.A kontempláció..öröme.

.VAJDA MIHÁLY..A kontempláció..öröme. Sohasem voltam lelkes naplóolvasó, és tulajdonképpen mindig azt gondoltam, hogy én nem is vagyok képes naplót írni, elvégre nincsen három életem. Legalább három kellene ahhoz, hogy naplót tudjak írni. Az els ahhoz, hogy éljem az életet, a másik, hogy a naplóban leírjam, a harmadik meg ahhoz, hogy elolvassam, amit írtam. Elkezdhetünk ezzel játszani: amikor olvasom a naplómat, akkor ez az olvasás, s persze maga a napló megint részévé válik az aznapi életemnek; így a naplóra is kénytelen vagyok reflektálni, és így tovább a végtelenségig. Ha ezt lelkiismeretesen csinálom, ha tényleg elmélyedek e tevékenységben, akkor az egyszer megkezdett napló ki kell töltse egész életemet, soha többé fel nem állhatok a napló mell l, és attól kezdve már mindig annak az egy napnak a történetét olvasgatom, kommentálom. Na tessék, ahogy ezt így elmesélem, egész jó Borges-novella kerekednék bel le. Most már csak írni kell megtanulnom. Mégis lett napló. Egyszer az életben megeshet, többször is bizonyára minden írástudó nekifog. Emlékszem, egyszer valamikor kamasz- vagy már kis feln tt koromban egy-két hétig írtam naplót. Ennek több, mint negyven éve, fogalmam sincs, mi volt benne. Azután elsodort az élet. Kés bb is voltak olyan feszült pillanataim, melyekben, melyekre muszáj volt reflektálnom. Olyankor inkább valami levezetésféleképp egy-két napig írtam naplót, pontosabban készítettem feljegyzéseket, majd félretettem a dolgot. Eszembe se jutott kés bb, hogy bele kellene néznem. Ami meg a folyamatos naplóírást illeti, ha belegondolok, hogy most eltekintve Borges-novellámtól valójában miért nem vezettem soha naplót, akkor azt kell gondolnom, hogy talán azért ódzkodtam a dologtól, mert inkább a vita activa vonz, bármilyen furcsán hangozzék is olyan valakinek a szájából, aki évtizedek óta mást sem csinál, csak irkál és firkál. Az írás lehet kontempláció és lehet akció. Úgy látszik, meg kellett öregednem, hogy felfedezzem a kontempláció örömét. Persze az is lehet, hogy nem a természetem, hanem a környezetem hatásaképp nem írtam naplót. A Lukács-iskolán belül alapvet, meghatározó érték volt a szellemi objektíváció : alkotni kellett a világ számára. Lehet, hogy az iskolától való elszakadásom legutolsó eddig legalábbis legutolsó mozzanata volt, amikor elkezdtem naplót írni. Írni valamit, ami nem a világra, még csak nem is sz kebb környezetemre, hanem csakis egyedül magamra tartozik. Igaz-e ez? Lehet, hogy csalok. Gyanús, hogy igyekszem a naplóban jól, pontosan fogalmazni. Úgy, ahogyan általában is fogalmazok, amióta a computert a kezembe nyomták. A computer nagyon megkönnyíti az írást. Ha kidobok valamit, az nem feltétlenül vész el. Amíg írógéppel írtam kézzel igazából soha, sokszor zavart, hogy mondatokat rosszul fogalmazok meg. Folyamatosan az volt a dilemmám, hogy vajon el bb javítsam ki a rosszul, magyartalanul, sután, nem igazán lényegretör en megfogalmazott mondatokat, és aztán menjek tovább, vagy ne tör djek semmivel, s csak amikor kész van már az egész szöveg, akkor kezdjem el megformázni a mondatokat. Úgy t nhet, ez nagyon távol áll a naplóírás problematikájától, valójában azonban nem. Attól vagy attól is sikerül naplót írnom, Ez az írás egy beszélgetés eredménye: Vajda Mihályt Kemény Vagyim és Várkonyi Benedek kérdezte, s az interjút együtt szerkesztettük. 53

