Mester Tibor Pécsi városlakók mentális térképei egy kutatás tapasztalatai

Mester Tibor Pécsi városlakók mentális térképei egy kutatás tapasztalatai A pécsi lakosok mentális térképeinek elemzése i egy kiterjedtebb városkutatási program elemeként a városi tér percepciójának átalakulását, a térhasználatban megjelenő új mintázatokat, a nyilvános térhez való változóban levő viszonyt kívánta tetten érni. Ebben a szakaszban a problémák előzetes feltárását, a kiinduló hipotéziseink ellenőrzését tűztük ki célul, ugyanakkor magával a mentális térképek előhívására hivatott módszerrel kapcsolatban is tapasztalatokat kívántunk szerezni. A kutatás alapját és kereteit a mentális térképezéssel végzett adatgyűjtés szolgáltatta; ezt a módszert főként az urbanisztikában alkalmazzák konkrét várostervezési, városrész-rekonstrukciós feladatok segédeszközeként. A mi érdeklődésünk középpontjában elsősorban az állt, hogy miként alkalmazható a mentális térképezés módszere a városantropológiai vizsgálatokban. Nem csak azt kívántuk felderíteni, hogy milyen elemek szervezik meg egy viszonylag heterogén közösség térről alkotott képzeteit, hanem azt is, hogy visszatükröződnek-e benne a város fizikai terében és a városlakók térhasználatban végbemenő változások. Jelen munka részeredményeink bemutatásán keresztül azokat a tapasztalatokat kívánja megosztani, melyekre a kutatás során szert tettünk, különös tekintettel az adatgyűjtési eljárás sajátosságaira. A kutatás terepe Pécs a szocializmus idején jelentős politikai, társadalmi és gazdasági szerepet töltött be; gazdag történeti öröksége, felsőoktatási intézményei, múzeumai és az itt élő művészek tevékenysége nyomán a Dél-Dunántúl kulturális központja is volt. Emellett magán viselte a szocialista városfejlődés meghatározó jegyeit: a szén-, majd az uránbányászat és az erre épülő szolgáltató szektor extenzív növekedést hozott magával, melynek lakosságnövelő és koncentráló hatása a nyolcvanas évek közepéig tartott. Az újonnan érkezők nem csak a város közvetlen környezetében lévő településekről érkeztek; a szakmunkások egy része, valamint a műszaki, a közigazgatásban és közoktatásban dolgozó értelmiség az ország távoli részeiből került a megyeszékhelyre. A növekvő város először a határain fekvő kistelepüléseket olvasztotta magába, majd elsősorban a bányászatban dolgozók tömeges lakásigényének kiszolgálására a korábban nem hasznosított külső területeken emelkedtek több hullámban új lakótelepi városrészek (Meszes, Uránváros, Egyetemváros, Lvov-kertváros). Az építésük idején korszerűnek számító épületegyüttesek kialakításának nem titkolt célja a belváros ellenében kialakított olyan modern szocialista városközpontok létrehozása volt, melyben az egyes részek önálló szolgáltató és kulturális intézményrendszerrel rendelkeznek, függetlenek a város többi részétől. A tömeges építkezések a lakások minőségével kapcsolatos kompromisszumokat eredményeztek, épp ezért e városrészek elkerülhetetlennek látszó rekonstrukciója a mai városvezetésre is komoly terhet ró. Kérdéses, hogy az említett városrészek mennyiben váltak valóban új otthonná, azaz létrejött-e újfajta kapcsolati hálózat az ide települők között. Az épülő Uránvárosban végzett szociológiai kutatások mindenesetre arra engedtek következtetni, hogy a rokoni és munkahelyi kapcsolatok, illetve a korábbi lakóhely lokális kötődései voltak a meghatározóak (Szelényi-Konrád 1969). A rendszerváltás a térség legtöbb nagy és kisvárosában hasonló jellegű gazdasági-társadalmi problémákat okozott (Szelényi 1996). Pécsett a bányabezárások, a könnyűipari termelés ezzel párhuzamos visszaesése, a növekvő munkanélküliség nyomán meginduló elvándorlás lassú, de folyamatos lakosságcsökkenést eredményezett. A nyolcvanas évek közepétől megfigyelhető szuburbanizációs folyamatok egy évtizeddel később markáns jelleget öltöttek; a városból kiköltöző magasabb jövedelmű csoportok - közöttük nagy számban fiatalok és értelmiségiek - a környező települések lakosságát gyarapították (Bajmócy 2000). ii A kiköltözések és az elvándorlás hatására a heterogén társadalmú lakótelepi övezetekben szegregációs folyamatok indultak el. A szocializmus idején épült városrészek lakói körében a

