A szembenézés imperatívusza 2001 volt az év, amikor a világ és ami esetünkben több: Lengyelország megismerte Jedwabne sötét múltját. A Varsótól 170 kilométerre található községben a lakosság több mint felét kitevő zsidóságot lemészárolták 1941. július 10-én. A jelek szerint a német megszállókat csak közvetett felelősség terhelte a tömeggyilkosságért. Hogy hány ember halt meg aznap Jedwabnéban és hány ember kezétől, már nem lehet pontosan megállapítani. De hogy ott lengyel állampolgárok öltek lengyel állampolgárokat, az nem tagadható azóta, hogy 2001-ben megjelent az Egyesült Államokban élő lengyel történész, Jan T. Gross Szomszédok (Sasiedzi) című könyve. Egy évvel később az USA-ban is napvilágot látott, Magyarországon 2004-ben adták ki. A könyvük A kötet a lengyel társadalomban megdöbbenést keltett, vihart kavart és végeérhetetlennek látszó vitát gerjesztett. Sokan megrendülten üdvözölték Gross munkáját, még többen (és többfelől) bírálták vagy támadták. Egyesek az árnyaltabb megközelítést hiányolták, a történeti kontextus figyelembe vételét. Például hogy Jedwabne a litvánok közelében a cári Oroszország szomszédságában korábbról ismerte a pogrom gyakorlatát. Továbbá a kisvárosnak kijutott a német megszállásból is, a szovjet megszállásból is, s kölcsönös vádak érték a különböző feleket a tekintetben, hogy ki mikor melyik megszállóval kollaborált. Ez utóbbi megközelítés jegyében születtek okkereső álláspontok. Az ellenkezők igyekeztek ab ovo cáfolni Gross állításait, esetleg vitatni az áldozatok számát és a németeket titulálni elkövetőknek. Akadtak, akik a szerző módszereit kifogásolták. Gross szerint ugyanis a nagyon kisszámú túlélő és közvetett tanú vallomásait el kell fogadnunk hitelesnek mindaddig, amíg a tények meg nem cáfolják, hiszen ők annál csak kevesebb szörnyűségről számolhatnak be, mint amennyi az áldozatoknak jutott osztályrészül.
De akár részleteiben, akár teljességében, akár a Gestalt-pszichológia elvei alapján fogadta el Lengyelország Gross feltáró munkájának eredményét, mindenképpen felülvizsgálni kényszerült a történelmét. A lengyelek világháborús kollektív emlékezete természetes módon a nemzeti heroizmusra épült. A fasizmus elleni harcra, az ellenállásra, az áldozati mivoltra. Most újra szemügyre kellett venni a társadalmi önképet, amelyre árny vetült váratlanul. Ezt a nehéz, traumatikus munkát bizonyára képtelenség egyik évről a másikra elvégezni. Az is lehet, hogy újabb, érintetlenebb nemzedékek kellenek majd a teljes percepcióhoz. De a feldolgozásnak minden bizonnyal jó terepe lehet például az a művészeti ág, amely közvetlen nyilvánosságánál fogva és közösségi formájából adódóan a jelenre a legérzékenyebben reagálva fejezi ki a társadalom aktuális állapotát. Ez a színház. A színdarabjuk Tadeusz Słobodzianek 56 éves, jeles színházi ember, színidirektor Varsóban. Ám mindenekelőtt neves drámaíró, akinek szinte valamennyi színdarabjában megjelenik a történelmi önvizsgálat, a leleplezés, a hamis megváltás toposza. Magától értetődik, hogy a 2000-es évek elején Słobodzianeket foglalkoztatni kezdte a jedwabnei tragédia. Nyolc évig anyagot gyűjtött, majd Gross Szomszédokja és Anna Bikont Mi, Jedwabnéból (My z Jedwabnego) című könyvei nyomán megírta A mi osztályunk (Nasza klasa) című drámáját, amelyet 2010-ben az év legjobb új lengyel művének járó Nike irodalmi díjjal jutalmaztak. A színdarab egy iskolai osztály tanulóinak sorsát kíséri végig: tíz lengyel és zsidó diák beszéli el a gyalázatokat és szenvedéseket, az 1930-as évektől mostanáig, különös tekintettel az 1941. július 10-i zsidómészárlásra. A mi osztályunk az egyéni és a közös bűnről szól, s óhatatlanul felveti a felelősség kérdését. Egyben megsejteti, hogy a történelmet lehetetlen pontosan rekonstruálni, tárgyilagosan elbírálni, objektíven megmagyarázni. Jedwabne neve nem hangzik el a drámában, de vannak a dokumentumokból azonosítható figurák, követhetőek a sorsfordulataik, és talán bepillantást nyerhetünk cselekedeteik egy-egy motívumába.
