Kallós Zoltán folklorista 2006 márciusában ünnepli 80. születésnapját. Hatalmas

ABKAROVITS ENDRE (Eger) Kallós Zoltán folklorista 2006 márciusában ünnepli 80. születésnapját. Hatalmas életmûvet tudhat magáénak, aminek eddig még csak egy része vált közkinccsé, de már ennyi is bôven elég lenne a halhatatlansághoz. Elôször népballadák gyûjtôjeként ismerhettük meg Magyarországon a hetvenes évek elején. A nem sokkal késôbb beindult táncházmozgalom egyik apostola lett. Kiderült, hogy hatalmas gyûjtései vannak népdalokból és hangszeres népzenébôl is. A mezôségi mintára épülô elsô magyarországi táncházak szinte minden fontosabb szereplôjének sorsa valahol összefonódott Kallós Zoltánéval. Ô volt az, aki tudta, Erdélyben hova érdemes menni gyûjteni, vagy hol vannak lakodalmak, táncházak. Bár ô nemcsak a szellemi kultúrával foglalkozott, hanem gyermekkorától érdeklôdött a tárgyi kultúra iránt is, s egyedülálló néprajzi gyûjteménye van, mivel ezek a népmûvészeti alkotások eddig nem kaptak megfelelô elhelyezést, s átfogó publikációk se jelentek meg róluk, ezért tevékenységének ez a része még nem eléggé ismert. Leginkább népzenegyûjtôként tartja számon Kallós Zoltánt a legtöbb népi kultúra iránt érdeklôdô ember. Kalandos élete úgy alakult, hogy négy olyan néprajzilag jelentôs helyen dolgozhatott, amely vidékek kultúrájának tanulmányozását és megismertetését eleve célként tûzte ki maga elé. Kalotaszegen kezdett tanítani, annak is Nádasmente részén, de ô nem annyira a közvélemény elôtt jobban ismert cifra viselete és díszítômûvészete miatt tartotta fontosnak ezt a vidéket, hanem mert ott ôrizték meg legjobban Kalotaszeg zene- és tánckultúráját. Diákkora óta vágya volt, hogy eljusson a csángókhoz Gyimesbe és Moldvába, s ez szintén megadatott neki. A csángók között gyûjtött balladákból tevôdtek össze legismertebb könyvei. A negyedik, s talán legkedvesebb tájegység Kallós Zoltán életmûvében a Mezôség, s azon belül szülôfaluja, Válaszút volt. Mióta a kilencvenes évek elején visszakapta a Kallós Kúria -ként ismertté vált korábbi lakóházukat, s elindította ott a nyári tánctáborokat, a falu és a ház a táncházasok zarándokhelyévé vált. Így hát Válaszúttal indítottuk rendhagyó beszélgetésünket, amelyet 2005 ôszén Erdélyben kezdtünk el, s Budapesten folytattuk. * * * 147

Abkarovits Endre A táncházasok körében fogalom Válaszút. De akinek nem ilyen az érdeklôdése, az, tapasztalatom szerint, nem is tudja, merre van. A Kolozsvár és Szamosújvár között félúton található település különösen azóta lett híres a népi kultúra iránt érdeklôdôk körében, amióta a kilencvenes években visszaszerezte családi házát, s azt múzeum, iskola és tánctáborok céljára alakította át. Még mielôtt családjáról, iskoláiról beszélgetnénk, szóljunk a faluról, ahol Kolozsvár mellett élete legtöbb évét töltötte. Milyen a lakosság összetétele? Románok, magyarok és cigányok. Én mind a három nyelvet gyerekkoromban megtanultam. A válaszúti cigányok reformátusok, magyar cigányok és integrálódtak már nagyon rég. A férfiak kômûvességgel foglalkoztak, a környéken az összes házat ôk építették, még Szervátiuszékét is Kolozsvárott. Az asszonyok pedig ott foglalatoskodtak a faluban, a mezôgazdaságban, meg jártak dolgozni jobbra-balra, részesbe vettek földet, úgyhogy nem olyan hánya-vetett cigányok. Templomba is járnak, sôt még kultúrcsoportjuk is volt a 40-es években. Népszínmûveket adtak elô, egyházi kórusuk volt. A románok többségben vannak, de a magyarok egy tömbben laknak a faluban, a Kis utca és az Alsó utca majdnem színmagyar. A református templom gótikus stílusban épült, nem lehet pontosan tudni mikor, de állítólag görögkeleti monasztérium volt, valószínûleg görögkeleti vallású magyarok voltak az alapítói. A falu elpusztult több ízben is, az 1490-es években kétszer elmosta az árvíz, a legnagyobb pusztítást azonban Basta seregei végezték, lemészárolták az egész lakosságot. Egy óriási tömegsír van a falu határában ebbôl az idôbôl. 