A felszámolási költségek viselésének néhány vitás kérdése

A felszámolási költségek viselésének néhány vitás kérdése A felszámolási költségekkel kapcsolatos elszámolási kérdések a Cstv. megjelenése óta vitákat generálnak a gyakorlatban. Célszerő ezért ennek a kérdéskörnek kollégiumi ülésen történı áttekintése, részben a hatályos joganyag, részben a 2006. évi VI. törvény a Cstv.-nek a felszámolási költségeket is érintı módosítására tekintettel. A hatályos joghoz kapcsolódóan a kollégiumi anyag csak azokra a problémákra tér ki, amelyek a legtöbb jogértelmezési kérdést vetették fel. Az alapkérdés az, hogy a felszámolói díjért a felszámoló milyen tevékenységet köteles elvégezni, a felszámoló feladatainak elvégzése során mely kiadások esnek a felszámolói díj terhére, s melyeket lehet külön felszámolási költségként elszámolni. Megvizsgálandó az is, hogy a felszámolói pályázati feltételek megfogalmazása és a felszámoló feladatai, illetve ezzel járó kiadások viselése között milyen kapcsolat áll fenn. A 2006. július 1-jén hatályba lépı módosító szabályok esetében a kollégiumnak azt kell megvizsgálni, hogy milyen várható jogértelmezési problémákkal kell számolni az új szabályok alkalmazása során. A kérdések felvázolása elıtt a felszámoló státusát és a felszámolási költségeket érintı jogtörténeti kitekintést teszünk, annak érdekében, hogy a jelenlegi szabályok értelmezésénél figyelembe vehessük a történeti fejlıdés eredményeit is. I. Történeti áttekintés 1) Az 1840. évi XX. törvény rendelkezései Az elsı csıdtörvényünk az 1840. évi XX. tc. (De concursu: a csıdületrıl) a csıdeljárás lefolytatását az adós fizetési tehetetlensége esetén engedte lefolytatni. A fizetési tehetetlenség azt jelentette, hogy a közadós adósságai az ezek fedezésére szolgáló vagyontárgyak értékét felülmúlták. (Óvári Kelemen: A magyar csıdrendszer Pest, 1871 Eggenberger féle Akadémiai Könyvkereskedés 16. old.) A törvénynek az volt az alapkoncepciója, hogy a csıd bekövetkeztével az adós vagyona fölötti szabad rendelkezési jogát elveszti (32. ), és ezzel bár ezt kifejezetten nem mondta ki, a vagyon feletti rendelkezési jogot a hitelezık összességére ruházta át. Az egész eljárás erre az elvre épült fel. A törvény a követelések behajtása, a vagyon kezelése, rendbe szedése, adminisztratív teendık ellátására a tömeggondnokot jelölte, aki a hitelezık összességének és a közadósnak is a képviselıje volt. Felette a csıdválasztmány gyakorolt ellenırzést. A peres eljárások lefolytatására azonban a tömeggondnok nem rendelkezett hatáskörrel, erre nézve a törvény az úgynevezett perügyelı intézményét honosította meg, aki a

2 csıdhitelezık összességét képviselte az egyes eljárásokban. A peres eljárások befejezése után a csıdbíróság ítélettel határozta meg a felügyelı díját. A közadósnak a hitelezık javára fordítandó vagyona értékét nevezték csıdtömegnek vagy röviden tömegnek, amely két részbıl, a cselekvı és a szenvedı tömegbıl állt. A cselekvı tömeg magában foglalta a közadósnak minden saját, vagy harmadik személy birtokában lévı vagyonát, mások elleni követelési jogát és hozzátartozik minden, amit a közadós a csıd ideje alatt bármily jogos úton szerez. A szenvedı vagyonhoz a csıd által kielégítésre jogosítottaknak vagyonbeli követelési tartoztak. (Óvári Kelemen: A csıdrendszer Pest, 1871. Eggenberger-féle Akadémiai Könyvkereskedés 16. old.) A törvény megkülönböztette a csıdhitelezıket a tömeghitelezıktıl. Tömeghitelezınek azok minısültek, kiknek követelése csak a csıd kiütése után, nem a közadós, hanem egyenesen a tömeg, illetıleg azok ellen keletkezett, kikre a tömeg fölötti rendelkezési jog átszármazott, a tömegnek ezek megbízásából tett szolgálat, vagy a tömegnek nyújtott érték folytán (Óvári Kelemen idézett mő 45. old.) A hat kielégítési osztály elsı osztályába kerültek a tömeghitelezık, akik közé a tömeggondnok, a perügyelı és maguk a csıdbíróságok is tartoztak. Tömegköltségnek minısültek a csıdtömeg csıd alatti fönntartására s kezelésére, összeírására, becslésére s eladására tett kiadások: továbbá (de csak a telekkönyvezett speciális ingatlanra nézve) a csıdperben eljáró megyei törvényszék költségei, a perügyelınek az illetı speciális tömegre vonatkozó munkadíjai, valamint az ingatlanvagyon eladási árából egészben vagy részben kifizetett és betáblázott követelések tekintetében felmerült díjai és költségei. 2) Az 1881. évi XVII. tc. vonatkozó rendelkezései Az 1881. évi XVII. tc. nem változtatta meg a korábbi csıdtörvény azon rendelkezését, mely szerint a csıdnyitás joghatálya az, hogy a közadós végrehajtás alá vonható összes vagyona tekintetében, melyet a csıdnyitás idejekor bírt, és amelyhez a csıd tartama alatt jut, kezelési és rendelkezési jogát elveszti és, hogy e jog közvetlen azokra a hitelezıkre megy át, akiknek követelései a csıdnyitás idején már fennállottak. A kezelési és rendelkezési jogot azonban a hitelezık közvetlenül nem gyakorolhatták, az a törvény korlátain belül a tömeggondnok joga és kötelessége volt. A tömeggondnok e minıségben megtehette mindazt, amit csıd nélkül a közadós tehetett volna, átvette és kezelte a vagyont, képviselte úgy a tömeget, mint a közadóst azokban az ügyekben, amelyek a csıdvagyonra vonatkoztak. Nem gyakorolhatta a közadósnak sem személyes, sem ama vagyoni jogait, amelyeknek gyakorlása akár természetüknél, akár speciális intézkedésnél fogva a közadós személyéhez volt kötve. A tömeggondnok nem tekinthetı pusztán a hitelezı mandatariusának; ı gondviselıje ugyan a hitelezık

3 kielégítésére szolgáló csıdvagyonnak, de mert e vagyon nem megy át a hitelezık tulajdonába, a tömeggondnok egyúttal a közadós képviselıjének is tekintendı. A tömeggondnoki díj szabad egyezkedés tárgyát képezte a tömeggondnok és a csıdválasztmány között. Az egyezséget a csıdbíróság elé kellett terjeszteni, amely az egyezséget jóváhagyhatta, vagy ha magasnak találta a díjat, akkor azt mérsékelhette. A csıdbíróság állapította meg a díjat, ha nem jött létre egyezség a hitelezık és a tömeggondnok között, illetve a díj megállapítására a csıd megszüntetése után kerül sor, illetve nem alakult csıdválasztmány az eljárás során. (Apáthy István: A magyar csıdjog rendszere Budapest, 1887. Eggenbenger-féle Könyvkereskedés 77. old.) A tömeggondnok a díjon felül a tömeg érdekében tett kiadásainak megtérítését is követelhette. Ezen igényeinek kielégítése elıtt a csıdeljárást nem is lehetett megszüntetni (Csıdtc. 103. ) A csıdbíróság a tömeggondnok kirendelésénél teljes szabadsággal járt el, s azt általában gyakorló ügyvédek sorából nevezte ki. A törvény különbséget tett a tömeg költségei és a tartozásai között. A tömeg költségei között sorolta fel a csıdnyitással, a tömeghez tartozó vagyon megállapításával, biztosításával, fenntartásával, kezelésével, értékesítésével és felosztásával járó költségeket, amelyekbe a vagyonra fordított munkák díjait is beletartozónak vette. Klasszikus csıdtörvényünk megkülönböztette a kezelési költségeket (sumtus oeconomi) a törvénykezési költségektıl (sumtus processus). A kezelési költségek alatt mindazon peren kívüli kiadásokat értették, amelyeket a csıd megnyitása, megszüntetése, a csıdvagyon jövedelmeztetése és felosztása tett szükségesség. Nemcsak a készpénz kiadások, hanem mindazon szolgálatok bérei és díjai, amelyek a tömegre fordítattak, például: közadók, egyéb köztartozások. (Herceg Mihály: Magyar Csıdtörvény Budapest, Franklin-Társulat 1882. 128. old.) A törvényezési költségek közé tartoztak a közös csıdper vitelére vonatkozó költségek, valamint azok a kiadások, amelyek a tömeg ellen érvényesített igények felszámításával és megállapításával jártak. Megjegyzésre érdemes még a korabeli csıdtörvény azon elıírása, mely szerint a tömeg hitelezıi közé tartoznak azok is, akik a tömeg érdekében fáradnak és költekeznek. Ezeknek a követelései képezik a tömeg költségeit, amelyeknek mikénti kielégítését a törvény meghatározta. Ide tartozott a tömeggondnoki díj, amelyre nézve a hitelezıi választmány határozattal elılegeket vagy részletfizetéseket utalványozhatott a díj végleges megállapításáig (171. ). A választmányi tagok kiadásait, a jegyzık díjait a tömeggondnok fizette ki, bele értve a csıdbiztos díját és kiadását is. (Herceg i. m. II. kötet 260. oldal.)

