1 2Móz 15,1-27 Hálaadó ének Akkor éneklé Mózes és az Izráel fiai ezt az éneket az Úrnak, és szólának mondván: Éneklek az Úrnak, mert fenséges ő, lovat lovasával tengerbe vetett. Erősségem az Úr és énekem, szabadítómmá lőn nekem; ez az én Istenem, őt dicsérem, atyámnak Istene, őt magasztalom. Vitéz harczos az Úr; az ő neve Jehova. A Faraónak szekereit és seregét tengerbe vetette, s válogatott harczosai belefúltak a veres tengerbe. Elborították őket a hullámok, kő módjára merűltek a mélységbe. Jobbod, Uram, erő által dicsőül, jobbod, Uram, ellenséget összetör. Fenséged nagyságával zúzod össze támadóid, kibocsátod haragod s megemészti az őket mint tarlót. Orrod lehelletétől feltorlódtak a vizek. És a futó habok fal módjára megálltak; a mélységes vizek megmerevűltek a tenger szívében. Az ellenség monda: Űzöm, utólérem őket, zsákmányt osztok, bosszúm töltöm rajtok. Kardomat kirántom, s kiirtja őket karom. Leheltél lehelleteddel s tenger borítá be őket: elmerűltek, mint az ólom a nagy vizekben. Kicsoda az istenek közt olyan, mint te Uram? Kicsoda olyan, mint te, szentséggel dicső, félelemmel dícsérendő és csudatévő? Kinyújtottad jobbkezedet, és elnyelé őket a föld. Kegyelmeddel vezérled te megváltott népedet, hatalmaddal viszed be te szent lakóhelyedre. Meghallják ezt a népek és megrendűlnek; Filisztea lakóit reszketés fogja el. Akkor megháborodának Edom fejedelmei, Moáb hatalmasait rettegés szállja meg, elcsügged a Kanaán egész lakossága. Félelem és aggodalom lepi meg őket; karod hatalmától elnémulnak mint a kő, míg átvonul néped, Uram! Míg átvonul a nép, a te szerzeményed. Beviszed s megtelepíted őket örökséged hegyén, melyet Uram, lakhelyűl magadnak készítél, szentségedbe Uram, melyet kezed építe. Az Úr uralkodik mind örökkön örökké. Mert bémenének a Faraó lovai, szekereivel és lovasaival együtt a tengerbe, és az Úr visszafordítá reájok a tenger vizét; Izráel fiai pedig szárazon jártak a tenger közepén. Akkor Miriám prófétaasszony, Áronnak nénje dobot vőn kezébe, és kimenének utána mind az asszonyok dobokkal és tánczolva. És felele nékik Miriám: Énekeljetek az Úrnak, mert fenséges ő, lovat lovasával tengerbe vetett. Ennekutána elindítá Mózes az Izráelt a veres tengertől, és menének Súr puszta felé; három napig menének a pusztában és nem találának vizet. És eljutának Márába, de nem ihatják vala a vizet Márában, mivelhogy keserű vala. Azért is nevezék nevét Márának. És zúgolódik vala a nép Mózes ellen, mondván: Mit igyunk? Ez pedig az Úrhoz kiálta, és mutata néki az Úr egy fát és beveté azt a vízbe, és a víz megédesedék. Ott ada néki rendtartást és törvényt és ott megkísérté. És monda: Ha a te Uradnak Istenednek szavára hűségesen hallgatsz és azt cselekeszed, a mi kedves az ő szemei előtt és figyelmezel az ő parancsolataira és megtartod minden rendelését: egyet sem bocsátok reád ama betegségek közűl, a melyeket Égyiptomra bocsátottam, mert én vagyok az Úr, a te gyógyítód. És jutának Élimbe, és ott tizenkét forrás vala és hetven pálmafa; és tábort ütének ott a vizek mellett. Bevezetés Amikor Mózes és Izráel fiai átkeltek a Vörös-tengeren, éneket énekeltek az Úrnak (1. v.). Nagyon szorult helyzetben voltak a tenger előtt, mert az egyiptomiak üldözőbe vették őket, és nem volt menekvés: elől a tenger, hátul az egyiptomiak. Mózes azt mondta, hogy Az Úr hadakozik ti érettetek; ti pedig veszteg legyetek (2Móz 14,14). Így is történt. Az Úr harcolt, és ebben az énekben azt mondták el, hogy hogyan harcolt az Úr, Ő egymaga hogyan semmisítette meg az ellenséget, mit tett Isten, és milyen az Ő Uruk. Mózes és Izráel fiai (1. v.) énekelték ezt az éneket. Mózes és Izráel fiai ugyanazt mondták, de más szívvel. Ez abból látszik, hogy amikor Márába értek, kiderült,
