Mák Ferenc: Menekülésben

Mák Ferenc: Menekülésben Pataky András nyugalmazott kopácsi tanító Rettegő türelem című dokumentum értékű naplófeljegyzéseiben önmagának fogalmazta meg a kérdést: "Mi nehezebb? Otthon ülni, rettegni, remélni türelmesen, vagy addig ismeretlenben várni a hazatérés napját türelmetlenül? Igaz feleletet adjak?" De kénytelen beismerni: "Nem tudok." 1991 véres nyarát követően közel 25.000 horvátországi magyar töprengett, vívódott hasonló módon, közülük talán 5.000 a maradást, a többség a szerb hadsereg és a szabadcsapatok előli menekülést választotta. Aki tanúja volt Vukovár ostromának, a sztálingrádi tragédiát is messze túlszárnyaló, kegyetlen öldöklésnek, annak nemigen voltak illúziói. Horvátország a Szlovéniával egy időben megtartott népszavazást követően 1991. június 25-én kikiáltotta függetlenségét, s ezzel úgy érezte, talán végképp maga mögött hagyta azt a közel háromnegyed évszázadnyi rémálmot, melyet a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, a Karadjordjevic dinasztia délszláv állama, majd a titói Jugoszlávia jelentett a számára, s amelybe nem egészen saját akaratán kívül kényszerült. (Mi több, az 1918 1920-ban létrejött mozaikállam egyik ideológiai tartópillérét az eredetileg Budapest elmagyarosító törekvéseivel szemben határozott politikai fellépést szorgalmazó, zágrábi központtal létrejött és horvát nemzeti érdekeket megfogalmazó illír mozgalom jelentette.) Még javában tartott az eufória, amikor egyszerre dördültek el a szerb fegyverek Knin környékén, és jelentek meg a harci repülőgépek Zágráb felett. Közben a kelet-szalvóniai Vukovárt már földig rombolták Jugoszlávia reguláris hadseregének elitalakulatai. Hogy a sok évszázados, véres leszámolásokkal és háborúkkal tarkított horvát szerb szembenálláshoz mi közük volt a Baranyai, kelet-szlavóniai és nyugat-szerémségi magyaroknak? Szinte semmi, illetve csak annyi, hogy útban voltak. Akadályozták a Szerbiából előretörő Jugoszláv Néphadsereg alakulatait és a nyomukban felvonuló csetnik szabadcsapatokat. Belgrád eredeti szándéka szerint Vukovárt csak a horvát "elemektől" kellett volna megtisztítani, egyébként a Szerb Krajina fővárosának szerepét szánták neki, a katonai vezetés azonban nem tudott megálljt parancsolni a fékevesztett pusztításnak. A horvátországi magyarok, akik tanúi voltak a hónapokig tartó ostromnak, kénytelenek voltak felismerni főleg miután ők is Horvátország szuverenitása mellett voksoltak, hogy sorsuk megpecsételődött. Valószínűleg legtöbbjében akkor merült fel először a menekülés gondolata. A szerbek 1991. június 19-én lőtték először a 748 lakosú Kórógyot, amit a falu lakosainak néhány hónapos önvédelemre történő berendezkedése követett, mígnem szeptember 25-én megérkezett a falu feladására felszólító egyértelmű szerb ultimátum. Aznap reggel hét órakor 420 asszony, gyerek és idős ember hagyta el Kórógyot. A nehéztüzérségi támadás fokozódása után, szeptember 29-én a falut további 128 ember hagyta el. Mindössze hét idős ember maradt a faluban közöttük Szánki Szekeres János bácsival, akit 1993-ban szerb fegyveresek agyonvertek. Miután a katonaság nyomába új telepesek érkeztek a faluba, nevét Srpska Palacára keresztelték Kórógy a számukra többé nem létezett. Az eseményekkel egy időben megindult Szentlászló ostroma is, s mert a lakosoknak már nem volt idejük elhagyni a falut, a katonaság bosszúból úgyszólván földig rombolta az ugyancsak Árpád-kori települést. Baranya megszállása, ahová a batinai hídon át özönlöttek a szerb csapatok, ehhez képest "csendesen", komolyabb fegyveres összecsapás nélkül zajlott le. Az új horvát