Vajda Mihály pontosabban attól nem valami plusz teher a számomra a naplóírás, hogy a computer segítségével ez a dilemma megoldódott. Korábban azt gondoltam volna, hogy ember és naplója között spontán, metafizikus a kapcsolat. A naplóíró nem ügyel a mondatai megformálására, nem javít ki egy-egy jelz t. Nem egészen igaz már ami engem illet. Javítom a szöveget, néha akkor is, amikor újra olvasom. Nem szeretem a csúnya mondatokat. Kijavítom. Legyen szép a mondat. (A félreértések elkerülése végett: nem írok szépen. Szép mondaton itt most nem értek mást, mint pontosan, jól megformáltat.) Nem arról van szó, hogy a napló tökéletes szöveg legyen. De a napló kétségtelenül szöveg. Legyen hát rendben mint szöveg. De azért ez a megformálási kényszer gyanús. Megeshet: a napló nemcsak nekem szól. Jönnek az ismer sök, és kérdik: Most mivel foglalkozol? Semmivel. Hogyhogy semmivel? Nem csinálsz semmit? De. Nagyon sok mindent csinálok, de nem foglalkozom semmivel. Nincsen központi téma. Ez új, ha nem is annyira, mint a naplóírás. Egyszer csak adódik valami, és elkezdek írni. Más a viszonyom a papírhoz, mint azel tt. Valószín leg ez tette lehet vé (ez is) a naplót: nincs a dolognak semmiféle jelent sége: az ember csak úgy leül a computer mellé, és írja, ami eszébe jut. El állít egy szöveget. Mindegy, hogy mit. Na, nem lehet a mai napon az egész életet beleverni a gépbe. Meg kell tanulnom minden nap az aznapot leírnom. Csakhogy a mai nap aznapja: minden. Azért kellett elkezdenem a naplót írni, mert emiatt a nem-utazás miatt minden feljött. [ ] Most hirtelen azt hittem, ezt ki is kell fejtenem: rohadt csaló vagyok, nem magamnak írok, valamilyen közönségnek, méghozzá olyannak, melynek sajnálnia, mindenekel tt azonban vagy felmentenie vagy ördögként számon tartania kellene. Csak átlagos ne legyek, nur verwechselt nem tudom pontosan, hogy van. Képes lettem volna megnézni a bibliográfiában, de nincsen benne ebben a masinában. S még tovább vissza a történetben, a frusztrált kisfiúig, aki nagyon jól emlékszik arra, amikor anyja a Nádor utcában a nagy szoba baloldali ablakánál Colinak azt fejtegette, hogy csak nem tudom pontosan átlagpolgár ne legyen az ember. Vissza a lányokhoz való frusztrált viszonyomig. [ ] Nem tudom, hogy kell ezt csinálni. Naponta egy órát írjak? Addig írjak, míg van mit mondanom? [ ] Ezt ugyebár magamnak írom. Kell-e nekem? Segít-e rajtam? Kell-e rajtam segíteni? Nem tudok ezekre a kérdésekre válaszolni. Most írni kell egy darabig, aztán majd meglátom. [ ] Tud-e naplót írni az olyan, aki gyakorlatilag nem képes felállni az asztaltól mindaddig, amíg be nem fejezte a dolgát? Most már halálomig e mellett a napló mellet kell ülnöm, ha evésivás-elintézés-mások kívánsága el nem szólít innen? S csak az, aki tudja, hogy végtelen sok brilliáns ötlete ellenére mégsem akarja újragondolni a világot (elvégre is ez lenne a filozófia feladata), mert tudja, hogyan vannak a dolgok, ergo magyaráz, s tudása birtokában értékel, az veszi észre, hogy baj van. De mi a baj? Baj-e a giccs? Aztán elolvastam Barthes Világoskamrá-ját, tényleg ez az els olyan Barthes-szöveg, ami maradéktalanul tetszett. Sokat tanultam is bel le, s nagyon jól fogom tudom hasznosítani a Recht auf Einsicht szemináriumon. Az alapkérdés pontosan a fotó egyértelm sége és a fotósorozat sokértelm sége lesz. Nem tudom, nem kellene-e a Barthes-ot az els foglalkozásokon 54 Mintha a naplónak valami köze lenne a szóbeliséghez. Ahhoz, hogy azt tudjam elmondani, amit akarok, egyre inkább szükségem van rá, hogy közvetlen kontaktusom legyen a közönséggel. A papír valamiképpen arra kötelez, hogy precízen fogalmazzak, hogy legyen bevezetés, tárgyalás, befejezés, és igazán megformált legyen a szöveg. Amikor közönségnek beszélek, ez