A mi osztályunk ősbemutatójára 2009 szeptemberében került sor a Nemzeti Színházban, Londonban, Bijan Sheibani rendezésében. "Nem nehéz megérteni, hogy a darab világpremierje Londonban van és nem Lengyelországban" írta a The Independent kritikusa. De egy évvel később a varsói közönség is megismerhette a művet, a Słobodzianek igazgatta fővárosi teátrumban, egy szlovák rendező színrevitelében. Megjelent eddig a lengyel sajtóban 140 kritika az előadásról, s a szerző-igazgató megítélése szerint meglepő módon nemcsak jobboldalról támadják, de balról is: tetszőleges platformról vádolják antiszemitizmussal és/vagy lengyelellenességgel. Meglehet, a Szomszédok óta eltelt tíz év még kevés volt ahhoz, hogy a társadalom és a nyilvánosság feltárja és elrendezze magában Jedwabnét és a felelősség kérdését. Egyelőre inkább csak gesztusok történtek, őszintének meg őszintétlennek tűnők vegyesen. Megrendülésről tanúskodó politikai nyilatkozatoktól kezdve a térdre ereszkedett püspöki kar bocsánatkéréséig, amely csak II. János Pál pápa nyomatékos kérésére teljesült. A könyvünk Amikor Budapest legjobb színházában, a Katonában 2011 októberében műsorra tűzték Słobodzianek A mi osztályunk című darabját, akkor evvel természetesen nem annyira a lengyelek önvizsgálódását szorgalmazták, mint inkább a sajátunkat. Hiszen a magyarországi holokausztról is elmondható, hogy évtizedeket töltött a szőnyeg alá söpörve. A hallgatás egyrészt megfelelt a hatalom érdekeinek, elsődleges megfontolásként talán gazdasági-praktikus szempontok miatt. Nehéz lett volna feltérképezni és visszaszármaztatni azokat a javakat, amelyek a jogfosztottaké voltak, majd hogyan fogalmazhatnánk ezt a legeufemisztikusabban? átrendeződtek zsidó és nem zsidó magyar állampolgárok tulajdonává. (A mi osztályunk kapitális jelenetében Rachelka, az életmentő céllal feleségül vett zsidó lány a keresztény osztálytársai egyikétől olyan nászajándékot kap, amely néhány héttel ezelőtt még az ő azóta elpusztított családjának háztartását képezte.) A némaság megfelelt azoknak, akiknek bűntudatuk volt, akár csupán a kritikus időkben tanúsított hallgatásuk miatt. És megfelelt azoknak a holokauszt-túlélőknek is, akik
mindenekelőtt felejteni akartak. Egyebek közt erről tudósít érzékenyen és pszichológiai pontossággal György Péter Apám helyett című, 2011-es kötete. 1 Nem véletlenül szokta ezt a könyvet emlegetni A mi osztályunk előadása kapcsán a bemutatót rendező Máté Gábor. György Péter esszéregényének kulcsjelenetében, 1957. május elsején a Hősök terén sok százezer ember hallgatólagos alkut köt a szónokló Kádár Jánossal, a nyugalom érdekében. Hogy nem lesz zaklatás, számonkérés, felemlegetés. Csönd lesz minden súlyos, zavaros, tisztázatlan ügy körül Trianontól kezdve a nyilas uralmon és a holokauszton át 1956-ig. Ez a stílszerűen szintén kimondatlan egyezség nemcsak szükséges rossz volt, hanem szükséges jó is. Elejét vette különböző lehetséges társadalmi konfliktusoknak, kioltott békétlenségeket, feloldott némely ellentéteket. Az amnéziás terápia kiölt emlékezetet, gyászt, bűntudatot, talán még előítéletet is. Fontos szerepet játszott a kényelmes szocializmus és a normális emberi élet feltételeinek