GEOMORFOLÓGIAI, TÁJÖKOLÓGIAI ÉS TERMÉSZETVÉDELMI MEGFIGYELÉSEK A DUNA-ÁRTÉR MOHÁCS ALATTI (BÉDAI) SZAKASZÁN Lóczy Dénes 1 Bevezetés A mérsékelt övben az árvizek a folyó "életének" természetföldrajzi és tájökológiai szempontból is természetes eseményei, többé-kevésbé szabályos időszakokban felgyorsult formaalakulást, ill. jobb vagy túlzottan is bőséges vízellátottságot teremtenek az ártéren. Korszerű felfogásban az ártér éppúgy része a folyó hidrológiai rendszerének, mint a medre (Baker, V.R. et al. 1988). Fejlődése hasonló hidraulikai törvényszerűségek szerint megy végbe, bár természetesen nem szabad eltekinteni néhány nyilvánvaló eltéréstől: - az ártérfejlődés időszakos, fluviális folyamatai a nagyvizek idejére korlátozódnak; - áradáskor a víz a medernél jóval nagyobb területű és megváltozott alakú keresztmetszeten áramlik keresztül; - az áramlás térbeli mintázata jóval bonyolultabb, mint a mederbeli lefolyásé, másodlagos áramlások alakulnak ki, ezért semmiképpen sem tekinthető egydimenziós rendszernek, sokkal inkább háromdimenziósként kell vizsgálni (Knight, D.W. - Shiono, K. 1996). (Bár tulajdonképpen a mederformálódás, pl. a meanderképződés, folyamatai sem érthetők meg egydimenziós szemlélettel.) A mederbeli áramlásra a hidraulikus geometria alaptörvénye (Leopold, L.B. - Maddock, T. Jr. 1953) érvényes, miszerint kis és közepes vízállás idején a vízáramlás igazodik a meder morfológiai paramétereihez, nagyvízkor viszont a folyó aktívan átformálja a meder alakját. A folyó minden árvízkor erózióval és akkumulációval ártere felszínét is módosítja. Egyébként azonban a hidraulika törvényszerűségei természetesen az árteren, a partokon túl végbemenő lefolyásra is vonatkoznak. A Duna legalsó magyarországi szakaszához hasonló, közepes energiájú, meanderező medrekre és a hozzájuk tartozó árterek felszínfejlődésére ilyen alapon dolgoztak ki matematikai modelleket (pl. Howard, A.D. 1992). A meanderező folyó ugyanis nem tekinthető kis energiájúnak, hiszen laterális erózióra és hordalékszállításra tekintélyes mennyiségű munkát fordít. Az ártéri morotvák ugyanakkor nevük ellenére nem egészen "halott" felszínformák, árvízkor jelentős mértékben formálódhatnak. A Duna-Dráva Nemzeti Park gemenci és bédai területén, a Környezetvédelmi Minisztérium támogatásával folyó kutatásnak nem célja általános ártérfejlődési modell kidolgozása, inkább annak feltárása, alkalmazhatók-e a nemzetközi folyóvízi geomorfológiai irodalomban olvasható módszerek a hazai viszonyokra. A terepi tapasztalatokra, térképezési munkálatokra építő vizsgálatok az alábbi kérdésekre kívánnak választ adni: - Milyen volt a Duna mechanizmusa (szakaszjellege) a kutatott szakaszon a folyószabályozás előtt? Milyen folyómetamorfózis következett be? - Milyen folyamatok alakították akkor és alakítják ma az ártér felszínét? Milyen lehetett a horizontális és a vertikális akkréció aránya? - Milyen mértékben formálta át az ember az ártéri tájat? Melyek a hagyományos fokgazdálkodás és a folyószabályozás által létrehozott felszínformák? Hogyan illeszkednek ezek bele a természetes ártérfejlődésbe? Mivel a felszínformák elsősorban a talajvízviszonyokon és a talajfejlődésen keresztül döntő befolyást gyakorolnak az ártéri táj szerkezetére, az ilyen vizsgálatoknak tájökológiai 1 Dr. Lóczy Dénes tanszékvezető egyetemi docens Pécsi Tudományegyetem, Földrajzi Intézet, Természetföldrajzi Tanszék Pécs, Ifjúság útja 6. 7624. 1