a megformáltság dialóguskeretbe illeszkedik, még akkor is, ha a közönség egyetlen szót sem szól. Látom a reakcióit, látom, hogy elkezd unatkozni, hogy nagyon izgatja, amit mondok, hogy elgondolkodik, hogy most éppen nem érti, amit mondok. Ha még lehetséges olyasmit csinálni, hogy filozófia, akkor ez most megint a szóbeliség felé tart. Sokszor az az érzésem, hogy vissza kellene csinálni azt, ami Szókratész és Platón között történt. Egyszer kísérleteztem is valami ilyesmivel. Laikusoknak, nem filozófia szakos hallgatóknak tartott Bevezetés a filozófiába cím el adásaimat fölvettem magnóra. Kicsit zavart a magnó, mert kezelni kellett, de fölvettem az el adásokat, aztán legépelték. S rájöttem, hogy ebb l nem szabad írott szöveget csinálni. Ha átírom, elvész minden elevensége, ha úgy hagyom, nem érthet, rossz szöveg. Mert a kontaktus elt nik az írott szövegb l. A computer ezt a problémát valahogyan megoldja. Feloldja azt a gátlást, hogy olyasmit kell el állítani, ami megállja a helyét, amit ki lehet adni a kezemb l. Nem kell kiadni a kezemb l. Úgy is lehet csinálni, hogy a fájl meghal. A naplóírás is kommunikáció, eleven kommunikáció. A tanulmányírás, a könyvírás nem az. Elképzelhetek magamnak fiktív közönséget. Az azonban nincsen jelen. Én magam vagyok a közönség. Ám ilyenkor leleplez dik az író ember. Ha valaki nem író, annak eszébe sem jut, hogy a naplót nem csak magának írja. Az író ember, az, akinek az a státusza a világban, hogy ír, akaratlanul is sandít olyan közönségre is, amely nem maga. Az, aki megszokta, hogy nem magának ír, hanem valamilyen fiktív vagy valós közönségnek, annak naplóírás közben önkén-

telenül eszébe jut, hogy ez egy szöveg, amit tulajdonképpen csak naplónak játszol el. Pontosabban: miért éppen a napló jelleg szöveg ne lehetne filozófia? S ha ez az eszembe jut, márpedig végül is nem akarom becsapni magam sokszor az eszembe jut, akkor, a spontaneitás csak látszat. Amikor úgy nagyjából öt évvel ezel tt elkezdtem végre naplót írni, nagyon lelkesen csináltam, és igen sok id t vett igénybe. Majdhogynem bejött a három élet: kezdtem elolvasni, alakítgatni. Soha nem töröltem semmit. Néha viszont, szögletes zárójelbe téve a betoldottakat, hozzáírtam. Egyre inkább filozófiai-irodalmi szöveggé alakítottam. Holott tisztában vagyok vele: a legnagyobb része nem publikálható. MAGANÉLET KÖZÉLET A napló mint szöveg sajátossága, hogy benne minden összefolyik. Minden van benne. De a magánéletnek talán nagyobb a súlya, mint a közéletnek Gondolom, ez majd mindig így van. Nálam mindenképpen. Van benne olvasónapló, olvasmányaimra vonatkozó reflexiók; néha teoretikus szövegek is születnek. Ezért lehetséges az, hogy megvitatni. De talán túl sok lenne. A következ napokon felírom itt a feljegyzéseimet a Világoskamrá-ról. Aztán most elég lendületesen továbbolvastam Proustot, a Combray végére értem, s belekezdtem a Swann szerelmébe is. De nézzük a Világoskamrá-t:»Fotográfiai ábrázoltnak«nem azt a fakultatíve valóságos dolgot nevezem, amelyre egy kép vagy jel utal, hanem a fényképez gép lencséje elé állított szükségszer en valóságos dolgot, azt, aminek híján fotográfia nincs. A festészet a sosem látottat is képes imitálni. A beszédben olyan jelek kombinálódnak, amelyeknek van ábrázolt-juk, de ezek önkényesek is lehetnek. És nagyon gyakran valóban azok. Ezzel szemben a Fotográfiát nézve sohasem tagadhatom le, hogy a dolog ott volt. (88) Ez természetesen igaz. Mindaddig, amíg nem képek egymásutánjáról, sorozatáról van szó. A dolog természetesen akkor is ott volt (mondjuk a Recht-ben két