gati közösségek alapja a privacy, világos határok meghúzása az én és a külvilág közé, az oroszé a szobornoszty, az összesség, az én feloldódása írja Pivovarov. A bolsevik hatalomfelfogás illeszkedik az orosz tradícióhoz, amennyiben a hatalmat önmagától valónak tekinti, ahol a hatalom legfőbb legitimációs eszköze maga a hatalom, az erőszak ( hatalom a hatalom által, hatalom az erőszak által ), azaz ebben az esetben is egyfajta autokráciáról van szó. A szovjet vezetők, mint például Brezsnyev és Szuszlov is a párt és a nép egységéről, ( összességéről ) beszéltek. Ez az egység (vszejegyinsztvo) az orosz eszme alapja, az antagonizmusok összessége, ellentétben az európai eszménnyel ( szabadság, egyenlőség, testvériség ) vagy az amerikai álommal ( kocsi, család, ház ). Krausz Tamás a rendszerváltás utáni közép- és kelet-európai historiográfia fejleményeit vázolta a holokauszt történeti értékelésének prizmáján keresztül (Mint cseppben a tenger...a holokauszt és új előítéletek a keleteurópai történettudományban). Mint ez a tanulmányból kiderül, a régió egészének történetírásában uralkodóvá vált az etnikai nacionalista jellegű megközelítés, a történelem etnicizálása. Arra is van példa Köztes-Európában, hogy a történetírás a rendszerváltás után hatalomra került rezsimek ideológiai támaszaként jelentkezik. Ezt a célt szolgálják többek között a nácizmus és a kommunizmus egybemosására irányuló kísérletek is, melyek a két diktatúra lényegi azonosságát hirdetik. Jurij Pivovarov szerk.: Meszto Rosszii v Jevrope i Azii, Budapest Moszkva 2010. 300.; Szvák Gyula szerk: The place of Russia in Europe and Asia, New York 2010. 283. Gyóni Gábor 35
FEJEZETEK OROSZORSZÁG ÉS DÉLKELET-EURÓPA TÖRTÉNETÉBŐL Oroszország a történelemben. Történészek megjegyzései B. N. Mironov új könyvéről A Rosszijszkaja Isztorija szerkesztősége az oroszországi és más nemzetek szakembereihez fordult, hogy fejtsék ki véleményüket B. N. Mironov A lakosság jóléte és a forradalmak az Orosz Birodalomban: XVIII XX. század eleje (Moszkva, 2010. Novij hronograf) című művéről, megjegyezve, hogy a koncepciózus, az aktuális kérdéseket nem hagyományosan taglaló, új forráscsoportokat felvonultató és eredeti módszerekkel tárgyaló munkák elősegítik a tudományos viták kibontakozását. Az alábbiakban a beérkezett válaszok fő csomópontokba szerkesztett anyagát ismertetjük. I. V. Potkina hangsúlyozza, hogy Mironov óriási forrásanyag alapján, az eddigi sztereotípiákat elkerülve mutatta be az ország fejlődését. Tizenegy különböző szintű levéltárból 306 000 egyéni és tíz millió összesített adatot foglalt össze antropometrikus mutatókba és számítógépes formába. Az orosz történetírásban először tárulnak elénk két évszázad általános fejlődési dinamikája és közvetetten a társadalmi-gazdasági evolúció legfőbb paraméterei. A könyv interdiszciplináris, a matematikai statisztika, a történeti antropometria és a szociológia határvonalán lévő, tudatosan sokféle forrást mobilizáló alkotás. Mironov művében széles spektrumú külföldi, angol és orosz nyelvű szakirodalomra támaszkodik. A könyv Potkina szerint előmozdítja a történettudomány antropometrikus irányzatának oroszországi megszilárdulását és beépülését a világ tudományába. Gregory. L. Freeze amerikai történész hangsúlyozza, hogy Mironov művében igen nagy forrásanyagot mozgósítva, az újkori orosz történetet újszerűen és összehasonlító módon tárgyalja, ezzel előmozdítva a további ilyen irányú kutatásokat. N. A. Ivanova kiemeli, hogy az antropometrikus adatok felhasználásával új távlatok tárulnak fel a történettudományban. Ugyanakkor arra is rámutat, hogy a matematikai-statisztikai módszert és az így kapott mutatókat Mironov abszolutizálja, azt feltételezve, hogy az életszínvonal és a testmagasság alakulása között közvetlen kapcsolat áll fenn. Valójában az előbbi összefüggést bemutató források vagy hiányoznak, vagy nem lehet belőlük egy- 36