4 3) Az 1986. évi 11. tvr. (Ftvr) vonatkozó rendelkezései Az Ftvr. az eljárás megindítását a vagyonhiány és a fizetések megszüntetése esetén engedte meg.[ftvr. 7. (3) bek.)] Itt már nem jelentkezik az a koncepció, mely szerint az adós vagyona feletti rendelkezés a hitelezık kezébe kerül. A felszámoló jogi státusával a tvr. nem foglalkozik. A felszámolót a Kormány által meghatározott körbıl az adós gazdálkodó szervezet meghallgatása után rendelte ki a bíróság, a hitelezıknek ebbe a folyamatba már nem volt beleszólási joguk. Ebben az idıszakban a felszámoló kijelölésérıl elıször az 1045/1986. (VII. 16.) MT határozat, majd a 102/1989. (IX. 28.) MT rendelet, illetve a 87/1990. (IV. 29.) MT rendelet tartalmazott elıírásokat. Ezek a jogszabályok tulajdonképpen csak azt tartalmazták, hogy kik járhatnak el felszámolói szervezetként, és elıírták, hogy a kijelölésnek a felszámoló köteles eleget tenni, kivéve, ha a felszámoló szervezet a felszámolás alatt álló gazdálkodó szervezet hitelezıje. Az Ftvr. hatálya alatt a Pénzintézeti Központ és a Szanáló Szervezet rendelkezett felszámolói jogosítványokkal, 1990-tıl emellett az Állami Fejlesztési Intézet, a Budapest Holding Elsı Hazai Vagyonkezelı Rt., a CONEXUS Gazdálkodási és Pénzügyi Tanácsadó Rt., az INVESTOR Kereskedelemfejlesztési és Befektetésszervezési Rt. járhatott el. Az Ftvr. a 30. (1) bekezdésben szabályozta a felszámolási költségeket. A témánk szempontjából jelentıs a 30. (1) bekezdés a) pontja, amely azt mondta ki, hogy a gazdálkodó szervezetnek a felszámolás körébe tartozó vagyonából kell kielégíteni a felszámolási eljárás során felmerült költségeket, a felszámolási eljárás megindítása után a munkabérre, munkadíjra, valamint az állatok takarmányozására nyújtott hitelt, valamint a felszámolási eljárás közzététele után bármely célra nyújtott hitel összegét. A felszámolási költségek elszámolásának részletszabályait nem a törvény, hanem az 59/1988. (XII. 24.) PM rendelet (a felszámolási eljárás gazdasági eseményének könyvviteli elszámolásáról) rendelkezett. Ennek melléklete határozta meg a felszámolói díj mértékét, kimondva, hogy a bíróság által kijelölt felszámoló költségeként a felszámolás körébe tartozó vagyon értékesítésébıl származó a vagyonértékesítéssel kapcsolatos megbízói díjakkal csökkentett bevétel 2%-a és a behajtott követelések 1%-a számítható fel. A melléklet tartalmazta azt is, hogy a felszámoló az elszámolási betétszámláról csak olyan kifizetéseket teljesíthet, amelyeket az Ftvr. 31. (1) bekezdése szerint az esedékességkor kell kiegyenlíteni. Ilyennek minısítette a felszámolási eljárás során felmerült költségeket, a felszámolási eljárás megindítása után munkabérre, munkadíjra, állatok takarmányozására, továbbá a felszámolási eljárás közzététele után bármely célra nyújtott hitel törlesztésére felmerült költségeket, ideértve a hitelek kamatát és a bankköltségeket is, továbbá mindazon költségeket, amelyeket még az Ftvr. 31. (1) bekezdése felsorol. A melléklet szerint külön kellett elszámolni a gazdasági tevékenység ésszerő befejezésével kapcsolatos bevételeket.

5 A 2. számú melléklet szerint a gazdasági tevékenység ésszerő befejezésével kapcsolatos költségeknél azt kellett figyelembe venni, hogy a tevékenység csak fokozatosan szüntethetı meg, ezért a felszámolási eljárás alatt a gazdasági tevékenység ésszerő befejezésével kapcsolatban költségek (anyagvásárlás és felhasználás, energiafelhasználás, munkabér kifizetés, társadalombiztosítási járulék, szállítási költség, postaköltség, utazási költség, stb.) merülnek fel és az elıállított termékek értékesítésével és a teljesített szolgáltatással kapcsolatban bevétel is jelentkezik. A tevékenység folytatásával (beleértve az állóeszközök és nagy értékő fogyóeszközök fenntartását, állagmegırzését is) kapcsolatban ténylegesen felmerült költségeket külön kellett elszámolni. II. A jelenleg hatályos szabályok kialakulása 1) 1991. évi XLIX. törvény (Cstv.) vonatkozó elıírásai A Cstv. a fizetésképtelenség feltételei sorában csak a fizetési tehetetlenséget tartalmazta, a vagyonhiány már nem szerepel az általános szabályok között. Ebbıl a szemléletbıl következett, hogy a hitelezıknek már nem volt beleszólásuk a felszámoló személyének kiválasztásába, s az Ftvr.-tıl eltérıen ezt a jogot már az adósnak sem adta meg a törvény. a) A felszámoló kijelölése A Cstv. a felszámoló státuszával nem foglalkozott. A felszámoló kijelölésére vonatkozó rendelkezések az Ftvr. elıírásaihoz képest alapvetıen nem változtak meg, a felszámolót a bíróság rendelte ki a felszámolók névjegyzékébıl. A felszámolói jegyzékben szereplı felszámolókat azonban már nem a kormány nevezte meg, hanem erre nézve pályázatot kellett kiírni. A 165/1991. (XII. 26.) Korm. rendelet kimondta, hogy csak az lehet felszámoló, aki szerepel a névjegyzékben. A névjegyzékbe pályázat alapján az a büntetlen elıélető magyar állampolgár magánszemély volt felvehetı, aki könyvvizsgálói vizsgát tett, közgazdasági egyetemi vagy pénzügyi fıiskolai- vagy jogi egyetemi végzettséggel rendelkezett és jogi szakvizsgát tett és a felszámoló tevékenységgel kapcsolatban megfelelı biztosítékot nyújtott. Az a gazdálkodó szervezet, illetve ügyvédi iroda is felvehetı volt a névjegyzékbe, amely megfelelı biztosítékot nyújtott, és amely munkaviszonyban a magánszemély felszámolóval szemben megjelölt szakképzettséggel rendelkezı, büntetlen elıélető magánszemélyt alkalmazott vagy ilyen végzettségő tagja volt. A Kormányrendelet 2. (4) bekezdése ezen kívül kimondta, hogy a felszámolónak akár magánszemély, akár gazdálkodó szervezet legalább három fı közgazdász vagy jogász végzettségő tagjának