leszbikus csaj [? a fotón csak két szeretkez csaj. Hogy k a valóságban is leszbikusak-e ]). A kérdés csupán az, hogy tényleg az a jelenet volt-e ott, amire én gondolok. A sorozat jelleg ugyanis arra kényszerít, hogy értelmezzem a dolgot. Valami ilyesmi. Mindenesetre az els kérdés, van-e különbség, s ha van, micsoda, az egyedi fotók és a Recht között? Összemosódott igazság és valóság, és ezentúl ebben láttam a Fotográfia valódi természetét (szellemét), mivel egyetlen festett portré sem tudta velem elhitetni még ha»igaznak«t nt is, hogy az, akit ábrázol, valóban létezett. (89) Megint: akit ábrázol, az valóban létezett. De vajon a Recht-ben az van-e ábrázolva, aki le van fényképezve? De mi kényszerít arra, hogy azt gondoljam, azok már ábrázolnak valakiket, akikr l viszont nem biztos, hogy valóban léteztek? valaki látta az ábrázoltat teljes életnagyságban, s t személyesen (91) Igen, de kit? A címoldalon felsorolt nevek visel it, azt biztos, vagy azokat, akikr l a történet szól? Persze, ha történetként fogom fel. De muszáj-e, mi kényszerít arra, hogy történetként fogjam fel? Barthes válasza: a film ezen a ponton is különbözik a fotográfiától; (képzelt történetet feldolgozó) filmben két póz van egyszerre jelen, a színész és a szerep Ez volt-ja (91) A Recht-ben is? Vagy kul- 55 A kontempláció öröme id nként kiveszek bel le részeket, beleteszem más szövegeimbe; de odaírom, hogy ez naplórészlet. Megmagyarázni, hogy miért, az most talán túl messzire vezetne. Ha történik valami izgalmas a világban, az persze belekerül. A napi politika viszont alig-alig játszik benne szerepet: mutatja, mennyire nem érdekel. Nyugatról visszaszármazott barátaimmal értek egyet: azt mondják, nem értik, mi van a magyar értelmiséggel. Miért foglalkoznak folyton-folyvást a politikával, miért képesek mélységesen fölizgatni magukat azon, amit a politikusok csinálnak. Nem kell ezzel foglalkozni. Miért nem csinálja mindenki a maga dolgát? Miért teszik magukat függ vé a politikától? Nekem is körülbelül ez az érzésem. Tudom persze, hogy nyugaton jóval bebiztosítottabb az élet, mint nálunk. Itt inkább függ az emberek egzisztenciája a politikától, mert itt az értelmiség többsége számára is gondokat okoz a megélhetés, amiben a politika is szerepet játszik. Mindezt tudom. Nem akarok nagykép és fölényes lenni. De segít-e bármit is, ha folyton azzal vagyok elfoglalva, hogy ma megint milyen gusztustalanság vagy disznóság történt a politikában? Az én naplómban szinte semmi szerepet nem játszik a politika: s ez mutatja leginkább, hogy nem érdekel. Nem jut eszembe beleírni. A napló jelzi, hogy mi izgatja igazán az embert. Amikor a World Trade Centert lerombolták, erre természetesen reflektáltam a naplóban. De ez sem szerepelt talán olyan súllyal, mint az utána következ napokban a beszélgetések során; a beszélgetésekben óhatatlanul el került a terrorizmus kérdése, az afganisztáni háború. Ha meg visszagondolok, hogy az utóbbi egy hónapban menynyit írtam err l: hát viszonylag keveset. És leginkább csak az els estér l, a támadást követ estér l. Furcsa este volt. Debrecenben tanítottam, amikor a támadás történt. Az órám után bekapcsoltam a mobiltelefonomat, a feleségem hagyott üzenetet. Azt hittem, valami baj van a családban, mert nem szokott hívni a mobilon. És tényleg baj volt, csak nem olyan jelleg, mint amire gondoltam. Valami, ami nemcsak a családomat, hanem mindannyiunkat, a világot érintette. Azon az estén fiatal barátaimmal jöttem össze, akik még találkozásunk pillanatában sem tudták eldönteni, hogy amit egy bolt kirakatában a TV-ben láttak, horrorfilm volt-e, vagy valóság. Fölmentünk hozzájuk,