1676-ban építették újjá a református templomot régi romlásából. Bánffy Dénes özvegye, Bornemissza Kata asszony akkor alapította meg a református egyházközséget. Azelôtt a falu unitárius volt, és volt egy hitvita Válaszúton, ami az irodalomban Válaszúti disputa vagy Válaszúti komédia néven van nyilvántartva. Egy bizonyos Válaszúti György unitárius pap vitatkozott, aki olyan híres prédikátor volt, hogy még a Dunántúlon is tevékenykedett. Valószínû, utána változott meg a falu néprajzi képe is, úgyhogy most többségben románok vannak a faluban. Az az épület, ahol most lakik Válaszúton, s amit mindenki úgy ismer, hogy Kallós Kúria, az nem a szülôháza, úgy tudom. Nem. A szülôházamat 1918-ban vették meg apámék egy Sinkovits nevezetû, vagy zsidó, vagy örmény származású kereskedôtôl, szemben a kastéllyal, ahol 148

Wass Albert született. Mióta világ a világ, ott mindig kocsmahelyiség és üzlethelyiség volt. Azt a részt úgy is hívták Fogadósor, s a Felsô utca végében van, beletorkollik a fôútba, az országútba. Biztosan ott váltották a lovakat, azért hívták így. Nyírô József A zsibói bölény címû regényében említi, hogy Wesselényi is megszállt Válaszúton. Itt vették meg a szülôházamat a szüleim, kölcsönt vettek fel a banktól, valószínû nagyanyámék is segítettek, és kocsmát és fûszerüzletet üzemeltettek az épületben. Anyám vezette inkább az üzletet, apám gazdálkodott, vettek cséplôgépet is. Késôbb, 1933-ban megvették a bárótól ezt a mostani házat, ez egy kis villa volt akkor a falu végén, 10 holddal. Nem lehet tudni, mikor épült, talán az 1860 70-es években, és a gazdatisztnek volt a lakása. De huszártisztek is laktak itt, mert a szomszédos Lónai-völgyben állami ménesgazdaság volt. A ház már eleve angol vécével, fürdôszobával épült. Hétéves voltam, amikor ideköltöztünk, akkor ültettem azt a tölgyfát, ami a bejárattal szemben, hátul, fent van, szerencsére nem vágták ki a kollektivizáláskor, s így megmaradt. De csak 1950-ig lakhattunk ebben a házban, amikor apámat hathónapi elzárásra és teljes vagyonelkobzásra ítélték szabotázsért, mert többet vetett az elôírtnál. Péntek éjjel berendelték apámat, hétfôn elítélték, kedden anyámat kirakták az utcára. (Én akkor már Vistán tanítottam.) Csak a forradalom után sikerült visszaszerezni. Ami a szülôházamat illeti, apámék eladták azt, s az illetô továbbadta, s hogy most újra eladó volt, mondtam Ferinek, az unokaöcsémnek, nosztalgiából vegyük meg! Megvettük, föl akartuk újítani, de olyan régi volt az épület, hogy amikor leszedték a tetôszerkezetet, ledôlt az egyik fal, mert nem volt alapja. S akkor építettünk egy újat oda, ugyanolyan T formára, és ott az unokaöcsém nyitott egy ABC-t és egy bárt. Úgyhogy visszavettük azt a helyet is, ahol én születtem! A táncházzal már saját házukban találkozhatott, ahol felnevelkedett. Volt ott két táncház, egy magyar és egy román is. Miután megvettük azt a házat, a kocsma és az üzlet mûködött, de megürült egy szoba és egy konyha. A konyha nagyobb volt, s hogy minél több italt lehessen eladni, megengedték apámék, hogy ott táncot szervezzenek, úgy a románok, mint a magyarok. Így a nagyobbik teremben a románok, a kisebbikben a magyarok, de volt olyan is, hogy egy idôben volt tánc mindkettôben és semmi probléma nem volt a két nemzetiség között. 149

