MAGYAR NYELVÉSZ PÁLYAKÉPEK ÉS ÖNVALLOMÁSOK

MAGYAR NYELVÉSZ PÁLYAKÉPEK ÉS ÖNVALLOMÁSOK 47. telegdi zsigmond (1909-1994) EÖTVÖS LORÁND TUDOMÁNYEGYETEM

Fonetikai Tanszék 2000

Sorozatszerkesztő: Bolla Kálmán Technikai szerkesztő: Földi Éva ISSN 1419 4481 ISBN 963 463???? Bolla Kálmán Kiadja az ELTE Fonetikai Tanszéke. Felelős kiadó: Dr. Bolla Kálmán. Hozott anyagról sokszorosítva. Amulett '98 Nyomdaipari Kft., Budapest. F.v.: Lajtai Ferenc.

TELEGDI ZSIGMOND (1909-1994)

TELEGDI ZSIGMOND VALLOMÁSA PÁLYÁJÁ- RÓL 1909-ben születtem, Székesfehérváron jártam középiskolába. A nyelvészet iránti érdeklődésem ebbe az időbe, középiskolás koromba nyúlik vissza. Egyetemi tanulmányaimat részben Budapesten, részben Boroszlóban és Párizsban végeztem. Közelebbről speciálisan sémi és iráni nyelvekkel foglalkoztam, ezeknek a nyelveknek a történeti-összehasonlító nyelvészetével. 1933-ban doktoráltam. Tanáraim közül a legmélyebb hálával Németh Gyulára, a turkológusra emlékszem. Őt ugyan csak egy évig hallgattam az egyetemen, de kitüntetett jóformán első ismeretségünktől fogva a barátságával. Igen sokat köszönhetek neki. Embernek talán a legjelentősebb volt, akivel találkoztam. Egyetemi éveim után nem jutottam álláshoz. A felszabadulásig óraadással tartottam fönn magam. Közben a háború alatt munkaszolgálatos voltam. Doktori értekezésem a sémi és iráni nyelvészetnek egy határkérdésével foglalkozott: a talmudi irodalom iráni kölcsönszavainak hangtanával. A felszabadulás után először a Szabó Ervin Könyvtárban lettem főkönyvtáros, azután az Országos Könyvtári Központ elnöke voltam. Amikor létrejött a Nyelvtudományi Intézet, vezetője lettem egy évig, akkor az intézet akadémiai intézetté alakult, Németh Gyula lett az igazgatója, én a helyettese 1952- ig. Akkor mentem át az egyetemre, először mint docens, 1958-tól mint az általános nyelvészet professzora. Tizenöt éven át az Általános Nyelvészeti Tanszéknek is vezetője voltam. A fölszabadulás után először iranisztikával foglalkoztam, főleg az újperzsa történetével, hogy még pontosabban körülhatároljam. A perzsa legrégibb emlékei az i. e. VI. századba mennek vissza, ezek óperzsa szövegek. Innét érthető, hogy az újperzsa kor is ezer évvel ezelőtt kezdődik, másszóval ezer év történetét foglalja magába. Ezzel a történettel néhány évtizeddel ezelőtt alig foglalkoztak még, az érdeklődést lekötötte az újperzsa előzményeinek vizsgálata. Én magam ezzel az addig úgyszólván teljesen elhanyagolt területtel foglalkoztam, ennyiben talán túlzás nélkül mondhatom, hogy itt kezdeményeztem valamit azokkal az értekezésekkel, amelyekben az újperzsa történetének egyes kérdéseit vizsgáltam. Ennek során tudományos vizsgálat alá vettem az újperzsa leíró nyelvtanának is bizonyos kérdéseit. A marxizmussal a 30-as évek dereka óta foglalkoztam, nemcsak tudományos érdeklődésből, hanem hogy úgy mondjam szívvel is. A felszabadulás után napirendre került a marxizmus érvényesítése a különböző tudomá-