értelmű következtetésekre jutni. Maga Mironov is elismeri, hogy a kutatásban fontosak a hagyományos források és mutatók is. Sz. V. Kulikov szerint Mironov műve elősegíti, hogy az orosz történettudomány megszabaduljon a régi, elavult dogmáktól. A könyvbeli megállapításokat lehet vitatni, azonban a mű szaktudományos, módszertani jelentősége vitathatatlan, a száraz statisztikai anyag szépirodalmi megjelenítése pedig nemcsak a szakma, hanem a széles nagyközönség számára is élvezetessé teszi a témát. Fontosak azok a hozzászólások, amelyek az oroszországi modernizáció sikeressége fokáról és a történész társadalmi szerepéről szólnak. I. V. Poberezsnyikov kifejti, hogy Mironov felfogása szerint Oroszország ugyanazon társadalmi, kulturális, gazdasági és politikai modernizációs irányokban változott, mint Nyugat-Európa országai és Észak-Amerika. Az oroszországi modernizáció hatékony volt, azonban bizonyos késéssel és sajátosságokkal zajlott le. Mironov felülvizsgálta az államnak és a bürokráciának a történelmi folyamatban játszott szerepéről és helyéről szóló régi sztereotípiákat és más orosz modernizációs tényezőket. Mironov új művében a lakosság életszínvonala valós dinamikája bemutatására használta fel az antropometrikus adatokat és integrált mutatóként az emberi fejlődés indexét. Mindezek bizonyítják, hogy az ország fejlődése a többi európai államhoz hasonló utat járt be, azonban ez a gazdasági, társadalmi, politikai, természetföldrajzi és más tényezők hatására ingadozásokkal és ciklikusan zajlott le. Poberezsnyikov nézetünk szerint igen fontos kérdésre mutat rá a modernizációs folyamat értelmezése kapcsán. Az evolúciós megközelítésben a hagyományos társadalomból a modern ipari társadalomba való áttérést progresszív, belső tényezőkön nyugvó, szakaszos folyamatként értelmezik, aminek mintájául az atlanti civilizáció országai szolgáltak. Az utóbbiaktól való eltérést ezen koncepció szerint sikertelen, zsákutcás álmodernizációnak kell tekinteni. Poberezsnyikov hangsúlyozza, hogy Mironov az előbbinél meggyőzőbb felfogást képvisel, azonban a historizmus és a progresszivitás közti kapcsolatokat túl egyoldalúan, az utóbbit előtérbe helyezve oldja meg. A modernizáció másik, történeti pluralista értelmezésében, mintegy tekintetbe véve a nem nyugati civilizáció egyes országait, az eltérő szociokulturális hagyományokra és a sajátos civilizációs kontextusokra helyezik a hangsúlyt, amivel viszont a történeti koherencia kerülhet veszélybe. Poberezsnyikov úgy véli, hogy az előbbieknél optimálisabb a modernizációnak a fejlődés belső ritmusán nyugvó, de ugyanakkor a külső impulzusok transzformáló hatását figyelembe vevő és így a történelem egységét biztosító magyarázata. O. N. Katyionov szerint Mironov már korábban megfogalmazta és bizonyította, hogy Oroszország ugyanolyan európai állam, mint a többiek. Ez a 37
történelmi optimizmuson alapuló hitvallása testesül meg most is antropometrikus adatokon nyugvó művében. I. V. Mihajlov kifejti, hogy Mironov könyvében a társadalomtörténet a politikán kívüli históriát testesíti meg. Így viszont furcsa, hogy a mű politikatörténettel végződik. Szerinte Mironov képzetében az okos hatalom és a türelmes nép modernizációs összefogását megzavarja a statisztikai adatokkal manipuláló, forradalmat okozó, kártékony közvélemény. V. P. Buldakov az elismerésen kívül aggályait is megfogalmazza. Szerinte Mironov a modernizációt a gyors