állam képtelen volt katonailag szembeszállni a Jugoszláv Néphadsereggel (és a mindent elözönlő szerb szabadcsapatokkal), amelyet akkoriban Európa harmadik legerősebb hadseregeként tartottak számon amely mellesleg a még létező Szovjetunió biztos utánpótlási forrásait is maga mögött tudhatta. Kelet-Szlavónia ostroma még zajlott, miközben Baranya megszállása szeptember 4-én már befejeződött. Létrejött a szerb közigazgatás, s a terület megkapta a Baranya-Szlavónia Szerb Krajina elnevezést. Megkezdődött a lakosság elüldözése és a terület kifosztása. 1991. október 6-án az

új hatalom lezárta a Magyarországra vezető udvari határátkelőt, és ezzel gyakorlatilag egy zárt, katonailag megszállt terület jött létre, egy gettó, hozzávetőleges számítások szerint mintegy 5.000 magyar fogollyal. A Krajina területéről távozni csak külön katonai engedéllyel lehetett a bezdáni hídon keresztül Szerbia irányába. A távozásnak azonban súlyos ára volt, így csak nagyon kevesen vállalták a kiutazási kérelmezéssel együtt járó tortúrát. A véres kora őszi eseményeket a megszállás öt súlyos esztendeje követte, a legelképzelhetetlenebb megpróbáltatások közepette. A gettóban rekedteket rendszeresen hajtották kényszermunkára, ki voltak szolgáltatva a legkülönbözőbb pogromoknak. Mindennaposak voltak a kényszerbesorozások, a zaklatások, az éjszakai fosztogatások, a kivégzések, melyekről csak az otthon maradottak tudnak beszámolni, ha egyszer eljön a számvetés ideje. Öt év alatt Baranyában és Kelet-Szlavóniában megszűnt az élet felszámolták a gyárakat, az üzemeket, az ipari létesítményeket, megszűnt a mezőgazdasági tevékenység. Felszámolták a civil közigazgatást, megszüntették az iskolák, a művelődési intézmények tevékenységét, felégették a könyvtárakat és a múzeumokat, felrobbantották a templomokat, és folyamatosan szállítottak el minden mozdítható értéket a hátországba, Szerbiába. Megfejthetetlen titok: ha egy területet az idegen hadsereg azzal a szándékkal foglal el, hogy azt a sajátjának tekintse, miért kell földig rombolni, kifosztani, felégetni és sóval behinteni minden szegletét? Pataky András említett naplójában az egykor Szarajevóban alkotó szerb katolikus író, Ivo Andríc gondolatát idézi: "Többször is kérdezi önmagától az ember: a legtöbb balkáni nép lelke nincs-e örökre megmételyezve, s talán nem is tehet már mást soha többé, csak mindig ugyanazt: tűrni vagy tenni az erőszakot." A tragikus évszázadok "...Eszék után kezdődik az Alsó-Baranyának nevezett Baranya Komitátus. Szép, kiterjedt, de kevéssé megművelt borvidék. Az itteni bor jobb Konstantinápoly minden boránál. Július 30- án indultunk el Eszekről. Akkora kompon keltünk át a Dráván, hogy három kocsi is ráfért. Egy Laskó nevű faluig utaztunk két-három mérföldnyi úton. Eleinte teljesen elvadult a táj, mindent elborít a magasra nőtt kóró, hogy benne akár néhány száz ember is észrevétlen maradna. Míg átvonultunk a vidéken, állandóan attól tartottunk, hogy rajtunk ütnek a hajdúk vagy martalócok. Laskóig néhány sivár falun mentünk át, Kopácson, Darócon. Elhagyatott és fölperzselt templomokat láttunk. (...) Laskón művelt evangélikus lelkészre akadtunk. Az egész lakosság kizárólag magyarok két szín alatt áldoz. Itt akkora pusztítást végzett a döghalál, hogy még az út mellett is kaszálatlanul maradtak a földek, és a vetés tönkrement: kevés errefelé az ember" Hans Dernschwam sorait idéztem, aki 1553 1555 között keletkezett Törökországi útinaplójában számolt be megrázó élményeiről. Így nézett ki három évtizeddel a mohácsi katasztrófa után a Budára vezető egyik legfontosabb hadi út környéke. A látvány az