Abkarovits Endre Onnan származtathatók az elsô élmények, ott kedvelte meg a népzenét? Nem is onnan, hanem amikor még üzletünk volt, engemet hároméves koromig egy bizonyos Nagy Zsuzsika néni nevelt, talán tôle tanultam az elsô népdalokat. Aztán persze a tánc ott volt, én szerettem a zenét, akaratlanul is belém ivódott mind a román, mind a magyar, mind a cigány zene. Hát ami szép, az szép, a fülnek, a léleknek, megtanultam! Szüleinél volt-e érdeklôdés a népi kultúra iránt? Anyám irodalmi beállítottságú parasztlány volt, az apja bíró volt, hárman voltak lánytestvérek, de a 1900-as évek elején már járt nekik a Pesti Mûvelt Társalgó Feketelakra. Verset is írt, meg is jelent valamelyik pesti újságban 1914 körül. Apámék pedig, mivel nagyapám vasúti ôr volt, elkerültek Sajómagyarósra, Beszterce megyébe, s az öccsével onnan ingázott Besztercére polgári iskolába. Apámnak az anyja nem tudott írni-olvasni. Ôt hamar férjhez adták, 16 évesen, mert az anyja meghalt, az apja újból házasodott, de nagyon okos asszony volt, mert annak ellenére, hogy nem volt semmi iskolája, egy szatócsüzletet vezetett a faluban, s míg én kiszámítottam papíron az összeadást, kivonást, addig ô fejben már rég elvégezte. Hol kezdte az iskoláit? Az elsô négy osztályt jártam Válaszúton, az elsôt magyarul, aztán megszûnt a magyar iskola, jött egy megszorítás, a Maniu Antonescu-korszak, bezárták a magyar állami iskolákat, és akkor másodikba már románba mentem. Elég nehéz volt, nem tudtam még elég jól románul. 11 évesen bekerültem Kolozsvárra a Református Kollégiumba. Úgy tudom, már egész korán füzetben gyûjtött rigmusokat, s nem csak úgy, mint a többi fiatal, a saját kedvenceit, hanem másokét is. Az úgy történt, hogy bekerültem a Református Kollégiumba, és bentlakó lévén minden szombat este fürdés volt. Egy felügyelô tanárunk, Nagy Géza, magyar szakos tanár volt. Úgy volt, hogy középen volt a tanári szoba, s kétoldalt 150

voltak a hálófülkék, és fürdés után bementünk a szobájába, letettük a pokrócokat a földre, mesét olvasott nekünk, énekre tanított, karácsonyi énekekre, népdalokra. Nála hallottam az elsô Pátria lemezfelvételeket. Akkor egy alkalommal, a negyvenes években ott járt Kolozsváron Debrecenbôl, a Református Kollégiumból egy regöscserkész-csapat, s a díszteremben tartottak egy bemutatót, és népdalokat énekeltek, anekdotákat meséltek a Hortobágyról. És hát hogy mi is énekelnénk valamit, rám esett a választás, elég jó hangú gyermek voltam. Én azt hittem, hogy amit én tudok, mindenki tudja. Kiderült, hogy nem. S akkor azt a feladatot kaptam Nagy Gézától, hogy a vakációban írjam össze mindazt, amit a faluban énekelnek. Bevett szokás volt azon a részen, hogy minden fiatalnak volt egy füzete, amibe leírta a számára kedves mondókákat, verseket, öntözôverset, lakodalmi rigmust, ételköszöntôket, karácsonyi köszöntôt, népdalokat, csujjogatást, és hát nem volt nehéz dolgom, mert vettem a füzetet, s végigkérdeztem a tulajdonosát, hogy mit tud belôle. Kottát akkor nem tudtam jegyezni, megtanultam a dalokat. És akkor volt egy lap az Ifjúsági Keresztény Egyesület keretében, az Ifjú Erdély. Ôk meghirdettek egy népdalpályázatot, s Nagy Géza ösztönzésére beadtam