2 hogy nem csak a vizek voltak keserűek (23. v.), hanem a nép szíve is a megpróbáltatás miatt (24. v.). De Mózesé nem volt az. A továbbiakban az Igének arról az üzenetéről szeretnék szólni, hogy milyen a hálaadásunk, milyen a mi énekünk. Azután arról, hogy mit jelent Mára, és mit jelent Élim a mi személyes életünkben, valamint prófétailag. 1.) Mózes hálaadó éneke Három dolgot említek meg, amiért Mózes dicsőítette Istent. (1) Dicsőítette Istent a cselekedeteiért, a szabadításáért A Faraónak szekereit és seregét tengerbe vetette, s válogatott harczosai belefúltak a veres tengerbe [...] Fenséged nagyságával zúzod össze támadóid, kibocsátod haragod s megemészti őket, mint tarlót. Orrod lehelletétől feltorlódtak a vizek (7-8. v.). Mózes azt mondja el, amit Isten tett, és Mózes szívből tudott annak örülni. Nem az ellenségének a pusztulásán örült, hogy az egyiptomiak és a fáraó ott vesztek a habok között, hanem annak örült, hogy Isten cselekedett. Ahogy előzőleg is mondta: Az Úr hadakozik ti érettetek; ti pedig veszteg legyetek (2Móz 14,14). Egy hívő ember soha nem örül a másik kárának, sem az ellensége veszedelmének. Az Úr Jézus azt mondta, hogy imádkozzatok ellenségeitekért (Mt 5,44). De a hívő ember mindig örül annak, amit az Úr tesz. Mindig azt mondja, hogy igazak, igazságosak, jók, dicsérendők Istennek a cselekedetei. Azt Mózes már korábban megtanulta, hogy nem kell az embernek tenni a maga védelmében, sem bosszút állni azért a sérelemért, ami őt érte. Akkor, amikor ő állt bosszút az egyiptomin azért a sérelemért, amit Izráel fiaival cselekedett - agyon ütötte az egyiptomit (2Móz 2,11-12) -, annak nem lett jó vége (2Móz 2,15). Azután negyven éven át, amikor a pusztában Jetrónak, az ő apósának a juhait őrizte (2Móz 3,1), megtanította Isten arra, hogy veszteg maradjon, mert majd az Úr cselekszik. Most láthatta is, hogy jó veszteg maradni, mert valóban cselekszik az Úr. És a szívéből ezért tört elő hála! Ha veszteg maradunk, mi is megtanulhatjuk, hogy azt nézzük, amit az Úr tesz. Akkor bizonyos, hogy az Ő tetteiért a mi szívünkből is önként előtör a hálaadás. (2) Magasztalta az Urat Isten fenséges voltáért, dicsőségéért Mózes magasztalta az Urat azért amilyen, függetlenül a cselekedeteitől, bár lénye tükröződött azokban. Az első vers végén ezt olvastuk: Éneklek az Úrnak, mert fenséges ő [...] Erősségem az Úr és énekem, szabadítómmá lőn nekem; ez az én Istenem, őt dicsérem, atyámnak Istene, őt magasztalom. Vitéz harczos az Úr; az ő neve Jehova [ ] Kicsoda az istenek közt olyan, mint te Uram? Kicsoda olyan, mint te, szentséggel dicső, félelemmel dicsérendő és csudatévő? (2-3.11. v.). Ezekben az igeversekben Mózes azt mondja, hogy az Úr fenséges, az Úr az ő erőssége, szabadítása; az Úr vitéz harcos, senki sincs Hozzá hasonló az istenek között. Szentséges, szentséggel dicső, félelemmel dicsérendő, csodatévő, kegyelmes, hatalmas. Mindez tükröződik az Ő