(vulkáni területek) készleteket bemutató térképeket. a területek földtani sajátosságai, az ásványi nyersanyagok települési viszonyai, valamint a kutatás és a termelés műszaki-gazdasági körülményei más térképek összeállítását is indokolttá tehetik. * Az irányelvek jelentősen hozzájárulnak a hazánk mélyföldtani mélyszerkezeti viszonyainak megismeréséhez szükséges kutatások hatékonyabb módszerének kialakításához, s ezen keresztül nyersanyagbázisunk minél teljesebb és gyorsabb feltárásához. Geológusainkra, geofizikusainkra és mélyfúró szakembereinkre hatalmas feladatok várnak e munkák megtervezése és eredményes elvégzése során. Reméljük, az irányelvek alapján a kutatómunkák jobb tudományos megalapozásával további ugrásszerű sikereket fogunk elérni az ország mélyföldtani viszonyainak megismerésében, Az artézi kútfúrás legújabb technológiája és a kútak vízhozama Irta: Bélteky Lajos A hazai artézi kútfúrások technológiája az utolsó néhány évben rohamos fejlődést mutat. A kútfúrás alatt nemcsak a szorosan vett fúrási műveletet, hanem a kút készítésével kapcsolatos egyéb műveletek összességét kell érteni. A kútfúróipar államosítását követő években, 1951 1952-ben már sikerült széles körökkel megismertetni a műszakilag helyes kútkiképzés előfeltételeit, követelményeit, és a gyakorlati megvalósításnak módját és eszközeit. A legfőbb követelmény mint tudjuk az, hogy a vízszolgáltatásba bekapcsolt, másszóval beszűrőzött rétegnek nem szabad kapcsolatba kerülnie a fúrással harántolt porózus rétegek egyikével sem. Ezt a követelményt a hazai kútfúró kisipar az államosítást megelőző 50 60 évben nemcsak teljesen figyelmen kívül hagyta, hanem ezzel homlokegyenest ellenkező technológiát alakított ki és alkalmazott. Ennek részleteit azt hiszem már felesleges ismertetni, úgyszintén azokat a károkat sem kell részletesen felsorolni, amelyek a népgazdaságot, közelebbről a mélységi vízkincset a helytelen kútkészítési technológia következményeként érték. Az új, helyes technológia bevezetését megnehezítette az a körülmény, hogy az államosított kútfúróipar az első években túlnyomóan azokkal a fúrómesterekkel volt kénytelen dolgozni, akik kisiparosoknál szerezték szaktudásukat s azok kútkiképzési módszere vált vérükké. Ezzel szemben megkönnyítette az új módszer megismertetését, hogy az állami központi irányító szervnek módjában volt az^-1949 óta szerzett tapasztalatokra hivatkozva, gyakorlati példákkal bemutatni a helyes kútkiképzésből származó előnyöket s különösen azt, hogy milyen döntő kihatása van a kutak vízhozamára. Az eredmény elég gyorsan mutatkozott. 1954. évben a kutak átlagos vízhozama már 218 1/p volt, közel ötszöröse a kiinduló 1949. évi vízhozamátlagnak. A furatszelvényezés alkalmazásának hatása a vízhozamra A technológia fejlesztéséhez a további újabb, szélesebb alapot a geofizikai műszeres vizsgálatok adták meg. A furatszelvényezésnek, a karottázsnak a kútfúrási munkáknál való alkalmazása volt az egyik legnagyobb jelentőségű lépés a hazai artézi kútfúrás történetében. Abban az időben, amikor a szelvényezést még nem használták, nagy nehézség volt, hogyan lehet a vízadó réteg közvetlen fedőjében való zárást olyan területen is könnyen megvalósítani, ahol a rétegsor teljesen, vagy részben ismeretlen volt. Megoldásként annak idején csak a kisátmérőjű keresőfúrás jöhetett szóba, ettől azonban, mivel lelassítja a munka menetét és hátráltatja a tervteljesítést, kivitelezőink nagy része ide genkedett- A keresőfúrás alkalmazását megnehezítette továbbá az a körülmény is, hogy a műszaki fejlesztés elsősorban a fúrási haladás növelésére törekedett