elkövetkező két évszázad során vajmi keveset változott. Csak hogy emlékezzünk: a laskói "művelt evangélikus lelkész" maga Sztárai Mihály volt, aki egyik zsoltárában így könyörgött: Örökkévaló királyunk, Urunk, csak te vagy minékünk, Az hitetlen népek földedről vesznek, kik rontóink nekünk, Azok ellen légy Te mi paizsunk, Oltalmazónk nékünk. A török hódoltság előtt Szerém vármegyével és Szlavónországgal együtt virágzó vidék volt Baranya. Régi oklevelek bizonysága szerint a XVIII. században már csak négy magyar falu maradt Szlavóniában: Kórógy, Szentlászló, Haraszti és Rétfalu. Olyan szép nevű falvak

pusztultak el, mint Valkó, Kaporna, Dobsza, Csapa, Szőlőske, Szilas és Kölgyeskórógy. Velük pusztult a baranyai Borba, Szigetfalu, Tarda, Szörény, Koha, Vaskafalu, Mihálykereke, Keskend, Karancsrév, Árki, Monostor, Krasószentmiklós, Baranyavár, Lak, Bulcsu, vagy a távolabbi Nagykőszeg, Kiskőszeg, Újfalu, Danóc, Bodolya, Csemény, Abolna. A XVIII. századi Dél-Baranya területén túlélte a pusztítást Csúza, Hercegszőlős, Karancs, Kő, Sepse, Vörösmart, Bellye, Kopács, Laskó és Várdaróc. A középkori Magyarország gazdagon virágzó déli területén, a Dráva mentén maradt mindösszesen tizennégy magyar település. A hódoltság után Mária Terézia újratelepítési akciója során zömében németek jöttek az elnéptelenedett, elvadult vidékre. "Jöttek ők többnyire a' rajnai tartományokból hozzánk, és sokan közölök megtanultak már magyarul..." írta Baranya földirati, statisticai és történeti tekintetben című, 1845-ben megjelent kiváló művében Haas Mihály, Pécs címzetes prépostja. S bár leírásai és statisztikai mutatói az akkori Baranya vármegyére vonatkoznak, megállapításai Dél-Baranyára, a Drávaszögre is érvényesek. "A' török' kiűzetése után írja a továbbiakban, főleg Eugen herczeg, a' pécsi püspök, pécsváradi apát, Veterani, Batthyány és Suskától hivatva, megyénknek elpusztított helyeit ülték meg, de többnyire csak azokat, mellyek szőlőhegyekkel vagy el voltak már látva, vagy pedig arra alkalmasnak látszottak. Később másutt is megtelepedtek, és már több helységből kiszorították a' ráczokat, minthogy szaporák, és egy házban több testvér meg nem marad." A pécsi püspökmegyei névtár 1839-re vonatkozó adatai szerint Baranyában "nyelvre nézve van 63.579 katholikus magyar, 68.941 kath. német, és 31.916 schokacz, rácz vagy illyr, mint nálunk neveztetnek. A' magyarokhoz tartozik még 37.483 református, a' németekhez az 5349 ágostai vallástételt követő, az illyrhez 16.456 nem egyesült görög. (...) Miből láthatni, hogy a' magyarok összesen 101.062, a' németek 74.290, a' ráczok 48.372 lélekre rugnak, igy az egész népesség az említett 1760 zsidóval és a' beszámított kevés czigánynyal 224.884 lélekből áll..." Ugyancsak az 1839-es adatok szerint a magyarok 374, a németek 278, a ráczok 77 helységben laknak. Fontosak ezek az adatok a baranyai és a trianoni döntést követően létrejött dél-baranyai, drávaszögi németség tragédiájának megértéséhez. Az 1921. évi első hivatalos jugoszláv népszámlálási adatok szerint a Baranyától elcsatolt 34 helység 48.966 lakosából 16.535 magyar, 16.072 német, 15.403 szerb és horvát, 954 egyéb nemzetiségűnek vallotta magát. 