Magyar jogtörténet. A tradicionális jog Béli Gábor

Magyar jogtörténet. A tradicionális jog Béli Gábor

Magyar jogtörténet. A tradicionális jog Béli Gábor Publication date 2014 Szerzői jog 2014 Dialóg Campus Kiadó Copyright 2014., Béli Gábor

Ajánlás Györgyinek és leányaimnak iii

Tartalom Magyar jogtörténet. A tradicionális jog... viii A. Rövidítések... 1 Előszó... iii 1. I. rész: A tradicionális jog... 4 1. 1. fejezet: Magánjog... 4 1.1. 1. A magánjog forrásai... 4 1.1.1. 1.1. Törvények (decreta)... 4 1.1.2. 1.2. Privilégiumok (privilegia)... 5 1.1.3. 1.3. Királyi rendeletek vagy pátensek... 5 1.1.4. 1.4. Statútumok (statuta)... 5 1.1.5. 1.5. A szokásjog (consuetudo) és a Hármaskönyv... 5 1.1.6. 1.6. A felsőbíróságok döntvényei... 7 1.2. 2. Személyi jog... 8 1.2.1. 2.1. Az ember mint jogalany... 8 1.2.2. 2.2. A jogképesség... 9 1.2.3. 2.3. A cselekvőképesség... 22 1.2.4. 2.4. Az önjogúság... 23 1.2.5. 2.5. A jogi személyek (personae morales, personae fictae)... 23 1.3. 3. Családjog... 27 1.3.1. 3.1. A házasság (matrimonium)... 27 1.3.2. 3.2. A rokonság (consanguineitas, cognatio)... 29 1.3.3. 3.3. Az atyai hatalom (patria potestas)... 29 1.3.4. 3.4. A gyámság (tutela)... 30 1.3.5. 3.5. A gondnokság (cura)... 30 1.4. 4. Dologi jog... 32 1.4.1. 4.1. A dolgok és a dolgok felosztása... 32 1.4.2. 4.2. A birtok (possessio)... 35 1.4.3. 4.3. A tulajdonjog (jus proprium)... 36 1.4.4. 4.4. Az adomány (donatio). A királyi adományozási rendszer... 39 1.4.5. 4.5. A zálogjog (jus pignoris)... 45 1.5. 5. Szerződési jog... 48 1.5.1. 5.1. A szerződés általában... 48 1.5.2. 5.2. Adásvétel (emptio venditio)... 53 1.5.3. 5.3. Csere (cambium, concambium)... 58 1.5.4. 5.4. Ajándékozás (donatio privata)... 60 1.5.5. 5.5. Kölcsön (mutuum)... 62 1.5.6. 5.6. Zálogkölcsön, zálogszerződés (impignoratio)... 63 1.5.7. 5.7. Haszonkölcsön (commodum, commodatio)... 64 1.5.8. 5.8. Dologbérlet (locatio conductio rei) és haszonbérlet (locatio conductio rei, feudum, arendatio, arenda)... 65 1.5.9. 5.9. Nyájak haszonbérlete (locatio conductio pecorum)... 68 1.5.10. 5.10. Vállalkozás (locatio conductio operis)... 68 1.5.11. 5.11. Munkaszerződés (locatio conductio operarum)... 68 1.6. 6. Különös lekötelezési viszonyok... 71 1.6.1. 6.1. Szerződéses szolgálati vagy familiárisi lekötelezés... 71 1.6.2. 6.2. Az egyház örökös szolgálatára szóló lekötelezés... 73 1.6.3. 6.3. Úrbéri lekötelezés... 76 1.7. 7. Öröklési jog... 79 1.7.1. 7.1. Törvényes öröklés (successio legalis)... 80 1.7.2. 7.2. Végrendeleti öröklés (successio testamantaria)... 82 1.7.3. 7.3. Öröklési szerződés (pactum successorium), testvérré fogadás (adpotio fratenalis)... 84 1.7.4. 7.4. Különös öröklési rendnek alávetett vagyon: a hitbizomány (fideicommissum) 85 1.8. 8. A nők külön jogai... 86 1.8.1. 8.1. Leánynegyed (quarta puellaris)... 86 iv

Magyar jogtörténet. A tradicionális jog 1.8.2. 8.2. Hajadoni jog (jus capillare)... 87 1.8.3. 8.3. Hozomány (allatura)... 87 1.8.4. 8.4. Jegyajándék (paraferna, res parafernales)... 87 1.8.5. 8.5. Hitbér (dos)... 88 1.8.6. 8.6. Özvegyi jog (jus viduale)... 88 1.8.7. 8.7. Az özvegy nő öröklése férje vagyonában (successio vidualis)... 89 1.8.8. 8.8. Közszerzemény (coacquisita conjugum)... 89 2. II. fejezet: Büntetőjog... 90 2.1. 9. A büntetőjog forrásai... 90 2.1.1. 9.1. Törvények és tervezetek... 90 2.1.2. 9.2. Privilégiumok... 91 2.1.3. 9.3. Királyi rendeletek, pátensek... 91 2.1.4. 9.4. Statútumok... 91 2.1.5. 9.5. Szokásjog... 91 2.2. 10. A bűncselekmény és a bűncselekménnyel összefüggésben általánosan érvényesülő szabályok... 93 2.2.1. 10.1. A delictum publicum fogalma... 93 2.2.2. 10.2. A delictum privatum fogalma... 94 2.2.3. 10.3. A büntetőjogi felelősség... 94 2.2.4. 10.4. A büntethetőséget kizáró okok... 94 2.2.5. 10.5. Menedékjog (jus asyli)... 96 2.2.6. 10.6. A bűnösség... 96 2.2.7. 10.7. A kísérlet és az előkészület (conatus)... 98 2.2.8. 10.8. Bűnszerzők (auctores criminis)... 99 2.3. 11. A büntetés... 101 2.3.1. 11.1. A büntetés jogalapja és célja... 101 2.3.2. 11.2. A büntetések felosztása... 101 2.3.3. 11.3. Büntetési nemek... 102 2.3.4. 11.4. A büntetés kiszabása... 108 2.4. 12. Közbűncselekmények... 110 2.4.1. 12.1. A hűtlenség vagy hűtlenség bélyege (nota infidelitatis)... 110 2.4.2. 12.2. A katonáskodási kötelezettség megszegése... 114 2.4.3. 12.3. A gyűlés és a törvényszék rendjének megsértése... 116 2.4.4. 12.4. Hivatali bűncselekmények... 117 2.4.5. 12.5. Földesúri visszaélések... 117 2.4.6. 12.6. Hitszegés, hamis eskü (fidefragium, perjurium)... 117 2.4.7. 12.7. Kereskedéssel kapcsolatos vétségek... 117 2.4.8. 12.8. Vallás elleni bűncselekmények... 119 2.4.9. 12.9. Élet elleni bűncselekmények... 122 2.4.10. 12.10. A bujálkodás vétkei (delicta carnis)... 124 2.4.11. 12.11. Vagyon elleni bűncselekmények... 128 2.5. 13. Magánbűncselekmények... 133 2.5.1. 13.1. Hatalmaskodás (potentia, actus potentiae)... 133 2.5.2. 13.2. A becstelenség (infamia)... 136 2.5.3. 13.3. Károkozás (datio damni)... 136 2.5.4. 13.4. Egyéb magándeliktumok... 137 3. III. fejezet: Perjog... 138 3.1. 14. A perjog forrásai... 138 3.1.1. 14.1. Törvények... 138 3.1.2. 14.2. Privilégiumok... 139 3.1.3. 14.3. Pátensek a Novus Ordo Judiciarius... 139 3.1.4. 14.4. Statútumok... 139 3.1.5. 14.5. A szokásjog... 139 3.2. 15. A magyar bírósági szervezet... 140 3.2.1. 15.1. A királyi kúria és bíróságai... 140 3.2.2. 15.2. A király vidéki bírái és bíróságai a patrimoniális királyság korában 143 3.2.3. 15.3. A nádor önálló bíráskodása kúriájában... 144 3.2.4. 15.4. A bírói közgyűlések... 144 3.2.5. 15.5. A nemesi bíróságok... 146 3.2.6. 15.6. A kerületi táblák (tabulae judiciariae discrictuales)... 148 v