Lóczy Dénes: Geomorfológiai, tájökológiai és természetvédelmi jelentőségük is van. Végső soron pedig a kutatási eredmények a természetvédelmi gyakorlatban is felhasználhatók. A meanderező folyómedrek és árterük fejlődésének korszerű elméletei Nemrég az ún. "folyamatgeomorfológia" szellemében minden ártér formakincsét szigorú fizikai folyamatok eredményének tartották és alapjában azonosnak vélték. Újabban az az álláspont vált uralkodóvá, hogy az ártereket egyrészt esésük, szélességük, a folyó hordalékszállítása és még számos függő változó egyedivé teszi (Richards, K.S. 1999), másrészt jelenlegi morfológiájuk időbeli (saját előtörténetük) és térbeli (a közvetlenül a vizsgált fölött elhelyezkedő folyószakasz jellemzői) hatások eredője. Ezt a képet természetesen tovább színezik a társadalmi beavatkozások, a földhasználat, annak típusai és arányaik. A mederbeli vízszállítás modellezésére a hidrológus mérnökök a Navier-Stokes-féle differenciálegyenleteket használják (Schlichting, H. 1979). Ezek geomorfológiai alkalmazása nem csak azért okoz gondot, mert megoldásuk nehéz, hanem azért is, mert a vízáramlás sebességét a meder keresztmetszetére, esésére és ellenállására (rezisztencia) vonatkozó paraméterekből csupán egy-egy pontra adják meg. A legtöbb nagyobb vízfolyásban azonban nem egyenletes (tehát térben és időben változó vízhozamú, sebességű), nem állandósult (egy adott pontban is változó), inkább turbulens, mint lamináris a vízáramlás, ezért másodlagos áramlási rendszerek is kialakulnak. A mederfejlődés térbeli folyamat, ezért a geomorfológusnak a meder pillanatnyi alakját és dinamikáját mindig négy dimenzióban (hossz- és keresztszelvényben, alaprajzban, ill. időben) kell szemlélnie. A meanderező (középszakasz-jellegű) folyó ún. "domború árterének" (Butzer, K.W. 1986) a fejlődését már igen régóta elsősorban a folyókanyarulatok állandó áthelyeződése s az eközben végbemenő laterális akkréció eredményének tartják (Fenneman, N.M. 1906). Az áradáskor tapasztalható hordaléklerakódás (vertikális akkréció) az ártér egyes öveiben jelentős lehet ugyan, de általában szerepe korlátozott. (A lapos felszínű, folyóhátak nélküli árterek viszont nagyrészt az áradó folyóból kiülepedő hordalékból épülnek fel.) Maguknak a meanderező medreknek a kialakulására a legelfogadottabb a következő elmélet. Már igen mérsékelt (1 -os) esésű medrekben is jelentős a surlódás az áramló víz és szilárd mederfenék között, ezért hullámjelenség lép fel, zátonyos gázlók, mederkiemelkedések (angolul riffle), ill. mederkottyanók (pool) szabályos sorozata (Richards, K.S. 1982) keletkezik, közük kb. 5-7 mederszélesség. Szedimentológiai szempontból a kiemelkedés kavicsos, gyakran pikkelyes elrendeződésű hordalékfelhalmozódás, míg a mederkottyanókban jóval finomabb anyag, finomhomok vagy iszap gyűlik össze. Ennek következtében az utóbbiak mikroérdessége lényegesen kisebb lesz. Nagyvízkor, árhullám levonulásakor