1944 1945 fordulóján a véres megtorlások következtében a német lakosság szinte teljesen eltűnt, helyébe a zagorjei és a muraközi túlnépesedett horvát falvakból érkeztek betelepülők. Ekkor vált horvát faluvá Baranyaszentistván (Petlovac), Keskend (Kozarac), Albertfalva (Grabovac), Laskafalva (Ceminac) és Bellye (Bilje). Ezzel egy időben, 1946-ban zajlott le a "történelmi csere" is, Szerémség Szerbiához került, a Drávaszög az egykori, királyi Jugoszlávián belüli Duna-bánság szerves része pedig Horvátországhoz. A XIX. század második felében a Szlavónországi olcsó föld szinte vonzotta magához a Dél- Dunántúl föld nélküli magyar családjait is. Akinek a nagy kivándorlás idején nem volt pénze még hajójegyre sem, az Észak- és Dél-Amerika helyett Szlavóniába "vándorolt ki". Herceg János Magyarok Szlavóniában című írásában mutatott rá: "A vukovári Eltz gróf, aztán Guttmann báró és mások birtokain csaknem kizárólag magyar volt a cselédség. A középkorban eltűnt magyar falvak helyett új települések jöttek létre az Alföldről, a Bácskából és a Dunántúlról odavándorolt népből. Akkor népesedett be a Dály-hegy, s Erdődtől le a Vukáig magyar aratók énekét vitte szét nyáron a szél." Nem meglepő hát, hogy az 1910. évi népszámlálási adatok szerint az említett területen összesen 119.874 magyar élt, közülük 20.313 a Drávaszögben. S ha a korábbi történelmi viharok évszázadokig is eltartottak, a XX. században ez események ugyancsak felgyorsultak. 1921-ben a Szerb-Horvát-Szlovén királyság első népszámlálása szerint a magyarok száma 76.346 a Drávaszögben élőké pedig 16.535 főre apadt. Ettől kezdve a fogyatkozás megállíthatatlanná vált. 1948-ban

Horvátországban már csak 51.399 (Baranyában 16.945), 1991-ben pedig már csak 22.355 (Baranyában 8.956) magát magyarnak valló élt. Nyolc évtized alatt az említett terület magyarsága majdnem egyhatodára csökkent! (Közben a német közösség eltűnt.) A történelmi Magyarország egyetlen elcsatolt területén sem öltött ilyen tragikus méreteket a pusztulás. A szomorú, hogy a lélekfogyatkozással arányosan pusztultak a szellemi értékek, az intézmények is. S bár a titói Jugoszláviában a horvátországi magyarságnak alkalma volt létrehozni oktatásiművelődési érdekvédelmi szervezetét, a Horvátországi Magyarok Szövetségét, az asszimiláció és az elvándorlás katasztrofális méreteket öltött. Baranya és Kelet-Szlavónia erőteljesen Vajdaság-függő lett, magyar nyelvű felsőfokú oktatásban csak Szabadkán vagy Újvidéken részesülhettek a fiatalok, magyar nyelvű középiskola is a hatvanas évek elején csak néhány évig működött Pélmonostoron. Zombor és mellette Eszék magába szippantotta az ipari munkásságot, a Drávaszögben a Hegyalján a szőlészet és a borászat, az Alfalvakban pedig a hagyományos mezőgazdaság és a zöldségtermelés tartotta meg az őstermelő családokat. 1991-ben a függetlenné vált horvát államon belül (a kommunista diktatúra internacionalizmusának felszámolásakor) alkalom lett volna a közösségi érdekek újrafogalmazására, a társadalmi és politikai érdekérvényesítési lehetőségek kidolgozására, ám a felszabadultság igazi élményét a horvátországi magyarság a szerb agresszió következtében nem élhette meg. Ezzel szemben a törökkori hódoltság sötétsége szakadt rá. Öt év a gettóban A szerb agresszió következtében a baranyai és kelet-szlavóniai magyarság társadalmiközösségi élete megszűnt. Intézményeit beleértve az általános iskolai oktatást, az egyházi életet is megszüntették, felszámolták. A Horvátországi Magyarok Demokratikus Közössége kimutatása szerint a megszállt kelet-szlavóniai területeket szinte teljes mértékben elhagyta a magyar lakosság, míg a Drávaszög magyarságának közel hetvenöt százaléka kényszerült szülőföldje elhagyására. Az adatok minden bizonnyal az esetek többségében megközelítő jellegűek, lévén, hogy az alaposabb felmérésnek az elemi feltételei és lehetőségei sem adottak. Pataky András az 1992. február 15-e utáni napokban hagyta el Kopácsot, s naplójába följegyezte: "Amikor eljöttem, 370 embert hagytam otthon, ennyien maradtunk a 870-ből." A tények