Észak-Erdély kérdése Románia külpolitikájában 1940 1944 között Előadásom elsősorban román szemszögből, továbbá a politika- és az eszmetörténet oldaláról közelíti meg az 1940 1944 közötti észak-erdélyi kérdést. Azt vizsgálom, melyek voltak a hatalmon lévő román politikai elit főbb nemzetpolitikai elképzelései, és miként alakultak a bukaresti külpolitika Észak-Erdéllyel kapcsolatos tervei. Ezt követően említést teszek a második világháború alatt született legfontosabb román lakosságcsere-tervről, mint az erdélyi kérdés megoldásának, a homogén román nemzeti állam megteremtésének egyik eszközéről. Röviden kitérek az Antonescu-rezsim béke-előkészítő tevékenységére, arra, miként jelentkezett ebben Észak-Erdély kérdése. Végül összehasonlítom egymással az Erdély jövőjére vonatkozó, 1940 1944 között született magyar és román stratégiai elgondolásokat. 1. Elsőként lássuk a hatalmon lévő román politikai elit legfontosabb nemzetpolitikai elképzeléseit, és azt, miként alakultak a bukaresti külpolitika Észak-Erdéllyel kapcsolatos tervei. Tudvalevő, hogy 1940 nyarán, a gyökeresen megváltozott európai nagyhatalmi viszonyok egyik következményeként, Nagy-Románia szétesett. Alig több mint két hónap alatt, június 28- a és szeptember 7-e között az ország elveszítette területének és lakosságának mintegy harmadát. II. Károly király megalázó körülmények között, katonai ellenállás nélkül engedte át előbb Besszarábiát és Észak-Bukovinát a Szovjetuniónak, ezt követően Észak-Erdélyt Magyarországnak, majd Dél-Dobrudzsát (az ún. Kadrilatert) Bulgáriának, holott a bukaresti propaganda két évtizeden át sulykolta az egy barázdát sem vissza! jelszót. A súlyos területi veszteségek egyöntetű elkeseredéssel és felháborodással töltötték el a román társadalmat. A legtöbben nemzeti tragédiaként fogták fel Nagy-Románia váratlan összeomlását, főleg a román nemzet bölcsőjének tartott Erdély egy részének az elvesztését. Az országban hatalmi harc robbant ki, melynek következtében a Berlin által támogatott Ion Antonescu tábornok teljhatalmú államvezetőként került az ország élére. A mintegy négy éven át tartó Antonescu-rezsim idején a legfontosabb közvéleményformáló nemzeti ideál a megcsonkított határok (és ezzel együtt a nemzet önbecsülésének) helyreállítása volt, elsősorban Észak-Erdély mindenáron való visszaszerzése révén. A területi revízió, ezzel összefüggésben pedig a Szovjetunióval és Magyarországgal szembeni reváns eszméje hatotta át a politikai elit képviselőinek gondolkodását is. A második bécsi döntés semmissé tétele, ideológiai meggyőződéstől függetlenül, az összes román pártnak, politikai csoportosulásnak (a szélsőbaloldali kommunistáktól a szélsőjobboldali Vasgárdáig) közös célja volt; ez képezte a fő törekvését a hatalmon lévő, németbarát irányzatot követő politikai elitnek, akárcsak a Iuliu Maniu vezetése alatt álló angol- és franciabarát polgári ellenzéknek. Mindezek alapján érthető, hogy az 1940 1944 közötti román külpolitika legfőbb célját a területi integritás helyreállítása, elsősorban Észak-Erdély visszaszerzése képezte. A hatalmon lévő román politikai elit Románia helyét a vizsgált időszakban egy német dominanciájú Európában, a német élettér keretében képzelte el. E politika legfőbb exponensei Ion Antonescu miniszterelnök és helyettese, Mihai Antonescu voltak. Elsődleges céljukat a fenyegető szovjet veszély elhárítása, valamint Észak-Erdély visszaszerzése képezte. Ion Antonescu mély meggyőződéssel hitte: a Hitlerhez való hűsége jutalmaként végül visszakapja tőle Észak-Erdélyt. Ez a hamis illúzió, továbbá Besszarábia és Észak-Bukovina visszaszerzésének, valamint a szláv veszély leküzdésének az igénye motiválta külpolitikáját. Bukarest felkészült arra az eshetőségre is, hogy nem diplomáciai, hanem fegyveres úton szerzi vissza Magyarországtól Észak-Erdélyt, az európai háború végeztével. Több alkalommal is hangzatosan kijelentette: számunkra a magyar kérdés nem probléma; mert ha 16 000 000
