A csévharaszti erdővidék madárvilágában bekövetkezett változások az elmúlt 30 év alatt

Vertebr. Hung. XII. 1970 71. A csévharaszti erdővidék madárvilágában bekövetkezett változások az elmúlt 30 év alatt írta: Dr. Horváth Lajos Természettudományi Múzeum, Budapest A csévharaszti Forrás-erdő, vagy ahogyan ma hivják, Buckás-erdő ősi állapotában fennmaradt steppeerdő 0 Budapesttől mintegy 30 km-re délre Inárcs-Kakucs és Vasad község között terül el. Vegetációjában és tájkép jellegében az Alföld hajdani sajátságait őrizte meg számunkra. Ez tette indokolttá, hogy természetvédelmi területté nyilvánítsák. Alföldünkön valamikor sok hasonló jellegű, pusztai erdő lehetett, amelyek részben az észak-német sikság /Seenplatte/ homokbuckás vidékeire, részben pedig a délorosz steppékre emlékeztetnek. Napjainkban már csak nagyon kevés helyen maradt fenn ilyen, többé-kevésbé ősi állapotú tájtipus. Peszéradacs, Kunkerekegyháza, Bugac, Kiskunhalas vidéke és a Nyirség őriz még egy-két kisebbnagyobb steppeerdő reliktumot. Messze tul mennénk a realitás határán, ha azt várnánk, hogy ezek a szük határu vegetációs egységek zoológiai szempontból is sokat megőriztek a hajdani élővilágból. Ez távolról sincs Így és különösen nem állná meg a helyét a madárvilággal kapcsolatban. Egyedül a kis kiterjedés is bizonytalanná tenne minden ilyen feltételezést. A növényzet viszonylagos állandósága sem elég ok arra, hogy a korábbi és jelenlegi avifauna összetételének állandóságát erre vezethessük vissza. A madarak nagy mozgékonysága nem valószinüslt ilyen kis területekre korlátozott állandóságot. A madárvilág összetételét - már

előre ugy érezzük - nem határozhatják meg a szük határu feltételek,, Ennek ellenére kivánatoanak látszott, hogy ujabb faunisztikai felvételezéssel kísérletet tegyünk a nem éppen távoli mult és a jelenlegi állapot összehasonlítására. Erre az adott lehetőséget, hogy az INTERNATIONAL BIOLOGICAL PROGRAM keretében a csévharaszti erdővidék élővilágának jelenlegi felmérésére alkalom kínálkozott. Bár a feladat alapvetően botanikai, mégis a TERMÉSZETTUDOMÁNYI MÚZEUM ÁLLATTÁRÁNAK számos kutatója vállalkozott arra, hogy gyűjtésekkel, faunisztikai és ökológiai megfigyelésekkel hozzájáruljon a jelenlegi helyzet felméréséhez. Ornitológiai szempontból ez a vizsgálat azért lehetett különösen érdekes, mert éppen 30 évvel ezelőtt történt már ezen a területen ilyen vizsgálat. Ez a körülmény lehetőséget adott arra, hogy ha nem is nagy távon, de mégis nem egészen rövid idő eltelte után lemérhessünk valamiféle változást. A jelenlegi viszonyok összehasonlítása a 30 évvel ezelőttiekkel még akkor Is igen érdekes, ha semmiféle különbséget nem mutatna ki. Ekkor ugyanis azt bizonyitaná, hogy a mozgékony és a külső körülmények megváltozására nagyon érzékeny madárvilág valamiféle állandóságot tükröz még ilyen, mondhatjuk egyharmad századnyi távlatban is. Ilyen eredmény a steppeerdő faunájának ősiségére is engedne következtetni. A csévharaszti erdővidék - amelyik a nem régen községgé minősitett Csévharaszt szomszédságában kezdődik és innen nyugat felé terjed szét - már a 30-as években természetvédelmi terület volt. Ebben az időben két kiváló és élesszemü terepzoológus, vagy mondhatnánk ugy, hogy a terepen is kiváló ornitológus járta ezt a vidéket. Dr. SZENT-IYÁNY JÓZSEF főhivatású lepidopterológus, de kiváló amatőr ornitológus és Dr. PÁTKAI IMRE ornitológus, jelenleg a MADÁRTANI INTÉZET igazgatója, 1938-ban, Illetve 1939- ben végezte i t t faunisztikai felvételezéseit. A korábbi esztendőben 3ZENT-IVÁNY 14 izben járta be a területet, ez utóbbiban pedig PÁTKAI 2 májusi napot töltött el i t t. Közös szerzőségben