lakóhelyhez elsősorban negatív képzettársítások kapcsolódtak. A lakótelepek egykor idealizált világa egyre inkább a leszakadással, a stagnálással és az elszegényedéssel kapcsolódott össze. iii Tovább nehezítette a helyzetet, hogy az új munkahelyek kialakításában szerepet játszó külföldi tőke a délszláv konfliktus közelsége miatti bizonytalanságnak, valamint az infrastrukturális hiányosságoknak köszönhetően jórészt elkerülte Pécset. A város kulturális téren is kihívásokkal szembesült: a szomszédvár Kaposvár a felsőoktatás terén erőteljes fejlesztésekbe kezdett. Amikor több regionális intézmény is Pécs helyett a somogyi megyeszékhelyre települt, egy időre az is kétségessé vált, hogy lehet-e a Dél-Dunántúl régióközpontja. A kialakuló válsághelyzetre a városvezetés megkésetten reagált, csak az évtized végére körvonalazódott a kiúttal kecsegetető jövőkép. A városban jelenleg a bányaipar országos jelentőségű központjából a turisztikában, a kereskedelemben, illetve a tudásiparban érdekelt településsé való átalakulás kísérlete zajlik; az elfogadott rendezési terv a lakosságmegtartás és az infrastruktúra fejlesztése mellett e folyamat meggyorsítását igyekszik támogatni. Az utóbbi években a városmarketing tevékenység szerepe jelentősen megnövekedett, melynek célja, hogy a befektetőkért, a turistákért, a nyilvános figyelemért egyre élesedő versenyben újrapozícionálja Pécs városi és országos nyilvánosságban élő képét. A kulturális centrumpozíció megerősítése érdekében szükséges a városhoz kapcsolható szimbolikus tőke akkumulálása, mely az építészeti-kulturális örökség, a történeti tradíciók hagyományosan a turizmusban történő megjelenítése mellett elsősorban a már meglévő városi rendezvények kiterjesztését, jelentőségének növelését, újabb városi fesztiválok meghonosítását, illetve az azok körüli hírverést foglalja magában. iv A városkép megújításához kapcsolódó diszkurzív folyamatokban fontos szerepet játszanak a nyilvánosság számára termelt üzenetek: Pécs imázsát olyan, a turisztikai kiadványokból és politikai-közéleti megszólalásokból szüntelenül visszaköszönő szlogenek hivatottak újjáteremteni, mint a mediterrán hangulatok, a szőlő és a bor, a fesztiválok, a világörökség és a sport városa. E szándékok megvalósulását mindenképpen segítette az UNESCO 2000 év végi döntése, mellyel a belvárosi ókeresztény emlékeket a világörökség részévé nyilvánította. Jelenleg ezt a helyzeti előnyt kihasználva a városvezetés bekapcsolódott az Európa kulturális fővárosa cím elnyerésért folytatott vetélkedésbe. Ma még nem lehet pontosan megítélni, hogy az így felhalmozott szimbolikus tőke mennyiben termel a városfejlesztésben is felhasználható erőforrásokat. A kutatás további részében a város e változóban levő szimbolikus ökonómiájára kiemelt figyelmet kívántunk fordítani. A pécsi városrészek átalakulása A hagyományos pécsi városrészek az utóbbi tizenöt évben jelentős, a fizikai térben is megragadható átalakuláson mentek keresztül. Az iparban dolgozók részére otthont nyújtó jellegzetes lakótelepi kerületek az ipar térvesztésével párhuzamosan elöregedő, stagnáló lakosságú területekké váltak. A változások a centrumtól távolabb eső Meszes városrészt, illetve Fehérhegyet érintik legkedvezőtlenebbül. Ezek már a rendszerváltás előtt is alacsony presztízsű, szegregáció által sújtott lakónegyedeknek számítottak, jelentős roma lakossággal, melyekben az aktív népesség száma drasztikusan lecsökkent, az alacsony ingatlanárak következtében a gettósodási folyamat felgyorsult. A másik két nagy kiterjedésű lakótelepi városrész helyzete némileg jobb: a Kertvárosban található Megyer kedvezőbb infrastrukturális feltételei, a fiatalabb lakásállomány és a viszonylag alacsony ingatlanárak főként a térség aprófalvaiból Pécsre települők számára vonzó. Épp ezért egyfajta átmenti övezet jelleggel bír a városrész, melyben intenzív lakosságcsere zajlik, hiszen számos család választja első otthona helyéül. A régen szintén meghatározóan bányász lakossággal bíró Uránvárosban az egyetemi létesítmények közelségének köszönhetően egyetemisták és pályakezdő fiatalok telepednek meg, esély van egy kiterjedtebb egyetemi campus kialakulására.