Vajda Mihály hosszan néztük a tévét, és a kép olyan mélyen belém vés dött, hogy az éjszaka ugyancsak rosszul aludtam. Sokszor fölébredtem, s minden fölébredés el tt egy torony omlott össze az álmomban. Legalább háromszor vagy négyszer az éjszaka folyamán. Ezt beírtam a naplómba, de nem az egész eseményre reflektáltam. Valószín leg attól féltem, hogy reflexióimból újságba való politikai analízis lesz, ilyeneket pedig nem akarok írni a naplóba. Álmaimat viszont megörökítettem. Manapság mindenki arról beszél, óhatatlanul magam is arra gondolok, hogy átalakul egész civilizációnk; ami az utóbbi napokban ezzel kapcsolatosan egyre inkább izgat, az az értelmiség teljes megosztottsága, nemcsak nálunk, hanem Nyugaton is. Számomra elviselhetetlen, hogy nemhogy egyetérteni nem tudunk, az nem lényeges, de nem tudunk egymással kommunikálni sem a dologról. Az egyetlen neves értelmiségi, akinél azt láttam, hogy képes volt igazi megrendülésre és eldobta magától az els pillanatban reflexszer en, ideológiai berögzöttségéb l adódott álláspontját, az Susan Sontag volt. Visszavonta els, Berlinben adott nyilatkozatát. Hazament, elment a World Trade Centerhez, megnézte a romokat, és azt mondta: igenis kell tennünk valamit, ez t rhetetlen. (Lehet, hogy ezt én csak álmodtam? Bárkivel beszéljek is, nem emlékszik erre. Csak Susan Sontag els nyilatkozatára emlékeznek az emberek. Egyesek szépnek tartják, mások gy lölik.) Már félek beszélgetésbe elegyedni emberekkel; nem a konfrontációtól, nem a vitától félek. Attól félek, hogy valójában nincs mit mondanunk egymásnak, csak kliséket hajtogatunk, és egyetlen pillanatig sem gondolja senki, hogy meggy zheti a másikat. A másikat tulajdonképpen földbe kellene döngölni, mert hülyeséget beszél. Ez izgat, és valahogy még ez sem kerül turális beállítódásom kényszerít csak arra, hogy ezt történetként fogjam fel? És mi van, ha szétvágom? Hol kell szétvágnom? Szombat este Lengyeltótiban a [ ] Szálló teraszán (mert a többi vendég majd mind ott aludt, nem a vendégházban) felbosszantott a beszélgetés, érdekes módon [ ] is (politikáról volt szó): megint tudta mind. Mondjuk a magunkét, hirdessük az igét, sopánkodjunk, ha nem úgy mennek a dolgok, ahogyan menniök kell, s örvendjünk, ha úgy mennek, ahogyan kell. Megérteni, hogy miért úgy mennek, ahogyan mennek? Minek, ha egyszer olyan rosszul mennek. Én vagyok a kisebbség kisebbsége? De magam nem prédikálok-e ezzel megint? Nietzsche, aki egyedül maradt, mert nem a morált prédikálta? No, cseppet sem hiszem magam Nietzschének, meg nem is szenvedek, hozzá hasonlón Talán még azon is túllépni? Pénteken [ ]-t l megint házifeladatot kaptam. Egy indiai regény, amely Magyarországon játszódik, 1986-os naplórészlet, egy kis ellenzéki körhöz tartozó leányé, aki Esterházyra van véve, Esztervölgyinek hívják Aztán lesz vele valami 1994-ben. A történet most mindegy. Furcsa, hogy milyen lassan derül ki, ha a fülszövegen túl egyáltalában kiderül majd, hogy lány, ahogy az sem abszolút biztos, holott biztos, hogy az a bizonyos Ami, akivel rövid ideig együtt él szerelemben, ugyancsak lány, a lényeg: a nemi identitások semmiképpen sem er sek Hát milyen identitások er sek? Van-e ezeknek az ellenzékieknek identitásuk? Vagy éppen a konformaknak van (látszólag) er s identitásuk? A nyitott, végtelen lehet ségek? Na elég, menjünk felvételiztetni. Nagyon szép volt a tegnapi kirándulás Herbersteinbe; én már voltam ott: kastély és állatpark. A kastély egy sziklára épült a Feistritz egy éles