Paár Ádám 1848-ról méltányosan Március 15-e közeledik, a magyarság legszebb ünnepe. Ez az évforduló mindig jó alkalom, hogy politikusok és értelmiségiek búsongjanak. Mi most nem ezt tesszük! Tézisünk szerint a magyar 1848 egyike az 1848-as év legsikeresebb forradalmának! 1848-ban a forradalmak hulláma söpört végig Európán. Magyarországon a forradalom törvényes keretek között zajlott, de az udvar őszi támadásának hatására önvédelmi harccá alakult. Aligha van népszerűbb történelmi korszak Magyarországon az 1848-49-es forradalom és szabadságharc időszakánál. A forradalom pontot tett a polgári átalakulásért folytatott fél évszázados politikai küzdelemre. Bár az ország alkotmányos különállásának védelmében vívott önvédelmi háborút a Habsburg Birodalom leverte segítségül híva Európa zsandárát, I. Miklós cárt, de furcsa módon, a lényeg, vagyis az ország polgári átalakulása nem veszett kárba. Sőt! Az 1850-es évek neoabszolutista kormányzata modernizációs szándéktól hajtva folytatta a reformokat. Az úrbéri pátens, a birodalomban húzódó belső vámhatár eltörlése, az osztrák polgári és büntetőtörvénykönyv bevezetése, az elemi oktatás rendszerének kialakítása a társadalmi és gazdasági modernizáció felé mutatott. És végül az 1867-es kiegyezéssel a magyar elit két célja a birodalmon belüli alkotmányos különállás és a kárpát-medencei magyar szupremácia megvalósult. 1848-ban széles szimpátia övezte a magyarok önvédelmi harcát. Európa és Amerika közvéleménye a magyarokkal érzett együtt, ahogyan húsz évvel korábban a görögökkel. A német Heine és a norvég Ibsen versben üdvözölték a magyar szabadságharcot, Hilda Keyser svéd írónő elbeszélést írt róla, egy amerikai pályatársnője, Harriet Becher Stowe is utalt a magyar szabadságharcra Tamás bátya kunyhója című regényében, párhuzamot vonva a magyar emigránsok és a szökött rabszolgák sorsa között. A Verne Gyula néven ismert Jules Verne legemberibb hősét alkotta meg a magyar Sándor Mátyás karakterében.
A magyar honvédseregben harcoltak külföldiek; soraikban találunk németeket (pl. a porosz alattvaló, Peter Giron, a Német Légió tisztje, vagy Leiningen- Westerburg Károly gróf), osztrákokat (pl. Pöltenberg Ernő lovag), lengyeleket (pl. Józem Bem, Henryk Dembinski, Józef Wysocki, Mieczysław Korybut Woroniecki), francia eredetű angolt (Guyon Richárdot), olaszt (Alessandro Monti), sőt még tíz svédet is, köztük a nagyhírű ajkai Nirnsee család alapítóját. Sajnos a magyar szabadságért harcoló külföldi születésűek többségének sorsa nemcsak a kivégzőosztag vagy börtön lett, hanem fogadott nemzetük részéről a feledés is. A magyar filmrendezők az ő alakjukat mindeddig nem tartották érdemesnek mozivászonra vinni. Igaz, a magyarországi születésű hősökről is kevés filmalkotás készült. Vessük ezt össze az amerikai polgárháború mozgóképes emlékezetével, hiszen az új amerikai nemzetet teremtő polgárháború kis és nagy, lokális és országos hősei gyakran szerepelnek a filmalkotásokban! 1848 mást jelentett a magyar elitnek és a jobbágyságnak. Utóbbi számára 1848 a jobbágyfelszabadítást, az úrbéri terhek alóli mentesülést jelentette. Nem csoda, hogy a magyar parasztok készek voltak harcolni a magyar kormányért. Természetesen a paraszti lakosság magatartása mögött nem szabad politikai tudatosságot, vagy valamilyen elvont hazafias érzést keresni. Az volt talán 1848 legnagyobb vívmánya és különlegessége, hogy a parasztság tisztában volt vele, nem a király, hanem az országgyűlés törölte el az úrbéri terheket, és tette a volt jobbágyokat az addig általuk csupán bérelt jobbágytelek tulajdonosaivá. Bár a paraszti lakosságnak voltak jogos sérelmei (az 1848 szeptemberéig a földesurak által megkövetelt szőlődézsma, az irtásföldek, valamint a közös használatú legelők, rétek tulajdonjoga miatti perpatvarok), helyenként mozgolódások, kisebb lázadások is kitörtek az Alföldön, de a forradalom mégsem alakult át polgárháborúvá, ellentétben 1848 sok forradalmával vagy a francia forradalommal. Mindmáig nem kellően értékelt sikernek tekinthető, hogy Magyarországon nem volt paraszti bázisú ellenforradalmi felkelés, amely az Egyház és Király nevét tűzte volna zászlajára, szemben az 1793-as Franciaországgal, az 1799-es Dél- Itáliával vagy éppen az 1848-as Ausztriával.