Magyar jogtörténet. A tradicionális jog 3.2.7. 15.7. A városi polgárok bíróságai... 148 3.2.8. 15.8. A kunok, jászok és a hajdúk bíróságai... 151 3.2.9. 15.9. Az úriszék (sedes dominalis)... 151 3.2.10. 15.10. Szentszékek (sedes sanctae, sedes sacrae)... 153 3.2.11. 15.11. Az erdélyi bíróságok... 155 3.3. 16. A bíró és segédei... 160 3.3.1. 16.1. A bíró... 160 3.3.2. 16.2. A bíró segédei (coadjutores judicis)... 162 3.4. 17. A perbeli személyek... 164 3.4.1. 17.1. A felek (partes litigantes, causidici, causantes)... 164 3.4.2. 17.2. Harmadik személyek a perben... 165 3.5. 18. A büntetőper felperese és alperese: a vádló és a terhelt... 167 3.5.1. 18.1. A vádló-felperes (accusator)... 167 3.5.2. 18.2. A terhelt-alperes (reus)... 168 3.6. 19. A peres eljárás 1526-ig... 168 3.6.1. 19.1. Idézés (citatio)... 169 3.6.2. 19.2. A bíróság előtti eljárás megindulása... 170 3.6.3. 19.3. A bizonyítási eljárás... 171 3.6.4. 19.4. A per befejezése... 177 3.6.5. 19.5. A perorvoslatok (remedia juridica)... 178 3.6.6. 19.6. A végrehajtás (executio)... 179 3.7. 20. A polgári peres eljárás... 180 3.7.1. 20.1. Az előkészületi perszak... 180 3.7.2. 20.2. Az exceptios szakasz... 181 3.7.3. 20.3. Az allegatios szakasz, vagyis a per dereka, érdeme (meritum causae) 182 3.7.4. 20.4. A befejezési perszak... 184 3.7.5. 20.5. A végrehajtás... 184 3.7.6. 20.6. A perorvoslatok... 184 3.8. 21. A büntetőeljárás a XVI. századtól... 185 3.8.1. 21.1. Az előkészületi eljárás... 186 3.8.2. 21.2. Közbülső (vád alá helyezési) eljárás... 188 3.8.3. 21.3. A bíróság előtti eljárás... 188 3.8.4. 21.4. Perorvoslatok... 190 3.8.5. 21.5. Végrehajtás... 191 2. II. rész: A tradicionális jog felszámolása... 192 1. 1. fejezet: Magánjog... 192 1.1. 22. A tradicionális magánjog intézményeinek felszámolása... 192 1.1.1. 22.1. Az osztrák polgári törvény bevezetését segítő pátensek... 192 1.1.2. 22.2. Az osztrák polgári törvénykönyv bevezetése... 193 1.1.3. 22.3. A telekkönyvi rendtartás... 194 1.1.4. 22.4. Magánjogi melléktörvények... 195 1.2. 23. A modern magyar magánjog kiépülése... 195 1.2.1. 23.1. Az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok... 196 1.2.2. 23.2. Az ITSZ utáni jogfejlődés jellegzetességei... 197 1.3. 24. A tradicionális jog hatása, a modernizálódó magánjog... 198 1.3.1. 24.1. A személyi jogot átszövő tradicionális hatások... 198 1.3.2. 24.2. A modern családjogba átmentett régi intézmények... 199 1.3.3. 24.3. A dologi jogban fennmaradt régi intézmények és hatásuk... 200 1.3.4. 24.4. A kötelmi jogban kimutatható tradicionális hatások... 202 1.3.5. 24.5. A modern öröklési jog tradicionális gyökerei... 202 2. 2. fejezet: Büntetőjog... 204 2.1. 25. Első lépések a büntetőjog megújítása felé... 204 2.1.1. 25.1. A bűntettekről és büntetésekről szóló 1843-as tervezet... 204 2.1.2. 25.2. Az 1848-49-es törvények... 206 2.2. 26. A büntetőjogi kodifikáció... 207 2.2.1. 26.1. A büntetőtörvény létrejötte... 207 2.2.2. 26.2. A magyar büntető törvénykönyvről szóló 1878:5. tc.... 207 2.2.3. 26.3. Az 1879:40. tc., a kihágási büntetőtörvény... 210 3. 3. fejezet: Polgári és büntetőeljárás... 210 vi

Magyar jogtörténet. A tradicionális jog 3.1. 27. A modern igazságszolgáltatási szervezet kiépülése... 210 3.1.1. 27.1. A modern bírósági szervezet kiépülése... 211 3.1.2. 27.2. A királyi ügyészségek... 214 3.2. 28. A polgári eljárás modernizációja... 215 3.2.1. 28.1. Az átmeneti kódex... 215 3.2.2. 28.2. Az első reformtörvény a sommás eljárás új rendje... 216 3.2.3. 28.3. A polgári perrendtartásról szóló 1911:1. tc.... 216 3.3. 29. A büntetőeljárás modernizációja... 217 3.3.1. 29.1. Az 1843/44-es büntetőeljárási tervezet... 217 3.3.2. 29.2. Változások a büntetőeljárásban a sárga könyv... 218 3.3.3. 29.3. A bűnvádi perrendtartásról szóló 1896:33. tc.... 218 vii

Magyar jogtörténet. A tradicionális jog Béli Gábor Kiadás éve: 2009 Nordex Kft. Dialóg Campus Kiadó, 2009 Béli Gábor, 2009 ISBN: 978-615-5376-47-4 Kiadó: NORDEX KFT. Dialóg Campus Kiadó Műszaki szerkesztő: NORDEX KFT. Dialóg Campus Kiadó viii

A. függelék - Rövidítések Anjou: Anjou-kori okmánytár I VI.( VII.). Szerk.: Nagy Imre (Tasnádi Nagy Gyula). Budapest, 1878 1891 ( 1920). Appr.: Approbaták ÁUO.: Árpád-kori új okmánytár I XII. Szerk.: Wenzel Gusztáv. Pest, 1860 1874. Bánffy: Oklevéltár a Tomaj nemzetségbeli Losonczy Bánffy család történetéhez I II. Szerk.: Varjú Elemér. Budapest 1908 1928. Bej. I.: A büntetőeljárásról szóló első, 1843. évi törvényjavaslat Bej. II.: A büntetőeljárásról szóló második (esküdtszéki), 1844. évi törvényjavaslat Bj.: A bűntettekről és büntetésekről szóló 1843. évi törvényjavaslat Bp.: Bűnvádi perrendtartás 1896:33. tc. Btk.: Büntetőtörvénykönyv 1878:5. tc. CD.: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis I XI. Ed.: Fejér, Georgius. Budae 1829 1844. C.S.: Corpus Statutorum. A magyar törvényhatóságok jogszabályainak gyűjteménye I V/2. Szerk.: Kolozsvári Sándor és Óvári Kelemen. Budapest.1885 1904. Csáky: A Kőrösszegi és Adorjáni gróf Csáky család története. Oklevéltár I II. Szerk.: Bártfai Szabó László. Budapest, 1919. DM.: Directio Methodica Fejérpataky I.: Fejérpataky László: III. Béla király oklevelei. Budapest, 1900. Fejérpataky II.: Fejérpataky László: Oklevelek II. István király korából. In: Értekezések a tört. tud. köréből XVI. 4. sz. Budapest, 1895. Fontes: Codicis iuris canonici fontes I., Concilia generalia Romani pontifices usque ad annum1745. Ed.: Petrus Gasparri. Romae MCMXXIII. Héderváry: A Héderváry-család oklevéltára I II. Szerk.: Radvánszky Béla, Závodszky Levente. Budapest 1909 1922. HK.: Hármaskönyv HO.: Hazai okmánytár I VIII. Szerk.: Nagy Imre, Páur Iván, Ráth Károly, Véghely Dezső. Győr, 1865 1873, Budapest. 1876 1891. Ht.: Házassági törvény 1894:31. tc. ITSZ.: Ideiglenes Törvénykezési Szabályok Kassa: Osváth Gyula: Adalékok Kassa város közjogi helyzetéhez és közigazgatási szervezetéhez I. Lipót koráig. Kassa, 1918. Kálmán Ezs.: Kálmán 1100 utáni esztergomi zsinati határozata Kálmán ún. I.: Kálmán 1100 körüli ún. első dekrétuma Kálmán zs. II.: Kálmán 1116 körüli ún. második zsinati határozata Kt.: Kereskedelmi törvény 1875:37. tc. 1

