História 2000-0910
História 2000-0910 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.
Tartalom 1.... 1 1. Európa tegnap és ma... 1 2. Képek... 1 2.... 4 1. A világ a huszadik század elején... 4 2. Képek... 7 3.... 9 1. Az OsztrákMagyar Monarchia... 9 2. Képek... 13 4.... 19 1. A "morganatikus" házasság... 19 2. Képek... 19 5.... 21 1. A véderõvita... 21 2. Képek... 21 6.... 22 1. Magyarország a századelõn... 22 7.... 25 1. A német állami egység fénykora... 25 2. Képek... 28 8.... 32 1. Munkásság és munkásmozgalom... 32 2. Képek... 36 9.... 40 1. Sikeres felzárkózás Európa peremén... 40 2. Képek... 41 10.... 43 1. Motorizáció a századfordulón... 43 2. Képek... 46 11.... 49 1. Gyártók és modellek... 49 2. Képek... 49 12.... 52 1. Francia századforduló... 52 2. Képek... 55 13.... 58 1. A párizsi világkiállítás, 1900... 58 2. Képek... 58 14.... 63 1. A második újkori olimpia... 63 2. Képek... 63 15.... 65 1. A köztársaság próbakövea Dreyfus-ügy... 65 2. Képek... 65 16.... 67 1. Olaszország a századfordulón... 67 2. Képek... 68 17.... 72 1. A viktoriánus Anglia... 72 2. Képek... 77 18.... 83 1. A cserkészmozgalom... 83 2. Képek... 83 19.... 84 1. Európa "keleti kapuja"... 84 2. Képek... 86 iii
História 2000-0910 20.... 90 1. A Balkán a századfordulón... 90 2. Képek... 94 21.... 100 1. Ifjútörökök... 100 22.... 101 1. Oroszország, 1900... 101 2. Képek... 105 23.... 111 1. Orosz külpolitika a Távol-Keleten... 111 2. Képek... 111 24.... 112 1. A Lengyel Fõkormányzóság... 112 25.... 113 1. Az oktatás tömegessé válása... 113 2. Képek... 115 iv
1. Európa tegnap és ma GLATZ Ferenc Európa tegnap és ma Az európai kontinensen élő népek jövője az új világrendben... Amikor megszűnt a kelet nyugati katonai, politikai és gazdasági vetélkedés. Amikor a világpolitika egypólusú lett... Amikor új típusú érdekellentétek uralják el a nemzetközi hatalmi vetélkedéseket. Már nem a zsidó keresztény kultúrkörön belüli politikai-katonai rivalizálás áll a világpolitika tengelyében. A Szovjetunió vereséget szenvedett, nem a hagyományos katonai harctéren, nem látványos katonai csatában, hanem a technikai-ipari versenyben. Amely teljesítőképességét legalább úgy megviselte, mint egy háborús katasztrófa. Most új ellentétek keletkeznek: közírók, történészek a civilizációk közötti várható összeütközésről beszélnek, amely egyelőre békés verseny formájában jelentkezik. A zsidó keresztény civilizáció immáron egyedüli vezető hatalmát, az amerikait, a különböző keleti (arab, kínai, japán) kultúrák veszélyeztetik. Úgymond... tesszük hozzá mi, mert egyáltalán nem vagyunk biztosak abban, hogy feltétlenül állami-politikai összeütközésekhez fog vezetni a Földgolyó eddigi perifériáinak technikaicivilizációs emelkedése. Félünk attól, hogy az amerikai-atlanti államrendszerek vezetőinek hagyományos gondolkodása keres újabb ellenségeket, fest létüket veszélyeztető ellenségképeket elénk. És azt sem zárjuk ki: e hidegháborús gondolkodású politikai erők, talán velük összefonódott katonai-technokrata rétegek napi anyagi érdekeit fogalmazzák meg. Az arab térség, Kína, Japán, India, Afrika civilizatórikus, technikai emelkedése szerintünk nem feltétlenül veszélyezteti az eddig a zsidó keresztény kultúrkörben élt népeket. Sem az atlanti, sem az európai térségben élő társadalmakat. De azt mi is látjuk: új típusú versenyhelyzet alakult ki. A katonaitechnikai alapon és ezzel állami alapon nyugvó ellentéteket felváltotta a gazdasági civilizatórikus verseny. Az új típusú verseny színtere: az új technika az informatika, az új közösségteremtő erők, az új érintkezéskultúra, amelyet a telefónia, az elektronikus posta, hír- és információáramlás, a tudás demokratizálása, az emberi munkaerő és ismeretáramlás szabadsága hozott ránk. És amely a világ minden sarkában felszabadítja az emberi nem éltető erejét: a kíváncsiságot. Az európai kontinens népeinek a millennium új kihívásokat hozott. A magyar állam ezeréves évfordulójára taglaljuk nemzeteink múltját. Minden nép múltját, amelyik itt élt velünk együtt: hol egy államkeretben, hol darab-államokban. Mint ma. De a millenniumon többre kell a történésznek vállalkoznia, mint saját nemzeti múltjának idézése. (Ezt is megtesszük.) Fel kell villantania azt az időt, amikor az európai kontinens népeinek technikai-szellemi civilizációja valóban a világ élén állott. A múlt század fordulóját. Amikor az európai világ szintén évszázadfordulót ünnepelve elégedett volt a maga sikereinek taglalásával. És félő, hogy ma is ebben az önelégültségünkben festett Európa-kép lóg falainkon. Vagy látva az amerikai, közel- és távol-keleti kultúrák dinamizmusát Európa-pesszimizmus vesz rajtunk erőt... A História a múltat azért idézi, hogy szórakoztasson: megmutassa az emberi alkotó tevékenység sokszínűségének történelmi csodáját. De a História a múltat azért is idézi, hogy elgondolkodtasson. Múltról, jelenünkről. Európa a csúcson, Európa a múlt századfordulón. Ez a jelen kettős-szám tematikája. Azután az év során bemutatjuk a kortárs-civilizációk államait: a múlt századforduló Kínáját, Japánját, Indiáját, Afrikáját, Amerikáját, Ausztráliáját. Amely földrészeket, államokat sajnos a kortárs európai talán kevésbé ismert. És ezért kovácsolt rossz európai politikát, rossz jövőt, nekünk szomorú jelent. És amely önközpontú jelent és történetszemléletet minél gyorsabban el kell felejteni. És minél többször tekinteni körül a világban. Hogy lássuk reális esélyeinket: történészek, mérnökök, politikusok egyaránt. 2. Képek 1
2
3
1. A világ a huszadik század elején PÓK Lajos A világ a huszadik század elején Európa vezető szerepe Európából nézve amely a felvilágosodás, az első ipari forradalom, sőt bizonyos mértékig a reneszánsz óta 1914-ig a leghatékonyabb kultúra, civilizáció szülőföldje és terjesztője volt a többi földrész civilizációja, kultúrája muzeális világnak, egzotikus állóvíznek, szellemileg és társadalmilag erőtlennek, mérhetetlenül elmaradottnak látszik. A Földön 1900-ban kb. 1,6 milliárd ember él, Európa 400 milliós lélekszámmal viszont egynegyede sem volt a Föld lakosságának. Mégis többnyire innen indulnak el, itt születnek az emberi lét időszerű lehetőségeit művészettel és tudománnyal diagnosztizáló gondolatok, az új termelőeszközök és fegyverek, a kreatívabb gazdasági módszerek. Politika, társadalom Európában működik az a politika is, amely a 19. század végétől növekvő mohósággal tekinti magát az egész Föld lehetséges birtokosának Ázsia, Afrika népeinek értékeit pedig profitforrásnak, földjüket fontos nyersanyagok lelőhelyének, lakosságukat felvevőpiacnak. A világpolitika középponti problémája: a világ felosztása újra és újra, főképp ama európai országok között, amelyek megerősödve kerülnek ki az ipari, technikai fejlődésből és a 19. század háborúiból. A kor legnagyobb hatalma, a tengerek ura: Anglia. Az angol királynak Anglia határain kívül 400 millió alattvalója van. Gyarmatainak területe 1914-ben 33,5 millió km2, és ebből 11 millió km2 az utolsó negyedszázad gyarapodása. A világ egyharmada a brit koronáé. Franciaország, Németország, az Egyesült Államok és Japán gyarmatainak összes területe 14 millió km2. 