6 vagy alkalmazottjának kell lennie, és ezek közül legalább egy fınek a felszámolási eljárással kapcsolatban tapasztalattal kell rendelkeznie. Ezt a Korm. rendeletet hamarosan felváltotta a 167/1993. (XI. 30.) Korm. rendelet, amely kimondta, hogy felszámoló csak gazdasági társaság lehet, ezzel megszőnt az a lehetıség, hogy a felszámolói tevékenységet egyéni vállalkozók is végezhessék. A névjegyzékbe az a gazdasági társaság volt felvehetı, amely legalább 15 millió forint jegyzett tıkével rendelkezett, illetve a felszámolói tevékenységbıl eredı esetleges kártérítési kötelezettségek fedezésére legalább 15 millió forint értékben biztosítási vagy bankgarancia szerzıdést kötött. A névjegyzékbe való felvétel feltétele volt továbbá, hogy a gazdasági társaság tagként vagy alkalmazottként legalább egy-egy büntetlen elıélető közgazdászt, jogi szakvizsgát tett jogászt, valamint könyvvizsgálói engedéllyel rendelkezı könyvvizsgálót foglalkoztasson. A 167/1993. évi Korm. rendeletet a II. Cstv. novella (1997. évi XXVII. törvény) hatálybalépésével párhuzamosan megjelent 65/1997. (IV. 18.) Korm. rendelet jelentısen módosította. Így alakult ki a jelenleg hatályos szöveg, amelyben a rendelet 2. (3) bekezdésének b) pontja kimondta, hogy a névjegyzékbe való felvételnek feltétele az, hogy a gazdasági társaság legalább kettı-kettı büntetlen elıélető közgazdászt, jogi szakvizsgát tett jogászt, valamint könyvvizsgálói engedéllyel rendelkezı könyvvizsgálót foglalkoztasson, akik közül legalább egy-egy fınek a társasággal munkaviszonyban kell állni. A II. Cstv. novella mondta ki elıször, hogy a kijelölt felszámoló nem engedheti másnak át az eljárás lefolytatását. Ennek indoka az volt, hogy a Cstv. hatályba lépése után a felszámoló szervezetek átengedték a felszámolási eljárás lefolytatását más személynek, vagy szervezetnek. Az utóbbiak költségét felszámolási költségként elszámolták, és a felszámolói díjat gyakorlatilag mindenféle tevékenység végzése nélkül kapták meg. Ennek során került be a törvény 27/A. -ába az az elıírás, mely szerint a felszámoló csak az ıt kirendelı bíróság elızetes engedélyével vehet igénybe teljesítési segédet, kivéve, ha a teljesítési segéd feladatának ellátásához különleges szakértelem szükséges. A Cstv. azonban nem tartalmazta azt az elıírást, hogy a bíróság engedélyével igénybe vett teljesítési segéd díja külön elszámolható felszámolási költségnek minısül, sıt a Cstv. 57. (2) bekezdése a felszámolási költségekkel kapcsolatban azt tartalmazta, hogy a felszámoló díja tartalmazza a felszámoló által igénybe vett teljesítési segéd közremőködésével összefüggésben felmerült kiadásokat is. A Cstv. novella indokolása sem adott eligazítást abban a kérdésben, hogy ezeket a rendelkezéseket miként kell értelmezni, ezért a gyakorlatban a felszámolók alig-alig fordultak a bírósághoz teljesítési segéd igénybevételének engedélyezése iránt. Az utóbbi években azonban a gyakorlat már egyértelmően elismerte azt, hogy a bírósági engedéllyel igénybe vett

7 teljesítési segéd költsége felszámolási költségként elszámolható. Természetesen ezzel ellentétes döntésekkel is találkozunk. (IH. 2005/47.) b) A felszámoló díjának szabályozása A Cstv. 59. a felszámoló díját az eladott vagyontárgyak árbevétele és a befolyt követelések pénzbevétele együttes összegének 2%-ban, de legalább 250.000,- Ft-ban határozta meg, melytıl a bíróság különösen bonyolult ügyben eltérhetett. A díj összege egyszerősített felszámolás esetében 300.000,- Ft, egyezség esetén a vagyontárgyak nettó értékének 2%-a. Az I. Cstv. Novella 1993-ban felemelte a felszámoló díját az eladott vagyontárgyak árbevétele és a befolyt követelések együttes összegének 5%-ra. Az adós felszámolás alatti tevékenysége esetén az ebbıl eredı árbevétel legfeljebb 2%-a volt figyelembe vehetı. Az egyszerősített felszámolási eljárásban 500.000,- Ft-ra emelkedett a díj, egyezség esetén szintén emelkedés következett be, a vagyontárgyak nettó értékének 5%-a lett a felszámoló díja. Az emelkedés azonban nem volt ilyen mértékő, mivel az értékesítési árbevétel alapján számolt 5%-ból 1%-ot, valamint az egyszerősített felszámolási eljárás díjából 100.000,- Ft-ot a Felszámolási Díjfedezeti Alapba kellett befizetni. 2) A felszámolási költség, teljesítési segéd kérdése a gyakorlatban A fenti jogi szabályozás alapján alakult ki a bírói gyakorlat, amelynek teljes sprektumát nem szükséges elemezni. Igazán az értékesítéssel kapcsolatos kiadások és a könyvelési-, valamint az ügyvédi tevékenység, mint teljesítési segéd költségének elszámolását illetıen kellett a jogi szabályozást értelmezni. a) A Legfelsıbb Bíróság által kialakított gyakorlat Az elsı olyan közzétett eseti döntés, amely a felszámolási költség, felszámolói díj és a teljesítési segéd kérdésével foglalkozott, a Legfelsıbb Bíróságnak a BH. 1997/364. szám alatt közzétett határozata volt. Ebben a határozatban a Legfelsıbb Bíróság a felszámolói feladatok teljesítéséhez kapcsolódó, a felszámolóra háruló könyvvezetési kötelezettség körét értelmezte. A határozat indokolásában a bíróság tévesnek értékelte a felszámoló azon érvelését, miszerint a Cstv. nem tartalmaz olyan rendelkezést, amely a felszámoló számára könyvelési, könyvvezetési kötelezettséget ír elı. A Cstv. 46. -ának (3) bekezdése alapján a felszámolónak nyilvántartásba kell vennie az általa ismert hitelezıi követeléseket, az igényérvényesítési határidıben bejelentett, valamint az azt követıen, de egy éven belül elıterjesztett hitelezıi igényeket. A hitelezıkkel történt egyeztetés után is vitathatónak minısített igények bírósági felülvizsgálatának, elbírálásának eredményeit pedig a felszámoló köteles a felszámolási közbensı mérlegbe