A történelmi belváros lakossága fokozatosan csökken, a felszabaduló lakásállomány helyét pedig szolgáltató és kereskedelmi létesítmények, intézmények, irodák, üzletek foglalják el. A központ visszahódítása tehát a gazdasági és kereskedelmi jelleg erősödésével jár együtt. Emellett a már említett városmarketing szempontjából is kiemelt szereppel bír a belváros: a kulturális örökség megtestesítője, hordozója, és az a sokszor színpadi díszletként funkcionáló tér, melyben a város új képét megjeleníteni hivatott rendezvények zajlanak. A belvárosi tömbök rekonstrukciója egészen a legutóbbi időkig gazdasági érdekcsoportok bevonásával történt, az önkormányzati szerepvállalás a feltétlenül szükséges beruházásokra korlátozódott. A városvezetés az utóbbi néhány évben igyekszik újra az irányítása alá vonni a belvárosi övezet rehabilitációját, ezek a kísérletek azonban gyakran a (bel)városi tér átpolitizálódásához vezettek. v A lakótelepek átalakulásán, a kereskedelmi- és szolgáltató-szektor belső övezetbeli térhódításán túl új típusú városi terek létrejöttét is megfigyelhetjük. Ilyenek a peremkerületeken és a belvárosban megépült bevásárló és szórakoztató központok, kiemelten a Pécs Plaza és az Árkád Üzletközpont. A pécsi plaza a globális mintákat követve a vásárlás és a szórakozás összekapcsolásának belvároson kívüli lehetőségét igyekszik megteremteni, melyhez kölcsönveszi a biztonságos, rendezett főutca térszerkezetét, és elemeit a fogyasztás szolgálatába állítva (Gottdiener 1986); Pécsett elsősorban a centrumtól távolabb élő kertvárosi lakosság tekintetében konkurál a történelmi belváros által nyújtott lehetőségekkel. A 2004-ben megnyílt Árkád közvetlenül a városközpont mellett elterülő, sokáig kihasználatlanul heverő ipari tér rehabilitációjával jött létre, így elsősorban a belvárosi fogyasztás kiterjesztésének tekinthető. A centrumban való elhelyezkedésének és az üzletek relatívan alacsony árszínvonalának köszönhetően a város vonzáskörzetében élők számára is vonzó, ami jelentős mértékben megnöveli a belváros hétköznapi zsúfoltságát. A mentális térképezés korlátai és alkalmazási lehetőségei Tapasztalataink ismertetése előtt a mentális térképezés módszeréről, valamint alkalmazási lehetőségeiről szeretnék néhány megjegyzést tenni. vi A kortárs térelméletek a városi teret a mindennapi gyakorlatokhoz, rutinokhoz, szerepekhez, formákhoz, emlékezetekhez, képekhez és egyéb reprezentációkhoz kapcsolódó tudásokból összeálló enciklopédiaként fogják fel, melyet az egyes társadalmi csoportok e térben zajló interakciója hoz létre, termel újjá. A kognitív megközelítés ezen belül is a városi teret a benne élők által mentálisan szervezett térként, tehát az észlelt és érzett, illetve az emberek értékeivel átszőtt, megélt realitásként határozza meg. Az ötvenes-hatvanas években Kevin Lynch (1960, 1990) amerikai építész és urbanista amerikai nagyvárosokban végzett kutatásai során igazolta, hogy a városok lakói által rajzolt, illetve a velük készült strukturált interjúk alapján megalkotott térképeken megjelenő részletek utalnak az egyes társadalmi, kulturális csoportokra jellemző kognitív reprezentációkra. Lynch kognitív térképezésnek nevezett módszerével megismerhetők a város szerkezeti elemei, azonosíthatóak a térképeken feltüntetett funkcionális és szimbolikus jelentőséggel bíró helyek; végül leírhatóvá válik a város egyes részeinek az aktivitási és észlelési térben betöltött szerepe. A szakirodalomban bevett, bár nem mindig egyértelmű a mentális és a kognitív térképek elkülönítése. A kognitív térképek magukba foglalják a kollektív kulturális tudást, térhasználati szabályokat, személyes emlékeket, élményeket, egyéni attitűdöket, cselekvési mintákat. A kognitív térkép tehát nem egyetlen a fejünkben lévő, a fizikai teret térképszerűen leképező kép, hanem a térhez kacsolódó komplex mentális reprezentáció. vii Nem csupán azt teszi lehetővé, hogy egy-egy útvonal bejárása során mozgósítsuk a térről korábban megszerzett tapasztalatainkat, hanem hozzájárul ahhoz is, hogy egy adott kerületben, városrészben, városban otthonosan érezzük magunkat. A mentális térkép leképződése, projekciója, objektivációja a térről alkotott reprezentációknak, amely nagymértékben függ az előhívás helyzetétől. Ebből következik a mentális térképek egyéni és szituatív természete. Mentális térképen általában egy, az adatközlők által rajzolt