nyokban, ott és amennyire lehetséges és szükséges. A nyelvészetben mindenesetre fontosnak látszott megvizsgálni, hogyha a marxizmus szemléletét vesszük alapul, milyen módon láthatjuk, kell látnunk a nyelvtudomány alapkérdéseit, eddigi eredményeit, jövendő útját. A feladat itt a magam részéről megtenni azt, amire képes vagyok, ha vonzó volt, kötelességnek is éreztem. Ezzel függ össze, hogy az érdeklődésem, munkásságom az orientalisztika mellet, az orientalisztika előtt lassanként a nyelvtudomány általános kérdései felé fordult. Különösen fontosnak tűnt fel megvizsgálni a történeti nyelvészet, a nyelvészeti hisztorizmus alapkérdéseit. A múlt század elején a történeti nyelvészet a nyelv egy új dimenzióját tárta fel, vetette alá tudományos vizsgálatnak, mutatta meg, hogy a nyelvek változását, átalakulását, fejlődését hogyan lehet tudományosan vizsgálni, és ennek az új dimenziónak a kutatásában ragyogó eredményeket is ért el. Ezzel összefüggésben kialakult, egy előítélet szilárdságát vette fel az a nézet, hogy a nyelv egyetlen tudományos szemlélete a történeti. A mi századunk elején fordulat következik be, az a fordulat, amely elsősorban Saussure nevéhez fűződik, és amely a múlt században uralkodó nézettel szemben azt hirdette, hogy a nyelvnek, nyelveknek történeti szemlélettől, történettől elvonatkoztatott vizsgálata nemcsak jogosult, de alapvető, elsődleges, sőt hogy ez a nyelvészet fő, igazi tárgya. A marxizmus alapján a történeti szemléletnek ez az elutasítása, megkérdőjelezése eleve kétségesnek tűnt fel, hogy összefüggésben állt a polgári szemlélet változásával, reakciósra változásával, ez is összefüggés, ez is világos volt. Ugyanakkor nem lehetett kétséges, hogy ez a fordulat jelentős eredményeket is hoz, termékeny utakat nyit, amelyeket nem lehet elhanyagolni, és azt sem, hogy számos ponton joggal bírálta az előző század hisztorizmusát. Úgy láttam fölvetődni, láttam feltéve a történeti nyelvészet vizsgálatának, alapjai vizsgálatának a kérdését. Ezzel adva volt egy újabb irány a munkásságomban, a nyelvtudomány történetének a vizsgálata, éspedig különös tekintettel a nyelvészeti hisztorizmus vizsgálatára. Ezen a téren igyekeztem értékesíteni a nyelvtudomány újabb haladását, és egyben mindazt, amit a marxizmus-leninizmusból elsajátítani, magamévá tenni tudtam. Mindehhez szükséges volt, kötelességem is mint az általános nyelvészet tanárának, tájékozódni folyamatosan a nyelvtudomány rohamos, szétágazó, egyre gazdagodó fejlődésében. Tájékozódni nemcsak a magam munkájának az érdekében, hanem azért is, hogy a magam részéről közvetíteni tudjak, közvetíteni tudjam ezt a haladást a hazai nyelvészet irányában. Végül még megjegyzem, hogy kutatásaim a nyelvtudomány távolabbi történetét is előtérbe állították, a magam számára kitűnt, hogy olyan alapvető problémák, mint a nyelvi jel fogalma a maguk történeti fejlődésében, eredetében, első megjelenésében arra késztetnek bennünket, hogy a távoli régi-

ségbe, ókorra is visszanyúljunk. Legutolsó kutatásaim ezzel a témával, tárgykörrel foglalkoznak, egybefoglalva a történeti és elméleti kutatást. A felvétel 1976. október 1-én készült, szövegét Földi Éva jegyezte le. ***

TELEGDI ZSIGMOND ÍRÁSAINAK VÁLOGATOTT BIBLIOGRÁFIÁJA 1933. A talmud irodalom iráni kölcsönszavainak hangtana. Budapest. 1934. Une note pehlevie. Journal Asiatique, 319. p. 1935. Essai sur la phonétique des emprunts iraniens en arméen talmudique. Journal Asiatique 26. 177 256. 1937. A sémi írás útja a Földközi-tengertől a Csendes-Óceánig. In: IMIT Évkönyv, 200 26. Csepeti Péter, Egyiptomi-hettita történeti kapcsolatok. Egyetemi Philologiai Közlöny 61. 108 10. (Ism.) Eine türkische grammatik in arabischer Sprache aus dem XJ Jhdt. Kőrösi Csoma-Archívum, 282 326. 1938. Notes sur la grammaire du sogdien chrétien. Journal Asiatique, 205 233. 1939. Un emprunt sogdien en turc. Kőrösi Csoma-Archívum, 501. p. 1940. A kazárok és a zsidóság. IMIT-Évkönyv, 247 87. 1950. Nature et fonction des périphrases verbales dites «veres composé» en persan. AOH 1. 315 38. 1951. Az orosz nevek és szavak akadémiai átírása. MN május 22 23.

1952. A kevert nyelvrendszer kérdéseihez. I. OK 2. 338 42. 1955. Beiträg zur historishcen Grammatik des Neupersischen I. Über die Partikelkomposition im Neupersischen. ALinguH 5. 67 183. 1956. A nyelv és a beszéd viszonyáról. In: Általános Nyelvészet. Stilisztika. Nyelvtörténet. Szerk. Kniezsa István. Budapest, 63 9. 1957. A hangváltozások kérdéséhez. NyK 59. 288 94. 1958. Bemerkungen zu einigen Theorien über die Wortarten. ALinguH 8. 1 43. 1959. Szaadi és a Gulisztán. Világirodalmi Figyelő 5. 308 16. 1961. Elméletek a szófajok természetéről. In: Nyelvtani Tanulmányok. Szerk. Sulán Béla. Budapest, 25 48. Zur Morphologie der Neupersischen. AO 12. 183 99. A nyelvtudomány újabb fejlődéséről. MTud 68. 221 8. Bevezetés a nyelvtudományba. Vols. I II. Budapest, 1961 1964. A nyelvtudomány újabb fejlődésének egyes kérdéseiről. I. OK 18. 11 27. Über Bedeutung. In: Zeichen und System der Sprache 1. Veröffentlichung des I. Internationalen Symposions Zeichen und System der Sprache vom 28. 9. bis 2. 10. 1959 in Erfurt. Berlin, 209 11. 1962. Über die Entzweiung der Sprachwissenschaft. ALinguH 12. 95 108. Über Mietteilungsinhalt uund Wirklichkeit. In: Zeichen und System der Sprache 2. Berlin, 30 2. Zur Unterscheidung von Substantiv und Adjektiv im Neupersischen. AOH 15. 325 36. 1963. A nyelvtudomány meghasonlásáról. ÁltNyT 1. 295 305.