8 építeni [Cstv. 46. (4) bekezdés]. Ez a tevékenység pedig figyelemmel a számvitelrıl szóló módosított 1991. évi XVIII. törvény szabályaira könyvvezetési tevékenység. A számviteli törvény 12. -a ugyanis úgy definiál: könyvvezetés az a tevékenység, amikor a gazdálkodó a tevékenysége során elıforduló, a vagyoni, a pénzügyi és a jövedelmi helyzetre kiható eseményekrıl a törvényi elıírások szerint folyamatosan nyilvántartást vezet. Könyvvezetésnek minısül az is, ha a magánszemély vállalkozó csak a bevételeirıl vezet nyilvántartást. A hitelezıi követelések nyilvántartására vonatkozó, nevesített könyvvezetési kötelezettségen kívül, a felszámolót terheli a Cstv. 48. -ának (1) bekezdésében megfogalmazott alapvetı az adós követeléseinek behajtását, igényeinek érvényesítését és vagyonának értékesítését elıíró felszámolói feladathoz kapcsolódó könyvvezetési kötelezettsége is. A Cstv. a felszámoló feladatává teszi a közbensı felszámolási mérleg, valamint a felszámolás befejezésekor a felszámolási zárómérleg és vagyonfelosztási javaslat elkészítését. Az utóbbiakon kívül a felszámoló a bevételek és költségek alakulását tartalmazó kimutatást, zárójelentést és záró adóbevallást is köteles kimunkálni [Cstv. 52. (1) bekezdés]. A felsorolt, a felszámolás alatt álló adós gazdálkodó szervezetrıl adott információk nem választhatók el az ezeket alátámasztó könyvviteltıl, könyvvezetéstıl. Nem jelent a felszámoló számára felmentést a könyvvezetés alól a Cstv. 34. -a sem. E törvényhely (2) bekezdése arról rendelkezik, hogy a felszámolás kezdı idıpontjától a gazdálkodó szervezet vagyonával kapcsolatos jognyilatkozatot - bizonyos kivétellel - csak a felszámoló tehet. Sem a Cstv. idézett rendelkezéseibıl, sem a felszámoló jogállását meghatározó egyéb szabályokból nem vonható le olyan következtetés, hogy a felszámoló csupán a könyvvezetés feltételeinek a megteremtésérıl köteles gondoskodni. A felszámolói névjegyzékbe való felvételre pályázó felszámolónak számolnia kell azzal: minden, a törvényben elıírt feladatot teljesítenie kell, s ennek megfelelıen kell tevékenységét megszerveznie, tagjait, alkalmazottait megválasztania. A felszámolót éppen a Cstv.-ben rendezett tevékenységéért illeti meg az ugyancsak a törvényben megszabott mértékő díj. Az pedig, hogy a Cstv. 57. -ának (2) bekezdésében felsorolt felszámolási költségek kifizetése kapcsán keletkezı költségeket is könyvelni kell, nem eredményezi azt, hogy magát a könyvvezetés költségeit a felszámolói díjon felül kellene megállapítani. Az adott ügyben az adós gazdálkodó szervezet a felszámolás megkezdésekor már nem folytatott gazdasági tevékenységet. A felszámolás tartama alatti könyvvezetés a fent részletezett felszámolói feladatok teljesítéséhez kapcsolódott, ezért alaptalannak találta a Legfelsıbb Bíróság a felszámolónak a felszámolói díjon felüli további felszámolási költség megtérítése iránti igényét. Más ügyben a felszámoló a vagyon értékesítése során az árverés lebonyolításához, ingatlan megosztásához, a hitelezıi igények ellenırzésére és az adós vagyonbiztosítási szerzıdésének a felülvizsgálatához vett igénybe teljesítési segédet. Az egyik hitelezı által benyújtott kifogással kapcsolatban a Legfelsıbb Bíróság kimondta, hogy a vagyonértékesítés lebonyolítása, a hitelezıi igények vizsgálata, a vagyonbiztosítás

9 felülvizsgálata a felszámoló feladata. A vagyonértékesítésre vonatkozó hirdetmény közzétételének díja, a postaköltség, a földhivatali eljárás díja, az ingatlan megosztásához igénybe vett ingatlanforgalmi és mőszaki szakértı díja, valamint a biztosítási díj felszámolási költségnek minısül, az egyéb költségeket a felszámolónak a díjából kell fedeznie. (BH. 1998/503.) Az ismertetett eseti döntés indokolását is felhívta a Legfelsıbb Bíróság abban az ügyben, amelyben a termelı tevékenységet már nem folytató adós felszámolója könyvelési költséget és a követelések behajtására megbízott ügyvédek díját kívánta elszámolni. A felszámoló feladata az adós követeléseinek behajtása, igényeinek érvényesítése, a vagyon értékesítése stb., s mindezen feladatok elvégzéséhez megfelelı szakmai ismeretekkel kell rendelkeznie, illetve ilyen ismeretekkel rendelkezı személyeket kell alkalmaznia. Ha a felszámoló ezeket a feladatokat nem maga végzi el, az ezzel kapcsolatos kiadások nem minısülnek felszámolási költségnek- tartalmazza a másodfokú határozat indokolása. (BH. 2002/279.) Egyértelmően felszámolási költségnek minısítette a Legfelsıbb Bíróság viszont a felszámoló megrendelésére elkészített környezeti állapotvizsgálatból eredı költséget. (EBH. 2002/778.) Ezt követıen több döntés foglalkozott a költségek viselésével kapcsolatos kérdésekkel. (BH. 2000/264., BH. 2000/317) Az ügyvédi munkadíjak elszámolásával kapcsolatban a felszámoló díjának terhére rendelte elszámolni a Legfelsıbb Bíróság azoknak az ügyvédeknek a díját, akiket a felszámoló megbízott az adós jogi ügyeinek az intézésével. (BH. 2000/366.) A Legfelsıbb Bíróság az elvi határozatok között közzétett másik döntésében kimondta, hogy a felszámoló csak olyan költséget számíthat fel teljesítési segéd igénybevétele esetén, amelyhez elızetesen a bíróság engedélyét kérte. Ez alól kivétel, ha a teljesítési segéd feladata különleges szakértelmet igényel. Ilyen az ügyvéd igénybevétele az ingatlan-nyilvántartásba való bejegyzéshez. (Legfelsıbb Bíróság Határozatainak Hivatalos Győjteménye 1999/2. 123. döntés) b) Az ítélıtáblák gyakorlata Az ítélıtáblák megalakulása után a gyakorlat lényegesen nem változott meg, azonban sokszínőbbé vált. Egy konkrét ügyben a felszámoló adminisztrációra és gépelésre, valamint ügyvédi munkadíjra összesen 435.000,- Ft-ot számolt el. A Fıvárosi Ítélıtábla másodfokú döntésében kimondta, hogy tévesen hivatkozott a felszámoló a fellebbezésében arra is, hogy a saját jogász leterheltsége indokolja külsı jogász igénybevételét. Mivel a felszámolónak egy fı munkavállalón kívül további egy fı jogászt kell foglalkoztatnia, így a rávonatkozó elıírások alapján a saját díja terhére kell megoldani a jogi tevékenység ellátását akár a munkavállalóként, akár a megbízási szerzıdés alapján foglalkoztatott jogász közremőködésében. (Fıvárosi Ítélıtábla 12.Fpkf.43.335/2004/2., IH. 2004/76.) Egy másik döntésben a Fıvárosi Ítélıtábla kimondta, hogy a felszámolási eljárást a megfelelı számú és képzettségő szakemberrel rendelkezı felszámoló saját maga köteles

