SZAKDOLGOZAT Vilez Tamás Lajos MISKOLC 2014. 1
MISKOLCI EGYETEM ÁLLAM- ÉS JOGTUDOMÁNYI KAR JOGTÖRTÉNETI TANSZÉK A BÁNYÁSZAT ÉS BÁNYAVÁROSOK JOGA AZ ÁRPÁD KORBAN SZERZŐ: VILEZ TAMÁS LAJOS TAGOZAT: LEV., J-503 KONZULENS: PROF. DR. STIPTA ISTVÁN EGYETEMI TANÁR MISKOLC 2014. 2
UNIVERSITY OF MISKOLC FACULTY OF LAW DEPARTMENT OF LEGAL HISTORY THE MINING LAW OF THE ÁRPÁD-AGES AUTHOR: VILEZ TAMÁS LAJOS LAWYER PART- TIME COURSE CONSULTANT: PROF. DR. STIPTA ISTVÁN MISKOLC 2014. 3
TARTALOMJEGYZÉK I. Bevezetés 6-9. oldal II. Előzmények - visszatekintés 10-13. oldal 1. Magyar bányászat a honfoglalás után, 1242-ig 13-19. oldal 2. Magyarország bányászata a tatárjárást követően, 1301-ig 19-21. oldal III. Városok a középkori Magyarországon 1.A középkori város 22-22. oldal 2. A városok jogai 22-23. oldal 3. Az árumegállító jog 23-28. oldal 4.. A városok egy speciális fajtája - A bányavárosok 28-31. oldal 5. A bányavárosi szokásjog 31-33. oldal IV. Magyar bányajog az Árpád- korban 34-36. oldal 1. A Ius minerale fogalma 37-38. oldal 2. A bányászati igazgatás 38-39. oldal 3. A regálék 39. oldal 4. A királyi gazdasági szervezet kiépülése 40-44. oldal V. A legjelentősebb bányavárosok - 1. Selmecbánya 45 49. oldal 2. Besztercebánya 50-51. oldal 3. Gölnicbánya 51. oldal VI. 4. Rimabánya 52. oldal A legjelentősebb ércek bányászatához kapcsolódó rendelkezések az Árpád korból 1. A vas bányászata 53-55. oldal 2. Arany és ezüstbányászatra vonatkozó rendelkezések 56-61. oldal 3. A réz bányászata 61-62. oldal 4. Sóbányászat- sóvágás- sókereskedelem 62-66. oldal 4
VII. Országos bányajog megjelenése, fejlődése 67. oldal Hivatkozott irodalom Felhasznált irodalom 68-69. oldal 70. oldal 5
I. BEVEZETÉS A bányászat az emberiség legősibb ipari jellegű foglalkozásainak egyike, története szinte egybeesik az emberiség történetével. A bányászat az emberiség ősfoglalkozásainak nagymestere. 1 Ez az iparág, ez a tevékenység hazánk területén különösen nagy történelmi múltra tekint vissza, és jelentős, máig élő hagyományok forrásaként is szolgál. A Magyarország területén folytatott bányászat már a honfoglalást megelőzően is komoly jelentőségre tett szert, elegendő, ha csak az őskori, illetve honfoglalás korát megelőző leletek sokszínűségére gondolunk. A bányászat fejlődésének első jelentős időszaka részben egybe esik az Árpád- ház uralkodásával. És ez a fejlődés nem csak az ennek a veszélyes tevékenységnek a műszaki- technikai fejlődésében, az alkalmazott eszközök változásában figyelhető meg. A technikatörténeti fejlődésen túlmenően, a bányászati technikát hazánkban meghonosító külföldiek, hospesek, döntő jelentőséggel bírtak a magyar jogfejlődés, valamint a városok kialakulására történetére is. A hospesek nem csak a bányászatra vonatkozó szakmai ismereteiket, technikai tudásukat hozták magukkal, hanem kiváltságleveleik révén a magyar jogfejlődésre, illetve a bányászatra, vagy a bányavárosok és ezen keresztül az egész magyar városi jog kialakulására, fejlődésére is hatást gyakoroltak. Az Árpádok korában még nem beszélhetünk egységes bányavárosi jogról, nem határozhatunk meg olyan általános minimumokat, jogi rendelkezéseket, amelyekkel valamennyi bányaváros rendelkezett volna. A fennmaradt bányavárosi kiváltságlevelek tanúsága szerint azonban az egyes városok jogai, kiváltságai így is hatással voltak egymásra, hiszen a bányavárosok más városok, esetleg bányavárosok jogait, szabadságait kapták meg részben vagy egészben. Ezen folyamatban kiemelt jelentősége volt az Árpád- házi és Anjou uralkodók uralkodása során Selmecbánya jogának, vagy más néven a selmeci jogkönyvnek, amelynek rendelkezéseire több alkalommal is utalást tesznek más városok kiváltságleveiben. 1 Horváth László és Bodry László (szerk.): A bánya A magyar bányászat és bányászoktatás története s a magyar bányavidék népszerű ismertetése Székely és Társa Könyvnyomdája; Sopron, 1937, 5. oldal. 6
A selmeci jog más szempontból is meghatározó. A jogtörténészek ugyan nem jutottak egységes álláspontra a kérdésben, de számos kutató úgy véli, hogy a selmeci jogkönyv egész Európa első városi jogkönyve, és mint ilyen nem csak a magyar, hanem egész Európa jogfejlődésére hatással bírt. A jogkönyvben felsorolt rendelkezések nem csak a városra, illetve annak polgáraira vonatkozóan tartalmaztak rendelkezéseket. A bányászati tevékenység lefolytatására, illetve a bányászok egymás közötti viszonyaira vonatkozóan is tartalmazott rendelkezéseket. Nem pusztán a város jogai kerültek meghatározásra, hanem közigazgatási, és büntetőjogi normák, valamint a polgárok életét szabályozó magánjogi normák is megjelentek és így elmondható, hogy a bányászati jog az élet számos területére hatást gyakorolt. A bányajogi rendelkezések jelentőségét, illetve a más jogterületek fejlődésére gyakorolt hatását bizonyítja például, hogy a mai részvénytársasági cégforma a magyarországi ércbányászatban már a XII. század vége óta meghonosodott "Gewerkschaft"-ok (bányaszövetkezetek) szervezetéből alakult ki. A selmeci jogkönyvben említett bányamester tisztség feladatát képezte, hogy kutatásokat engedélyezzen, valamint bányatelkeket adományozzon. Ez a tevékenység a mai bányakapitányságok tevékenységével hasonlatos. A bányászat számára elengedhetetlen volt a vizek és erdők hasznosítása, illetve felhasználása. A korabeli bányászati privilégiumok szinte minden esetben rendelkeznek a bányák környezetében található erdők használati jogáról és nem egy alkalommal a kitermelés módját is szabályozták. A bányajog körébe azok a jogi normák tartoznak, amelyek a föld hasznosítható részének a kutatását, kitermelését, a kitermelt anyagok felhasználására vonatkoznak. A bányászatban sok más ipari területtől előírás érvényesült, amelyek más iparágak területén nem érvényesültek. A bányászat az Árpád- házi királyok uralkodása során több szempontból is meghatározó jelentőségű volt. A bányászatból származó jövedelem nem csak, mint bevételi forrás volt meghatározó, hanem a domaniális jövedelmek mellett, ez jelentette a mobilizálható bevételeit az uralkodónak. A nagy mennyiségben vert nemesfém pénzek jelentették a legexportképesebb termékünket, mind keleti, mind nyugati irányban. Az 1327. évig országos bányajogi szabályozás nem volt Magyarországon. 7