Bemerkungen zu einer neuen Konzeption der Grammatik. Wissensch. Zeitschr. Univ. Nalle-Wittenb. 12. 965 70. 1964. Über einen Fall von struktureller Homonymie im Persischen. ALinguH 14. 237 61. 1965. Az összetételek vizsgálatához. ÁltNyT 3. 203 12. 1966. Zur Geschichte der Sprachwissenschaft. ( Historische Grammatik ). ALinguH 16. 225 37. Nominalizáció és történelem. ÁltNyT 4. 189 97. Gy. Márkus, Kritikai megjegyzések L. Wittgenstein értekezéséhez. ÁltNyT 4. 1967. Begründungen der historischen Grammatik. In: To honor Roman Jakobson. Essays ont he occasion of his seventieth birthday. The Hague, 1996 2005. A történeti nyelvtan kettős értelme. ÁltNyT 5. 287 300. Struktur und Geschichte: zur Auffasung ihres Verhältnisses in der Sprachwissenschaft. ALinguH 17. 223 43. 1968. Szöveggyűjtemény az általános nyelvészet tanulmányozásához. Budapest, 378 p. (Szerk.) 1969. Megjegyzések általános nyelvészetünk helyzetéről 1. NyK 71. 227 41. 1970. Humboldt als Begründer der Sprachtypologie. In: Theoretical Problems of Typology and the Northern Eurasian Languages. Eds. Dezső László Hajdú Péter. Budapest, 25 34. Nyelvelmélet és nyelvtipológia humboldti egysége. ÁltNyT 7. 229 37. La construction abrūi muhoyaš daroz en tadjik. In: W.B. Henning Memoria! Volume. Eds. Boyce, M. Gershevitch. London, 427 46. 1971.

Török nyelvi hatás a tadzsikban. NyK 63. 208 16. 1972. Egy fordulópont a grammatika történetében: a hagyományos nyelvtan bírálata és megújításának programja Saussure előadásaiban. In: Hagyományos nyelvtan modern nyelvészet. Budapest, 7 31. (Szerk.) Deme László, Az általános nyelvészet alapjai. NyK 74. 439 53. (Ism.) Arthur Christensen, Etudes sur le persan contemporain. AOH 26. 398 402. (Ism.) Hagyományos nyelvtan modern nyelvészet. Budapest. (Szerk.) 1973. Remarques sur les emprunts arabes en persan. ALinguH 23. 51 8. 1974. Ont he Connection of Linguistics and Language Teaching. Modern Language Teaching 11. 23 32. Remarques sur les emprunts arabes en persan. Acta Iranica I/2. 337 45. 1976. A nyilatkozat mint indicum. ÁltNyT 11. 279 87. Zur Herausbildung des Begriffs sprachliches Zeichen und zur stoischen Sprachlehre. ALinguH 26. 267 305. Eberhard Hildenbrandt, Versuch einer kritischen Analyse des Cours de linguistique générale von Ferdinand de Saussure. Historiographia Linguistica 3. 108 18. 1977. Bevezetés az általános nyelvészetbe. Budapest. Zur Bedeutungsentwicklung von ΣHMA, ΣHMEION und ΣHMAINEIN. AAnt 25. 377 82. 1981. A nyelvi jel fogalmának megjelenéséről és a sztoikusok nyelvészetéről. ÁltNyT 13. 163 94. Ein Beitrag zur Lehre vom sprachlichen Zeichen. Sitzungsberichte der Sächsischen Akademie der Wiessenschaften zu Leipzig. Phil.-historische Klasse Band 122. Heft 3. 1982.

Ont he Formabon of the Concept of Linguistic Sign and on Stoic Language Doctrine. In: Hungarian General Linguistics. Ed. Ferenc Kiefer. Budapest, 537 88. (Linguistics and Literary Studies in Eastern Europe 4.) 1985. Ein Briefwechsel zwischen Wilhelm von Humboldt und Jacob Grimm. ZPhon 38. 559 63. 1986. Reinhardt Sternemann, Franz Bopp und die vergleichende indoeuropäische Sprachwissenschaft. Kratylos 31. 50 5, (Ism.) 1987. Historisch allgemeine Sprachkunde und pholosophisch allgemeine Grammatik: ein Beitrag zu Wilhelm von Humboldts Sprachwissenschaft. Sitzungsberichte der AdW der DDR 15. 75 84. En Beitrag zur Kenntmis von Humboldts Linguistik: das Problem einer Entwicklung der Grammatik. ALinguH 37. 3 30. Wilhelm von Humboldt, Über die Sprache. Ausgewählte Schriften. Kodicas/Code (Ars Semiotica) 10. 153 62. 1990. Humboldt über Persisch und Sprachvergleichung. Acta iranica. Troisième Série. Teytes et Mémoires XVI Iranica Varia: Papers in honor Professor Yarshater. Leiden 248 55. A magyar nyelvtanítás kezdetei és a héber grammatika. (Bacher Vilmos emlékelőadás, 1989). MTA Judaisztikai Értesítő 3. Budapest. Posztumusz Ein früher Versusch, die ungarische Morphologie systematisch aufzubauen. (To Iván Fónagy. Essays ont he occasion of his seventy fifth birthday). (A publikációs jegyzék az NyK 95. kötetében (1996 97, 7 12.) megjelent bibliográfia alapján készült.)

