A géppuska Önműködő, sorozatlövés leadására alkalmas lőfegyverek léteztek már az első világháború kitörése előtt is, igazán félelmetes hírnévre azonban 1914 után tettek szert, amikor a géppuskák a lövészárok-háborúkban rendet vágtak a rohamozó gyalogság soraiban. A géppuskát a háború elején leginkább védekezésre használták. Az egymást fedező géppuskafészkek gyakorlatilag leküzdhetetlen akadályt állítottak a rohamozó gyalogság elé, akik tömegesen lelték halálukat a jórészt az arcvonal két oldalán felállított automata fegyverek kereszttüzében. A fegyverek 1915-re már a frontvonalak talán legfontosabb tényezőivé váltak. Betonfedezékeket kaptak, de kifejezetten offenzív célokra is kiválóan alkalmasnak bizonyultak. A géppuska kiváló hadrafoghatóságát először a németek ismerték fel, és nagy számban kezdtek el automata fegyvereket bevetni, kezdeti sikereik is részben ennek köszönhetők.

A harckocsi-tank A harckocsit, vagy ahogy akkoriban a bakák nevezték, a tankot a fronton tapasztalt irdatlan emberveszteség és a lövészárok-háború nehézségei hívták életre. A tervezők szeme előtt egy olyan jármű lebegett, amely képes leküzdeni az útjába kerülő árkokat, akadályokat, megvédi a gyilkos géppuskatűzzel szemben is a benne ülőket, és fegyverzetével megtisztítja az utat az előretörő gyalogság előtt. Elsőként a britek ismerték fel a páncélosok jelentőségét. A fejlesztés nagy erőkkel indult meg, és 1916 januárjában bemutatták az első működőképes harckocsit, a Big Willie-t. A gyártás megindulása teljes titokban zajlott, különböző fedőneveket eszeltek ki, a Big Willie, másik nevén Mother, valamint az abból kifejlesztett Mark I a hivatalos iratokban csak mint Water Carrier szerepelt. Mivel ennek rövidítése félreérthető lett volna, született meg a TANK fedőnév. A jármű egyre korszerűbb lett, a későbbi típusokról már elmaradtak a kanyarodáshoz szükséges segédkerekek, és a korábban többfős vezetőgárda és a motorhoz szükséges gépészcsapat létszáma is fokozatosan csökkent. Egyre jobbak lettek a technikai mutatók is. A folyamatosan modernizálódó Mark-szériából legnagyobb számban a Mark V típust és annak változatait gyártották.

A gyorstüzelő ágyú A gyorstüzelő ágyú képzett tüzérek kezében igencsak hatékony fegyvernek bizonyult, mivel percenként akár hússzor is tüzelhettek vele. Először a franciák vetették be nagyobb számban híres hetvenötösüket, amelyből már a háború kezdetekor négyezer darabbal rendelkeztek. Az addigi ágyúkkal szemben újítást jelentett a hidraulikus ütközés-gátló, ami lecsökkentette a fegyvercső visszarúgását annyira, hogy a két kerék lefékezése elég volt ahhoz, hogy ne kelljen minden egyes elsütés után újra a kiinduló helyzetbe visszatolni az ágyút és újra célozni. Gyorsaságának és pontosságának köszönhetően korszakának legjobb gyorstüzelő ágyújának tartották, mire befejeződött a háború, addigra már több mint tizenkétezer darab hagyta el belőle a gyárat.

A páncélvonat A páncélvonat ötletével az oroszok álltak elő 1914-ben, az eszközt már a háború előtt fejlesztettek. Korábban, például a búr háborúban is kísérleteztek már megerősített vonatok bevetésével, és az orosz mérnökök pedig felhasználták ezeket a tapasztalatokat. A páncélvonatokba négy szerelvényt építettek, géppuskával, vagy kis kaliberű lövegekkel felszerelve, és két vezérlő kocsiból álltak, a vonat elején és végén egy-egy lapos oldalfalú kocsi szolgálta a biztonságot. A háború kitörésekor a páncélvonatokat azonnal bevetették Galíciában. A harcok előrehaladtával egyre nagyobb, fejlettebb páncélvonatokat építettek. Ezekhez az erődépítészetből és a hadihajók kialakításából vették az ötleteket. Az új vasúti-cirkálókat 1916-tól kezdték el építeni. Ezeket egy alacsony oldalfalú kocsira építették fel, beépítettek két 60 LE-ős benzinmotor, ami 45 kilométer/órás sebességre volt képes gyorsítani az eszközt. Fő fegyverzete egy-egy 57 milliméteres gyorstüzelő Nordenfelt ágyú volt a kocsi két végén. A szerelvényhez tartozott még 2 darab, kéttengelyes vágány-teherautó is. Az orosz sikereket látva az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregében is elkezdték a páncélvonatok építését.