s ennek érdekében teljesen áttért az iszapöblítéses forgatásos (rotary) fúrásra. A rotary fúrás egyik nagy előnye, hogy gyors a fúrási előhaladás, másik pedig, hogy megfelelő fajsúlyú és viszkozitású iszappal hószszabb szakaszon lehet csövezés nélkül előfúrni s ezáltal a beépítendő csőrakatok számát és kg/fm súlyát csökkenteni lehet. Kevesebb a hibaforrást jelentő tömszelencék száma is. Hátránya is van azonban, főleg a nálunk használt jobböblítéses módszernek mégpedig az, hogy bizonytalan és nem pontos a rétegek települési sorrendjének és mélységbeli helyének a megállapítása és nem lehet keveredés nélküli, zavartalan mintát venni a kőzet és a szemcseméret meghatározása céljából. A különböző mélységből származó furadékot ugyanis keveredetten hozza fel az öblítővíz és gyakran a mélyebben települt, kisebb fajsúlyú furadék hamarabb jelenik meg a külszínen, 5
mint a felette levő, nagyobb fajsúlyú kőzet felfúrt szelvénye. Ezzel a fúrási móddal nem lehetett minden fúrásnál megvalósítani a vízadó réteg közvetlen fedőjében való zárást, mert a záró csőrakatot be kellett építeni, mielőtt a rétegsort a teljes mélységig feltárták volna. A rétegészlelés körüli bizonytalanságokat, amelyek a jobböblítéses rotary fúrásnál fokozottabban jelentkeznek, a furatszelvényezéssel sikerült teljesen kiküszöbölni. Azelőtt számos fúrásnál előfordult, hogy hiába szőrözték be az előírás szerint vett furadékminta alapján a víznyerésre igen alkalmasnak látszó durva szemcséjű vízvezető réteget, a remélt vízhozam alig, vagy egyáltalán nem mutatkozott, mivel a porózus réteg tényleges mélységbeli helye nem egyezett a fúrómester észlelésével. Ez pedig azért történt,'m ert a pillanatnyilag felfúrt kőzetet csak bizonyos idő múlva hozza a külszínre az öblítővíz, s esetleg megváltoztatott sorrendben, különösen akkor, ha az öblítőszivattyú kisteljesítményű, s ennek folytán a csőtervnek megfelelően szükséges furatszelvényben az öblítővíz kellő áramlási sebességét nem lehet biztosítani. A karottázsszelvényeken a geofizikai kiértékelésen kívül földtani rétegsornak nevezve a fúrómester által meghatározott rétegsort is feltüntetik. Ezekből jól látszik, hogy még a legjobb fúrómesterek is elkövetnek néhány méteres hibát a rétegek mélységbeli helyének megállapításánál, nagyobb mélységű fúrásoknál pedig, ahol hosszabb szakaszt kell fúrni béléscsövezés nélkül, sok esetben egyáltalában nem észlelik a vékonyabb porózus szinteket. Főképp a kisebb vastagságú homokrétegek esetén van pár méteres észlelési hibának is nagy kihatása a vízhozamra, mert ilyen esetben a szűrőnek csak egy része kerül a víztartó rétegbe, míg a másik része a vízzáró rétegbe jut. A karottázsszelvény azonkívül megmutatja egy-egy rétegen belül az áteresztőképesség relatív különbségét és a rétegbe esetleg beágyazott agyagcsíkokat is. Ennek következtében megvalósítható, hogy a szűrővel csak a porózus réteg legdurvább szemcséjű részét kapcsolják be a vízszolgáltatásba s a homokréteg finomszemcséjű iszapos részeinek és agyagcsíkoknak szűrőzését pedig mellőzzék. Az alföldi kisiparosok régebbi vállalkozásai nagyobb mélységű kutak fúrására azért nem jártak nagyobb vízhozameredménnyel, mert hibás volt a víztartó rétegek mélységbeli helyének meghatározása, azonkívül nem észleltek minden réteget. Hozzájárult ehhez még a túlságosan szűk, 2 3 -os befejezőcső használata is. Legmeggyőzőbb példa ennek az állításnak igazolására a gyulai ún. kastélykertben a hódmezővásárhelyi kisiparosok által az 1940-es évek elején végzett 1137,8 m-es kútfúrás. Az 1958-ban és 1960-ban e kút közvetlen közelében lemélyített 2004 és 950 