2 román nem lesz képes kiszabadítani a rabszolgaságból az Észak-Erdélyben maradt 1 200 000 románt, vesszen el a 16 000 000 román. Az államvezető utasítására vezérkari szinten egyébként már 1941 őszétől elindult a tervezés egy esetleges magyar támadás kivédésére, illetve Észak-Erdély fegyveres visszavételére. Az 1944. augusztus 23-i fordulat így nem érte felkészületlenül a román hadsereget, hiszen készen álltak már a részletes katonai tervek az észak-erdélyi bevonulásra. 1942 őszén, a sztálingrádi ütközet nyomán félfordulat következett be a román külpolitikában: a fő cél továbbra is Észak-Erdély visszaszerzése és a szovjet fenyegetés kivédése maradt, ugyanakkor Mihai Antonescu közvetítésével (különböző titkos csatornákon keresztül) az államvezető megpróbálta felvenni a kapcsolatot a szövetséges nyugati hatalmak képviselőivel, abban a reményben, hogy majd az ő segítségükkel sikerül megvalósítani a területi revíziót. 2. A továbbiakban azt vizsgáljuk, hogy a diplomáciai és katonai eszközök mellett milyen egyéb lehetőségekkel számolt a hatalmon lévő román politikai elit az erdélyi kérdés hosszabb távú megoldását illetően. A Hitler által uralt Európában divatosnak, modernnek számított az etnikailag homogén nemzeti államok létrehozására való törekvés. A két Antonescu kiforrott, koherens eszmerendszerrel rendelkezett e téren. Ideológiájuknak három alappillére volt: a szélsőséges nacionalizmus, a xenofóbia és a rasszista antiszemitizmus. Az egyik legfontosabb távlati céljuk nekik is a homogén nemzeti állam létrehozása volt, az összes nem román lakos eltávolítása az országból. Románia etnikai egyneműsítését részben a szomszédos országokkal eszközölt lakosságcsere révén kívánták volna megoldani, ha pedig ez nem volt lehetséges mint például a cigány és a zsidó népesség esetében, úgy Transznisztriába irányuló, egyoldalú kitelepítést, deportálást hajtottak végre. Az átfogó lakosságcserét, amelynek fontos része lett volna a magyar román lakosságcsere is, Nagy-Románia helyreállítása, Észak-Erdély visszaszerzése után valósították volna meg, az erdélyi kérdés végleges lezárásaként. Elméleti téren Romániában az 1930-as évektől kezdve a lakosságcsere-gondolat egyik legfőbb képviselője Sabin Manuilă, a neves román demográfus, a román Központi Statisztikai Intézet egykori igazgatója, Ion Antonescu személyes jó ismerőse volt. Manuilă 1941 őszén egy részletes tervezetet állított össze a magyar román viszály végleges rendezéséről, a lakosságcsere romániai alkalmazási lehetőségeiről, amelyet az év október 15-én megküldött Antonescunak. Mivel Manuilă a tervezetet az államvezetővel történt egyik találkozóját követően állította össze, az fő vonásaiban feltehetően Antonescu nézeteit is tükrözte. A tervezetet az elmúlt évek során Sorina és Ioan Bolovan, valamint Viorel Achim román történészek ismertették a szakirodalomban. Tekintsük át mi is a dokumentum főbb pontjait. Szerzője, Sabin Manuilă az 1940 előtti román határokból indult ki, s az elérendő fő cél szerinte az etnikailag homogén Románia létrehozása. Ennek érdekében az összes centrifugális szándékú kisebbséget a jövő román Romániájából át kell helyezni a határokon túlra, s az országba hozni az összes vér szerinti románokat, legyenek azok bárhol, s meg kell húzni a román Románia, az örök Románia új határait, hogy a politikai határok pontosan megfeleljenek az etnikai határoknak. A centrifugális kisebbségektől (magyarok, oroszok, ukránok, bolgárok, szerbek) a több lépcsőben végrehajtandó, teljes és kötelező lakosságcsere révén kell majd megszabadulni. Ennek során Nagy-Románia területéről 3,5 millió lélek távozna, és mintegy 1,6 millió román érkezne. Ami az erdélyi magyarokat illeti, ők részben a Bácskába és a szerb Bánátba, részben a Nagyszalonta Nagyvárad Szatmárnémeti sávba, a székelyek pedig Kárpátaljára költöznének a rutének helyébe, akiket viszont Ukrajnába telepítenének. Kompenzációként a romániai magyarok áttelepítéséért, Magyarország megkapná a szerb Bánátot, Temes-Torontál 2
