T Á R S A D A L O M T U D O M Á N Y I D O K U M E N T U M K Ö T E T Bencze Tibor TITKOS felnőtt BŰNÖK É R Z E L M I S Z O C I A L I Z Á C I Ó? V A G Y G Y E R M E K F E L K O N C O L Ó I P A R? BEJ DORSAY INSTITUTE 2003
A szövegben szereplő időpontok, adatok és személyek NEM a képzelet szülöttei. A kötetben leírt meglepő kutatási ismeretek az aktualitásukból az eltelt évek alatt semmit sem veszítettek. Gyermeknyúzó lelki és testi bajaink ma súlyosabbak, mint valaha. Egy 17 éves tanuló megfogalmazásában: Nincs menekvés. Mi, gyerekek fizetünk meg kamatostól szüleink és nagyszüleink tévedéseiért, hibáiért és tudatlanságáért. Kis B. Emil És amit megoldásként egy 18 éves ifjú hölgy javasol: Mi az, ami a legjobban hiányzik mindannyiunk életéből manapság? Talán az érdekek és szexualitás nélküli, valóban a másikra odafigyelő és szerető érzelmeit mindennaposan kimutatni képes bátorítóan átölelő, őszinte intimitás? felhő viktória Köszönöm ifjú munkatársaimnak a technikai, az adminisztrációs és őszinte érzéseik megfogalmazása révén nyújtott felbecsülhetetlen, tevékeny segítségüket. 2
BEVEZETÉS 3 Kis B. Emil 20 éves tanuló jegyzete Vajon hány felnőtt ember ismeri a gyerekek ÉLETszükségleteit? FONTOS! Életszükségletekről beszélek, és nem Betegség szükségletekről. 2005. 07. 10. Mutatok itt néhány gondolatot, amelyeknek őszinték az érzéseik és a törekvéseik. Abban bízva, hogy őszintén jó szándékú figyelemre találnak. Kicsit tapasztalt diákként, de inkább gyermekkorú testvéreimet érezve érintettnek, második éve próbálok megemlékezni illendőség okán arról a seregnyi gyerkőcről, akiket a szülői, nevelői, oktatói összefogás közös túlereje nyomorít értéktelenné, beteggé és fogyatékossá egy életre. Pl.: - Rekord teljesítményként, több mint 4000 elsőosztályos kisiskolást sikerült bukottnak ítélnie a közoktatásunknak a 2003/2004-es tanévben. - Múltévben több ezer alkalommal érezték szükségét állami intézetekben tárolt gyermekek, hogy megtapasztaljanak valami életet, túl a gyerekraktár falain. - Néhány ezer gyermek, köztük többgyermekes családokból testvérek, a leírt törvényeket semmibe véve kizárólag a szülők anyagi helyzete miatt kerültek állami intézetekbe. Hogy miért? Talán mert az állami intézetben 1 gyermek 1 éves fogvatartási költsége 1 millió forint. 2, 3, 4, 5... testvérnél ennek a 2-3-4-5-szöröse? Az édes szülők (hivatásos szülőkként) viszont ennek a pénznek a töredékéből is kényelmesen megoldanák a gyermekgondozást. (Sajnos?!) - Többtízezer gyermek használ rendszeresen kábítószereket, amit a felnőtt törvények elítélnek, hiszen a becsületes felnőtt világ nem él narkotikusan anyagias értékrend szerint és azt nem kényszeríti rá a gyermekekre, ugye? Mégis: "Hanyast kaptál ma? ez vagy
hasonló a szülők 99%-ának elsődleges ANYAGI "érték"-rendű érdeklődési sémája a gyermekével kapcsolatban?! Vajon miért jó az a felnőtt világnak, ha......előbb megnyomorít gyermekeket, aztán megbünteti őket azért, amivé váltak: az itt következő 'szabályok' kényszere miatt?...a bármiféle kirekesztő, embereket értékrendileg egymástól megkülönböztető oktatás vagy vallási szemlélet, oda aljasítja le az embert, hogy a "más"-ik embert már ne is tekintse embernek? (Példák a mindennapi hírekben és oktatási értékítéletben.)...a kizárólagosan anyagi "érték"-rendű oktatási értékelés, arra kényszerít rá engem gyermekként, hogy a külsőségeket, a tárgyakat, a pénzt, a narkotikus "öröm"-szerzést, a hatalom "Isteneit" bálványozzam? (Példák a mindennapi politikában, az általánosan narkotizált életmódban és bűnözésben.)...a kizárólagosan a másik emberrel való összehasonlítás oktatási mércéje, elveszi gyermekként az önálló értékítéletem lehetőségét és belekényszerít a frusztráció, az önállótlanság, a döntésképtelenség, a felelősség vállalás bizonytalanságának lelki és testi betegségeibe? (Példák a mindennapi életünkben és a betegségügyben.) No és hogy mindebből az országnak évente 3000-3500 milliárd forintos gazdasági kára van?! (Példák az összes társadalmi nyavalyáink formájában.)...csak tavalyról fél tucat lányanyáról tudok, akiket egyházi középiskolákból tanácsoltak "pályaelhagyásra a család- és gyermekbarát ÁLSZENTSÉG gyakorlatának kiváló példamutatásával. Bár lehet, csupán a tanulással NORMÁLISAN együttjáró frusztráló érzelmi és egyoldalú fizikai terhek egészségkockázatától kívánták óvni a leendő anyukát és babáját. (De hol tartják számon ezeket az egyházi érdemeket?) Lengyel László utópiája, miszerint: "Ne hagyjuk, hogy mások mondják meg nekünk felülről, hogy hogyan is kellene élnünk." (Találjuk ki Magyarországot nyilatkozata.) Mikor tanítottak engem arra (vagy akár csak engedték meg nekem gyermekként azt?), hogy önállóan, szabadon gondolkodjak az életemről? Hogy megvalósítsam önmagam? Hisz' gyermekkorom arról szól, hogy elvegyék önálló kezdeményező készségemet, kreativitásomat, önálló 4
gondolkodási és döntési képességemet. Továbbá oktatásom kizárólag arról szól, hogy amit kényszerűen a fejembe próbálnak tömni, azt milyen pontossággal tudom sematikusan, kreativitás és szabad gondolatoktól mentesen reprodukálni, és hogy a viselkedésemben mennyire pontosan felelek meg a felnőttek elvárásainak. Mikor, hol és hány olyan tanárral és szülővel találkozhatok, akik megkérdezik a gyermeki véleményemet és elemzően figyelik szavaimat és viselkedésemet, nem pedig az önmagukét magyarázzák, mint kötelezően teljesítendő mércét? Nevelési és oktatási kultúránk az elmúlt néhány ezer év alatt elromlott? Hiszen az Ókor (számomra) valamelyest meghatározó gondolkodói úgy tanítottak, azt gyakorolták és hirdették, hogy "Ismerd meg önmagad." és hogy bontakoztasd ki a saját tehetségedet, mert a tudás ott van benned. Mára ezt a haladó pedagógia, lélektan és elmekutatás tudományterületei is evidenciaként megerősítették. Akkor tessék mondani, a gyakorlati pedagógusképzés miért vizsgáztat és vár el még mindig ezzel ellentétes, sőt az említett képességeket direkten károsító módszereket és ismereteket a leendő tanároktól? KIKET MINŐSÍTENEK EZEK A TÖRTÉNÉSEK? MI OKBÓL NEM KÍVÁN EZEN SENKI ELGONDOLKODNI? ESETLEG JAVÍTÓ SZÁNDÉKKAL TEVÉKENYEN VÁLTOZTATNI? V Á D I R A T GYERMEKNYÚZÓ BAJAINKRÓL... A következőkben kimondott szavaim sajnos nem csupán egyetlen emberke szélsőséges véleménye. Papír formában több száz kilónyi és több évtizedre (~90-110 évre) visszamenő tudományos publikációk, kutatási eredmények igazolják a hitelességüket. Megszólítottak: a gyermekképzésben, a gyermekvédelemben és az egészségügyben érintett minisztériumok, szakemberek és szakorvosok. ÉRTÉKREND és ÖNÉRTÉKELÉS Mit kap e helyett a gyermek? Torz, hamis, hazug "érték"-rendet. Példák: 5