m-es fúrások során végzett elektromos szelvényezések adtak magyarázatot árra, hogy miért volt olyan kevés a régi kút vízhozama (40 1/p). A karottázs Ugyanis kimutatta, hogy a régi kút rétegsora nem egyezik a két új fúrás rétegsorával. Ugyanakkor gammaszelvényezéssel megvizsgálták a régi furatot is, amelyben azonban a szűk béléscső miatt csak 700 m-ig lehetett szelvényezni. A geofizikai műszeres vizsgálat is azt igazolta, hogy a fúrás során a gammaszelvényezés által jó víztartónak jelzett szinteket egyáltalában nem, vagy pedig néhány méterrel feljebb, vagy lejjebb észlelték, ennek folytán a lyukasztásokat és hasításokat jórészt nem a porózus, hanem a vízzáró rétegekben levő szakaszokban végezték. 1959. február havában perforálással rétegnyitást végeztek a régi kút két olyan szakaszában, melyet a gammaszelvényezés porózusnak jelzett. A vízhozam a perforálások eredményeként percenkénti 40-ről 94 literre növekedett. A béléscsövezés kialakításának hatása a vízhozamra A következőkben arról lesz szó,hogy a helyes kútkiképzésnek azt az alapvető követelményét, hogy a vízszolgáltatásba bekapcsolt rétegnek nem szabad közvetlen kapcsolatba kerülnie valamelyik átfúrt felsőbb víztartó réteggel, hogyan lehetett az új technológia kialakítása során ténylegesen megvalósítani. A magyar kútfúróipar irányítóit ugyanis ez a célkitűzés vezette, amikor az utóbbi 10 év alatt kialakították azt a fúrási technológiát és béléscsövezést, amely a hazai földtani viszonyoknak is leginkább megfelelt és a víztartó szintek öszszekapcsolásának megakadályozását lehetővé tette. A fejlődés fokozatos volt. Az új kútkiképzési módnál a felsőbb vízvezető rétegek szennyeződésnek leginkább kitett, vagy legtöbbször már szennyezett vizének kizárására az első, másként kezdő csőrakat szolgált, melyet iránycsőnek is neveznek, mivel elsősorban a furat függőlegességét hivatott biztosítani. Az iránycső hossza általában 15 30 m szokott lenni. A fúrást az iránycső beépítése után folytatva a legtöbbször már nyomás alatti vizet ta r talmazó rétegeket kell átfúrni. Áz első időben egy-egy csőrakat részére 70 90 m-t fúrtak, mert arra számítottak, hogy egy-egy csőrakatot vissza lehet húzni. Egy 300 mély kúthoz 6 csőrakatot kellett felhasználni. A 6. csőrakat volt a szűrő, melyet az 5. csőrakat védelme alatt építettek be. A szűrő elhelyezése után az 5. csőrakatot teljesen visszahúzták s ugyancsak vissza lehetett nyerni a 3. csőrakatot is. Később, amikor a fúróiszap használata általánossá vált, a 2. csőrakatot igyekeztek levinni a beszűrőzendő réteg feletti vízzáró réteg fedőjéig s a szürőrakatot a 3. csőrakat védelme alatt építették be, vagy pedig bemosatták. A szűrő elhelyezése után a szűrőrakatot 5 10 m átlapátolással elvágták s a két cső közötti gyűrű alakú szelvényt tömszelencével zárták le. Így alakult ki a három csőrakatos csövezés, mely a 6
műszaki felkészültség akkori fokán a különböző nyomású rétegeknek egymással és a beszűrőzött réteggel való összekapcsolódását meg tudta akadályozni, de természetesen csak abban az esetben, ha a 2. csőrakatot sikerült a szűrőzött réteg közvetlen fedőjéig levinni s abba a csősarut jól záróan leültetni, beszorítani. Ha ugyanis a 2. csőrakat nem zárt jól, a szivattyúzás, kompresszorozás hatására sok esetben lefelé irányuló vízmozgás indult meg a szűrő és a 2. csőrakat külső palástja mentén. A külső palást mentén kialakult iszapkéreg ugyanis a szi-. vattyúzás és a rétegnyomás együttes hatására ki van annak téve, hogy megbomlik, leválik. Ha pedig ez a folyamat megindul, a vízhozamra feltétlenül károsan hat. Vízhozamcsökkenés következhetik