Hozzászólás az EU lisszaboni stratégiájához készült Nemzeti Reformprogramhoz 1. Mirıl szól a lisszaboni stratégia? Európát a tudás révén tenni a világ legdinamikusabb gazdasági régiójává: így vonult be a lisszaboni stratégia a köztudatba, és a tudás a friss EU-dokumentumokban is nagy hangsúlyt kap. Igaz, a 2005-ben újraindított lisszaboni stratégia valamelyest visszafogottabb, és a tudásalap mellett a hangsúlyt a több, színvonalasabb, termelékenyebb álláshely (amiben a több tudás is benne van) és a teljes foglalkoztatottság elérésére tolja át, ami realisztikusabb célnak tőnik. Így ma a növekedés és a munkahelyek ugyanolyan hangsúlyosak. De a K+F-re való ráfordítás 3%-os célja továbbra is szerepel. A magyar reformtervben viszont a tudás nem foglalja el a növekedés fı eszközének helyét, sem a róla szóló rész terjedelmét, sem az állítások meggyızı erejét tekintve. Mint e bevezetésbıl sejthetı, nem pazarlom a helyet egyetértı tiszteletkörökre. Csak ahhoz főzök megjegyzést, amit vitatok, kritizálok. 2. Elvetettük-e a tudomány magját? Kezdjük tehát az Akadémiát különösen érdeklı eme kérdéssel. Azt olvassuk: a felsıfokú matematikai, mőszaki és természettudományi képzettséget szerzık aránya tekintetében lassú, de fokozatos javulás tapasztalható (7. o.). A problémát közelrıl szemlélık ezt nem tapasztalják. A baj másik oldala az, hogy az ilyen szakokra jelentkezı hallgatók színvonala is tragikusan romlik. Növeljük a természettudományos, az IT és technológiai szakirányú felsıfokú képzések keretszámait olvassuk az 58. oldalon. Csakhogy ez nem sokat változtat a bajokon. Az idén nem sikerült a keretszámokat kitölteni. Lehet, hogy mivel ennek most híre ment, jövıre várható némi túljelentkezés, de bizonyára csak a leggyengébb jelentkezık száma nı. A problémát elıbb meg kell érteni, s csak utána lehet orvosolni. A terv nem is tesz kísérletet az értelmezésre, a jelenséget nem hozza összefüggésbe az iskola kiüresítésével, a tételes tudás elhanyagolásával, a természettudományos óraszám csökkentésével, a felvételi vizsga eltörlésével, az emelt szintő érettségi meg nem követelésével és a minden tanintézményre és szakra kiterjedıen túlságosan bı kézzel osztott felsıoktatási keretszámokkal. A probléma gyökere abban áll, hogy az iskola nem kelti fel az érdeklıdést ezen szakterületek iránt. Lecsökkent az óraszám, és a tanulók úgy érzik, nem kell a természettudományos tárgyakat megtanulniuk. Ilyen körülmények között a természettudományos ismereteket igényes módon megtanulni túl nehéz, a langyos középszer szintjén pedig túl triviális. És a középiskolát kitőnıen el lehet végezni anélkül is. Aki sikeres karriert áhít, az ilyen pályát nem választ. Ezt teszi a kompetencia alapú oktatás (57. o.). A szellemi erıfeszítéssel megszerezhetı tételes tudást háttérbe szorítja, márpedig anélkül a természettudományi tárgyakban semmire sem lehet menni. (Természetesen más tudományokban sem lehet sokra menni vele, de az nem derül ki olyan könnyen.) A divatos tanügyi tévhitekkel szemben megjelent egy olyan mozgás is, amelyet érdemes volna felkarolni: egy kötelezı természettudományos érettségitárgy követelése. Ezt kellene felvenni a reformtervek közé. A felsıoktatás az elrontott középiskola megjavítása nélkül megreformálva is a rossz arányokat fogja újratermelni. A természettudományi tanárképzés szinte megszőnt, és ez a jövıt
évtizedes távlatban teszi bizonytalanná. Hogyan lehetséges, hogy egy olyan terv, amely a tudásalapú társadalmat veszi célba, e fontos kérdéssel nem foglalkozik? 