a mederbeli és vízszintkülönbségek megnövekednek, az "energialejtő" (Simons, D.B. 1969) meredekebbé válik, gyors, örvénylő áramlás jön létre a kottyanókban, aktív mederformálás kezdődik. Folyásirányban lefelé jobban kimélyülnek, az egész rendszer, az állandóan változó kimélyítés és feltöltés (scour and fill) mintázata lefelé vándorol. Kisvízkor viszont a mederkottyanók feltöltődnek, így a domborzat szintkülönbségei mérséklődnek. A mederkottyanókban konvergens az áramlás, sebességének eloszlása aszimmetrikus, ezért a sodorvonal kisodródik, hamarosan megkezdődik a parterózió és kanyarok keletkeznek. A gázlók az inflekciós pontok körül jelennek meg, itt divergens az áramlás és szimmetrikus a sebesség eloszlása, ezért a sodorvonal a meder közepén tartózkodik. A függőleges tengely menti hullámmozgás, amely a meder hossz-szelvényében hoz létre egyenetlenségeket, így fokozatosan alaprajzban tanulmányozható, vízszintes tengely menti lengő mozgást vált ki. Az 2
utóbbit Εbizonyos futásfejlettségi határ (Laczay I. 1982) elérése után Ε már joggal nevezhetjük meanderezésnek. A riffle-pool rendszereket követve, a meanderek is lefelé vándorolnak a folyó mentén. A medréből az ártérre kilépő folyó víz- és hordalékszállítása teljesen megváltozik, hiszen a keresztszelvény kiszélesedik, az új "meder" átlagos mélysége és hidraulikus sugara lecsökken. A szállított hordalék fajlagos tömege is csökken, ahhoz képest, mintha a folyó a medrében maradt volna (Ackers, P. 1992 - idézi: Knight, D.W. - Shiono, K. 1996). A hordalék nagy mértékű átrendezésén, lerakásán kívül helyenként tehát eróziós hatással is számolni kell. Az ártéri vízmozgást hidraulikai szempontból jóval kevesebben kutatták, mint a mederbelit. A viszonylag nem túl nagy számú közlemény szerzőinek jelentős eredménye azonban, hogy bebizonyították az áradáskor kialakuló, különböző irányú másodlagos áramlások létét. Fényképen is sikerült rögzíteni (Sellin, R.H.J. 1964) azokat a nagy (a meanderekével összevethető) átmérőjű, függőleges tengelyű örvényeket (vortex), amelyek impulzust adnak át a mély vízborítású mederből a sekély vízborítású ártérnek (Fukuoka, S. and Fujita, K. angol nyelvű hiv.!!). Keletkezésük fizikai magyarázatával ugyan még adós a tudomány, de feltételezhető, hogy fontos geomorfológiai szerepük van. Az örvénylésben talán az fejeződik ki, hogy a mederbeli gyorsabb és az ártéri lassúbb vízmozgás öve között nagy nyírófeszültség lép fel. Ezeknek az örvényeknek a formaképződésben is lehet szerepük. A medret kísérő folyóhátak és övzátonyok rendszerint a meander felső íve mentén magasabbak, mert közép- és nagyvíz idején egyaránt itt a legerősebb és Ε csak az árteret tekintve Ε a legdurvább szemcséjű a hordaléklerakódás. Áradáskor a víz magassága rendszerint a meander alsóbb szakaszán haladja meg először a folyóhát tetőszintjét, itt alakul ki a vortex, amelynek hatására az eddig a meander ívét követő vízáramlás behatol az övzátonyok gerincei közé, jelentős energiájával erodál, "kisöpri" a vízmentes időszakokban felhalmozódott, szerves és szervetlen kitöltést. Ha a meander futásfejlettsége elég nagy és ez a hatás koncentráltan jelentkezik, az örvény középpontjában