Rövidítések MA.: Rerum Hungaricarum monumenta Arpadiana. Ed.: Endlicher, Stephanus Ladislaus. Sangalli, 1849. MS.: Monumenta ecclaesiae Strigoniensis I II. Ed.: Knauz, Ferdinadus Srigonii, 1874 82. Mtj.: Magyarország magánjogi törvénykönyvének törvényjavaslata Őp.: Ősiségi nyílt parancs PC.: Praxis Criminalis Pécz: A Pécz nemzetség Apponyi-ágának az Apponyi grófok családi levéltárában őrizett oklevelei. Szerk.: Kammerer Ernő. Budapest 1906. Pp.: Polgári perrendtartás 1911:1. tc. Ptr.: Polgári törvénykezési rendtartás 1868:54. tc. PRT.: A pannonhalmi szent-benedek-rend története I XII. Szerk.: Erdélyi László. Budapest 1902. Rj.: A bűntettekről és büntetésekről szóló 1843. évi törvényjavaslat toldaléka: A közfenyíték alá tartozó rendőrségi kihágásokról s azoknak büntetéséről SO.: Sopron vármegye története. Oklevéltár I II. Szerk.: Nagy Imre. Sopron, 1891. St.: Sajtótörvény 1848:18. tc. Szent István I.: Szent István első, 1001 körüli dekrétuma Szent István II.: Szent István 1030 1038 körüli második dekrétuma Szent László ún. I.: Szent László ún. első, 1092es dekrétuma Szent László ún. II.: Szent László ún. második, 1077 utáni dekrétuma Szent László ún. III.: Szent László ún. harmadik, 1077 előtti (vagy 1077 1038 közötti) dekrétuma SzO.: Székely oklevéltár I III. Szerk.: Szabó Károly. Kolozsvár, 1872 1890. Sztáray: A nagymihályi és sztárai gróf Sztáray család oklevéltára I II. Szerk.: Nagy Gyula. Budapest, 1887-1889 Teleki: A római szent birodalmi gróf széki Teleki-család oklevéltára I II. Szerk.: Barabás Samu. Budapest, MDCCXCV. VR.: Regestrum Varadiense examinum ferri candentis ordine chronologio digestum. Szerk.: Karácsonyi János, Borovszky Sámuel. Budapest, 1903. ZO.: Zalavármegye története. Oklevéltár I II. Szerk.: Nagy Imre, Véghely Dezső, Nagy Gyula. Budapest 1886-1890. 2

Előszó Qui jus nostrum suis certis, ac solidis principiis carere, ac illud penitus incultum, perplexum, confusumque esse criminantur, nae illi gravissime errant, ac in eo semet penitus hospites, ac peregrinos esse palam profitentur... (Akik azzal vádolják jogunkat, hogy nélkülözi a biztos és szilárd elveket, és hogy egészen műveletlen, bonyolult és zavaros, azok bizony nagyon tévednek, és világosan elárulják magukról, hogy abban járatlanok és teljességgel tájékozatlanok...) (Kelemen Imre) A magyar jog története két nagy korszakot ölel fel. Az első Szent István megkoronázásától, ha jogforráshoz kívánjuk kötni, Szent István első dekrétumától 1848-ig, pontosabban az áprilisi törvények elfogadásáig, illetve az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok megalkotásáig tart, a másik a modern jog történetének időszaka ennek a neoabszolutizmus időszakában oktrojált idegen jog hatályát Magyarországon megszűntető szabályzatnak a recipiálásától, 1861-től veszi kezdetét. Az említett korszakhatár olyan mérföldköve a magyar jog fejlődéstörténetének, ami a jogfolytonosság tekintetében is határozottan megosztja a történeti jog egészét, hiszen a mai tételes jog az 1861, illetve a kiegyezés után átalakuló joggal áll szerves kapcsolatban, míg a megelőző, a rendiség felszámolásáig alapintézményeiben az évszázadok során alig módosult jog anyagával már nincs közvetlen összeköttetésben. Az 1848-ig fennálló jogot elhatárolásképpen mind a mai napig feudális jogként szokás leírni és jellemezni. A hűbér latin megfelelőjéből, a feudumból képzett jelző használata, ami ebben az összefüggésben a nem polgári (nem a modern, burzsoá) elveken nyugvó, hanem a formális jogegyenlőtlenségen alapuló, a tulajdoni kötöttségek révén a rendelkezési jogot korlátozó stb. jogra utal, több szempontból is aggályos, ugyanis az tágabb értelemben éppen az elhatárolás már túl általános jellegéből adódóan használhatatlan, hiszen akkor ebbe egyebek mellett beleérthető akár az antik jog is. Emellett a feudális jog általános és különös kategóriaként történő együttes használata tehát mint feudális jog és hűbérjog tarthatatlan és jelenleg is számos tévedés, zavar forrása, megnehezíti a fogalmi értelemben vett hűbérjogi a vazallitás és a beneficium összeolvadása révén kizárólag Nyugat-Európában megjelent intézmények és más, különösen az azokkal rokon, de nem hűbéri formációk megkülönböztetését, egyebek mellett a hűbérszerződést a familiárisi lekötelezéstől, a hűbéri öröklést a királyi adományban való örökléstől. Ezért a magam részéről helyesebbnek tartom a rendiség felszámolásáig terjedő korszak jogát tradicionális jogként definiálni, minthogy ebben a megjelölésben benne rejlik a magyar jog lényegi sajátossága, jelesül az, hogy egyes elvei a nemzetségi viszonyokból öröklődtek át, meghatározó intézményei döntően a szokás által közvetítetten fejlődtek ki, és éltek tovább évszázadokon keresztül. Minthogy a tradicionális jog praktikus jog volt, és szabályai a védeni kívánt társadalmi viszonyok jellegére nézve nem különültek el élesen egymástól, fejlődéstörténetének nyomonkövetésénél, és fontosabb intézményeinek leírásánál a jobb áttekinthetőség kedvéért lehetőség szerint a modern jogági felosztást követtem. Az intézményi jellemzők bemutatásához sok esetben a kialakulás, módosulás vagy éppen a megszűnés szempontjából fontos írott jogforrások, ott pedig, ahol hasznosnak látszott vagy eleve nem álltak rendelkezésre tételes szabályok, az egykori gyakorlat és a szokásjog adatait dokumentáló források részleteit is közöltem, egyebek mellett azt is szem előtt tartva, hogy ezek sokat segíthetnek abban, hogy valósághű képet lehessen alkotni egy adott korszak jogának fejlettségéről, életviszonyiról, gazdálkodási kultúrájáról és nem utolsósorban erkölcseiről. Munkámban a korabeli források és a régi írók közlései, megállapításai mellett elsősorban Illés József, Bónis György, Holub József és Degré Alajos eredményeire támaszkodtam, akiket szellemi elődeimként tisztelek. Ez a jogtörténeti tankönyv némileg eltér más társaitól, minthogy anyagát zömében a tradicionális jog adja, és a jogfejlődést a továbbiakban csak a jelentős tervezetek, illetve a nagy polgári kori kódexek megjelenéséig követi nyomon, amit azzal magyarázok, hogy az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok megjelenése után meginduló modernizáció során kiépülő, vagyis a jogfolytonos történeti jog intézményi szintű tárgyalása mint előzmény már inkább a tételes jog körébe kívánkozik, mintsem a magyar jogtörténet tantárgy keretei közé, hozzátéve, hogy az újabban megjelent, és használatos tételes jogi tankönyvek között több olyan is akad, amely éppen az említett jogfolytonosságra tekintettel bevezetőként kitér a XIX. századi modern intézményi megoldásokra. Pécs, 1999. október 15. Béli Gábor iii