A léghajó A léghajót, mint szállítóeszközt már a világháború előtt is ismerték, katonai alkalmazására azonban nem gondoltak. 1914-ben a katonai vezetőknek még nem sok elképzelésük volt arra nézve, hogyan is tudnák ezeket a nagyméretű és a repülőgéphez képest lomha járműveket a csatákban alkalmazni. Mivel azonban ezek a monstrumok lényegesen nagyobb magasságba tudtak emelkedni és stabilabbak is voltak, mint a kezdetleges harci repülőgépek, hamarosan találtak nekik feladatot. A szikratávíróval, elektromos bombakioldóval, sok egyéb más műszerrel rendelkező német léghajók több vállalkozást hajtottak végre, nagy hatótávolságuknak köszönhetően Londont is többször bombázták. Kevés kárt okoztak ugyan, de jelentős élőerőt és haditechnikai felszerelést kötöttek le az ellenség hátországában. Emellett felderítő feladatokat is elláttak, mint például 1916-ban a skagerraki tengeri ütközet előtt. Térfogatuk folyamatosan növekedett, összesített motorteljesítményük pedig hatszáz lóerőről kétezer lóerőre emelkedett. Ám 1916 végétől a repülőgépek utolérték a Zeppelineket, a következő évben ki is vonták őket a nyugati hadszíntérről

Az akna A lövészárok-háborúk egyik fontos eleme lett az ellenség mozgásának akadályozása. Ennek az egyik leghatékonyabb eszközévé vált az akna, amit álcázva helyeztek el a lehető legnagyobb pusztítás érdekében. Az aknák önműködően vagy irányítással robbantak. Az önműködő akna működésbe lépésekor bekövetkező robbanást maga a céltárgy idézte elő, amely lehetett személy vagy technikai eszköz - a harckocsi megjelenése ezek jelentőségét is megnövelte. Az irányított akna robbanását időzített (késleltető) szerkezet vagy az aknát megfigyelő katona végezte. A megfigyelt akna elektromos gyújtásra működött. A háború kezdetén jobbára az orosz és a szerb csapatok alkalmazták. Előnye volt, hogy rejtekhelyen tartózkodó katona hozta működésbe. Különösen visszavonulás során okozott jelentős veszteséget az arcvonal mögött előretörő támadó félnek. Az aknát a tengeren is alkalmazták, ahol akár kilométeres aknazárakat is telepítettek, ami a hajók egyik legfőbb ellensége lett.

A kézigránát A kézigránát is létezett már az első világháború előtt is, de igazán nagy pusztítást a lövészárokhadviselés során tudott kifejteni, ekkor ugyanis egészen közel kerültek egymáshoz a harcoló felek. A frontokon a gyalogos katonák állandó fegyverévé vált ez a működési elv szempontjából igencsak egyszerű szerkezet. A legnagyobb hasznát akkor vették, amikor a katonák jól beásott ellenséget támadtak, ekkor ugyanis a puskának és a szuronynak nem sok hasznát vették, míg kézigránátok segítségével képesek voltak tüzérségi támogatás nélkül is megtisztítani a lövészárkokat.

Harci gázok Az első világháborúban bevetett harci gázok voltak az első, mai értelemben vett tömegpusztító fegyverek. Hatásuk annyira szörnyű volt és olyan maradandó emlékeket hagyott a frontot megjárt katonákban, hogy Adolf Hitler, aki a saját bőrén érezhette a hatásukat, húsz évvel később még a legkilátástalanabb helyzetben sem adott parancsot ilyen fegyverek bevetésére - ahogy a második világháború során, a többi ország katonai vezetői sem. Az elsősorban támadó fegyverként ismert, de védő fegyverként is használható vegyi fegyver, a harci gáz az élő szervezetben okozott vegyi változások révén tette harcképtelenné a katonákat, súlyos esetben halált is okozhattak. A különféle izgató és mérges gázok gyakorlati hadrafoghatóságának ötlete Franciaországból ered. A francia haderő már a világháború kitörésekor rendelkezett mintegy harmincezer darab brómecetészterrel töltött kézigránáttal, amelyeket eredetileg a francia rendőrség rendelt meg. Az első vegyifegyver, amelyet az első világháború során alkalmaztak is, egy szintén brómecetészterrel töltött puskagránát volt, amelyet 1914 augusztusában az argonne-i erdőben használt a francia hadsereg. A mustárgázt először 1917-ben vetették be a németek a belgiumi Ypres mellett; a britek és a franciák ellen. A háború végére a szövetségesek is elő tudták állítani a szert, amelyet 1925-től a genfi egyezmény, illetve 1993-tól a Vegyifegyver-tilalmi Egyezmény is tiltólistára helyezett.

A repülőgép Alig néhány évvel a Wright fivérek első repülése után megszülettek az első hadrafogható repülőgépek. Bár az ellenségeskedések megkezdésekor gyakorlatilag egyik hadviselő félnek sem volt semmilyen elképzelése arra nézve, hogy miként lehetne a repülőgépet mint fegyvert felhasználni, a háború végére a légierő önálló fegyvernemmé vált, ezzel párhuzamosan pedig a technológia is óriásit lépett előre. Rendkívüli mértékben fejlődtek a repülőgépek, a motorok, a fedélzeti és bombafegyverek, a híradástechnika és a légvédelem is. Ezeket a tényezőket összevetve megállapítható az antant egyértelmű fölénye, mely elsősorban a repülőgép átgondolt alkalmazásának terén, valamint a fegyvernemen belüli specializáció magas fokában mutatkozott meg, de az esetek többségében a haditechnikában is a központi hatalmak előtt jártak. Az anyagcsatát nehezen bíró, a harcok végén egyértelműen védekezésre kényszerített Németország viszont a vadászrepülőgépek fejlesztésében és alkalmazásában tudott kiemelkedőt nyújtani.