- Vannak értékesebb és értéktelenebb emberek. EZ NEM KÉRDÉS! EZT A HAZUGSÁGOT TANÍTJÁK NEKÜNK A FELNŐTT ELVÁRÁSOK ÉS OKTATÁSI MÓDSZEREK! - Számadatokkal felmérhetők, meghatározhatók az emberi teljesítmények. EZ NEM KÉRDÉS! EZT A HAMISSÁGOT TANÍTJÁK NEKÜNK A FELNŐTT ELVÁRÁSOK ÉS OKTATÁSI MÓDSZEREK! - Kizárólag anyagi értékrenddel, tudományosan "objektív", racionalista szemlélettel, tudatos megítéléssel, tehát az érzelmi és érzékszervi élmények, tapasztalatok részleges vagy teljes figyelmen kívül hagyásával az emberről és környezetéről minden megtudható, vele kapcsolatban minden pontosan meghatározható, ami érvényes a gyermekekre is. EZ NEM KÉRDÉS! EZT A TÉV- ESZMÉT TANÍTJÁK NEKÜNK A FELNŐTT ELVÁRÁSOK ÉS OKTA- TÁSI MÓDSZEREK! - Csak a felnőttek ismerik a gyermek mozgásigényét, érdeklődési igényét, testi, szellemi, érzékszervi, érzelmi szükségleteit. EZ NEM KÉRDÉS! EZT A KÉNYSZERKÉPZETET TANÍTJÁK NEKÜNK A FELNŐTT ELVÁRÁSOK ÉS OKTATÁSI MÓDSZEREK! - Csak a felnőttek ismerik a tanulás, viselkedés, figyelem, kommunikáció, játék: "AZ ÉLET" szabályait. EZ NEM KÉRDÉS! EZT AZ ÖNHITSÉGET TANÍTJÁK NEKÜNK A FELNŐTT ELVÁRÁSOK ÉS OKTATÁSI MÓDSZEREK! EZEK A SZABÁLYOK VALÓBAN 'AZ ÉLET' SZABÁLYAI?! ESETLEG, TALÁN, VÉLETLENÜL NEM LEHETSÉGES AZ, HOGY EZEK A PUSZTULÁS, A ROMLÁS, A DEGENERÁCIÓ, A KORLÁTOLT- SÁG SZABÁLYAI?! * Az ÖNÉRTÉKELÉS-ről Önértékelés helyett direkten gátolt, akadályozott, BIZONYTALAN és TORZ önkép kialakítását engedélyezi a KÖRNYEZETE ELVÁ- RÁSRENDJE a gyermek számára. Példák: - A nevelő környezet dolga megítélni az ítélőképességében fogyatékos, megbízhatatlan gyermeket. EZ NEM KÉRDÉS! EZT A BIZALMATLANSÁGOT TANÍTJÁK NEKÜNK A FELNŐTT ELVÁRÁ- SOK ÉS OKTATÁSI MÓDSZEREK! 6
- A gyerek dolga, hogy a nevelői környezet "érték"-ítéleteinek, szabályainak megfeleljen: csak ő, a gyerek figyeljen és befogadjon és ne szóljon bele, ne "hülyéskedje el" játékkal a "nevelésének" komoly munkáját. EZ NEM KÉRDÉS! EZT A DOGMATIZ- MUST TANÍTJÁK NEKÜNK A FELNŐTT ELVÁRÁSOK ÉS OKTATÁSI MÓDSZEREK! * Ezek után érdemes arról értesülni, hogy az embernek (a gyermeknek még hatásosabban működő) születésétől fogva eredendő, genetikusan meghatározott, az érzéseibe idegrendszerileg kódolt, úgynevezett - helyességérzete, - igazságérzete van. (Amit etikai érzéknek szokás nevezni és nem is olyan régen már állatokban, főemlősökben is közvetett viselkedéskutatásokkal felfedeztek.) A gyermek már akikben kellőképpen izmos az előzőkben leírt képesség érzi jól, hogy a világunknak a gyermekekkel kapcsolatos némely dolgai (lásd az elejétől, az előzőkben) helytelenek, hamisak, hazugak... De mit tehet ezzel szemben a gyermek? Hiszen nincsen tudása, hogy kimondja az érzéseit. Ezért hát ellenkezik. Bizonytalanul és szélsőségesen választ és dönt az élete dolgaiban. HISZEN KISZOLGÁLTATOTTÁ TESZI ŐT A FELNŐTT KÖRNYEZETE ÁLTAL RÁKÉNYSZERÍTETT, RÁERŐSZAKOLT HAZUG ÉRTÉKREND ÉS TORZ ÖNÉRTÉKELÉS, TEHÁT AZ ÉRZELMI TUDATLANSÁGÁNAK ÉRZELMI FELKÉSZÜLETLENSÉGE. AKKOR KI ITT A BŰNÖS? AKIT SZÁMONKÉRNI SOHA SENKI SEM FOG, EZT TUDJUK. HISZEN AKKOR AZ URALKODÓ ÉS ELNYOMÓ FELNŐTT VILÁGNAK KELLENE ÖNVÁDDAL A TÖRVÉNY ELÉ ÁLLNIA. EHHEZ VISZONT KEVÉS BŰNÖS EMBERNEK VAN BE- CSÜLETE. UGYE? * Ezért én, Kis B. Emil tanuló, ifjú kutató, a hatalmi és szakmai pozícióik felelősségéből következően kénytelen vagyok számon kérni Önökön (a Megszólítottakon: gyermekképzésben, gyermek- 7
védelemben és egészségügyben érintett minisztériumok, szakemberek és szakorvosok) a következő vádakat. Vádolom Önöket, a szakmailag hozzáértő és érintett szakterületeken dolgozó felnőtt embereket, a gyermekek ellen elkövetett alábbi bűnökkel, sérelmekkel: 1/ Évente több tucat gyermek ellen gondatlanságból elkövetett emberöléssel. 2/ Évente több ezer gyermek ellen gondatlanságból elkövetett súlyos veszélyeztetéssel, egészségük és egzisztenciájuk elleni maradandó károkozással. 3/ Évente több százezer gyermek ellen gondatlanságból elkövetett félrevezetéssel, csalással; - a fizikai és intellektuális képességeik gondatlan károsításával, veszélyeztetésével; - az értelmi képességeik gondatlan és felelőtlen, előítéletes megkülönböztetésével; - egyenjogúságuk érvényesítésének lehetetlenné tételével. Megszólításommal tolakodom tájékoztatni ama keveseket, kiknek felszólamlásom esetleg megérinti becsületbéli felelősség vállalását. A Vádiratot 2004. május elején megküldtem több miniszter (IM, Esély1Állttkr., ESZCSM, OM, Oktjogkrmbzt., GYISM) mellett a Köztársasági Elnökúrnak is. Július elején pedig Göncz Kinga újesély1állttkr.-nak is. Válaszra akár egysoros e-mail 'Thanks' erejéig sem találtattam méltónak, feltételezem zsenánsnak ítéltettem. * - eddig a jegyzet Lássuk csak, hogy mi lehet a gyermekeink ellen elkövetett bűneink alapvető kiváltó oka? - részlet a kötetből - Miért jó tanuló a "jó tanuló", és miért rossz tanuló a "rossz tanuló"? Az iskolában szinte kizárólag az úgynevezett tudatos, tehát magyarázós, számítgatós és szóban raktározós tudás 8
használatát várják el a gyerekektől. Evvel az agyunkban egy olyan picike rész van csupán elfoglalva, mint (gyakorlatban szemléltető példa) egy "gyümölcs héja". Ott van viszont (folytatva a gyakorlati példát) a "gyümölcs lényege", ha lekopasztjuk a héját. Ami az agyunkban a szellemi működésünk nagyobbik részét mutatja, az úgynevezett emocionális részt. Tehát az érző, érzékelő, képekben, élményekben raktározó, az átélt tudásból tanuló érzelmi intellektusú agyi részünk. Ennek az értelemrészünknek az érzelmi képzésével az iskolában sokszor egyáltalán nem vagy rosszul, helytelenül, szegényesen, hiányosan, háttérbe szorítottan, másodlagosan foglalkoznak. Pedig az agyunk működésében ennek a két képességünknek az arányai (gyakorlati példánk gyümölcsének a héja a kisebb, a tudatos szellemi rész; a csupasz gyümölcs pedig a nagyobb, az emocionális szellemi rész) láthatóan jól megmutatják azt, hogy mire kellene nagyobb figyelmet fordítanunk a nevelés és az oktatás során. Az oktatás tehát ma a képességeink nagyobb, érzelmi részét kirekeszti. Csak azokat a gyerekeket jutalmazzuk a tanítás közben, akiknek megfelel a "magyarázós, számítgatós és szóban raktározós" oktatás. Ez olyan feltétele a mai oktatásnak, mintha a szerint kapna valaki jobb jegyet, hogy megfelel-e a pl. szőke, kék szemű és fehér bőrű feltételeknek. A tanítók sajnos ma olyan fogyatékosan vannak felkészítve, hogy csak a magyarázós, számítgatós és szóban raktározós ("szőke, kék szemű és fehér bőrű") képességeknek megfelelni tudó gyerekeket tudják jól tanítani. Akikről előre tudható, hogy ők csak a gyerekek kisebb része. Ilyen feltételek mellett a gyermekek nagyobb része olyan hátránnyal indul a mai iskolai oktatás rendszerében, akiket mintegy intellektuális "rasszként" szelektálunk és eleve elrendelt módon másodrangú embereknek tekintünk a képzésük szélsőségesen irreális (tudatos) elvárásai során. Ez hát a meghatározó különbség a "rossz" és a "jó" tanulók között. Pedig az inkább érző, 9