cselekedetiben, de az Úr több attól, mint amit tesz. Több mint amit megláthatunk az Ő tetteiből. Csak amikor az ember Őreá bízza magát, és megnyilatkozik Isten, akkor látunk valamit a szívéből, Isten tulajdonságaiból. Ha Isten arcát és szívét nézhetjük, csak akkor tör fel az emberből a dicséret. Nem csupán azért, amit Isten tesz, hanem amilyennek megismerjük úgy, amilyen Ő maga: szeretet, hűség, hatalmas, dicső. (3) Hálát adott azért, amit Isten a tettei által a népekben végzett Mózes énekelt az Úrnak, mert amit tett a Vörös-tengernél, az által a jövőre nézve is elkészítette az utat az Ő népe számára. Ugyanis amikor meghallják majd Kánaán lakosai Isten tetteit, félelmükben mind elnémulnak. Meghallják ezt a népek, és megrendűlnek; Filisztea lakóit reszketés fogja el. Akkor megháborodának Edom fejedelmei, Moáb hatalmasait rettegés
3 szállja meg, elcsügged Kanaán egész lakossága. Félelem és aggodalom lepi meg őket; karod hatalmától elnémulnak mint a kő, míg átvonul néped, Uram!... (14-16. v.). Tehát magasztalja Istent azért, hogy már a jövőre nézve is mindent elkészített. Be fogja vinni az Ő népét az ígéret földjére. Beviszed s megtelepíted őket örökséged hegyén, melyet Uram, lakhelyűl magadnak készítél, szentségedbe Uram, melyet kezed építe. Az Úr uralkodik mind örökkön örökké. Dicséri az Urat azért, mert beviszi őket, beviszi az Ő népét arra a földre, amit megígért már Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak. És olyan különös dolgokat mond, hogy az a föld nemcsak Izráelnek lesz lakhelye, hanem az Úrnak is. örökséged hegyén, melyet Uram, lakhelyűl magadnak készítél (17. v.). Ebben a dicséretben, hálaadásban az is benne van, hogy Isten együtt fog lakni az Ő népével, Izráel együtt lakhat az Úrral. És még az is benne van, hogy Isten uralkodik mind örökkön örökké (18. v.). 2.) Hogyan örült a nép? Látszólag ugyanúgy mint Mózes, ugyanazokat a szavakat mondta. Amikor Mirjám próféta asszony Áronnak a nénje, aki Mózesnek is a nénje volt, dobot vett elő, és az asszonyokkal együtt táncolt (20. v.), ugyanazokat a szavakat mondták. És felele nékik Miriám: Énekeljetek az Úrnak, mert fenséges ő, lovat lovasával tengerbe vetett. (21. v.). Amikor azonban Márába értek kiderült, hogy ez csak a felszín, a szívükben nagyon mélyen, rejtett dolgok vannak (23-24. v.). Ezt azért emelem ki külön, mert ma is van ilyen, hogy valaki csak a szájával dicséri az Urat. És ez velünk is megeshet: e nép szájjal közelget hozzám [ ] a szíve pedig távol van tőlem (Ézs 29,13). A Vörös-tenger előtt is kiderült, hogy a nép szívében félelem, lázadás van (Móz 14,11-12). Márában ismét kiderült, hogy a szívekben zúgolódás, elégedetlenség, keserűség van (24. v.). Aki még nem tanulta meg úgy félni az Urat, ahogyan Mózes megtanulta a negyven év során, arra jellemző a lelkesedés, az öröm akkor, amikor jól megy dolga. Ez azonban csak az illető lelkét érinti, nem a szellemét, nem a szívét. A felszínen elfogja a lelkesedés, örül, táncol is örömében, mint ahogy az asszonyok táncoltak (20. v.). Dobolni, énekelni, szép szavakat mondani, olyanokat, amikben önmagukban nincs semmi kivetnivaló, olyanokat, ami Mózesnek a szavai voltak, aki igazán dicsérte az Urat: Fenséges az Úr (1. v.); és elsorolta tetteit. De amikor rosszul megy a dolga, akkor a lelkesedés nemcsak lelohad, hanem átcsap