be egyrészt azért, mert finom, iszapos, agyagos homok folyhat rá a béléscső külső palástja mentén a szűrővel bekapcsolt rétegre, mely a szűrő közvetlen környékét iszapossá teszi, másrészt mivel a cső mögötti vízmozgás következtében a különböző nyomású rétegek között kialakult eredő nyomás főleg az Alföldön, ahol a rétegnyomások általában a mélységgel növekedni szoktak kisebb lesz, mint a beszűrőzött rétegé, ennek folytán csökken a felszín felett túlfolyó artézi víz mennyisége, sőt az is megtörténhetik, hogy a kút nyugalmi szintje a felszín alá süllyed. Az első jelenség akkor is bekövetkezhetek, ha a 2. csőrakat nem a szűrőzött réteg közvetlen fedőjében zár, hanem a csősaru és a vízsszolgáltató porózus réteg között van egy, vagy több iszapos réteg, mert a lefolyó iszap lerontja a szűrőn kívüli térségben a réteg áteresztő képességét s ennek folytán lecsökken a vízhozam. Abban az időben, amikor még a furatszelvényezés és a palástcementezés nem volt bevezetve a kútfúrásoknál, az utóbbi hibát főleg fúrásilag fel nem tárt területen és mélységhatárok között gyakran elkövették, mert amint már említettem az ún. keresőfúrás egyrészt lelassítja a fúrási művelet haladási sebességét, másrészt a vízrekesztő, közvetlen fedőrétegnek megállapítása és a saruzárás megvalósítása is eléggé körülményes és sok időbe kerülő művelet. Nem is szólva arról, amikor a földtani rétegsorban a beszűrőzendő réteg közvetlen fedőjét nem teljesen vízzáró réteg képezi, ennek következtében a vízvezető réteget nem lehet megvédeni attól a veszélytől, hogy a felette levő iszapos réteg a csőrakat külső palástja mentén lejusson a szűrő körüli rétegpalást térségébe. Az Országos Vízkutató és Fúró Vállalatnak cementező berendezéssel való felszerelése és a vállalat keretében előbb egy, majd később két geofizikai mérőcsoport felállítása és a célnak legmegfelelőbb korszerű műszerekkel való ellátása lehetővé tette a kútbéléscsövezésnek a követelményeket még jobban kielégítő módosítását, továbbfejlesztését, de egyszersmind egyszerűsítését is. E legújabb technológia szerint az iránycső beépítése után le kell fúrni a tervezett teljes mélységig s el kell végezni a furatban az elektromos szelvényezést s a rétegsor pontos megismerése után kell kijelölni a beszűrőzendő réteget és a 2. csőrakat beépítési mélységét, ahol a termelő réteg feletti saruzárás a leghatásosabban megvalósítható. A palástcementezés előtt a furatot a csősaruig fel kell tölteni homokkal, hogy megvédjék a beszűrőzendő réteget a cementtől, majd el kell végezni a furatba leeresztett 2. csőrakat mögött a palástcementezést. A cement megkötése és a sarunál képződött cementdugó átfúrása után az alatta levő homokkal feltöltött szakaszt ki kell mosatni s be kell építeni a szűrőrakatot. A palástcementezés megakadályozza, hogy a különböző nyomású víztartó szintek egymással és a beszűrőzött réteggel kapcsolatba kerüljenek,azonkívül a béléscsövezés további egyszerűsítésére is lehetőséget biztosít. Ha ugyanis a palástcementet a felszínig felnyomják, az iránycsövet esetleg ki is lehet húzni, mivel a palástcementezés a legfelső szakaszon betölti az iránycsőnek a felső szennyezett vizeket kizáró szerepét. Ilyen módon a béléscső három helyett kétrakatos lehet, ami anyag- és költségfelhasználás szempontjából jelentős. Az 1 4. ábra a béléscső kiképzésnek, a kútfúrási technológia korszerű fejlődését nyomon követő alakulását tüntetik fel. Egy 300 m mélységű kút béléscsövezésén mutatom ezt be, amely az alföldi medence Csongrád megyei részében Hódmezővásárhely, Szentes, Szeged, Kiskunfélegyháza térségében igen gyakori. Ezen a