3 megye északnyugati szögletét, illetve Nagyszalonta, Nagyvárad, Nagykároly és Szatmárnémeti városokat, Romániáé lenne viszont Békéscsaba. A magyarok, illetve a többi kisebbség áttelepítésével egy 91%-os román nemzetállam jött volna létre, amelynek területe nagyjából 5000 km 2 -rel kisebb az 1939-es Nagy-Románia területénél. A fent vázolt elképzelés, mint említettük, beleillett a koreszmékbe. Hibáznánk, ha pusztán a nemzetiszocializmus faji alapú ideológiájának román változatát látnánk benne, hiszen a kizárólagosságon, az intolerancián alapuló gondolkodásmód nemzetiségtől függetlenül az Erdélyben élő, ún. egyszerű emberek gondolkodását is megmérgezte ebben az időben. Jellemző, mit ír Sztankay Zoltán brassói magyar kir. konzul egy 1941. évi jelentésében: a három erdélyi nemzet (magyar, szász, román) fiatalsága a koreszmék, a türelmetlen nacionalizmus hatása alatt áll, és át nem hidalható űr tátong közöttük. Szerinte a nemzetiszocialista eszmék befolyása alatt álló szász fiatalság kitelepítené Dél-Erdélyből a románokat, ugyanezt tennék a dél-erdélyi magyarok közül is sokan, ha Dél-Erdély visszakerülne Magyarországhoz, míg a vasgárdista hatás alatt álló román fiatalok lemészárolnák a magyarokat ugyanúgy, mint sok zsidót Romániában. Ami a magyar kormányt illeti, nem tudunk arról, hogy az erdélyi kérdés megoldásaként tervbe vette volna a lakosságcserét. Amidőn Werth Henrik magyar vezérkari főnök 1941. augusztus 19-én egy memorandumában azt javasolta, miszerint az ezeréves magyar határokon belül telepítsék ki az összes szláv és román lakost, hogy a Kárpát-medence kizárólag a magyarság élettere legyen, Bárdossy László miniszterelnök ezt határozottan elvetette, kivihetetlennek és károsnak minősítve az ötletet. Román részről viszont s ez kevésbé ismert még egy, szintén megvalósulatlan lakosságcsere-ötlet is felmerült két évvel később, 1943 szeptemberében, igaz, nem Erdéllyel kapcsolatban. Ez egy román orosz ukrán lakosságcsere lett volna, amelynek során ha megvalósul összesen mintegy 400 ezer oroszt és rutént telepítenek az észak-besszarábiai és észak-bukovinai, valamint a Duna torkolatánál lévő kompakt szláv területekről a Dnyesztertől keletre, helyükbe pedig ugyanennyi románt hoznak: 250 ezret Transznisztriából, 150 ezret pedig a Bugtól keletre fekvő területekről. A területi kérdésekkel kapcsolatos román tervek, köztük a lakosságcserék gondolata azonban, úgy tűnik, nem illettek bele a hosszú távú német elképzelésekbe. 1941 második felében bizonyos német körökben, sőt magában Hitlerben is, felmerült a terv, hogy Románia korlátlan módon terjeszkedjen kelet felé, az erdélyi románsággal népesítve be a területek egy részét. Mivel a terv elfogadása gyakorlatilag Erdély feladását jelentette volna, a bukaresti vezetés határozottan elutasította azt. Ion Antonescu szavai szerint a románok nem nézhetnek Kelet felé, és nem fordíthatnak hátat a Nyugatnak. Többször is kijelentette: Észak-Erdélyért cserében húsz Transznisztriát sem fogadok el. A német vezetés viszont nem mondott le az elképzelésről, mert 1941 októberében Martin Luther birodalmi külügyi államtitkár nem hivatalosan közölte a román követtel: a magyar román ellentétet nem lehet lakosságcserével megoldani, ellenben meg lehetne vizsgálni, hogy a magyarok által elfoglalt Erdélyből a Dnyeszteren túlra telepítsék a román lakosságot, keleten kártalanítva Romániát. Észak- Erdélyben egyébként bizalmas jelentések szerint a német és a román lakosság körében is azt híresztelték, hogy a szovjetellenes háború végeztével az erdélyi románságot részint Besszarábiába, részben pedig a Dnyeszteren túlra fogják áttelepíteni. Nem tudjuk, mi volt Hitler valódi szándéka Erdéllyel, de ismerve az ún. nagytérgazdaságra vonatkozó különféle német elképzeléseket, egy esetleges német háborús győzelem esetén sem a román, sem a magyar fél nem sok jóra számíthatott volna. 