érzékelő, képekben, élményekben raktározó, az átélt tudásból tanulni tudó, meghatározóan érzelmileg fogékony gyerekek ugyanolyan jó tanulási teljesítményre képesek, mint a ma úgynevezett "jó tanulók". Csak ehhez a számukra szükséges érzelmi képzést biztosító, a mai átlagnál sokkal jobban felkészült tudású oktatókra és nevelőkre volna szükségük. - eddig a kiragadott részlet - Ez persze csak egy picike példája annak a több tucat terület és szempont tudományos igazolásának és gyakorlati bizonyítékának, amelyekről olvashat még, ha megtiszteli figyelmével a munkánkat. Amire viszont a dolgozatban nem térek ki külön, de most eszembe jutott, ezért megemlítem: Magyarországon és Európában is a lakosság 80-85%-ban érintett az előbb bemutatott tudatlan és felkészületlen képzési diszkrimináció által. Tehát az úgynevezett fehér emberek 80-85%-ának természetes módon olyanok az idegrendszeri képességei, hogy inkább érzékelő és érzelmi úton képesek tanulni. Ugyanez az arány viszont más, például természetközeli népcsoportok esetében elérheti a 95%-ot is. A sajnos általános előítéleteinken túl tehát még egy sokkal alattomosabb, hisz' láthatatlan módon megkülönböztető társadalmi gyakorlat is károsító hatással van a társadalmi és személyes életünk bajaira, betegségeire és bűneire. Gondoljunk csak arra, hogy egy társadalomban nem a lakosság 80-85%-a határozza meg a tudomány, a gazdaság, az oktatás szemléletét, gondolatmenetét és gyakorlati elvárásait. Hanem éppen az a szélsőséges 10-15%, akik a természetes agyműködésünknek nem megfelelően tudatos, akaratlagos, számítóan érzéketlen "racionalitás" intellektuális erőszakával élve irányítanak. A gyökereiben ide vezető gondokat említ és mutat rájuk megoldást a következő tanulmány kötetem. 10
Az eddig olvasott gondolatokat elküldtem: 2003. június 26.-án Lévai Katalin esélyegyenlőségi miniszterasszonynak. 2004. február 15.-én Bernáthné Mohácsi Viktória hátrányos helyzetű gyermekek miniszteri biztosának. A levélemre csak a következő választ kaptam: "Érdeklődéssel olvastam a gyermekek nevelésével-oktatásával kapcsolatos dolgozatát. Hivatalunk kiemelt figyelmet fordít a roma és hátrányos helyzetű gyermekek integrált oktatásának megteremtésére, hátrányt kompenzáló pedagógiai programok fejlesztésére, népszerűsítésére. Célunk, hogy a hátrányos helyzet ne determinálja a gyermekek jövőjét és származástól, családi háttértől függetlenül mindenkinek biztosítsuk a megfelelő színvonalú oktatáshoz való hozzáférést. 2003. február 24. Bernáthné Mohácsi Viktória" Aki egy picit figyelmes, az jól láthatja, hogy a mellékelt levél nem az általunk megfogalmazott problémára válaszol. Sajnos. Viszont általánosságokat megfogalmazva magyarázkodik. Sajnos. 11
K É P Z É S 1 2001. 05. 09. Sok kutató munkatársam, és együttműködő gyermekpartnereink életének 15 éve tartó munkájából ered az az óriási ismeretanyag, amit esszenciálisan áttekinthető formában kívánok bemutatni. A tájékoztató ismereteket megkapták Államigazgatás: Miniszterelnöki Hivatal Miniszterelnök. Oktatási Minisztérium Miniszter. Oktatási Minisztérium: 2001. április hónapban létrehozott hosszú távú oktatási terv munkacsoport. Szakmai intézmények: Magyar Pedagógiai Társaság, Magyar Pszichiátriai Társaság, MTA Pszichológiai Intézet, Oktatáskutató Intézet, Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet, UNICEF magyar nemzeti bizottság. Hírügynökségek: INDEX, MTI, Roma Sajtóközpont. Tartalom KÉPZÉS 1 részei I. _ 13./ II. _ 31./ II. _ 38./ IV. _ 50. oldalakon KÉPZÉS 2 58. oldal KÉPZÉS 3 61. oldal KÉPZÉSVÁLASZOK 71. oldal NEZETBIZONYTALANSÁG 81. oldal 12
Bemutatni kívánt ismereteinket egy levélsorozatban fogalmaztuk meg. Mivel a leveleinkkel elsősorban az oktatási minisztert kívántuk megszólítani, ezért idézett formában adom őket közre. Első rész (I.) idézet Oktatási Minisztérium Pokorni Zoltán Oktatási Miniszter részére Cél: megelőlegezett szakmai tájékoztatás A GYERMEKKÉPZÉSRŐL. Minden állam, az éves költségvetésének minimum az 1-1,5%-át, tehát 10 milliárdokat költ arra, hogy érzelmileg és testileg beteg: drogfüggő, idegrendszerileg beteg, depressziós, agresszív, önpusztító, fogyatékos, degenerálódott, antiszociális, a környezetére és önmagára károsan, veszélyesen ható vagy bűnöző emberekké neveljen egészséges gyermekeket. Az ebből következő társadalmi károk éves összege további minimum 15-25%-a a költségvetéseknek. Ez tehát 100 milliárdokat pazarló, mert haszontalan kiadást jelent. A gyermekek brutális gyilkosságainak és öngyilkosságainak az eddigi és legutóbbi félelmetes tragédiái, kiáltó példákként mutatják meg azt, hogy a szülők és a nevelők tudatlansága, érzelmi közömbössége és szakmai analfabétizmusa, milyen beteggé képes rongálni a gyermekek természetes érzelmi egészségét. A felnőtt világunknak ezt a társadalmi bűncselekményét egy évtizede kutató tudósként, 1999 októberében sikerült hozzájutnom olyan minisztériumi, költségvetési adatokhoz hazánkban, amelyek azt mutatják meg, hogy ma évente minimum 30 milliárd forintot költünk a ma gyilkossá és öngyilkossá vált gyermekekhez hasonlóan, vagy egy kicsit kevésbé károsodott, érzelmileg beteg, és érzelmileg bizonytalan emberek felne- 13