megteremtésében. A második világháborútól a rendszerváltásig tartó évtizedekben nem csupán a holokausztot övezte relatív hallgatás, hanem a zsidókérdés minden vonatkozását, az identitástól kezdve az antiszemitizmusig. Az expressis verbis ki nem mondott tabusítás megteremtett bizonyos hiányt az olyan veszélyes, ezért államilag erősen felügyelt területen, mint a színház. Az évadterv engedélyeztetése helyből a politika felügyelete alá rendelte a színházak működését. A zsidó tematika a zsidó szó eleve kerülendő volt a színpadon. Ez a tény önmagában is elegendő lehetett például ahhoz, hogy Shakespeare A velencei kalmár című drámáját melynek nem címszereplője, de főszereplője Shylock, a hithű zsidó uzsorás évtizedekig ne tűzhessék műsorra a színházak. Amikor Schwajda György frissen kinevezett színigazgató 1978-ban hiába akarta bemutatni A velencei kalmárt Major Tamással Szolnokon, akkor a tiltás miatt rögtön le is mondott posztjáról. 1 E sorok írója maga is megerősítheti György Péter tapasztalatát az elszánt szülői hallgatásról. Az én apai nagyapám holokauszt-áldozat: munkaszolgálatosként tűnt el. Utoljára 1944. december 26-án látták őt összeverve az akkori Horthy Miklós úti nyilasház folyosóján, mielőtt egy csoportot elindítottak a nyilasok a Duna-partra. Amikor felmerült a család fiatalabb nemzedékében, hogy az ismeretlen nagypapa emlékének adózva feljegyeztessük nevét a Holokauszt Emlékközpontban az áldozatok márványfalára, akkor édesapánk ez ellen kategorikusan tiltakozott. Nyilvánvalóan nem akarta, hogy a neve a nevünk meg legyen örökítve, dokumentálva a származást.
(Érdekesség, hogy a színfalak mögötti politikai botrány után hirtelen vezető nélkül maradt szolnoki színházat a szakmai szolidaritás jeleit nem mutató Kerényi Imre vette át haladéktalanul.) A színdarabjaink Jellemző, hogy a zsidó identitás kérdését csak Illyés Gyula, a külföldön is nagy tekintélyű, itthon a nép-nemzeti ellenzékiség és a társutasság közt ügyesen és taktikusan lavírozó írófejedelem vethette fel a színházban. Sorsválasztók című, 1981-ben Pécsett és a Madách Színházban is bemutatott művének főhőse színész, aki pályája zűrös szakaszában épp megtudja, hogy szülei, vagyis akiket annak hitt, valójában a Dunához hajtott zsidók menetéből mentették ki őt mint kisgyereket 1944 telén. Zsidó mivoltával szembesülve keményfejű hősünk sorsot választ : Izraelbe készül kivándorolni. (Tekintettel a dráma iránti esetleges kései érdeklődőkre, nem kívánom lelőni a slusszpoént, de annyit elárulok: semmi nem úgy van, ahogy.) György Péter Illyés Gyula művét kevéssé sikerültnek érezvén voltaképp a zsidókérdésről és az antiszemitizmusról írt esszét a Színház folyóirat 1982-es évfolyamának első számában. A hallgatás eleddig szinte kötelező volt. Ez egy feltétlenül pozitív dolgot mindenképpen eredményezett: az antiszemitizmus nyíltan nem kaphat teret, nem juthat nyilvánossághoz. De jól tudjuk erre mutat Illyés darabjának a ténye, hogy mindezzel nem töröltük el az antiszemitizmust. Az elfojtás nem szül kultúrát, jelen esetben semmi esetre sem. Viszont az, hogy erről nem beszélünk, nemegyszer már-már a viktoriánus illemet meghazudtolóan, vitathatatlanul torzulásokhoz vezetett. A