azonban még így is elrettentőek. Hasonló mértékben elrettentő a magyar anyanyelvű oktatás jelenlegi állapota. Horvátország területén 1991 óta nincs magyar nyelvű oktatás, nincsenek magyar nyelvű oktatási intézmények. (Eszéken ugyan létrehozták az úgynevezett "menekült iskolát" de az 1996 97- es tanévben összesen kilenc diák részesült jószerével csak anyanyelvápolásban.) A statisztikai adatok magukért beszélnek (bár a fokozatos leépülés az 1970-es évek végétől tapasztalható). Az 1989 90-es tanévben a horvátországi magyar oktatási intézményekben összesen 124 magyar anyanyelvű pedagógus dolgozott. A délszláv háborús övezetekben a megszálló csapatok elsőként a kórházakat, iskolákat, intézményeket, műemlékeket pusztították el. Dubrovnikot hónapokon át lőtte a Jugoszláv Néphadsereg montenegrói alakulata, holott köztudott, hogy a világörökség részeként számon tartott középkori város falai között semmilyen katonai létesítmény nem volt. Baranyában és

Kelet-Szlavóniában elsőként a katolikus és a református templomokat lőtték szét, vagy gyújtották fel. "Baranya-szerte kiégették a templomokat" jegyzi fel a naplóíró. Ma romokban hever, vagy jelentős károkat szenvedett az újbezdáni, a darázsi, a pélmonostori katolikus, a bellyei, a szarvasi, a haraszti református templom. A laskói református templomot, melyben Sztárai Mihály 1554-ben tartotta meg első prédikációját, felgyújtották, s a gyors beavatkozás ellenére sem sikerült megmenteni kétszáz éves orgonáját. Katolikus pap egyetlen egy sem maradt a megszállt területen, a református lelkészek közül is csak a laskai Csáti Szabó Lajos és felesége, valamint a karancsi Hajek János végzi a hívek lelki gondozását. Az ugyancsak református Kettős János pedig a Horvátország szabad területére Eszék és Vinkovci környékére, valamint a Magyarországra menekült hívek lelki pásztora. Az ipari termelés teljesen megbénult, egyetlen gyár vagy üzem sem maradt működőképes. A bellyei mezőgazdasági és élelmiszeripari központ gépeit a megszállás első napjaiban leszerelték, és elvitték Szerbiába. A Hegyalja falvaiban Csúzán, Vörösmarton, Sepsén évszázados múltra tekint vissza a szőlőművelés és a borászat. (Már Hans Dernschwam is dicsérő szavakat írt naplójába a dél-baranyai borról.) A háború öt éve alatt a jó gazda csak a szőlő megkívánta legszükségesebb teendőket végezte el, s bort legfeljebb a saját fogyasztására érlelt. De megszűnt a hagyományos mezőgazdasági termelés Laskó, Várdaróc, Dárda környékén is. Kopács messze földön híres volt konyhakerti veteményeiről, a falu lakói látták el Eszéket és a Dráva túloldalán lévő környező településeket. 1991 óta a falvak lakossága csak és kizárólag a maga számára termel, ami a korábbi termőterületek legfeljebb 10 százalékos kihasználását jelenti. A háztáji termelés is csak az egyéni igényeket elégíti ki. A mezőgazdasági megművelésre alkalmas földterület jelentős részét a szerb hadsereg elaknásította, s az öt éve háborítatlanul burjánzó gyom a mohácsi vész utáni martalócvilágot idézi. A módszeres pusztítás látványánál is rettenetesebb a kegyetlenségből elkövetett emberölések, a vérengzések sokasága. Pataky András kopácsi tanító már idézett naplójában részletesen leírja az 1992. február 15-i kopácsi pogrom eseményeit. Ezen a napon a szerb szabadcsapatok kijárási tilalmat rendeltek el, és házról házra járva lista alapján gyűjtötték össze az embereket. A névjegyzéket helybéli szerb állíthatta össze, hisz nem egy esetben a becenevén szólították a keresett férfit. A kopácsiak számára világos volt, hogy valami rettenetes dolog fog történni. A csetnik fegyveresek a 38 éves Tóth