3. Esélykiegyenlítés, de merre? Az investment in human capital through better education and skill komolyan veendı lisszaboni jelszó. Ennek egyik aspektusa kétségtelenül az esélyegyenlıség javítása, de nem úgy, ahogy a mai iskolarendszerben ezt értelmezik. Az esélyegyenlıség javítása csak akkor adna növekedési potenciált, ha felfelé egyenlítene ki. A terv azonban a szaktárgyaknak a felsı tagozatból való kiszorulását (11. o.) pozitívan értékeli. Másutt ugyanerrıl: csökkentsék az oktatási rendszeren belül a különbségeket (44. o.). A hátrányos helyzető gyermekeknek több gyakorlásra van szükségük, de nem a többiek elırehaladásának a rovására! Tudjuk, hogy a nem szakos oktatás kiterjesztése szörnyő kényszerintézkedés. Aki ezt ünnepli (11. o.), az vagy nem ıszinte, vagy teljesen el van tájolva. Vajon a tervet majdan olvasó eurokraták annyira szemellenzısek, hogy ezt nem veszik észre? A lisszaboni stratégia is tudomásul veszi, hogy a fenntarthatóságban közrejátszik a születésszám alakulása. Egy hivatalos okmány elismeri pl., hogy némely feltörekvı országok sikerét a népesség gyors növekedése is elısegíti. Ha ez igaz, márpedig igaz, akkor ebbıl hazánkra vonatkoztatva azt jelenthetjük ki, hogy a népesség gyors fogyása hátráltatja a fenntartható fejlıdést. A terv mégsem ejt egy szót sem arról, mit terveznek a születésszám növekedése érdekében, sem pedig az alacsony iskolázottságú népesség újratermelıdésének (45. o.) demográfiai vonatkozásairól. A reformterv tartalmazza azt a felismerést, hogy a foglalkoztatási szint emelése csak akkor lehetséges, ha az alacsony iskolai végzettségő munkavállalók iránti kereslet érzékelhetıen nı (44. o.). Nem szól azonban arról, hogy hogyan lehetne iskolázatlanokat is foglalkoztatni tudó munkahelyeket teremteni. A cigánygyermekeknek legtöbbet talán a 0 3 éveseket és családjaikat célba vevı Biztos kezdet program segíthet, és ennek meghonosítása végre az ország dicséretére válik. Elterjedését komoly ráfordítással kellene felgyorsítani, hiszen egyelıre talán csak négy helyen (Csurgón, Gyırött, a Józsefvárosban és Vásárosnaményban) kísérleteznek vele. 4. A költségvetési egyensúly A költségvetési egyensúly érdekében eddig fıként az adóbevételeket növelték, mostantól azonban inkább a kiadásokat próbálják visszafogni (14. o.). Ez a váltás nehézzé teszi az extrapolációt. A reális költségvetési tervezés biztosítékainak szükségességérıl többpárti egyetértés van, a tervben mégsem szerepel e biztosíték beépítése a költségvetési törvény meghozásának mechanizmusába. A helyi önkormányzatokról a pénzügyi fenntarthatósággal kapcsolatban (10. o.) szó van, de növekvı eladósodásuk nincs megemlítve. Az egészségügyi költségcsökkentést dicséri a terv, de elhallgatja, hogy az egészségügy gyógyítási eredményessége megtorpant. A lisszaboni terminológia szerint ez nemcsak hatékonyságjavítás, hanem az emberi tıkébe fektetett beruházás csökkentése is. Az egészségügyet ellepi a bizalmatlanság, és termeli az adminisztrációs alibicselekvést, a létbizonytalanságot, és pályaelhagyásra, emigrációra készteti az orvosokat és a szakképzett ápolókat. A lefaragott költségszint nem bizonyos, hogy hosszú ideig tartható marad.
A bemutatott statisztikák egyébként arról gyızik meg az embert, hogy költségcsökkentés leginkább a szociális kiadások körében lehetséges. A nyugdíjazással kapcsolatban 2008-ban életbe léptetett új intézkedések (12. o.) azonban eléggé erıtlenek, és csak a távolabbi jövıben hoznak valamiféle könnyebbülést. Pillanatnyilag inkább ellenkezı hatást értek el: a 2008-ban bevezetett új nyugdíjszámítás miatt mindenki nyugdíjba ment 2007-ben, aki csak tudott. Viszont megelégedésre adhat okot az, hogy a kormány új intézkedések bevezetését tervezi avégett, hogy a segélyezettek esetében fokozottan érvényesüljön a munkavégzésre való ösztönzés (48. o.). A humán erıforrásba való beruházás egyik fontos eleme az egészségvédelem. Az Egészség Évtizedének Népegészségügyi Programja (leánynevén az Egészség Évtizedének Johan Béla Nemzeti Programja 2001 2010) évek óta halódik, de mintha napjainkban valóban újjáéledne (47. o.). Jó lenne, ha minél többet hallanánk róla. 5. A K+F Az egyik iránymutatás a K+F-beruházások növelésére, javítására ösztönöz, különösen a magánszektorban. Ez a legközvetlenebb járat Lisszabon felé. A K+F-beruházások összegét két mutató jellemzi: a GERD (gross expenditure on research and development) és a BERD (business expenditure on research and