megirt dolgozatuk /6/ világos képet rajzol az akkori madárvilágról mind minőségi, mind - és ez szintén igen lényeges - mennyiségi szempontból. Mielőtt a madárvilág érdemi tárgyalására rátérnék, rövid botanikai áttekintést kell adnom: legalábbis a tájképi jelleget meghatározó fákat és cserjéket, valamint a nagyobb kiterjedésű és összefüggő talajborítást jelentő, lágyszárú növényeket fel kell sorolnom. A rezervátumot képviselő erdővidéket helyileg, korábban Forráserdőnek, ma Buckás-erdőnek hivják. A Duna hajdani árteréből az uralkodó északnyugati szél által kihordott homok ÉK - DNy irányban futó, párhuzamos buckákban állandósult. A sajátságos növénytakaró ma már csaknem teljesen megkötötte a mozgó talajt. A táj legszembetűnőbb fái a görbe törzsű fekete- és fehér-nyárfák, amelyek ritkás csoportokat alkotnak. Ez a ligetes erdő nagy tisztásokat hagy szabadon az ugyancsak csoportosan megjelenő borókának, vadrózsának, galagonyának és a nagyon jellegzetes sóskaborbolyának. Eléggé feltűnő még a törpe növésű rozmaringlevelü füz is. A lágyszárú vegetációból a homokbuckák közti, nedvesebb helyekre a nádtippan, a szárazabbakra pedig az árvalányhaj j e l lemző. Ornitofaunisztikai szempontból nehéz lenne elszigetelődni a Buckás-erdő kb 200 holdas területére. Ezért meg kell említeni még a vele közvetlen szomszédos, nem nagy kiterjedésű nyirest és a nem nagyon távol eső, őseredeti gyertyánost is. A környező, ma már tekintélyes kiterjedésű erdő főleg akácos és tölgyes. A rezervátummal határos még egy elég nagy turjános rész és egy nyiltvizü szikes tó - a Piócás-tó - Is. A fenti, általános jellegű tájékozódás után, lássuk a jelenlegi madárvilágot. 1968. év folyamán hét egész napos adatgyűjtő és megfigyelő utat tettem erre a vidékre. Minden egyes alkalommal tüzetesen átnéztem a Buckás-erdőt, de több irányban kereszteztem a fentebb vázolt, környező erdővidéket is. Útjaimon nemcsak a fajokat, hanem lehetőség szerint minden egyedet regisztráltam,

ami a fészkelési időben azinte teljesen pontos mennyiségi adatnak számito A terepmunka napjai a következők voltak: május 24., június 5., 6., 13., 14., augusztus 7. és 14. Az első öt napon kizárólag a helyben fészkelő fajok tartózkodtak a területen; ilyen módon az akkor felvett faj lista a fészkelő faunát ia jelenti. Az auguaztusi megfigyelési napok még eléggé koraiak voltak ahhoz, hogy nem kellett vonuló elemek behatolásával számolni, de elkóborló öregeknek és különösen az évi fiataloknak a közelebbi-távolabbi környékről való behuzódása a vizsgálati területre nem látszik kizártnak. Az utóbbi két megfigyelési nap fauna felvételénél erre a lehetőségre feltétlenül ügyelni kellett. A jelenlegi és a 30 év előtti avifauna összevetése mindenképpen reális alapokon nyugszik, mert SZENT-JJVÁNY és PÁTKAI megfigyelési napjai 1938-ban és 1939-ben szintén május második felére és júniusra estek. Az én 1968-as augusztusi felvételezéseim nem hoztak olyan fajt a listára, amelyik már a költésidőben felvett fajok között ne szerepelt volna. A rezervátumi Buckás-erdő egyik jellegzetes eleme a nyilt nyárerdő, ez pedig a korábbi cönológiai tárgyú munkáimban /3«, 4., 5./ kidolgozott felosztás szerint a 1/12.sorszámú Picus viridisfészkelőközösség biotopja. A zöld küllő mint vezéralak mellett mindenkor megtalálható volt a cönózis egyetlen állandó tagja, a szalakóta /Coracias garrulus/. Mindkét faj az adottságokhoz képest minden betelepülési lehetőséget kihasznált, tehát ilyen szempontból az ökológiai tér /nich/ telitettnek vehető. A cönózis tiz alárendelt tagja közül hatot minden ilyen jellegű erdőrészletben megtaláltam, ami azt mutatja, hogy ennek a fészkelőközösségnek csaknem tipikus esetével találkozunk i t t. A cönózis alárendelt tagjait az idézett dolgozatomban fontosságuk - pontosabban gyakoriságuk - sorrendjében soroltam fel. Ez azt jelent i, hogy rangsorolni lehet ezeket a fajokat a kérdéses cönózishoz való hűségük szerint. Az állandó tag után első helyen a csóka /Coloeus monedula/ áll, amelyiket ma gyakorinak találtam; az öreg nyárfák odúiban számos lakott fészket sikerült megállapítanom. A 30 év előtti felsoro-