társadalmi feszültségek e tekintetben, ha nem a legnagyobb nyilvánosság, úgy az interperszonalitás szintjén, de érezhetőek. Már-már prófétikusan vetíti előre György Péter: Amilyen beláthatóak a hallgatás politikájának előnyei rövidtávon, éppoly kellemetlenek lehetnek következményei hosszú távon. Érdemes az Illyés Gyula Sorsválasztók-történetéhez hozzáfűzni, hogy ugyanabban a színházi évadban, az 1980/81-esben mutatták be a Madáchénál jóval kisebb nézőterű Játékszínben Kornis Mihály Halleluja című művét. Ennek kitágult időpillanatában megjelenik a zsidó sors is Miksa nagypapa alakjában, aki kilenc, gázkamrában elpusztított rokonáért kérne
kárpótlást a német követségtől. (Bár könnyen lehet, hogy nem ez volt az egyetlen problémája a darabbal az aczéli kultúrpolitikának.) Miksa nagyapa nem sokat beszél az általa átéltekről, akkor is össze-vissza, viszont előszeretettel hárít. 2 Az Illyés-drámáéval ellentétben a Kornis-bemutatónak csekélyebb sajtónyilvánosság jutott. Sőt. Amikor a színházi kritikusok az évad végeztével a legjobb új magyar drámának járó díjukat a Hallelujának ítélték, akkor a kulturális minisztérium megtagadta ennek engedélyezését. Válaszul a színibírálók abban az évben egyáltalán nem adták át díjaikat. (Sok évvel később pótolták, amikor már lehetett.). A színházunk 1989 előtt ugyan nem írhattak az antiszemitizmus létező tényéről az antiszemiták, ám ennek fejében nem szólalhattak meg a kérdés tárgyilagos elemzői sem. Aminek bizonyára része volt abban, hogy a rendszerváltást követően, több évtizedes bedugulás után a legósdibb, legavíttabb, legótvarosabb antiszemita retorika is előjött, mintegy az újdonság erejével hatni. A megváltozott társadalmi és politikai helyzet új döntéseket kényszerített ki a némaságra és felejtésre vállalkozott holokauszt-túlélőkből. György Péter könyvéből, az ő személyes történetéből tudhatjuk, hogy édesapja a szélsőjobb felé hajlott. 3. Ami a kortárs magyar drámaírókat illeti, a holokauszt, illetve zsidó tematikával az elmúlt huszonkét évben nemigen foglalkoztak. Moldova György a Te furcsa katona című, a németek által megszállt Budapesten játszódó bohózatában komikus elemként alkalmazza egy erdélyi zsidó menekült bujkálását a színházban. Az aktív kortárs drámaírók közül Spiró György az egyetlen, aki két újabb kori jeles művében is tárgyunkat dolgozta 2 E sorok írójának édesapja 1940 és 1944 között a zsidók számára kijelölt gimnáziumi osztályba járt, máshová nem vették fel. A németek iránti utálata jegyében nem szólalt meg németül a németórákon. Minden évben megbukott, és csak az utóvizsgán volt hajlandó teljesíteni a követelményeket. Magyar lévén a magyarok ellen soha nem táplált semmiféle ellenérzést vagy bosszúvágyat, jóllehet amikor 15 éves gyerekként megszökött a pesti gettóból, akkor keresztény magyar ismerősökhöz hiába csöngetett be. 3 E sorok írójának édesapja 1945-ben, 16 évesen lett tagja a kommunista pártnak. (Belépésekor kénytelen volt hozzátagadni a korához két évet.) A rendszerváltáskor is megmaradt a baloldali kemény vonalnál. 1990-ben az MSZMP (Munkáspárt) jelöltjeként indult a helyi önkormányzati választásokon a XI. kerületben. Nem jutott be a második fordulóba.