gazdasági növekedésre szűkíti le. A szerző modernizációs felfogásában elfogadhatóvá válik a paternalizmussal átitatott erőszakos jobbágyság, nem tisztázott a reformok és a válságok, a haladás és az emberi szabadság összefüggésrendszere. Buldakov szerint épp az alkotói kreativitás érvényesülése biztosítja mindenfajta modernizáció eredményességét, míg Mironov ezzel szemben a kormányzat innovatív tevékenységét akadályozó tényezőt lát benne. M. D. Karpacsev kiemeli, hogy Mironov új művében is folytatja az orosz történelem optimista megközelítését, elvetve a sajátos orosz fejlődés elavult dogmáját és aláhúzva, hogy az oroszországi történeti evolúció a többi európai államhoz hasonlóan zajlott le. Szerinte az agrárkrízis, majd a cárizmus általános válságának tételét virtuális paradigmaként az ellenzéki értelmiség azért hozta létre, hogy elítélhesse és megdönthesse a rendszert. Mironov szerint a főhatalom a XIX. században nem akadályozta, hanem épp fordítva előmozdította az ország modernizálódását. Karpacsev hangsúlyozza, hogy látni kell azonban, hogy 1861 után az egyes gazdasági ágak fejlődésében nagy aránytalanságok alakultak ki. A mezőgazdaság a többi ágazatnál lassabban fejlődött, az ipari evolúció pedig az agrárium rovására ment végbe. M. H. Reitern, N. H. Bunge, I. A. Visnyegradszkij és Sz. Ju. Witte gazdaságpolitikája az ipar és közlekedés terén bizonyult hatékonynak és nem a mezőgazdaságban. M. A. Davidov rámutat, hogy a szovjet historiográfiában nem vették figyelembe, hogy a lakosság életszínvonala 1905 után valóban emelkedett. Szerinte a vasúti szállítási statisztikákból pontos képet alkothatunk a fő gabonatermesztő kormányzóságoknak a belső és a külső piacra történő, 1894 és 1913 közötti (három szakaszra bontott) szállításai alakulásáról. A belső piac különösen fontos volt az északi fekete földű és a keleti kormányzóságoknak. Davidov utal arra is, hogy a külső piac fejlődése elmaradt a belsőétől. Szerinte saját kutatásai igazolják Mironov állítását, hogy a lakosság életszínvonala lassan és ciklikus ingadozásokkal, de javult. A. A. Kurenyisev utal arra, hogy ellentmondás van a Mironov és Davidov által dicsért liberális egyeduralom sikeres modernizációs politikája, a nem létező éhség 38
gabonaexport és a parasztgyerekek elégtelen táplálkozásból fakadó megbetegedéseinek fokozódása között. T. G. Leontyeva szerint kérdéses, hogy a hivatalos (bürokratikus) statisztikai forrásokból, a kormányzati bizottsági adatokból és a kortársak beszámolóiból levonhatók-e azok a következtetések, amelyekre Mironov jut. Úgy véli Mironov szűk és egyoldalú magyarázattal szolgál az 1891-1892- es éhség okairól, kormányzati kezeléséről és következményeiről. Ugyanis nem csak a kolera pusztított, a kormány beavatkozása elégtelennek bizonyult, a társadalom és a hatalom konfliktusa tovább fokozódott. Leontyeva szerint a közéleti személyiségek jobban megértették a társadalmi-gazdasági folyamatokat, mint a kormányzó elit és a köztük lévő különbség tovább növekedett. Vele szemben Mironov szerint az értelmiség nem tudta objektíven értékelni az oroszországi fejleményeket. Leontyeva hangsúlyozza, hogy Mironov könyvéből úgy tűnik, elég ha a hatalom azt sugallja, mennyire gondoskodik alattvalóiról, a történész pedig átlagstatisztikai mutatókkal ezt reprezentálja és összeáll az optimista szemlélet. Szerinte az ellenzéki értelmiség verbuválódása és nézetrendszerének kialakulása a társadalmi haladás szellemi összetevőin (és nem az anyagiakon, ahogy Mironov véli) alapult. Oroszországban a modernizáció során a város még jobban eltávolodott a falutól, a művelt rétegek az alul lévőktől, a hatalom a néptől. L. V. Volkov