development). Mindkét mutató inkább csak utólagos kiértékelésre szolgál, hiszen tartalmazza a magánszektor járulékát, amire a kormány nem lehet közvetlen hatással. Ellenben a két mennyiség különbsége (GERD BERD) éppen a nem üzleti célú, tehát lényegében az állami kutatási ráfordítást méri, ami tisztán tervezhetı, utólag pedig számon kérhetı. Sajnos azonban a reformterv csak a GERD-re és a BERD/GERD arányra ad szükségszerően bizonytalan becslést (18. o.). A magyar K+F legszomorúbb ténye az, hogy másfél évtizede lényegében nincs tudományosinfrastuktúra-fejlesztés. Az EU strukturális és kohéziós alapjainak megnyílása óta vannak ugyan milliárdos projektumok, de ezekre többnyire csak vállalatok pályázhatnak, többnyire csak jókora önrész megléte esetén és csak hatalmas hatékonyságjavítás ígéretével és utófinanszírozással. Az egyetemeket elérı jókora fejlesztési programok a pénzt gyakran betonba öntik, nem pedig különleges tudományos igényt kielégítı mőszerekbe. E pénzforrások ugyan fordíthatók volnának mőszervásárlásra is, de a rengeteg hallgatóval elárasztott egyetemeknek úgy látszik sokszor nem az a legnagyobb gondjuk. Az akadémiai kutatóintézetek ezekbıl a pályázatokból is ki vannak zárva. A pólusprogramok úgy indultak, hogy a K+F-infrastruktúrát célozzák meg. Maga az Akadémia is remélte, hogy 80-100 milliárdnyi tudományos infrastrukturális beruházásban részesül, és ezt kormánykörökben is elképzelhetınek tartották. De mielıtt a pólusok teljesen köddé foszlottak volna, kiderült, hogy a pólusok kialakítását célzó projektumokra csak vállalatok pályázhatnak, és csak konkrét termelési célú high-tech beruházásokra. Ilyen körülmények között a magyar tudomány számára legfeljebb a kisértékő (100 millió Ft-nál nem drágább) mőszerek érhetık el, tehát pl. egy elektronmikroszkóp vagy tömegspektrométer. A szomszédos országokban elindult fellendülés már közepes értékő (milliárd Ft-os) mőszerek beszerzését is lehetıvé teszi. Ami az igazán nagy mőszereket illeti, számunkra csak európai összefogással érhetık el, és a szomszédos országok ebben is elıbbre tartanak. Nálunk nincs kiépítve a közös európai nagy tudományos beruházásokban való részvétel döntési mechanizmusa. A magyar tudományos közösség ott kilincsel, ahol tud, az eredmény pedig valószínőtlen és esetleges. Magyarországon az Akadémia, az egész magyar tudomány képviselıje játszhatná annak a tudománytámogató szervezetnek a szerepét, amely az EU-országok szaktudomány-támogató hatóságaival tárgyalhat közös európai nagy tudományos berendezésekrıl. Jellemzı, hogy Magyarország két nagy európai mőszer (a spallációs
neutronforrás és egy nagy teljesítményő lézer) hazai megvalósítását is célul tőzte ki, de ezek nem szerepelnek a reformtervben. Ugyancsak nem szerepel a már véglegesen magyarországi központú Európai Technológiai Intézet sem. Jó hír a tervben, hogy az MTA is közremőködik a nemzetközileg versenyképes kutatóintézmények kibıvítésében, és az MTA és az NKTH közösen dolgozik majd a nemzeti infrastruktúrafejlesztési stratégián és programon. Semmi konkrétumról nem tudunk azonban. És általában: a K+F+I- vagy a K+F+I+O-kapacitásról csak az egyetemek jutnak a tervezık eszébe (pl. 20. o.), holott az Akadémia kutatóhálózatának tudományos és fejlesztı teljesítménye összemérhetı az egyetemek összességével, annak ellenére, hogy létszáma jóval kisebb. Ez a fıhivatású kutatóhálózat elınye. A kormányzat nem látszik tisztában lenni a fıhivatású kutatóhálózat adta lehetıségekkel. A mőszaki és természettudományi kutatóintézetek alkalmasabbak a nagyobb mőszeres infrastruktúra befogadására, mőködtetésére, kihasználására, de mivel komolyabb mőszerberuházás évtizedek óta alig van, az ország ezt az elınyt nem használja ki. Az akadémiai kutatóintézetek kimaradnak a Nemzeti Kiválóság Programból (21. o.) is. Igaz, hogy az OTKA az alapkutatások támogatója, de a technológiailag is ígéretes alapkutatásokat ma már az NKTH-val közösen támogatja. A reformterv nem említi ezt a kezdeményezést