1. fejezet - I. rész: A tradicionális jog 1. 1. fejezet: Magánjog 1.1. 1. A magánjog forrásai A magánjog forrásai 1848-ig zömében szokásjogiak voltak, melyek az országos jogot tekintve a XVI. századtól a Hármaskönyvön alapultak. Az írott jogforrások, törvények, privilégiumok, statútumok szerepe ezzel szemben másodlagos maradt. 1.1.1. 1.1. Törvények (decreta) A törvények eleinte olyan királyi akaratnyilvánítások voltak, melyeknek csak a szokás és az erkölcs szabott korlátokat. Ezeket a szokásokat a király tanácsa nyilatkozta ki, minthogy a dekrétumot a király a tanácsul szolgálók meghallgatásával rögzítette. A XIII. századtól a törvényt a király az előtte megjelenők kérelmére, tanácsa meghallgatásával és beleegyezésével alkotta és kiváltság formájában adta ki. Zsigmond uralkodását követően a rendek a királlyal egyenrangú tényezővé váltak, és a törvények alkotása a király és az országgyűlés együttes aktusa lett. A történeti fejlődést követve tehát a törvények három típusa különíthető el: a személyes királyság korabeliek, a szabadságlevél formájában a tanács hozzájárulásával alkotottak, valamint az országgyűlési végzemények, törvények. 1.1.1.1. 1.1.1. A személyes királyság korabeli dekrétumok A személyes királyság korabeli dekrétumokban fellelhető kis számú magánjogi szabályok az ősi szokás felszámolására vagy korlátozására, és elsősorban a király vagyoni jogainak érvényre juttatására vonatkoztak. Magánjogi normákat Szent István 1001 körül, más feltételezés szerint 1024 1025ben szerkesztett első és az 1030 1038 között keletkezett második törvénykönyve, a kereskedők és a kalmárok kapcsán Szent László 1077 után a pannonhalmi gyűlésen kiadott ún. második törvénykönyve, a személyi állapotot és a házassági tilalmakat érintve az 1092-ben Szabolcs mellett tartott zsinat határozmányai, ún. első törvénykönyve, valamint Kálmán a tarcali gyűlésen 1100 körül keletkezett ún. első törvénykönyve, néhány személyi állapotra vonatkozó rendelkezést tekintve az 1100 után tartott esztergomi zsinati végzések, az 1116 előttről való, a zsidókra vonatkozó rendelkezéseket tartalmazó ún. második törvénykönyve vagy zsidó törvénye, illetve a házasság kellékeit is megszabó, ugyancsak 1116 táján kiadott, hagyományosan szintén az ún. második törvénykönyv részét képező, ún. második zsinati határozata tartalmazott. 1.1.1.2. 1.1.2. A XIII XIV. századi dekrétumok A XIII XIV. századi dekrétumok (1222, 1231, 1267, 1279: a két kun törvény, 1291, 1298, 1351) alapvetően olyan személyi állapotra, dologi és öröklési jogra vonatkozó szabályokat rögzítettek, amelyek a magyar magánjog sarkalatos intézményeit jelentették. A korabeli dektétumok sorába tartozónak kell tekinteni a II. András és a Jakab pápai legátus között 1233-ban a beregi erdőben kötött megegyezést is, mely néhány magánjogi vonatkozású rendelkezést is tartalmazott. 1.1.1.3. 1.1.3. Országgyűlési törvények Az országgyűlési törvények a magánjogi viszonyokat szórványosan érintették, és gyakorta csak a kialakult szokásokat rögzítették, korrigálták. A magánjogi intézmények átfogó törvényi szabályozással való rendezésére a XIX. századig a Hármaskönyv, majd annak megreformálása kapcsán történtek kísérletek, amiket az első polgári törvénytervezet kudarca zárt le. Ez az 1791:67. tc.-kel kiküldött bizottság által készített 59 artikulusból álló, a Polgári törvények javaslata (Projektum legum civilium) címet viselő anyag végső soron nem volt más mint a szokásjogon és a bírói gyakorlaton alapuló szabályok gyűjteménye, amely a fennálló intézményrendszerben lényegi újításokat nem kívánt bevezetni. 4

A magánjogot érintő jelentős és modern elveket is követő törvények csak az 1836, 1840 és 1844-es országgyűlésen születtek. Az önálló erdélyi államban nagyobb szerep jutott a magánjogi viszonyok szabályzásában a törvényeknek, melyeket törvénnyel megerősített törvénygyűjteményekbe: az Erdélyország és Magyarország hozzákapcsolt részeinek megerősített végzeményei -be (Approbatae constitutiones Regni Transsylvaniae et Partium Hungariae eidem annexarum) (1653), az Erdélyország és Magyarország hozzákapcsolt részeinek összegyűjtött végzeményei -be (Compilatae constitutiones Regni Transsylvaniae et Partium Hungariae eidem annexarum) (1669) és az 1744 1848 közti korszak törvényhozási anyagát tartalmazó Új cikkek -be (Articuli novellares) is összefoglaltak. 1.1.2. 1.2. Privilégiumok (privilegia) A királyi privilégium és dekrétum között valójában a XIV. századig nem volt különbség, és a privilégium később is alapvetően királyi elhatározástól függött. A XVI. századtól a Hármaskönyvben rögzített megszorítások szerint a király csak olyan kiváltságot biztosíthatott testületeknek, közösségeknek és magánosoknak, amely kizárólagos jogköreiből következett azzal, hogy a privilégium nem sérthette sem az ország sarkalatos törvényeit és törvényes szokásait, sem pedig magánosok személyi és vagyoni jogait. A kiváltság a mondott korlátozások ellenére hatásaiban megegyezett a törvénnyel, és azt törvény csak akkor ronthatta le, ha erre nézve kifejezett rendelkezést fogalmazott meg. A privilégiumok közül a testületek és közösségek mint például a II. András által 1224-ben a Szeben környéki németek, a tatárjárás után a IV. Béla által 1244-ben a pesti, 1263-ban a németlipcsei, 1269-ben a késmárki stb. vendégek számára adottak, a későbbi fejlődésre nézve rendkívül nagy jelentőséggel bírtak, minthogy azok a saját közösségi (partikuláris) jog alapját teremtették meg. Privilégiumalkotási joga magánosoknak is volt a joghatóságuk alá rendelt népek tekintetében. Az effajta kiváltságokat földesurak főként nagyobb községeik, mezővárosaik számára adtak. Bár előjogokat valójában nem biztosítottak, jellegüket tekintve ezekhez a kiváltságokhoz sorolhatók a jobbágy számára kötelező szabályokat rögzítő urbáriumok is. 1.1.3. 1.3. Királyi rendeletek vagy pátensek A királyi rendeletek alkotása a XVII. század végétől vált gyakorlattá. A királyi rendeletekre vonatkozó szabályokat az 1791:12. tc. tisztázta, és csak a törvények végrehajtására vonatkozó rendeletek kiadását tette lehetővé. A pátensek közül a vallásgyakorlást, illetve az urbariumot szabályzók érintettek magánjogi intézményeket. 1.1.4. 1.4. Statútumok (statuta) Statútumalkotási joggal csak joghatósággal rendelkező közösségek bírtak mint a vármegyék egyeteme, a székely nemzet és az egyes székely székek, a szászok egyeteme és székei, a szabad városok, a hat szabad hajdúváros, és a jász-kunok közössége. A statútum érvénye csak a joghatóság területére terjedt ki, és nem ellenkezhetett az ország törvényeivel és szokásjogával. A satutumok közül a megyeiek csak elvétve tartalmaztak magánjogi szabályokat, ezzel szemben az egyéb közösségek szabályrendeletei, minthogy azok nem vagy nem csak az ország szokásjogával éltek, hanem valamely régi kiváltságból is táplálkozó saját joggal, számos magánjogi (tulajdon-, öröklési-, házassági vagyonjogi) intézményt is érintettek. A statútumok körébe sorolandók a részint királyi kiváltságon, részint a közösség szokásjogán alapuló középkori városi jogkönyvek mint a XIII. századból való selmeci jogkönyv, a szepesi szászok jogkönyve: a Zipser Willkühr (1370), valamint Buda város jogkönyve is, amely a XV. századból származik. 1.1.5. 1.5. A szokásjog (consuetudo) és a Hármaskönyv A szokásjog azoknak a közösség által kialakított és követett magatartásszabályoknak összessége, amit a közösség, illetve a joghatóságot gyakorló szerv a közösség és a közösséghez tartozók létének biztosítása, a közösség és a gazdálkodó alany, illetve a gazdálkodó alanyok egymás közti viszonyának rendezése érdekében szükség szerint a kényszer eszközével jutatt érvényre. 5