KORTÁRSI MÉLTATÁS TELEGDI ZSIGMOND BOLDOGSÁGOS EMLÉKEZETE 1. Szubjektív bevezetés Nem tudtam, hogy tudományos ülésszakon kell beszélnem. Az én előadásom voltaképpen nem tudományos kontribúció ahogy ő mondta volna, hanem szubjektív visszaemlékezés egy tudósra. (Angolul azt mondanám, hogy personal assessment ). Az elmúlt években többet voltam külföldön, mint itthon. (S ha itthon voltam, akkor is többnyire Pécsett tartózkodtam.) Még ma is elszorul a torkom, ha eszembe jut: sem eltávozásakor nem voltam itthon, sem elbúcsúztatásán nem tudtam részt venni. Telegdi Zsigmond nekem szinte atyai barátom, személyes mesterem volt. Én őrá ebben a minőségben is emlékezem. 2. Találkozásaink Először 1950 júniusában találkoztunk a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete által rendezett nyelvjárásgyűjtő tanfolyamon. Ő akkor ennek az intézménynek az igazgatója volt. (Több mint egy évtizeddel később mint az intézet mindenese az intézeti irattár selejtezésével megbízott bizottság tagjaként elolvashattam igazgatói levelezését. Az általa írt levelek többsége az akkor induló könyvtár állományának gyarapításával volt kapcsolatos.) Az ötvenes évek elején amikor már barátja, Németh Gyula professzor volt az intézet igazgatója Telegdi Zsigmond néhány továbbképzés -nek titulált elméleti előadást tartott az intézeti plénum előtt (ezekre még visszatérek). Németh Gyulának valamikor tanársegéde volt, majd hosszú éveken át jó barátja. Nevezetes volt a Gerbeaud cukrászdában évtizedeken át tartott közös kávézásuk. (Németh Gyula egyébként csak nagyon mérsékelten respektálta az akkori akadémia által kialakított s részben még mindig érvényben lévő új nemesi címek rendszerét: ő a TMB keretében simán fokozatokat szerzettek helyett Telegdi Zsigmond, Fónagy Iván és néhány más nyelvész kolléga véleményére adott szakmai kérdésekben, s többnyire ezekkel vette magát körül az Acta Linguistica szerkesztőbizottságában is.)

Telegdi Zsigmonddal 1959-ben barátkoztunk össze egy négyórás vonatúton Berlin és Erfurt között, amikor a Zeichen und System der Sprache szimpóziumra utaztunk (én ezen Wolfgang Steinitz professzor személyes meghívása alapján vehettem részt). Az úton mindenféléről beszélgettünk; olyasmikről például, mint La Rochefoucauld maximáinak logikai szerkezete. Sokoldalú műveltsége igen nagy hatással volt rám. Magán a szimpóziumon Roman Jakobson, M.A.K. Halliday, valamint Manfred Bierwisch és társai mellett Telegdi professzornak volt a legnagyobb respektusa. A következőkben több olyan színtérről lesz szó, amelyeknek időben egymást átfedve dolgozott, mindenütt többségében fiatal kollégákkal együtt: ekkor vált hosszú évtizedekre a magyarországi modern nyelvészeti törekvések vitathatatlan fő patrónusává és iránymutatójává (ez utóbbira is vissza fogok még térni). Ha egyszer majd szisztematikusan feltárják ennek a korszaknak a tudománytörténetét, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy Telegdi Zsigmond egyedülálló intézményként működött. He jól emlékszem, 1958-tól már az Eötvös Loránd Tudományegyetemen azt a tanszékvezetői tisztet töltötte be, amely annak idején Laziczius Gyuláé volt (Laziczius az előző évben hunyt el). S ebben az évben Telegdi Zsigmond Németh Gyula meghívására ismét az MTA Nyelvtudományi Intézetébe került egy részleg élére. Ennek az egységnek többször is változott a neve (az általános nyelvészet vagy az alkalmazott nyelvészet legtöbbször része volt a névkombinációnak). Ennek a mindig kis létszámú csoportnak/osztálynak voltaképp a nyelvészet modernizálása volt a feladata: sok minden (és sok mindenki) ezen köpeny alól bújt ki. (A csoport állandó magját Dezső Lászlóval ketten alkottuk.) A Nyelvtudományi Intézetben több más feladat között Telegdi Zsigmond nekilátott egy Általános Nyelvészeti Tanulmányok című tanulmánykötet szerkesztéséhez. Azt tartotta a legjobb továbbképzésnek, ha a filoszok bővítik és modernizálják a tematikájukat meg metodikájukat, s ezt tanulmányok írásával teszik. Talán nem túlozunk akkor, ha most azt írjuk, hogy ennek a kötetnek a sikere egy évtizedeken át megjelenő sorozatot indított el. Ez a sorozat pedig a magyarországi legszélesebb értelemben vett modern nyelvészetnek történeti jelentőségű gyűjteményévé válik. (S mindez, hogy úgy mondjam, nem mindig hátszéllel történt.) A sorozat legutolsó (1995-ben megjelent) kötetéig aktívan részt vett a szerkesztésben és lektorálásban; néha egy kis esszét írt egy-egy benyújtott tanulmányról. A sorozat XV. kötetét Telegdi-Festschriftként nyújtottuk át neki, és holta után megjelent XVIII. kötetet is az ő emlékének ajánlottuk (Pléh Csaba szerkesztőtársammal együtt). Szintén a hatvanas évek közepén alakult ki az általa vezetett tanszéken az ELTE BTK-n több modern nyelvészeti specializációs program, majd ál-