keserűségbe, vádolásba, elégedetlenségbe, reménytelenségbe. Ilyen hullámzó az az ember, akit nem a Szent Szellem, nem az Úr vezet, és nem az Úr tart uralma alatt, hanem a saját lelke. Az ének és a zene szerepe Az ilyen ember nagyon szépen tud énekelni a templomban, amikor elkapja a lelkét egy bizonyos érzés, egy bizonyos hangulat. Ugyanaz az érzés fogja el végeredményben akkor is, amikor például egy lakodalomban énekel: tele torokból és szívből, mert örül. De ugyanúgy nagyon mélyen el tud csüggedni is. És nagyon keservesen tud sírni és zúgolódni is. Az ilyen hangulatemberek - akiket a lelkük vezet, és nem az Úr - nagyon szeretnek énekelni. Ha jó kedvük van azért, ha szomorúak azért. Ha szomorúak bús énekbe öntik a bánatukat, vagy énekkel akarják magukat vidámságra hangolni. De az Ige nekünk nem ezt mondja. Jakab levelében azt olvassuk: Szenved-é valaki köztetek? Imádkozzék. Öröme van-e valakinek? Dicséretet énekeljen (Jak 5,13). Szenved valaki köztetek? Akkor mit kell tenni, ha szenved valaki? Énekeljen vidám éneket, hogy a lelke kijöjjön a szenvedésből, és boldog legyen? Hallgasson olyan zenét, amelyik felemeli a lelkét? A zene valóban meg tudja érinteni az ember lelkét, sőt a testére is hatással van. De olyan változást, amilyet az Úr tud az emberben tenni, az ének és a zene nem képes. Az Ige nem azt mondja nekünk, hogy ha valaki szenved, akkor zenéljen, vagy énekeljen. Hanem azt mondja: imádkozzék. Öröme van valakinek? Na, akkor mondja, hogy dicsérje az Urat. Dicséretet énekeljen (Jak 5,13) az Úrnak. Akkor lehet énekelni, amikor valakinek öröme van az Úrban.
4 (1) Sok minden megfért a nép szívében Hit és hitetlenség Izráel népének hite is volt, mert tudott örülni, amikor látta az Úr tetteit. De ott volt a hitetlenség is. Hogy volt hit, az látszik a 106. zsoltárból, melynek egy része arról szól, amikor éppen ott voltak a Vörös-tengernél. Rákiálta a veres tengerre és kiszáradt, s úgy vivé őket a mélységeken, mint egy síkon. És kisegíté őket a gyűlölő kezéből; kimentette őket ellenség kezéből. Szorongatóikat víz borította el, egy sem maradt meg belőlük. És hittek az ő beszédeinek, és énekelték az ő dicséretét. Hirtelen elfeledék cselekedeteit; nem várák az ő tanácsát. Epekedés epeszté őket a pusztában, és próbára tevék Istent a sivatagon (Zsolt 106,9-14). A 12. verset még egyszer elolvasom: És hittek az ő beszédeinek, és énekelték az ő dicséretét. Volt hit is, de utána egy csomó hitetlenség. Sok minden megfér az emberi szívben. Aztán mi volt még a szívükben? Istenkeresés, hízelkedés, hazudozás Azért hiábavalóságban töltette el napjaikat, éveiket pedig rettegésben. Ha ölte őket, hozzá fordultak, megtértek és Istent keresék. És eszökbe vevék, hogy Isten az ő sziklájok, és a felséges Isten az ő megváltójok. És hízelkedének néki szájokkal, nyelvökkel pedig hazudozának néki. De szívök nem volt tökéletes iránta, és nem voltak hűségesek az ő szövetségéhez (Zsolt 78,33-37). A 36. verset még egyszer olvasom: hízelkedének néki szájokkal, nyelvökkel pedig hazudozának néki. Nem akarattal, mert akarattal ilyet nem tesz az ember, hanem a szívnek ebben a kevert állapotában történik ilyen. Ha akkor, amikor nehézségekben vagyunk, zúgolódás, panasz, elégedetlenség; amikor pedig jól megy dolgunk, Isten dicsérete, hálaadás, magasztalás van a szánkon, vajon nem