rokon a tudománypszichológiával. Kutatási területük azonban, ha nem is mereven, kielégítő mértékben elhatárolható. A tudománypszichológiában a tudományos megismerés szubjektumai ugyanis történeti vagy jelenleg is élő személyek, akik számot adnak kutatói tevékenységük gondolati, emocionális és akarati indítékairól. A tudománypszichológia behatóan vizsgálja a tudós személyiségét, a kutatói típusokat, az alkotói teljesítményt fokozó tényezőket, de ezt mindenkor konkrét történeti vagy kísérleti szituációhoz kötötten teszi. A tudományelméleti vizsgálódások ennél jóval elvontabb síkon folynak, hiszen a megismerés szubjektumát, hasonlóan az ismeretelmélethez, idealizáltan, mintegy a történetien értelmezett emberi nemmel azonost fogják fel. A történeti konkrétumokra való hivatkozások alapvetően az idealizáció forrásait jelölik meg, felmutatva a történetiben a logikait. A logikai megközelítés még az ismeretelméletinél is absztraktabb szinte teljesen zárójelezi a megismerő szubjektumot; főleg a már megszerzett ismeretek helyes átalakítási módjaival, az érvényes vagy megengedhető következtetésekkel foglalkozik; a logika igen fontos feladata, hogy kiküszöbölje vagy legalábbis csökkentse a természetes nyelv homályosságát és ezért sajátos mesterséges nyelveket (szimbolikus jelrendszereket, kalkulusokat) alkot. Megjegyezzük, hogy a logikai" terminust jóval tágabb értelemben is használjuk, amikor logikai"-a absztraktat, idealizáltat értünk. Ezzel a szélesebb értelmezéssel találkozunk a történeti"-nek a logikai"-val való szembeállításánál, amelyre az előzőekben is utaltunk. A tudományelmélet, legalábbis részben, egy speciális területen alkalmazott ismeretelméletnek fogható fel. Megfigyelhető, hogy az ismeretelméleti megközelítés a tudományelméleti kutatásokban egyre inkább erősödik. De vannak annak a felfogásnak is jelentős képvisélői, akik a tudományelméletet alapvetően a tudományos kutatás logikájának tekintik. 10
A TUDOMÁNY ÉS A TUDOMÁNYELMÉLET FOGALMA ÉS KIALAKULÁSA E nézőpontbeli különbség egyrészt az ismeretelmélet és a logika viszonyának némileg eltérő értelmezését, másrészt pedig az ismeretelméleti, illetve logikai faktor tudományelméleti szerepének különböző súlyozását sejteti. Úgy véljük, a tudományelméleti fejtegetésekben az ismeretelméleti és logikai megközelítési módot mereven nem lehet és nem is kívánatos szétválasztani, de a tudomány nagymérvű differenciáltságából adódóan jogos egyik megközelítési mód domináns jellegű alkalmazása a másik megközelítési mód tagadása nélkül. Ebből adódóan az elemzés eredményeként nyert megállapítások érvényességi köre is csökken, de mindazért kárpótol bennünket az elemzés adekvátsága. Jogos absztrakcióról van tehát szó, csak nem szabad a belőle adódó következményeket figyelmen kívül hagynunk az eredmények megítélésénél. A tudományelmélet" kifejezés mellett gyakran találkozunk a tudományos metodológia (módszertan)" terminussal is. Ezeket a megjelöléseket nemegyszer teljesen szinonim értelemben használják. Gyakori az a felfogás, amely a tudományos metodológiát alkalmazott logikának tekinti. Valójában azonban ismeretelméleti megfontolások nélkül aligha beszélhetünk tudományelméletről, hiszen az ismeretelmélet közvetíti - absztrakt és általános formában - a többi tudománytani diszciplína (főleg a tudománytörténet és pszichológia) a tudomány belső struktúrája és dinamikája szempontjából jelentős megállapításait. A metodológia elsősorban a tudományos kutatás módszereit vizsgálja és így megállapításai normatív vagy kvazi-normatív jellegűek, amennyiben kötelező vagy kívánatosan teljesítendő szabályokat mondanak ki. A metodológiát, mint a tudományos kutatás stratégiáját, tehát dominánsan a kellés, a legyen" mozzanata