1870-ig az európai szárazföld vezető hatalma Franciaország. De Németország háborús győzelme 1870-ben a porosz francia háborúban, a német egység megteremtése és Németország hirtelen kibontakozó, szédületes iramú gazdasági fejlődése háttérbe szorítja Franciaországot. Többnyire sikeres katonai kísérletek nyomán a Föld még felosztható területeiből új gyarmatok lesznek. Egy ideig Dél-Afrika is angol gyarmat; Kongó a belgáké. A németek Afrikában és az óceániai szigetvilágban jutnak az igényeiknél kisebb területekhez. Sikertelen kísérlet az olaszoké, akik vereséget szenvednek az abesszin csapatoktól. Később azonban kárpótlásként megkapják a bomló Oszmán Birodalomból Líbiát és a Dódekanészoszt. A kor jellegzetes figurája Cecil Rhodes, aki Angliának megszerzi Dél- Afrikát, miközben ő maga is a kor egyik leggazdagabb embere lesz; vagy éppen az Egyesült Államok elnöke, Theodore Roosevelt (1901 1909), aki megszállja Kubát, a Panama-földszorost, és Dél- Amerikát az USA piacává teszi. Hódítani, felfedezni, veszélyekkel szembeszállni, civilizálni, ez a feladat, ez ad az életnek férfias értelmet vallotta az amerikai elnök. Az az angol író (Cecil Rhodes barátja) pedig, akinek a hazafias küldetéstudattól túlcsorduló lírája és a fehér ember erejét, fölényét hirdető indiai elbeszélései, regényei leginkább őrzik a kor angol tudatát, atmoszféráját, Rudyard Kipling volt. A világgazdaság kialakulása A nagy gyarmatosító országokban koncentrálódik a termelés; növekvő tőkeexportjuk politikai erővé is válik. Az ipari termelés az első világháború előtti negyedszázadban több mint háromszorosára nő a világon. Nagy vasútépítések is folynak. (1914-ben már több mint egymillió kilométer vasút volt a Földön.) A szénbányászat több, mint egymillió tonna szenet hoz felszínre. A világ acéltermelése megközelíti az évi 50 millió tonnát, meggyorsítva a gépgyártást is. Az új energiaforrások, az olaj és az elektromosság összehasonlíthatatlanul hatékonyabbak a korábbinál. A vasút elterjedése, új vízi utak építése, a tengeri hajózás tonnatartalmának rohamos emelkedése oldja meg a szállítási problémákat. Az a fogalom, hogy világgazdaság, a 20. század elején születik meg. 4
A világgazdaság kialakulásához vezető út a nemzeti gazdaságok folyamatos összefonódásával kezdődik. Az egyes országok technológiai és nyersanyag-ellátási feltételei, piaci lehetőségei eltérőek, s a különbségekből adódó problémák megoldása a kereskedelem feladata. Ehhez azonban a kereskedelem minél nagyobb szabadságát, a védővámok, a protekcionizmus háttérbe szorítását kell elérni. A modern nagyipari vállalatok tömegtermelésre rendezkednek be, és saját nemzeti piacaik korlátozott felvevőképessége nem akadályozhatja termelésük növekedését. A századfordulótól az első világháború kitöréséig legalább kétszeresére nő a világkereskedelmi forgalom. Az egyes államok részvétele a világgazdaságban pedig már 1900-ban jelzi nemcsak gazdasági erejüket, hanem katonai lehetőségeiket is: Nagy-Britanniáé 18%; Franciaországé 7%; Németországé 16%; Oroszországé 6%; az USA-é 36%. Időleges stagnálások, gazdasági válságok ellenére a fejlődés lendülete rendkívüli erejű, főképp amikor kibontakozik az európai nagyhatalmak fegyverkezési versenye. A fellendülés azonban ekkor sem terjed ki egész Európára. Éppen ebben a másfél évtizedben alakulnak ki jelentős különbségek például Oroszország, Spanyolország, valamint Anglia, Franciaország és Németország között. A mai szóval modernizációnak nevezett politikai-gazdasági reformkísérletek megindulnak már a század elején a legelmaradottabb országokban (Oroszországban 1905 után, az akkor még világpolitikai tényezőnek számító Törökországban 1908-ban) egyelőre nem sok eredménnyel. Közvetlenül az első világháború után Japán először mutat majd példát sikeres, lendületes modernizációra. Európa arcát, társadalmi és kulturális folyamatait is nagyon különböző módon alakította a gazdasági, technikai fejlődés. Párizsban 1889 óta áll az Eiffel- torony; egy lehetőségeire büszke korszak és önérzetes társadalom szimbólumaként. Amerikában már épülnek a felhőkarcolók. A városiasodás tempója elsősorban a gazdaságilag gyorsan fejlődő országokban hihetetlenül meglódul. Németországban 1870-ben még csak nyolc városnak volt 100 ezernél több lakosa; 1900-ban már negyvenegynek. Angliában ekkor a lakosság 75%-a városlakó, Oroszországban csak 10%. Az agrártermelés el tudja látni a városokat, Malthus jóslatát cáfolják a műtrágyázásnak és a mezőgazdaság kezdődő gépesítésének eredményei. A gyarapodó lakosság igényeinél egyelőre jobban nő a földek hozama. A civilizációs forradalom árnyoldalai A haladáshit virágkorában azonban a gazdasági, technikai haladás árnyoldalai is egyre szembetűnőbbek. Az európai értelmiség túlnyomó többsége rendületlenül bízik abban, hogy Európa megmarad a gazdagodás és az alkotó szellemiség földjének. Az európai technika és tudomány megváltoztatja majd a világot, mégpedig nemcsak gazdaságilag. A gondolkodásmód változásai azonban jóval később következnek, inkább újabb előítéletek támadnak írta annak idején Kant, amelyek mint a régiek, vezetik a gondolattalan tömegeket. Most éppen a szellemi elit java ad hangot balsejtelmeinek: a látványos technikai, gazdasági sikerek mögött a laicizálódó polgári társadalmak elsivárosodására figyelnek fel a művészek. Az Európán tavaszi forgószélként végigszáguldó századvégi szecessziós művészeti mozgalom az esztétikum mámorát és természetes irracionalitását ajánlja a racionalitás és a pragmatizmus fáradtjainak. A szellemi éhség mélyebb rétegeiből más panasz is szól. A tudomány és több országban a politika már régóta támadja, a kor haladáshitének propagandája pedig folyamatosan diszkreditálja a vallást, amely évszázadokig működött a morál s az emberi kapcsolatok támaszaként, szabályozójaként. Nietzsche hatása a századelőn bontakozik ki az egész európai kultúrában; eszméi robbantják nemcsak a vallás, hanem a tudomány, a társadalomirányítás addigi tabuit, és csak igen kevesekre korlátozzák a gondolni érdemes új gondolatok hiteles képviseletét. A civilizáció növekvő szintjével megjelennek az addig ismeretlen civilizációs ártalmak is; lehet már olvasni például a környezetvédők figyelmeztetéseit, amelyeket azonban még szinte senki sem vesz komolyan. Tarthatjuk az első világháború előtti negyedszázadot valamiféle küszöb-korszaknak is; amikor a környezetszennyezés és -pusztítás mellett szinte hiánytalanul megjelennek egyelőre veszélyességük vagy áldásos jövőjük híre nélkül a 20. század történetét meghatározó eszmék, felfedezések, politikai szándékok. 5