A középkori bányászat történetével több, elsősorban történelmi mű is foglalkozott. A témával foglalkozó XIX. századi- művek közül a legjelentősebbek Wenzel Gusztáv (1812-1891) nevéhez fűződnek. Wenzel műveiben nem csak a magyar bányászat technikai fejlődését vette számba műveiben A magyar és erdélyi bányajog rendszere (1866); Magyarország bányászatának kritikai története -, hanem a városok történetével, illetve jogfejlődésével is foglalkozott. Wenzel Gusztáv mellett Péch Antal munkássága a legkiemelkedőbb, aki Alsó- Magyarország bányamívelsének története című művében azonban nem a bányászathoz kapcsolódó jogi szabályozást, vagy a bányavárosok fejlődését dolgozta fel, hanem a bányaművelés fejlődésének egyes változatait, és a bányák művelésének történetét helyezte műve középpontjába. A XX. században született, a magyar középkorral foglalkozó művek közül általános jelleggel szinte valamennyi érinti a bányászat kérdését. Tekintettel azonban arra, hogy egységes bányajogi szabályozás ekkor még nem létezett, illetve, hogy az egyes városokra vonatkozó szabályok bár a privilégiumok között vannak hasonlóságok sem voltak egységesek, a művek jelentős része ugyan kiemeli a bányászat korabeli jelentőségét, azonban a bányászat műveléséhez kapcsolódó részletszabályokat nem taglalják. A bányászat történetével foglalkozó szerzők közül mindenképen ki kell emelnünk még két a Miskolci Egyetemhez is kötődő - személy munkásságát. A bányászat történetének elismert kutatója volt Dr. Zsámboki László (1935-2012), aki az 1970-es évektől kezdődően Dr. Faller Jenő kutatásait folytatta. Zsámboki számos bányászattal, illetve kohászattal foglalkozó kiadványsorozat, valamint önálló mű szerzőjeként foglalkozott a magyar bányászat történetével. Dr. Izsó István munkássága során a középkori magyar bányászat jogfejlődésével is foglalkozott. A teljesség igénye nélkül - felsorolt szerzők mellett az Árpád- kori bányászat megismerése során elengedhetetlen a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karán oktató Dr. Tóth Péter megemlítése. A latin nyelvű középkori oklevelekről, oklevéltöredékekről és más dokumentumokról Dr. Tóth Péter által készített fordítások számos a témával foglalkozó szerző - köztük Zsámboki László számára is nyújtott segítséget. 8
Mivel a címben meghatározott korszakban egységes bányajogi rendelkezésekről még nem beszélhetünk az Árpád-kori bányászattal foglalkozó rendelkezések a bányavárosok kiváltságleveleiből, illetve az egyes magánszemélyek, vagy egyházak részére adott adományozások alapján rekonstruálhatóak, jelen dolgozattal ennek a jogi szabályozásnak bemutatására teszek kísérletet. 9
II. Előzmények visszatekintés A Kárpát-medencében a bányászat története közel egy idős az ember megjelenésével. Az őskőkorszakból fennmaradt kőszerszámok és kőeszközök arra utalnak, hogy a Kárpát-medence területén élő emberek már az őskorban is végeztek korabeli technikai szintjüknek megfelelő bányászati tevékenységet. Hazánkban található például a tudatos bányászat egyik legkorábbi emléke a régészek által kb. 40-50.000 évesnek tartott lovasi festékanyag bánya, illetve ugyanilyen idősre tekinthet vissza a Szeleta- műveltség üvegeskvarcporfir- felhasználása. Szintén ebből a korból származik a miskolci Avas- hegység területén feltárt kova bánya, és a kapcsolódó település is 2. A neolitikum korából származó legismertebb kovabányák 6-7000 éves múltra tekintenek vissza. A kovabányák közül a sümegi Mogyorós- domb feltárása során talált leletek alapján azt már egy tisztán bányászatra szakosodott népcsoport művelte. A régészeti leletek részét képező szerszámok között már felismerhetőek a bányászat legfontosabb eszközeinek, a kalapácsnak és az éknek a formái, amelyek további bizonyítékot jelentenek arra, hogy a területen jelentős bányászati tevékenységet folytattak. A fémből készült szerszámok megjelenése kb. 4000 éves múltra tekint vissza a területen. A területen folytatott bányászat volumenére vonatkozóan a területnek a rómaiak által történő elfoglalásáig nem rendelkezünk pontos adatokkal. A területen megtalálható őskori bányászat, illetve őskori bányák nyomai alapján megállapítható, hogy a területen már a római hódítást megelőzően is bányaművelést folytattak az ott lakó népek. Bár rómaiak Kárpát-medencében történő megjelenését megelőző időszakra vonatkozóan, azonban nem rendelkezünk pontos adatokkal, azonban feltételezhetjük, hogy már ekkor is jelentős arany-, ezüst-, és sóbányászatot folytattak a területen. Hérodotosz, görög történetíró említést tesz a Maros folyó mentén élők által folytatott nemesfémbányászatáról. A történész, Köpeczi Béla kiemeli Erdély története című művében pedig az olvasható, hogy a Dák királyságban lakók nagy mennyiségű ezüstöt gyűjtöttek össze. Ennek egy része lehetett ugyan a környező népektől szerzett hadizsákmány, de az önálló bányászat lehetősége sem kizárható. A nemesfémek 2 Dr. Faller Gusztáv- Dr. Kun Béla Dr. Zsámboki László: A magyar bányászat évezredes története I. kötet; Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület, Budapest, 1997. 29. oldal. 10
bányászatán túl, a témával foglalkozó szerzők azt is kiemelik, hogy Erdély és Máramaros területén a kősó bányászat is több évezredes múltra tekinthet vissza. 3 A Kárpát-medence területén található római kori emlékeket Wenzel Gusztáv három csoportra osztotta, amely szerint megkülönböztethetünk pannóniai, dáciai, és dalmáciai bányászati leleteket 4. A Pannónia provincia területe magába foglalta a mai Magyarország területéből a dunántúli részeket, Szlovénia Északi részét, Ausztria Észak- keleti részét, valamint a balkáni államok Horvátország, Bosznia- Hercegovina, és Szerbia északi részét foglalta magába. A területen a fennmaradt emlékek alapján jelentős aranybányászat, illetve vasbányászat folyt, azonban ezen területre vonatkozóan meglehetősen kevés emlékünk maradt fenn. Erdély területét a Kr.e. II. században foglalta el Traianus római császár, és szervezte a területen meg Dacia provinciát. A rómaiak által a dákok ellen vezetett hadjáratnak nem csak katonai, politikai okai, hanem alighanem gazdasági okai is voltak. A Traianus hadjáratáról fennmaradó, kései forrás kiemeli, hogy a római uralkodó Dáciában 5 millió font (kb. 1600 tonna) ezüstöt zsákmányolt. A zsákmányolt ezüst mértékére vonatkozó adat bizonyára túlzó, de azt a feltételezést mindenképen alátámasztja, hogy Erdélyben már a római hódítások előtt is jelentős bányászati tevékenység folyt. A Dacia provincia területén folytatott bányászattal foglalkozó települések emlékei római katonai telepek - Verespatak és Bucsum, Zalathna községek közelében helyezkedtek el. A rómaiak nem csak a nemesfémek bányászatával foglalkoztak, hanem jelentős figyelmet fordítottak a hadsereg számára nélkülözhetetlen vasérc bányászatára is. Ennek nyomai maradtak fenn a Vajdahunyad környéki (Alsótelek, Gyalár, Ruszka), illetve torockói vasérctelepeken. Ebben az időszakban a bányászat, kohászat és erdészet még élesen nem különült el egymástól, így az ezekhez kapcsolódó tárgyi emlékek közösen feltételezik valamennyi tevékenység együttes megvalósulását. A nyugat római Birodalom bukását követő évszázadokból meglehetőse kevés forrás, írásos emlék maradt ránk a hazánk területén folytatott bányászattal kapcsolatosan. 