jellemzi. Ezzel szemben a tudományelmélet a tudománynak mint ismeretszerző és tudásrendszernek (eredményrendszernek) általános sajátosságait (törvényszerűségeit) vizsgálja. A tudományelmélet tehát a metodológiával szemben nem annyira a legyen"-re, mint inkább a van"-ra orientált közvetlenül. De célja végső fokon mégis a metodológia megalapozása. A tudományelmélet a metodológia közvetítésével fejt ki hatást a tudományos kutatás mindenkori gyakorlatára. Meg kell végül különböztetnük a tudományelméletet a természettudományok filozófiai problémái" és a társadalomtudományok filozófiai problémái" elnevezésű filozófiai diszciplínáktól, amelyek elsődlegesen az említett szaktudománycsoportok eredményeinek világnézeti általánosítását tekintik feladatuknak. A tudományelmélet szaktudomány jellegéből adódóan nem vállalkozhat a nagy világnézeti problémák megoldására, mégsem tekinthető világnézeti-ideológiai szempontból annyira indifferensnek, mint pl. a szimbolikus logika absztrakt kalkulusai. Ugyanakkor, mint a valóságot elméleti igénnyel vizsgáló tudományoknak általában, a tudományelméletnek is vannak érintkezési pontjai a filozófiával. Ez a kapcsolat lehet történeti jellegű, hiszen a tudományos elméletek először gyakran természet- vagy társadalomfilozófiai hipotézisek formájában fogalmazódnak meg. Máskor a tudományos elméletek annyira általánosak, hogy közvetlen kapcsolatba hozhatók bizonyos lételméleti (ontológiai) vagy ismeretelméleti (gnoszeológiai) tételekkel. Mindez határozottan érvényes a tudományelméletre, amely a filozófiából nőtt ki és ma is jelentős filozófiai tartalommal telített. A tudományelmélet mindenkor meghatározott ontológiai és ismeretelméleti előfeltevésekre épül, amelyek gyakran kimondatlanul végigvonulnak az adott szerző vagy iskola felfogásán. A tudományelmélet kialakulása. A tudományelmélet mint önálló diszciplína a 20.század első felében alakult ki, jórészt közvetlenül a filozófia keretében. A 19. század közepén A. Comte (1788-1875) által kidolgozott pozitivista filozófia egyik fajtája (fejlődésének második szakasza) az empiriokriticizmusa nyomja rá bélyegét a filozófia fejlődésére. Erre a korszakra E. Mach (1838-1916) empiriokriticizmusa és R. Avenarius (1843-1896) nézetei a jellemzők. Jellemző vonásuk, hogy a megismerő szubjektum és objektum elvi koordinációját hirdetik és az analógiáknak, valamint a gondolkodás ökonomikus jellegének nagy jelentőséget tulajdonítanak a tudományos megismerésben. Mindez azt 11
A TUDOMÁNY ÉS A TUDOMÁNYELMÉLET FOGALMA ÉS KIALAKULÁSA mutatja, hogy az empíriokriticizmus, noha elfogadja a pozitivizmus alaptételeit, nagymértékben kiemeli az alkotó gondolkodás jelentőségét és így bizonyos mértékig antiinduktivista beállítottságú. A 20. század elején főleg a fizika területén lezajlott forradalmi változások fokozták a tudomány filozófiai problémái iránti érdeklődést. Erős antiinduktivizmus jellemzi P. Duhemot (1861-1916). A fizikai elmélet tárgya és szerkezete c.1906-ban megjelent művében azt a gondolatot fejtette ki, hogy a tudomány, ezen belül a fizika fejlődését alapvetően a folyamatosság jellemzi, de a tudományfejlődés nem úgy zajlik le, hogy a tényekből kiindulva egyre magasabb szintű általánosításokhoz (törvényekhez) jutunk el (Mill-féle induktív modell), hiszen elfogulatlan, tiszta tapasztalatról aligha beszélhetünk, mivel nincs elméleti előfeltevésektől mentes tudományos kutatás. Ezért a tudományos megismerésben igen jelentős szerepet játszanak a hipotézisek és a belőlük deduktív úton nyert következmények. Ezt a tudományelméleti felfogást később W. v. O. Quine (1908-) fejlesztette tovább, ezért hipotetikus-deduktív módszernek vagy Duhem-Quine-modellnek nevezik. Mach felfogásához közelálló nézeteket