térképet értünk, ez azonban közvetett módon, az adott térre, a térbeli tájékozódásra irányuló kérdésekkel, interjúkkal, kísérletekkel is megalkotható. Előfordul, hogy az adatközlő idegenvezetőként mutatja be környezetét a kutatónak, együtt járják be a kerületet, városrészt, közösségi területet, majd a kutató rekonstrukciója nyomán jön létre az egyén és a csoport mentális térképe. Fontos tehát leszögeznünk, hogy a mentális térkép olyan objektivizáció, melyet nagymértékben befolyásol a kutatás menete, a kutatásban alkalmazott eszközök, és a kutatók intenciói. Általánosan elfogadott feltevés, hogy a kisközösségekben és tradicionális társadalmakban az egyéni mentális térképek között kisebb az eltérés, elemeik kis számúak és azok nagymértékben hasonlóak, a hozzájuk kapcsolt jelentések letisztultabbak, az egyes elemek jobban integrálódnak. viii A városokban gyűjthető mentális térképek ennél heterogénebbek, társadalmi csoportok, kisközösségek, generációk, és egyéni életutak mentén rendezhetőek el. A homogén lakosságú városi területek lakóinál is a térbe vetített jelentések konvergenciájáról beszélhetünk, ezért a módszer segítségével vizsgálhatóak az elkülönülés térészlelésben megjelenő dimenziói, és a szegregáció nyomán létrejövő térhasználati eltérések. Lynch ideálja az olvasható városi táj (legible cityscape), melyben nincsenek nehezen észlelhető fehér foltok, kusza vagy hirtelen megszakadó ösvények, bizonytalan határvonalak, és sok a tájékozódást segítő egyértelműen azonosítható támpont. Az egyes városrészek karakteresek, mégis szervesen illeszkednek egymáshoz a város egészét átfogó inerciarendszer részeiként. Elképzelése szerint az olvasható város nem spontán módon alakul ki, hanem tudatos tervezés eredménye, melynek során figyelembe kell venni a városlakók térhasználati szokásait. A Lynch által képviselt megközelítés apolitikus intenciója ellenére az olvashatóság politikai konnotációkkal is rendelkezik, melyet újraértelmezői ix igyekszenek még hangsúlyosabbá tenni. A mentális térképezés egyfajta társadalmi utópiával kapcsolódik egybe: a jól olvasható város minden közösség számára egyazon térbeli jelentésháló mentén rendezhető el és vehető birtokba. Ebben a tekintetben ironikus, hogy az eredetileg a tervezés számára létrehozott eszköz a társadalomtudományok számára elsősorban diagnosztikai jelentőséggel bír megmutatja a városi tér észlelésében és értelmezésében megjelentő aszimetriákat, torzulásokat, zavarokat. Annak ellenére, hogy a Lynch és munkatársai által végzett vizsgálatok módszertana kezdetben meglehetősen intuitív volt, és a megkérdezettek köre is néhány tucat emberre korlátozódott, a mentális térképezés módszere rövid időn belül a várostervezés elfogadott eszköze lett a tengerentúlon. Los Angeles 70-es években készült városrendezési tervének létrehozása során egyes körzetek rekonstrukciós tervének elkészítését már a lakókkal készített mentális térképek alapján végezték el, a 90-es évek elején pedig ugyanitt a közösségépítéssel összekapcsolt városrész-rehabilitáció x (community rebuilding) eszközeként használták. A mentális térkép a magyarországi városkutatási gyakorlatban sem ismeretlen módszer, bár nem tekinthető a várostervezésben bevett eljárásnak. xi Elképzeléseink szerint a mentális térképezés módszere nem csupán urbanisztikai vagy társadalomkutatási célokat szolgálhat, hanem alkalmazható a város-image kutatásban, a turisztikában, illetve az alkalmazott térinformatikai eszközök tervezése során. A kutatás menete A vizsgálat több részből állt: a mentális térkép rajzoltatása mellett a kérdések egyik csoportja közvetlenül a város kognitív térképeire utalt (utcák, közterületek ismertsége, a szabadidő eltöltésének színtereinek, pécsi városrészek meghatározása és jellemzése). A másik csoport közvetett kérdéseket tartalmazott (szemantikai differenciálvizsgálat a város tulajdonságaira vonatkozóan, a városi térben történt változásokkal, a szabadidő eltöltésével, a pécsi rendezvényekkel, Pécs környékével, kirándulóhelyeivel kapcsolatos kérdések), illetve a pécsi identitás egyes elemeire kérdeztek rá (ismert pécsi emberek, a tüke fogalma, a mediterrán hangulatok városa szlogen jelentése).