ún. "surrantó" (chute - hiv!!!) kezdeményét hozhatja létre, s ez az embrionális meder folyásirányban felfelé harapódzhat az ártéren. A több, nagyobb árvíz hatására fejlődő surrantók végül a meander teljes átvágódását okozhatják. Természetes körülmények között Ε a meander nyakának átmetsződése (neck cutoff) mellett Ε talán a Duna mentén is gyakrabban előfordulhatott a lefűződésnek ez a módja, mint korábban vélték. A surrantók feltöltődésének a leírása az amerikai Préri-síkság egyik folyójának kutatása alapján (Bridge, J.S. et al. 1986): Néhány évtizedig aktívak, addig a mederben két sodorvonal alakul ki, a surrantó szigetet hoz létre. Majd felső szakasza a beléjutó fenékhordalékkal kezd feltöltődni - váltózátony vándorol a bejáratához. A sziget alsó végénél szintén erősebb a hordalékfelhalmozódás, ezért előbb a surrantó felső, majd alsó vége töltődik fel. Ezután a további akkumuláció árvízmentes időszakban szerves üledékkel, ill. a mederperem kúszásos, omlásos tömegmozgásaival, árvízkor pedig lebegtetett hordalékkal történik. A kitöltés tehát alulról felfelé finomodik. Az övzátonyok egy folyó mentén sem simulnak tökéletesen egymáshoz, mélyedések bontják övüket gerincek sorozatára (angolul ridge and swale). Ez a mintázat a középvízhez közeli vízállások tartósságával függhet össze, mégpedig úgy, hogy az épülő parthoz támaszkodó hordalékzónák teteje az adott időszakban uralkodó vízállásnak felel meg. Hullámos felszínű meanderzug (scroll) alakul ki, melynek mikrodomborzatát az áradó víz mozgása tovább hangsúlyozza. Az áradás későbbi stádiumában a víz már a meander felső, magasabb parttal határolt szakaszán is kilép az ártérre. Ekkor az övzátonyok közötti mélyedésekben, morotvákban megváltozik az áramlás iránya: "felülről lefelé" mozog a víz, amely ekkor azonban kevésbé pusztít, inkább lerakja hordalékát. Az idősebb, a mai medertől a legtávolabb eső övzátonyok határozott gerince egyre inkább elmosódik, az itt leülepedő finom hordalék tömörödése miatt 3
Lóczy Dénes: Geomorfológiai, tájökológiai és természetvédelmi ártéri lapályok (backswamp) képződnek. Az övzátonyok közötti surrantók ellenben viszonylag nagyobb esésű, nagyjából egyenes futású medrek, ezért ezeket áradáskor a vízáramlás továbbra is képes mélyíteni. (Az ártéri áramlások vizsgálatában egyébként az angol nyelvű szakirodalom is két orosz hidrológus, I.V. Popov és Ju.S. Gavrin [1970] munkásságát tartja úttörőnek, akik légifelvételről tanulmányozták az Oka folyó áradását. Feltehető, hogy az ő megfigyeléseik is a mederperemi vortexek hatásával magyarázhatók.) Ártéri felszínformák a Duna mentén Mohácstól délre A Duna magyarországi déli szakasza a Kalocsa-Baja-Zombor közötti süllyedék bezökkenése következtében a würm inter-pleniglaciálisában, tehát kb. 50-30 000 évvel ezelőtt jött létre (Borsy, Z. 1990), az Ős-Sárvíz újpleisztocén hordalékkúpját keresztezve. A folyót az egész holocénban tipikusan meanderező mechanizmus jellemezte, csak a szabályozás okozta megnövekedett esés hozott létre bevágódó és alattuk felhalmozó szakaszokat. Az emberi beavatkozások közül a Duna árterén évszázados hagyományai voltak a fokgazdálkodásnak (Andrásfalvy, B. 1973, 1976). 