velésére. Szakmailag nyilvánvaló az, hogy szinte egyetlen gyermek sem fogantatik, születik ilyen érzelmi defektusokkal. Emellett évente még minimum 600-800 (ma már 3500-4000) milliárd forint kiadást jelent ezeknek az embereknek a konkrét károkozása, jogi ügymenete, gyógykezelése, munkából való kiesése, stb. Az emberi élet pedig, meg a testi és a lelki sérülésekkel egy család életét megnyomorítani képes valódi és érzelmi károk, ugyan hogyan mérhetőek? Az anyagi károkon felül. Kutatóként sokszor elgondolkodom azon, hogy miként is tekintünk a gyermekeinkre. Mennyire tartjuk fontosnak a gyermekeink, unokáink életének az egészségét és biztonságát a jövőnkben? Vagy a gyermek csak valami sznob státusszimbólum? Akiből a legtöbb családnak van egy-kettő legalább a lakás, a kocsi, a kutyus meg a cicus mellé? Csak mert az a normális, amit a többi ember is tesz vesz? Vagy csupán egy népesedés-politikai számadat a gyermek? Amely adat pillanatnyi szaporítása a legfontosabb? A saját és a gyermekünk jövőjére meg majd ráérünk akkor gondolni, hogy ha eljön az ideje? De mi történik akkor, hogy ha hibásan cselekszünk, mert egyszerűen tudatlanok vagyunk? Megvárjuk, amíg elég sok gyermek lesz beteg és önpusztító, meg gyilkos ahhoz, hogy komolyan vegyük a bajt? Mégis hol van a határ, ami cselekvésre késztetne bennünket? Ha a mai helyzetet nem tekintjük tragédiának, akkor minek kellene ahhoz történni, hogy komolyan kezdjünk gyanakodni a tudatlanságunk pusztító hibáira? Majd ha talán vezető politikusok gyermekei is áldozattá válnak? Aztalán belátásra késztetne bennünket? Mindenképpen ki kell várnunk azt az egy-két évtizedet, amíg ez jelentős számban bekövetkezik? Mert egy-két példa azért már ma is akad. Semmibe vehetjük az említett képzési hiányosságok miatt addig is 1-2 évtized alatt csak hazánkban elpusztuló több ezer és megbetegedő több százezer gyermek életét? 14
Ha lebecsülhetjük ezeknek az embereknek az életét, a halálát vagy a szenvedését, akkor ki veszi majd magára a felelősséget mindezért? - A szemléletért, amely a gyermekek számadatait ítéli fontosabbnak, nem pedig a gyermekek Életének a megbecsülését. - Azért a pusztulásért, ami ma, most következik be a mindennapi gyermekéletekben. Drogfüggő gyermekek temetésén, ahol a szülők és a hozzátartozók mellett néhány iskolatárs is fejet hajt. Elgondolkodva azon, hogy bár nem tudják hogyan, de segíteniük kellett volna. De sajnos a tudásuk kevés volt hozzá. Vagy úgymond felderíthetetlen okból öngyilkossá vált gyermekek temetése után beszélgetve a szülőkkel vagy csak az egyedül élő anyukával. Aki kétségbeesetten és kiszolgáltatottan tehetetlen. Tudós szakembereknek és hatalmilag irányító illetékeseknek ezek lehetnének talán az igazán gondolkodásra inspiráló és (remélhetőleg) cselekvésre motiváló tapasztalatok. Persze csak (?) akkor, ha személyesen maguk is megélnék ezeket. Tehát a felelősség, talán a tudós kutató felelősége, akinek a társadalmi hatású lehetőségei korlátozottak? Vagy esetleg a tudatlan politikus felelőssége, akinek viszont a hozzáértően alázatos belátási képességei korlátozottak? A cselekvő megelőzés talán nem mindannyiunknak a felelőssége? A pszichológia (lélektan), a pszichiátria (elmegyógyászat) és a neurológia (ideggyógyászat, agykutatás) tudományterületein az elmúlt 25 évben publikált, és még inkább az elmúlt tíz évben közzétett tudományos eredmények alapján egyértelműen állítható, hogy: ami ma az oktatási intézményekben nagyrészt és általánosan elfogadottan történik a pedagógia szakterületén, az fizikai és szellemi, de ezeknél súlyosabban érzelmi, lélektani bűncselekmény a gyermekek ellen. A jelenlegi, hagyományos, magyarázós pedagógia 15
oktatási módszerei, amelyekkel egy meghatározott és mennyiségi ismeretanyagot szándékozik a gyermekek fejébe tölteni, kizárólag károsak és degeneratív hatásúak a gyermekek érzelmi, de ezzel együtt a szellemi és a testi fejlődésére is. Idézet a levelem egy későbbi gondolatából:...pszichológiai kutatások évek óta tényszerűen bizonyították, hogy bármiféle osztályozásos értékelés degeneratívan károsítja a gyermekek intellektuális teljesítményét, fejlődését és a komplex szellemi képességeiknek a megvalósulását. Sokan becsukják a szemüket és azt hiszik, hogy a társadalmunkban mindannyiunk életét érintő olyan problémákkal, mint a bűnözés, a narkotizáció, az erőszak, továbbá olyan személyes bajokkal, mint az érzelmi, lélektani és az idegrendszeri, pszichiátriai betegségek már kialakult, meglévő formáinak felületes: jogi, gyógyszeres, esetleg terápiás kezelésén túl, nem lehet mit tenni. Ez a felelősség elhárító szemlélet alapvetően az ember szánalmas, szakmailag analfabéta, tehetetlenül tudatlan szemléletét jelzi. Hiszen a tanítók és meghatározóan a szülők is az egész gyermekkoron át a gyerekek értelmének a fejlődésére hatnak, azt befolyásolják, de vajon milyen ismereteik vannak ennek a gyermeki értelemnek a kettős: érzelmi és tudatos jellemzőjű szükségleteiről, és az ezeket a szükségleteket egészségesen kielégíteni képes kettős: nevelési és oktatási módszerekről? Képezték talán valaha is a szülőket hazánkban a gyermek érzelmi nevelésének a minimális ismereteire? Történik talán ilyen jellegű, szakmailag előre gondoló, és az irányító állami intézmények által is fontosnak tartott, tehát támogatott szülőképzés? Vagy tervbe van talán véve, hogy valaha is társadalmi léptékben, a gyermekképzés minőségét alapvetően javító, tudományosan már évtizedek óta igazoltan szükséges szülői, nevelői és pedagógiai továbbképzést vezessenek be a gyermekek emocionális értelmi szükségleteinek a nevelési és oktatási 16
kielégítésére? A szülőknek tragikusan kevés, az óvoda- és iskola-pedagógusok nagy részének pedig alig valamivel több ez a kettős ismerete a gyerekek neveléséről és oktatásáról. Pedig a lélektan, az agykutatás és a pedagógia tudomány területei néhány esetben évtizedek óta rendelkeznek a szükséges szakismeretekkel. Azok mégsem jutnak el megfelelő mértékben és ellenőrzött minőségben a szülőkhöz és a nevelőkhöz. Pedig a gyermekek elsődlegesen érzelmi nevelésének hiányosságai és hibái olyan szellemi folyamatokat határoznak meg károsan, amik a gyermekkor utáni egész életre kihatnak: főként a társadalmi együttélési problémáink formájában. Sarkítottan úgy is fogalmazhatok, hogy ha egy gyermeket nem tanítanak meg írni, olvasni, számolni, attól érzelmileg még egészséges emberként nőhet fel, és az említett oktatási hiányosságokat ha nehezebben is később még bármikor pótolhatja. Ha viszont egy gyermek nem kapta meg az értelme fejlődésének szükségleteit megfelelően kielégítő érzelmi figyelmet, érzelmi viselkedést, érzelmi kommunikációt és érzelmi játékot a nevelőitől, akkor mivel az agy értelem-fejlődésének ez az érzelmi alapokon álló gyermeki szakasza, a serdülőkor (14-18 éves) időszakában biokémiailag, az idegsejtek életfolyamatában lezárul, ezért a hiányos, a befejezetlen, a hibás érzelmi értelemfejlődés károsodik. Ez az érzelmi károsodás pedig az oktatás által bármilyen mértékben kiművelt intellektusú, magasan képzett is az az ember aki elszenvedte az egész hátralevő életében elkíséri őt. Mégpedig olyan érzelmi bizonytalanság formájában, ami a legalapvetőbb oka minden érzelmi (pszichológiai) és elmegyógyászati (pszichiátriai) problémának: a narkotizálódástól, a depresszión keresztül, az agresszióig, és még az elmezavar is részben ide köthető. Az ember legtöbb személyes és társadalmi bajának oka a tudatlanul elhanyagolt érzelmi gyermeknevelésben keresendő. Ezt a felnőtt korban már csak javítgatni lehet, de igazán helyrehozni? 17