lásban csak egy példányról történt említés és ez is az erdő mell e t t i szántókon, hamvas varjuk társaságában volt. Nemcsak ez a tény, hanem a vonatkozó cikkhez mellékelt fényképfelvételek is azt mutatják, hogy akkor a nyárfák sokkal fiatalabbak voltak és ezért a csóka mint fészkelő nem telepedhetett meg i t t, A csóka után a nagy fakopáncs /Dendrocopos maior/ következik a cönózis alárendelt tagjainak a listájában. Ezzel a fajjal napjainkban szintén gyakran találkoztam és több pár fészkelését tudtam megállapítani, A 30 év előtti állomány gyérebb lehetett, mert a szerzők összesen négy példány megfigyeléséről tesznek emlitést, amelyek közül kettő tojó, így csak két pár fészkelhetett a Buckás-/Porrás-/ erdő rezervátumban, ami szintén a nyárfák fiatal voltára vezethető vissza, A harmadik alárendelt fészkelő faj a búbos banka /Upupa epops/, amelyik feltűnően gyakori ma és három évtizeddel ezelőtt igazán gyérnek volt mondható, amennyiben csak két-három pár feltehető költéséről kapunk hiradást. A banka, akárcsak a soron következő seregély /Sturnus vulgaris/, odufészkelő faj, s igy a fenti érvek /fiatal fák/ ezekre is vonatkoztathatók. Valóban a seregély is nagyon gyér lehetett 30 évvel ezelőtt, mert SZENT-IVÁNY egyáltalában nem látta, PÍTKAI pedig csak egyetlen napon figyelt meg nyolc példányból álló csapatot a rezervátum szomszédságában. Ugyancsak odulakó ennek a cönózisnak az utolsó előtti, i t t előforduló faja, a mezei veréb /Passer montanus/. Ezzel fordítva áll a helyzet, mert 30 év előtt közönségesnek találták, most pedig a megfigyelő napjaimon összesen 7 példányt láttam. A területen csak egy pár fészkelt biztosan és legfeljebb még két továbbinak a költése tételezhető fel. Kár, hogy a SZENT-IYÁNY-PÁTKAI cikk nem ad közvetlenebb tájékoztatást arról, hogy mit ért a w sok w mezei veréb alatt, amelyet a rezervátumban észlelt, így nem tudhatjuk, hogy alkalmi látogatásról /május vége-junlusl/ van-e csak szó, vagy fészkelésről. A zöld küllővel mint vezéralakkal jellemzett fészkelőközösség utolsó tagja /Csévharaszton a hatodik, de egyébként a tizedik/,