kanyonszer kanyarjában, gyönyör reneszánsz udvarral. A park ugyanakkor sokkal magasabbra is felnyúlik mint a kastély: fels részeir l látszik a kastély is, meg a folyó is. Az egésznek a bejárata valami fennsíkfélén fekszik. Van ugyan néhány különleges állat is, de nem ez a lényeges: a gyerekeknek a legnagyobb örömet a kiskecskék okozták. S na- 56 bele a naplóba. Miért? Mit jelent ez? Hogy reggelenként, naplóírás közben más a fontos, mint napközben. És most jön az igazán érdekes kérdés: vajon mi kerül bele a naplóba? A napló arra is való, hogy ki tudjunk mondani dolgokat, meg tudjunk örökíteni dolgokat, amiket amúgy éppen csak elgondolunk, majd többnyire el is felejtünk. Olyasmit, amit senkinek sem tudunk elmondani. Mert szégyelljük, hogy ezt gondoljuk; vagy mert, jóllehet a legcsekélyebb mértében sem szégyelljük, s t, azt mondjuk, hogy valójában ez vagyok én, és el is fogadjuk magunkat ilyennek, de úgy gondoljuk: ezt lehetetlen kimondani, ezt úgysem értené meg a világ. Ha egyszer már ezt gondoltuk, akkor gondoltuk, és le akarjuk írni. Amint némelykor olyanokat is fel akarunk jegyezni, amit környezetünkr l, szeretteinkr l, számunkra fontos személyekr l gondolunk, de képtelenségnek érezzük, hogy nekik is elmondjuk. Néha nagyon rosszakat. Megrágalmazzuk ket, nagyon csúnya dolgokat tulajdonítunk nekik. De érezzük, hogy ezt nem mondhatjuk el nekik, mert megsebeznénk ket, indokolatlanul. Hiszen csak az egyik pillanatban hisszük vagy gondoljuk így; a következ pillanatban, bár talán nem tagadjuk meg ezt a gondolatunkat sem, már valami más a fontos számunkra velük kapcsolatban. Nemcsak ez van, más is van. Egyszóval nem érzed szükségét, s t, a lehet ségét sem annak, hogy elmondjad az illet nek. Másnak meg még kevésbé, mert a hozzád legközelebb állókat nem szereted másoknak kiadni. Nem hinném azt sem, hogy ezt sosem tesszük, de olyankor nem szeretjük magunkat. Ilyenkor kiadjuk szeretteinket a naplónknak. Valamit, amit nem mondhatunk el senkinek, de ett l

gyon izgalmasak pl. a farkasok, melyek egy átlagos állatkertben a legunalmasabb lények közé tartoznak. Itt valahogy teljesen természetes környezetben látszanak lenni és nagyon közelr l lehet figyelni ket. Domboldal Kisinóc mellett: virágos rét. Sóskát szedek. Máskor ugyanott, talán ugyanazon a réten valakinek az autóját vezetem. Egy korpulens, turistaruhás férfiét. Mintha apám f nöke lett volna a bankban. Ennyire emlékszem Kisinócból. Vajon tényleg sokszor voltunk ott? ahogy tudom, vagy ez is csak magánmitológiám része. Apám, a TIT (Turisták Inóci Társasága) alapító tagja. Úgy tudom, k építették a hideghegyi házat is. Vajon sokszor mentünk-e fel gyalog? Másképp nemigen kerülhettünk oda. Miért nincsenek történeteim? Kés bb két inóci útra emlékszem. Az egyik: Judit, s még Sellyei Pannit tudom. Ott mondtam Juditnak, hogy kössünk házasságot Kóspallagon. A másik, amikor Hideghegyen Juli nagyon rosszul volt, egész éjjel hányt, másnap a nyakamban hoztam le Inócra, s ott nem engedtük, hogy bélszínt egyen. Talán még egy harmadik alkalom is, talán a Szarvas örssel. A busz csak Kóspallagig ment. Arra emlékszem, hogy este gyalogoltunk a kisinóci házhoz. Csak két km. egy negyedpercnyi visszaalvás idején álmodott álom: ülök egy t zrakóhelyhez hasonlatos k halom kell s közepén, már magam is majdnem k vé válva. Most meg ragyog az szi szomorú nap. Valahová vágyik az ember. Hová? Ostoros, Kisinóc Talán az az én nagy bajom, hogy nem tudtam mit kezdeni szüleim szeretetével. Anyám halk sírása, amikor bejelentettem neki, hogy megn sülök, úgy fáj, mint a kisfiú a Soproni képén. Az fáj, amin nem lehet változtatni. Amin lehet, az más De ha nem lehet, az fáj. A fájdalom az, amin az utak elválnak. Sloterdijknak igaza van. Csak persze túldramatizál. Urschmerz abba csak kevesen látnak bele, s ha meglátták, végük is van. Miért ölelte át Nietzsche a ló nyakát, miel tt végül elborult a világa? 