A felbomló Oszmán Birodalom és az Osztrák Magyar Monarchia területén újnacionalizmusok is ébrednek. Egyelőre még csak nemzeti függetlenségüket vagy a szomszédos nemzeti államokhoz való csatlakozást keresik. Általában megfigyelhető, hogy más a nagyhatalmak a németek, a franciák nacionalizmusa, mint a kisebbségként élő nemzetiségeké, pl. a Monarchiában. Az előbbieket az Ehre és a Gloire bűvölő látomásai vakítják, az utóbbiakat az eljövendő nagyság lehetőségei. A szociális gondoskodás gyermekkora A 19. század végén már egyre többen vannak a hatalmas gazdasági fejlődés áldozatai is. A személyiség, a gondolkodás, a szólás, a vállalkozás szabadsága szinte sohasem érvényesül azonos szinten az egyes társadalmakban; Európában sem, Európán túl pedig a rabszolgaság vagy a kvázi-rabszolgaság sem ritka még. Európában az emberi jogok bővülésének kiindulópontjai természetesen mások. Angliában például 1911-ben sikerült kiterjeszteni a választott alsóház hatalmát, és szűkíteni a lordok házának politikai szerepét. A nagyobb jövedelműek intenzívebb megadóztatása következett, a szociális gondoskodás egyelőre kezdetleges kialakítása, majd a szavazati jog kiterjesztése minden férfire. Franciaországban 1914-re tudják a jövedelmi adót a kisebb jövedelműeknek az érdekeit jobban méltányló módon szabályozni. Ezek a változások indítják el először a fejlett nyugat-európai országokban a társadalmak demokratizálódását. A szociális gondolkodás és gondoskodás a gazdagabb országokban is igen alacsony színvonalú, akárcsak az érdekvédelem. A munkaidő még 10-14 óra, csak 1918 után csökken 8 órára, ráadásul az egyes országokban eltérő időben. Különösen a kialakuló iparvidékeken és a nagyvárosokban élő munkás milliók vannak kiszolgáltatva a kapitalista gazdaságot kísérő konjunktúrák és dekonjunktúrák hullámzásának, a nyomornak, a munkanélküliségnek. Az üzemekben egyre következetesebb a teljesítményelv érvényesítése, amelyhez nehezen alkalmazkodnak a faluról nemrég a városba-iparba került, szakképzetlen munkások. A századfordulóra a nagyvárosokban óriási proletárnegyedek alakulnak ki, ahol (az adatok bécsiek) két-három család él 13-15 négyzetméteres szobákban. Ráadásul sokuknak kenyérkereső munkájukat is otthon kell végezniük: a nagyüzemek minden lehetséges munkafolyamatot igyekeznek a rezsiköltségek csökkentése, a profit növelése érdekében bedolgozókkal elvégeztetni. Megjelennek a sztrájkok és a szociális indíttatású tüntetések nemcsak az európai nagyvárosokban, hanem az USA-ban is. A polgárságnak ekkorra már nem marad szinte semmi közös érdeke a munkássággal. A polgárságot ugyanis gyorsan differenciálják a gazdasági folyamatok. A bankok, nagyüzemek tulajdonosai már egyre gyakrabban kapcsolódnak be az állami hatalmi mechanizmusok irányításába. A középpolgárság és a kispolgárság is számos, külön érdekű rétegre szakad, és ennek megfelelően alakul a politikai képviseletük is. A munkásság és a nők színre lépése A negyedik rend politikai önvédelmi szerveződése a 19. század öröksége. Saint-Simon még erkölcsi elvekre építi utópisztikus elképzeléseit; Blanqui és Babeuf, akik életük nagy részét börtönben töltötték, a dolgozók és a tőkések élethalálharcának eredményeként várták az igazság rendjét. Az anarchizmus különböző változatai (Bakunyin, Proudhon, Kropotkin) az államokat, pártokat, az egész polgári társadalmat akarták eltakarítani. Ők nem a politikai szerveződés, hanem főképp az egyéni terror útján remélték a társadalmi felszabadulást. A 20. századra átáradó hatásával, mind elméleti, mind mozgalmi vonatkozásban legjelentősebbnek Karl Marx és Friedrich Engels nézetei bizonyulnak a szocializmus, a kommunizmus társadalmi lehetőségeinek eszméjével. Szerintük a munkásosztály feladata, hogy osztályharcának végeredményeként eljusson a proletariátus diktatúrájáig. Éppen a 19 20. század fordulóján bontakozik ki a Marxra, Engelsre hivatkozó szocializmus-elképzelések vitája, továbbá a nézetek, mozgalmak polarizálódása forradalmi és reformer, békés szárnyra. A Lenin irányította orosz bolsevikok és az Eduard Bernstein szellemi hatásával működő revizionista szociáldemokrata pártok jelzik a szocialista kommunista ideológiák és mozgalmak pólusait. A revizionisták és forradalmárok vitájában Lenin, Trockij és társaik bizonyíthatnak először Oroszországban. Forradalmuk győzelme majdnem háromnemzedéknyi időre befolyásolja Európa és a világ történelmét... A szakszervezetek, amelyek az angliai trade unionokból jönnek létre a 19. században Európa-szerte, a század végére alakítják meg nemzetközi szervezeteiket, ám még nem törnek politikai hatalomra. A munkások felvilágosítását és érdekeik védelmét tekintik feladatuknak. Gyakran működnek azonban szoros kapcsolatban 6
szocialista pártokkal. (Magyarországon századunk első éveinek gazdasági válsága nyomán 1905-ben lépi át a szakszervezeti tagok létszáma a százezret.)* A katolikus egyház elsősorban XIII. Leó pápa Rerum Novarum kezdetű enciklikájában, még a múlt század végén, 1891-ben az osztályharcos konfliktusok, a forradalmi tendenciák ellen lép fel, a keresztény igazságérzet, a türelmes segítőkészség történelmi szerepét hangsúlyozva. A 20. század elején már a legtöbb európai országban működnek az enciklika szellemét képviselő keresztényszocialista pártok. A századelő társadalmi harcai között a kor sajtója igen gyakran emlegeti a nőktörekvéseit, akik magukat a legnagyobb elnyomott tömegnek tartják. A nőknek még nincsenek politikai jogaik, személyes jogaik is korlátozottak. Az utcai tüntetéseket az angol szüfrazsettek kezdik a politikai jogokért, gazdasági függetlenségért és a születésszabályozás szabadságáért, olykor a sajtó ordenáré hangját és a tüntetéseiket szétverő rendőrök lovainak patáit is vállalva eszméikért. A nőmozgalmak először lépnek ki otthonaikból, jogokat követelve, évezredes tabukat félretéve. A rendi társadalom felbomlása nyomán megerősödő polgárság pionír feladatot, nevetséget és erőszakot vállaló asszonyai nem kevesebb ellenállással találkoznak, mint azok, akik nagyobb kenyérért, élni érdemesebb életért vonulnak ki a nagyvárosok utcáira. *Vö. erre Sipos Péter: Munkásság és munkásmozgalom c. cikkünket e számunkban! (A szerk.) 2. Képek 7
8