amelyik i t t előfordult, a vörös vércse /Faloo tinnunculus/. Tényleg laza szálak fűzik a cönózishoz, mert csak egy párban ta láltam fészkelve; 30 évvel ezelőtt pedig nem észlelték, bár 1938-ban és 1939-ben is végeztek megfigyeléseket. A cönózishoz tartozó fajok közül még egy 7. alárendelt tagot - a macskabaglyot /Strlx aluco/-csak azért emlitem meg, mert 30 éve SZENT-IV ÁNY egy példányát észlelte i t t. Most nem sikerült megfigyelnem ezt a fajt. Az alárendelt tagok sorbavétele után zárjuk le ezt az összehasonlítást a vezéralak és az állandó cönózistag tárgyalásával 0 Én mindkettőt kb Q egyenlő példányszámban találtam meg a rezervátumnak e kérdéses cönózis számára alkalmas erdőreszeiben. Ez azt mutatja, hogy erre a fészkelőközösségre nézve a táj mint ökológiai tér /nich/ telitetto A korábban költő /április vége/ zöld küllő és utána a későbben /június eleje/ tojó szalakóta minden rendelkezésére álló lehetőséget felhasznál. A 3O év előtti állapot az akkori megfigyelési adatok alapján meglepő. Mig a fészkelő szalakóta-párok száma a jelenlegivel szinte teljesen azonos /6-7 pár/, zöld küllőből csak egy mutatkozott. Tekintettel arra a közismert tényre, hogy a zöld küllő a szalakóta szálláscsinálója /zöld küllő-oduban költ a szalakóta/, nem képzelhető el másképpen, mint ugy, hogy a szerzők május végi és júniusi megfigyelő útjaikon az ekkorra többnyire már alig-alig kiáltó harkályokat nem vették észre* A csévharaszti erdővidék másik jellegzetes része a nyires és a hozzá csatlakozó, vele hosszában érintkező, nyirkos talajú ligeterdő. Az utóbbi rész főleg tölgyes, de más fafeleség is akad benne. Az egészet különösen jellemzi a dus, bokros aljnövényzet. Ez a területegység ugy táj képileg, mint a fészkelést befolyásoló növénység! összetétel szerint szinte pontosan egybevág a fentebb már idézett munkámban szereplő fészkelőközösségi beosztás I/8-as egységével, a Locustella fluviatil is-fészkelőközösséggel. Éppen ezért ebben az erdőrészben észlelt fészkelő madárfajokkal kapcsolatos megfigyeléseimet és a 30 év előtti viszonyokkal való összehasonlítást ennek az ornitocönózisnak a keretében ismerte-

tem* Első pillanatra talán különösnek tűnik, hogy éppen a társulás vezéralakja nem fordul elő a 30 év előtti megfigyelések szerint. Ennek az oka elnézés is lehet, minthogy az akkori társszerzők egyike volt csak hivatásos ornitológus és ő is csupán két napot töltött a területen. így előfordulhatott, hogy ebben az erdőrészben nem is járt; vagy olyan időpontban - kora délután - kereste fel, amikor a madár nem énekel. Ilyenkor a rendkivül rejtett életmódot folytató madarat csaknem lehetetlen megfigyelni. Egyébként a fészkelő közösség állandó tagja és a 18 alárendelt tag közül 13 előfordul ebben az erdőrészben. A barátka /Sylvia atricapilla/ - a cönózis állandó tagja - megfigyeléseim szerint sokkal gyakoribb, mint 30 évvel ezelőtt. SZENT-IVÁNY és PÁTKAI csak két-három párról tesz emlitést; ezzel szemben ma ennek a háromszorosa él a nyiresben és a hozzá csatlakozó nyirkos tölgyesben. A 13 alárendelt tag a fajok fontossági sorrendjében ismertetve a következő összehasonlításokra ad alkalmat. A kerti poszáta /Sylvia borin/ ma szintén gyakoribb, mint három évtizeddel korábban. Az akkori adatok szerint csak egy pár költése vehető biztosra; ezzel szemben ma legalább három pár fészkelt ebben az aránylag szük határu erdőrészben. A geze /Hippolals hippolals/ hangja rendkivül jellegzetes, éppen ezért biztosra kell vennünk, hogy korábban csak egy pár élt i t t, mig 30 évvel később három pár jelenlétét lehetett megállapítani. A zöldikét /Chloris chloris/ sokkal gyakoribbnak találták,mint ón 30 év után észleltem. Ez a megfigyelés - legalábbis részemről - csak erre a nyirkos erdőrészre vonatkozik, mert egyébként - különösen a borókás-nyáras homokbuckás területen - gyakori fészkelőnek bizonyult. Legvalószínűbb feltevés, hogy nem a madár állománya változott meg lényegesen, hanem a korábbi szerzők nem a jelenlegi tájtipusok alapján rögzítették a megfigyeléseiket, hanem az erdők topográfiai alapon álló elnevezései szerint,