10 lefolytatni, díja pedig felszámolási költségnek minısül, és csupán az ıt kirendelı elsıfokú bíróság elızetes engedélyével, de saját felszámolói díja terhére vehet igénybe teljesítési segédet. Az adott ügyben a felszámoló megbízási szerzıdést kötött általános jogi képviselet ellátására egy ügyvéddel, vagy konkrét peres ügyben való képviseletre egy másik ügyvéddel. Az ítélıtábla elvi éllel mondta ki, hogy a felszámoló által megbízott ügyvédek díját csak abban az esetben lehet felszámolási költségként elszámolni, ha igénybevételére az általános jogi szakképzettséget meghaladó, különleges szakértelmet igénylı feladat ellátása érdekében van szükség. A rendelkezésre álló adatok alapján a felszámoló az adminisztrációs és számviteli tevékenységre összesen 844.200,- Ft-ot fizetett ki, melybıl a felszámolót 644.000,- Ft terheli, tekintettel arra, hogy a könyvelési, számviteli és adatszolgáltatási feladatok ellátása a felszámoló feladatai közé tartozik. E feladat ellátásához megfelelı számú szakemberrel kell rendelkeznie a felszámolónak, amely nem azt jelenti, hogy személyesen kell minden feladatot elvégeznie, csupán azt, hogy saját szervezetén belül kell azok megoldását megszervezni. Az ítélıtábla felhívta a Legfelsıbb Bíróság 2000/366. számú eseti döntését. (Fıvárosi Ítélıtábla 12.Fpkf.43.326/2004/2., IH.2005/47.) A Szegedi Ítélıtáblának a Bírósági Határozatok között BH. 2004/385. sz. alatti döntése meglehetısen markáns álláspontot foglalt el. Ebben a döntésben a tábla kimondta, hogy ha a felszámoló a számára elıírt feladatokat nem maga végzi el, úgy az azokkal kapcsolatos kiadások nem minısülnek felszámolási költségnek, hanem a felszámoló az igénybe vett teljesítési segédek díját a részére kifizetett felszámolói díjból maga tartozik fedezni. Abban az esetben, ha a felszámoló az ügyvédi irodának határozatlan, tartós idıre ad megbízást az adós jogi ügyeinek intézésére, okiratok szerkesztésére és a jogi képviselet polgári peres eljárásban történı ellátására, ez nem minısül az általános jogi szakképzettséget meghaladó, különleges szakértelmet igénylı jogászi feladatnak. A felszámoló tevékenységi körébe tartozik az ügyviteli szolgáltatás ellátása is, külön felszámolási költségként csak a felszámolás alatt tényleges tevékenységet folytató adós könyvelésével kapcsolatos kiadások számolhatók el. A Pécsi Ítélıtábla egyik döntésében a Legfelsıbb Bíróság gyakorlatát követve kimondta, hogy a felszámolási eljárás során ingatlan értékesítésére vonatkozó szerzıdés ellenjegyzésével megbízott ügyvéd munkadíja felszámolási költségnek minısül. (BDT 2004/7., Pécsi Ítélıtábla Pfkf.II.30.125/2003/2. számú döntése) A könyvelési költségekkel kapcsolatban a Pécsi Ítélıtábla egy másik döntésében azt az álláspontot fogadta el, hogy amennyiben az adós gazdálkodó szervezet a felszámolás folyamán gazdasági tevékenységét befejezte, az eljárás lezárásával kapcsolatos könyvelési költségek már számolhatók el felszámolási költségként. (Pécsi Ítélıtábla Fpkf.II.30.112/2004/2., BDT 2004/120.) Az adott ügyben a felszámoló arra hivatkozott, hogy a 2001. január 1-jén hatályba lépett 225/2000. (XII. 19.) Kormányrendelet a felszámolás és a végelszámolás számviteli feladatairól a 6. (1) bekezdésében tételesen

11 felsorolja azokat a költségeket, amelyek felszámolási költségként elszámolhatók. Ezek között a számviteli nyilvántartások vezetésével, az adóbevallások elkészítésével kapcsolatos költségeket is idesorolja a Kormányrendelet. Az ítélıtábla ezzel kapcsolatban az alábbi álláspontot foglalta el: A 225/2000. (XII. 19.) Kormányrendelet a Cstv-t módosító 1997. évi XXVII. törvény 35. -ban írt felhatalmazás alapján született, és nem állhat ellentétben a Cstv. rendelkezéseivel. Ebbıl a szempontból a Cstv. 57. (2) bekezdésében írt felsorolásnak van jelentısége, amely tételesen felsorolja a felszámolási költségeket, és amelytıl alsóbbrendő jogszabály, így természetesen a bíróság sem térhet el. A Cstv. 57. (2) bekezdés b) pontja felszámolási költségnek minısíti a felszámolás kezdı idıpontja után az adós gazdasági tevékenységének ésszerő befejezésével kapcsolatos költségeket. Ebbıl a rendelkezésbıl az következik, hogy a mőködı gazdálkodó szervezetek esetében, amikor az adós cég még termelı, szolgáltató tevékenységet folytat, az ehhez kapcsolódó könyvelési, könyvviteli munkák a Cstv. rendelkezése alapján felszámolási költségként elszámolhatók. Abban az esetben viszont, amikor a gazdálkodó szervezet már befejezte a gazdasági tevékenységét és a jelen esetben ez történt, már nem merülhet fel olyan mértékő könyvelési, könyvviteli kiadás, amelynek felszámolási költség keretein belül való elszámolása indokolt lenne. 3) A kialakult gyakorlat összegezése Az ismertetett gyakorlatból tehát az következik, hogy a felszámolónak minden olyan tevékenységet a saját apparátusával kell elvégeznie, amely tevékenységre vonatkozó szakemberrel rendelkeznie kell a sikeres felszámolói pályázathoz. Így az adósnál felmerülı könyvelési, könyvvezetési és ügyvédi tevékenység végzése a felszámoló feladata. Amennyiben a Legfelsıbb Bíróság, s az ítélıtáblák döntéseit elemezzük, kiderül, hogy a könyvelési feladatok áthárítása akkor merült fel, amikor az adós már nem folytatott termelı tevékenységet Az ügyvédi díj vonatkozásában, pedig csak az ingatlanok értékesítése kapcsán felmerült ügyvédi munka tekinthetı különleges szakértelmet igénylı ügyvédi munkának, a követelések behajtásával kapcsolatos munka nem. Bár nem következetesen, de az is kivehetı a döntésekbıl, hogy amennyiben a felszámoló a bíróságtól engedélyt kap a teljesítési segéd igénybe vételére, az ilyen teljesítési segéd költsége felszámolási költségként elszámolható. Egyértelmően felszámolási költségként kezeli a gyakorlat a környezeti állapotvizsgálat elvégzésébıl eredı, az ingatlan felértékelésével és megosztásával kapcsolatban felmerült költségeket. A továbbiakban azt a kérdést kell megvizsgálni, hogy a kialakult gyakorlat megfelel-e a Cstv. tételes elıírásainak, a törvényhozói szándéknak vagy sem, továbbá azt, hogy amikor a gyakorlat bizonyos teljesítési segéd költsége kérdésében megkülönböztetést

12 tesz (ügyvédi díj a követelések behajtása, ill. ingatlan értékesítése során, könyvelési díj a mőködı és a nem mőködı cégek esetében) a megkülönböztetés elvi alapon történt vagy sem. III. A felszámolói költséggel kapcsolatos alapkérdések A történeti áttekintésbıl kiderül, hogy a korabeli csıdtörvényünk megkülönböztette a csıdtömeget a csıdbejutott vagyonától. A törvény egyértelmően megfogalmazta az eljárás szereplıinek a feladatkörét. A csıdbiztos a bíróság tagja és a bírói hatalom eszköze volt, a tömeggondnok és az 1840. évi XXII. törvény hatályba lépte alatt a perügyelı a csıdtömeget képviselte, míg a hitelezıi választmány a hitelezık érdekében lépett fel. A tömeggondnok csak a csıdtömeg képviselıjeként járt el, ugyanakkor a hitelezık képviselıjének is tekintették. Az 1948. elıtt hatályos jogunkban a tömeggondnok aki általában ügyvédi tevékenységet folytatott megbízotti minıségében járt el, és ezért a tevékenységért megbízási díjat kapott, amely összegére nézve a hitelezıi választmánnyal kellett megállapodnia. Minden költséget, amely a csıdvagyon kezelésével, értékesítésével felmerült, a csıdvagyonból kellett kifizetni. Az Ftvr. egyáltalán nem foglalkozott a felszámoló jogi státuszával, a felszámoló továbbra is sajátos megbízottként járt el, akit a bíróság rendelt ki, s akinek a díját jogszabály alapján határozta meg a hitelezık véleményének kikérése nélkül. A jogszabályi elıírásokból azonban kiderül, hogy a vagyon fenntartásával, értékesítésével kapcsolatos költségeket az adós vagyonából kellett fedezni, s ezen felül járt a felszámolói díj, melynek mértékét jogszabály határozta meg. Ezen a helyzeten a Cstv. sem változtatott a II. Cstv. Novella hatályba lépéséig. Ez a novella vezette be a teljesítési segéd fogalmát, s a nem egyértelmő jogi szabályozás miatt ettıl kezdve alakult ki a gyakorlatban a már ismertetett vita bizonyos költségek viselése kérdésében. Ahhoz, hogy a kialakult gyakorlatot értékelni tudjuk, vizsgálni kell a felszámoló státuszának kérdését, a felszámoló által kötelezıen foglalkoztatandó szakemberek és a díj összefüggését. 1) A felszámoló státusza A Cstv. nem határozta meg egyértelmően a felszámoló jogi státuszát, amely az elméletben, illetve a gyakorlatban is gondokat okozott. Joggal kifogásolta Novotni Zoltán egyik tanulmányában (Novotni Zoltán: Kérdések a csıd joga vagy a jog csıdje körébıl Jogtudományi Közlöny 1992. szeptember 384. old.), hogy a felszámolási