fejtett ki H. Poincaré (1854-1912) kiváló francia matematikus és fizikus. Őt tartják a konvencionalizmusnak nevezett igazságelméleti irányzat klasszikus képviselőjének. Azt hirdette, hogy a tudományos elméletek értékét elsődlegesen az dönti el, mennyire kényelmes és célszerű az alkalmazásuk, és a tudományos törvényeket az emberi elme szabad alkotásainak, az axiomákat burkolt meghatározásoknak tekintette. Az első világháborút követően ismét fellendültek a tudományelméleti kutatások. Központjuk Bécs és Berlin volt. A Bécsi Kör vezetője, M. Schlick (1882-1936), Mach tanítványa volt. A berlini Tudományfilozófiai Társulat H. Reichenbach (1891-1953) köré csoportosult, A későbbiekben e két csoport egységes irányzattá egyesült, amelynek képviselői felfogásukat logikai empirizmusnak, logikai pozitivizmusnak, neopozitivizmusnák nevezték. Az irányzat legjelentősebb képviselői: R. Carnap (1891-1970), Ph. Frank (1884-1966), O. Neurath (1882-1945), C. Hempel (1905-), Karl Popper (1902-1994). A neopozitivizmus képviselői filozófiai felfogásuk pozitivista jellegének ellenére, a mai értelemben vett tudományelmélet megteremtésében jelentős érdemeket szereztek. A neopozitivizmus kialakulására nagy hatással volt a 19. század második felében kialakult szimbolikus logika, amely mai formáját B. Russell (1872-1970) és A. N. Whitehead (1861-1947) Principia Mathematica (A matematika alapelvei) c. művében nyerte el, továbbá L. Wittgenstein (1889-1951) Logikai-filozófiai értekezés -e. A neopozitivizmus egyes képviselői azt hitték, hogy sikerült végre megalkotni a Leibniz által megálmodott ideális nyelvet, amelyen a tudományos ismeretek világosan és egzakt módon kifejezhetők. Ennek megfelelően a filozófia alapvető feladatának a tudományos nyelvek szintaktikai (belső szerkezeti) elemzését tekintették. A másik jellemzője a korai neopozitivizmusnak, hogy visszanyúlt az empirista tradícióhoz és a tudományos ismeretek végső tapasztalati alapjainak felmutatását tűzte ki célul. Ez az ún. fundamentumprobléma, amelyet a tudomány általános kijelentéseinek (törvénykijelentéseknek) a megfigyelési vagy jegyzőkönyvi kijelentések véges együttesére való visszavezetése útján véltek megoldani. Ezt nevezték a verifikáció elvének, amelynek mintegy a tudományos döntőbíró szerepét szánták. Eszerint csak az olyan valóságról tett kijelentések (faktuális, szintetikus kijelentések) fogadhatók el tudományos értékűnek (értelmesnek), amelyek verifikálhatók. Minden más kijelentés, amely azzal az igénnyel lép fel, hogy mond valamit a valóságról, de nem verifikálható, mint látszatproblémákra adott metafizikus" válasz elvetendő. A szimbolikus logika és a matematika tételei viszont kívül esnek a verifikáció követelményén, hiszen ezek analitikus kijelentések és így a valóságról nem mondanak semmit. A harmincas években azonban a neopozitivizmus képviselőinek be kellett látniuk, hogy tudományelméleti felfogásuk túlzottan merev és leegyszerűsített. Világossá vált, hogy az általános kijelentések, mivel végtelen sok egyedi esetet fednek le, elvileg nem verifikálhatók. 12
A TUDOMÁNY ÉS A TUDOMÁNYELMÉLET FOGALMA ÉS KIALAKULÁSA A verifikációs elv tarthatatlanságára K. Popper mutatott rá, és helyette egy vele ellentétes elvet ajánlott, a falzifikálhatóságot, amely így formulázható: valamely kijelentés akkor és csak akkor tudományos értékű, ha megfigyelési kijelentésekkel cáfolható. Ugyanígy szegényesnek bizonyult a szintaktikai elemzés kizárólagosságának elve is. Ennek felismerését nagymértékben elősegítette, hogy a neopozitivizmus képviselői megismerkedtek lengyel logikusoknak (varsói-lvovi iskola) a logikai szemantika területén elért eredményeivel. Az iskola legjelentősebb alakjai J. Lukasiewicz (1878-1956), K. Ajdukiewicz (1890-1963), T. Kotarbinski (1886-), A. Tarski (1902-1983). Ennek megfelelően a szintaktikai elemzést szemantikai (a tudományos nyelv értelmezésénél felmerülő) megfontolásokkal egészítették ki. A harmincas években a neopozitivizmus képviselői arra kényszerültek, hogy feladják radikálisan empirista elképzeléseiket. Ennek jegyében dolgozták ki az ún. konfirmáció elvét, amely így formulázható : valamely általános kijelentés akkor és csak akkor tudományos értékű, ha logikai úton levezethető belőle empirikusan felülvizsgálható következmény. Ez az elv mértéktartó jellegénél fogva közelebb állt az elméleti tudományok művelőinek gyakorlatához, de még mindig túlzottan empirisztikus volt ahhoz, hogy a tudományok ún. teoretikus fogalmainak (pl. atom, elektromágneses mező) státusát megvilágítsa. Egyes neopozitivisták úgy vélték, hogy ezek redukálhatók az empirikus fogalmak bizonyos csoportjára, mások szerepüket arra korlátozták, hogy az empirikus fogalmakat mintegy összekapcsolják és így - hasonlóan a logikai és matematikai fogalmakhoz nincs megismerő funkciójuk. A második világháború után, főleg K. Popper ösztönzésére, a tudományelméletnek egy többé-kevésbé antiinduktivista és kritikai-történeti irányzata alakult ki. Már említést tettünk a Popper-féle falszifikációs elvről mint a verifikáció tanával ellentétes felfogásról. Rövidesen kiderült azonban, hogy ez az elv sem jobb, mint aminek kiküszöbölésére vállalkozott: a tudományok olyan kijelentései, amelyek valamely esemény létezését állítják, nem cáfolhatók meg, hiszen ehhez legtöbbször végtelen sok tapasztalati esetet kellene megvizsgálni. Ezért később Popper is mérsékelte felfogását és kidolgozta a konfirmáció elvének riválisaként az ún. korroboráció elvét, amely (kissé durván fogalmazva) annál elfogadhatóbbnak minősít valamely hipotézist, minél nagyobb az információtartalma. Új mozzanat Poppernél az is, hogy a tudományos elméletek értékelésébe.bizonyos történeti és nem logikai természetű tartalmi faktorokat (metafizikai megfontolásokat) is bevont (az elmélet informativitása, egyszerűsége, rendszerjellege). A neopozitivista hagyománnyal való radikálisabb szakítás igénye fejeződik ki T. Kuhn A tudományos forradalmak struktúrája c. könyvében, amely a tudományelméleti elemzés fókuszába a történetiséget állította, és a tudományos forradalmaknak a tudományfejlődésben betöltött meghatározó szerepét hangsúlyozta. Kuhn azonban eltúlozta azt a diszkontinuitást, amelyet a tudományos forradalmak a megismerés fejlődésében teremtenek. Bevezette a tudományelméletbe azt a gondolatot, hogy a jelentős tudományos felfedezések paradigmaként (példaként) funkcionálnak a későbbi nemzedékek előtt és ezáltal heurisztikus és értékelméleti szerepet játszanak. Kuhn felfogása Popperen, Duhemen, Whewellen keresztül kapcsolódik a klasszikus német filozófiai hagyományhoz is, amelynek keretei között a történetiség eszméje kibontakozott. Századunk húszas és harmincas éveiben a szűkebben vett tudományelmélet tematikája kibővül: az antipozitivista beállítottságú tudományteoretikusok körében is nyilvánvalóvá vált, hogy a tudomány nem pusztán ismeretszerzési folyamat, hanem az emberi kultúra része. E gondolat jegyében tesznek javaslatot a tágabb értelemben vett tudományelmélet, a tudomány tudománya kidolgozására 1936-ban M. Ossowska és S. Ossowski lengyel szociológusok. Tőlük származik a science of science elnevezés és a tudomány tudományának első diszciplináris felosztási kísérlete is. 13