mondja-e nekünk is az Úr, hogy hízelgők és hazudozók vagyunk? Az egyik zsoltárban ezt olvassuk: Vágja ki az Úr mind a hízelkedő ajkakat, a nyelvet, a mely nagyokat mond (Zsolt 12,4). Ez egy ítéletes Ige. Áldás és átok Azért fontos ezt nekünk tudni, mert mi is szoktunk énekelni, imádkozni, bizonyságot tenni. Hogy mennyi a valóság az imádságunkban, a bizonyságtételünkben és az éneklésünkben, azt Márában lehet lemérni: a keserűségek között. Azt mondja az Ige: Ugyanabból a szájból jő ki áldás és átok. Atyámfiai, nem kellene ezeknek így lenni! Vajjon a forrás ugyan abból a nyílásból csörgedeztet-é édest és keserűt? [ ] Azonképen egy forrás sem adhat sós és édes vizet (Jak 3,10-12). Jó volna lemérni magunkat - ha az Úr ad világosságot -, hogy amikor nyomorúságokba, próbák, keserű körülmények közé kerülünk, mi jön ki a szívünkből! Őszinte kérdések saját magunkhoz Isten kegyelmes volt, nem vágott ki még egy nyelvet sem, pedig azt érdemelnénk. E helyett elvezette a népet odáig, amikor maguk is rájöttek, hogy hol tartanak. Kegyelemmel, irgalommal, szeretettel, türelemmel hordozta őket végig az egész pusztai vándorlásuk során. Isten ezt végzi bennünk is, hogy ne legyen a dicséretünk, éneklésünk se hízelkedés, se hazudozás, hanem valóban Istent dicsőítse. Olyan hálaadás legyen, ami elhat az Ő szívéig, aminek értéke van, és amit akkor is el tudunk mondani, ha talán a szemünkből a könny hull. Ha bár próbák között és szorongattatások között vagyunk, bár nagyon megalázott az Úr, bár nagyon nehéz, de akkor is dicsérem az Urat, mert ha nem is látom most, hogy ez miért van, tudom, hogy mindent jól cselekedett. Tudom-e dicsérni az Urat, ahogy Mózes dicsérte, cselekedeteiért, azért, aki Ő, és ahogy elkészítette az én utamat a jövőbe? Mert velem együtt akar lakni egy örökkévalóságon át. Másképpen nem lehet együtt lakni, mert szentség nélkül senki sem látja meg az Urat (Zsid 12,14).
5 3.) Miért volt Mózes más, mint a nép? Hit által tiltakozott Mózes, midőn felnövekedett, hogy Faraó leánya fiának mondják. Inkább választván az Isten népével való együttnyomorgást, mint a bűnnek ideig-óráig való gyönyörűségét; Egyiptom kincsénél nagyobb gazdagságnak tartván Krisztus gyalázatát, mert a megjutalmazásra tekintett. Hit által hagyta oda Égyiptomot, nem félvén a király haragjától; mert erős szívű volt, mintha látta volna a láthatatlant (Zsid 11,24-27). Itt van a titok. Két fontos dolog: hit és engedelmesség. (1) Hit Mózesen kívül még két férfit említ meg az Ige, akik ugyanúgy hit által mentek, és be is jutottak az ígéret földjére: Káleb és Józsué (4Móz 14,30). Mi jellemző a hitre? Látja a láthatatlant. A hit pedig a reménylett dolgoknak valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés (Zsid 11,1). Amit Isten mond, azt igaznak, valóságnak fogadja el a hit. Azt olvastuk Mózesről, hogy a Krisztus gyalázatát Egyiptom minden kincsénél nagyobb gazdagságnak tartotta, mert a megjutalmazásra tekintett. Ezért inkább választotta az Isten népével való együttnyomorgást (Zsid 11,26.25). Akinek hite van, annak látása van afelől, hogy Isten jót készített. Az út gyötrelmes, nyomorúságos: E világon nyomorúságtok lészen (Jn 16,33), de a vége jó. S mivel Mózes látta az út jó végét (nem csak az út gyötrelmeit), ezért inkább választotta az Isten népével való együttnyomorgást (Zsid 