13 eljárásban a felszámoló jogállása nincs egyértelmően meghatározva. Nem egyértelmő a Cstv. 34. (2) bekezdése, amely kimondja, hogy a felszámolás kezdı idıpontjától a gazdálkodó szervezet vagyonával kapcsolatos jognyilatkozatot csak a felszámoló tehet, mert nem derül ki a törvénybıl, hogy ezt a nyilatkozatot, mint a felszámolás alatt álló szervezet ex lége képviselıje vagy saját nevében teszi. Több szabály a felszámoló önálló jogalanyiságát erısíti. Idetartozik az az eset, amikor a felszámoló a felszámolási eljárásban az egyezségkötés során nyilatkozik, ebben az esetben nem az adóst képviseli. Ugyancsak eltér a felszámolói jogalanyiság az adós jogalanyiságától akkor, amikor az adós által benyújtott kifogást kell a felszámolónak elbírálni. Ide sorolható a Cstv. 40. 2004. január 1-ig hatályos azon szabálya, amely szerint a felszámoló saját nevében támadhatta meg az adós által kötött jogügyleteket. A Cstv. hatálybalépését követıen a tudományos munkákban is felmerült a felszámoló jogi státuszának kérdése. A már említett Novotni Zoltán által írt tanulmány mellett a felszámoló státuszával kapcsolatban tudományosan megalapozott álláspontot Bíró György foglalt el, aki az 1990-ben megjelent tanulmányában (Bíró György: A felszámoló jogi helyzete. Gazdaság és Jog 1999/5. 10-15-old.) a következı megfogalmazást adta: A felszámoló nem konkrétan meghatározható, dologiasuló eredmény szolgáltatására köteles, hanem gondos és szakszerő ügyvitelre. Ennél fogva, a felszámoló jogi helyzete sem a vállalkozási szerzıdés kötelezettjének, hanem a megbízási szerzıdés megbízotti pozíciójában szereplı jogalanynak felel meg. A szerzı álláspontját késıbb összefoglalta A felszámoló megbízotti minısége (Qui prodest?) címő tanulmányában (Bérgarancia és a csıd-, felszámolási eljárás reformja. Novotni Alapítvány a magánjog fejlesztéséért. Miskolc 2005. 180-194. old.) A megállapítások a következık: - A felszámoló a bíróság által végzéssel kijelölt, állami feladatot ellátó teljesítési segéd (megbízott), aki elsısorban a hitelezıi érdekek hordozója teljes anyagi felelısség mellett. Saját díjérdekeltsége fennáll, de csak mint megbízotti önérdek, amely soha nem sértheti a képviselt érdekeit. - Gondos ügyellátásra köteles, amely megbízotti munkavégzés meghatározható eredménye, a bírósági eljárást lezáró vagy a felszámolási egyezséget jóváhagyó végzésére való állapot elıkészítése. Anyagi felelıssége a gondos, szakszerő munkavégzésért (vagyonfelderítés, megırzés, mőködtetés, lehetı legmagasabb áron való értékesítés) a hitelezıkkel szemben áll fenn, amihez viszont a legszélesebb körő jogosítványokkal kell(ene) felruházni, mint úgy nevezett totális végrehajtót, hitelezıi (választmányi) ellenırzés mellett. - Saját kockázata abban áll, hogy bár a szoros értelemben vett, mőködési költségeit magában foglaló díja alatta maradhat a Cstv. által garantált minimál díjnak is, azonban sem készkiadásszerő költségviselési, sem bármilyen költségelılegezési kötelezettsége megbízotti minıségében nincs. Mivel hivatásszerően mőködı díjérdekelt, mőködési elıfeltételként magas szakmai

14 (személyi) követelményekkel rendelkezı szervezet, elsısorban a képviselt hitelezıktıl, másodlagosan minimál díj szinten pedig a kirendelı végzéssel ıt visszautasíthatatlanul megbízó államtól mőködéséhez szükséges megfelelı mértékő díjazásra tarthat igényt. A felszámoló jogi státusza mindenképpen kettıs, egyrészt a hitelezık érdekét képviseli, másrészt az adós gazdálkodó szervezet törvényes képviselıjeként jár el, és ezt a pozícióját a 2006. július 1-jén hatályba lépı Cstv. 27/A. (9) bekezdés megfogalmazása egyértelmően megerısíti. Ebbe az irányba hatott a Cstv. 40. (1) bekezdésének a 2004. évi XXVII. törvény azon szabályozása, amely egyértelmővé tette azt, hogy a felszámoló nem a saját nevében, hanem az adós képviseletében támadhatja meg az adós által kötött szerzıdéseket. A felszámoló státusza szempontjából sem érdektelenek a 2006. évi IV. törvény (új Gt.) a gazdasági társaság vezetıjére vonatkozó egyes rendelkezései. Itt elsısorban indokolt a Gt. 22. (2) bekezdés azon elıírásának kiemelése, mely szerint a vezetı tisztségviselıt ezen minıségében megilletı jogokra és az ıt terhelı kötelezettségekre az e törvény szerinti társasági jogi jogviszony az irányadó azzal, hogy az így nem szabályozott kérdésekben a Ptk. megbízási szerzıdésre vonatkozó szabályait kell megfelelıen alkalmazni. A vezetı tisztségviselıknek a gazdasági társaság érdekeinek elsıdlegességét szem elıtt tartva kell a tevékenységüket folytatni. (új Gt. 30. (5) bekezdés) Ez a kötelezettség azonban csak addig terheli a gazdálkodó szervezet vezetıit, amíg nem következik be a fizetésképtelenséggel fenyegetı helyzet. Ezt követıen ugyanis az ügyvezetési feladataikat a hitelezık érdekeinek elsıdlegessége alapján kell ellátniuk. (2006. évi VI. törvénnyel módosított Cstv. 33/A. (1) bekezdése) Ennek elmulasztása esetén felelnek azért a vagyoncsökkenésért, amely ennek figyelmen kívül hagyása miatt következett be. (A felszámolót sem a régi, sem az új elıírások szemben a végelszámolóval nem tekintik vezetı tisztségviselınek, de facto azonban minden olyan fontos jogosítványnak a birtokában van, amellyel a vezetı tisztségviselı rendelkezik.) A Cstv. ugyan kifejezetten a felszámolóval kapcsolatban nem mondja ki, hogy a hitelezık érdekeit szem elıtt tartva kell eljárni, azonban ez nyilvánvaló. Az a tény azonban, hogy a törvényes képviselıi minıséget erısíti a Cstv. több módosítása, nem változtat azon, hogy a bíróság szempontjából a felszámoló egy sajátos megbízottnak minısül, aki a tevékenységét megbízási díj ellenében látja el. Márpedig amennyiben a felszámoló megbízottnak tekintendı, úgy a megbízotti tevékenységének ellátásáért jár a díj. Ezen gondolatmenet mentén haladva ezért azt kell vizsgálat tárgyává tenni, hogy a felszámoló, mint megbízott pontosan milyen tevékenységeket köteles ellátni, és ebbıl a szempontból miként kell értékelni a 167/1993. (XI. 30.) Korm. rendelet 2. (3) bekezdés b) pontjában írt elıírásokat. Az utóbbi kérdéskör vizsgálata azért is fontos, mert a felszámolási költségekkel kapcsolatos vitás kérdések azt követıen élezıdtek ki, hogy a II. Cstv. Novella a teljesítési segéd fogalmát is bevezette. Ebben a tekintetben két szélsıséges álláspont foglalható el. Az egyik szerint