3 4 Dr. Faller Gusztáv- Dr. Kun Béla Dr. Zsámboki László, 1997, 29. oldal. Wenzel Gusztáv- Magyarország bányászatának kritikai története Magyar Tudományos Akadémia Könyvkiadó- Hivatala, Budapest, 1880. 9. oldal. 11
Természetesen a források csekély száma nem jelenti ennek a hétköznapi élethez kapcsolódó tevékenységnek a megszűnését a területen. A honfoglalást megelőző időszak vonatkozásban a Garam- vidéki arany bányászattal kapcsolatosa kétséget kizáró bizonyítékok nem maradtak fenn. A korabeli források ugyan említenek germán és szláv népcsoportok által végzett bányászati tevékenységet, azonban ezek végzésének pontos helye földrajzilag nem beazonosítható. A szláv bányászkodás helye éppen úgy lehetettek a felvidéki, mint a morva vagy sziléziai területek. 5 Az ebből az időszakból származó sírokból, a régészeti kutatások során a kovácsmesterséghez, illetve a bányászathoz kapcsolódó eszköz került elő. A Kárpátmedence területén- és azon belül is Selmecbánya vidékén már a 700-as évek közepén is élénk bányászati tevékenységet folytattak a területlen élő morva bevándorlók, illetve Agricola De re metallica című művében szintén szintén azt írja, hogy a területen már a 8. században jelentős bányászati tevékenység folyt. 6 Minden valószínűség szerint a népvándorlás során a területre érkező magyar törzsek már tisztában voltak a bányászati tevékenység gazdasági jelentőségével, illetve az abban rejlő lehetőségekkel. Nem csak tisztában voltak a jelentőségével, hanem szervezetten próbálták meg biztosítani a bányászati termelést. A magyar törzsek számára elsősorban a kősó ellátást, a vastermelést és a magyar ötvösök munkájához elengedhetetlen nemesfém bányászatot kellett biztosítani. Az elismerten magas színvonalon folytatott magyar ötvösség, és kovács- mesterség aligha lett volna folytatható a hozzá szorosan kapcsolódó bányászati termelés biztosítása nélkül. A Kárpát-medence területének X. századi megszállása során szinte valamennyi bányászatra alkalmas területet a fejedelmi család birtokába került. Ez is bizonyítja azt az elképzelést, hogy honfoglaló őseink tisztában voltak a területen található bányák gazdasági jelentőségével. A X. századból három írásos emlék maradt fenn a magyar bányászat történetével kapcsolatosan. Egy 953. évből származó feljegyzés szerint a magyarok a morvákkal közösen foglaltak el ezüst lelőhelyeket Csehországban. Az ott elfoglalt bányákat tízhúsz éven keresztül sajátjukként, saját hasznukra műveltetik, és ott kutatásokat 5 6 Zsámboki László (szerk.) - Közlemények a magyarországi ásványi nyersanyagok történetéből Miskolc, 1982. Dr. Izsó István - A selmeci bányajogról egy jeles évforduló alkalmából In.: Bányászati és Kohászati Lapok 138. évfolyam, 3. szám. 12
végeztetnek. Egy másik forrás érdekességként jegyezte fel, hogy őseink egy rabszolgavásáron kohásztathoz és bányászathoz értő embereket vásároltak. A bányászathoz értő emberek vásárlása azért is meglepő, hiszen őseink jobbára eladóként jelentek meg a korabeli rabszolgapiacokon. 7 A bányászati szakemberek vásárlására utaló feljegyzés még inkább azt bizonyítja, hogy a magyar vezető réteg nagy lehetőségeket látott a bányászatban és tenni is megpróbáltak annak fejlesztéséért. A bányászati terület fellendítéséhez kapcsolódóan egy másik, az előzőhöz nagyban hasonlító történetet is olvashatunk, amely szerint I. (Szent) István magyar uralkodó az egyik cseh fejedelemtől bányászati munkák elvégzéséhez vásárolt hadifoglyokat. 8 A harmadik forrás a honfoglalás kori magyar bányászatra vonatkozóan egy X. századi orosz évkönyvből származik, amelyben arról számolnak be, hogy a magyarok rendszeresen szállítottak ezüstöt az orosz fejedelmek részére. A honfoglalás kori magyar bányászat vonatkozásában azonban nem csak kivitelre, exportra szabad gondolnunk. A korabeli magyar haderőellátásához szükséges vas mennyiségét 20 tonna és 40 tonna közé teszik a történészek, és ezen felül a különböző mezőgazdasági eszközök előállításához is jelentős mennyiségű vasércre volt szükség, ennek a mennyiségnek a biztosítása pedig aligha volt lehetséges kizárólag a Kárpát-medence területén található - elsősorban Észak- Borsod és Nyugat- magyarországi- bányákban kitermelt mennyiségből. 1. A magyar bányászat a honfoglalástól 1242-ig A rendelkezésünkre álló források csekély száma miatt nem tudjuk pontosan azt, hogy pontosan kik és milyen jogcímen szállták meg a Kárpát-medence területét a honfoglalás idején. A történészek által az sem tekinthető teljes mértékben tisztázottnak, hogy a honfoglaló törzseket vezető Árpádok családja, hogyan, és milyen minőségben vett részt a Kárpát-medence elfoglalásában. A honfoglalók nem csak a már korábban is működő bányászati központokat foglalták el, hanem azokat a területeket is, ahol a következő évszázadokban jelentős bányászati tevékenység 7 8 Dr. Faller Gusztáv- Dr. Kun Béla Dr. Zsámboki László, 1997. 30. oldal. Horváth László és Bodry László (szerk.), 1937, 5. oldal. 13