2002 ősze és 2003 tavasza között 97 interjú készült el, melyhez 93 térkép csatlakozott. Bár törekedtünk arra, hogy az interjúalanyok minél szélesebb körből kerüljenek ki, a vizsgált minta nem reprezentatív a város lakosságára nézve. xii Eredményeink csak korlátozott érvényességgel bírnak, hiszen nem áll rendelkezésünkre korábbi vizsgálat, amely segítségünkre lett volna a gyűjtött anyag interpretációjában. Kiinduló hipotéziseink a következők voltak: (1) A fogyasztás új terei megváltoztatják a tér érzékelését, a város térszerkezetét. A fiatalabb generációk szabadidejük jelentékeny részét itt töltik, számukra épp ezért ezek a terek válnak fő orientációs pontokká. (2) A hagyományos városközpontok szerepe leértékelődik. A térképeken megjelenő orientációs pontok főként funkcionális értékűek, a fogyasztáshoz kötődnek, a nyilvános terek más típusú használata háttérbe szorul. (3) A térképeken megjelenő helyek és a város térstruktúrája markáns különbségeket mutat az egyes társadalmi csoportok esetében. A várossal és a városrészekkel kapcsolatos vélemények jelentős eltéréseket mutatnak a lakóhely és a társadalmi csoporthoz tartozás függvényében A fenti hipotéziseket a kutatás eredményei cáfolták, részben pedig árnyalták. A vizsgálat során azt tapasztaltuk, hogy a városlakók térképei a vártnál homogénebb közösen birtokolt reprezentációra utalnak, az egyedi eltéréseket leginkább az életkor - és nem a lakóhely vagy a társadalmi státusz - határozza meg. Az elemzés során meglepődve tapasztaltuk, hogy elvárásainkkal ellentétben a fogyasztás újabb terei nem szervező elemei a térnek, a bevásárló és üzletközpontok alig fordultak elő a rajzolt térképeken. Az interjúk a városkép átalakulására vonatkozó részében ugyanakkor negatív és pozitív kontextusban egyaránt gyakran megemlítődtek, háttérbe szorítva a helyi nyilvánosságban is megjelenő népszerű témákat. xiii A már Lynch által is felvetett törvényszerűségek az általunk gyűjtött anyagban is kimutathatók (a magasabb iskolai végzettségű adatközlők térképei kidolgozottabbak, pontosabban megfeleltethetők a valós térképeknek, kevésbé jellemzik a torzulások, hiányok, redukciók), ugyanakkor az alábbiakban megemlített tendenciák az egész mintára nézve érvényesnek mondhatók. Tendenciák a városreprezentáció megszervezésében Az első figyelemre méltó tapasztalatunk az volt, hogy a belváros dominálja a városi tér szemléletét. A belváros a mentális térképek szinte mindegyikén szerepel, több mint egyharmadán pedig kizárólag a belváros jelenik meg. xiv Várható volt, hogy a belváros centrális helyzetben, felnagyítva jelenik meg a térképeken, de nem ilyen meghatározó módon. A belváros határai, kiterjedése tekintetében az egyes térképek kevés eltérést mutatnak, főként a központi mag, a történelmi belváros válik hangsúlyossá. A lakóhelyül szolgáló városrész ehhez képest csökkent jelentőségű, csupán egy elnagyoltabban körülhatárolt terület, néhány utca, vagy épületcsoport jelzi az otthon helyét a városon belül. Több megkérdezett meg is feledkezik róla a térkép rajzolásakor, és mindössze 3 olyan térképpel találkoztunk, mely egyértelműen feltüntette a készítőjének lakóhelyét. Az interjúk során adott válaszokban is megfigyelhető a belváros túlreprezentáltsága: az itt található utcák kerülnek leggyakrabban megnevezésre, a lakóhely környéki, illetve a szokatlanabb hangzású pécsi utcák mellett. Főként azokat a rendezvényeket idézik fel az interjúalanyok, amelyek a belvárosban kapnak helyet, és a felismerhetően ábrázolt intézmények, épületek túlnyomó többsége is itt található. A belváros és ezen belül is a Széchenyi tér nyitott, nyilvános, ugyanakkor reprezentatív tér, amelyben minden társadalmi csoport megjelenik és megjelenítheti magát, fontos szerepet játszik az egyes közösségek ön-reprezentációjában is. Emellett az informális kapcsolatoknak is teret ad; fontos találkozási pont, a társadalmi kapcsolatok ápolásának kiemelt helyszíne minden generáció számára. A térképeken ennek ellenére elsősorban mint látványtár, az útikönyvekben szereplő és az interjúk során is gyakran felidézett kötelező első pécsi séta