talános és alkalmazott nyelvészeti szabályszerű egyetemi ( B ) szak: a budapesti és a pécsi általános és alkalmazott nyelvészeti reguláris egyetemi doktori programok ezekre épültek. Ekkor változott meg a tanszék neve Általános és Alkalmazott Nyelvészeti Tanszékre. A tanszéken hosszú ideig békésen tudtak együtt dolgozni a Telegdi Zsigmonddal összhangban állók és a tőle eltérő irányokat követő modernista nyelvészek (s a mérsékelten modernisták is). A hetvenes évek elején alakult ki olyan helyzet, amettől kezdve nem volt számára kellemes az ottani munka; végül is ennek következtében vált ki később a tanszékből az iranisztikai részleg (amelyet Telegdi Zsigmond már az ötvenes évektől kezdve folytatólagosan irányított az általános nyelvészeti tanszék keretében).(én is csak a hetvenes évek elejéig tudtam tanítani leginkább az új programokban a tanszék keretében.) Egy kis névsor azokból, akik az egyetemen ebben a hőskorban nyelvész tanítványai voltak: Bánréti Zoltán, Hidasi Judit, Kenesei István, Mártonfi Ferenc, Pap Mária, Pléh Csaba, Radics Katalin, Szabolcsi Anna, Terestyéni Tamás és Terts István. A tanszéken belül kísérletet tett Telegdi Zsigmond többféle kollektív kutatás megindítására a kor tudományszervezési felfogásának szellemében. Ezek közül ha jól számolom három volt egyértelműen sikeres: az általa szerkesztett (s túlnyomórészt írt) Bevezetés az általános nyelvészetbe című egyetemi tankönyv (ami jóval több volt egyetemi tankönyvnél), a könyvhöz tartozó nagyszerű általános nyelvészeti szöveggyűjtemény, valamint a Hagyományos nyelvtan modern nyelvészet című tanulmánykötet. (Mindháromnak a szerkesztésébe bevont valamilyen formában, amiért ma is nagyon hálás vagyok.) A hatvanas években alakult meg Német Gyula támogatásával az MTA Alkalmazott Nyelvészeti Munkabizottsága/Bizottsága, amely mind a mai napig ellátja a diszciplína akadémiai képviseletét. Itt Telegdi Zsigmond elnöksége alatt akkor süvölvény fiatal nyelvészek kaptak szerepet és ezzel együtt az addigiaknál nagyobb lehetőséget a kutatásra és nemzetközi kapcsolatokra. (Itt sokan dolgoztak, a legtöbb feladat talán Papp Ferenccel és Kiefer Ferenccel együtt hármunkra jutott.) A hatvanas évektől kezdve a TIT Országos Idegennyelv-oktatási Tanácsának/Választmányának elnökeként (és az akkori Modern Nyelvoktatás című periodika szerkesztőbizottsága elnökeként) nagy mértékben segítette a modern nyelvészet ezen legfontosabb alkalmazási területének kibontakozását. (Mindkét minőségben munkatársa, majd később utóda lettem.) Meg kell említeni a legkedvesebb munkatársait a TIT-ben: Fülei-Szántó Endrét, Hegedűs Józsefet és Szentiványi Ágnest. Miután tovább már nem tudta vállalni ezt a sok időtöltéssel járó feladatot, erről lemondott, de a TIT országos szervezetének tanácsadó testületében még hosszú ideig aktívan tevékenykedett.

A folyamatos személyes kapcsolat azt jelentette, hogy a Szentkirály utcai, majd a Pusztaszeri úti lakásán órákon át beszélgettünk szakmai és egyéb kérdésekről. Bámulatosan széles és alapos volt az ismeretköre, és elképesztően biztos az ítélete. (Ha például bárkinek eszébe jutott volna megkérdezni az Irán életét évtizedeken át figyelő tudós véleményét, akkor a világot nem lepte volna meg a jelenkori perzsa história néhány viharos eseménye.) Ezeknek a beszélgetéseknek a hátterében ott állt szerető gondoskodásával felesége, aki mesés protokollfőnöke volt az élet praktikus dolgaiban nem könnyen eligazodó professzor férjének. Emma asszony biztosította évtizedeken át a kedvező miliőt férje zavartalan alkotómunkájához. 3. Műveltségének személyiségének elemei Azt hiszem, hogy sokan vannak, akik ezt nálam szebben és jobban el tudnák mondani. (Fónagy Iván már említette ma délelőtt, hogy mennyire széles volt Telegdi Zsigmond műveltségének a terjedelme.) A kép egyébként ismert, előttünk áll, mindnyájan láthatjuk. Mindössze amatőr festőként (amatőr tudománytörténészként) szeretnék hozzátenni egy-két ecsetvonást. Telegdi Zsigmond elsősorban dunántúli magyar volt, egész életében megmaradtak beszédében az erre utaló ízek. (Apja, ha jól tudom, Enying nagyközségében volt ügyvéd, de hároméves korától az elárvult kisfiút, hét testvér közül az utolsó előttit, édesanyja nevelte.) Műveltségének alaprétege is magyar volt, kitűnően ismerte az egész magyar irodalmat és történelmet, főleg a 19. és 20. századot. Külön is foglalkoztatta a magyar nyelvújítás hosszú folyamata. Élete nagy részét Budapesten töltötte: egy fővárosi értelmiségi életét élte a körülötte drámaian változó történelmi környezetben. Műveltségének második rétege ha nem tévedek zsidósága volt. Elmesélte, hogy már iskolás kora előtt megismerkedett a héberrel. Tanult és tudós hebraista volt egész életében. A nevezetes Országos Rabbiképző Intézetben szerezte első felsőfokú diplomáját. Azt gondolom, hogy innen származik a sok pozitív tulajdonsága, többek közt a tudás iránti elkötelezettsége, a szöveg tisztelete (s valahol itt gyökerezik nyelvészeti érdeklődése is). Zsidósága ha jól tudom nem vallásos jellegű volt, nem is csak kulturális és tudományos volt, hanem olyan alapréteg, amelynek révén is igazodtak benne a világ dolgai szép etikai rendbe. A következő réteg sz ókor volt s annak ismeretanyaga: a görög és a latin. Ez jól összesimult a Kelet ismeretével: kiváló szakértője volt az ókori Kelet történelmének a Földközi-tengertől Közép-Ázsiáig, beleértve a bibliai kort is. (Nota bene, Itáliához ha jól tudom külön szép emlékek fűzték.) Lege artis orientalista volt: az iráni (elsősorban perzsa), sémi (héber és arab), valamint az oszmán török világ foglalkoztatta: egyaránt érdekelte a nyelvek szerkezete, a szövegek korpusza és a népek történelme, ezen belül a