Sándornak kést szúrtak a száján át a torkába, aki a helyszínen meghalt. Séri Sándor öt nap múlva halt bele a verésbe. A vérengzésnek a reguláris szerb katonák vetettek véget. Bellyén huszonnyolc embert végeztek ki néhány hét leforgása alatt, de a sokat szenvedett lakosság számtalan tömegsírt is számon tart. Feltárásukra csak a terület Horvátországhoz történő békés visszacsatolása után kerülhet sor. 1995 tavaszán újraéledtek a hosszú évekre gettóba zárt horvátországi magyarok reményei. A horvát kormány, megunva a nemzetközi béketeremtő és békefenntartó erők "tehetetlenségét", előbb májusban villámháború során egyetlen délelőtt visszafoglalták a Szerb Krajina nyugatszlavóniai területét, amelynek mint később kiderült elsősorban stratégiai jelentősége volt, hiszen ezzel elvágták a szerb hadsereg és a szabadcsapatok fegyver- és üzemanyag utánpótlási vonalát. A jószerével csak előjátéknak tekinthető felszabadító hadműveletet követte a júliusi Vihar-hadművelet, melynek során három nap alatt felszámolták a Knin központtal kikiáltott szerb bábállamot. Szerbia ekkor már képtelen volt bármilyen módon is befolyásolni az eseményeket. A Krajinából ekkor 200.000-nél is több, jól szervezett szerb "menekült" indult Szerbia felé. Közülük néhány tízezer Kelet-Szlavóniában és a Drávaszögben vélt otthonra

lelni bár, s ezt már akkor látni kellett volna, az új otthonteremtés szándékával kiválasztott terület nem kecsegtetett semmi jóval. Nem kecsegtetett, hiszen a térség nemzetközi-jogi státusa rendezetlen volt, ugyanakkor a sorsdöntő csatákat nyert, horvát felszabadító hadsereg most már teljes erejével a Horvátországnak immár csak 3,6 százalékát jelentő baranyai, keletszlavóniai terület felé nyomult. Augusztus közepén azonban, erőteljes nemzetközi nyomásra a horvát hadvezetés leállította a felszabadító csapatok akcióját. Az indoklásban mindössze annyi szerepelt: az ENSZ Biztonsági Tanácsa és a NATO-vezetés túl kockázatosnak tartotta a hadműveleteknek a Szerbiával szomszédos területekre történő kiterjesztését. A megszállt területek lakói, köztük a magyar közösség elkeseredetten vette tudomásul: a felszabadulás elmarad. Aki ismerte a szerb szabadcsapatok kegyetlenkedéseit, tudta, hogy a Szerbiára nézve vesztes háború végkimenetelének fenyegető árnyékában a terror, a pusztítás, a rablás, a bosszú újabb hulláma következik, s ezzel szemben tehetetlenek lesznek a térségben jelen lévő nemzetközi békefenntartó erők is. S valóban, a szerbek tömegesen vitték el a munkaképes férfiak mellett a magatehetetlen idős embereket is a "védelmi vonal kiépítésére". Nem jelentett ez mást, mint kíméletlen és könyörtelen, emellett persze értelmetlen kényszermunkát. Az Eszékkel szemben lévő frontvonal mentén egyre-másra ásták a védőárkokat, miközben az egésznek semmi értelme nem volt, azon kívül, hogy alkalmat adott a kegyetlenkedésre. A Drávaszög férfi lakosságának zöme december végéig a második világháborúból jól ismert, de igazán tökélyre csak a balkáni háborúban fejlesztett munkatáborban élt. Közben 1995. december 15-én megszületett a daytoni megállapodás, amely a délszláv háború befejezését, és a konfliktusok békés rendezését írta elő. Nem sokkal ezután Horvátország és Szerbia aláírta az Erdődi Egyezmény néven ismert megállapodást, amelynek tizennégy pontja vázlatosan ugyan, de végre írásba foglalva rögzítette a horvát Baranya, Kelet-Szlavónia és Nyugat-Szerémség Horvátországhoz történő békés visszacsatolásának menetét. A megállapodás egyik pontja meghatározta a választások és a népszavazás idejét is. Újabb halvány remény a már csak négy-ötezer fős magyarság