11,25). (2) Engedelmesség Mi szeretnénk megspórolni a nyomorúságot. És mivel nem tudjuk, ezért jön szívünkbe a keserűség, az elégedetlenség, a lázadás, mint ahogy Izráel népének is. Mózest negyven év alatt - amíg a pusztában Jetró juhait őrizte -, megtanította Isten arra, hogy szenvedjen, és vállalja a nyomorúságot is (2Móz 3,1). Ebből hoz ki Isten jót. Hit és engedelmesség. Vállalni az utat, amit Isten az én számomra előre elkészített. Megismertette az ő utait Mózessel; Izráel fiaival az ő cselekedeteit (Zsolt 103,7). Mózes látta előre az utat. Látta, hogy ez az út nyomorúságos lesz, de a vége dicsőséges. Izráel fiai csak Isten cselekedeteit látták. Elfogadjuk-e Isten kezéből az utat, látjuk-e az utat? Ha igen, nem lázadozunk. És akkor a szívünkből nem hízelkedés és nem hazudozás tör elő, hanem igazán tudjuk magasztalni Istent, ahogy mondja az Ige: Mindenben hálákat adjatok; mert ez az Isten akarata a Krisztus Jézus által ti hozzátok (1Thessz 5,18). 4.) Mára és Élim (1) Mára, azaz keserű A nép három napig ment a pusztában, miután átkelt a Vörös-tengeren (22. v.). Három nap múlva - addig nem volt sehol víz - Márába érkeztek. Ott volt víz, inni akartak, de keserű volt. Nem ihatták a vizet (23. v.). És mivel keserű volt, zúgolódik vala a nép Mózes ellen, mondván: Mit igyunk? (24. v.). De tudjuk, hogy ha Mózes ellen zúgolódtak, akkor Isten ellen is. Mára azt jelenti: keserű. És nem véletlen, hogy három nap múlva érték el Márát. Kétszer három nap Emlékszünk arra, hogy Isten azt mondta Mózesnek, Mózes pedig a fáraónak, hogy háromnapi járóföldre kell menni a pusztába (2Móz 3,18). Figyeljük meg, amikor elindultak az ő lakóhelyükből, kétszer három napot mentek. A második három nap után értek Márába. Az első három nap Elindulának Rameszeszből az első hónapban, az első hónap tizenötödik napján. A páskha után való napon jövének ki Izráel fiai felemelt kézzel, az egész Égyiptom láttára. (Az égyiptombeliek pedig temetik vala azokat, a kiket megölt vala az Úr ő közöttök, minden
6 elsőszülöttjöket; az ő isteneiken is ítéletet tartott vala az Úr.) És elindulának Izráel fiai Rameszeszből, és tábort ütének Szukkótban (4Móz 33,3-5) - ez volt az első nap. elindulának Szukkótból, és tábort ütének Ethámban, a mely van a pusztának szélén (4Móz 33,5-6) - ez a második nap. elindulának Ethámból, és fordulának Pihahíróth felé, a mely van Baál-Czefon előtt, és tábort ütének Migdol előtt. És elindulának Pihahiróthból, és átmenének tenger közepén a pusztába (4Móz 33,7-8). Tehát a harmadik napon ott állottak a Vörös-tenger előtt Pihahiróthnál, mielőtt átkeltek. Ez volt az első három nap, aminek végén a Vörös tengernél megálltak. A három nap a halál jelképe Hova jutottak az első három nap után? Egy nagy krízisbe, egy nagy válságba: odáig, hogy itt halunk meg. Mert hátunkban az Egyiptomiak, előttünk a tenger (2Móz 14,9). Emlékezünk arra, hogy a három nap a halált jelenti? Az Úr Jézus három nap és három éjjel volt a föld gyomrában (Mt 12,40), mint Jónás is három nap és három éjjel a hal gyomrában (Jón 2,1). A harmadik nap után jött a megoldás, a feltámadás Amikor Isten átvezette őket hajnalban, kora hajnalban, azon az éjszakán, átmentek a Vörös-tengeren, és reggelre, mire felkelt a Nap - a harmadik nap után való reggelen -, megmentettek lettek, mint akik feltámadtak a halálból. Mint