színtere jelenik meg, a felbukkanó épületek pedig főként turisztikai látványosságok, a közöttük, mellettük elterülő publikus helyek csak esetlegesen válnak az ábrázolás elemeivé. xv Két egymást felül nem író magyarázat is adódik a belváros városi teret uraló, domináns megjelenésére. Az első, hogy a városlakók számára az autentikus, valódi Pécset a belváros testesíti meg, ez fejezi ki a város esszenciáját. Ezt a képet nem az egyén hozza létre, csupán konformista módon alkalmazkodik a város aktuális turisztikai reprezentációihoz. Ezzel magyarázható, hogy nem jelenik meg egyetlen térképen sem a Széchenyi tér délnyugati oldalán található McDonald s, és ezért találkozhatunk csupán egyetlen térképen a város turisztikai önképéből jelenleg épp kiiktatott Nádor szálló épületével. Másrészt a kérdezés szituációjából fakadóan egyfajta lojális válaszadásnak is tanúi lehetünk: azért idéződik fel a város turisztikai reprezentációkban megjelenő képe, mert az interjúalany valamilyen feltételezett elvárásnak megfelelően akarja bemutatni a várost, és ehhez ez a számára legegyszerűbben hozzáférhető reprezentációs keret. A második megfigyelt jelenség közelebb visz a városi tér látványként, látványosságként történő bemutatásának vizsgálatához. A Lynch által leírt térképrajzolási módszerek mellett nagyon gyakran felbukkan egy másik típus, ami a mozaik módszer egyik változatának tekinthető: ezekre a mentális térképekre csak a város néhány részlete kerül rá kis ikonok formájában, vagy vázlatos perspektivikus ábrázolásban, a mozaikok között pedig fehér foltok húzódnak. A 93 térképrajzoló közül 20, főként a 20-as 30-as éveiben járó interjúalany alkalmazott ilyen grafikus elemeket. Az általunk ikonikus térképeknek nevezett ábrázolások nem a hagyományos térképrajzolási módszert követik abban a tekintetben, hogy ezeket a részleteket kiemelik a városi térből, így oldva annak homogén jellegét. Amint a példák is mutatják, ezeket a térképeket erőteljes redukció jellemzi, ezek a térdarabkák akár városlogóvá is tömöríthetőek. Tekinthetjük ezeket a város desztillált lényegének, vagy szimbólumainak is, ugyanakkor ezek mindegyike bemutatásra érdemes, Pécs egyediségét hangsúlyozó, hordozó vizuális szimbólum. A leggyakrabban felbukkanó ikonikus elem a Gázi Khászim pasa dzsámija, ami valóban Pécs egyik emblémaszerű, ugyanakkor ellentmondásos épülete. A harmincas években rekonstruált épület nem igazán tekinthető török kori műemléknek, jelenleg katolikus templomként funkcionál. Ennek ellenére úgy tűnik, a pécsiek nem kérdőjelezik meg autentikus jellegét, amit egy közelmúltban lezajlott vita - újra felépüljön-e a felújítás előtt még mellette álló harangtorony - is jelzett. Szimbólumértéke azonban nem világos, talán a város időtlenségét, történelmi kötődéseit, kulturális egyediségét kapcsolhatják képéhez a városlakók. Valószínűleg éppen jelentésének meghatározhatatlansága és a környező klasszicista homlokzatú épületekkel ellentétben álló karakteres jellege miatt válhatott a város időtálló szimbólumává. Ugyanakkor jelértéke sem elhanyagolható: sok ábrázoláson a Széchenyi tér helyzetét kizárólag a Dzsámi jelzi és jelöli ki, így tehát a tér egészére is utal. A TV-torony szintén megtalálható a legtöbb ilyen térképen, amit részben térbeli orientációs pontként való használata is magyaráz. Ennél talán lényegesebb, hogy a környezetében található az elhanyagolt állapotban levő Mecseki Kultúrpark (az állatkert, a vidámnak csöppet sem nevezhető vidámpark, séta- és túraútvonalak, sípálya), melyet az interjúalanyok mint pécsi látnivalókat, kirándulóhelyeket rendszerint megemlítenek. A TV torony és környéke a pécsiek számára tehát nem elsősorban valamiféle letűnt technicista korszak jelképe, hanem a város tömegközlekedéssel legkönnyebben elérhető látványossága természeti környezetben, azaz a szabadidő eltöltéséhez kapcsolódó hely-jel. Figyelmet érdemel a Székesegyház gyakori feltűntetése, ami egy évtizeddel korábban valószínűleg kevésbé lett volna ennyire markáns. Értelmezésünk szerint a Dóm a Dzsámitól eltérően inkább a környezetére utal. Előterében található a közelmúltban feltárt és a világörökség részét képező két ókeresztény sírkamra, melyek a leggyakrabban említett pécsi látnivalók közé tartoznak, és a város jelenlegi turisztikai propagandájában központi helyet foglalnak el (óriásplakátokon, illetve az új prospektusok kiemelt helyén találkozunk ábrázolásaikkal). Ennek közvetlen szomszédságában található a Sétatér, xvi ami az utóbbi 5-6 évben kulturális-turisztikai szempontból az egyik legintenzívebben felhasznált terület. Olyan