A TUDOMÁNY ÉS A TUDOMÁNYELMÉLET FOGALMA ÉS KIALAKULÁSA A tudománytannak önálló, sajátos tudományként való kialakulásában meghatározó szerepe van J. D. Bernalnak, a neves biofizikusnak és tudománytörténésznek, akinek tudománytani nézeteit sok tekintetben befolyásolta a marxizmus. 1939-ben igen jelentős tanulmányt tett közzé A tudomány társadalmi szerepe címmel, amelynek eszméit széles körű tudomány- és technikatörténeti anyaggal támasztotta alá a Tudomány és történelem c. művében. Újlendületet adott a tudománytan kibontakozásának az M. Goldsmith és A. Mackay szerkesztette A tudomány tudománya. Társadalom a technika korában c. tanulmánykötet, amely Bernal A tudomány társadalmi szerepe c. művének 25 éves évfordulójára jelent meg. Ezek nyomán világszerte fellendültek a tudománytani kutatások. A tudományelméleti kutatások fejlődése, tematikájuk kibővülése végül is azt eredményezte, hogy az egyes tárgykörökben folyó kutatások (történeti, szociológiai stb. vizsgálatok) viszonylag önálló részdiszciplínákká szakosodtak, amelyek ma együttesen alkotják a tudományok tudománya rendszerét. Így vált maga a tudományelmélet e rendszer sajátos részévé. S noha természetszerűleg magán viseli filozófiai eredetének jellemzőit - a világnézeti töltés, mint láttuk, tárgyából, elméleti pretenzióiból következik -, a szaktudományos egzaktság igényétől vezetve egyre körülhatároltabb, szabatosabb tudományként fejlődik tovább. 1.3 Tudomány és társadalom Azt hihetnénk, túl egyszerű volna azt a hagyományos és bizonyos értelemben népszerű szemléletmódot, mely a tudományt romantikus módon rendkívüli egyének teljesítményeként írja le, pusztán a történelemre és a kultúrára kivetített idividuális perspektívának tekinteni. Valójában azonban az előbbi tagadhatatlan meglétén túl egy másik alapja is van ennek a szemléletnek, mely a tudomány lényegét érinti. Azt mondhatnánk, a tudomány a múlt századig olyan vállalkozásként fogható fel, amelynek keretében az ember kérdéseket tett fel a természetnek, és válaszadásra kényszerítette. E válaszok rögzítése alkotja a tudományos ismeretek növekvő gazdagságát. E szemléletmód szerint szinte elkerülhetetlen volt, hogy az ember és a természet közt folyó dialógust kétfél afféle ősszecsapásaként fogják fel, és magától értetődőnek látszott az a feltételezés, hogy a legfontosabb titkokat, amelyeket ez a szfinx oly féltékenyen takargat, csak a történelemben időről időre felbukkanó zseniális Oidipuszok csikarhatják ki. Más szavakkal: egy érvényes tudományos kijelentés olyan megaíllapításnak tekintendő, mely egy ember által egyszer és mindenkorra megfogalmazva, igazságértékét magától a természettől kapja, és még csak nem is igényli más individuumok egyetértését. Mint már ecseteltük, ezt a gondolkodásmódot alapvetően megváltoztatta a modern tudomány válsága a századforduló táján. Az a vélekedés, mely szerint a tudomány közvetlen kapcsolatban állhatna a természettel, összeomlott, és a tudományos kijelentések objektív érvényességét többé nem a természet jellegvonásaival való megfelelésükre alapozták, hanem a tudományos közösség interszubjektív megegyezésére. A tudományos objektivitás így a tudományos interszubjektivitással vált azonossá (mindazokkal a bonyolult és a legkevésbé sem közhelyszerű aspektusokkal együtt, amelyeket ez a fogalom magával hoz, és amelyekkel már foglalkoztunk). Ettől fogva a tudomány magától értetődően nem számíthatott individuális vállalkozásnak; ehelyett voltaképpen kollektívnak kellett tekinteni. A kollektív" vagy közösségi jelző még nem jelent társadalmit, ám természetesen ebbe az irányba mutat. Mi több: az olyan szerzők szerint, akik a tudomány társadalmi mikrokontextusát" (ezt mindenkor az a körülhatárolt tudományos közösség alkotja, amelyen belül az adott kutatás folyik) megkülönböztetik makrokontextusától (ezt a teljes szocio-kulturális környezet alkotja, amelyben az összes kutatás folyik), ez a kollektív vagy közösségi jelleg már egy 14