Ha ezen az egyoldalúan tudatlan és bűnösen kártékony képzési helyzeten nem törekszünk jelentősen és cselekvően változtatni, akkor a gyermeki értelem érzelmi képzésének a hiányosságai és hibái következtében növekvő válságfolyamat 25 év múlva már meggátolhatatlan és kiszámíthatatlan súlyosságú társadalmi tragédiává válhat. Ezt tudja, tudnia kellene, mert a publikált szakismereteket követve tudhatja minden igazán érdeklődő, kutató szakember. De érzékelnie kellene azoknak a képzés területével foglalkozó szakembereknek és hatalmi irányítóknak is, akik túl tudnak tekinteni a pillanatnyi megfelelés látszatain. Akik ha bírnak egy kevés alázatos figyelemmel megláthatják azokat a társadalmi és országok közötti politikai devianciának, jogi problémának tekintett nemzeti, nemzetiségi, vallási és e- zek mellett egzisztenciális feszültségeket, amelyeknek életkioltó és a társadalmi biztonságra elsőként veszélyes, kiszámíthatatlan hatásai az emberek személyes, egyéni, érzelmileg megoldatlan fogyatékosságairól, önismereti tudatlanságáról árulkodnak. Ezért ha nem tesszük szakmailag kiemelkedő színvonalúvá az érzelmi gyermekképzésünket, akkor a jövőnkben számítanunk kell arra, hogy az emberek emocionálisan patológiás helyzetéből következő társadalmi kórtünetek az egészségünket és a közbiztonságunkat veszélyeztetve súlyosabbá válnak. A tanulási nehézségekkel küzdő gyermekeknek nem azért van szükségük különlegesen figyelmes minőségű képzésre, mert fogyatékosak. Éppen ellenkezőleg. A problémásnak mondott, tekintett gyermekek értelme épp és egészséges. Viszont a megszokott oktatási módszerek azok, amelyek fogyatékosak. Mert nincsenek felkészülve a gyermekek valódi értelem-működésének az érzelmi igényeire. Hiszen a gyermekek valóságos értelmi változásait vizsgáló tudományterületek már régen megállapították és igazolták azt, hogy a gyermeki értelem képzése kizárólag az értelem igényeit figyelembe véve, tehát az érzelmi 18
képzés alapján valósítható meg egészségesen. A jelenleg nagyrészt folyó felkészületlen és hozzá nem értő képzési tendenciákból kiindulva nem kell jóstehetség, elegendő a matematikai számítás is ahhoz, hogy megállapíthassuk a ma nem képezhető gyermekek 30%-os arányszámából azt, hogy 20 év múlva 50%-ra, 50 éven belül pedig 90%-ra nőhet ez az állapot. Sőt a precízebb megfigyelésekkel az is felismerhető, hogy a gyermekek értelmének érzelmi dominanciájú változása, minden újabb generációban kiterjedtebb és gyorsuló tendenciájú. A nemzetközi, és az évtizedek óta sok-sok magyar család számára már személyesen is megtapasztalt tények azt mutatják, hogy a gyermekek képzését legalább 40 évvel ezelőtt kellett volna elkezdenünk meghatározóan érzelmi szemléletűvé alakítani ahhoz, hogy a már eddig is átélt, a jövőnkben pedig eszkalálódó érzelmi problémáink társadalmi hatásai ne válhassanak mára kezelhetetlenül súlyos tragédiákká. Tehát a tudatlan figyelmetlenségünk késlekedésének a lemaradása ma már gyakorlatilag behozhatatlannak tűnik a számomra. Mivel viszont a további időhúzásunk (bármennyire is túlzónak tűnik ez a kijelentésem, mégis állítom), a civilizált világunk hosszú távú fennmaradását veszélyezteti, ezért az eddigi pedagógiai hiányosságainkat és hibáinkat azonnal és társadalmi méretekben szükséges kijavítanunk ahhoz, hogy akár csak esélyünk legyen nekünk, magunknak, a gyermekeinknek és az unokáinknak a biztonságos és egészséges jövőre. Sajnos azonban olyan társadalmi bajaink, mint az érzelmi, lélektani, az elmekórtani és idegrendszeri betegségeink, a narkotizáció, az agresszió, az elmezavar és a bűnözés, továbbá a hozzájuk kapcsolódó, több száz testi betegség és társadalmi kártétel, az eddig megtapasztalt mértéket még akkor is sokszorosan meghaladhatja a következő évtizedekben, ha azonnal megpróbáljuk helyrehozni az érzelmi képzésünk tudatlan hiányosságait. Viszont ha továbbra sem 19
teszünk semmit, vagy pedagógiailag túl lassan reagálunk a születő gyermekek intellektusában megjelenő tendenciózusan emocionális dominanciát mutató természetes változásokra, akkor a civilizált kultúráinkban bekövetkező társadalmi káosz 30-40 éven belül gyakorlatilag elkerülhetetlennek látszik. Pedig már évtizedek óta megvannak az igazoltan 100%-os eredményességű, minőségi tudományos szakismereteink ahhoz, hogy mindezeket a társadalmi bajokat még a gyermekkorban megelőzzük. Nem tudom hány gyermeknek kell még meghalni vagy gyilkossá válni ahhoz, hogy főként a hatalmi és szakigazgatási irányítás munkatársai belássák azt, hogy a szülők és a nevelők minőségi, érzelmi képzettsége, és a munkájuknak a megbecsülése nélkül olyan politikai szépremények, mint a társadalmi biztonság, a testi és a lelki egészség és az építésre érdemes jövőkép csupán illúzió. Egy ma hangsúlyosan aktuális, az eddigi gondolataimmal összefüggő kérdésben érdeklődöm még. Tetszenek tudni arról, hogy olyan tudomány-területek, mint a pedagógia, a pszichológia, a pszichiátria, a neurológia, évek óta igazolt eredményekkel, konkrét ismeretekkel rendelkeznek arról, hogy a gyermekek megfelelő minőségű érzelmi képzésével teljes biztonsággal elkerülhető, tehát valóban megelőzhető a narkotizálódásra hajlamos, érzelmileg bizonytalan személyiség kialakulása? Tervezik-e célzottan a gyermekek oktatását és a szülői nevelését szakmailag ilyen módon kiegészítve, az érzelmi minőségű képzést bevezetni a gyermekek életének teljes egészébe: a mínusz egy éves kortól, ez nem vicc!, megközelítőleg a tizenhat (16) éves korig? Csak azért érdeklődöm, hogy a publikált ismeretekhez képest minimum 25 (ma már 40) éves elmaradásunkat ezen a téren, szándékukban áll-e valamennyire bepótolni? Akár a hatalmi felelős intézményeknek, akár a szakmai fe- 20