A szokásjog, jóllehet azon mindig a régi és kipróbált szokásokat (antiqua et approbata consuetudo) értették, a társadalmi viszonyokkal együtt módosult és változott a területenként eltérő ügyleti és a bíráskodási gyakorlat által közvetített módon egyben érvényre juttatva vagy lerontva az írott jogi normák rendelkezéseit is. Az eltérő szokások összegyeztetéséből, a szokásjogi normák olykor homlokegyenest eltérő magyarázataiból adódó visszásságok a bíráskodási gyakorlatot egyre anarchikusabbá tették a XV. század második felére. Ezen az állapoton a köznemességre támaszkodva először I. Mátyás tett minden elődjénél határozottabb kísérletet azzal, hogy az 1486. évi törvényét nagyobb végzeményét (decretum majus), vagyis a törvényben rögzített tételes jogi szabályokat örök érvénnyel ruházta fel, és megtiltotta minden utódjának, hogy azon változtatást tegyen. I. Mátyás dekrétumával, ha az örökérvényűség nem is, de a törvény primátusának elve mégis győzedelmeskedett. Halála után az egymást követő országgyűlések soha nem látott módon, tömegében alkották a törvényeket, és ezzel együtt felmerült és mindinkább megerősödött a szokások összegyűjtésének, a szokásjog összefoglalásának gondolata is. 1.1.5.1. 1.5.1. A Hármaskönyv keletkezése A Hármaskönyv létrejöttének előzményei az 1498:6. tc.-ig nyúlnak vissza, amely először rendelkezett a szokásjog összeírásáról. Ezzel egyidejűleg kapott megbízást Kollár Ádám ítélőmester a munkálatok megkezdésére, majd az 1500:10. tc. a nyolcados törvényszékek bíráit utasította döntvények szerkesztésére a szokásjog alapján, azután pedig az 1504:31. tc. és az 1507:20. tc. sürgette ismételten a joganyag összegzését. A munkálatokat végül Werbőczy István végezte el királyi megbízás alapján, amit 1500 után, de még 1504 előtt kaphatott. Megjegyzés Werbőczy István 1458 körül az Ugocsa megyei Werbőczön született. Tanulmányait valamelyik hazai főiskolán, feltehetően az I. Mátyás és Vitéz János által alapított pozsonyi Istropolitana Academian vagy a budai dominikánusoknál végezte. 1483-ban a királyi kancelláriában kezdte hivatali működését mint levéltárőr (conservator), majd 1498-ban a királyi törvényszék jegyzőjeként (curiae regiae notarius) említette már egy forrás. Werbőczy az első jelentős hivatalt 1502-ben kapta, midőn országbírói ítélőmester (protonotarius judicis curiae) lett, majd 1516-tól mint az első világi a személynöki méltóságot viselte, pályája csúcsát pedig 1525-ben érte el, amikor a hatvani országgyűlésen nádorrá választottak. A nádorságot azonban csak tíz hónapig töltötte be. Méltóságától a Báthory-párt nyomására fosztották meg, és ezzel együtt távollétében az országgyűlésen a személynök (koholt) vádjai alapján hűtlenségben is elmarasztalták. Werbőczy Mohács után Szapolyai Jánost szolgálta kancellárként. Utolsó tisztségét már a töröktől kapta, a szultán Buda elfoglalása után helytartója mellé a magyar lakosság főbírójáva tette meg. Werbőczy röviddel kinevezése után halt meg. Barátja, Verancsics Antal, a későbbi esztergomi érsek tudósítása szerint a budai pasa, Szulejmán mérgeztette meg. A Hármaskönyv megszerkesztése mellett Werbőczy foglalta írásba a rákosi végzést és az ő nevéhez fűződik az 1514. és az 1518. évi országgyűlési végzemények szerkesztése is. Hasonlóképpen befolyása volt az 1523-as és az 1525-ös artikulusok megfogalmazásában. A Hármaskönyv anyaga 1514-ben került az országgyűlés elé. Átvizsgálására az országgyűlés egy köznemesekből álló bizottságot küldött ki, mely feladatát ellátva végül úgy nyilatkozott, hogy a munkában a törvények és a jóváhagyott szokások helyes rendben (recto ordine) és kellő módon (debito modo) lettek összeírva, és a királynak megerősítésre ajánlotta. Ez meg is történt, de a királyi pecséttel való megerősítés elmaradt, így a Hármaskönyv, teljes címén: a Nemes Magyarország szokásjogának hármaskönyve (Opus Tripartitum juris consuetudinarii inclyti regni Hungariae) nem válhatott törvénnyé. Hogy munkája ne vesszen kárba, Werbőczy 1517-ben a saját költségén Bécsben kinyomtatta. Megjegyzés A Hármaskönyv az I. világháborúig az elsővel együtt 51 kiadást ért meg. A munkát igaz csonka formában először 1565-ben Weres Balázs fordította magyarra. Az első teljes szövegfordítás pedig az 1611-ben a debreceni kétnyelvű kiadásban jelent meg. 6

1.1.5.2. 1.5.2. A Hármaskönyv szerkezete és magánjoga A Hármaskönyv egy tankönyv jellegű jogkönyv. Érdemi részeit, a pars -okat tekintve Werbőczy a római Institutio -k és a Gatian-féle Decretum felosztását vette alapul: personae, res, actiones, melyeket egy elméleti bezetetővel (prologus) látott el. A munka ennek ellénére nem követi a felosztást. Werbőczy ugyanis az egyes jogintézményeket eszmetársítás révén kapcsolta össze. Így az első részben beszélt a nemességről, a nemesek alapjogairól, a nemesség megszerzésének módjairól, ennek kapcsán a királyi adományról ami egyben a tulajdonszerzés egyik sajátos esete, majd áttért az atyafiak közti osztály intézményére, aztán ebből következően érintette az ősiséget, az atyai hatalom kereteit, innen visszakanyarodott az ősiség és az abból folyó intézmények tárgyalására, azután a zálog egyes elemeit taglalta, majd a nőket illető jogokat vette sorra, és ennek során érintette a vérdíj rendi állás szerinti alakulását, innen pedig a gyámság és a gondnokság szabályainak ismertetésére tért ki, majd a becsüket sorolta fel. Mindemellett az öröklés szabályait több helyen említette, és az első részben rendszerezte egyebek mellett a legsúlyosabb köz-, illetve magándeliktumokat, és adta meg azok szokásos büntetési tételeit is. A második rész a jogforrástant és a per, továbbá a végrehajtási jogot foglalta össze, a harmadik rész pedig a partikuláris jogokról, a jobbágyok jogairól, valamint a per és a büntetőjog további elemeiről rendelkezett. Werbőczy munkájában mint azt a fennmaradt okleveles források is alátámasztják alapvetően a hazai szokás és részben az írott jog normáit foglalta össze, de az egyes intézmények magyarázatát kánonjogi római jogi elemekkel is átszőtte. Ezzel összefüggésben megjegyzendő, hogy maga a szokásjog is részint idegen, jobbára kánonjogi, kisebb részt hűbérjogi elveken formálódott a káptalanok és konventek, a királyi kancellária, illetve kancelláriák gyakorlata, valamint a vegyesházi királyok által bevezetett, a magyar viszonyokhoz igazított reformok révén. 1.1.5.3. 1.5.3. A Hármaskönyv reformjának kísérlete: a Négyeskönyv és az Új Hármaskönyv és a Hármaskönyv kommentárjai A Hármaskönyv használatba vétele még Werbőczy életében megindult, és alkalmazása révén hiányosságai is hamar megmutatkoztak. Ezeket kiküszöbölendő merült fel 1548ban átdolgozásának, revíziójának gondolata. Az átvizsgálásra létrejött bizottság 1553-ban fejezte be munkálatait, de az elkészült anyag, a Négyeskönyv (Quadripartitum) nem volt egyéb mint a Hármaskönyv némileg bővített, de legnagyobb részt azzal szó szerint egyező változata. A mű, melynek újabb átnézését még az 1563-as országgyűlés is sürgette, lassan feledésbe merült utoljára az 1608-as országgyűlésen tettek róla említést. A magánjog és ezzel a Hármaskönyv megújítására a XVIII. század elején történt újabb próbálkozás. Az országgyűlés az 1715:24. tc.-kel a tételes jog megjavítására és a bírósági szervezet reformjára egy bizottságot küldött ki azzal, hogy a következő országgyűlésre egy tervezetet tulajdonképpen egy általános, a törvénykezés alapjául szolgáló kódextervezetet szerkesszen. A kiküldött, az ún. rendszeres bizottság (Systematica Commissio) 1719re el is készített egy javaslatot, amely Werbőczy munkájára támaszkodott, és szem előtt tartván azt is, hogy... a Hármaskönyv rendelkezései, amelyekben számtalan alaptörvényünk találtatik szabályozva, amennyiben későbbi törvények által meg nem változtak, érvényben maradjanak... sorra vette annak titulusait, és minden egyes pontjához megjegyzéseket, glosszákat fűzött. A javaslat, vagyis az Új Hármaskönyv (Novum Tripartitum) azonban nem került országgyűlési tárgyalásra, így ismét csak kísérlet maradt a magánjog, illetve a Hármaskönyv szokásjogának megreformálása, írásba foglalása. A Hármaskönyv magyarázatai közül a joggyakorlatra is nagy hatást kifejtő két legjelentősebb munka Koztaniczai Kitthonich János Directio Methodica -ja (1619), valamint Szegedi János Tripartitum juris Hungarici tyrocinium - a (1733 34). Az előbbi főként az eljárásjog szempontjából foglalkozott a Werbőczy opusával, míg Szegedi a Hármaskönyv címeit követve dolgozta fel Werbőczytől a maga koráig a jogfejlődésben bekövetkezett változásokat. 1.1.6. 1.6. A felsőbíróságok döntvényei A magyar magánjogi ítélkezési gyakorlatra nagy hatással voltak az 1723-ban megreformált felsőbíróságok döntvényei, a Planum Tabulare, sive Decisiones Curiales (1769) is, amiket Mária Terézia egy háromtagú bizottsággal gyűjtetett össze. Irodalom 7