1. Az OsztrákMagyar Monarchia DIÓSZEGI István Az Osztrák Magyar Monarchia Boldog békeidők? Miként az azt megelőző évtizedekben rendszeresen, 1900-ban népszámlálást tartottak Ausztriában és Magyarországon. Az összesített statisztikai adatokból kitűnt, hogy a Monarchia kereken 49 milliós népességének csupán 23,4%-a volt német, 19,6%-a magyar, a fennmaradó 57% pedig kilenc nemzet között oszlott meg úgy, hogy csak a csehek részesedése volt fölötte a 10%-nak. Különös képlet volt ez akár Nyugat- Európa nemzeti államaival, akár Kelet-Európa soknemzetiségű birodalmával egybevetve. További kuriozitás volt, hogy a tizenegy nemzet közül csupán öt a magyar, a cseh, a szlovák, a horvát és a szlovén élt teljes létszámával a Monarchia határain belül, a többi az osztrák-német, a lengyel, az ukrán, az olasz, a román és a szerb a birodalom határai mentén kialakult, vagy alakulóban lévő nemzeti államok etnikai közösségéhez tartozott. Összetartó erő a félelem Mi tartott össze egy olyan államot Európa közepén, amely mind a nemzeti homogenitást, mind a vezető nemzet túlsúlyát nélkülözte? Az utódállamok történetírása erre a kérdésre egyszavas választ adott: az erőszak. Valójában azonban 1867 óta a katonák nem jöttek ki a kaszárnyákból. A birodalom népei között nyilvánvalóan kellett lennie valamiféle konszenzusnak ahhoz, hogy ne emeljenek kezet a Monarchiára, és hogy tudomásul vegyék: a nemzetek Európájában létük természetes kerete ez a soknemzetiségű államalakulat. Volt is ilyen, elsősorban külpolitikai megfontolásokból fakadó konszenzus. A Monarchia nemzetei a környező hatalmak Németország, illetve Oroszország terjeszkedésétől féltek, és arra a meggyőződésre jutottak, hogy saját független államaik nem tudnának megállni az expanzió útjában. Ebben a meggyőződésben rejlett a Monarchia ereje, de egyúttal gyengesége is. Hogy a Monarchia sajátos etnikai struktúrájából adódóan milyen rendkívüli módon sérülékeny, azzal a döntésre hivatottak is tisztában voltak. Kálnoky közös külügyminiszter 1888-ban aggodalmasan írt arról, hogy a galíciai ukránok és az erdélyi románok a határokon túlra gravitálhatnak. Egyelőre nem lett igaza. Az ukránok továbbra sem mutatták jelét annak, hogy az ukrán etnikai tömböt magában foglaló Oroszországhoz kívánnának csatlakozni, hiszen ott anyanyelvüket sem használhatták volna, a románok pedig méltányolták azt a bukaresti intelmet, hogy Romániának Oroszországgal szemben szüksége van a Monarchiára. És valahogy a többiek is így voltak ezzel. A bácska-bánáti szerbek és a tiroli olaszok Belgrád, illetve Róma igényeinek megfelelően tanúsítottak mérsékletet, a lengyelek pedig nem kívánták orosz- vagy németországira cserélni összehasonlíthatatlanul kedvezőbb galíciai státusukat. A horvátok és a szlovének idegenkedtek egy netáni jugoszláv egységtől, és az olasz szomszédság miatt bizonytalannak vélték az önálló Horvátország és az önálló Szlovénia jövőjét. A csehek véleménye sem változott: Prágában továbbra is úgy tartották, hogy a Vencelkorona országait, ha független nemzetközi státust nyernek, bármikor összeroppanthatja a hatalmas német harapófogó. Mégis: bármennyire hihetetlen is, a Monarchiához fűződő érdekszálak a kiváltságos nemzetek, az osztrákok és a magyarok köreiben kezdtek először vékonyodni. Az osztrák nemzeti tudat dilemmái Az osztrákoknak a Monarchiához fűződő viszonyában kezdettől mutatkozott egyfajta ellentmondásosság. Ők ugyanis Ausztriában is, Németországban is otthon voltak egyszerre. A Monarchiához kötötte őket az adott államkeret és a küldetéstudat, Németországhoz pedig a közös nyelvés atörténelmi múlt. A két minőség korántsem harmonizált egymással. A dilemmát azzal vélték feloldhatónak, hogy a Monarchiát germanizálják, a széttagolt Németországot pedig osztrák vezetéssel egyesítik. Az adott etnikai arányok mellett a két célkitűzés persze ábránd lehetett csupán, és hogy milyen mértékben az volt, azt a königgrätzi csatavesztés (1866) és a pesti királykoronázás (1867) mutatta meg. Az osztrákoknak tudomásul kellett venniük, hogy Németország porosz vezetés alatt egyesül, a centralizált összbirodalom pedig, a magyar igényeknek megfelelően, dualista állammá alakul. 9
Az új helyzetben a kettős traumát átélt osztrák nemzeti tudat számára megint a nagynémet megoldás kínált feloldozást. Az osztrák Anschluss-nosztalgiák a politika terrénumán még csak hellyel-közzel nyilvánultak meg. Márcsak azért is, mert Berlinben, Bismarck gyakorlatát követve, még mindig mereven elzárkóztak minden osztrák csatlakozási szándék elől. De gyanakvást és aggodalmat keltettek az öregedő uralkodóban, Ferenc Józsefben, aki 1898-ban már ötvenedik éve ült a trónon. Magyar elkülönülési törekvések A magyar politikai gondolkodásban végbemenő metamorfózis annál több gondot okozott. A kiegyezés alkotója, Deák Ferenc még úgy tartotta, hogy a független Magyarország nem tudna megállni a felemelkedő Németország és a hatalmas Oroszország szomszédságában. Véleményét a politikai elit túlnyomó többsége osztotta. A századforduló táján azonban sokak számára úgy tűnt, hogy elmúlt a német veszedelem, mert Németország a Monarchia szövetségese lett, Oroszország pedig a Távol-Keletre helyezte át hatalmi törekvéseinek súlypontját. Optikai csalódás volt ez, nem egyéb, mert a geopolitikai helyzet mitsem változott. Inkább arról volt szó, hogy egyre kevésbé tűntek nélkülözhetetleneknek a Monarchia biztonságot nyújtó keretei. A kiegyezés idején tanúsított önmérséklet az osztrák magyar ellentétek élezése tekintetében mindenesetre elveszítette aktualitását. Sem indokoltnak, sem célszerűnek nem látszott többé, hogy a nemzet az eddigi mértékben nélkülözze az állami szuverenitás attribútumait. A helyzet félreértése és a túlburjánzó önbizalom a véderőtörvény megújítása körüli vitákban csúcsosodott: a kormány nem tudta keresztülvinni, hogy a parlament megszavazza az újoncjutaléknak egyébként indokolt a lakosság növekedésével arányos megemelését. A viták miatt egymás után buktak a kormányok, majd az 1905. januári választásokon a harminc év óta kormányzó Szabadelvű Párt is vereséget szenvedett. Magyarország egy rövid időre a teljes politikai zűrzavar állapotába került. Szakítás csak azért nem következett be, mert a győztes Függetlenségi Párt végül visszariadt saját vakmerőségétől, és 1906 áprilisában a hatvanhetes közjogi alap tiszteletben tartásával vállalkozott kormányalakításra. A kisebbségek autonómiatervei Miközben az osztrákok és a magyarok körében elkülönülési törekvések mutatkoztak, a többiek tartózkodó magatartást tanúsítottak, és sorsuk megjavítását változatlanul a Monarchia keretei között keresték. Mindezt nem viszonosság nélkül tették: ragaszkodásukat nagyon is határozott feltételekhez kötötték, és különböző szintű autonómia-elgondolásokat fogalmaztak meg. A törekvéseknek kétségkívül megvolt az etnikai bázisa, hiszen Magyarország nem magyar népessége 1900-ban is közel 50%-ot tett ki, Ciszlajtániában, vagyis a Lajtán túli területeken pedig a nem német népesség aránya kétharmadra rúgott.