alakult ki. Ilyen volt például a Garam vidéki Magyar Érchegység, a Gömör- Szepesi Érchegység, a szatmári Avas- Gutin hegység vagy az Erdélyi Érchegység. Ezek a gazdasági szempontból is nagy jelentőséggel bíró bányászati területek a XI. század első felében már biztosan az Árpádok fejedelmi- királyi családjának fennhatósága alatt álltak. A területek megszervezetésére vonatkozóan két elmélet alakult ki. Az egyik alapján az Árpádok rögtön a honfoglalással egy időben ellenőrzésük alá vonták ezeket a bányászati tevékenység szempontjából jelentős területeket. Az Árpádok azonban hiába voltak a főhatalom birtokában, minden bizonnyal nem rendelkeztek olyan gazdasági-, katonai-, politikai erővel amely lehetővé tette volna számukra ezeknek a területeknek a teljes ellenőrzését. Elfogadottabb az a nézet, hogy az Árpádok hatalma olyan ütemben nőtt a honfoglalást követően, amely lehetővé tette számukra a bányászati központok feletti ellenőrzés megszerzését. A történeti kutatások alapján, abban már biztosak lehetünk, hogy a XI. század időszakára már az Árpádok családja által ellenőrzött területeken voltak megtalálhatóak a legjelentősebb bányászati központok, és bányászati művelésre alkalmas területek. Nem csak az erdélyi sóbányák, hanem a legjelentősebb arany- és ezüstbányák Selmecbánya, Radna - is az Árpád család fennhatósága alá tartoztak. Azzal kapcsolatban, hogy a korabeli Magyarország területén az uralkodó hogyan tudta kiterjeszteni hatalmát a 11. század elejéről rendelkezünk információval. A XI. századból rendelkezünk már történeti forrásokkal a bányászatilag jelentős területek Árpádok általi elfoglalásával kapcsolatban. 1003-ban I. (Szent) István Erdély élén álló anyai nagybátyja, Gyula ellen vezetett hadjáratot. A hadjáratnak elsősorban még inkább politikai, mintsem gazdasági céljai lehettek, az erdélyi Gyula önálló törzsi államának felszámolásával. Az azonban biztos, hogy az elfoglalt területekkel együtt István király fennhatósága alá kerültek az erdélyi sóbányák, illetve aranymosó helyek is, amelyek igen jelentős gazdasági hatalmat jelentettek az uralkodó számára. 1028-ban, Ajtony törzsi államának felszámolása szintén nem csak politikai okokra volt visszavezethető. Korábban Ajtony számára jelentős bevételeket jelentett, hogy a Maros folyón vámszedőket állított fel, akik megvámolták a király sóját. A területek elfoglalásával jelentős gazdasági bevételekre tett szert az uralkodó. Ezeknek a 14
jelentős bányászati központoknak az uralkodó általi elfoglalása, a tervszerű foglalások körébe tartozhattak. A középkori Európában kialakult feudális államok gazdálkodásának történetét általában - három részre oszthatjuk, amelyben az első korszaknak azt tekintjük, amely során az ország területének döntő többsége az uralkodó tulajdonában van, ami együtt jár az uralkodó kiemelkedő politikai- gazdasági súlyával. Az uralkodó gazdagsága közvetlenül a földből, illetve a földdel kapcsolatos tevékenységekből származik. A királynak nem kellett indokolnia egyes döntéseit, amit tett azt gazdasági- politikai potenciáljából eredően tette. Ezt az állapotot a domaniális, vagyis az uralkodó magángazdaságán alapuló állami gazdálkodásnak nevezik. Természetesen ez a szemlélet a bányászat területén is megmutatkozott. A bányák elsősorban az uralkodó tulajdonában álltak, ami azon nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy már ekkoriban is voltak, nem királyi tulajdonban álló bányák is. Ezek azonban inkább a tulajdonos hosszabb ideje tartó háborítatlan használatán alapultak, mintsem az uralkodó felsőbb akaratából nyerték tulajdonjogukat. A földterület birtokosának bányák feletti tulajdonjoga ugyan függött az uralkodói akarattól, azonban ez nem az intézményes akarat megjelenése volt 9. Az uralkodói birtokokon kívül álló bányák tehát nem egy kiépített jogrendszer joghézagának kihasználásával alakultak ki, hanem sokkal inkább egy szokásjogon alapuló és kialakuló állapotot jeleztek, amelyben a földterület feletti uralom a terület birtokosát illette meg. A földterület feletti tulajdonjog kiterjedt a bányászat és az aranymosás jogára is. Szintén a földterület tulajdonjogához kapcsolódtak az illeték jellegű út-, rév-, és vásárvámok. Az ország területén már a fejedelmi- királyi hatalom kiépülését megelőzően is létesítettek bányákat, illetve az egyes területek tulajdonosai alkalmaztak különböző vámokat, amelyek, ha a terület nem került uralkodói tulajdonba, akkor meg is maradtak a földbirtokos bevételeként. Az uralkodó csak abban az esetben szerezhette meg ezek hasznát, ha magát a földterületet is tulajdonában tudhatta. Különálló királyi kincstár ebben az időszakban még nem létezett. 9 Dr. Faller Gusztáv- Dr. Kun Béla Dr. Zsámboki László, 1997, 32. oldal 15
A magyar bányajogi szabályozás időszaka nem egyezik meg a magyar bányászat történetének időszakával, mivel a jogi szabályozás igénye csak a bányászati fejlődés egy meghatározott szintjén jelentkezett. A magyar ipartörténelemben azonban még így is a bányászat volt az egyik első olyan gazdasági tevékenység, ahol az állam szabályozó szerepe megjelent. Ennek oka, hogy a kincstári bevételek biztosítása pénzügyi szabályozást indokolt, amely magával hozta a gazdasági- műszaki szabályozások megjelenését. 10 A Magyarország területén folytatott érc- és sóbányászat már a honfoglalás korától kezdődően a fejedelem, illetve az uralkodók patrimóniumához, magángazdaságához tartozott. A patrimoniális birtokrendszer kialakulása során a törzsi, nemzetségi szállásterületekhez nem tartozó hegyvidéki területek az Árpádok birtokába kerültek, akik joghatósága nem csak a földterületekre, hanem az ott élő lakosságra, illetve ásványkincsekre is kiterjedt. A kettős fejedelemség időszakában a történelmi emlékek alapján a selmeci ezüstbányászatot, illetve a dési és tordai sóbányák jövedelmével Géza fejedelem rendelkezett, még a gyulák kezében volt a parajdi, kisaknai és széki sóbányák. 11 I.(Szent) István királyunk az ország egész területén korlátlan rendelkezési jogot szerzett. Az uralkodói birtokadományozások rendjét I. István II. törvénykönyvében szabályozta. Első királyunk uralkodása idején Magyarországon is ismert volt az a Karolingok során kialakult jogfelfogás, amely szerint minden uratlanná vált földterület, kincs, jószág a királyi felségjog a Ius Regium alapján királyi tulajdont jelentett. 12 A bányászat története az Árpád- ház uralkodásának időszakén belül két szakaszra bontható 13, amelyben az első szakasz végét a tatárjárás jelentette. Ezen időszakra a bányászati jog szempontjából az volt a jellemző, hogy valamennyi bánya az uralkodó tulajdonában volt, illetve az azokból kitermelt javak is az uralkodót illették. I. István uralkodása során, a kezdetektől fogva fenntartotta az úgynevezett regáléjogokat, 10 11 12 13 Dr. Izsó István- Magyar bányajog Miskolci Egyetemi Kiadó, 2004.;8. oldal. Dr. Izsó István - 2004.;8. oldal. Dr. Izsó István- 2004.;9. oldal. Weis Boglárka- A nemesérc- bányászathoz kötődő privilégiumok az Árpád- és Anjoukorban. 13. oldal (A tanulmány eredetileg megjelent: Történelmi Szemle 50. (2008)). 16