ahogy a három nap és három éjjel után jött húsvétnak, a feltámadásnak a reggele (Jn 20,1.17). Mert a halálba adott élet után mindig a feltámadás következik. Ezek után Isten még egy leckét adott nekik. A második három nap Még egyszer három nap, az igazi három nap a pusztában. Túl vagytok Egyiptom határán, túl a Vörös-tengeren. Elvitte őket egy másik vízig, ami keserű volt (22-23. v.). A keserű is a halált jelenti A halálról sokszor beszél úgy Isten, mint keserűségről. a halál keserűsége (1Sám 15,32). És ha nem ihatják azt a vizet a pusztában, az is egyenlő a halállal (a szomjúság miatt). Most nézzük meg, hogy mi történt? A halálunk keserűségét Krisztus kereszthalála vette el Isten mutatott egy fát, amit Mózes belevetett a vízbe, és az megédesedett tőle (25. v.). Tudjuk mi ez a fa? A keresztfa. Jézus Krisztus a keresztfán adta oda az életét. Átkozott minden, a ki fán függ (Gal 3,13). Nem véletlenül volt fából. átkozott Isten előtt a ki fán függ (5Móz 21,23). A keresztfán tette le, ott adta Krisztus halálba az életét. Így olvassuk Pál apostolnak a Galáciabeliekhez írott levelében, hogy Krisztus váltott meg minket a törvény átkától, átokká levén érettünk; mert meg van írva: Átkozott minden, a ki fán függ (Gal 3,13). Ő elvállalta a halál keserűségét, a nagy és keserű vizekből minden keserűséget, bűnt, ítéletet, halált, hogy mi megszabaduljunk az átoktól, a haláltól, a keserűségtől. Az Ő keresztje, az Ő halála tesz édessé az életünkben minden keserűt. A halál után feltámadás Amikor ihattak ebből a vízből, az életet jelentett számukra. Halál és feltámadás. De azt is figyeljük meg, hogy azért kellett háromnapi járóföldre menni, mert azt mondta nekik az Úr, hogy ott fogtok nekem szolgálni. Érdekes, hogy Márában adott nekik Isten rendtartást és törvényt. Az igazi törvényadás, a tízparancsolat a Sínai-hegynél történt, de itt valamit Isten mondott nekik. ada néki rendtartást és törvényt és ott megkísérté. És monda: Ha a te Uradnak, Istenednek szavára hűségesen hallgatsz, s azt cselekszed, a mi kedves az Ő szemei előtt és figyelmezel az ő parancsolataira és megtartod minden rendelését: egyet sem bocsátok reád ama betegségek közűl, a melyeket Égyiptomra bocsátottam, mert én vagyok az Úr, a te gyógyítód (25-26. v.). Milyen rendtartást, milyen törvényt adott itt az Úr? Egy törvényt kell megtanulnunk a három nap és Mára üzenetéből: a ki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt; a ki pedig elveszti [vagyis halálba adja] az ő életét én érettem,
7 megtalálja azt (Mt 16,25). Ezzel mindannyiunkat megkísért, próbára tesz az Úr. Azért hívott ki, hogy menjünk el három napra, ennél alább nem adhatjuk. Ha nem elég három nap, akkor lesz negyven éves pusztai vándorlás. És hogyha egy hívő ember nem tanulja meg három év alatt, akkor az Úr harminc évig tanítja, vagy élete végéig tanítja ezt a törvényt, hogy Ha valaki jőni akar én utánam, tagadja meg magát (Mt 16,24). Mert ha meg akarod tartani az életedet, elveszted. De a ki pedig elveszti az ő életét én érettem, megtalálja azt (Mt 16,25), mert előbb halál, csak az után a feltámadás. Előbb keserűség, csak az után az édes. Nem megy másképp. És az után a keserűség után, amikor az Úr édessé tette azt, jutának Élimbe (27. v.). (2) Élim, azaz erősség ott tizenkét forrás vala és hetven pálmafa (27. v.). A forrás, a