1726-ban L.F. Marsigli részletes Dunaleírása és térképsorozata bemutatta, hogyan használta ki a lakosság már évszázadok óta az áradásokat és az ártér terepviszonyait gazdasági célokra. A folyóhátakat árkokkal (ezek az elsődleges fokok - Andrásfalvy B. 1973) átvágta és így lehetővé tette, hogy az áradó folyó vize a morotvákban és az ártéri lapályokban tárolódjon, majd az árhullám levonulása után lassan vissza lehessen engedni a főágba. Az ártér különböző méretű mélyedéseit azután további csatornák, másodlagos fokok néha egészen szerteágazó hálózata kötötte össze. A fokok nyomvezetésében a természetes lefolyásviszonyok ismerete nyilvánul meg. A fokok a meanderzugokba folyásirányban alulról vezetik a vizet, az "erek" természetes esésével ellentétesen. Maga a fok is kanyargó futású, így a vízáramlás lassú lesz, nem okoz eróziót. A fokgazdálkodás előnyei az alábbiakban foglalhatók össze (Andrásfalvy B. [1973] nyomán): 1. Áradáskor a víz lassú ütemben hagyta el a medret, egyenletesen szétterült az ártéren. Így meg lehetett akadályozni az árvíz rombolását. 2. Az árvíz csúcsakor, majd apadáskor sokáig az ártéren lehetett tárolni a vizet, majd fokozatosan visszavezetni a mederbe. Ezáltal elkerülhető volt a poshadó víz káros hatása a növényzetre és a halállományra. 3. A kiáradó vízzel optimális ívóhelyeket lehetett kialakítani az ártéren, biztosítani lehetett a halszaporulatot. 4. A közvetlen gazdasági haszon abból állott, hogy a rétek állandóan üde állapotban maradtak, az áradások iszapja fokozta a földek, zöldségeskertek termékenységét, éltette a gyümölcsösöket, a fokok lehalászása pedig még a szárazabb időszakokban is gazdag fehérjeforrást jelentett. 5. Az ártéri morotvákat, lapályokat összekötő csatornák vízi útként is szolgáltak. A folyószabályozás után a fokgazdálkodást nem lehetett tovább fenntartani, hiszen az árvízvédelmi töltések megépítése előtt a fokokat feltöltötték. A folyó meanderező jellege ekkor sem változott meg gyökeresen, csupán a bevágódás erősödött, ami alacsonyabb vízálláskor a fokok használatát egyébként is lehetetlenné tette. A Duna Mohács alatti szakaszán folyószabályozás a legutóbbi 200 év mederalakulása a következőképpen rekonstruálható. A szabályozás első lépése a meder és az ártér leszűkítése volt a mohácsi kompnál (1446. fkm). A középvízszinthez tartozó meder jelenleg mindössze 360 km széles és legalább 7 m. mély. Mivel itt a töltések közé szorított folyó hullámtere is csak 750 m széles, bevágódás volt jellemző. A meder helyenként 10 m-re is kimélyült. A 4
város alatt az erőteljes kottyanófejlődésnek gázlóépülés felelt meg. Ezen a szétágazó mechanizmusú szakaszon a meder 1,1 km-esre szélesedett, a folyó lerakta hordalékát, így keletkezett a 19. századi meder helyén a gyorsan lefelé vándorló Cigány-zátony. Alsó 600 m- es szakasza néhány évtized alatt jött létre. A szabályozás előtt a főmeder a mai Harci-zátony északi oldalán, az ún. Mocskosi- Dunában folytatódott (Erdősi F. 1977). A zátony déli negyedét valószínűleg surrantó választotta le. Egy 1827-ben készült térképen ez a folyóág "Kis-Duna" néven szerepel (Erdősi F. - Lehmann A. 1974). Nagyvízkor ma is aktivizálódik. A mai 1440. fkm-nél