A TUDOMÁNY ÉS A TUDOMÁNYELMÉLET FOGALMA ÉS KIALAKULÁSA voltaképpeni értelemben társadalmi dimenziót fejez ki. Ezt a konkrét tényállást tükrözi a tudományos irodalom. Szinte lehetetlen napjainkban olyan tudományos dolgozatra bukkanni, amely egyetlen szerző nevét viseli, legyen szó fizikai, kémiai, biológiai, orvosi, pszichológiai vagy akár társadalomtudományi közleményről. Ugyanez érvényes az elméleti jellegű közleményekre is, amelyek pedig sokkal inkább létrehozhatók volnának egyetlen individuum által. Ebben az esetben is a közlemények többsége több mint egy szerzőtől származik, és a szakirodalmi hivatkozások ismét csak azt mutatják, hogy az elszigetelt munka az adott tudományban lehetetlenné vált. Ez a tény még nyilvánvalóbb, ha a jelenkori tudományos kutatás ágazatközi jellegét is tekintetbe vesszük. Nem csupán egyugyanazon tudományág különböző ágazatai vesznek részt szükségképpen minden tudományos előrelépésben, hanem mind gyakrabban fordul elő az ís, hogy a legelőrehaladottabb tudományos programok fogalmait és eljárásait egyidejűleg különböző tudományágak adják. Röviden, senki sem nélkülözheti mások munkájának eredményeit, és ez minden tudományos eredményt kollektív erőfeszítés termékévé tesz. Míg előző fejtegetéseink a tudomány noetikus és kognitív struktúráját érintették, egy másik, inkább a jelenkori tudomány élő gyakorlatát érintő nézőpont annak kollektív jellegét mutatja meg. A modern tudomány ténylegesen egyre inkább feltételezi sok személy együttműködését, különösen a kísérletes kutatásban. Például a modern fizikában nincs olyan jelentős kísérlet, amelyet egy személy egyedül elvégezhetne; sokkal inkább szakemberek csoportjának összehangolt, hosszú időn át éjjel-nappal folyó együttműködése szükséges ehhez; e szakemberek feladata abban áll, hogy a kapott jellemvonásokat eltérő tudományos kompetenciájuk fényében értelmezzék. A tudomány befolyása a társadalomra A tudományos haladás mélyrehatóan megváltoztatta társadalmi életünket. Ez különösen nyilvánvaló, ha a tudomány tipikus termékét, a technológiai fejlődést vesszük szemügyre. A technológia termékei olyannyira áthatották mindennapi életünk legapróbb részleteit is, hogy a modern ember számára a mesterséges környezet természetes állapottá vált. A manapság gyakran követelt visszatérés a romlatlan természeti állapothoz nem egyéb illúziónál, vagy legalábbis időben korlátozott menekülésnél, melyet az ember a szabadsága idején élvezhet, de semmiképpen sem életünk normális állapota. Ez olyannyira nyilvánvaló, hogy felesleges itt részletesen megvitatnunk. Kevésbé nyilvánvaló, miképpen változtatta rneg a tudomány és a technológia belső világunkat, miképpen hozta magával a dolgok és a világ szemlélésének új módjait, miképpen módosította személyközi kapcsolatainkat és társadalmi hierarchiáinkat, miképpen keltett bennünk új várakozásokat és személyes szükségleteket, teremtett új etikai problémákat és helyzeteket, tehát, általánosságban, miképpen hozta létre a legkülönfélébb új lehetőségeket és egyúttal új nehézségeket. Ezt a szempontot is széles körben elemezték az utóbbi években, közvetkezésképpen megelégedhetünk itt puszta megemlítésével. Egy másik vonatkozás csak nemrégiben vonta magára figyelmünket. Az ember hosszú ideig megszokta, hogy a tudományt és a technológiát olyan tevékenységnek tekintse, mely arra szolgál, hogy jótéteményekkel lássa el az emberiséget; nem utolsó sorban azért, mert még képesnek tartotta önmagát arra, hogy a tudományos-technológiai fejlődés pozitív hatásait kiválogassa, a negatívakat pedig uralja vagy elhárítsa, mégpedig olyan eszközök segítségével, amelyeket ez a fejlődés maga biztosít. Hallgatólagosan feltételezték a tudomány tudomány általi ellenőrzésének lehetőségét. Ma különféle okokból tudjuk, hogy ez a meggyőződés a valóságban túlságosan derűlátónak bizonyult. Először is, a tudomány nem automatikusan ellenőrzi önmagát, még azokban az esetekben sem, amikor képes eszközökkel szolgálni egy ilyen ellenőrzéshez. Ez különösen nagyjelentőségű az ipari szennyezés esetében. A legtöbbször a káros termékeket vagy hulladékokat 15