Béli Gábor: Vármegyei statútumalkotás a XVI XVIII. században. In: Dolgozatok az állam- és jogtudományok köréből XVIII. Pécs, 1987. 69 80. p. Bónis György: Középkori jogunk elemei. Bp. MCMLXXII. 61 109. p., 143 222. p., 237 282. p. Bónis György: Bevezetés. In: F. Döry V. Bácskai: Decreta regni Hungariae 1301 1457. Bp. 1976. 39 58. p. Bónis György: Magyar jogtörténet. Kolozsvár, 1942. I.:137 166. p. Bónis György: Törvény és szokás a Hármaskönyvben. In Acta. Jur. Univ. Kolozsvár 2.: Werbőczy István. Kolozsvár 1941. 124 140. p. Csizmadia Andor: A magyar városi jog. Kolozsvár, 1941. 10 22. p. Csizmadia Andor Kovács Kálmán Asztalos László: Magyar állam- és jogtörténet (átdolg.: Horváth Pál Stipta István) Bp.1995. 64 66. p., 129 138. p., 202 210. p. Csóka J. Lajos: Az első magyar törvénykönyv keletkezéstörténete. In: Jogtörténeti tanulmányok III. Bp. 1974. 153 175. p. Davori Relkovic Neda: Buda város jogkönyve. Bp. 1905. 16 30. p. Fraknói Vilmos: Werbőczy István életrajza. Bp. 1899.7 350. p. Illés József: Bevezetés a magyar jogtörténetbe. Bp. 1930. 133 308. p. Kolozsváry Bálint: A magyar magánjog tankönyve I. Bp. 1911. 16 40. p., 42 44. p. Wenzel Gusztáv: A magyar és erdélyi magánjog rendszere. Buda 1863. 17 120. p. Demkó Kálmán: A szepesi jog (Zipser Willkühr) keletkezése, viszonya országos jogunkhoz és a németországi anyajoghoz. Bp. 1891. 3 42. p. Dósa Elek: Erdélyhoni jogtudomány. Első könyv. Kolozsvár, 1861. 4 40. p. Illés József: Werbőczy és a Hármaskönyv. Bp. 1942. 3 18. p. Frank Ignác: A közigazság törvénye Magyarhonban I. Buda, 1845. 21 94. p. Grosschmidt Béni: Magánjogi előadáson. Jogszabálytan. Bp. 1905. 568 885. p. Réti Illés Elemér: A büntetőjog kodifikációjának első kísérletei Magyarországon. Kollonics javaslata és a Novum Tripartitum. Bp. 1916. 30 80. p. Szászy István: Werbőczy és a magyar magánjog. In: Acta Jur. Univ. Kolozsvár, 2.: Werbőczy István. Kolozsvár, 1941. 86 106. p. 1.2. 2. Személyi jog Minden jog és kötelezettség a jogilag rendezett életviszonyokból ered. Minthogy az életviszonyok jogi rendezésére éppen (és kizárólag) az életviszonyok alanyaira tekintettel volt és van szükség, nem keletkezhetnek jogok és kötelezettségek alany nélkül. A jogok és a kötelezettségek alanya a személy: az ember, illetve az emberi társulás révén vagy valamely javaknak emberi szükségletek kielégítésére történő rendelésével létrejött szervezet, akinek, illetve aminek a jogrend személyi tulajdonságokat, személyiséget, másképpen jogalanyiságot biztosít. A jogalanyiság önmagában még nem jog, hanem egy olyan minőség, tulajdonság, ami minden jog és kötelezettség előfeltétele. 1.2.1. 2.1. Az ember mint jogalany 8

Az ember jogalanyisága a születéssel kezdődik. A Hármaskönyv szerint a méhmagzat (nasciturus, conceptus) ugyan még nem ember, de a fogamzás idejétől kezdve egyenlő jogokban részesül a már született és élő fiakkal (HK.I. 62. 2. ). Werbőczy a fogamzás idejét az árvánszülöttek (posthumi) kapcsán az atya temetésétől és eltakarításától számított 10. hónapban a születéstől visszaszámított kb. 300. napban jelölte meg annak minimális tartama meghatározása nélkül. A méhmagzat jogai, különösképpen öröklési joga, már a XIII XIV. században védelemben részesültek. A király vagy a nádor a teherben maradt özvegynek a szokás szerinti őrizet alá vonásának elrendelésével egyidejűleg engedélyt adott arra, hogy az a gyermek születéséig férje birtokaiban maradjon. Az őrizet elrendelésének kettős oka volt: egyrészt a terhesség megállapítása nehogy valami alátolt (supposititius) csecsemőt adjanak örökösül (1542:43. tc. 2. ), másrészt a születés pontos idejének regisztrálása miatt, az örökösök érdekeinek védelmében. 1.2.2. 2.2. A jogképesség A régi magyar jogban általában minden ember jogképes volt jogok és kötelezettségek alanya lehetett, de a jogképesség terjedelmét az egyén szabad vagy szolga állapota, majd rendi állása, illetve neme határozta meg. 1.2.2.1. 2.2.1. Szabadok (liberi) és nemesek (nobiles) A XI. század elején a magyar társadalomban csak szabad (liber) és szolga (servus) állapotúak léteztek. Szent István dekrétumai azt igazolják, hogy a szabadok teljes jogképességgel bírtak és szabadságuk (libertas) azonos volt, de mint az egyes rájuk vonatkozó rendelkezések és megjelöléseik: vagyonosok, tehetősek (divites, valentes), illetve szegények (pauperes, tenues) is mutatják, két vagyoni, ugyanakkor rangjuk szerint, amit alapvetően a királytól vagy más úrtól való függő helyzetük határozott meg, három csoportba sorolódtak. Az elsőbe (a jelentős vagyonnal rendelkező) születés és méltóság szerint nagyobbak (majores natu et dignitate), vagyis a királyi famíliába tartozó előkelők (primati), a nem függő nemzetségfők, valamint az első királyi tisztségviselők, az ispánok (comites), a másodikba a király és más urak vitézei (milites), a harmadikba pedig a közönséges szabadok vagy közszabadok (vulgares) tartoztak. A Szent István idején egységes szabadság már a XI. század második felében megbomlott. A belviszályokat túlélő születési előkelőkből és az idegenből befogadottakból egy vezető tisztségviselői réteg kovácsolódott össze, melynek szervezeti kereteit a királyi família belső köre, a királyi tanács jelentette. Ez az összetételében ugyan a királyi akarattól függően folyamatosan változó csoport mindinkább elkülönült a más szabadoktól. Erre utal új, először a Szent László ún. III. dekrétumában előforduló megjelölésük, az előkelőt jelentő nobiles is, ami következésképpen azzal járt együtt, hogy a liber ezután csak a kevésbé előkelő szabadok megkülönböztetésére korlátozódott, akik közé már nemcsak közszabad tartoztak, hanem szolgaságból felemeltek is mint a király, az egyház és az ispánok szabadjai. A XI. század végétől lezajló változások hatására Kálmán dekrétumainak rendelkezéseit követve már egy olyan szabad társadalom képe rajzolódott ki, amely eltérő helyzetű, szabadságú és jogképességű csoportokat foglalt magába. Teljes jogképességgel a saját földtulajdonnal rendelkező, illetve a más úr földjére kényszerült adózó közszabadok bírtak. Ezzel szemben a király, az egyház és az ispánok szabadjainak jogképessége korlátozott volt, tekintettel arra, hogy még a köztük legelőkelőbbnek számító várjobbágyok (jobagiones castri) sem hagyhattak fel uruk szolgálatával, nem kötelezhették le magukat másnak. A XIII. századra a vagyonnal bíró közszabadok egy része egy új szabad szolgáló rétegbe, a királyi serviensek közé olvadt be, míg az urak földjén élő közszabadok a század végére a termelésre kényszerültek és kényszerítettek közé, az egységesülő jobbágyságba tagozódtak. Ezzel együtt a teljes jogképesség egyre inkább a kiváltságos szabad, a nemes státushoz fűződött az elhalványuló közszabad állapot helyett. Jogképességét tekintve a XI XII. századi nobiles és a XIII. század végén nemesnek tekintettek között nem volt különbség, de a nobiles az idők során más és más rétegeket jelölt. A nobiles a XII. század végéig a Szent László-i értelemben még azt a kört jelentette, akik királyi tisztségeket viseltek és a király udvarához tartoztak. Megjegyzés Ezt támasztja alá Scines (Szines) úrnő 1146-ból származó végrendelete is:... Mindezet pedig az ország számos nagyjának, püspökének ispánjának és más előkelőjének tanúskodása mellett (omnia testimonio multorum regni obtimatum, episcopum et comitum aliorumque nobilium)... így rendelték és a királyi pecsét rányomásával így erősítették meg... írták, felolvasták és megerősítették mindezt midőn 9