lelős intézményeknek. Mert a szenvedélybeteg droghasználók most is ott nőnek fel a gyermekkorban. Őket nem a tárgyi ismeretek magyarázása fogja igazán távol tartani a narkotikumoktól. Hanem az a kiemelkedő minőségű szakmai hozzáértés, aminek az érzelmi figyelemmel nevelő módszertani gyakorlata lehet képes egyedül a hatékony és hosszútávon hatásos érzelmi képzés által, a gyermekek serdülőkorra kialakítható, érzelmileg részletgazdag minőségű értékítéletének az érettségét, emocionálisan kiegyensúlyozott biztonságérzetét, és ez által az érzelmi teherbíró képességét megvalósítani. A ma megszülető gyermekek serdülő korukáig tartó gyermeki időszak határozza meg a gyermekek érzelmi egészségét, tehát a közös jövőnket. A gyermekek és a felnőttek droghasználatában azt jelentené a megelőzés, hogy mielőtt még használná valaki a függést okozó anyagokat, preventíven felvilágosítjuk arról, hogy ez veszélyes, vagy bemutatjuk a drogos élethelyzetének az érzelmileg motiváló hátterét, látszólagos okait? Aki az ilyen megelőzéshez komoly reményeket fűz hosszú távon, annak az embernek csak halovány sejtése lehet a narkotizálódást elősegítő tudatlanul felszínes szemléletünk gyermekképzési hiányosságainak a valódi súlyosságáról. Ezzel nem azt mondom, hogy az ilyen jellegű tájékoztató próbálkozás teljesen haszontalan. Sőt igenis szükség van rá. De csupán egy picike részlete ez a módszer a már érzelmileg tudatlanul, hiányosan és fogyatékosan képzett, ezért veszélyeztetett gyermekek érzelmileg pozitív befolyásolásának. Önmagában ez a halovány, megelőző próbálkozás sohasem lesz képes megszüntetni a droghasználat valódi: a gyermeki értelem érzelmi képzésének a hiányából eredő kiváltó okot. Tehát a gyermeki értelem érzelmi képzettségének a hiányosságait. Ahhoz tudnám ezt hasonlítani, mint ha egy erdőtüzet kezünkben egy vödör vízzel locsolgatva próbálnánk preventíven oltani. Miközben mellettünk hordó- 21
számra öntenek olajat a tűzre, a szakmailag felkészületlen gyermekképzésben. Ilyen helyzetben lehetetlennek érzem az esélyeinket a sikerre. A drogbetegség kezelésével a serdülő és az ifjúkorban kísérletező szemléletünk tragikusan megkésett, és eredményesnek alig nevezhető. Mert nem a baj kiváltó okát, hanem csupán a következményeit próbáljuk gyógyítani. A drogbetgség és vele együtt a civilizált világunk általános narkotizálódása olyan, mint amikor a forrásánál mérgezünk egy folyót. Az emberi életünk folyamatát mérgezzük meg ehhez hasonlóan a gyermekkorban az érzelmileg tudatlan nevelésünkkel és a felkészületlenül hozzá nem értő oktatásunkkal. Aztán később, a szakmailag elhanyagolt, és a felelőtlenül tudatlan pedagógiai és nevelői kísérletezésünk következményeként érzelmi leépüléstől szenvedő fiatalok közül, kihalásszuk a haldoklókat és a feltűnően önpusztítókat. Majd már a patológiás állapot végső stádiumában kísérelünk meg csodát tenni velük, a gyógyítással. Aminek az eredményessége maximum a 8-10%-ot éri el, és a beteg emberek/gyermekek fennmaradó 90%-a előbb vagy utóbb gyakorlatilag ( így vagy úgy ) öngyilkos lesz. Pedig már évtizedek óta többszörösen publikált, 10 éve viszont szakmailag teljességgel alátámasztott kutatási eredmények jelennek meg a nevelői és a pedagógiai gyakorlatból szinte teljességgel hiányzó érzelmi gyermekképzésnek, a lélektanilag, elmekórtanilag és idegrendszerileg káros, kóros egészségi és társadalmi következményeiről. A mai tudományos ismeretek tükrében az nem lehet kérdés, hogy a szülők képzésére elengedhetetlenül szükség van a gyermekképzés egészséges megvalósításához. Szülőképzés nélkül nem valósítható meg eredményesen a drogmegelőzés. A droghasználat életünkben tragédiákkal bizonyító következménye azt mutatja, hogy annak a gyermeki agynak, amely a legbonyolultabb ismert 22
idegrendszer a világunkban, a jövőben talán mégsem lenne szabad tehetetlenül kísérletező, mert ismereteikben fel nem készített szülőkre, nevelőkre és tanítókra bízni a képzését. Hiszen nyilvánvalóan hibás és irreális elképzelés azt feltételeznünk, hogy tudatlanul, a szükséges ismeretek hiányában is lehetséges bármit a világon jól csinálni. Az emberek 75-80%-a egész életében valamilyen negatív, eltúlzott, az életét testileg és érzelmileg mérgező narkotikummal él együtt. Ez kizárólag annak a következménye, hogy a gyermeki értelem képzését hozzá nem értően és rossz minőségben, az érzelmi képzés teljes hiányával vagy nem megfelelő minőségével folytatják a szülők, a nevelők és a tanítók. Ez a tudatlan figyelmetlenségünk évente sok emberéletet, még több emberi szenvedést és több 100 milliárdos anyagi károkat követel. Ha ezt az állapotot, és az ezt okozó és fenntartó felkészületlenségünket normálisnak és elfogadhatónak tekintjük, akkor nem szükséges változtatni a szülők, a nevelők és a tanítók szegényes, és csupán a tehetetlen kísérletezés primitív színvonalához elegendő általános tudatlanságán. Ellenkező esetben viszont, ha el akarjuk kerülni a gyermekek tanulási nehézségeitől, a depresszión, az agresszión és a narkotizálódáson át, az elmezavar, az öngyilkosság, a gyilkosság és a bűnözés szélsőségéig terjedő érzelmi bajokat, akkor a gyermekkori érzelmi képzés szakmai minőségén kell javítanunk; a felnövő emberek érzelmi intellektusának az érzelmi egészsége érdekében. A drogmegelőzésben céltalan dolog csak a kábítószerekről beszélni anélkül, hogy valódi érzelmi értékeket, megélhető, még a serdülőkor előtt megtapasztalva, átélve, élményekben tanulható érzelmi alternatívákat adtunk volna a gyermekeknek. A mai gyerekek számára ez az érzelmi gyermeknevelés hiányzik az alapvető szakképzési elvárásokból. A szülői és a nevelői szemléletben és módszerek- 23
ben pedig teljesen esetlegesek és szegényesek az érzelmi gyermekképzés ismeretei. Hiszen nincsen sem meghatározó szakmai, sem az oktatás állami irányítása által motiváló támogatási és követelményi rendje az érzelmi gyermekképzésnek. A valódi és szakszerű drogmegelőzés csak úgy valósítható meg, ha az egész gyermekkoron át minőségi (= részletgazdag / tehát nem a képesség-különbségek lerontásával nevelő) érzelmi élményekkel (érzelmi = figyelem + viselkedés + kommunikáció + játék), megélt érzelmi tapasztalatokkal, és az ezekből eredő érzelmi tudás önismeretével képezzük a gyermekeket. Akik ha találkoznak a kábítószerekkel a tizenéves kor táján, akkor az addig megkapott gazdag érzelmi élmények Életértékeivel a valódi élet valódi érzéseihez kötődjenek. Ma ez hiányzik. Ezért a minőségi, a kifinomult érzelmi értékek valóságának hiányzó érzelmi tapasztalatai miatt, tudatlanul és szegényes érzelmi önismerettel, a gyermekek megelégszenek a mesterséges, a kémiai, az életellenesen pusztító kábítószerek durva érzelmi élményeivel. Ma kifejezetten szélsőséges és felszínesen monoton (csak túlzott erőszak és csak túlzott érzelem), narkotikus élményekűre kondicionáljuk a felnövő gyermekeket. Ezért aztán nem csoda, hogy felnőtten is ezeket a szélsőségesen túlzott, narkotikus örömöket keresik az életükben. Hiszen gyermekként sem tanítottuk őket árnyaltabb, minőségibb, gazdagabb érzelmi színvonal igényességének a megszokására. A megelőzően érzelmi gyermekképzés életfontosságát mutatja az a példa is, hogy a droghasználat visszaszorításának kísérletében, az ismeretterjesztő reklám kampány, és a törvényi szigorítások önmagukban, hosszú távon hatástalanok. Az Egyesült Államokban évtizedekig tartó és költséges hírveréssel, és törvényi korlátozással próbáltak eredményeket elérni a cigaretta droghasználatának csök- 24