* Az autonómiatervek azonban Bécsben és Pesten nem találtak kedvező fogadtatásra. Az osztrákok kényszerből tudomásul vették ugyan a dualizmust, Ciszlajtánia föderalizálásáról azonban hallani sem akartak. Magyar részről pedig az egy politikai nemzet teóriája alapján, az egy Horvátország kivételével, elzárkóztak az ország területi autonómiákra történő feldarabolásától. Az adott etnikai arányok mellett persze egyik országrészben sem lehetett szó a francia és az orosz mintájú nyelvi uniformizálásról. Ausztriában az 1867-es alaptörvény valamennyi országosan használt nyelv egyenjogúságát elismerte, a magyar országgyűlés pedig 1868-ban törvénybe iktatta a nemzetiségi egyenjogúságot. A nemzetiségi kérdésnek a korabeli európai gyakorlathoz képest nagyvonalú rendezése azonban nem elégítette ki az érintetteket a román képviselők a magyar országgyűlést, a csehek a bécsi birodalmi gyűlést, a Reichsratot bojkottálták, de a jó szándék és az eredményesség egy ideig nem volt vitatható. A magyarországi népiskolákban 1879- ig nem magyar tannyelvű iskolákban a magyart még mint idegen nyelvet sem tanították, Ausztriában pedig az elemi iskolai oktatás arányai nagyjából megegyeztek az országos nemzetiségi arányokkal. Nyelvhasználat A gondok a századforduló táján jelentkeztek. Magyarországon a törvény nem ismert kollektív nemzetiségi jogokat, mégis szemet hunytak a nemzetiségi pártok létezése fölött. Ugyanakkor az állam elnézte a megyék és a városok nemzetiségellenes túlkapásait is. Nem arról volt szó persze, hogy országos méretű magyarosítás folyt volna, hiszen fél század alatt csupán a hazai nemzetiségi népesség 20%-a tanult meg magyarul! Az 1868. évi igen méltányos törvénnyel ellenkező gyakorlat azonban kétségkívül rontotta a lakosság tekintélyes részének közérzetét. 10
Ciszlajtániában a németet nem emelték ugyan az államnyelv rangjára, de a német nyelv elsőbbsége a közigazgatásban 1867 után is érvényesült. Ez a gyakorlat nehezen volt tartható az olyan koronaországokban, ahol a lakosság többsége nem német volt, illetve ahol a többségi németség mellett tekintélyes számú nemzetiség élt. A kormány számot vetett ezzel a körülménnyel, és már az 1880-as évek kezdetétől igyekezett a közigazgatási szintű nyelvi egyenjogúságot biztosítani. A kísérletek az 1897-ben kiadott nyelvrendeletben csúcsosodtak: Csehés Morvaországban közigazgatási és bírósági szinten kétnyelvűséget írt elő, és valamennyi hivatalnoktól megkövetelte a német és cseh nyelv egyidejű ismeretét. A válasz a németek részéről utcai tüntetések sorozata és parlamenti obstrukció lett: egy osztrák képviselő egy alkalommal tizennégy órán át beszélt a Reichsratban. Majd, amikor a kormány a nyomásnak engedve, 1900-ban visszavonta a rendeletet, a csehek folytatták ott a tüntetést, ahol a németek abbahagyták. Ausztria csak azért nem vált kormányozhatatlanná, mert az 1867-es alaptörvénybe illesztett 14. paragrafus lehetővé tette az ország rendeleti úton történő kormányzását. A nemzetek közötti harmónia megteremtése azonban sem parlamentáris, sem rendeleti úton nem sikerült. A nagy gazdasági térség előnyei A Monarchiához fűződő érdekszálak a századforduló táján elvékonyodtak és a belső érvényesülés akadályokba ütközött, de a soknemzetiségű államalakulatot összetartó gazdasági szükségesség változatlan hatékonysággal működött. Az osztrákok az Anschlusszal a Németországhoz csatlakozás gondolatával nosztalgiáztak, gondolván azokra a korábbi évszázadokra, amikor a Német-római Birodalom keretein belül még a német nyelvű osztrákok és németek együtt éltek. A magyarok a függetlenséggel kacérkodtak, a csehek nemzeti sérelmeiket panaszolták, de abban a többiekkel együtt egy véleményen voltak, hogy az államhatárokkal körbefont nagygazdasági térségnek megvannak az előnyei. Márpedig a Monarchia ilyen nagy gazdasági térség volt, hiszen 600 ezer km2-nél nagyobb területével csupán Oroszországot engedte maga elé, de nagyobb volt, mint Franciaország, sőt mint az egyesített Németország. E területen eleve adva volt minden, amit a mai Európai Unió országai négy évtized után elértek, vagy elérni szándékoznak: a határsorompót nem ismerő gazdasági közösség, a tőke és a munkaerő szabad áramlása, és a közös fizetőeszközben mutatkozó monetáris unió. Az elégedetlenkedő és egymással torzsalkodó nemzetek méltányolták ezeket az előnyöket, hiszen a fellendülés, amelyet a kiegyezés óta átéltek, nem utolsósorban a nagytérgazdálkodás feltételeiből adódott. Valóban káprázatos felemelkedésről volt szó: a Monarchia a 19. század utolsó harmadában és a századfordulót követően lépést tartott Európa fejlettebb nyugati felével. Ha valaki 1830-ban Bécsből Innsbruckba utazott, négy napon át kellett ülnie a postakocsiban, a világháború előtt már 45 ezer km hosszú vasúti sínpár hálózta be a Monarchiát, és Pestről Bécsbe vonatozni alig tartott hosszabb ideig, mint manapság. 1879 márciusában a megáradt Tisza még Szeged belvárosát is romba döntötte, a század utolsó harmadában gátak közé szorították a folyókat, termőföldet adva ezzel a földművelőknek és biztonságot a települések lakóinak. Az urbanizáció rohamléptekkel haladt előre. A világháború előtt Ausztriában a lakosság fele, Magyarországon egyötöde élt városnak számító településeken. Bécs és Budapest a maga egymilliónál nagyobb, illetve az azt megközelítő népességével felzárkózott Európa nagy metropoliszaihoz. Prága és Krakkó, miközben változatlanul őrizte még középkorban szerzett tekintélyét, egyre inkább új arculatot kapott. A korszerű infrastruktúra kiépülése az elismerésre érdemes gazdasági teljesítményen nyugodott. Az osztrák ipari termelés 1880 és 1912 között háromszorosára növekedett, Magyarországon megduplázódott, a gabonatermelés 1875 és 1912 között Ausztriában kétszeresére, Magyarországon négyszeresére nőtt. Ma, 2000-ben, amikor a felzárkózás közgazdasági szótárunk leggyakrabban használt kifejezése, elcsodálkozhatunk azon, hogy Magyarország az egy főre jutó bruttó társadalmi termék tekintetében meghaladta Spanyolországot, a Monarchia egészének mutatói jobbak voltak Olaszországénál, az osztrák, valamint a cseh-morva területek pedig a belgiumit és a hollandiait közelítették! Az életminőség javulása A gazdasági fellendülés következménye, de mondhatni előfeltétele is volt, hogy az egészségügy és az oktatásügy területén is radikális változások mentek végbe. Magyarországon még 1873-ban is végigsöpört a kétszázezer halálos áldozatot követelő kolerajárvány, de ez volt az utolsó az évszázadok során vissza-visszatérő nagy ragályok sorában. Az élelmezési viszonyok javulása következtében megszűnt a skorbut és a pellagra, a himlőoltás és az újraoltás bevezetésével mérséklődött a gyermekhalandóság. Tető alá kerültek a jellegzetes 11