A TUDOMÁNY ÉS A TUDOMÁNYELMÉLET FOGALMA ÉS KIALAKULÁSA semlegesíteni lehet megfelelő technikai berendezések segítségével, csakhogy ezeket az eszközöket, elsősorban a költségek miatt, a kár okozói nem alkalmazzák. Más szavakkal, a tudomány tudomány általi ellenőrzéséhez kifejezett döntésre és elkötelezettségre van szükség, és ezek nem magából a tudományból származnak, hanem másirányú, morális vagy társadalmi felelősséget igényelnek, nevezetesen nyilvános vagy magánakaratot. Másodszor, egy technológiai újítás nem kívánt hatásai hosszú ideig felfedezetlenek, és ilyen módon ellenőrizetlenek maradhatnak. Gondoljunk például arra a számos esetre, amikor kimutatták, hogy valamely vegyi termék, élelmiszer vagy gyógyszer rákot okozhat, avagy a hatékony munkaszervezés bizonyos formáinak negatív lélektani vagy társadalmi következményeire, amelyek hosszabb idő elteltével derültek ki. Harmadszor, a tudomány és a technológia számos nem kívánt negatív hatása, még ha előre látható, vagy akár már ismert is, kibújik a hatékony ellenőrzés lehetősége alól, akár hatóköre miatt, akár mert ellenőrzése szokásaink és életszínvonalunk túlságosan mélyreható módosulásait vonná maga után, akár mert a rendelkezésünkre álló technológiai eszközök még nem elég fejlettek. Másfelől, egy ilyen veszély tudata és becslése csakis társadalmi szinten fejlődhet ki. Valójában az emberiség vagy tágabb értelemben a társadalom van kitéve a jövendőbeli katasztrófa kockázatának, miközben az egyes egyén a végsőkig hajlamos azt hinni, hogy a tragédia majd csak utána fog bekövetkezní. Ez az oka annak, hogy e problémákat olyan nehéz megoldani. Ehhez társadalmi gondolkodásmódra van szükség, olyan mentalitásra, amelyben a társadalom (a jövendőbeli nemzedékeket beleértve) központi helyet foglal el. Ám annak dacára, hogy társadalmilag tudatosnak és belátónak tartjuk magunkat, még mindig túlságosan foglyai vagyunk egy individuális életérzésnek, és képtelenek arra, hogy a társadalmi dimenzió fogalmaiban gondolkozzunk, következésképpen arra is képtelenek vagyunk, hogy szükségképpen ilyen beállítódást megkövetelő döntéseket meghozzunk. A társadalom hatása a tudományra Nem csak a társadalom ébredt tudatára a tudománnyal való összekötöttségének különösen amiatt, mert az utóbbi mélyrehatóan befolyásolta fejlődését, hanem a tudomány is a társadalommal való összekötöttségének. Ez a tudatosság még nem ébredhetett fel akkor, amikor a tudomány szinte teljesen olyan egyéni vállalkozás volt, amelyet többé-kevésbé elszigetelt személyek, vagy egy zárt tudományos közösséghez tartozó (s ennélfogva a társadalom egészétől bizonyos mértékig elszigetelt) személyek kis körei hajtottak végre. A helyzet alapvetően megváltozott a 18. század vége, a 19. század eleje táján, amikor Európában utat tört magának az ipari forradalom, tehát abban a pillanatban, amikor a tudomány technológiai termékei ipari alkalmazásuknak köszönhetően az általános érdekkel találkoztak. E tény első kritikai értékelését módszeres és kifejezett formában a marxista filozófia nyújtotta (a pozitivisták lényegében a tudományos haladás pozitív társadalmi és kulturális hatásaira szorítkoztak). A marxizmus számára a tudomány mindenekelőtt termelési tényező, a javak és szolgáltatások modern előállítási módjának lényeges alkotóeleme. Szerintük a termelési mód határozza meg egy társadalom struktúráját", belső jellegét, amelytől minden más, például intézményi, jogi, gazdasági, szociális és kulturális összetevő függ. Így mintegy magától adódik az az állítás, hogy minden társadalomnak olyan tudománya van, amilyen termelési módjához illik (Agazzi 1996) 16