sem, és nem tér ki az ezen támogatási formára vonatkozó tervekre sem. 6. A verseny A reformprogram nem mentes a verseny mindenhatóságával kapcsolatos illúzióktól. Az energiaszektorban eddig korlátozottan érvényesült a verseny olvassuk (4. o.). Sajátságos, hogy az Európai Bizottságnak külön el kellett elrendelnie, hogy Magyarország tartsa be azt a számára elınyös versenyszabályt, amely tiltja a hosszú idıre kötött áramszállítási szerzıdéseket, az viszont jó, hogy a terv ezt elismeri (4. o.). Mint tudjuk, a villamosenergia-piaci verseny áremelkedést hozott, de mivel az MVM lényegében továbbra is monopolhelyzetben van, ezen nincs mit csodálkozni. A szolgáltatók közbeiktatása voltaképp a lánckereskedelem egy formáját hozta létre, és a szolgáltatók közötti választás szabadsága nem változtat azon az egyszerő tényen, hogy miattuk eggyel több a láncszem, és a lánckereskedelemben minden új láncszem közbeiktatása emeli az árakat. Ennek tapasztalata félelmetessé teszi a tervezett gázpiaci nyitást is (34. o.). A távlatos energiapolitika egyébként régi adóssága a magyar kormányoknak. A 40/2008. (IV. 17.) sz. országgyőlési határozat említésével (28. o.) a reformterv azt a látszatot kelti, hogy ez maga az új energiastratégia, holott ez a határozat csupán megrendeli a kormánynál az energiastratégiát. Igen körültekintı módon veszi számba mindazokat a kérdéseket, amelyekben egy jövıbeli energiastratégiának irányt kell szabnia, de ez mégsem a stratégia maga. (Ellentétben ezzel hála nagyrészt az Akadémiának a Nemzeti Éghajlatváltozási Stratégia kellı mélységig ki van dolgozva.) A versenyre a munkaerıpiacon is szükség van, és a lisszaboni stratégia a nemzetközi migrációt említi mint a versenyképesség fokozóját. A magyar reformterv szerencsére nem veszi át ezt a szempontot, hiszen az ország a szakképzett munkaerı áramlásának csak vesztese lehet. A nemzetközi migrációt úgy kellene említenie mint a versenyképességünket komolyan rontó tényezıt. Magyarország ugyanis nyelvi okokból és az alacsony bérek miatt csak magyar nemzetiségő munkaerıt tudna importálni és csak a nálunk fejletlenebb országokból, de annak a korszaka lejárt. Ezzel szemben a fiatal szakképzett magyar munkaerıre nagy vonzerıt gyakorolnak a fejlett országok, és ez hátráltatja a hazai fejlıdést. Jó, ha ezzel számol a kormány,
és megpróbál ellene tenni valamit. Azt a csekély nyugati beáramlást pedig, amely mégis csak van, bürokratikus megkötések fékezik. Az diplomahonosítás nem csekély súlyú kötelezettsége az EUn belül szerzett diplomára is vonatkozik, és ez értelmetlenül elrettenti még azt is, aki egyébként hajlana arra, hogy itt próbáljon szerencsét. A versenyképességünket javítja a nemzetközi közlekedési kapcsolatok javítása (41. o.). Ez persze partnereinknek is fontos, a mi versenyképességünkre viszont az még üdvösebben hatna, ha a belföldi közlekedési kapcsolatok javulnának (az egyik lisszaboni jelszó: remove obstacles to labour mobility ). A belföldi közlekedési kapcsolatok viszont inkább csak romlanak (l. a vasúti szárnyvonalak megszüntetése). Miért nem szól errıl is a reformterv? A közlekedési reformtervek között a terv a PPP révén létrejövı autópálya-építés és -fenntartás hatékonyságát dicséri (41. o.). Brüsszelbıl nézve ez is hihetı? A postai szolgáltatásoknak az európai élvonalban szárnyaló árait vajon a piacnyitás valóban letöri, vagy nálunk ez is fordítva mőködik majd? 7. Összefoglalás A K+F-re alapozó lisszaboni program magyar megfelelıjétıl elvárható, hogy a hazai K+F helyzetét teljesebben tárja föl, és többet igyekezzék tenni a K+F kibontakoztatásáért. A felsorolt többi kritikai észrevétel nem annyira a reformprogramot, mint inkább a kormány mai gyakorlatát, a mai valóságos tendenciákat bírálja. A tervkészítés csapdája az, hogy azután illik a tervet meg is valósítani. Nehéz hitelesnek elfogadni egy olyan tervet, amely olykor dicséretes módon, de reménytelenül, olykor azonban téves feltevések alapján szembe megy a valósággal. Lovas Rezsı