57 A kontempláció öröme még nem mondjuk el mindenkinek. Persze belekerülnek a naplóba olyan reflexiók, olvasmányokról szóló beszámolók is, amelyeket bárkinek elmondhatnánk, de nincs rá mód, alkalom. Elolvastál egy regényt, elkezdesz gondolkodni rajta, és úgy adódik, hogy nincs kivel megbeszélni, mert akikkel összejössz, találkozol, nem olvasták, nem tudják, mir l beszélsz. A naplóba ez belefér, mert annak az olvasóközönsége egyel re(?) csak én vagyok. A naplóba olyasmi kerül bele, ami az adott pillanatban fontosabb mindennél. Valami, ami sehol másutt nem történik. Tehát mégsem úgy van az, hogy a naplóban még egyszer élek, és elolvasásakor ugyanazt élem meg harmadszor, hanem valami történik itt, ami új, ami másfajta élmény. Nem élem újra a naplóban az életet, hanem a napló rávesz, rákényszerít arra, vagy megteremti a lehet séget annak, hogy valami új történjék velem. Valami plusz jön az élethez. Olyasmi történik az emberrel, ami nem történnék meg, ha nem írna naplót. Azok a gondolatok, amelyeket nem mondanánk ki nyilvánosság el tt, amelyekkel szeretteinket vagy éppen önmagunkat megvádoljuk, napló nélkül is léteznek. De elúsznak, elt nnek. Nem is igazán artikulálódnak: sokkal inkább visszavonhatóak, mint a kimondott szó. A naplóban ez másképpen történik. Nem baj, ha az embernek ezek a bátortalanul és félig megfogalmazott vagy meg sem fogalmazott, inkább az érzések szintjén, a tudat küszöbén látensen valahol mozgó gondolatai legf képp önmagáról alakot öltenek. Ekkor már lehet velük konfrontálódni. Tudjuk: nem jó mindig elfojtani, a feledés homályába borítani a dolgokat, ebb l kés bb nagy baj lehet. De most mintha eltúloztam volna valamit. A napló azért nem ennyire hasznos vagy személyiségalakító. Egyszer en egy olyan képességet alakít ki az ember általa magában, hogy másképp reflektál, mint nem naplóíró korszakaiban. Mindig politikus embernek hittem, talán hiszem is magam. Nem abban az értelemben, hogy valaha is szerettem volna a politikát, mert sohasem szerettem. De nagyon izgatott a politika, az, hogy mi történik körülöttem a világban. Ha megnézem a naplómat, kiderül viszont, hogy nem is izgat annyira. A politika talán csak jó beszédtéma? Kitölti a rosszfajta csendet az emberekkel való kommunikációban. Nagyon hasznos. Az ember biztonságban érzi magát, nem retteg attól, hogy kiderülhet: nincs mit mondanunk egymásnak. Van úgy is, hogy nem írok semmit a naplóba. Reggel leülök az íróasztalhoz, leírom a dátumot, majd csak annyit írok: nem jut eszembe semmi. Nem szeretném, ha a napló rutinná válna. Aztán: napközben gy jtöm az élményeket. Ezt feltétlenül fel kell jegyeznem. Érdekes, fontos. Aztán, amikor nekiülök, hogy feljegyezzem, kiderül, hogy az élmény kifolyt a kezemb l. Talán azért, mert rögtön fel kellett volna jegyeznem, de megeshet, azért, mert nem is igazán volt élmény. Vagy talán már mégis rutinná vált a naplóírás, és er lködve keresem azt, ami a naplóban megírható lenne? Nem mindent jegyzek fel abból, ami foglalkoztat. Nemegyszer el fordult, hogy valamin dolgoztam, megírtam egy esszét, és úgy éreztem, hogy a szöveg a lelkemb l jött. Belemásoltam a naplóba. Ez jelez valamit: vajon miért tettem bele, miért ezt tettem bele? A naplómnak van bevallva, mi az, ami nekem csakugyan fontos. A napló olyan szeret, aki nem idegenít el magától. Lehet, hogy hetekig nem érdekel. Ez a szeret ddel is el fordulhat, de ett l