vöröstéglás kórházak és klinikák Bécsben és Pesten csakúgy, mint Lembergben és Szarajevóban. A halálozási arányszám csökkenésének és a születési ráta változatlanságának tudható be, hogy múlt századi elődeink nem ismerték napjaink nyomasztó gondját, a népességfogyást. A növekvő gazdaságnak nem voltak munkaerőgondjai, még akkor sem, ha a jobb élet reményében negyven év alatt hárommillióan keltek át az Atlanti-óceánon. Kiművelt emberfőkben sem mutatkozott hiány. A századfordulón Ausztriában és Csehországban az iskoláskorúak 95, Magyarországon 85%-a kijárta a hat elemit, és az elmaradott Galíciában és Bukovinában is csupán a lakosság egynegyede volt írástudatlan. És akinek módja és lehetősége volt, továbbtanulhatott a szak- és középiskolákban, vagy éppenséggel a tudományegyetemeken. Ciszlajtániában hét, Magyarországon az első világháború előtt öt tudományegyetem működött, a német és a magyar mellett cseh, lengyel és horvát tanítási nyelvvel. (Az osztrák és a magyar iskolapolitikára viszont nem vet jó fényt, hogy a hárommilliót meghaladó galíciai ukrán és a hárommilliót közelítő erdélyi román népesség nem szerezhetett anyanyelvén felsőfokú képesítést!) A kiegyezés óta tartó és a századforduló után felgyorsuló fejlődés közelítette egymáshoz Európa középső és nyugati régióját, és erősítette a közös vonásokat a Monarchia egyes térségeinek arculatán. A pesti Andrássy út a párizsi Champs-Élysèes-re emlékeztetett, a bécsi Ringstrasse palotái a londoni City eleganciáját idézték, a vonatokon érkező utasokat Prágában és Triesztben egyazon stílusban épült pályaudvarok fogadták, a színházlátogatók pedig akár össze is téveszthették a grazi és a pozsonyi városi teátrumot. A múltból örökölt különbségek azonban még magasból nézve is érzékelhetőek voltak. A Nagy Magyar Alföld vertfalból épült falusi házaival inkább hasonlított Havaselvére, mint a Pó-síkságra, Krajna (a mai Szlovénia) pedig csak égbenyúló hegycsúcsaival emlékeztetett Felső-Ausztriára. A különbségek alulnézetből, a foglalkozási megoszlás és a társadalmi szerkezet tekintetében még inkább kiütköztek. Társadalmi átrétegződés A rohamos tempóban végbemenő iparosodás megváltoztatta a tradicionális foglalkozási struktúrát, de a világháború előtti években Magyarországon a lakosság kétharmada, Ciszlajtániában pedig a lakosság fele még mindig mezőgazdaságból élt. (Az ugyancsak némi késéssel induló Németországban ez a részesedés már a népesség egyharmadára csökkent.) Mindez annyit jelentett, hogy a századfordulós Monarchia európai összehasonlításban csupán az agrár-ipari minősítést kaphatta. A társadalmi átrétegződés, a polgárosodásnak nevezett folyamat félreismerhetetlen jele volt viszont, hogy a századforduló után a nagyburzsoázia számított a társadalom vagyoni tekintetben legerősebb csoportjának. A bankárok, nagyiparosok, nagykereskedők és bérháztulajdonosok, a Rothschildok, Weiss Manfrédek és Chorinok a nemzeti vagyon legnagyobb hányadát birtokolták. És ez akkor is így volt, ha a nagybirtokos arisztokraták, a Schönbornok, Lobkovitzok és Esterházyak mondhatták magukénak a termőföld 20 30%-át, a cseh morva területeken csakúgy, mint Szent István koronájának országaiban. A gyarapodó gyáripari munkásság új színt vitt a társadalom palettájára, de összetételét tekintve hátrányosan különbözött a fejlett nyugati országokétól. Törzsét ugyan a szakmunkások alkották, de túlságosan nagy volt az idényjelleggel foglalkoztatott segédmunkások és napszámosok aránya, és viszonylag alacsony a betanított gépmunkások részesedése. A legnépesebb társadalmi osztály, a parasztság, belső tagozódását tekintve a jobbágyfelszabadítás előtti időkre emlékeztetett. A vállalkozó típusú farmergazda persze megjelent az osztrák cseh területeken és a magyar Alföldön sem volt ritkaság, a Lajtától keletre azonban a birtokát családjával együtt művelő kisgazda és a földnélküli szegényparaszt tette ki a többséget. A gazdagok és szegények közötti szakadékot úgy-ahogy áthidalta a nemesi eredetű középbirtokosok, a jómódú vállalkozók, tisztviselők és katonatisztek eléggé széles rétege. Az ún. középosztály aránya és súlya azonban még a Monarchia legfejlettebb területein is mögötte maradt a nyugat-európainak. És akkor még nem szóltunk a galíciai ukrán és az erdélyi román társadalmakról, amelyek éppen csak megkezdték a kiemelkedést csonkatársadalom mivoltukból. Magatartásformák A társadalom stílusa és mentalitásavégképp a régi időket idézte. A felső rétegekben a bárói rang, középen a tiszti kardbojt volt a vonatkozási pont. A dúsgazdag bankár élete legnagyobb megtiszteltetésének érezte, ha az osztrák Herrenhaus, vagy a magyar felsőház tagja lehetett, a tartalékos állományban lévő tisztviselő pedig, ha kinyílt előtte a tiszti kaszinó ajtaja. A parasztgazda hiába volt tehetősebb, mint a lecsúszó középbirtokos, az úri 12
társadalomtól elkülönítő vonalat nem léphette át. A politikai elitet a polgári réteg felemelkedése mondhatni teljesen érintetlenül hagyta. A Monarchia közös külügyminiszterei kivétel nélkül grófok és bárók voltak, a dualizmus korának tizenöt magyar miniszterelnöke közül kilenc az arisztokrácia soraiból került ki, és a képviselő-választáson is az indult igazán eséllyel, akinek nemesi levél volt a tarsolyában. És hogy a lakosság széles tömegei ne kerüljenek a politika közelébe, arról a magasvagyoni cenzus gondoskodott. A századforduló Ausztriájában még mindig a jómódúakat előnyben részesítő kuriális választási rendszer volt érvényben, Magyarországon pedig a lakosság 5 (a felnőtt férfinépesség 25) százaléka rendelkezett szavazati joggal. Az anakronisztikus szisztéma Ausztriában tarthatatlannak bizonyult, és 1907-ben bevezették az általános választójogot. Magyarországon azonban az öntelt oligarchákból, ügyvédekből és kisnemesekből álló parlament, ahogy báró Fejérváry Géza, a darabontkormány miniszterelnöke fogalmazott, mindvégig megakadályozta, hogy a választójogot a kor követelményeihez igazítsák. A társadalmat kettéosztó nagy vagyoni különbségek az életmódban is tükröződtek. A téli hónapokban az Alpesekben vadászó, nyáron Abbázia kaszinóiban kártyázó arisztokratát egy egész világ választotta el a filléreit kuporgató kisbirtokostól és a részesaratóként verejtékező mezőgazdasági munkástól. A főútvonalakon díszelgő, pazarul berendezett nagypolgári palota nem volt egy lapon említhető a külvárosok függőfolyosós, komfort nélküli bérlakásaival. De ha a vagyoni különbségek nem is mérséklődtek és az elosztás aránytalansága fenn is maradt, a gazdasági növekedésnek valamennyi társadalmi réteg hasznát látta. Utólagos számítások szerint 1900 és 1910 között a bérek 30%-kal növekedtek. Egy VII. fizetési osztályba sorolt tisztviselő, például egy gimnáziumi igazgató, a koronát mai pénzre átszámítva, havi 350 ezer forintot kapott, egy jól fizetett gépipari szakmunkás pedig havi 80 ezer forintot keresett. És ez reálbérnek volt tekinthető, mert az árak csak lassan emelkedtek, és az infláció a jövedelmeket alig csapolta meg. Az átlagjövedelem így, ha mögötte is maradt az angliainak és a németországinak (az előbbinek 35, az utóbbinak 55%-át tette ki), duplájára rúgott az oroszországinak, és hozzávetőlegesen akkora volt, mint az itáliai. Háttérbe húzódó államhatalom Az államhatalom a társadalmi