számára. Ugyanakkor a megoldatlan kérdések is egyre szaporodtak. Mindenki tudta, hogy a háborús bűnök fogalmát bőven kimerítő szerb félkatonai alakulatok az első adódó alkalommal visszavonulnak a hátországot jelentő Szerbiába. De mi legyen s sorsa a knini krajinából és Bosznia-Hercegovinából oda menekült, közben közel 100.000 főre duzzadt szerb menekültekkel, akik az esetek többségében éppen az elüldözött magyarok (és horvátok) házaiban telepedtek le, megváltoztatva ezzel a terület etnikai összetételét is? Miután Szerbia okulva a területén tartózkodó 600.000-800.000 szerb menekült okozta társadalmi-politikai feszültségek kezelhetetlenségéből közölte, nem kíván több boszniai vagy horvátországi menekültet befogadni, mit kezdjenek a horvát állampolgárságot elfogadni nem akaró szerbekkel? Mit kezdjenek a politikai hangadók teljesíthetetlen követeléseivel? Hogyan lehet megállítani a kegyetlenkedéseket? Hogyan lehet elfogadható életfeltételeket teremteni az elüldözött magyarok és horvátok visszatéréséhez? Hogyan lehet megteremteni az újjáépítéshez szükséges forrásokat amikor csak az elpusztított Kórógy felépítéséhez a legszerényebb számítások szerint is nem kevesebb, mint 46 371 074 DEM-re lenne szükség? A kérdések tovább sokasodnak. Többszöri halasztás után 1997. április 13-án (és 14-én) a Horvátországban megtartott helyhatósági választások alkalmával a megszállt Drávaszög magyarsága is szavazhatott, s a választások során képviselői a helyi önkormányzatokban immár hathatósan is elősegíthetik a terület békés visszacsatolásának folyamatát. A nemzetközi megállapodások és egyezmények 1997. június 15-ét jelölték meg a horvát közigazgatás visszaállítása végső határidejének.

Véget ért volna a drávaszögi és a kelet-szlavóniai magyarság fél évtizedes megpróbáltatása, véget értek volna a háborús kínok? Talán. De hogy az újrakezdés újabb gyötrelmeket szül majd, az már ma is látható. "Ott minálunk magyarnak maradni hőstett..." írta naplójában Pataky András. Úgy tűnik, hősiességre és helytállásra még sokáig szükség lesz. Források A visszatért Délvidék. Szerkesztette: Csuka Zoltán Halász Irodalmi és Könyvkiadóvállalat. Budapest, 1941. Dernschwam, Hans: Erdély, Besztercebánya, Törökországi útinapló. Európa, Budapest, 1984. Éger György: Régió, etnikum, vallás Demográfiai és településtörténeti tanulmányok. Anonymus. Budapest, 1993. Fehér István: A soknemzetiségű Baranya a 20. században. Pannónia Könyvek, Pécs, 1996. Fejezetek a horvátországi magyarok történetéből. Szerkesztette: Arday Lajos. Közép-Európai Intézet Teleki László Alapítvány, Budapest, 1994. Haas Mihály: Baranya földirati, statisticai és történeti tekintetben, Pécsett, 1845. Herceg János: Magyarok Szlavóniában. Világszövetség. 1993. február 2. Kocsis Károly Kocsisné Hodosi Eszter: Magyarok a határainkon túl A Kárpát-medencében. Tankönyvkiadó Budapest, 1992. Kórógy. Összeállította Kell József. HMDK, Zágráb, 1994. Lábadi Károly: Drávaszög ábécé. Eszék Budapest, 1996. Lábadi Károly: Laskaiak. Laskó, 1983. Pesty Frigyes: Az eltűnt régi vármegyék I II. MTA Könyvkiadó Hivatala, Budapest, 1880. Sebők László: A horvátországi magyarok a statisztikák tükrében. Regio, 1992. 3. szám, 118 134. Szili Ferenc: Kivándorlás a Délkelet-Dunántúlról a Horvát-Szlavónországba és Amerikába 1860 1914. Kaposvár, 1995. Pataky András: Rettegő türelem (naplófeljegyzések). Új Magyar Képes Újság, 1996. június 20 1997. március 9. Pataky András: Délkelet-Baranya településtörténeti földrajza 1713-ig. Létünk, Újvidék, 1992. Pataky András: A Drávaszög négyszáz évvel ezelőtt. Magyar Képes Újság, 1991. május 2. 1992. március 5.