Vajda Mihály természetesen megbántódik. Úgy kell tehát csinálnod, mintha ez alatt az id alatt is érdekelt volna, holott egyáltalán nem ez volt a helyzet. A napló viszont békén hagy. A napló türelmes. És ha hosszabb szünet után visszatérek hozzá, nem veti a szememre, hogy vajon hol voltam három hosszú héten át. A napló tükör is. Játszottam már olyan játékot, hogy mondjuk október 15-én megnéztem az el z négy év október tizenötödikéit, hogy változtam-e, másképp láttam-e a dolgokat, másképp reflektáltam-e rájuk. Sokkal többet írok naplót Tübingenben, mint Pesten, Debrecenben pedig szinte alig. A naplóíráshoz nyugalmasabb élet kell? Mégis igaz, hogy naplóírás vita contemplativa? Pesten ny gösebb az élet. Tübingenben béke van, ha béke van. Ha nincs béke, rendszerint a családban nincs béke, egyéb zavaró mozzanatok nemigen léphetnek fel. Ott talán ezért olyan nyugodalmas, olyan elengedett a naplóírás. Régebben azt mondogattam, hogy nemcsak naplót nem írok, memoárokat sem fogok írni. Mert hiszen a memoárok teljesen fiktívek, az ember úgyis átírja a történetét. Ezen nem lehet segíteni, és ez nem is baj. De azért talán teljesen nem szabadna átírni a megéltet. Ehhez szolgál támaszként a napló. Egyszer érdekes élményem volt. A Beszél -ben volt három éven át a Beszél évek cím sorozat, az 1956- tól 1989-ig tartó id szakról; minden számban a Kádár-korszak egy évér l volt szó. A sorozat megszervez désének viszonylag még az elején fölhívott Révész Sándor, hogy írjak meg egy évet, hajlandó vagyok-e erre. Mondtam, hogy igen, amire azt kérdezte, melyik évet választom. Hogy ne kelljen a közeljöv ben írnom, 1989-et választottam volna, azt azonban már lefoglalták. Végül 1986-ban állapodtunk meg. Egyáltalán nem gondolkoztam azon, hogy mi történt 1986-ban, vagy hogy mi történt velem abban az évben. Ha utánagondoltam volna, éppenséggel tudhattam volna, hogy nagyon rosszat választok, de akkor nem gondolkodtam ezen. Vagy két évvel kés bb aztán megint csöng a telefon, azt mondja Révész, hogy a hónap elejére kéri az írást, pár nap múlva meg kell jelennie. Te jó Isten! Nagyon rövid volt a határid ; ha 1986-ban írtam volna naplót, nagyon egyszer lett volna az egész. De talán nem lett volna olyan érdekes. Egyetlen dolog jutott az eszembe: egy helyen összegy jtve megvannak 1986-ban kapott leveleim. Akkor még papíron jöttek-mentek a levelek. El vettem ket, és azok alapján rekonstruáltam az én 1986-omat. Ekkor arra gondoltam, hogy milyen jó lett volna, ha már akkor naplót írtam voltam. De a rekonstrukció biztosan egészen más lett volna. Talán kevésbé érdekes. Néha furcsa érzés kerít hatalmába: föltámad bennem a vágy, hogy ezt, amit most megírtam, s itt van, egy szöveg, melyben végre egyszer tényleg szinte voltam magamhoz, hogy ezt a szöveget jó lenne valakinek megmutatni. Jó lenne valakivel megosztani önmagamat. Csakhogy szégyellném bárkinek a kezébe adni. Bánt másokat, másokat, akiket szeretek, s ez t rhetetlen. A napló mégis nagyon intim m faj, a legintimebb. Intimebb a szerelmi vallomásnál. Igyekszem nem hazudni a naplónak. Biztosan szoktam benne is valótlant állítani, de akkor nem tudok róla, ha pedig nem tudatosan állítok valótlant, akkor nem hazudok. El fordul, hogy valamit megfogalmazok, aztán a következ mondatban azt mondom: ez így nem jó, ez így nem igaz. De ha egyszer leírtam, ott marad, nem húzok bel le. Talán erre jó a napló. Neki biztosan nem kell hazudni. 58