konfliktusokban a vagyonosak oldalán állt a béremelést követelő munkásokkal szemben nem volt ritka a karhatalmi erőszak, de egyébként megfelelt a jogállamiság követelményeinek. Az uralkodó is tudomásul vette az alkotmány által neki juttatott szerepet, és még abba is belenyugodott, hogy az általa kinevezett miniszterek a közös minisztertanácson alkalmanként leszavazzák. Ez az állam nem játszotta sem a gondoskodó, sem az újraosztó állam szerepét, hanem diszkréten a háttérbe húzódott. Az állampolgárok csak akkor érzékelték, hogy van fölöttük valamiféle közhatalom, amikor megkapták a sorkatonai szolgálatra szóló behívót, és amikor a posta kézbesítette számukra az adóbevallási íveket. Ez utóbbiak azonban, a maiakkal összehasonlítva, meglehetősen primitívek voltak. Személyi jövedelemadót csak eléggé magas jövedelemhatár fölött kellett fizetni, és annak maximális mértéke nem haladta meg a 6%-ot. Ha valaki utazni szándékozott, nem kellett a hivatalokat felkeresnie. Bárki bárhol lakott, a Monarchia minden részén munkát vállalhatott, és az amerikai kivándorláshoz is csak a századforduló után kértek útlevelet. Aki pedig a Monarchiában kívánt letelepedni, annak sem kellett az idegenrendészeti hivatalokban sorban állni, mert ilyeneket akkoriban nem ismertek. * Mindez ma már csak folytatás nélküli történelem. A Monarchia népei, amelyek négy évszázadon át éltek együtt jóban-rosszban, 1918-ban úgy döntöttek, hogy külön-külön futnak a boldogság kék madara után. Hogy elérték-e a remélt boldogságot, arról megoszlott és ma is megoszlik az érintettek véleménye. A kívülálló, elfogulatlannak tekinthető Winston Churchill mindenesetre így nyilatkozott: Nincs a Habsburg Birodalomnak egyetlen népe vagy tar- tománya sem, amely számára a függetlenség elnyerése ne hozott volna olyan pokoli kínokat, amilyeneket a régi költők és teológusok az elkárhozottaknak jósoltak. 2. Képek 13
14
15
16
17
18
1. A "morganatikus" házasság A morganatikus házasság A bécsi és pesti napilapok első oldalas híre volt 1900. június 28-án, hogy Ferenc Ferdinánd, a Monarchia trónörököse házasságot kötött Chotek Zsófia grófnővel. Június 28-a baljós előjelnek bizonyult: tizennégy évvel később Gavrilo Princip revolvere ugyanezen a napon dördült el Szarajevóban. A frigyet azonban nem a senki által nem sejtett végzet árnyékolta be, hanem az uralkodó neheztelése. A trón várományosa ugyanis nem rangjához illő házastársat választott. A Habsburg-család törvényeibe ütköző eljárás nem is maradt következmények nélkül: Ferenc Ferdinándnak nyilatkozatot kellett tennie arról, hogy születendő gyermekeit nem illeti meg a trón öröklésének joga. A bécsi Burg falait belülről megrengető morganatikus házasságból azonban nem lett birodalmi méretű földindulás. Ha a politikai felszín megmozdult, márpedig megmozdult, egészen más okokból. 2. Képek 19
20
1. A véderõvita FARKAS Ildikó A véderővita Az Osztrák Magyar Monarchia egységét az uralkodó személyének azonosságán túl a közös ügyek biztosították: az állam egységét kifelé képviselő külpolitika, az államot védő hadsereg, és a kettő fenntartására korlátozódóan a pénzügyek. A császári és királyi (k. u. k. kaiserliche und königliche) közös hadsereget nem lehetett fejleszteni a két ország parlamentjének hozzájárulása nélkül. A közös hadsereg Magyarországra eső pénzügyi fedezetéről és az újoncmegajánlásról a magyar parlament döntött. A magyar fél mind a pénzügyi hozzájárulást, mind az újonckontingenst tíz évre, a gazdasági kiegyezési ciklusokra állapította meg, viszont az évente esedékes összegekről és létszámról évente szavaztak. A századelő első éveiben a k. u. k. hadsereg ügyei okoztak bonyodalmat. Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter 1903 januárjában nyújtotta be hadsereg-fejlesztési (létszámemelési) javaslatait a képviselőházban. Az ellenzék ennek ellenében nemzeti engedményeket követelt, és a javaslattal szemben obstrukcióba a házszabályok adta lehetőséggel élve annak agyonbeszélésébe kezdett. A kormány tehetetlennek bizonyult, és 1903 májusában lemondott. A következő kormány is sikertelen volt, néhány hónap múlva szintén lemondott. Az uralkodó ekkor gr. Tisza Istvánt nevezte ki miniszterelnökké. Tisza első teendője volt a parlamenti anarchia felszámolása. A házszabály módosításával megakadályozta a technikai obstrukciót. Az ellenzéket a parlamentarizmus korlátozásának tekintett intézkedések egységes fellépésre késztették, és az 1905. évi választásokon az ellenzéki pártok koalíciója győzött. 2. Képek 21
1. Magyarország a századelõn SZÁSZ Zoltán Magyarország a századelőn A rejtőzködő európai állam Közép-Európa peremén eldugottan húzódott meg, pedig nagy, 325 411 km2 területű állam volt a századfordulós Magyarország. Különös színfolt Európa térképén; tünékeny, a nyugati világ számára hol létező, hol nem is létező ország, melyet a nagyhatalmi struktúráknak megfelelően inkább Ausztriaként tartottak számon, s csak jobb körökben élt az emléke annak, hogy fél századdal korábban, 1848 49-ben az európai szabadságküzdelmek kiemelkedő, önálló bástyája volt. Ausztria-Magyarország dualista berendezkedése túl bonyolult volt ahhoz, hogy távoli országok közembere megértse pontosan, mit is jelent a korlátozott szuverenitású önálló államiság, az osztrák magyar közös parlament hiányát pótló delegációk rendszere, hogy a kiegyezést 1867-ben örökre hozták létre, de a gazdasági közösséget csak 10 esztendőre, hogy a közös hadügyminiszter a valóságos haderőt igazgatta, de a közös pénzügyminiszter nem irányította a birodalom pénzvilágát. S azt talán még nehezebb volt követni, hogy közös volt a pénz, a jegybank, s a közös vámterület, vámpolitika mellett mindkét ország külön gazdaságpolitikát is folytatott. Az pedig, hogy a magyar horvát államjogi kapcsolat nem ugyanolyan volt, mint az osztrák magyar, csak azért nem jelentett problémát, mert a horvátok iránt még kisebb volt az érdeklődés, mint a magyarok iránt. Ez a hol volt, hol nem volt állapot éppen a századfordulón kezd fokozatosan megváltozni, amint Ausztria belső nemzeti zavarai az osztrák kormányzati munkát ismételten elakasztják, s még a stabilabb Magyarországon is megrendül a parlament nyugalma. A világ sajtója néha elkezd érdeklődni a mi viszonyaink iránt is. Amikor krízist látnak. A századforduló Magyarországon egyben ezredforduló is: az 1896. évi millenniumi ünnepségek jelképezik inkább a nemzet számára a nagyszabású, korszakváltó dátumot, míg a politika rövid távú világában 1899-ben kezdődik az uj aera ahogy Gratz Gusztáv nevezte az új századot már 1900-ban köszöntő Huszadik Században Széll Kálmán kormányzati politikai stílusát. Nemzetállam soknemzetiségű országban Magyar látószögből egy optimista nemzet, emelkedő ország képe rajzolódik ki. Az évezredes állami múlt erőt adó emléke, az eltelt fél évszázad gazdasági és kulturális