15 a törvényben megállapított díj ellenében minden olyan tevékenységet a felszámoló köteles ellátni, amely a Korm. rendeletben szereplı szakértık kompetenciájába (ügyvédi, könyvelési tevékenység) tartozik. A másik álláspont szerint viszont meg különböztetni a felszámoló saját tevékenységét azon tevékenységektıl, amelyet az adósnak kell változatlanul végezni. Az elıbbieket a felszámoló a díja ellenében köteles végezni, az utóbbiakat pedig felszámolási költségként a Cstv. elıírásai szerint elszámolhatja. 2) A teljesítési segéd A teljesítési segéd fogalmát a Cstv. nem adja meg, ezért a magánjog szabályaihoz kell visszanyúlni. A római jog a kötelem mellékszemélyei között említi meg a teljesítés végett odavett személyt (solutionis causa adiectus), a teljesítési segédet, alvállalkozót és az adós által a teljesítéssel megbízott egyéb személyeket is. (Földi András-Hamza Gábor: A római jog története és institúciói. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest 402. old.) A Ptk. a szerzıdésszegésért való felelısség körében rendelkezik a teljesítési segédrıl, amikor a Ptk. 315. -ban kimondja, hogy aki kötelezettsége teljesítéséhez vagy joga gyakorlásához mást vesz igénybe, ennek magatartásáért felel. A Polgári Törvénykönyv magyarázata (KJK. Kerszöv. 2001. I. kötet 1025. old.) szerint a teljesítési segéd a kötelezett alkalmazottja, a teljesítéshez igénybe vett megbízottja, a termék szállításában igénybe vett fuvarozó, de a megrendelı szempontjából teljesítési segéd az alvállalkozó is. Nem minısül azonban teljesítési segédnek az, akit a kötelezett nem a szóban lévı szerzıdés teljesítéséhez vesz igénybe, hanem akivel attól függetlenül köt szerzıdést. Nem teljesítési segédje a vállalkozónak az a szállító, akitıl iparának folytatásához szükséges anyagot beszerzi, akkor sem, ha vállalkozási szerzıdés teljesítéséhez ezeket az anyagokat használja fel. A teljesítési segéd fenti fogalmából következik, hogy az ügyviteli jellegő, megbízotti tevékenység eredményes elvégzéséhez a felszámolónak teljesítési segédek sokaságát kell igénybe venni. A valódi kérdés ezért nem az, hogy ki tekinthetı teljesítési segédnek, hanem az, hogy a felszámoló díja mely teljesítési segédek költségeit foglalja magában, s kinek a költségeit viselik külön a hitelezık. 3) A felszámoló feladatainak elemzése A fenti kérdésre a választ csak akkor tudjuk megkapni, ha elemezzük a felszámoló feladatát. Az elemzés alapján megállapítható, hogy a felszámoló tevékenysége nagyjából két részre osztható. A felszámoló feladatainak egy része olyan jellegő,

16 amelyet saját magának kell elvégeznie (például nyitómérleg, közbensı- zárómérleg készítése, a hitelezıi igénybejelentések értékelése, egyeztetés stb.). Más tevékenységek esetén nyilvánvalóan a felszámolóra csak a szervezési feladat hárul, ezt fejezik ki a gondoskodik szó alkalmazása. (például adós vagyonának megóvása, megırzése, mezıgazdasági földek termıképességének fenntartása, stb.) A fenti képen nem változtat, ha vizsgálódásunk körébe bevonjuk a 225/2000. (XII. 19.) Kormányrendelet elıírásait, mert a felszámolás számviteli feladataival kapcsolatos elıírások során a kötelezettségek a gazdálkodó szervezetet terhelik, és ez a rendelet nem lép túl a kötelezettségek vonatkozásában a Cstv. elıírásain. Ugyanezt lehet elmondani a 106/1995. (IX. 8.) Kormányrendelettel kapcsolatban, amely a felszámolási eljárás és a végelszámolás környezet- és természetvédelmi követelményeirıl rendelkezik. Példa erre a rendelet 8. (1) bekezdése, amely kimondja, hogy a környezetvédelmi felügyelıség az adós gazdálkodós szervezetet kötelezi a bizonyított környezeti károsodások és terhek rendezésére, a felszámolónak csak ennek végrehajtásáról kell gondoskodni. A felszámoló legfontosabb feladatai, amelyeket személyesen, illetve a saját apparátusával köteles elvégezni, a következık: - tájékoztatási kötelezettség (Cstv. 34. (3), 39. (2) és (3) bek., 41. (2) bek.), - egyezség esetén az egyezség körébe vonható vagyon meghatározása, felszámolási zárómérleg, bevétel-költségkimutatás elkészítése (Cstv. 42., 44. (2) bek.), - nyitó felszámolási mérleg, ütemterv készítése (Cstv. 46. (2) bek.), - közbensı mérleg, bevételek és költségek alakulásáról kimutatása elkészítése (Cstv. 50. (1) bek.), - a hitelezıi igénybejelentések felülvizsgálata, besorolása, a vitatott igények megküldése a bíróságnak (Cstv. 46. (6) bek.), - döntés a szerzıdések fenntartása vagy felmondása kérdésében (47. (1) bek.), - a munkáltatói jogok gyakorlása (Cstv. 47. (5) bek.), - döntés az ún. megtámadási perek megindításáról (Cstv. 40. ), - pályázat kiírása, árverés tartása (49. (1) bek.), - zárómérleg, zárójelentés, záró adóbevallás, vagyonfelosztási javaslat elkészítése. A felsorolásból látható, hogy ez a tevékenység jogi és közgazdasági szakképzettséget igényel, az erre vonatkozó pályázati feltételek megfogalmazása ezért indokolt volt. Ha a felszámoló ezeket a tevékenységeket teljesítési segéd igénybe vételével látja el s ebbıl a szempontból közömbös, hogy ehhez kérte a bíróság elızetes engedélyét vagy sem a teljesítési segéd költsége nem minısül felszámolási költségnek, azt a díja terhére kell elszámolni.

17 Nagyon sokszor azonban a felszámolói feladathoz olyan további feladatok tartoznak, amelyek esetében már kétséges lehet az, hogy az ezzel kapcsolatos költséget a felszámolónak a díja terhére kell rendezni vagy külön felszámolási költségnek minısül. Tipikus példának lehet felhozni azt, hogy az adós vagyonának értékesítése a felszámoló feladata, a felszámolónak kell a pályázatot kiírni vagy az árverést megszervezni. Abban az esetben, ha ehhez más szakembert vesz igénybe, például megbíz egy ügyvédi irodát az árverés, pályázat lebonyolításával, akkor a saját tevékenységét teljesítési segéddel végezteti el, akinek a díját természetesen nem háríthatja át felszámolási költségként a hitelezıkre.(ezt az elvet hangoztatta a Legfelsıbb Bíróság a már idézett BH. 1998/503. sz. elsı döntésében.) Ugyanakkor nem tartozik ebbe a körbe az értékesítés során kötött szerzıdés megkötése, a vagyon felértékelése, az ingatlanok esetleges megosztása és a hasonló tevékenységek elvégeztetése. Itt a felszámolóra és apparátusára csak a szervezés feladata hárul. A vagyon értékesítésének elıkészítését szolgáló tevékenység díja ha az különleges szakmai ismereteket igényel már felszámolási költségnek minısül. (BH. 1998/46.) A felszámoló tevékenységének másik körében a felszámoló feladata a szervezés, a feltételek biztosítása. Ide a következık tartoznak: - a felszámoló gondoskodik az adós vagyonának megóvásáról, megırzésérıl, a mezıgazdaságilag mővelhetı földek termıképességének fenntartásáról stb. (Cstv. 48. (3) bek.), - az adós követeléseit behajtja, igényeit érvényesíti. Különösen az utóbbival kapcsolatban elvileg elfoglalható olyan álláspont, hogy a felszámoló a saját szervezetével köteles ezt a feladatot is elvégezni. Ezt az álláspontot azonban a magam részérıl nem tudom elfogadni. A jogtörténeti áttekintésbıl látható, hogy a különbözı peres eljárások megindításával kapcsolatos költségeket soha nem kellett a tömeggondnoknak, illetve késıbb a felszámolónak viselni. Ez a kérdés azonban már szorosan összefügg a felszámoló pályázati feltételeivel és díjának meghatározásával, ezért késıbb errıl bıvebben szólunk. 4) A felszámoló pályázati feltételeinek változása Ha a felszámolási költségek és a felszámoló tevékenysége közötti összefüggéssel kapcsolatos bírói gyakorlatot áttekintjük, láthatjuk, hogy 1997-tıl kezdıdıen jelentek meg azok az eseti döntések, amelyek a könyvvezetési, illetve ügyvédi díjjal kapcsolatosak. Ez azért lényeges, mert nyilvánvalóan a bírói gyakorlat változását a II. Cstv. Novella teljesítési segédre vonatkozó elıírási váltották ki. Ez a kérdés nem merülhetett fel a klasszikus csıdtörvényünk idején, mert mind a felszámoló megbízotti státuszát, mind a költségek viselésének módját világosan meghatározta.