illetve a nemesérc- és sóbányászathoz kapcsolódó vámokat sem engedte át a tartományuraknak. Bányászatunk jogviszonyait tulajdonképpen Szent István fektette le, s ezek szerint a bányászat kizárólag királyi felségjog lett, s a regálékból, ha nem is kifejezetten, de már a jus regale minerale, vagyis a bányaregálé elve alapján Szent István kifejezetten megemlékezik törvénykönyvében. 14 A magyarországi só kitermelése és kereskedelme éppen úgy királyi jog volt, mint az ezüst bányászata, vagy a pénzverés joga. Az ezekből származó bevételek az uralkodói jövedelmek jelentős részét képezték. A 12. század második felétől kezdődően a 13. század második feléig tartott az a folyamat, amely során a tisztán természetben befolyó jövedelmek helyett a regálé jövedelmek kezdtek előtérbe kerülni. A regáliák érvényesítéséhez erős központi hatalom szükséges. A királyi birtokok csökkenése nem csak a központi hatalmat gyengítette, hanem a királyi bevételek abszolút nagyságát is csökkentette. A bevételek forrása arányaiban nézve megváltozott, és a regália jövedelmek kerültek előtérbe, amely során szükségszerűen megerősödött a rendiség mozgalma, amely azonban éppen az erős királyi hatalmat ásta alá. A rendiség kialakulása és megerősödése pedig átvezet az adózáson alapuló kincstári gazdálkodás korába. A XIII. század második felére, végére már nem csak a királyi nagybirtokrendszer mérete csökkent drasztikusa, de a korábbi bevételi forrásokat jelentő regáliák is egyházak, monostorok, uzsorabérlők kezére jutott. A királyi birtokok csökkenése révén egyúttal a királyi bevételeket is egyre inkább a regálék biztosították, az 1300-as évekre pedig már a nemesérc beváltási monopólium, illetve a pénzverési- pénzbeváltási monopólium (lucrum camarae) jelentette a legfőbb uralkodói bevételeket. A bányaregálé, vagy urbura megjelenése a hazánk területére elsősorban Nyugat- európai területekről betelepített bányászattal foglalkozó személyek közösségéhez volt köthető. Ezek a bányász közösségek, a tevékenységükből származó nyereségük egy részét kötelesek voltak a királyi kincstár részére megfizetni. A korabeli uralkodói bevételekre és ebben a bányászatból származó bevételekre vonatkozóan-, a történész Hóman Bálint, III. Béla magyar király jövedelmeiről szóló 14 Dr. Gergely Ernő: A magyarországi bányásztársadalom története 1867-ig, Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 13. oldal. 17
kimutatásából kaphatunk információt 15. Ezek alapján az uralkodó bevételeit összesen 241.000 ezüst márkára becsülték, amelyet fele részben domaniális, fele részben pedig a regálé jövedelmekből származtak. A Hóman által készített kimutatás ugyan nem tartalmaz konkrét utalást arra, hogy a bevételek milyen hányadát jelentik a bányászatból származó bevételek, de az uralkodó általi pénzbeváltás keretein belül, mintegy 39.000 ezüst márka értékben, kb. 10.000 kg ezüst került beváltásra 16. Ez a mennyiség feltételezhetően a hazai bányákból került kitermelésre. Ezen mennyiséghez pedig hozzá kell még adnunk a nem pénzverés céljára hasznosított ezüst mennyiségét, illetve az uralkodó bányaüzemék termelését, vagyis az ezüst bányászat volumene a fent említett mennyiséget akár 50 %-kal is meghaladhatja. Ez a mennyiség a 13. század végére a bányavárosok fejlődésével még jelentősebb lehetett, elég csak arra gondolni, hogy III. András, az utolsó Árpád- házi uralkodó, 1300. évben 1.100 kilogramm aranyat tudott értékesíteni Velencében. 1217-ben II. András Velencével kötött egyezménye alapján a magyar arany mentesül a velencei vám alól. Ennek oka, a kitermelt arany értékesítésén túlmenően az is lehetett, hogy a magyar uralkodó 1217-ben keresztes hadjáratot vezetett a Szentföldre 17, amely során a tengeri utazás biztosítása céljából tárgyalásban állt Velencével. A kitermelt javak esetében azonban - korszakból fennmaradt okleveles emlékek alapján- a magyar uralkodók, a tatárjárást megelőzően is különböző adományokat juttattak egyes csoportoknak. Ilyen kedvezmény volt például a só vágás jogára vonatkozó 1086. évből származó oklevél, amely a Szent Móric kolostor jószágainak összeírása. Az 1037. évben alapított Szent Móric kolostor alapításához kapcsolódó oklevél nyilvánvalóan hamis, az több oklevél alapján később került megírásra. A monostor javainak 1086-ra datált összeírása több részletben- összesen 3 részletben - készült. Az első és legterjedelmesebb része tartalmilag hiteles, és eredhet 1086-ból. 15 16 17 Zsámboki László- Selmeci ezüst, körmöci arany K-B Aktív Nyomda, Miskolc, 2005. 82. oldal (az oklevél teljes szövege). Dr. Faller Gusztáv- Dr. Kun Béla Dr. Zsámboki László, 1997. 33. oldal. Bárány Attila II. András és a Latin Császárság, In: Hadtörténelmi közlemények 126. évfolyam, 2013 év 2. szám. 18
" Továbbá adományoztam huszonnégy háznépet, egy sóaknával és három hajóval együtt, hogy ezek kősót ássanak és a kiásott sót esztendőnként három alkalommal elszállítsák minden vám nélkül " 18 A nemesérc bányászatára vonatkozó rendelkezést tartalmazó oklevelünk, amely Wenzel Gusztáv álláspontja szerint az első bányászathoz kapcsolódó királyi privilégiumot tartalmazó oklevelünk, 1211. évből származik. Az oklevélben foglaltak alapján annak kiadásától kezdődően az Erdély dél- keleti részén található Barcaság felett a felügyeletet, a II. András által az ország területére behívott Német Lovagrend gyakorolta. A Lovagrend eredetileg a kunokkal szembeni határvédelmi feladatok ellátása céljából került betelepítésre az ország területére. A terület eladományozásáról szóló oklevél tanulsága alapján a Lovagrend különböző bányászati jogokat és privilégiumokat is kapott az uralkodótól. "Ezenkívül engedélyezzük számukra, hogy ha ott az előbb mondott Borza földön aranyat vagy ezüstöt találnának, abból egy rész a királyi kincstárat fogja majd megilletni, a többi rész pedig reájuk száll " 19 Wenczel kifejti, hogy bányászati jogokat ekkor csak olyan személyek, földesurak bírhattak, akik erre vonatkozóan speciális privilégiumokat kaptak az uralkodótól, és ekkor is csak az uralkodó bányászati főúri jogának (ius Regale minerale) épségben tartása mellett. 20 A beszolgáltatandó mennyiséggel kapcsolatban az oklevél nem tartalmaz rendelkezéseket, annak pontos mennyiségével kapcsolatosan, azzal kapcsolatosan későbbi oklevelek adhatnak támpontot. A bányászati jog vonatkozásban összességében elmondható, hogy ekkoriban és általánosságban véve az Árpád- kor egész időszakában egységes bányászati szabályozás még nem született meg. 2. Magyarország bányászata a tatárjárást követően- 1301-ig Az urbura, vagy bányaregale kialakulása a nyugatról betelepített bányász közösségek betelepüléséhez köthető. A királyi birtokok területére érkező külföldiek jogilag 18 19 20 Dr. Tóth Péter: Diplomatikai szöveggyűjtemény, Miskolc, 1996. Dr. Tóth Péter- Miskolc, 1996. Wenczel Gusztáv- Budapest, 1880. 28-29. oldal. 19