úgy véli, hogy Mironov a modernizáció alapvető kritériumának az orosz gazdasági fejlődésnek az európaival összevethető tempóját tartja. Kérdéses azonban, hogy az elemzett modernizáció milyen mai optimizmusra ad okot, hiszen jelenleg mások az ország előtt álló feladatok. V. B. Zsiromszkaja kifejti, hogy Mironov jól látja, hogy a lakosság számának növekedése a modernizáció eredményességének alapfeltétele, ami a XX. század legelején kedvezően alakult. Később azonban, az első világháború, a forradalmak és a polgárháború során jelentős népességfogyás, máig ható demográfiai válság jelentkezett. Így a szakirodalomban használatos demográfiai modernizációról Oroszország esetében nem beszélhetünk. Mironov Zsiromszkaja szerint joggal emeli ki, hogy az orosz államnak mindig nagy szerepe volt a népesedési kérdésekben, amihez hozzáteszi, hogy napjainkban is aktív demográfiai politikára van szükség. A következőkben a hozzászóló szakemberek azt elemzik, hogy az antropometrikus módszerek és adatok mennyire alkalmasak az életszínvonal vizsgálatára. Sz. V. Kulikov kiemeli, hogy Mironov könyvében a régi Oroszország a számok és a tények nyelvén, mindenfajta ideológiai mesterkedést mellőzve tárul elénk. M. A. Davidov hangsúlyozza, hogy a Mironov által alkalmazott, tömegforrásokon és megfelelő forráskritikán nyugvó biostátusz 39
integrált mutatóként jelenítheti meg a bonyolult történeti folyamatokat. V. P. Buldakov szerint viszont kérdéses, hogy egyenes összefüggés van-e az antropometrikus mutatók és az életszínvonal változása között. Buldakov utal arra, hogy Európában a jobbágyság felszabadítása után ugyancsak csökkent a paraszti termelés, de a javuló képzettség révén megújultak a falusi termelőerők, míg Oroszországban a hatalom az iskoláztatáson történő takarékoskodással is az agrárforradalom felé lökte a parasztságot. Gregory L. Freeze az antropometrikus módszerekkel és az így kapott adatokkal kapcsolatban, az elismerés mellett, kételyeit is megfogalmazza. Így azt, hogy mennyire tekinthetők pontosaknak az elsődleges források, milyen módszerekkel lehet kiküszöbölni a bennük lévő ferdítéseket, mennyire reprezentatívak az antropometrikus adatok, milyen veszélyeket rejtenek az átlagstatisztikai mutatók és az új nyugati vizsgálati módszerek mennyire alkalmazhatók más kultúrkörök elemzésére. O. N. Katyionov kiemeli, hogy az antropometrikus módszerekkel egységes adatsort lehet alkotni az oroszországi férfilakosságról, és ennek alapján meg lehet vizsgálni az életszínvonal alakulását, így értékelhető a biológiai státusz, és adott időintervallumokban összehasonlíthatók az egyes társadalmi csoportok és országok. A történettudomány új irányzatának művelésével, ahogy a Szaratovi Kormányzóságban megjelent művek mutatják, további lehetőségek adódtak a történészek, a régészek és az etnográfusok előtt a regionális történeti antropometria kimunkálására. A kutatásokban figyelembe kell venni az antropológusoknak a fejlődésbeli és a társadalmi csoportokon belüli akcelerációról szóló munkáit. A történettudományi elemzésekben is fontos az akcelerációra ható biológiai és társadalmi tényezők vizsgálata. P. P. Scserbinyin rámutat, hogy Mironov művéből hiányzik a katonai tényezőknek a lakosság életkörülményeire történő hatásának elemzése, pedig a vizsgált időszakban a krími háború, az 1877 1878-as orosz török háború, az 1904 1905. évi orosz japán összecsapás és az első világháború nagyban befolyásolta a városiak és falusiak mindennapjait. Ebben a témakörben gazdag orosz és nyugati szakirodalom (például W. Benecke és E. K. Wirtschafter munkái) áll a kutatók rendelkezésére. Megjegyzendő az is, hogy kizárólag antropometrikus adatokkal és matematikai módszerekkel nem lehet feltárni a lakosság életszínvonalának változásait, ehhez komplex forrásanyag szisztematikus elemzésére van szükség. Figyelembe kell venni azt is, hogy az újoncok fizikai állapota kormányzóságonként jelentősen eltért. A visszaélések és a korrupció miatt óvatosan kell kezelni az orvosi sorozási bizottságoktól származó adatokat. A monográfiában tárgyalt egyik legvitatottabb kérdés az egyeduralom válságának teóriája és az oroszországi forradalmak okainak magyarázata. 40