18 Az Ftvr. hatályba lépése után csak meghatározott szervezetek végezhettek felszámolói tevékenységet, akik esetében a szakszerőség elvileg biztosítva volt. A helyzet akkor változott meg, amikor szabaddá tették a felszámolói pályát, kialakították azt a rendszert, hogy a bíróság csak azt jelölhette ki felszámolónak, akik a PM listáján szerepeltek. Erre a listára azonban csak pályázat útján lehetett felkerülni, ezeket a feltételeket pedig a PM úgy próbálta megfogalmazni, hogy csak olyan személyek és szervezetek pályázhassanak, akiknél a szakszerőség biztosítva van. A történeti áttekintésbıl látható, hogy már a 165/1991. (XII. 26.) Kormányrendelet elıírta, hogy a felszámolónak legalább három fı közgazdász vagy jogász végzettségő tagjának vagy alkalmazottjának kell lenni, és ezek közül legalább egy fınek a felszámolási eljárással kapcsolatban tapasztalattal kell rendelkezni. Mégsem merült fel az, hogy a felszámolási eljárás során ezeknek a szakembereknek kellene végezni a teljes jogi és könyvelıi munkát, holott a Cstv.-nek a felszámolási költségekre és a felszámoló feladatainak meghatározására vonatkozó elıírásai 1992. január 1-jétıl hatályba léptek. A 167/1993. (XI. 30.) Kormányrendelet eredetileg egy-egy fı közgazdász, jogi szakvizsgát tett jogász, illetve könyvvizsgálói engedéllyel rendelkezı könyvvizsgáló foglalkoztatására vonatkozó elıírását a 65/1997. (IV. 18.) Korm. rendelet annyiban szigorította, hogy két-két fıre emelte a kötelezıen foglalkoztatottak számát. Ha ezeket a változásokat történetiségükben figyeljük, egyértelmő a következtetés, hogy a pályázati feltételek változása, illetve szigorítása független volt a felszámoló feladatainak meghatározásától. A változások azt a célt szolgálták, hogy olyan szervezetek pályázhassanak, akik alkalmasak a komplex tudást igénylı felszámolói feladatok ellátására. a) A felszámolói díj mértéke és a felszámolói feladatok összefüggése Ha összevetjük a felszámoló által kötelezıen alkalmazandó szakemberek foglalkoztatására vonatkozó elıírásokat a felszámolói díj mértékét szabályozó elıírásokkal, akkor látható, hogy a díj mértéke és a felszámoló által kötelezıen foglalkoztatott szakemberek száma között nincs szoros összefüggés. A Cstv. hatályba lépésekor három fı közgazdász vagy jogász alkalmazott elıírása mellett a díj mértéke 2%, minimum 250.000,- Ft, 1993-ban 3 fı, egy-egy jogász, közgazdász, könyvvizsgáló mellett a díj mértéke 5%, 1997-ben a két-két fı, tehát összesen hat fı foglalkoztatásának elıírása során maradt az 5%, minimum 100.000,- Ft díj. A foglalkoztatottakra vonatkozó jogszabályi változások és a felszámoló díja között tehát nem található szoros összefüggés, miközben a felszámoló feladatai gyakorlatilag a Cstv. megalkotása óta nem változtak. A Cstv. hatályba lépésétıl 1997-ig a felszámoló feladatai nem változtak. A II. Cstv. Novella az értékesítés formáira vonatkozó elıírások beiktatásával és az ehhez

19 kapcsolódó szabályok megváltoztatásával növelte a felszámoló által ellátandó feladatok körét. A feladatok változásától teljesen függetlenül alakította a törvényalkotó a felszámolói díj mértékét, illetve határozta meg azokat a feltételeket, amelyek teljesítése esetén lehetett pályázni a felszámolói névjegyzékbe történı felvételre. A felszámolói pályázat feltételeként megfogalmazott szakemberek alkalmazása, mint pályázati feltétel és a felszámoló szervezet által végzett esetenként több száz felszámolási ügyben végzendı feladatok költsége, (felszámolási költségek) között közvetlen okozati összefüggés nem látható. A felszámolói díj törvényi meghatározása során a pályázati feltételekre nem volt figyelemmel a törvényalkotó, a kötelezıen alkalmazandó szakemberek száma és a felszámolói díj meghatározása egymástól függetlenül történt. Ha a törvényalkotó azt kívánta volna elérni, hogy a felszámoló a díja terhére köteles a jogi, könyvelési és hasonló munkákat elvégezni, akkor elı kellett volna írni, miszerint a felszámoló szervezet annyi jogászt, közgazdászt, könyvvizsgálót köteles alkalmazni, amennyi biztosítja a részére kiadott felszámolási ügyek szakszerő, ilyen szempontok szerinti elvégzését is. A felszámoló díja egy átlagos felszámolási ügyben nem fedezi azokat a költségeket, amelyek a mai gyakorlat mellett a felszámoló díjából fedezendık. (Egy százmillió Ft vagyonnal rendelkezı adós esetén az esetleges mőködésbıl eredı bevételt nem számítva, a felszámolónál maradó díj 4 millió Ft. Ha a törvényi elıírásoknak megfelelıen két év alatt befejezi a felszámoló az eljárást, akkor havi 167.000,-Ft díjat kap. Ebbıl az összegbıl egy ilyen nagyságú adós könyvelési tevékenysége, jogi ügyeinek intézése nem oldható meg.) Arra a kérdésre, hogy a felszámolási eljárás menetében felmerült költségek mikor minısülnek a felszámoló díja terhére fizetendınek, a válasz a következı: A felszámoló saját feladatait saját szervezete útján köteles ellátni. Ha ehhez teljesítési segédet vesz igénybe, ennek költségeit a díja terhére köteles elszámolni. Minden más esetben a Cstv.-nek a felszámolási költségekre vonatkozó elıírásai alapján kell eldönteni, hogy az adott költség felszámolási költségnek minısül vagy sem. Ennek eldöntésénél közömbös az, hogy a munka elvégzése különleges szakértelmet igényel, illetve, hogy a bíróság engedélyezte a teljesítési segéd igénybevételét. A felszámoló az adós szervezetnél felmerülı könyvelési feladatokat nem köteles saját apparátusával elvégeztetni, függetlenül attól, hogy az adós mőködı vagy olyan szervezet, amely a mőködését már befejezte. Ennek az elhatárolásnak elvi, jogszabályi alapja nincs. A követelések behajtása és az igények érvényesítése során a felszámoló csak azokat a feladatokat köteles saját apparátusával ellátni, amelyek ahhoz a döntéshez szükségesek,

20 hogy ennek érdekében milyen lépéseket kell tenni. A követelések érvényesítésével és a behajtással kapcsolatos bírósági, hatósági költségek, továbbá az igénybe vett ügyvédek díja a Cstv. 57. (2) bekezdés alapján felszámolási költségnek minısül, amelyet nem a saját díja terhére köteles a felszámoló viselni.