a dicső második Géza király uralkodott... az ország legnemesebb tanúinak jelenlétében, akinek nevei ezek: Macharius érsek, János pécsi püspök, Zacheus győri püspök, Belus nádorispán és bán, János ispán, Acus ispán, Dénes ispán, Julianus ispán, Sándor, Heidricus ispán, Deda, Anto, Péter, László herceg mestere, a szomszédos századosok közül Ceh, Henricus, Cherbela. (PRT.I.597.). Margit úrnő 1152-ben ugyancsak... minden nemes, tudniillik Martirus érsek, Belos bán, Apa ispán, Heidrich udvarispán beleegyezésével (coram omnium nobilium consentientibus)... tett végrendeletet (PRT.I.601.). III. István uralkodása alatt a királyi előkelők egy újabb megjelölése a jobbágy ragjukra tekintettel: jobbágyúr (jobagio) is feltűnt, de ez már csak egy szűkebb előkelő réteg tagjait, a legjelentősebb tisztségek, méltóságok viselőit illette. Megjegyzés Jobbágynak a végrendelkező Konrádot nevezte az 1172-ben kelt végrendelete:... Conradus a keresztény Magyarország előbb mondott királyának (III. István) jobbágya (regis ioubagio regionis Ungarie)... (PRT.I.604.). A méltóságviselők megkülönböztetésére a jobbágy még az 1222. évi aranybullában is többször szerepelt. Például: Ha valamelyik méltóságviselő jobbágy (jobbagio habens honorem) meghal, annak fiát vagy testvérét hasonló tisztséggel kell megajándékozni (1222:10.),... e négy jobbágyon, tudniillik a nádoron, a bánon, és a király és a királyné udvarbíráin kívül (praeter quatuor jobagiones, scilicet palatinum, banum, comites curiales regis et reginae) senki se viselhessen két méltóságot (1222:30.), de már az 1231. évi dekrétumban a báró (baro) megjelölés váltotta fel a jobbágy titulust, amidőn a beszállásolásról szóló rendelkezés báróink -ról a király báróiról (barones nostri) beszélt. A jobagiones, barones mellett a nobiles, tehát a méltóságokból és nagyobb tisztségekből kiszoruló előkelőket ölelte fel, akik megőrizték a XIII. században is azt a kiváltságukat, hogy szabadon járjanak be a királyi udvarba, és kisebb tisztségeket is viseltek, de az 1231. évi bulla szerint, a báróktól eltérően, már csak az ország védelmére voltak kötelesek felkelni, miképpen a királyi serviensek. A nobiles a tatárjárás után szociális helyzetét (sőt a báróknak való kiszolgáltatottságukat) tekintve alig különböztek a királyi serviensektől, és ennek a két kiváltságos csoportnak a tagjai az 1267. évi dekrétummal formálisan is azonos státust nyertek. Jogállásuk jelölésére ezt követően rövidebb ideig tartó kettősség után: servientes regis seu nobiles végül a rendi értelemben vett nemes szolgált. A királyi serviensek előfutárának a II. Géza által a kalocsai egyház szolgálatából kivett Gabnak a fia, Bothus tekinthető, akit a IV. István ellen vívott székesfehérvári ütközetben szerzett érdemeiért 1163 64 táján III. István részesített abban a kegyben, hogy... teljesen szabad legyen és... minden ivadékaival együtt örökké a királyi házban (királyi udvarban) szolgáljon..., valamint hogy az atyja, Gab által a Coll falu mellett bírt 5 ekényi földet... örökre szabadon és békésen birtokolja... (HO.VI.3.), ugyanis a XII. század utolsó éveitől fennmaradt források tanúsága szerint a királyi serviensek főként a király különféle szabadjai, zömében várjobbágyok, néha várnépek (castrenses), királyi hirdetők-hírnökök (pecores) és más szolganépek közül kerültek ki olyképpen, hogy őket a király személyükben szabaddá tette: azzal az aranyszabadsággal (aurea libertas) ruházta fel, amivel a királyi udvarba szabad bejárással bíró előkelők éltek, és az addig bírt földjeiket is felszabadította, nekik adományozta. A királyi serviens egyrészt tehát királyi keggyel felszabadított és szükségszerűen szabad birtokot nyert kiváltságos szolgálattevő volt, másrészt pedig feltehetően az a saját birtokkal rendelkező közszabad, akit a király személyes szolgálatra fogadott fel. Következésképpen a közszabad nem azonosítható a királyi servienssel, mivel az szerződéses (magánjogi lekötelezés alapján) szolgáló személy volt és 1222-ig mindenkor és mindenütt az ország határain kívül is szolgálni tartozott urát, ezzel szemben a közszabadot a katonai szolgálat közkötelezettségként terhelte, és minden bizonnyal csak az ország határain belül tartozott azzal a királynak. Maga a serviens regis megnevezés 1217-ben fordult elő először, és használata csak ezt követően vált általánossá. Megjegyzés A forrás, amely ezt a fontos adatot megőrizte, egy II. András által királyi szerviensi kiváltságot adományozó oklevél:... hűséges hívünk, Wruz (Orosz), a zalai szent király jobbágyának szolgálatát 10