I. V. Potkina szerint fontos a rendszerválság fogalmának tisztázása. Úgy véli, hogy Mironovnál ilyen krízis akkor áll fenn, ha a társadalmi rendszer nem képes adekvátan reagálni a kihívásokra. A szerző korábbi művében az oroszországi modernizáció befejezetlenségéről és a XX. század eleji társadalmi instabilitásról írt. Új könyvében a forradalom okaként nem annyira társadalmi-gazdasági tényezőket, hanem politikai faktorokat jelöl meg és kiemeli a liberális-radikális értelmiség rendszerellenes PR-aktivitását. Noha Mironov bővítette korábbi forrásait és érveit, Potkina hangsúlyozza, hogy a forradalmakkal kapcsolatban további alapos kutatásokra van szükség. N. A. Ivanova úgy véli, hogy Mironov az 1861. évi reform és az orosz forradalmak kapcsán tagadja az objektív okokat, abszolutizálja a szubjektív tényezőket és semmibe veszi, hogy Oroszország a történeti fejlődés alacsonyabb fokán állt, mint a nyugati államok. A mezőgazdaság technikailag és gazdasági-szociális tekintetben elmaradt a Nyugattól és a többi gazdasági ágazattól, az egységes összoroszországi munkaerőpiac pedig csak a XIX. század végére alakult ki. Így Mironov nyugatosító megállapításai túlzásnak minősíthetők. Ivanova hangsúlyozza, hogy a falusi szegénység jóval nagyobb arányú volt a Mironov által bemutatottnál. A szerző modernizálja a korabeli orosz társadalmi-politikai viszonyokat, ugyanis 1905 után korlátozott változások mentek végbe, nem beszélhetünk polgári parlamentről, alkotmányról és választójogról, és nem fejeződött be az egyeduralom átalakulása alkotmányos monarchiává. Mind az értelmiség tevékenysége, mind a munkás- és parasztmozgalom objektív alapokon nyugodott. Sz. V. Kulikov úgy véli, hogy a mű kapcsán a Mironov és az orosz malthusiánusok közti vita csak azt bizonyítja, hogy az utóbbiak elmélete csak a gazdaság- és demográfiatörténetre alkalmazható, de nem ad választ a politikatörténet fő kérdéseire, a modernizáció és az elitek harcának alapmomentumaira. Kulikov szerint Mironov eljárásával a vulgarizált leegyszerűsítést mellőzve tisztázhatók a forradalmak szubjektív tényezői. P. P. Scserbinyin úgy ítéli meg, hogy sok forrás tanúskodik a forradalmak előtti válságjelenségekről, amit Mironov nem vett figyelembe. Szerinte az ellenzéki értelmiség eredményes tevékenységéhez megfelelő körülmények szükségeltettek. A. A. Kurenyisev úgy ítéli meg, hogy Mironov közel áll a Vehi (Mérföldkövek) szerzőihez, akik a szabadságmozgalom résztvevőit elvtelen hatalomvággyal vádolták. Hangsúlyozza, hogy nem helyes a társadalmi fejlődést csak a biostátusszal összekapcsolni, a jólétbe pedig nemcsak az anyagi, hanem a szellemi javak is beletartoznak. I. V. Mihajlov szerint Mironov hiányosan, vagy helytelenül értelmezi az egyes historiográfiai irányzatokat. Így nem tárulnak fel az agrár túlnépesedés, az értelmiség magatartása mo- 41