a régi főmeder áttért a jelenlegi jobbpartra. A később létesített halívató medence helyén haladt, majd a bédai Nagy-rét déli peremét követve, az Adica északi szélén folytatódott és csatlakozott az erősen meanderező bédai Holt-ágba. Mivel a Holt-ág meanderei a fent említetteknél kisebb méretűek (tágasságuk kb. 0,8-1,3 km), ezért a vízhozam jó részét mellékágak vezethették le. 1821-ben a bédai meanderrendszer átmetszésével is megpróbálkoztak, de a folyó inkább a mai Külső- Béda nevű holtág nyomvonalát választotta, ezért az 1439. fkm-nél kezdődő átvágást 1890-1895 között, nagyjából a korábbi helyén meg kellett ismételni (Erdősi F. 1977). Így keletkezett a kölkedi Szúnyog-sziget, melynek jól kivehető övzátonyrendszere a Külső-Béda helyére néhány száz éve kitolódott meder felhalmozódásának köszönhető. Egy másik, a mohácsi Lőrinc-tanyától nyugatra nyitott, ÉNy-Dki- futású nyitóárok, a Forgói-átmtszés nem vált aktív mederré. Feliszapolódott nyomvonala a mai topográfiai térképen is követhető. Ennek ellenére a mederhossz csökkenése ezen a szakaszon is jelentős volt: a Dunának a Sió torkolata alatti szakasza 1820 óta egészében 44,9%-kal lett rövidebb (Erdősi F. 1977), a Mohács alatti, jelenleg 11 km-es szakasz pedig mindössze 40%-a a szabályozás előtti hossznak. 1. táblázat. A szabályozás előtti Duna-kanyarulatok morfometriai mutatói. - * a meanderezés követelményét nem teljesítő értékek. folyószakasz sorszáma futásfejlettség (S) kanyarulat sugara (r, m) mederszélesség (w, m) r/w a folyásirány különbsége két inflekciós pont között ( ψ, ) 1 2.26 1250 400 3.1 164 2 2.14 1000 150 6.7* 151 3 3.09 400 300 1.3* 198 4 1.23* 750 300 2.5 115 5 1.17* 1100 350 3.1 129 6 1.07* 2800 300 9.3* 10* 7 1.78 780 300 2.6 176 8 4.44 650 300 2.7 258 9 2.34 560 250 2.2 163 10 3.13 750 400 1.9 258 11 3.75 1100 300 3.7 257 A szabályozás számos mesterséges műtárggyal "gazdagította" az árteret... A Környezetvédelmi Alap Célelőirányzatából (KAC, témaszám: OKTKP-057) támogatott kutatás. 5
Lóczy Dénes: Geomorfológiai, tájökológiai és természetvédelmi Irodalom Andrásfalvy, B. 1973. A Sárköz és a környező Duna-menti területek ősi ártéri gazdálkodása és vízhasználata a szabályozás előtt. - VÍZDOK, Budapest. 75 p. (Vízügyi Történeti Füzetek) Andrásfalvy, B. 1976. Duna-mente népének ártéri gazdálkodása Tolna és Baranya megyében a vízrendezés befejezéséig. - Tolna Megyei Tanács VB, Szekszárd. 476 p. (Tanulmányok Tolna megye történetéből VII.) Baker, V.B., Kochel, R.C. and Patton, P.C. (eds.) 1988. Flood Geomorphology. - John Wiley, New York. Borsy, Z. 1990. Evolution of the alluvial fan of the Alföld. - In: Rachocki, A.H. and Church, M. (eds.): Alluvial Fans: A Field Approach. John Wiley, Chichester. pp. 229-248. Bridge, J.S. 1976. Bed topography and grain size in open channel bends. - Sedimentology, 23. 407-414. Bridge, J.S. 1977. Flow, bed topography, grain size and sedimentary structures in open channel bends: a three dimensional model. - Earth Surface Processes, 2. 