szabadok voltak, közösségeik számos kiváltságot kapott az uralkodótól, cserébe azonban nyereségük egy részét az uralkodó részére kellett befizetniük. Az ilyen bányászati közösségek minden más helyi, illetve országos hatalommal szemben kiváltságokat élveztek. A tatárjárást követően a hazánkba elsősorban cseh, és német területről betelepített külföldi bányászok kerültek betelepítésre, akik különböző privilégiumokkal, kiváltságokkal rendelkeztek a bányászathoz kapcsolódóan. A tatárjárás idejére tehetőek az első, az uralkodó által a különböző bányavárosoknak adott kiváltságlevelek, amelyek többek között az ércek utáni szabad kutatás lehetőségét biztosították a városban élők számára. A fennmaradt oklevelek, kiváltságlevelek alapján számos a későbbiekben igen nagy jelentőséggel bíró bányaváros ebben az időszakban kapott bányászati engedélyt. Ilyen bányászati engedélyt kaptak előbb a besztercebányai, majd 1270-ban a Liptó vármegyei hospesek, valamint szintén az 1270-es években a szepesi szászok. A bányászati jog biztosítása mellett a települések lakó, egyéb jogi, gazdasági és egyházi kiváltságokat kaptak az uralkodótól. Természetesen már a tatárjárást megelőzően is számolnunk kell bányászati tevékenységhez értő emberek hazánkba történő betelepülésével. A német nemzetiségűek első hulláma a keresztes hadjáratok idején érte el hazánkat. A betelepülők első számú célpontja ekkoriban a Dél- erdélyi területek voltak. Okleveles források is bizonyítják, hogy a németek már az 1200-as évek elején is jelentős szerepet töltöttek be a történelmi Magyarország területén folytatott bányászat történetében. Az ezüstbányászat egyik központjaként működő Radna városának az élén egy német nevű ispán, Heristald állt. Selmecbánya történetében pedig egy német nevű plébánosról, Girardról maradtak fenn adatok, az 1240-es évek elejéről. A külföldiek betelepülése, és a király által részükre biztosított kiváltságok hatására a bányaművelés fokozatosan kiszakadt a királyi keretek közül, és városi vállalkozási ággá alakult át. Ez a folyamat elsősorban az 1242-es tatárjárást követően gyorsult fel, de a korábbi évekből is találhatunk erre vonatkozó adatot. 1235-1239 között Selmecbányát egy német konzorcium emelte ki a régi uradalmi környezetből. A királyi bányavárosi polgárok vonatkozásában a bányaszabadság elve érvényesült., 20
vagyis bárkinek a birtokán szabadon kereshettek érceket. Mivel elvileg érvényben volt a királyi bányamonopólium- vagyis a király felségjoga a föld méhének kincseire a feltárt bánya a király tulajdonába került, a fejtett érc viszont a bánya vállalkozót illette meg, de természetesen csak a bányabér, az úrbúra királyi kincstár felé történő megfizetését követően. Az urbura mértéke a kibányászott érc fajtájától is függött: arany esetében a kibányászott érc 1/10-ed része, ezüst és minden más érc esetén pedig a kibányászott érc 1/8-ad részét kellett a kincstár részére megfizetni. A bányabérből származó jövedelem a tatárjárást követően már önálló regálé jövedelemként jelent meg, 1256-tól kezdődően pedig már külön urbura szedőket is említenek a források. A bányabér igen jelentős forrásokhoz juttatta a mindenkori magyar uralkodókat, a szakemberek becslései alapján a királyi kincstár évi 5000-5500 márka bevételhez jutott a nemesfémbányászat után. A külföldről hazánkba került hospesek, a német területeken jó fél évszázaddal korábban lezajlott technikai forradalom vívmányait is magukkal hozták. A vállalkozói társulások már képesek voltak a bányászati termelés szempontjából fontos víztelenítés folyamatának elvégzésére, valamint a kiemelő műveleteket hatékonnyá tevő gépek elkészítésére, így valódi mélyművelés vált lehetővé. A technikai fejlődés révén olyan területek bányászati kitermelése is lehetővé vált, amelyek a régi, hagyományos, kézi erővel már nem volt megvalósítható. Az Árpád- kor végére a bányászat komoly fejlődésnek indult. Jelentős bányavárossá fejlődött többek között Selmecbánya, Radna és Gölnicbánya is. A fejlődés volumenét jelzi, hogy az okleveles emlékek alapján III. András 1300-ban 1100 kilogramm aranyat tudott eladni Velencében, akkor amikor az urbura a kibányászott érc mennyiségének 1/10-ed része volt. Ha figyelembe vesszük a XIII. század legvégének kaotikus belpolitikai viszonyait, amikor is a kincstári vagyon egyébként is gyors apadásnak indult, akkor ezt az 1100 kilogrammot egy- két év alatt összegyűjthető mennyiségnek kell tekintenünk 21
III. Városok az Árpád- kori Magyarországon 1. A középkori város A középkor társadalmi, kereskedelmi és jogi fejlődési folyamatának fontos részét képezte a városok megjelenése, illetve a városi polgárság kialakulása. Az európai városok kialakulásának folyamata a 10. és 11. századra volt tehető. Ezek a városok, városias jellegű települések, elsősorban a római városok romjain, kereskedelmi utak találkozásánál, esetleg egyházi központok közelében, szerveződő kisebb lélekszámú településekből alakultak ki. A települések egyrészt a kommuna mozgalmak révén, másrészt pedig a világi hatalom támogatásával nyerték el saját autonómiájukat 21. A kommuna a latin communitas szóból származik, amelynek jelentése közösség. Ebben az eseteben a közösség, az egy helyen élő iparosok és kereskedők közösségét jelentette, akik a feudális rend nyomásával szemben saját maguk alakították ki autonómiájukat. A középkori városok európai kategorizálásának alapját képezi az, hogy az egyes városjogok forrását az uralkodó vagy a más hatalmasság jelenti. Ezek alapján a középkori Európa városai között megkülönböztetünk császári városokat, királyi városokat, illetve földesúri városokat. A városok nem csak megjelenésükben városfal és egyéb védművek, hanem lakóinak, illetve magának a városnak a jogai is egyfajta elkülönülést mutattak a feudális berendezkedéstől. A fallal körül vett város (civitas murata) nem csak a város fizikai elkülönülését, hanem a korszak hierarchikus, hatalmi viszonyaitól való elkülönülést is jelentette. Természetesen a város és a vidék élete szorosan összefüggött egymással, hiszen a városi ipar és kereskedelem a vidéki piacok gazdasági szinten egymásra voltak utalva. A magyar városok megjelenése a 12. századra tehető. A magyar városok az ország megkésett fejlődése, az antik hagyományok hiánya, illetve a polgárság kései megjelenése miatt nem rendelkeztek olyan meghatározó szereppel, minta Nyugateurópai államok városai. A korabeli magyarországi városok esetében inkább az 21 Mezey Barna (szerk.) - Magyar Alkotmánytörténet - Budapest, Osiris Kiadó 2003. 161. oldal. 22