a válaszúti népdalgyûjtést. Persze mellém adott egy zeneakadémiai fôiskolást, akivel kimentünk Válaszútra, lejegyeztünk egynéhány népdalt, s azt leadtam, s akkor elsô díjat nyertem ezzel a pályázattal. Ez még nagyobb ösztönzést adott, s aztán tudatosan kezdtem tanulni és jegyezgetni a dalokat. Volt egy ifjúsági könyvtár a kollégiumban, ezen végigrágtam magam. Mindent, ami a kezembe került, csillagászatot, nyelvészetet, Vámbéry Ármint stb. elolvastam. Így került a kezembe Domonkos Pál Péternek a Moldvai magyarság a. Ez olyan nagy hatással volt rám, hogy már akkor elhatároztam, hogy egyszer el kell menjek Moldvába. Persze kiírtam a bibliográfiát a könyvbôl, s mindent, amit csak lehetett, megszereztem: Ignácz Rózsát, Lükô Gábort stb. Ha jól tudom, a tárgyi népmûvészet iránt is elég korán elkezdett érdeklôdni és gyûjteni is kezdett már gyerekkorában. Igen. Szabó T. Attila nyelvészeti kutatásokat végzett Válaszúton, s nálunk lakott. Ez ugyancsak a 40-es években volt. Neki megjelent egy tanulmánya, egy kis írása a kolozsvári Erdélyi Múzeumi Közlemények ben, Ismeretlen mezôségi hímzések címmel. Több válaszúti varrottast is közölt, s ez aztán nekem is felkeltette a figyelmemet. Elkezdtem én is kutakodni, gyûjteni varrottast, cserepet, mindenfélét. Viszont ehhez az is hozzájárult, hogy a kollégiumban, ha magyar 151

Abkarovits Endre népmûvészetrôl esett szó, akár szellemi, akár tárgyi vonatkozásban, a Mezôség sohasem jöhetett számításba! Vagy Székelyföld, vagy a csángók, vagy Kalotaszeg, bármelyik más magyar tájegység, Sárköz, Kalocsa vagy Palócvidék, Ormánság, de a Mezôség soha! Egy ismeretlen világ volt. Aztán kiderült, hogy ott is vannak ilyen értékek. A 40-es években végeztek kutatásokat a Borsa völgyében. Válaszút az utolsó falu a Borsa völgyében, külön tájegységnek is vették. Válaszút nem azonos azokkal a falvakkal, ahol végezték a kutatásokat, mert azok az erdôházi falvak, ahogy mi mondjuk, nemes falvak voltak, Bethlen Gábor idejében kapták a nemességet, és nem volt olyan gazdag hagyományuk, mint a velük szomszédos jobbágyfalvaknak. Kendilóna, Tök, Bonchida, Válaszút, Kolozsborsa, Fejérd, Telekfarka és Macskás jobbágyfalvak voltak, egész más a viseletük, a varrottas, úgy hogy én nem sorolnám oda ôket, mert teljesen más világ. Akkor ezen a ponton talán érdemes azt is megemlíteni mert tapasztalatom szerint a magyarországiak sokszor még ezzel sincsenek tisztában, hogy egyáltalán a Mezôség hogyan határolható körbe. Hát a Mezôséget körülhatárolva úgy lehet kiigazodni, hogy a peremvidéken elhelyezkedô városokat vesszük. Mondjuk Kolozsvárról kiindulva: Szamosújvár, Dés, Beszterce, Szászrégen, Marosvásárhely, Ludas, Tordával bezárólag. De hát ez egy óriási terület, valamikor biztosan egységes volt, aztán megkülönbözött. A Maros menti falvakban nagy a székely hatás. Az észak-mezôségi falvak régiesebb anyagot ôriztek meg varrottasban, zenében, táncban. Más is izgalmas, de Szék és környéke a legérdekesebb. A 40-es években figyeltek föl rá. Ugyanis Bartók, Kodály hová mentek gyûjteni? Van Bartóknak egy olyan kitétele, hogy a régi magyar verbunkos zenét a mezôségi románoknál kell keresni. Nem ismerte a magyar mezôségit! A 40-es években megjelent Palotai Gertrúdnak egy írása a széki varrottasokról, ez elkerült Kodály kezébe, s ô azt mondta, hogy ha ilyen a varrottasuk, milyen lehet a zenéjük! Így ment el aztán Lajtha László Székre, s a felszínen volt minden! Jóllehet Bartókék kijelentették már az 1900-as évek elején, hogy a magyar régi népzenei stílus eltûnôben van, itt még virágzott Széken és környékén, s még a mai napig is sok régi stílusú dalt lehet gyûjteni a környezô falvakban. Lajtha gyûjtött akkor Széken és Szépkenyerûszentmártonban. Meg is jelent nyomtatásban mind a két gyûjtése. Székrôl fel is hoztak énekeseket Pestre, megjelent a Pátria lemezsorozat, így figyeltek fel Mezôségre. Aztán utána semmi, mert a 40-es évek elmúltak, jött a rendszerváltás, gyûjteni nem lehetett men- 152