3. Röviden szóljunk arról is, miként jelentkezett Észak-Erdély kérdése az Antonescurezsim békeelképzeléseiben, béke-előkészítő tevékenységében. 3
4 A módszeres román béke-előkészítő tevékenység 1942 nyarán vette kezdetét. Irányítója Mihai Antonescu volt, aki 1942. június 16-án megalakította az ún. Béke irodáját. Ekkor elhangzott hosszú beszédében így indokolta lépését: a háború egyelőre nem nyújt semmiféle kedvező békeperspektívát, de egyszer majd eljön a béke, ezért kötelességének érzi a dokumentációs anyag előkészítését. Melyek voltak a román béke-előkészítés főbb jellemzői? A legfőbb célkitűzés természetesen Erdély etnikai, történelmi, gazdasági egységének a propagálása volt. Erdély egységének ez a gondolata kell a tájékoztató, propaganda-tevékenységünk és politikai állásfoglalásunk alapját képezze mondta Mihai Antonescu. Az erdélyi kérdést két perspektívából kellett megközelíteni: egyrészt a negatív, magyarellenes propaganda, másrészt a pozitív anyaggyűjtés szemszögéből. Mihai Antonescu nagy súlyt helyezett a magyar kétértelműség leleplezésére, Romániát ugyanakkor úgy volt célszerű bemutatni, mint az európai rend és újjáépítés tényezőjét. Kiemelt figyelmet kapott a második bécsi döntés utáni események feldolgozása, az észak-erdélyi románság sérelmi anyagának összegyűjtése és rendszerezése, annak bizonyításaképpen, hogy a magyaroknak kisebbségeket átengedni nem lehet. A konkrét határkérdéseket illetően, Mihai Antonescu álláspontja 1942-ben a következő volt. A már említett, június 16-i beszédében kijelentette: Romániát etnikai határok közé kell helyezni, mint mondta, elsősorban az Erdély földjéhez való jogaink helyreállításával. Minden más határkérdést ennek rendelt alá. Kijelentette: Románia nem akar a Dnyeszteren túli, tehát a keleti határkérdésben véleményt nyilvánítani mindaddig, amíg nem ismeri meg a döntést Erdély kérdésében, illetve addig, amíg meg nem oldják az orosz kérdést a békekonferencián. Besszarábiát és Észak-Bukovinát az etnikai határokon belüli Románia szerves részének tekintette, Transznisztriát viszont Észak-Erdélyért cserébe valószínűleg egy jövőbeli alku tárgyának tartogatta a békekonferenciára. A béke-előkészítő munkába bekapcsoltak pártállástól függetlenül minden olyan román tudóst, közírót vagy gazdaságpolitikust, aki egyetértett az Antonescu által megfogalmazott nemzeti célkitűzésekkel. A közreműködők többsége 1944. augusztus 23-át követően is folytathatta munkáját, biztosítva ezzel a békekonferenciára való román felkészülés folytonosságát. A cél a román átállást követően is főleg annak bizonyítása volt, hogy Közép- Európa békéjének előfeltételét a trianoni határok képezik. 4. Előadásunk végén hasonlítsuk össze egymással az Erdély jövőjére vonatkozó, 1940 1944 között született magyar és román stratégiai elgondolásokat. A bukaresti kormányzat legfőbb célját, mint láttuk, Észak-Erdély visszaszerzése képezte, ezt szolgálták nemzetiségpolitikai elképzelései is: az észak-erdélyi románság megtartása és lehetőség szerinti megerősítése, valamint Dél-Erdély megtisztítása a magyaroktól. A magyar kormányzat viszont a második bécsi döntést a trianoni békeszerződés részbeni orvoslásaként fogta föl, olyan végleges impériumváltásként, amelyet Románia is elfogadott és aláírt. Ebből következőleg olyan intézkedések