megismervén, amit nékünk legdrágább feleségünk, Yoles (Jolánta, II. András második felesége, Courtenay Péter auxerre-i és namuri gróf leánya) érkezésekor (1215), és méltányolván azokat a fáradozásait, melyekkel az ország számos szükségében mind az országon belül, mind az országon kívül dícséretesen, különösképpen azt, amit a Barancs váránál (1213-14) nemes fegyverzettel teljesített, őt három anyai féltestvérével, Mogussal, Kozmával, Guepsával és összes élő és leendő örököseivel és fivérei örököseivel a zalai vár szent-király-jobbágyai közül teljességgel felszabadítottuk, szabaddá és mentesekké tettük királyi hatalmunknál fogva elrendelvén, hogy azonfelül négy már élő, tudnillik Tompsun, Edelin, Bacheu, Girgis nevezetű és az ezután születendő atyafiaival a hozzájuk örök joggal tartozó prédiumaikkal, tudnillik Camarral (Komár), Wirmilevel és Murával, hasonlóképpen földjeikkel együtt arany és örök szabadságot élvezzen, és számlaltasson örökre a királyi szerviensek közé (inter servientes regis) (ÁUO.XI.141). A XV. század első feléig a nemesekkel azonos jogállást, és teljes jogképességet bírtak a jobbágyszolgáltatással nem terhelt földbirtokkal rendelkezők (homines possessionati) is, akik részint nem voltak mások mint az Árpádkori közszabadok maradékai. A homo possessionatus alatt az a nem adózó szabad birtokos (földtulajdonos) értendő, aki a földbirtok okán (ratione terrae) részt vehetett, sőt részt venni tartozott a vármegye gyűlésein, akinek joga arra is kiterjedt, hogy a megyebeli nemesekkel együtt megválassza az országgyűlésre küldendő követeket. A szabad birtokos, miként a nemes, a király parancsára köteles volt hadba vonulni, és birtokai nagyságához mérten meghatározott számú csapatot állítani. A homo possessionatus tehát nemesi jogokkal élt és ennél fogva (csak) nemesi szolgálattal (servitium) tartozott, vagyis de facto valójában nemes volt. A szabad földbirtok szerzésének többféle módja volt: a királyi adomány, a magánadomány, a vétel. Míg a szerviensé tétel, vagyis a nemesítés mindig feltételezte a felemelt birtokainak szabaddá tételét, az addig birtokolt föld adományozását is, pusztán a királyi adomány eleinte de jure jog szerint nem tett nemessé, de a XIV. század végétől tekintettel arra, hogy a nemestől rendszerint már birtokai okán volt elvárt a katonai szolgálat, a királyi adományt önmagában nemesítési aktusnak kezdték felfogni. A királyi adományos mellett a szabad birtokosok közül a forma szerinti nemesekhez legközelebb a nemes anyától született birtokos állt, minthogy anyja révén részben nemesi elődöktől származott. Megjegyzendő, hogy a birtokos nemes nő férje is nemesi szabadságokat bírt a házasság révén, igaz csak akkor, ha a házassághoz a nő rokonai hozzájárultak, ami tulajdonképpen nem volt más, mint a nem nemes nemesi családba fogadása. A nem nemesek (ignobiles): polgárok és parasztok (jobbágyok) királyi kegy nélküli homo possessionatus-szá válása a XIV. század második felétől egyre erőteljesebb ellenzést váltott ki a született és a forma szerinti nemesek körében, minthogy felemelkedésük egy olyan demokratizálódási folyamatot indított el, amelyben a nemesi előjogok mindinkább vagyoni alapokra helyeződtek, és ez már a nemesség gazdasági és politikai primátusát veszélyeztette. A polgárok és parasztok nemességbe olvadása a király érdekeivel is ütközött, tekintettel arra, hogy csökkent az adózók száma és szabad birtokaik okán olyanok élveztek nemesi jogokat, akiket nem a király választott ki. Kevésbé számíthatott ugyanis a király egy magánadományos, vagyis egy magánnemesítéssel vagy földbirtokvásárlással nemessé lett odaadó szolgálatára és hűségére mint egy általa (újonnan) nemesítettére. A nem nemesek felemelkedését Mátyás uralkodásától már egyre több törvényi rendelkezés korlátozta élesen különböztetve a nemesi származásúak, illetve a királyi kegyből nemessé váltak, azaz az ország igazi nemeseinek nemessége és az alacsony származásúak nemtelensége között. Azország igazi nemesei (nobiles regni) az 1467:2. tc. szerint azok,... akik a királytól bírnak igazi nemességet vagy bírják a magyar nemesség kiváltságát (qui habent meram nobilitatem a regibus seu privilegium nobilitatis Hungariae), az 1498:35. tc. szerint pedig azok,... akiknek elődei ezt az országot vérük ontásával szerezték és védelmezték (regnum hoc cum effusione sanguinis ipsorum acquisierunt et defensarunt) és akiknek maguknak valamint utódaiknak is ezt szükségképpen meg kell védelmezniök és oltalmazniok. Az igazi nemesség ismérveit nem sokkal később Werbőczy foglalta össze a nemesség eredetének levezetésével (HK.I.3.) és a nemesség szerzésmódjainak meghatározásával, amelyek az 1550:77. tc. rendelkezéseivel kiegészülve minden lényegi változtatás nélkül 1848-ig megmaradtak. A nemesség megszerzésének eredeti módjai a következők voltak: a. a) Királyi adomány (donatio regis) 11

Werbőczy meghatározása szerint... midőn a fejedelem (a király) bármely sorban élő embert jeles tettei és szolgálatai fejében várral vagy várossal, faluval, vagy más ingatlan jószággal megajándékoz, az a fejedelem adománya által... azonnal valóságos nemessé tétetik (in verum nobilem creatur), és a paraszti állapot igája alól mentesíttetik, vagyis a királyi adomány minden egyéb feltétel nélkül nemesített (HK.I.4.). b. b) Királyi címeres nemesítő levél, armalis (litterae armales) A címeradás Zsigmond uralkodása alatt, a XV. század második évtizedétől vált gyakorivá. Címert eleinte előkelő nemesek, városok kaptak a király kegyéből, vagyis az nem nemesítési aktus volt. Az a szokás, hogy a király címeres levéllel nemesít, csak a XV. század utolsó évtizedeiben kezdett meggyökeresedni. A címeres levél ettől az időszaktól kezdve a királyi adomány nélküli nemesítés szükségszerű kellékévé vált. Címeres levéllel tehát az vált nemessé, akinek azt a király a nemesítés kifejezett szándékával adta. A XVIII. századtól jobbágy armalissal történő nemesítésének további feltétele lett, hogy a nemesítéshez a földesúr és a vármegye beleegyezését adja és a címeres levél annak a vármegyének a közgyűlésén kerüljön kihirdetésre, ahol a nemesített lakott (1622:27. tc., 1630:30. tc.). Az 1630:30. tc.1. -ának rendelkezéseiből adódóan szabadost ( félnemest ) és polgárt legalább három királyi tanácsos ajánlatára lehetett címeres levéllel nemesíteni. c. c) Fiúsítás (praefectio) A fiúsítás intézményét I. Károly vezette be. Alapjául a nyugat-európai női hűbér szolgálhatott. A fiúsítás nem volt más mint a fiágon magvaszakadt nemes leányának vagy nőrokonának a fériakat illető öröklési joggal történő felruházása a király által. A királyi birtokban történő fiúsítás érvényét veszítette, ha a nemesnek utóbb törvényes házasságából fiú gyermeke született. d. d) Örökbefogadás (adoptio filialis) Örökbefogadás által az szerzett nemességet, akit a magvaszakadt nemes királyi hozzájárulással fiává fogadott és ezzel adományos birtokaiban örökösévé tett. Az örökbefogadás érvényességi feltételei a fiúsításéval egyeztek meg. e. e) Királyi kegyelemmel való törvényesítés (legitimatio per rescriptum principis seu regis) Törvényesítéssel az egyébként magvaszakadt nemes férfi törvényes házasságon kívül született gyermeke szerzett nemességet azáltal, hogy a király öröklési jogot biztosított számára atyja adományos jószágaiban. A királyi keggyel való törvényesítés a fiúsításra vonatkozó szabály szerint volt érvényes. Törvényesítést a pápától is lehetett kérni, de ennek semmiféle hatása nem volt a nemessé válásra. A fiúsítás, az örökbefogadás és a királyi kegyelemmel való törvényesítés végső soron a királyi adomány különös neme volt. f. f) Ünnepélyes honfiúsítás (indigenatio sollemnis, indigenatus) Az első törvénnyel befogadott, azaz honfiúsított, Musika Márton esztergomi várkapitány volt (1542:50. tc.). A honfiúsítás lényeges szabályait az 1550:77. tc. határozta meg. Ezek szerint a király külföldieket (externi) a rendek hozzájárulásával törvénybe foglalással nemesíthette. A honfiúsítás érvényességéhez megkívánt volt az is, hogy a befogadott esküt tegyen Magyarország törvényeinek megtartására és az ország szabadságainak oltalmazására. A honosított honfiúsító levelét (diploma indigenatus) az eskü letétele után a magyar kancelláriának lerótt díj (taxa indigenatus) ellenében kapta meg. Származékosan szerezte meg a nemességet a nemes atya törvényes házasságából, a fiúsított nő nem nemessel kötött házasságából született gyermek, valamint a nemes férfival törvényes házasságot kötött nem nemes nő. Az ún. közlött nemesség (noblitas participata), vagyis a házasságban szerzett nemesség megszűnt, ha a nő özvegységre jutván nem nemessel kötött házasságot. A nemesek jogképessége alapvetően dologi jogi tekintetben különbözött a nem nemesekétől, vagyis az országos jog szerint a XV. századtól csak ők rendelkezhettek jobbágyszolgáltatással nem terhelt szabad birtokkal, arról 12