művelődéstörténete. Ezeken a területeken szinte enciklopédikus volt az ismeretanyaga. Egyébként tanulságos annak a története, hogyan lett iranista. Breslauban volt ösztöndíjas, ha jól tudom, elsősorban sémi filológiát tanult. Annyira szomjúhozott azonban arra, hogy még többet tudjon, hogy mit lehetne még tanulni, ahogy elmondta, professzorához, Brockelmannhoz fordult ebben tanácsért: az ő javaslatára kezdett bele a perzsa nyelv tanulásába. S csak ezután említem a német réteget. Azt hiszem, korának teljes és reprezentatív német műveltségével rendelkezett. Jelen voltam többször, amikor igen magas szintű de az ötvenes-hatvanas években már némileg archaikus német dikcióját megcsodálták a németek. A német történelmet és irodalmat jól ismerte, de érdeklődése a 19. századi német filozófiára és nyelvészetre, elsősorban a komparatisztikára irányult. Ne feledjük, hogy élete jelentős részében nyelvtörténész volt. Feltehetően egyik legjobb ismerője volt mind Humboldtnak, mind az újgrammatikusoknak; ez tette érvényessé tollából a Jungrammatiker iskola tudománytörténeti méltánylását és tudományelméleti bírálatát. Német ismerete egész mélyen részévé vált személyiségének: ha valamilyen szentenciát nagyon fontosnak tartott, akkor azt rendszerint megismételte németül is. A klasszikus német minták feltehetően hozzájárultak precíz de nem mindig könnyen olvasható tudományos írásbeli prózájának és professzori előadásai stílusának kialakulásához. Szintén ösztöndíjasként tanult meg kiválóan franciául. Ferdinand de Saussure œuvre-jének elsőrendű szakértője lett. Azt hiszem, Telegdi Zsigmond személyesen is átélte azokat a tudománytörténeti/elméleti dilemmákat, amelyek a saussure-i szintézis feszültségeit eredményezték. Francia tájékozottsága csaknem elérte a kora gyermekkortól második természetévé vált német kultúráját. De Saussure mellett a Meillet-iskola, majd Benveniste voltak általános nyelvészeti érdeklődésének sarkkövei (természetesen az orientalisták mellet). Kora gyermekkorában, családi körben ismerkedett meg a marxizmussal. S bár ahogy én láttam szöveg szerint is jól ismerte a marxista klasszikusokat, politikai és tudománypolitikai attitűdje közelebb állt a türelmes liberális marxista Marcel Cohenéhoz és Wolfgang Steinitzéhez, mint néhány türelmetlen magyarországi marxista vagy más felfogású kollégáéhoz. A marxizmus, amely egyébként mint tiszteletre méltó 19. századi fogantatású elméleti keret, összefért mindazoknak a műveltségével, akik alaposan megértették a 19. század eleji hisztoricizmust. Telegdi Zsigmond számára, aki a II. világháborúban másodosztályú állampolgár (munkaszolgálatos) volt, 1945 valóban felszabadulást jelentett. Ezt követően lojális híve lett az új rendnek (bizonyos távolságtartással a szervezett párttól): megpróbálta a marxizmust összekapcsolni az általa ismert nyelvészettel. Ebből a korból származik az az egyetlen konfliktusa, amikor politikai lojalitása átmenetileg