új és sikeres rendezvények kísérőrendezvényei kapnak helyet szabadtéri színpadán, mint a POSZT és a Pécsi Gasztronómia Fesztivál. A Sétatér átvette a Széchenyi tér korábbi feladatait is, színteréül szolgál a Pécsi Napok nyilvános előadásainak, ide került át a kézműves vásár, a rendezvények idején megjelenő tömeget pedig - júniusban több héten keresztül - kézművesek, kereskedők, pultosok szolgálják ki. A Sétatér egy évtized alatt a tömeg forgatagában való elvegyülés legfőbb terepévé vált, áprilistól októberig nyitva tartó kiülős helyeivel jelenleg tipikus példája a fogyasztás terének, amely egyben a tér fogyasztását is jelenti. A kizárólag az ikonikus térképeken megjelenő 25 emeletes magasház vizuális szimbólumként való felbukkanása az előbbieknél könnyebben értelmezhető: a világ legmagasabb lakatlan lakóépülete az időről-időre felbukkanó megoldási elképzelések ellenére is a város vezetőinek kudarcát testesíti meg. Az épület építésének és utóéletének története valódi városi legenda, azaz elbeszélhető, sztorivá formálható eset, amely szimbólumként akár a városi fejlődés megtorpanását, elakadását, a kiútkeresés kilátástalanságát is szemlélteti. Ritkábban egyéb szimbólumértékű helyek is megjelennek (a Lovasszobor, a Tettye, a havihegyi templom, a kertvárosi panelrengeteg) a személyes kötődések jeleiként, bár szimbólumértékük nem elhanyagolható, a fentiekhez képest kevésbé számítanak kötelező elemnek a városreprezentációban. A várost megjelenítő helyek rendszerének átalakulása személyesebbnek, kevésbé mesterkéltnek tűnik, mint a belváros kurrens bedekkerhez igazodó reprezentációja; spontán folyamatnak tekinthető, mely során egyes, régebben szorosan a városi élethez kapcsolódó terek (a Nádor Szálló, a Balokány liget, a Káptalan utcai szabadtéri színpad) eltűnnek, kiüresednek, és nyomukban új térbeli kötődések jelennek meg. Úgy tűnik tehát, ez a szimbolizációs folyamat kevésbé rendelődik alá a helyi politikai-közéleti diskurzusok és a turizmusipar által termelt szimbolikus ökonómiának. A mentális térképeken megfigyelhető harmadik és egyben utolsó tendencia a városszerkezetre, pontosabban az egyes városrészek reprezentációjára vonatkozik. Azokon a térképeken, melyek a városrészeket is feltűntették, általában 5-10 területtel találkozhatunk, a közvetlen rákérdezés során az interjúalanyok túlnyomó többsége öt városrészt nevezett meg (a lakóhelyválasztás preferenciális sorrendjében: a Mecsek(oldal), a Belváros, a Kertváros, az Uránváros, a Meszes). A belvárost körülvevő három külváros (Budai, Siklósi, Szigeti) kifelejtése, a belvárossal vagy a szomszédos övezetekkel történő összevonása szembetűnő, azaz ezek az elemek a lakosok többsége számára nem szerves alkotóelemei a városnak; nem részei sem az aktivitási, sem az észlelési térnek. A megnevezett területek egyike sem tekinthető homogén lakóövezetnek, xvii ennek ellenére a kiegészítésként adott jellemzésük meglehetősen egységes és konszenzust tükröz. A városszerkezet kognitív reprezentációját két szembeállítás határozza meg: észak (fenn, jó levegő, rend, jólét) és dél (lenn, kosz, rendezetlenség, szegénység) kontrasztja, mely sok hasonló fekvésű városban megfigyelhető; valamint a nyugat-keleti irányban tett különbségtétel (biztonság és tér, illetve veszély és zsúfoltság). Az utóbbi jellemzők a roma lakosság hangsúlyosként érzékelt kelet-pécsi jelenlétéből fakadnak, amely elvezet minket a város bemutatásakor is említett szegráció kérdéséhez. A Meszesként megjelenő terület, melyhez a megkérdezettek többsége a romák jelenlétét társítja, magában foglalja a kelet-pécsi területeket (Meszest, Fehérhegyet, Szabolcsfalut, a Budai városrész és a Siklósi városrész egy részét); határai a belváros szélén kezdődnek, és csak néhány határoló térelem kapcsolódik hozzá. A megfogalmazott véleményeken túl, a szegregációról árulkodik az is, ahogy a térképek rajzolói az említett területek által elfoglalt terület jelentőségét csökkenteni igyekeztek. A Meszest a térképek szélére szorítva, a kérdésekre adott válaszokban leírt méreteinél jóval kisebb területet elfoglalva ábrázolják ekképpen csökkentve jelentőségét. Nem csupán ismeretlen, vagy leértékelt területről van szó, hanem veszélyesnek ítélt és ezért a városi tértől elkülönített, a városképből kirekesztett övezetről. A városi térrel kapcsolatos attitűdök tehát megelőlegezik a további gettósodást a kelet-pécsi övezetben.