forrásvíz életről, áldásról beszél. Nem akármilyen életről. Azt mondta egyszer az Úr Jézus: A ki hisz én bennem [ ] élő víznek folyamai ömlenek annak belsejéből. Ezt mondja vala a Lélekről, [Szent Szellemről] a melyet veendők valának az ő benne hívők: mert még nem vala Szent Lélek [Szellem], mivelhogy Jézus még nem dicsőítteték meg (Jn 7,38-39). A mi életünkben is csak a három nap után, csak a halálba adott élet után lehetséges, hogy beteljünk Szent Szellemmel úgy, hogy áradjon ki belőlünk mások felé is az élet, a forrás, a víz. Nem azt jelenti, hogy akinek nincs halálba adott élete, abban nincs Szent Szellem. De azt a Szent Szellem nem tölti be, és nem áldott az élete. Nem hasznos, nem ömlik ki rajta keresztül mások felé Isten áldása. Ez csak az összetört edényen keresztül megy, csak a halálba adott életeken át. a halál mi bennünk munkálkodik, az élet pedig ti bennetek (2Kor 4,12). Ugyanígy volt a tanítványok életében is: Jézus Krisztus meghalt, majd feltámadott, és utána kitöltetett a Szent Szellem. Képletesen szólva akkor (vagyis pünkösdkor) jutottak el Élimbe. Az erősség Pünkösdig erőtlenek voltak, de akkor erősek lettek. Tizenkét forrás Először csak tizenkét tanítvány volt, akiken keresztül a bizonyságok kiáradtak. Hetven pálmafa is volt Élimben (27. v.). A pálmafa, a pálma a győzelmet és békességet jelenti. Győzelmes hívő élet és igazi békesség nincsen Mára és Élim nélkül, vagyis halál, feltámadás és Szent Szellemmel való betöltekezés nélkül. Élim prófétai üzenete Élimben tizenkét forrás és hetven pálmafa volt (27. v.). A tizenkettő Izráelnek a száma Tizenkét törzs, tizenkét tanítvány: beültök majd tizenkét királyi székbe, és ítélitek az Izráel tizenkét nemzetségét (Mt 19,28). A Jelenések könyvében olvasható, hogy az új Jeruzsálemnek tizenkét kapuja (Jel 21,12), tizenkét alapja van (Jel 21,14). Az ezeréves királyságban a forrás Izráelen keresztül fog kiömleni a pálmafák felé. Mert a pálmafák ezekből a forrásvizekből táplálkoznak. Hetven a népeknek a száma Izráel népe mint nép, hetven fővel indult ki. Hetven lélek ment Egyiptomba Jákób idejében (1Móz 46,27). Mózes első könyvének a 10. részében az egész világ népeinek az eredete van felsorolva. Az özönvíz után Noé három fia, Jáfet, Khám és Sém leszármazottaiként hetven népet sorolt fel Isten. Hetven éves volt a Babiloni fogság, amikor Isten az Ő népét fegyelmezésül a pogányok kezébe adta (Jer 29,10). A hetvenes szám, különösen a népekkel kapcsolatosan, a bűnök megbocsátását is jelenti. Azt kérdezte egyszer Péter: Uram, hányszor lehet az én atyámfiának ellenem vétkezni, és néki megbocsátanom? még hétszer is? Monda neki Jézus: Nem mondom néked, hogy még hétszer is, hanem még hetvenhétszer is (Mt 18,21). Pontosabban még hetvenszer
8 hétszer is. Az ezeréves királyságban ilyen lesz Isten megbocsátó kegyelme, amely majd kiárad Izráelen, mint forráson keresztül a népek felé. Befejezés Már most is árad a vigasztalás, az áldás, Isten szeretete, kegyelme és megbocsátása azokon keresztül, akik meghaltak és feltámadtak Krisztussal együtt, akikben ott van a Szent Szellem. Mindazok felé árad, akik képesek befogadni azt. Ahogyan a pálmafákat a források vize öntözi, úgy a győzelmes, békességes hívő életet is minden nap az Úr szeretete és kegyelme táplálja Isten dicsőségére. Ámen. Debrecen, 1995. június 21.