igazgatásban betöltött központi szerep, mint a kereskedelmi, ipari jelleg dominált. A magyar városok kialakulásában jelentős szerepet játszottak a z ország területére érkező külföldi, elsősorban nyugat-európai németek, vallonok, olaszok. Horvátország, Dalmácia és Bosznia meghódításával tovább színesedett az ország etnikai térképe. A 12. század folyamán az egyre jelentősebb nyugat- európai terhek elől, a kedvezőbb életfeltételeket kínáló Magyarországra nagy számú flamand, vallon és olasz és német lakosság bevándorlása volt megfigyelhető. Az elsősorban nyugati irányból érkező népcsoportoknak kiemelt szerepe volt a magyar városfejlődésben. A 1100-as évek magyar városai azonban nem voltak még igazi városok, lakóit elsősorban nem a kézművesek és kereskedők jelentették. A Granadában született arab utazó, Abu Hamid, aki az 1150-es években több évet töltött el Magyarországon, úti beszámolójában úgy ír, hogy Magyarország területén 78 város található. A 78 városra vonatkozó adat minden bizonnyal túlzó, és az utazó minden valószínűség szerint a korabeli igazgatási központokat tekintette városoknak, amelyeknél a 12. század folyamán városias jegyek voltak megfigyelhetőek. A magyar városi fejlődést ebben az időszakban a feudális központok megnövekedett fogyasztási igénye, illetve az azokban jelen lévő védelmező és egyben szabadságadó ereje határozta meg. A magyar városfejlődés élén a 12. századi Magyarországon a királyi székvárosok Esztergom és Székesfehérvár álltak. Esztergom városában országos árucsere alakult ki és a város nemzetközi kereskedelmi jelentőségre is szert tett, a külföldi kereskedőkre megállapított útkényszer révén. 22 2. A városok jogai A szabad bíróválasztói jog képezte a városalapító privilégiumok egyik legfontosabb elemét, és Magyarországon is ez a jog képezte a városjogok alapját. Városi privilégiumokat földesurak is adományozhattak, azonban közjogi jelentőségű, ország rendiséget eredményező külön jogokat csak az uralkodó biztosíthatott. 23 Wenzel Gusztáv a városi szabadságok között az alábbi jogosítványokat nevesítette. A város bírójának és a városi plébánosok megválasztásának szabadsága, a városi törvénykezés rendezettebb szabályozása. Wenzel megemlíti, hogy a peres 22 23 Kristó Gyula Magyarország története 895-1301, Osiris kiadó, Budapest, 1998. 189. oldal. Stipta István- A magyar bírósági rendszer története Multiplex Media Debrecen U.P., Debrecen, 1998. 39. oldal. 23
eljárásokban azon személyek akik nem rendelkeztek a város polgárjogával a polgárok ellen nem tanúskodhattak. Emellett a városi polgárság rendelkezett a szabad végrendelkezés jogával, illetve mentesülhettek a királyi főemberek beszállásolása alóli kötelezettségtől, az engedéllyel történő beszállásolás esetén pedig megillette őket a felmerülő költségekhez való jog. További kedvezményt jelentett a városok polgársága számra, hogy mentesítésre kerültek a vidéki közmunkák alól valamint további szabadságokkal pl. vámmentesség is rendelkeztek a polgárok. A felsorolt jogok mind összefüggésben álltak az ítélkezési tevékenységgel, amely a városok egyik legfőbb jellegzetessége volt. A városok önálló jogszolgáltató egységként működtek. Szabad ítélkezési jogot kezdetben csak egyes telepes közösségek kaptak az uralkodótól, a későbbiekben azonban már az uralkodó hatalma alatt álló közösségek egyes csoportjai is megkapták azt. Ennek legfontosabb eleme az volt, hogy mentesültek a vármegyei joghatóság alól. Ennek a fejlődésnek a harmadik szakasza volt, amikor az adott településen élő valamennyi ember kapott önálló hatáskört és mentesült a vármegyei joghatóságtól, rendelkezett a szabad bíróválasztás jogával, és engedélyt kapott saját jogának alkalmazása. Az uralkodótól kapott királyi engedmények alapján a településeket 3 csoportba oszthatjuk: oppidium, villa, vagy civitas. A regia civistas elnevezést a XIV. században már csak olyan településre használták, amelynek polgárai királyi polgárok (cives regales) voltak és amely az uralkodótól teljes joghatóságot kapott. 3. Az árumegállítói jog Az árumegállítói jog azt jelentette, hogy az ezen joggal rendelkező városok megszakították az áru útját és arra kényszerítették a kereskedőt, hogy az adott településen megálljon. A korabeli források az ilyen helyeket lerakó helynek vagy az árucsere helyének nevezték. Az ezen joggal rendelkező városok számára biztosítottá vált az, hogy ne csak a kamara pénzével kereskedhessenek, illetve, a vásárnapokat figyelmen kívül hagyva minden nap kereskedelmi tevékenységet végezhessenek. Ez a kereskedelmi forma a bel- és a külkereskedelmi kapcsolatok számára nagy jelentőséggel bírt. A külföldi kereskedők így biztos piachoz jutottak, míg a haza kereskedők pedig jelentős haszonra tehettek szert a külföldről származó árufélék továbbértékesítésével. Az árumegállítói jog, vagy más néven lerakati jog kezdetben spontán, önkéntes alapon jött létre. Esztergom városának kiváltáság 24