Következtetések A vizsgálat tükrében a kutatás kezdetén megfogalmazott hipotéziseinket részben el kellett vetnünk, részben pedig át kellett alakítanunk. Tapasztalataink a következőkben összegezhetők: (1) A fogyasztás új típusú terei alapvetően nem alakították át a város észlelt térszerkezetét, a fiatalabb generáció számára sem jelentenek jelentős orientációs támpontokat. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy a városlakók kognitív térképeinek ne képeznék szerves részét. Arról lehet inkább szó, hogy a városlakók ezeket a tereket Marc Augé kifejezését kölcsön véve - nem-helyként kezelik, olyan térként, mely nem része, csupán függeléke a városnak. A tér észlelésében betöltött pontos szerepükre részben az interjúszituáció átalakításával, részben kifejezetten az ezeknek a tereknek a használatára irányuló kérdésekkel szeretnénk fényt deríteni a későbbi vizsgálatokban. (2) A nem belvárosi városközpontok szerepe leértékelődik, használatuk pusztán funkcionális jellegűvé válik. A belvárosi tér ezzel szemben sűrűsödik, alapvető szervező eleme a bemutathatóság és a látvány. Bemutatása a turista perspektívája mentén épül fel, mely szorosan kapcsolódik az itt megrendezett fesztiválok eseményeihez; egyes elemeiben tetten érhető a városmarketing üzeneteinek fenntartások nélküli elfogadása. A mindennap megtapasztalt közvetlen környezet - az otthon és a munkahely leértékelődésében felfedezhetjük a privát és nyilvános terek fokozódó szembenállását is. (3) A térképeken megjelenő helyek és a város térstruktúrája nem mutat markáns különbségeket az egyes városrészek lakóinak esetében, eltéréseket a városszerkezet észlelésében és az ahhoz kapcsolt attitűdökben találhatunk. A város legértékesebb térszelete minden társadalmi csoport számára a belváros. A város megítélésében ugyanakkor a belvárosi és belváros környéki lakosság véleménye a legkevésbé kedvező: ők gyakrabban látják leszakadónak, kicsinek, unalmasnak, rendezetlennek, barátságtalannak Pécset, és körükben nagyobb erről a konszenzus, mint a város külső kerületeiben élők esetében. Számos részlet arra utal, hogy a várossal kapcsolatos attitűdök tekintetében ez a legfontosabb véleményformáló csoport, melyhez a többi csoport tudattalanul is alkalmazkodni igyekszik. A tapasztalatok értékelése A mentális térképezés módszere ma is jelentős szerepre lenne hivatott a hazai városkutatásban, jelentősebb eredményeket azonban csak longitudinális vagy összehasonlító vizsgálatokban kaphatunk. A pécsi adatközlők térképeinek térábrázolása a város méreteiből fakadóan erősen redukált, bemutatásának kereteit a turisztikai reprezentáció szolgáltatta. A sugallt értelmezési keret részben tompítható volt az interjúk során közvetett módon gyűjtött adatokkal, valószínű, hogy a térképrajzolási feladat megfelelő kontextualizálása több, ettől eltérő ábrázolást is előhívhatott volna. Kezdetben kísérleteztünk a hipotetikus útvonalelbeszélés beemelésével is, az interjúalanyok többsége ezzel szemben elutasító volt. A navigációs feladatok talán pontosabb és részletesebb térképeket eredményeztek volna, azonban számunkra úgy tűnik, hogy csak valós közegben termékenyek. A részletesebb elemzés lehetőségeivel kecsegtet a mintavétel reprezentatívvá tétele, ami a válaszadási hajlandóság és az egyes beszélgetések viszonylagos hosszúságának ismeretében csak a nagyobb volumenű vizsgálat során tűnik kifizetődőnek. A torzulásokat kompenzálhatja némileg a térinformatikai alkalmazások használata, melyek segítségével az egyes városrészek, illetve a kutató által fontosnak vélt csoportok eredő mentális térképei is létrehozhatók. A továbbiakban célunk egy ilyen feldolgozási eljárás kidolgozása, ez segítheti a később gyűjtött adatokkal való összevetést is. Az új típusú, ikonikus térképek elemzésekor másfajta eljárásokat kell követni, mint a klasszikus elmélet által leírt típusok esetében. Ezek interpretációja során nem a bejárhatóság, áttekinthetőség, a térszerkezet, az arányok és irányok torzulása játszik szerepet, hanem a szimbólumok értelmezése, ami az intenzívebb etnográfiai interjúmódszer alkalmazását igényli. Jelen kutatás egyik deficitje, amit már sajnos késő pótolni, hogy nem törekedtünk a