területen az üledékes rétegsorban sűrűn váltakoznak a porózus és vízzáró tagok s a víztartó szintek vizének nyomása általában a mélységgel együtt növekszik. Itt volt a legerősebb az alföldi kútfúró kisipar tevékenysége is az államosítást megelőző évtizedekben. A kisiparfcföbb rakattal lecsövezett a teljes mélységig, majd a szűrővé kiképzett 2 3 -os, tehát kisátmérőjű végleges béléscső beépítése után visszahúzta teljesen vagy részben az ún. kezdő, vagy köpenycső rakatokat. Ha pedig tovább akarta csökkenteni az önköltséget, az utolsó szakaszban nem használt védőrakatot, hanem önszűrőnek kiképezte a végleges béléscsövet s ezzel érte el a víztartó réteget, kockáztatva a szűrő megsérülését. Ily módon a fúrással harántolt összes porózus szinteket összekapcsolták, melynek az előzőkben ismertetett káros hatása, a vízhozamcsökkenés, azonnal mutatkozott, ha a kutat tisztítószivattyúzásnak próbálták alávetni. Ha pedig a vízpazarlás és a rétegnyomás csökkenésének megakadályozása céljából elzáró szerkezetet szereltek fel, a víz sok esetben a béléscső mellett tört fel. Nagy hátrány volt az is, hogy a szűrő sérülés, vagy eltömődés esetén nem volt cserélhető, a kutat tehát nem lehetett javítani. Feltüntettem a fm-kénti csősúlyt is, mégpedig az azonos alapon való összehasonlítás céljából 102 mm-es végleges béléscsővel számítva. Ily módon 10,25 kg-ot tesz ki fm-ként a bentmaradó béléscsövek súlya. A 2. ábra az államosítást követő években a műszaki felkészültség akkori helyzetének megfelelően alkalmazható béléscsövezést mutatja be, 7
10.25 kg/ fa 319 yg j'firt 21.7 kg/fin 18.5 kgjfir? (13.9 kg/fin ) v I Js cta 8
amelynél egy 300 m-es kút elkészítéséhez 102 mm-es szűrőcsövet feltételezve, 6 csőrakatra volt szükség. A 3. ábra az iszapöblítéses fúrásra való áttérés után kialakult 3 csőrakatos béléscsövezést mutatja be ugyanarra a mélységre s hasonlóan 102 mm-es szűrőcsővel. A béléscső fm súlyának átlaga az előbbinél 31,60, az utóbbinál pedig 21,70 kg-ot tesz ki. Ennek a béléscsövezési módnak az alkalmazása már a karottázs bevezetésének és elterjedésének idejére, az 1955. utáni évekre esik. A kutankénti vízhozamátlag feltehetőleg a pontos rétegmeghatározás eredményeként tovább emelkedett percenként 218 literről s újabb öt év alatt elérte az 500 perclitert. Azonban nemcsak az országos kútfúróipar által készített kutak átlagos vízhozama lett nagyobb, hanem megnövekedett a megyei, vagy egyéb kútfúrással foglalkozó kivitelező vállalatok kútjainak átlagos vízhozama is, ami igazolni látszik, hogy a vízhozamnövekedés a korszerű technológia fokozott elterjedésének az eredménye, csakhogy a megyei vállalatok a fejlődés vonalán néhány év késéssel követik az országos vállalatot. A 4. ábra szerinti béléscsövezés kialakítására és fokozott alkalmazására csak a két cementező kocsi beszerzése után kerülhetett sor, melyeket 1961. január havában helyeztek üzembe. Az azóta eltelt idő azonban rövid, azoknak a kisebb mélységű kutaknak a száma pedig, amelyeknél a szóbanlevő béléscsövezési mód alkalmazást nyert, kevés ahhoz, hogy a statisztika átlagértékeivel lehessen igazolni a legújabb technológia kedvező hatását a kutak vízhozamára. Ehelyett egyelőre csak néhány, ily módon készített, feltűnően kiemelkedő nagy vízhozamú kutat említek meg, szembeállítva a mostani és a régebbi kutak vízhozamát. Község Szűrőzött mélységköz m -től m-lg Vízhozam liter/perc Régebbi kutak vízhozama llter/perc Balatonaliga 44 50, 98 106 350 120 Békés I. 118 140 600 150 Békés II. 161 180 950 120 Elek tsz 290 320 800 300 N agykáta I. 175 186 660 200 K öröstetétlen 217 242 800 300 Vésztő