A fülemüléről /Lus cin la megarhynchos/ a 30 év előtti hiradás ugy számol be, mint rendkivül gyakori madárrólo Ebből a szempontból nem történt semmi változás, mert magam is nagyon sokat észleltem /26 éneklő him/ ennek a fészkelőközösségnek megfelelő területen, A gerlét /Streptopelia turtur/ a SZENT-IVÁNY - PÁTKAI megfigyelések nagyon közönségesnek találták, akárcsak magam. I t t azonban meg kell jegyeznem, hogy ugy ők, akárcsak én, a nagy tömeget nem ennek a cönózisnak a területén észleltem, hanem a később sorra kerülő Pica pica-fészkelőközösség tipikus tájegységében, a bokros aljnövényzetü, száraz talajú akácosokban. Ebben a nedves talajú, tölgyes-nyires erdőben csak szórványosan akadt és a már felsoroltakkal szemben alárendelt szerepet játszott. SZENT-IVÁNY a hamvas varjúnak /Corvus cornix/ csak egy-egy példányát látta és ezeket is ősszel. PÁTKAI egy párt észlelt költési időben. A kérdéses erdőrészben én is csak egy pár jelenlétét tudtam megállapítani. Tehát ennek a fajnak a szempontjából sem történt változás a tárgyalás alatti erdőrészben. Oka minden bi zonnyal az, hogy a körülmények azóta nem változtak meg olyan irányban, amelyik a hamvas varjú életét befolyásolta volna. Tehát mezőgazdasági területek vagy rétek, legelők nem terjeszkedtek ennek az erdőrésznek a közelébe. A szürke légykapóval /Muscicapa striata/ kapcsolatos 3O év előtti megfigyelések kizárólag akácerdőkre és falusi /Vasad/ kertekre vonatkoznak. Ebben az erdőrészben való megtelepedése tehát uj vonás, és a fészkelőközösség alárendelt fajaiban való gyarapodást jelenti. Megfigyeléseim hét pár biztos fészkeléséről tanúskodnak ebben a nyires-tölgyes láperdőben. Az örvös galambra /Columba palumbus/ vonatkozó korábbi adatok egészen pontosak. SZENT-IVÁNY két fészkelő párt tartott számon. Én egy pár itt létét állapítottam meg. Ennek a fajnak az esetében tehát lényeges változás nem állt be az eltelt 30 év alatt. A rövidujju fakusszal /Certhia brachydactyla/ kapcsolatban bírálattal kell élnem SZENT-TVÁNY - PÁTKAI dolgozatban közölt megál-

lapitásaal kapcsolatban. Szerintük ebben az erdőben egy pár fa- kusz /Certhla familiáris/ telepedett meg. Tekintettel arra, hogy a szabadban nagyon könnyű a két fajt összetéveszteni, én igen való szintinek tartom, hogy az idézett szerzők - akárcsak magam - a rövidujju fakuszt látták i t t. Ugyanis a siksági láperdőkre és a folyami galériaerdőkre egyaránt ez a faj jellemző, mig a másik inkább a domb- és a hegyvidékek madara. A rövidujju fakusz mint alárendelt faj jellemző erre az erdővidékre, illetve a Locustella fluvlat 11is-fészkelőközősségre. A három, következő cönózistag ragadozó madár. Mint ilyenek, nagyobb számban nem is fordulhatnak elő, és ha hozzátesszük, hogy a jelentőségük sorrendjében összeállított listán csaknem legalul szerepelnek, akkor nem meglepő, hogy csak egészen kevés adattal rendelkezünk belőlük. A SZENT-IVÁNY - PÁTKAI-féle felsorolásban három kaba /Palco subbuteo/ és egy-egy egerészölyv /Buteo buteo/ Illetve héja /Accipiter gentil is/ szerepel. Magam csak egy pár kabát figyeltem meg és a másik két fajból is egy-egy példányt. Ez arra enged következtetni, hogy ma, akárcsak 30 évvel ezelőtt, fajonként egy pár költhetett ebben az erdőtipusban. Az utolsó, tehát a legkevésbé ide illő cönózis-tag a tövisszúró gébics /Lanius collurio/. Szerencsére SZENT-IVÁNY elválasztva közli az egyes erdőrészekben megfigyelt párok számát, és igy alkalmat ad a pontos összehasonlításra. A Locustella fluvlatlliscönózis biotopjában csak 3 pár fészkeléséről tesz említést. Magam öt párban találtam költve, többségük /3 fészek/ az erdő szélén álló, dus bodzabokorban volt. A csévharaszti erdővidék következő és igen jól jellemezhető eleme ornitocönológiai szempontból a ritkás akácerdők területe. Ez az 1/13. számú Pica* plca-fészkelőközösség biotopja. SZENT-IVÁNY és PÁTKAI vizsgálatainak idejében az akácerdők még nem foglaltak el akkora területet, mint ma, igy érthető, hogy 30 évvel ezelőtt a szarkák /Pica pica/ száma lényegesen kisebb volt a mainál. A cönózis állandó tagjának, a vörös vércsének a megtelepedése - legalább is jórészt - a rendelkezésére álló szarkafészkektől