teljesítménye, a millennium körüli alkotások, a civilizáció fejlődése biztatóan hatott. A kettős birodalom súlypontja, ha névleg nem is, de tényleg ma Magyarországon van írták már 1898-ban. A magyar elit úgy érezte, hogy a belső zavaroktól megtépázott Ausztriával szemben a stabil, politikai-territoriális szempontból egységes, emelkedő Magyarország a jövő világa, ahol is az 1867-ben vágott úton haladva be kell fejezni a nemzetállam kiépítését. Népszámlálási esztendő volt 1900. A Statisztikai Hivatal elnöke boldogan jelentette az Akadémiának, hogy a 20 milliós magyar birodalmon belül, a szűkebb Magyarországon 16,8 millióra nőtt a népesség, s hogy hazánk népének abszolút többségét teszi ki a magyarság. Nagy eredmény volt ez a nagyon szerény, mindössze 51,4%- os többség. Évtizedek óta nyomasztó gondja a magyar nemzeti politikának, s még inkább az a századfordulón, amikor kitűnt, hogy a deáki-eötvösi óliberális kísérlet, az anyanyelvüket megőrző nemzetiségek és a magyarság lelki összeolvasztása egy magyar politikai nemzetbe mindeddig nem sikerült, s kérdés, hogy megvalósítható-e egyáltalán? Megvalósult azonban a kortárs nemzedék egyik leghőbb vágya: a magyar nemzetállam. De hát hogyan is jöhetett ez létre egy fele részben nem magyar, ugyanakkor liberális berendezkedésű országban? Mindenekelőtt a történeti örökség és a politikai-társadalmi erőviszonyok következtében. A magyarság nemcsak messze a legnagyobb, hanem társadalmában, kultúrájában is a legfejlettebb etnikum volt a Kárpát-medencében; a polgári átalakulás folyamatában egyedül ő adhatta a régiből kinövő modern hivatali apparátus zömét és egyben arculatát. A magyarság centrális elhelyezkedése külön is kedvező volt a kapitalizálódás korában; elsőként kapcsolódott be a nemzetközi gazdasági vérkeringésbe. A századelőn az ország területének magyar fele adja az ipari népesség 62%-át, a gyári munkásság 70%-át, itt halmozódik fel a banktőke 81%-a. 22
A hazai nem magyar népek többnyire külön agrárvilágokat alkottak, jellegzetes kisparaszti életet éltek. Nagybirtokos köztük szinte nem volt, viszont a stabil 5-20 holdas birtokkategória náluk kétszer olyan erős, mint a magyarság körében. A városok néhány kivétellel magyar jellegűek, román, pláne ruszin városi népesség alig volt. A városok voltak az asszimiláció kohói, a nemzetiségek nagy paraszti tömbjeit nem lehetett magyarosítani. Legfeljebb a községek neveit, mint 1898-ban. Az 1867. évi kiegyezéssel az egész birodalom lett a hazai magyar szupremácia támasza, Ferenc József és a közös hadsereg tekintélye adott ennek nyomatékot. Az államapparátus természetszerűen egynyelvű, magyar volt, a költségvetés pénze (1868-ban 240 millió, 1901-ben már több mint 1 milliárd korona) az ország összérdekeit szolgálta, viszont a kultúrában szinte kizárólag, az oktatásban pedig túlnyomórészt a magyar nemzeti célokra áldoztak. Századok mulasztását kellett pótolni, de a nemzetiségek ezt méltánytalannak tartották, hiszen csak feleannyi nemzetiségi iskola volt, mint magyar. Az államgépezet mellett az iskolát sokan remélték a magyarosítás csodafegyverének, ami azonban Szekfű kifejezésével dugóspuskának, játékszernek bizonyult. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az állami tisztviselőknek csak 10 15%-a volt nemzetiségi, a városokban 20%, s az egész gyáripar tisztviselői kara 2/3 részben magyar volt, akkor világos, hogy egy ideutazó külföldi mindenekelőtt a magyar állammal, kultúrával találkozott, a nem magyarok inkább etnográfiai kuriózumként tűntek fel előtte. A közéletből a passzivitás jelszavával részben kivonultak a nemzetiségek vezetői, részben kiszorultak onnan. A látszat tehát olyan volt, mintha ők nem is lennének, s ez megfelelt a politizáló magyar elit pillanatnyi igényeinek. Az eredményt az államnak tudták be, a jövőt főleg az államra bízták. A magyar állam fennállása ránk nézve az élet, bukása a halál, melyből nincs feltámadás írta Grünwald Béla már 1878-ban. A székesfőváros A tőkés fejlődés és az építkező nemzetállam közös terméke, a magyar kapitalizmus máig legnagyobb alkotása Budapest. Éppen a századfordulón válik világvárossá, amikor az Andrássy út után kiépül a Nagykörút, elkészül két újabb Duna-híd, a villamos mellől eltűnik a lóvasút, a belső részeken terjed a villanyvilágítás, ugrásszerűen javul a csatornázás és az ivóvízellátás, kialakul egy európai igényű kórházrendszer. A millenniumra elkészült középületeit hamarosan újak követik, színházak, kávéházak, szállodák, utóbb mozik fogadják és kápráztatják el az idelátogatót, s a felköltözőt. Mert jön ide, mint korábban, pompázni és politizálni fényes arisztokrata, hivatalba elmerülni az állam kenyerére fanyalodó bukott földbirtokos, külföldi vállalkozó, vidéki zsidó származású üzletember, falusi építőmunkás, cselédlány, német, cseh iparos. 1900-ban 733 ezer, előterével közel egymillió az itteni népesség. Nemcsak a vasúthálózat volt Budapest központú, hanem itt koncentrálódott a modern gyáripar Arad, Temesvár ipara eltörpült a fővárosé mellett, s persze a pénztőke is. Leginkább itt lehetett munkához jutni, a kétkezi munkás, a körmölő kishivatalnok itt többszörösét kereste annak, amit egy falusi kisgazda népes családjával össze tudott kaparni. Ha sok volt is a gyenge minőségű lakás, túl sok a malterdísz, a kelleténél jóval zsúfoltabb a beépítettség, azért szép város volt Budapest, némileg Kelet Párizsa. II. Vilmosnak is tetszett 1897-ben. Az óriási Parlament, a Duna felé magasodó királyi vár valóban egy birodalom székvárosának benyomását keltették. A magyar imperializmus A sikerekben gazdag magyar fejlődés, a hosszú európai béke elaltatta a hazai külpolitikai gondolkodást. Talán a rossz előérzetek leküzdését szolgálta az a nézet, hogy az elfáradó Ausztria után Magyarország lesz a térség nagyhatalma, főként a Balkán védnöke. A publicista Rákosi Jenő 20-30 milliós magyar államról, Mátyás birodalmának feltámasztásáról értekezett, s elég általános volt a vágy a tengeri hatalommá válásra, mely gondolat racionális részét a kormányzat Fiume kiépítésével, a tengerhajózás szubvencionálásával amúgy is támogatta. (Az Adria Rt. évi 500 ezer tonna árut szállított hajóin.) Az álmodozások mögött nem terjeszkedési vágy húzódott elsősorban, hanem annak igénye, hogy olyan hatalmas erejű állam épüljön ki, amely biztosítani fogja azt a jó néhány nyugodt évtizedet, ami alatt Magyarország remélhetően elmagyarosodik. Kevesen tudták, s talán el sem hitték volna azt, amit a történetíró Marczali Henrik épp a századfordulón élt meg Konstantinápolyban, amikor a francia követ azt fejtegette neki, hogy az Osztrák Magyar Monarchia felbomlóban van, a magyarok is hozzájárultak ahhoz, hogy minden egység és összetartozás megszűnt, s fel kell készülni, hogy a bomlási krízis európai katasztrófává ne váljék. A politika hétköznapjai 23