tsz 96 134 650 150 Mivel sem a fúrómesteri észlelés, sem a karottázs nem jelzett minden esetben durvább szemcséjű, jobb porozitású víztartó homokot, azt gondolom, megengedhető a legújabb technológia alkalmazásának is szerepet tulajdonítani a feltűnően nagy vízhozam elérésében, annál is inkább, mert az 500 800 m-es szűrőzött és nem perforált hévizes kutaknál, ahol a szűrőcsövet megelőző rakatokat már az előző években is palástcementezték és a furatot szelvényezték, szintén sokkal nagyobb vízhozamot lehetett elérni, mint amelyet régebben a kisiparosok ugyanezekből a rétegekből ki tudtak venni (pl. Szarvas, Gyula, Körösladány, Békésszentandrás, Kaba, Berettyóújfalu, stb.). A 4. ábra szerinti csövezés előnyös anyagmegtakarítás szempontjából is, mert a beépített béléscsövek fm súlya csak 18,5 kg. Nagyobb vízszükséglet esetén természetesen lehet egy, vagy két mérettel növelni mind a szűrő, mind a csőátmérőket. Szűkíteni azonban 165 mm-ről legfeljebb csak a béléscső méretét lehetne, mivel 102 mm az a minimális szűrőcsőátmérő, amelyben még gammaszelvényezést lehet végezni s ez az a legkisebb belső szelvény, amelybe katódos korrózióvédelem még beépíthető. Ha 165 mm-es helyett 133-as béléscsövet használnak, a fmsúly 18,5-ről 13,9 kg-ra csökkenthető, ez esetben azonban a szűrőt mosatással lehet beépíteni s védőcsővel való szűrőelhelyezésről le kell mondani. Költségalakulás szempontjából nézve a 2. és 4. ábra szerinti béléscsövezéssel kapcsolatos technológia alkalmazását, azt találjuk, hogy a 2. ábra szerinti béléscsövezés esetén a végleges béléscsövekért és a csőhasználatért kereken 99 ezer forintot számíthat fel a kivitelező, a 4. ábra szerinti 133 és 102 mm-es csövezés mellett pedig 42 500 forintot. Az 56 500 forintos különbség azonban nem tekinthető teljes egészében megtakarításnak, mivel a furat felbővítése, a palástcementezés és a karottázs viszont növeli a költségeket. A vizsgálat tárgyát képező 300 m-es fúrásnál csak a bővítés költsége pl. kb. 17 000 forintot tesz ki. Költségmegtakarítás tehát csak akkor fog mutatkozni, ha a palástcementezés és a karottázs együttesen nem kerül többe 40 000 forintnál. Igyekezni kell éppen ezért ennek a két műveletnek a költségét annyira csökkenteni, hogy ne csak a csőanyagszükséglet kedvező alakulása, hanem a forint megtakarítás is ösztönözzön ennek a most ismertetett kútkiképzési módnak minél szélesebb körben való alkalmazására. Nem hallgathatom el azonban azt a komoly akádályt sem, amelyet a 203 mm-t meg nem ha- 9
Iádé méretű kezdőcső esetén a kőtelező 2Ö százalékos engedmény-nyújtás képez az új technológia elterjesztésének útjában. Tekintettel arra, hogy igen sok esetben a terveket is a kivitelező készíti, módjában van olyan méretű kezdőcsővel tervezni a kutat, hogy árengedményt ne kelljen adnia. A rendelet tehát könnyen kijátszható, azonkívül arra csábítja a kivitelezőt, hogy az előbb ismertetett, legkorszerűbbnek mondható kútkiképzési mód alkalmazásától, amely jelentékeny csőanyagmegtakarítás mellett a porózus rétegek helyének pontos meghatározását s a rétegek teljes elválasztását is biztosítja tehát minden követelményt teljesen kielégít tartózkodjék. A legutoljára tárgyalt technológia, illetve kútkiképzési mód természetesen nemcsak túlfolyó, hanem mélytükrű kutaknál is alkalmazható azzal az eltéréssel, hogyha a vízkiemelő szerkezet részére a 165, illetve 133 mm-es béléscső belső szelvénye kevésnek bizonyulna, abban az esetben a szükséges méretű iránycsövet nem kell visszahúzni, hanem annak saruja felett a béléscsövet 5 6 m átfedéssel el kell vágni és a két cső közötti gyűrűalakú