levelében sem került ezen jog megerősítésre. A város ezen jogának spontán módon történő kialakulásában minden bizonnyal több tényező is szerepet játszott. Ezek voltak például, hogy a 11. századi Magyarországon itt működött pénzverde, a pénzváltásra itt volt lehetősége a külföldi kereskedőknek, illetve itt kaphatta az árujuk továbbszállításához szükséges kiviteli engedélyt. Esztergom városának ezen jogát e Buda központi szerepének megerősödéséig, vagyis a 13. század közepéig gyakorolhatta 24. Buda városának lerakati joga IV. Béla 1244. évben kelt okleveléből származott. Ezen oklevélben az uralkodó a Pest város részére biztosított kiváltságokat vette számba. Az újabb tatár betörés hírére a város lakói a budai terültekre menekültek, és kiváltságaikat is magukkal vitték, így szerezte meg a lerakodási vagy árumegállítói jogot Buda. Budán és Esztergomon kívül Győr rendelkezett még ezen joggal, amelyeket V. István magyar uralkodó, 1271. évi oklevelében biztosított a részükre. A városok, illetve a városi polgárság jogai IV. Béla uralkodásának ideje alatt kerültek megerősítésre, azonban ekkor is csak partikuláris, vagyis egy-egy városra kiterjedő jogokról beszélhetünk. Ugyan egységes, országos városi jog nem alakult ki, azonban a különböző városjogok élénk hatást gyakoroltak egymásra. A legrégebbi magyar városi kiváltságot az úgynevezett fehérvári városi jog (libertas civium Albensium) testesítette meg, amelyet a területen letelepedett latinok nyertek el. A város polgárainak kiváltságai négy fő területét az alábbiak jelentették. A város polgárai szabadon választhatták meg bírójukat, illetve a 12 esküdtet, bírájuk minden ügyben illetékességgel rendelkezett, mentességet kaptam minden nemű vámfizetési kötelezettség alól, valamint az idegenek a szabadon letelepedhettek városukban. 25 A Székesfehérvári városjog fiókjogát képezte a Nagy- Szombat (1238), Nyitra, Győr és Szatmár- Németi és más egyéb városok joga is 26. 24 25 26 Weisz Boglárka Árumegállító, avagy lerakodási/ lerakati jog História 2010/09-10. 40. oldal (http://www.historia.hu/userfiles/files/2010-0910/weisz.pdf). Kristó Gyula Budapest, 1998. 189. oldal. Wenzel Gusztáv Magyarország városai és városjogai, Magyar Tud. Akadémia könyvkiadó Hivatala, Budapest, 1887.43. oldal. 25
Selmecbánya városa és polgárai számára biztosított jog a kezdetektől fogva anyajogát jelentette Besztercebánya város jogának, illetve később az alsó- magyarországi bányavárosok joga is lett. A 12. században a nyugati városoknak megfelelő városi, települési képet csak a fentebb említett Esztergomon és Fehérváron kívül csak Buda, Selmecbánya és Nagyszombat mutatott. Ezen településeken kívül városias jelleget mutatott még a korban az erdélyi szászok által lakott két bányászati központ Radna valamint Beszterce is 27. A történész Szűcs Jenő számítását alapul véve a tatárjárást megelőzően Magyarország területén összesen 10 olyan új típusú város volt megtalálható, amely nem csak a városokkal szemben támasztott kereskedelmigazdasági kritériumoknak, hanem a társadalmi- jogi elvárásoknak is megfelelt. Ezen feltételeknek megfelelő városok közül számos a korban jelentős- bányászati központot is találhatunk. A Nyugat- európai értelemben vett városi fejlődés hazánkban a tatárjárást követően indult meg, amikor is elsősorban német és latin származású hospesek érkeztek Magyarországra. A befogadott népek gazdasági tevékenységének biztosítását az uralkodók a hospesjog adományozásával kívánták elérni. A hospes jogban gyökereztek a városok kiváltságai is. A külföldiek megkapták, illetve elismertették az uralkodóval azt a jogot, amelyet régen élveztek. Ennek keretein belül saját bíráik ítélkezhettek felettük, illetve más csoportokat szabadon maguk közé fogadhattak. A hospesjog és a városi jog azonban már viszonylag korán kettévált. A városi igazságszolgáltatás részére biztosított szabadság nagyobb mozgásteret biztosított, mint a hospesjog. A városi bíró minden a városi ügyben, még a hospesek bírája csak a kisebb jelentőségű ügyekben bírt illetékességgel. A fellebbezéssel kapcsolatos különbséget jelentette, hogy amíg a hospesek csak a saját földesurukhoz, esetenként a király megbízottjához intézhették fellebbezésüket, addig a városok közvetlenül az uralkodóhoz fordulhattak. A város lényeges elemét tehát a szabadságok biztosították, amelyek feltétele a privilégium volt, amely egyben a korabeli várospolitika uralkodói eszköze is volt. 27 Szűcs Jenő Az utolsó Árpádok, Osiris Kiadó, Budapest, 2002., 75. oldal. 26
A városfejlődés elsődleges feltételeit azonban nem a jogi keretek, hanem a gazdasági tényezők adták. A jog azonban mégsem tekinthet valamilyen felesleges, mellékes tényezőnek a középkori városfejlődés szempontjából, hiszen a felülről szankcionált előjogok hiányában egyetlen társadalmi csoport sem képes kibontakoztatni látens energiáit. 28 Szűcs Jenő álláspontja szerint a tatárjárást követően IV. Béla a városi jogot tulajdonképpeni rendszerré formálta. Az uralkodó rájött, hogy települések gazdasági energiáit nem képes a vendégjogok korlátai között megfelelően felhasználni. Problémát jelentett továbbá az uralkodó számára, hogy a megyésispánok hatalmat gyakorolhattak a vendégjogú városias helyek felett, annak megoldása a feudális immunitás elvének alkalmazása volt egy- egy polgári közösségre vonatkozóan. Szükséges volt továbbá annak biztosítása, hogy a városi népességnek ne csak része, hanem az egész település elnyerje a kiváltságolt státuszt. A város privilégiumok egyik legfontosabb részét az igazságszolgáltatásra, gazdaságra, illetve igazgatásra vonatkozó rendelkezések jelentették. Az immunitás ebben az esetben az ispán joghatósága alóli kivételt jelentett, amely nem csak az igazságszolgáltatásra, hanem a városi igazgatásra is kiterjedt. A kor kiváltságlevelei ezt általában az exemptio szóval jelezték. Ez azt is jelentette, hogy a városokban nem érvényesült az ispánokat megillető megszállási jog. Az uralkodót földesúri jogon megillető földbért, a városi hatóság hajthatta be, illetve juttatta el az uralkodónak. Valamennyi városi kiváltáság fontos elemét képezték a vásártartásra vonatkozó jogok, rendelkezések. A szabad vásár (forum liberum) jogával rendelkező városok esetében a vásárvámot a város emberei hajthatták be, illetve a vásár joghatósága a város rendelkezése alá került. Ezek a jogok kiegészültek még azzal, hogy szükség esetén a városok a királyi zászló alatt vonultak hadba. A városi szabadság központi elemét képezte továbbá az is, hogy a város valamennyi polgára részesült a kiváltságokból, függetlenül attól, hogy milyen jogállású volt korábban. A tatárjárást követően összesen 12 olyan városprivilégium maradt az utókorra, amely IV. Béla királyunkhoz köthető, illetve számos olyan városprivilégium maradt fenn, amelyek megerősítése során a város vonatkozásában a korábban Béla király által 28 Szűcs Jenő, Budapest, 2002., 75. oldal. 27