fel. Szappanopera című 1998-as drámájában egy ügynök a zsidó kárpótlás igénylésével kapcsolatban kínálja fel cége szolgálatait egy orvosnőnek, akit ezek szerint, legnagyobb meglepetésére, valahol nyilvántartanak mint zsidót. Az Elsötétítés című 2001-es Spiró-darab műfaja még csak nem is az író által kedvelt Zeitstück, hanem történelmi dráma: egy vegyes házaspár azon vitatkozik 1941. július 24-én este Budapesten, hogy mit tegyenek most, miután életbe lépett a harmadik zsidótörvény. Kortárs drámaíróink bár ritkán írnak elevenbe vágó, problémaérzékeny, aktuális drámát, a színházak szerencsére megtalálják a módját, hogy a hic et nunc érvényességével beszéljenek olyan témákról, amelyek fontosak számukra és számunkra. Így mutatta be tanulhatunk a történelemből jelleggel például a Nemzeti Színház a Závada Pál Idegen testünk című, a második világháború idején játszódó regényéből készült Magyar ünnepet vagy a Mohácsi testvérek Egyszer élünk -jét, vagy így találhatta meg a Katona József Színház A mi osztályunkat. Hogy a közös felelősségünk megvizsgálására biztassanak, buzdítsanak, szólítsanak fel bennünket szelíden, színházul. A Słobodzianek-bemutatóról a magyar sajtóban csakis elismerő kritikák jelentek meg. A visszhang egyértelműen pozitív. Talán mert jó a darab és jó az előadás. De az is lehet, hogy nem vettük eléggé a legsajátabb szívünkre. Stuber Andrea ELTE BTK MA magyar nyelv és irodalom BMA-MAGD-IR 541 A holokauszt és az emlékezetpolitika Magyarországon 1989 után Szemináriumvezető: Kékesi Zoltán 2011
Utóirat: A zsidó tematika a magyar színházban 1989 előtt és után tárgykört, amely saját nézői emlékezetemből bukkant elő, és érintőlegesen került bele a dolgozatba, rendkívül érdekesnek találom. Érdemes lenne egy másik dolgozat keretében alaposabban, a teljesség igényével feldolgozni. Olvasott/használt anyagok: Jan T. Gross: Szomszédok Új Mandátum Könykiadó Max Weber Alapítvány, 2004 A Jedwabne-vita Beszélő 2001. május 12. Gadó György: Jedwabne árnyéka Hetek 2001. június 2. Deák István: A jedwabnei tragédia, 1941 História 2002. augusztus Petőcz György: A Jedwabne-jelentés Élet és Irodalom 2002. július 26. Gyáni Gábor: Emlékezet és felejtés Kritika 2006. szeptember Halmai Gábor: A szomszédok félelme Fundamentum 2008./3. Szomszéd szomszédnak gyilkosa Pályi András interjúja Jan Tomasz Gross történésszel Élet és Irodalom 2009. szeptember 4. Maciej Janowski: Jedwabne, 1941. július 10. Vita egyetlen nap eseményeiről Kétezer, 2011. március Our Class, Michael Billington, The Guardian, 2009, szeptember 24.24.http://www.guardian.co.uk/stage/2009/sep/24/our-class-michael-billington-review Our Class, Cottesloe, London The Independent, 2009. szeptember 29. http://www.independent.co.uk/arts-entertainment/theatre-dance/reviews/our-class-cottesloelondon-1794674.html Illyés Gyula: Sorsválasztók, Rivalda 80-81 Magvető Kiadó, 1982 György Péter: A Sorsválasztók csapdái Színház 1982./1. Kornis Mihály: Halleluja Rivalda 80-81 Magvető Kiadó, 1982 Koltai Tamás: Színikritikusok díja 1980/81 Színház 1989. szeptember Nánay István: A Tragédia tragédiája Beszélő 1998. december 23. György Péter: Apám helyett Magvető Kiadó Budapest, 2010 Tadeusz Slobodzianek: A mi osztályunk Kalligram Kiadó Budapest, 2011 Moldova György: Te furcsa katona, a Karinthy Színház szövegpéldánya, 2010. Spiró György: Elsötétítés, Szappanopera Honderű drámák Ab ovo kiadó, 2002 Budapest