kentésében. Ez sikeres is volt, máig. A droghasználat valódi, a gyermekek érzelmi képzésének a hiányosságaiban és hibáiban keresendő okát viszont, nem kezelték. Ezért ma már az tapasztalható, hogy míg a mai fiatalok szüleit részben sikerült leszoktatni, addig a gyermekek már újra kezdenek rászokni a dohányzásra. Ezt az amerikai orvosok olyan aggasztónak ítélik, hogy nyilatkozatban jelentették ki: minden orvosi erőfeszítés ellenére, a dohányzás miatti betegségek okozta halálozás a háromszorosára nőhet a következő évtizedekben. Számításaik szerint a mai, huszonéves dohányzó fiatalok nagy része nem tudja majd megünnepelni az 50. születésnapját, mert előbb fog meghalni. Ami pedig ennél súlyosabb bajok forrása, hogy a cigaretta droghasználata öröklődő és halmozódó génkárosodásokat okoz. Ez a mai ismereteink szerint visszafordíthatatlan degeneráció. Azt már csak hozzá gondolom ehhez, hogy a már ma is óriási gyógyítási és egyéb, a droghasználatból következő károk költségei pedig még nagyobb mértékben fognak növekedni. Kérdéses, hogy a majd 20-30 év múlva középkorú generációnak ez az óriási számban betegeskedő, agonizáló és pusztuló része, hogyan fogja megteremteni az akkor születő gyermekek jövőjét, és megtermelni az idős emberek nyugdíját? Nyilvánvalóan azokat a személyes tudatlanságunkból eredő hiányosságainkat kell megszüntetnünk, amelyek kárt tesznek a gyermekeink érzelmi fejlődésében. Erre már évtizedek óta kipróbált, kidolgozott, publikált és kiemelkedő hatékonyságú szakmai programok, azonnal alkalmazható tudományos lehetőségek állnak a rendelkezésünkre. Viszont a tudományos és a hatalmi szakemberek nem ismerték fel azt, hogy a saját résztudomány-területükből kívülre tekintve, interdiszciplínák kutatásával gondolják tovább az ismereteink lehetőségeit. Továbbá, hogy ne csupán a szakmai körökben publikálva, hanem általánosan, társadalmi méretekben lássák szükségesnek képezni az 25
interdiszciplínák érzelmi minőségű ismereteivel a szülőket és a pedagógusokat. Hiszen semmiféle más módja nem létezik annak, hogy el tudjuk kerülni a jövőben felnövő generációk érzelmi és szenvedély-betegségeinek a sokkal súlyosabbá válását. E zé r t az i lyen több tudo - m ányte rüle t munkáját multi - funkcion ális an k o or - d inálni képes s zak m ai f elkészültségű k u tatóként, és a t anítv a i r ányító feladat m egol d ás át, a g az - d asági h as zon é rtékte re m tésével h até konyan és k ieme lkedő minőségben me gv alósító, össze te tt tudom ányos s zakmunka me gk övetelé sére m otivá - l ó tanács adóként i s d ol gozik az inté ze tünk. Az e mbere k életé t me gh atározóan b ef o lyásoló g azd asági, s z akigazgatási é s kormányzati s traté gi ák terüle té t kísérve figy ele mme l. Erről az Országos Közoktatási Intézetet és az Oktatási Minisztérium munkatársait is tájékoztattam a tavalyi (2000- es) év során, az előbbiekben megfogalmazott gondolatok formájában. Ők viszont határozottan kijelentették a teljes körű, idézem: hozzá nem értésüket és illetéktelenségüket az üggyel kapcsolatban. Állították még, hogy ők, idézem: csak a közoktatást és a felsőfokú képzést felügyelik, de a szakmai kérdések megítéléséhez sem a felkészültségük, sem a hozzáértésük nincs meg. Azért főképpen a minisztérium részéről, izgatott telefonérdeklődések után, telefonon biztosítottak a megértő együttérzésükről, és a jó szándékú tanácsokkal ellátó segítőkészségükről. Tehát ezek az államigazgatási intézmények teljesen a szakemberekre hárították a felelősséget azért az elmaradott és károsítóan, kárt okozóan hibás helyzetért, amit a levelemben röviden bemutattam. A minisztérium tudományos ügyek főosztályának miniszteri főtanácsosa (előadó) dr.s.g., a következőkről tájékoztatott telefonon: a szakmai változásokat felülvizsgáló és megítélő tudományos hatalmi rendszernek, olymértékig bizonytalan és esetleges az érvényesítő képes- 26
ségi rendje, módja, lehetősége, hogy az igazán hatékony és gyors változásoknak csak egy egyhangú, és befolyásos szakemberek által is támogatott, a tudományos szakmai közvélemény sok résztvevős és nagy nyilvánosságot kapó közös nyilatkozatával lenne megvalósítási esélye. (Mivel ez a levelem tájékoztató jellegű, mint azt a címében is jeleztem, ezért a következtetések levonását a bemutatott ismeretek alapján rábízom az olvasóra.) Ebből talán arra kellene következtetnem, hogy akkor lehet esély egy államilag kitüntetett figyelmet kapó, és komolyan támogatott javító változtatásra a gyermeki értelem minőségileg érzelmi képzésének a területén, ha sok-sok ismert agykutató, neurológus, pszichiáter, pszichológus és pedagógus szakember neve, beosztása, munkahelyi címe, és rövid véleménye szerepelne egy olyan közös nyilatkozaton, amely azt állítja, hogy: mindenekelőtt a gyermeki értelem minőségi, érzelmi képzésének a hiánya tehát a szülői, a nevelői és a tanítói tudatlan felkészületlenség okozza, azokat a személyes és társadalmi betegségeket, problémákat és károkat, amelyek később a gyermek, az ifjú és a felnőtt korban feladatot adnak, és meghatározó mértékben kitöltik az ideggyógyászok, az elmegyógyászok, a lélekgyógyászok, a testi gyógyítás számos területét érintő kórtünetek formájában az orvosok, a jog és a törvény ügyeinek a betartásával foglalkozó emberek munkáját? Ha egy pozitív változás irányába valóban hatékonyan és kellő tenni akarással mozdulna meg az említett szaktudományos közvélemény, akkor ezzel elsősorban azt érhetnénk el, hogy ezek a tudomány területek 1-2 generáció múlva ne váljanak tehetetlenné (azt feltételezve, hogy ma még talán nem azok/?) azzal a hatványozottan megnövekedett számú beteg tömeggel szemben, akiket a tudatlanul felkészületlen szülői és pedagógiai képzés ma érzelmileg megnyomorít és megbetegít. Hiszen az emberek több mint 50%-a ma olyan embernek tekinthető, aki érzelmileg és fizikailag önmaga 27