ni. Én aztán mégis elkezdtem gyûjtögetni, közben megismerkedtem Andrásfalvy Bertalannal, rajta keresztül Martin Györggyel, és akkor ôk elkezdték kutatni a tánckultúrát is, egy teljesen ismeretlen világot. Lajthát már nem ismerte? De igen, azt hiszem, találkoztam vele az Akadémián. Járdányi Pál pedig tanulmányt írt Kide, Kovács András filmrendezô szülôfalujának világi zenéjérôl a 40- es években. De Kide nem az izgalmasabb, jobbágyfalvak közé tartozott. Válaszút érdekesebb lett volna! Amit elvitt Andrásfalvy Berci, arról kiderült, hogy olyan táncok kerültek elô, amirôl nem is tudták, hogy létezik, pl. a mezôségi akasztós vagy a cigánytánc, így is hívták. Egy közösségen belül erre a táncra, egy bizonyos dallamra azt mondják, hogy egy nemzetségnek a tánca. Martin György szerint ez az egyik legrégebbi magyar páros tánc lehetett. Nagyon lassú tempójú, és mindig régi-régi dallamokra táncolták. És az az érdekes, hogy a Mezôségen templomban is úgy ülnek nemzetségenként, s a temetôbe is úgy temetkeznek. Ez is bizonyítja ennek a táncnak a régiségét, mert egy dallamra azt mondják, például Feketelakon, hogy Na, ez a Kisek tánca!, vagy Szováton a Csete nemzetség tánca, vagy Visában a Fodor nemzetség tánca vagy a Lovászok tánca. Akkor elôkerült a ritka magyar legényes, lassú magyar, amirôl szintén nem tudtak, hogy ilyen is létezik. Aztán a két leánnyal a szásztánc, aminek semmi köze a szászokhoz, csak hogy két leánnyal járták, szintén az észak-mezôségi falvakból. A zenetudósok szerint, az én folklór tanárom szerint is, a mezôségi zenélési mód valószínû, hogy az erdélyi fejedelmi udvaroknak lehetett a zenélési módja. Elôkerültek olyan dallamok, mint például a Rákóczi ritka magyar tánca, ezt Bonchidán ôrizték meg a zenészek, vagy elôkerült Székrôl Rákóczi keservese, vagy Bethlenbôl Bánffy lassúja. De van egy olyan feljegyzés Bethlen Gáborról is, hogy olyan lassú táncot járt, hogy alig mozgatta a lábát, ami a mezôségi akasztós lehetett. Ez is azt mutatja, hogy a tánc is egy közös örökség volt, csak késôbb megkülönbözött. Ugyanis valamikor a magyar úri osztály és a paraszti osztály között nem volt nagy különbség a táncokban. Ez nyugati hatásra különült el. A Mezôség név számomra, mielôtt elôször arra jártam, olyasmit sugallt, hogy ez egy sík terület lehet, de valójában egy dimbes-dombos táj, ami eléggé kietlen, fákat alig látni, s manapság a házak sem különösebben jellegzetesek. Érdekes számomra, hogy 153

Abkarovits Endre pont egy ilyen vidéken maradt fenn ez a gazdag kultúra. A magyarság ráadásul szórványban él itt, bár vannak falvak, ahol többségben vannak, de nem tömbben, mint a Székelyföldön. Hát van Kodálynak egy tanulmánya, amiben kimutatja, hogy a székely hatás a mezôségi román népzenére már nem székely, hanem magyar, mert a magyar népzene egységes, nincsenek se történelmi, se földrajzi határok, ugyanazok a típusok elôfordulnak a Dunántúlon és Moldvában, csak bizonyos típusok egyes területeken nagyobb számban vannak. De ugyanaz