szelvényt tömszelencével kell elzárni. Az előzőkben megpróbáltam röviden öszszefoglalni a magyar kútfűróipar által alkalmazott technológia fejlődését 1949-tő! napjainkig. Ebből látható, hogy a kútkiképzési technológia mindig a legújabb műszaki berendezésekhez és eljárásokhoz igazodott. A fejlődés fokozatos volt s nyomon követte legfőképp az olaj és a szilárd ásványi nyersanyagkutató fúrásoknál elért technikai haladást és átvette az ott alkalmazott legkorszerűbb fúrási technológiát és műszeres vizsgálati eljárásokat s ezek felhasználásával alakította ki a vízellátás céljára készülő mélyfúrású kutak korszerű kiképzési módját, amely nemcsak a földtani és műszaki követelményeket biztosítja messzemenően, hanem ugyanakkor a vízhozamnövekedés, a csőanyag- és költségmegtakarítása folytán a népgazdaság számára pénzben is kimutatható gazdasági hasznot jelent. Magyarázat az ábrákhoz 1. ábra. Régi helytelen béléscsövezés, köpenycsőrakatok visszahúzva. 2. ábra. Régi helyes béléscsövezés. 3. ábra. H árom csőrakatos béléscsövezés, víztartó szintek iszappal lezárva. 4. ábra. L egújabb béléscsövezés, víztartó szintek palástcem entezéssel lezárva. Távlati vízkutató fúrások földtani eredményei Irta: dr. Dobos Irma Áz Országos Földtani Főigazgatóság 1954- től az ország egész területén, de elsősorban az ipari kutatásba be nem vont területeken ún. távlati (perspektivikus), hitelkeretből kutató fúrásokat kezdeményezett. Általában a tervezett földtani egység szerkezeti, rétegtani viszonyai mellett a vízföldtani kérdéseket is tisztázni kívánták a fúrásokkal. Ismeretesek olyan távlati fúrások is, amelyek határozott célkitűzéssel, így folyékony, vagy szilárd nyersanyag megkutatására irányultak. Az alábbiakban kizárólag azokkal a távlati fúrásokkal kívánunk foglalkozni, amelyek célja a rétegtani és szerkezeti viszonyok megismerésén túl, elsősorban vízfeltárás volt. Tárgyalásunk folyamán a kutatásokat két részre bontjuk. Az első csoportba azok a fúrások tartoznak; amelyek a felszíntől a tervezett mélységig távlati fúrásként mélyültek le, a másikba azokat soroljuk, amelyek csak részben tehát a fúrásnak csak egy bizonyos szakaszán voltak távlati jellegűek. Ide tartozik Sopron, Balatonberény, Pusztaegres és részben Kiskunfélegyháza. Néhány nagyobb mélységű fúrásnál előfordult, hogy a szükséges szakaszos magmintavételt ugyancsak a távlati hitelkeretből fedezték, ezekkel az esetekkel itt nem foglalkozunk. A fúrások helyéről, valamint azok évenkénti megoszlásáról térképet, valamint táblázatot készítettünk (1,sz. ábra). Vízfeltáró perspektivikus kutatófúrás is 1954-ben mélyült le először, de ez is továbbfúrás jellegű volt. Részletesen az alábbiakban tárgyaljuk: Sopron város vízellátásának megjavítása érdekében 1956-ban új vízműkutat terveztek a várostól mintegy 3 4 km-re ÉK-i irányban, az ún. 'Tómalmi területen. Aránylag kedvező vízföldtani adottságokkal rendelkező terület, ahol már a korábbi években is több mélyfúrású kút létesült, de ezek meglehetősen kis vizhozamúak voltak. Nagyobb vízmennyiség kinyerése céljából a 200 m alatti rétegek feltárása is indokoltnak látszott; 242,3 m-ig alsópannóniai és szarmata képződmények fejlődtek ki, mivel a földtani viszonyok, kellőképpen nem voltak tisztázva, ezért dr. Vendel Miklós professzor javaslatára 350 m-ig tovább mélyült a fúrás. E mélységen belül azonban sem az alaphegységet, sem pedig újabb víztartó szintet nem sikerült harántolni; 331,0 m-től a talpig tortonai képződmények fejlődtek ki. A végleges kútkiképzésnél a 90 240 m közötti porózus rétegeket szűrőzték be, és az ezalatti szakaszt pedig feltöltötték. 10