tivációinak és az orosz társadalmon belül elmélyülő gazdasági-társadalmi és kulturális szakadékok problémái. Összegezve, Mihajlov úgy véli, hogy a sok antropometrikus statisztikai adat ellenére Mironov nem alkotott reális képet a forradalmak előtti orosz történetről. O. N. Katyionov szerint nehéz megérteni a forradalmakat, ha az ország és a lakosság életszínvonala állandóan fejlődött. Másrészt, az eseményeket a kormányzó elit és a hatalmat megragadni akaró elitrész viszonylatában szemlélve, a modernizációt és az elitváltást össze is lehet kapcsolni. G. L. Freeze úgy véli, hogy kockázatos kizárólag a gazdasági növekedésre helyezni a hangsúlyt, és a forradalmakat az elitek harcával és az ellenzéki PR eredményességével magyarázni. Sokszor a fejlődés jobban destabilizál, mint a stagnálás, mivel újabb szociális és politikai várakozásokat kelt, amivel aláássa a régi rend hagyományos alapjait. Freeze szerint egyoldalú csak a renegát hivatalnokok és az ellenzék felelősségét kiemelni, és figyelembe kellene venni azt is, hogy más országokban nem volt olyan nagyfokú tiltakozó mozgalom a munkások, a parasztság és a nemzeti kisebbségek körében, mint Oroszországban. Végül bármennyire meggyőzőek a statisztikai számok, szubjektív jelentésük sokszor más, mint objektív tartalmuk. Freeze szerint az autoriter rendszerek tágabb jogkörei nagyobb felelősséggel járnak, ami kedvező fejlemények esetén a rezsimet, míg válságkor az ellenfeleket erősíti. Az összeállítás végén a kutatási perspektívákról szóló megjegyzéseket olvashatunk. V. P. Buldakov szerint a kultúrtörténeti antropológia akkor stimulálhatja a történeti gondolkodás fejlődését, ha a feltárt adatokat nemcsak szűk fizikai értelemben hasznosítják. O. N. Katyionov úgy véli, hogy a jövőben a kutatói közösségek a levéltárak forrásait megfelelő módszerekkel feldolgozva, alternatív mutatókkal teljesebb és pontosabb képet alkothatnak az életszínvonal alakulásáról. P. P. Scserbinyin megalapozatlannak tartja azt az állítást, hogy a XX. század elején Oroszországban polgári társadalom jött létre és a társadalmi szervezetek szabadon tevékenykedhettek. Rámutat, hogy vidéken 1914 1917-ben még a kormányzathoz lojális és patrióta szervezetek működését is tiltották. Szerinte a fővárosi szakembereknek figyelembe kellene venni az egyes régiók történészeinek új kutatási eredményeit és erősíteni kellene az információcserét. Yanni Kotsonis kiemeli, hogy Mironov művében cáfolja az eddigi hagyományos tételt, hogy az 1905-ös és az 1917-es forradalmak fő oka a szegénység volt, amit mind az orosz, mind a nyugati történészek között napjainkig csak kevesen és finoman bíráltak. Kotsonis szerint a mindenhol létező és egyforma szegénységet valóban nem erősítik meg a források. Az azonban kérdéses, hogy a kedvezőbb antropo- 42
metrikus mutatókból az következne, hogy a vizsgálat alá vont fiatalemberek hajlamosak voltak a forradalomra. A választ inkább a korabeli orosz politikai viszonyokban kell keresni. Kotsonis megjegyzi, hogy a Mironovval ellentétes rendszerválság felfogásának mind Oroszországban, mind Nyugaton vannak hívei. Lényeges, hogy a gazdasági és társadalmi kérdéseket úgy kell kezelni, hogy ezeknek mindig van valamilyen politikai vetületük, de nehéz a paraszti adózás alakulásából a jövedelmekre következtetni és még inkább arra, hogy az előbbiekből milyen politikai konzekvenciák adódnak. Amennyiben az antropometrikus adatok szerint valóban javult a gazdasági-társadalmi helyzet, ahogy Mironov véli, még mindig fennáll a kérdés: hogyan alakult az államnak a néppel kapcsolatos politikája. Rosszija v isztorii:ot izmerenyija k ponyimanyiju. Novaja knyiga B. N. Mironova v otklikah i razmislenyijah jevo kolleg. Matyerial podgotovlen Sz. Sz. Szekirinszkim. (Oroszország a történelemben. A (fel)méréstől a megértésig. B. N. Mironov új könyve a kollégák bírálataiban és értelmezéseiben.) Rosszijszkaja Isztorija. 2011. 1. 145 204. Kurunczi Jenő 43