Ennek egyik oka az lehetett, hogy az 1848-ban kormányra került magyar reformellenzék nem taposta lábbal a korábbi kulturális hagyományokat. Kossuth és társai nem erőltettek a társadalomra olyan eszméket, amelyek élesen szemben álltak a magyar parasztság korábbi tradícióival. Erdélyi román, felvidéki szlovák és délvidéki szerb parasztok odaálltak ideig-óráig papi és értelmiségi vezetőikkel, például a legendás Avram Iancu-val a Habsburg-dinasztia mellé, részben szociális, részben nemzetiségi sérelmek miatt, de a magyar parasztságot (és a nemzetiségi parasztság többségét) nem sikerült mozgósítani a mesebeli jó király, illetve jó császár hívószavával a királyellenes, lázadó gonosz urak ellen. A református hagyományú területeken eleve hiányzott a lélektani alapja a római katolikus Habsburgok kultuszának, és a kormány az 1848. őszi intézkedésekkel (a gyűlölt szőlődézsma eltörlése) leszerelte a paraszti elégedetlenséget. Ha végigtekintünk 1848 Európáján, alig találunk országot, amely így vagy úgy érintetlen maradt a forradalmi hullámtól. Ám se szeri, se száma a félbemaradt forradalmaknak. 1848 júliusában például az Ifjú Írország által kirobbantott felkelést előbb leverték, mielőtt forradalommá növekedhetett volna. Franciaországban a monarchia bukása után a forradalom átalakult a polgárság és a proletariátus polgárháborújává, és Cavaignac tábornok több ezres áldozatok árán, négynapos kegyetlen harcban verte le a június 23-i párizsi munkásfelkelést. A német területeken is kiéleződött az ipari munkásság és a polgárság viszonya, ráadásul porosz szuronyokkal fojtották vérbe Drezda, Baden és a bajor Pfalz felkelését. Több áldozattal járt ez a rendcsinálás, mint a későbbi magyarországi megtorlás. Itáliában a parasztság nem mozdult meg, mert a nemzeti célkitűzés, az olasz egység nem jelentett számára semmit, és az ottani liberális elit annyira sem volt képes összekötni a nemzeti és szociális célokat, mint Kossuthék. Az összkép tehát, 1848 többi forradalmával összevetve, nem mondható kedvezőtlennek. Magyarországon a forradalom nem csapott át a társadalmi csoportok közötti polgárháborúba (mint Franciaországban, Ausztriában vagy a német területek egy részén), nem volt vallási háború (mint ekkor Svájcban a katolikus és protestáns kantonok háborúja).
A nemzetiségi kérdés valóban időzített bombaként ketyegett az 1840-es évek Magyarországán, és végül 1848-ban felrobbant. Kossuthék nem értették meg, hogy a nemzetiségi értelmiség túlnyomó része lojális kíván maradni a magyar hazához, de elsősorban románként, szlovákként, szerbként akar annak polgára lenni. A nemzetiségi kérdés valóban időzített bombaként ketyegett az 1840-es évek Magyarországán, és végül 1848-ban felrobbant. Kossuthék nem értették meg, hogy a nemzetiségi értelmiség túlnyomó része lojális kíván maradni a magyar hazához, de elsősorban románként, szlovákként, szerbként akar annak polgára lenni. A magyar elit éppolyan érzéketlen volt a külön nemzetiségi kollektív jogokkal szemben, mint ahogyan a mintaadó Franciaország elitje. Kossuthék azt remélték, hogy az egyéni jogok megadása kielégíti a nemzetiségi lakosságot. E tekintetben ők voltak a korszerűek (hiszen a 19. század a nemzetállam-építés projektjéről szólt), de nem vették figyelembe a régió sajátos fejlődését, amelyből egyenesen fakadt, hogy az erdélyi román vagy a felvidéki szlovák ügye nem hasonlítható a franciaországi breton vagy okcitán kérdéshez. Nyugat-Európában megvalósítható volt az államnemzet-koncepció (ott sem vér nélkül!), ám Dél-Európában és főleg Közép- meg Kelet-Európában az etnikai-nyelvi határok nem estek egybe a kialakult államhatárokkal, és a nemzetté válás a régió minden közösségét elérte. A magyarok és a nemzetiségek egy része (!) közötti konfliktusban tehát helytelen valami örök balvégzetet keresni. Azt teljes mértékben a 19. századot jellemző modernizációs kihívásnak tekinthetjük, amelyre 1848-ban még voltak jó válaszok is magyar részről (később, a 19. század végén már egyre rosszabbak, leszámítva a polgári radikálisok körét, meg az olyan fehér hollókat, mint Mocsáry Lajos). Ám a nemzetiségi viszonyok sem voltak olyan egydimenziósak, mint az gyakran a köztudatban él. Teljesen szlovák legénységű ezredek harcoltak a honvédseregben. Az erdélyi románok és a délvidéki szerbek többségének, valamint a dél-erdélyi szászok és a felvidéki szlovákok egy részének kivételével a nemzetiségi lakosság lojális maradt a közös hazához, amelytől a jobbágyfelszabadítást, törvény előtti egyenlőséget és a közteherviselést kapta.
A forradalom legfontosabb célja, a rendi viszonyok megszüntetése, a polgári átalakulás megvalósult, ha végül nem is a független Magyarország keretében (de mint tudjuk, 1849 áprilisáig a függetlenség nem is tartozott a háborús célok közé). A fegyveres harc elbukott, de a kőszívű ember unokái megnyerték hogy Albert Camus szavait idézzük a királyi örökséget, a szabadságot.