függő Ez a szoros összefüggés magyarázza meg azt, hogy 30 évvel korábban egyetlen egy vörös vércsét sem észleltek. Ma sem gyakor i, de a rendelkezésükre álló üres szarkafészkek arányában az akácosok minden részében jelen voltc Az alárendelt cönózis-tagok közül a sárga rigó /Oriolus oriolus/ 30 évvel ezelőtt sokkal gyérebben fordult i t t elő, mint ma, amikor az akácosok nagyon gyakori fajának számit. Ezzel szemben a gerle, ugy SZENT-IVÁNY - PÁTKAI idejében, mint ma, rendkivül gyakori. A magyarázat a két alárendelt tag gyakoriságának különbségével kapcsolatban abban rejlik, hogy a bokros aljnövényzet korábban éppen ugy dus volt, mint napjainkban., A gerle elsősorban bokorfészkelő faj, a sárga rigó pedig fákra épiti a fészkét; tehát a gerle állományában nem történt változás az eltelt 1/3 évszázad alatt; viszont az akácerdők elterjedésével lényegesen több sárgarigó él ma i t t, mint korábban. Jól meg lehet f i gyelni, hogy a gyér-bokros aljnövényzetü vagy éppen bokrok nélküli akáoerdő részekben kevés a gerle, szemben a bokros erdőrészekkel. Ugyanakkor a sárga rigók eloszlása az egész akácerdő vidékén nagyon egyenletesnek mondható. A rezervátum-erdő /Buckás-erdő/ legjellegzetesebb cönózisát szándékosan a dolgozat végére hagytam. Ornitocönológiai szempontból alapvető dolgozatom /3./ beosztása szerint a VI-tal jelölt Burhinus oedionemus-fészkelőközösség a Buckás-erdő igazi sajátossága. A vezéralakot jelentő faj - az ugartyúk - rejtett életmódja miatt nehezen megfigyelhető. Ennek ellenére a 30 év előtti és a mai adatok arra mutatnak, hogy ebből a szempontból nem változott a vidék. Akkor is és most is 3 fészkelő pár élt illetve él a területen, Az állandó tagként szereplő kenderikét a SZENT-IVÁNY - PÁTKAIlista nem emliti. Ennek egyetlen oka az lehet, hogy a közvetlen szomszédos /Halesz/ szőllőket már nem kutatták a nevezett szerzők. Igy ez a kulturhatásokra /legszívesebben szőllőkben fészkel/ nagyon érzékeny faj elkerülte a figyelmüket. Magam nemcsak itt, hanem a borókabokrokban is megtaláltam a fészkét és igy je lenlétét mindenképpen igazoltam.

A cönózis alárendelt tagjai közül a lappantyú /Caprimulgus europaeus/ korábban és most is a leggyakoribb i t t. Az erdei pacsirta SZENT-IVÁNY és PÁTKAI szerint ritka volt és a fészkelő párok számát csupán kettőre becsülték. En három pár költését biztosra veszem három éneklő him után Ítélve, de egy negyedik egyed - valószínűleg tojó - is szállt fel az előzőktől távol eső helyen, ami még egy további pár létét teszi valószinüvé. A cönózis harmadik és egyben utolsó alárendelt tagja a kis poszáta /Sylvia curruca/ PÁTKAI 6 példányt emlit; SZENT-IVÁNY is számosnak minősiti. Magam csupán 2 pár költéséről győződhettem meg. Ezeknek az adatoknak az egybevetése azt mutatja, hogy a kis poszáta meggyérült, ami lehet a fiatal, laza szerkezetű bokrok /sóskaborbolya/ megfogyatkozásának a következménye, vagy pedig annak, hogy ez a faj szivesen települ át rokon jellegű kulturtájakba - gyümölcsösökbe, kertekbe -, ahol különösen az egresbokrokat kedveli. összefoglalva az eddigieket megállapíthatjuk, hogy a szorosabb értelemben vett rezervátumban - a Forrás-erdőben vagy mai nevén Buckás-erdőben - a madarak két fészkelőközösség képviselőiként /1/12., VI./ jelennek meg. A tágabb értelmű csévharaszti erdővidéken ezekhez még két ujabb ornitocönózis járul /1/8., 1/13./. A 30 év előtti állapotokat a jelenlegiekkel összehasonlítva kitűnik, hogy lényeges madártani változás nem következett be Csévharaszton - vagy korábbi nevén Pótharaszti-pusztán. A változások oka egyrészt a fák elöregedése, másrészt az erdőterület megnövekedése. A madárfajok minőségi összetételében nincs kiugró különbség. Inkább csak az állapitható meg, hogy a fák elöregedésével és odvak keletkezésével lényegesen nőtt az odufészkelő fajok egyedszáma, de nem a faj száma. Kétségtelen, hogy ma sokkal több madár él a csévharaszti erdővidéken, mint 30 évvel ezelőtt. Ez a körülmény hatásosan szól a rezervátum fenntartása mellett minden egyéb vonatkozástól eltekintve, pusztán ornitológiai szemszögből. Meg kell állapitanunk azonban, hogy ez a védett vidék elsősorban botanikai természeti emlékeket őriz a hajdani Alföld természetes tájából. Ez a táj azonban akkor is és ma is " madárfajok fészkelő otthona és, amint a fenti összehasonlítás mutatta, na-