elnyomta a tudós kritikai érzékét. Nota bene, mindez abból (is) ered, hogy kiutat keresett az elmélettel hadilábon álló akkori magyarországi nyelvészeti helyzetből. Hosszú ideig nem tett le arról, hogy megtalálja az elmélet, par excellence nyelvészeti elmélet és a filozófia helyes (mindkét oldalról igazolható) viszonyát. Amikor a hatvanas években alaposan megismerte a generatív nyelvészetet, egyszerre rájött arra, hogy a hegeli történeti és logikai egységének ennél nincs jobb modellje a nyelvészetben. Az igazságot kereste, meglehetősen nagy kockázatot vállalva. (Mi persze ezt inkább úgy éltük meg, hogy segítségünkre volt a modern nyelvészetet jobbról és balról támadókkal szemben.) Nem volt szimplán marxista, hanem olyan nyelvész, aki ismeretei és gyakorlata különböző területeinek szintézisére törekedett. S már túl volt az ötvenen, amikor a Ford Alapítvány Lotz János javaslatára hosszabb tanulmányútra meghívta az Egyesült Államokba. Ekkor már igen jól olvasott angolul, hiszen erre kelet-kutatóként is igen nagy szüksége volt. Amerikában meglátogatta iranista kollégáit, például a nyelvészetben is újítóként ismert Ernst Pulgramot; érdeklődése azonban elsősorban a Massachusetts Institute of Technology nyelvészetére, a Noam Chomsky körül kialakult generatív nyelvészetre irányult. Chomsky elméletét ugyanolyan mélyen megértette, mint de Saussure-ét; a generativisták belvitái azonban nem nagyon kötötték le a figyelmét, (S nem volt híve egyetlen statikus deskriptív nyelvészeti vagy strukturalista irányzatnak sem.) Ha ezeket a rétegeket megpróbáljuk összefoglalni, akkor talán azt mondhatjuk, hogy az egész világ (főleg a Közel-Kelet) felé nyitott, kivételes műveltségű európai tudós volt. Politikailag pedig olyan progresszív értelmiségi, akit megérintett a 20. századi történelem és filozófia (s ezen belül a szocializmus) szele. A kilencvenes évek fordulata után csak kétszer tudtunk kiadósan beszélgetni, ekkor is tanúbizonyságát adta bölcs elemzési készségének (ami eléggé ritka volt azokban az években). 4. Befejezésül a címről Megemlékezésem címében a boldogságos szó szerepel; ezt adtam meg az emlékülés előtt is: a programban boldog szó jelent meg (gondolom, hogy a rendezők nem találták helyénvalónak az általam kért vallási konnotációjú szót). Én azonban nagyon is szándékosan használom ezt a szót: valahogy jelzi Telegdi Zsigmondnak alázatos és derűs személyiségét. Tavaly, december körül, egyébként is nagyon foglalkoztatott a boldogság kérdése, Eszembe jutott Fokos Dávid szintén páratlanul szerény finnugor nyelvész reagálása, amikor a Magyar Nyelvtudományi Társaságban felköszöntötték 90. születésnapja alkalmából. Fokos Dávid azt mondta, hogy el-

sősorban azért boldog, mert ahogy látja a felköszöntőket boldoggá teszi, hogy őt felköszönthetik (s azt hiszik, hogy ezáltal őneki is boldogságot okoznak). Telegdi Zsigmond ennél egyszerűbben fejezhette volna ki magát szituációban. Először azt mondta volna, hogy Nahát, ez őneki egyik kedvenc szava volt. Az ő boldogsága ugyanis kevésbé volt biedermeier jellegű. Némi gondolkodás után azt hiszem elismerte volna, hogy boldog ember, de s ez ismét csak feltevés elkezdte volna elemezni, hogy miben is áll ez: legalább egy objektív és egy szubjektív oldalt próbált volna meg szétválasztani. Boldogságának objektív tudománytörténeti aspektusa, ha súghatnék neki, az volt, hogy kompromisszumok nélkül kereste az igazságot (botlások meg tévedések között is, sokat kockáztatva). A szubjektív ok pedig ezt még inkább halk találgatásként mondom az lehetett, hogy előmozdított fontos ügyeket (feleségének, kollégáinak és tanítványainak társaságában). Amikor Telegdi Zsigmondnak átadtuk az akadémiai tudós klubban Festschriftjét, reméltük, hogy 10-15 év múlva is meggratulálhatjuk. Erre posztumusz formában most kerül sor. Szépe György (In: A Telegdi Zsigmond emlékülés előadásai. NyK 95. 1996 1997. 201 7.)

Magyar nyelvész pályaképek és önvallomások Nem szokványos kiadványt ajánlunk az olvasó figyelmébe a Magyar nyelvész pályaképek és önvallomások című sorozatunkkal. Különlegességét az adja egyebek között, hogy írott szöveg, videofelvétel és hangkazetta együttesével mutatunk be félszáznál több hazai nyelvészt, továbbá a társtudományok néhány jeles képviselőjét, akiknek tudományos munkássága főleg az elmúlt század második felében teljesedett ki, ill. érte el csúcsát (amit tudományos fokozatok is hitelesítettek), jelentős szakmai irányító és közéleti szerepet töltöttek be, országosan ismert és elismert személyiségekként tisztelték őket A pályaképeknek általunk választott formája azaz a) hogy ki-ki személyesen önvallomásként szubjektíven beszélhessen pályájáról, szakmai tevékenységéről, megvalósított vagy csak megálmodott terveiről, b) hogy munkáinak bibliográfiája hitelesítse a megrajzolt pályaképet, c) hogy kortársi méltatást is adjunk róla reményeink szerint hozzásegít a tudós személyiségek objektív megítéléséhez, aminek ugyanúgy szükségét éreztük a felvételek elindításakor, mint napjainkban is, és feltehetően még a jövőben sem lesz másképpen. A különböző előjelű részrehajlásokra és elfogultságokra hajlamos társadalmi gyakorlat és közélet számottevő ellensúlyozására persze nem gondolhattunk, de e hiteles forrásanyag segítheti a jövő szakembereit, hogy az itt bemutatkozó/bemutatott pályatársakat reálisan ítélhessék meg. Szakmai és emberi indíttatásból az MTA Nyelvtudományi Intézetének fonetikai osztályán végzett munkám mellett, a kísérleti fonetikában használt kép- és hangrögzítő eszközeink felhasználásával 1975-ben kezdtem pályatársaimról felvételeket készíteni. Így gyűlt össze az a jelentős videóanyag, melynek további feldolgozását és kiegészítését az ELTE Fonetikai Tanszékén végeztem 1986 és 2000 között. A szándék ma is töretlen, a munka folytatódik kissé megváltozott keretek között. Elképzelésem megvalósításában munkatársaim közül többen működtek közre mind az intézetben, mind az egyetemen. Köszönet érte nekik éppúgy, mint nyelvész kollégáimnak, akik kedves tanítványi visszaemlékezésekkel, szakmai értékelésekkel, méltatásokkal járultak hozzá a nemes szándék és cél megvalósításához. Sajnálom, hogy pályatársaim közül többen nemet mondtak felkérésemre. A videofelvételeken megörökített külsőből, a lélek tükreként megjelenő arckifejezésből, valamint az élőszó erejével kifejezett gondolatokból ránk sugárzó emberi habitus hatása lenyűgözőbb minden írott szövegnél. Látva, hallgatva és olvasva még nagyobb időtávlatban is megelevenednek, emberi közelségbe kerülnek. Egy rázós, emberpróbáló történelmi kornak voltak/vagyunk szellemi munkásai. A Magyar nyelvész pályaképek és önvallo-