401-412. Bridge, J.S., Smith, N.D., Trent, F., Gabel, S.L. and Bernstein, P. 1986. Sedimentology and morphology of the low-sinuosity Calamus River, Nebraska Sandhills. - Sedimentology, 36. pp. 851-870. Butzer, K.W. 1986. A földfelszín formakincse. - Gondolat, Budapest. Erdősi F. 1977. A társadalmi hatások értékelése a délkelet-dunántúli vizek példáján. - Földrajzi Értesítő, 26. 3-4. 305-336. Fenneman, N.M. 1906. Floodplains produced without floods. - Bulletin of the American Geographical Society, 38. pp. 89-91. Fukuoka, S. and Fujita, K.??? Hooke, J.M. 1987. Changes in meander morphology. - In: Gardiner, V. (ed.): International Geomorphology, 1986. Part I. John Wiley, Chichester. 591-609. Howard, A.D. 1992. Modelling channel migration and floodplain development in meandering streams. - In: Carling, P.A. and Petts, G.E. (eds.): Lowland Floodplain Rivers. John Wiley, Chichester. 1-42. Ihrig D. (szerk.) 1973. A magyar vízszabályozás története. - VÍZDOK, Budapest. 398 p. Karácsonyi, Z. 2001. Rehabilitation of the 'notch' system as tool for multipurpose floodplain management on the Upper Tisza river. - In: Nijland, H.J. and Cals, M.J.R. (eds.): River Restoration in Europe: Practical Approaches. Institute for Inland Water Management and Waste Water Treatment/RIZA, Lelystad, The Netherlands. 119-123. (RIZA Rapport no. 2001.023) Knight, D.W. and Shiono, K. 1996. River Channel and Floodplain Hydraulics. - In: Anderson, M.G., Walling, D.E. and Bates, P.D. (eds.): Floodplain Processes. John Wiley, Chichester. 139-181. Laczay I. 1982. A folyószabályozás tervezésének morfológiai alapjai. - Vízügyi Közlemények, 64. 235-256. Leopold, L.B. and Maddock, T. Jr. 1953. The hyraulic geometry of stream channels and some physiographic implications. - US Geological Survey Professional Paper, No. 252. Marosi S. - Papp S. - Szilárd J. 1973. Mikroökológiai adatok Duna menti ártéri felszíntípusok elkülönítéséhez. - Földrajzi Értesítő, 22. 1-2. 33-53. Pécsi M. 1959. A magyarországi Duna-völgy kialakulása és felszínalaktana. - Akadémiai Kiadó, Budapest. 346 p. Popov, I.V. and Gavrin, Yu.S. 1970. Use of aerial photography in evaluating the flooding and emptying of river flood plains and the development of flood-plain currents. - Soviet Hydrology: Selected papers, 5. pp. 413-425. Richards, K.S. 1982. Rivers: Form and process in alluvial channels. - Methuen, London and New York. 357 p. Richards, K.S. 1999. The magnitude-frequency concept in fluvial geomorphology: a component of a degenerating research programme? - Zeitschrift für Geomorphologie, Supplement-Band 115. pp. 1-18. Schlichting, H. 1979. Boundary Layer Theory. - McGraw-Hill, New York. Simons, D.B. 1969. Open channel flow. - In: Chorley, R.J. (ed.): Water, Man and Earth. Methuen, London. pp. 297-318. 6
Somogyi S. 1967. Az ármentesítések és folyószabályozások földrajzi hatásai hazánkban. - Földrajzi Közlemények, 15.(91.) 141-148. Somogyi S. 1974. Meder- és ártérfejlődés a Duna sárközi szakaszán az 1782-1950 közötti térképfelvételek tükrében. - Földrajzi Értesítő, 23. 1. 27-36. Somogyi S. (szerk.) 2000. A XIX. századi folyószbályozások és ármentesítések földrajzi és ökológiai hatásai. - MTA Földrajztudományi Kutató Intézet, Budapest. 302 p. Tőry K. 1952. A Duna és szabályozása. - Akadémiai Kiadó, Budapest. 454 p. Vízrajzi Atlasz 1970. Duna. - VITUKI, Budapest. 7