gyon érdekea - ornitocönológiai szempontból figyelemre méltó - tudományos megállapításokhoz vezetett. Änderungen in der Vogelwelt des Waldgebietes von Csévharaszt in den letzten 30 Jahren Von Dr. L. Horváth Ungarisches Naturwissenschaftliches Museum, Budapest Als die Vertreter zweier Nistgemeinschaften /1/12 = Picus v i r i - dis Nistgemeinschaft; VI = Burhinus oedicnemus Nistgemeinschaft/ erscheinen die Vögel in dem engeren Sinne genommenen Reservat - im Porrás-Wald, oder wie er heute genannt wird, im Buckás-Wald. Im, in weiterem Sinne genommenen Waldgebiet von Csévharaszt, kommen zu diesen noch zwei neuere Ornitocönosen; /1/8 = Locustella fluvlat I l l s Nistgemeinschaft; /I/13=Plca pica Nistgemeinschaft/. Beim Vergleich der gegenwärtigen Zustände mit denen vor 30 Jahren, kann man feststellen, dass in Csévharaszt, mit früherem Natt men, in Pótharaszt-Puszta, keine wesentliche ornithologische Antt derungen eingetreten sind. Der Grund der kleineren Änderungen ist einerseits das Veralten der Bäume, anderseits das Wachsen des Waldgebietes. In der Zusammensetzung der Vogelarten sind keine auffallenden Unterschiede. Peststellbar ist eher nur das, dass sich mit dem Altern der Bäume und mit dem Entstehen der Höhlen die Individuenzahl der Höhlennestarten wesentlich erhöht haben, die Artenzahl aber nicht. Zweifellos leben heutzutage viel mehr Vögel in dem Waldgebiet von Csévharaszt als vor 30 Jahren. Abgesehen von allen anderen Belangen nur vom ornithologischen Standpunkte aus gesehen, spricht dieser Umstand wirkungsvoller für das Erhalten des Reservats.

Irodalom - Literatur 1. BALOGH, J. /1953/: A zoocönológia alapjai* Grundzüge der Zoozönologie. - Budapest, pp. 248. 2. BALOGH, J. /1958/: Lebensgemeinschaften der Landtiere, - Budapest, pp, 560. 3. HORVÁTH, L. /1956/: Communities of Breeding Birds in Hungary. - Acta Zool. Hung., 2, Pasc. 4, p. 319-331. 4. HORVÁTH, L, /1959/î A szegélycönózis elve a madarak fészkeloközösségében. The Principle pf Marginal Coenoses in the Nidifying Communities of Birds, - Vertebr. Hung., 1, Pasc. 1, p. 49-57. 5. HORVÁTH, L, /1971/: A Tapolcai-medence madárvilága, összehasonlító cönológiai és ökológiai vizsgálat. - in print, pp«80, 6. SZENT-IVÁNY, J. és PÁTKAI, I, /1940/: Madárfaun isztikal megfigyelések a Pótharaszti pusztában /Pest megye/, Avifaunistische Beobachtungen in der Pótharasztpuszta /Grosse Ungarische Tiefebene/, - Mathem. és Természettud, Értesitő, 59, p. 329-349. 7. VASVÁRI, M. /1927-1928/: Uber die Vögel der Monorer Waldes. - Aquila, 34-35, p. 424-425.