A TUDOMÁNY ÉS A TUDOMÁNYELMÉLET FOGALMA ÉS KIALAKULÁSA 1.3.ábra. A tudomány, az oktatás és a termelés kapcsolata. A marxista szemléletmód korlátozottságát jelzi azonban, hogy a tudomány társadalmi feltételezettsége nem kizárólag a termelésben való részvételétől függ. A valóságban egy sokkal tágabb kulturális és társadalmi tartomány befolyásolja a tudomány fejlődését, amelynek olyan összetevői vannak, mint a természetfilozófia, a metafizika, a vallás, az etika, az intézmények. Ezt a körülményt a tudomány szociológiai felfogásának néhány képviselője, köztük maga Kuhn is hangsúlyozza. Ugyanakkor észre kell vennünk, hogy ezek a kutatók általában inkább a társadalom materiális és intézményi feltételeire helyezik a hangsúlyt, míg a múlt legkülönbözőbb tudományelmélettel foglalkozó kutatói sokkal érzékenyebbek voltak a tudomány és az őt körülvevő kulturális és szellemi közeg kapcsolatai iránt (elég itt csak Alexander Koyré nevét említenünk). Rekonstrukciójuk gyakran meggyőzőbb, mint a jelenkori tudományszociológusoké, akik, éppen mert általánosabb és külső tényezők iránt érdeklődnek, végül is nem szentelnek elegendő figyelmet azoknak a sajátos intellektuális mozzanatoknak, amelyek mindent összevéve közelebb állnak a tudományos vállalkozáshoz, s ennélfogva nagyobb jelentőségűek is annak számára. Egyén és társadalom a tudományos munkában Még egy utolsó okot szeretnénk szemügyre venni, mely az ellen szólna, hogy a tudományt pusztán csak társadalmi terméknek tekintsük. Ebből a célból még egyszer meg kell vizsgálnunk azt a szerepet, amelyet az egyes individuumok a tudomány terén játszanak. Az a hagyományos szemléletmód, amely a tudományos vállalkozás összes érdemét a zseniknek, az intellektus óriásainak tulajdonította, bizonyosan eltúlzott ugyan valamit, mégis az igazságnak egy értékes morzsáját tartalmazta: a tudomány, akárcsak a művészetek, a filozófia, az irodalom, az ember alkotása, és mint ilyen, annak alkotóerején alapul. Márpedig az alkotóerő egyéni adottság, nem pedig társadalmi jellemvonás, Igaz, hogy a személyes alkotóerő kifejtetlen maradhat, meghiúsulhat vagy akadályokba ütközhet, ha a társadalmi és kulturális feltételek kedvezőtlenek számára, ám ez nem jelenti azt, hogy ezek a feltételek önmagukban elegendőek volnának az új felfedezéséhez és feltalálásához. Valóban számtalan példát találunk a civilizáció és az emberi kultúra minden területén olyan nagy emberekre, akik teljesíttnényükkel hatalmas mértékben túlszárnyalták a lealacsonyító és teljességgel kedvezőtlen társadalmi és kulturális feltételeket, amelyekben születtek és felnőttek. Másfelől normális adottságú, kiválóan képzett és munkájuk szempontjából optimális posztokat betöltő emberek egész légiói csak elfogadható rutinmunka elvégzésére képesek, anélkül, hogy rendkívüli értékeket hoznának létre. Eszerint, ha számos nagy tudományos vívmányt sok előfeltétel és fokozatosan felgyülemlő ismeret készített is elő, a személyes intuíció rendkívüli és előre nem látható eredménye, az autentikus egyéni alkotóerő eredménye kellett ahhoz, hogy a különböző hasznos részleteket összehozza, a redundáns informácíókat figyelmen kívül hagyja, a különálló mozzanatokat, amelyek maguktól nern sugalltak (és még kevésbé kényszenítettek ki) egy ilyen szintézist, egyetlen szintetikus, egységesítő, koherens és igazolható képbe szervezze össze. Mi több: a legtöbb tudományos felfedezés vagy forradalmi elmélet egy különösképpen éleslátó elme olyan tűnődéséből pattan ki, amelyet valamely apró, 17