mások fontos kortörténeti dokumentum is az utánunk jövő értelmiségiek számára. Budapest, 1994. november 15. 1998. január 27. 2004. január 29. Bolla Kálmán

MAGYAR NYELVÉSZ PÁLYAKÉPEK ÉS ÖNVALLOMÁSOK (Újabb felvételek) folytatás a hátsó borítóról 53. BAŃCZEROWSKI JANUSZ 54. NYOMÁRKAY ISTVÁN 55. GADÁNYI KÁROLY 56. PUSZTAY JÁNOS 57. SUBOSITS ISTVÁN 58. H. TÓTH IMRE 59. BÉKÉSI IMRE 60. ÉDER ZOLTÁN 61. BÜKY LÁSZLÓ 62. RÉDEI KÁROLY 63. SZÉPE GYÖRGY 64. SZABÓ JÓZSEF 65. RÓNA-TAS ANDRÁS 66. SZENDE TAMÁS 67. ADAMIK TAMÁS 68. BENCÉDY JÓZSEF 69. WACHA IMRE 70. BOLLA KÁLMÁN 71. BÜKY BÉLA 72. BALÁZS GÉZA 73. BENCZE LÓRÁNT 74. KEMÉNY GÁBOR 75. ZIMÁNYI ÁRPÁD 76. HAVAS FERENC 77. FÖLDI ÉVA 78. CS. JÓNÁS ERZSÉBET 79. KLAUDY KINGA 80. LENDVAI ENDRE 81. É. KISS KATALIN 82. PRÓSZÉKY GÁBOR 83. KAKUK ZSUZSA 84. NYIRKOS ISTVÁN 85. JUHÁSZ DEZSŐ 86. KESZLER BORBÁLA 87. ZOLTÁN ANDRÁS 88. BAKRÓ-NAGY MARIANNE 89. MOLNÁR ZOLTÁN 90. GULYA JÁNOS Eddig megjelent füzetek: 1., 4., 6., 7., 8., 9., 11., 12., 15., 17., 19., 21., 23., 24., 26., 27., 28., 29., 31., 33., 34., 35., 37., 38., 39., 40., 42., 43., 44., 45., 48., 49., 51., 52., 53., 54., 55., 56., 57., 58., 59., 60., 61., 62., 63., 64., 66., 67., 68., 69.,

70., 71., 72., 73., 74., 75., 76., 77., 78, 79., 83, 87.

MAGYAR NYELVÉSZ PÁLYAKÉPEK ÉS ÖNVALLOMÁSOK 1. BALÁZS JÁNOS 27. KÁROLY SÁNDOR 2. BALOGH DEZSŐ 28. KERESZTURY DEZSŐ 3. BALOGH LAJOS 29. KIEFER FERENC 4. BÁRCZI GÉZA 30. KISS LAJOS 5. BARTÓK JÁNOS 31. KOVALOVSZKY MIKLÓS 6. BENKŐ LORÁND 32. LAKÓ GYÖRGY 7. BERECZKI GÁBOR 33. LŐRINCZE LAJOS 8. CZEGLÉDY KÁROLY 34. B. LŐRINCZY ÉVA 9. DEME LÁSZLÓ 35. MOLLAY KÁROLY 10. DEZSŐ LÁSZLÓ 36. MOLNÁR JÓZSEF 11. DOMOKOS PÁL PÉTER 37. NYÍRI ANTAL 12. DOMOKOS PÉTER 38. PAPP FERENC 13. ELEKFI LÁSZLÓ 39. PAPP LÁSZLÓ 14. ERDŐDI JÓZSEF 40. RÁCZ ENDRE 15. FÁBIÁN PÁL 41. J. SOLTÉSZ KATALIN 16. FOGARASI MIKLÓS 42. SZABÓ DÉNES 17. GREGOR FERENC 43. SZABÓ T. ATTILA 18. GRÉTSY LÁSZLÓ 44. SZATHMÁRI ISTVÁN 19. HADROVICS LÁSZLÓ 45. SZENDE ALADÁR 20. HAJDÚ MIHÁLY 46. TAMÁS LAJOS 21. HAJDÚ PÉTER 47. TELEGDI ZSIGMOND 22. HEGEDŰS JÓZSEF 48. TOMPA JÓZSEF 23. HERMAN JÓZSEF 49. VÉGH JÓZSEF 24. IMRE SAMU 50. VÉRTES O. ANDRÁS 25. JUHÁSZ JÓZSEF 51. ZSILKA JÁNOS 26. KÁLMÁN BÉLA 52. PÉTER MIHÁLY