megtételére törekedett, amelyek szerinte az észak-erdélyi magyarság által korábban elszenvedett igazságtalanságok és jogtalanságok részbeni reparálására adtak módot, helyreállítva úgymond a nemzetiségek közötti igazságos egyensúlyi helyzetet. Az 1940 őszén körvonalazódott román külpolitikai iránynak megfelelően, Bukarest egyre nyilvánvalóbban annak igazolására törekedett, hogy a bécsi döntés lényegében érvénytelennek tekinthető, mivel a magyar fél folyamatosan megszegi az előírásait. Ezzel összefüggésben a román kormány lépten-nyomon érzékeltetni akarta a tengelyhatalmak előtt a bécsi döntés abszurditását. Mihail Sturdza külügyminiszter azt javasolta: semmi ne köttessék véglegesen Magyarországgal, hagyjunk minél több időt eltelni, hogy megmutathassuk a Bécsben előidézett helyzet gazdasági és földrajzi abszurditását. 4
5 A gazdasági nyomásgyakorlás már közvetlenül a bécsi döntés után is a román politikai eszköztár részét képezte Magyarországgal szemben. Ennek lényegét 1940. október 4-én Gheorghe Crutzescu budapesti román követ is felvázolta. Eszerint a kellő időben alkalmazott gazdasági nyomásgyakorlással Bukarest meg tudja bizonyos mértékig akadályozni a magyarokat abban, hogy románellenes akciójukban túllépjenek bizonyos határt. Minden jövendőbeli egyezményt javasolta Crutzescu, amely megkönnyíti majd a magyaroknak az átmenő forgalmat a Kolozsvár Marosvásárhely vasútvonalon, megkönnyíti a városok és ipari üzemek ellátását román kőolajjal, Kolozsvár ellátását a mi földgázunkkal stb., természetesen rövid távra kell megkötni, megadatva nekünk bármikor a visszavonás vagy a módosítás lehetőségét. Ugyanilyen természetű intézkedés [lehetne L. B. B.] például a Székelyföldre néző határok lezárása, amelynek következménye az egész térség megfojtása, stb. Ion Antonescu is tudatában volt a gazdasági nyomásgyakorlás fontosságának, és kezdetektől fogva alkalmazta ezt az eszközt. 1940 őszén úgy határozott, hogy a politikai kérdések elsőbbséget élveznek az egyéb természetű kérdésekkel szemben, és addig, amíg a Magyarországon lakó románok nem kapnak statútumot, Magyarországnak nem adható semmiféle gazdasági vagy pénzügyi kedvezmény. A magyar kormánynak azonban nem volt szándékában statútumot, azaz politikai és területi autonómiát adni az észak-erdélyi románok számára. Magyar szemszögből e román igény csupán átlátszó taktika volt, és Csáky István külügyminiszter szavaival a románok azért akartak kisebbségi szerződést kötni, hogy ezzel konszolidálják 22 éven át elkövetett gaztetteiket és ilyen egyezmény megkötése után a többi, reájuk részben terhes tárgyalásokat kényelmesen végletekig kihúzni. Mi abból indulunk ki, hogy az 1918-i állapotot, és nem az 1940-ik évi helyzetet rögzítsük le összegezte néhány évvel később Ghyczy Jenő, a külügyminiszter akkori állandó helyettese. Ebben a keretben, a fenti megszorításokkal kell értelmeznünk Teleki Pál miniszterelnök Szent István-i nemzetpolitikai elképzeléseit is. Látnunk kell, hogy Teleki elgondolásai az észak-erdélyi románsággal szemben jogkorlátozó, az ottani magyarokkal szemben pedig jogkiterjesztő jelleget öltöttek. Összegezve: az 1940 1944 közötti magyar román viszony elsősorban Észak-Erdély kérdése miatt az ún. nulla összegű játék dinamikáját követte, ahol a megbékélés, a kompromisszum szinte lehetetlen volt. Valeriu Pop meghatalmazott miniszter, Ion Antonescu államvezető bizalmasa 1941 februárjában az alábbi szavakat vetette papírra. Románia és Magyarország között valóságos idegháború zajlik. Az fogja hamarabb elveszíteni a harcot, aki hamarabb elveszíti a türelmét. Valeriu Pop akkor még nem láthatta előre, hogy az idegek háborújának kimenetelét Erdély kérdésében legalábbis a második világháborút követően a győztes nagyhatalmak döntik majd el. * L. Balogh Béni 5