és mások egészségét is károsító, negatív szenvedélyek, túlzó élmények megerősítő narkotikumát igényli. Nyilvánvalóan fikció volna azt mondani, hogy ezeknek az embereknek mind terápiásan gyógyíttatniuk kellene magukat ahhoz, hogy ne mérgezzék meg valamilyen módon a maguk és a mások életét. Viszont szakmai felelőtlenség volna nem számolnunk azzal, hogy ha figyelmen kívül hagyjuk, elkerüljük az érzelmi gyermekképzésben megelőzhető, és nyilvánvalóan megoldatlan társadalmi egészségproblémáinknak a megoldását, akkor ezzel elmélyülő és eszkalálódó következményeket generálhatunk a jövőnkben. Mint ahogyan ilyen tendenciák ma is megfigyelhetők az életünkben. Ez a látszólag felnőttkori érzelmi egészségkárosodásunk, csak a megelőzően magasabb minőségi színvonalú, gyermekkori képzéssel lenne orvosolható reálisan. Tehát a ma gyógyító szakemberek lokális munkája jelentősen felértékelődhetne, ha a megszerzett ismereteiket közösen, a gyermekképzés betegségmegelőző tudományterületének alapvető fontosságú és kitüntetett szakmai tanácsadóiként hasznosítanák. Hiszen amellett, hogy a leghumánusabb gyógyító tevékenység az, amely megelőzi a betegséget, ez a leghatékonyabb, a legeredményesebb és a legolcsóbb módja is a gyógyításnak. Ma már minden: a gyermekek érzelmi egészségének a megőrzéséhez szükséges ismeret a rendelkezésünkre áll. Szakmailag publikált, több évtizedes kutatások eredményeként. Mégis, történt talán valami igazán jelentős, társadalmi méretekben hasznos változás a gyermekképzésben? Akár csak az elmúlt 20 évben? Talán az nevezhető ilyesminek, hogy többségében szakmailag alulképzett, nem erre felkészített, nem ehhez szocializált, a szükséges módszertani és lélektani ismeretekkel nem rendelkező pedagógusokat, törvényileg korlátoztuk az általános iskolai oktatás első éveiben az eddig 28
megszokott számonkérésben és értékelésben? Félre ne értse a kérdésemet! Hiszen mindez történt nagynehezen és azok után, hogy......pszichológiai kutatások évek óta tényszerűen bizonyították, hogy bármiféle osztályozásos értékelés degeneratívan károsítja, elszegényíti a gyermekek intellektuális teljesítményét, fejlődését és a komplex szellemi képességeiknek a megvalósulását. Adhatunk minden pedagógus kezébe egy jogosítványt, amely arra szólítja fel az illetőt, hogy ezután repülőgépet fog vezetni. Hiszen ez önmagában egy egyszerű és olcsó intézkedés. De ha ezzel a jogosítvánnyal együttesen, nem csak az eddig nyilvánvaló szakmai alul-értékeltségének a helyzetét, és a tanító munkájának a feltételeit nem javítjuk meg, hanem még a repülőgép vezetéséhez szükséges ismereteket sem adjuk meg és várjuk el a pedagógusoktól, akkor milyen csodában bízunk? Természetesen egy elismerő és értékén kezelt anyagi motiváció mellett. Hiszen irreális és megalázó, ha a magasabb minőségi követelményeknek megfelelni tudó és ezáltal életfontosságú, felbecsülhetetlen, és társadalmilag mindenekelőtti értékű, mert megelőző hasznot hozó tanáremberek munkáját, nem segíti elő az egzisztenciális helyzetük ennek megfelelni próbáló javulása. Mindez nem történik meg. Csupán azért, mert a javító változtatás feltételeinek a teljes biztosítása látszólag sokba kerül? Viszont mennyire sokba kerül, és fog még kerülni a tétlen és tudatlan semmittevésünk? Hiszen... (Idézet a levelem első gondolataiból.) Minden állam... éves költségvetésének minimum... 15-25%... Tehát 100 milliárdokat pazarló kiadást jelent, hogy beteg... vagy bűnöző emberekké nevel... egészséges gyermekeket. Szomorú és bűnös felelőtlenség nem számolni avval, hogy minden egyes forintnak, amit a gyermekek minőségi képzésén spórolunk meg, és (sokszor) használunk fel hibásan és pazarlóan ma, legkevesebb a (10) tízszeresét kell kifi- 29
zetnünk büntetésként, az érzelmileg rosszul és hiányosan képzett felnövő generációk kártételére, és egészségromlásának a gyógykezelésére. Ugyanakkor viszont az matematikailag, pénzügyileg, gazdaságilag igen nagy pontossággal kiszámítható, hogy minden forint, amit a gyermekek legmagasabb szakmai színvonalú, érzelmi minőségű képzésébe fektetünk be, minimum (15) tizenötszörösen térül meg, amikor ezek a gyermekek felnőnek. És akkor az életminőségünk érzelmi egészség-biztonságának a jelentős része hogy: jobban érzem magam a bőrömben pénzben még ki sem fejezhető. Evvel a levelemmel csupán arra kívánok választ kapni, hogy személyesen maga támogatná-e a társadalmi és személyes érzelmi bajaink cselekvő megoldását? Mely munka olyan, a világon egyedül álló ismeretekhez, tapasztalatokhoz juttatna bennünket, amelyek a hatékonyabb társadalmi működésen és a jelentősen javuló szellemi és testi egészségünk biztonságán túl, kivételes értékekként lennének hasznosíthatók a tudástőke világpiacán. 30
Második rész (II.) Cél: megelőlegezett szakmai tájékoztatás A GYERMEKKÉPZÉSRŐL. Egyenrangú véleményként szoktuk megkérni a hozzászóló tanácsát minden fontosabb tevékenységünknél, a kutatásunkkal megcélzott személynek, vagy egy bizonyos probléma résztvevőjének. Most a gyermekek képzésével foglalkozva, a gyermek véleményére is kíváncsi voltam. Ez a gyermeki vélemény a későbbi megszólító, bemutatkozó és tájékoztató gondolataimmal kapcsolatban a következő volt: - Ez nagyon bonyodalmas. Úgy mondjad inkább, hogy meg bírjam érteni! Ezért a következő (II/1.) részben azokat a szavakat idézem röviden, amelyek az oktatás és nevelés témakörében érthetően elfogadhatók voltak egy gyermek számára is. A levelem két része tehát a következő: II/1. Gyerekeknek a gyerekektől. II/2. Szakmai megszólítás és bemutatkozás. II/1. Gyerekeknek a gyerekektől. (2000. ősz) Ha ma kezdenék iskolába járni, akkor nem az lenne a fontos, hogy majd mit tanítanak nekem. Az írás, az olvasás, meg a számolás megismerése után már majdnem mindegy az, hogy még ezeken kívül mit oktatnak, és hogy azt milyen iskolában csinálják. Úgyis az a legfontosabb, hogy hogyan tanítanak a tanárok. Mert igazán csak azt tudom jól megtanulni, amit jól tanítanak nekem. Persze ehhez kell, mert hát legalábbis kellene, hogy legyen egy felkészültsége a tanárnak. Jó volna, ha tudnák: milyen érdeklődő és jó indulatú odafigyeléssel, mosolygós és barátságos viselkedéssel, kedves hangú és őszinte beszélgetéssel, meg ügyesen kigondolt és érdekes játékokkal lehet tanítani. Sajnos a legtöbb iskolából, a tanárok tudásából ez nagyon hiányzik. Egy tudományos vizsgálódásnak talán lé- 31