a zenei szerkezet, a hangsor, s fôleg a pentatónián alapul. Például a ritka magyar legényes táncra a románok is azt mondják, hogy ungureøte. Az is érdekelne, hogy románok és magyarok az egész vidéken milyen kölcsönhatásban álltak egymással, mennyire lehet elkülöníteni a románok és a magyarok zenéjét, táncait. Élesen megkülönböztethetô, hogy mi a román, mi a magyar, vagy pedig vannak esetek, amikor szinte egyformán táncolják? Aki nem ismeri a népzenét, az nem tudja megkülönböztetni, de a helyiek különbséget tesznek, például van román akasztós és van magyar akasztós is, szóval lassú tánc. De vannak bizonyos dallamok, amit teljesen átvettek a románok, és a magyarok is vettek át, fôleg karácsonyi éneket. Például a Jézus az asztalnál eszik..., amit feldolgoztak Szörényiék, az is román karácsonyi ének, és a magyar teljes tükörfordítás. De van fordított eset is, hogy a Vágják az erdei utat, viszik a magyar fiúkat katonakísérô esetében a dallamot és a szöveget teljesen átvették a románok. Egy szakember mégis meg tudja mondani, hogy feltehetôleg mi az, ami eredetileg magyar és mi az, ami nem? Persze, hogy meg. Természetesen a Mezôségen nagy a magyar hatás, de ezt egyes román tudósok nem akarják elismerni. Elismernek például táncban egy mezôségi vagy erdélyi dialektus területet, de nem elemzik, milyen hatásra keletkezett. Csakis nyugati és magyar közvetítéssel keletkezhetett! Ezek a táncok reneszánsz, barokk eredetûek, csak teljesen elnépiesedtek, ugyanúgy, mint a habán kerámia is. Bethlen Gábor letelepítette az anabaptistákat Alvincen és Borréven, 154

és ebbôl fejlôdött ki aztán az erôteljes erdélyi kerámia. A táncra visszatérve, a románok is járnak csárdást, viszont a gyimesi magyarok is járnak a románokéhoz hasonló körtáncot, a hejszá t. A legrégebbi táncok biztosan körtáncok voltak. Ezek Moldvával bizonyíthatók, a csángóknál is körtáncok vannak túlnyomórészt, egy részük magyar eredetû, mert magyar a nevük, magyar a dallamuk. Szerintem ezek a legrégebbi magyar táncok, a körtáncok, pl. az öreges magyaros vagy a lapos magyaros, vagy a magyaros, vagy a serény magyaros. Ezek biztos magyar eredetûek, mert a dallamuk is magyar. Állítólag az öreges magyaros ban olyan lépések vannak, mint amikor a vogulok járják a medvetáncot. Visszatérve a tanulmányaira, ott hagytuk félbe, hogy Kolozsváron, a Farkas utcai Református Kollégiumban folytatta. Az a mi polgárinknak felelt meg? Ott gimnáziumba mentem, ötödik osztály helyett elsô gimnáziumba. Onnan mentem Sepsiszentgyörgyre, a Református Líceum és Tanítóképzôbe. Egy évet ismételtem, mert Kolozsváron latinból elvágott az egyik jóakaratú tanárom. Sepsiszentgyörgyön nem volt latin. Azért is mentem oda. Ott egy évet voltam 1943 44-ben, s aztán jött a háborús front, s visszajöttem. Feljöttem Pestre, hogy itt folytassam a tanítóképzôt, de már ide sem tudtam beiratkozni. Hol élte meg a front átvonulását? Pesten rekedtünk a nôvéremmel, és Klebelsberg Kunó palotájával szemben laktunk. S akkor kellett jelentkezni a leventéknek. A Kolozs megyei leventék, továbbá a Szolnok-Doboka megyeiek is, Sopron megyében voltak. És akkor én elmentem Sopronba az EMKE egy autójával, mert dr. Szatmári Lajos, az EMKE-nek az elnöke nálunk lakott Válaszúton. Onnan ingázott le Kolozsvárra, országgyûlési képviselô is volt. A Széchenyi-palotában voltunk elszállásolva Sopronban, s onnan kimentünk egyszer az erdôre fát szedni, mert már hideg volt ôsszel. Ahogy mentünk, láttuk, a zsidókat már hajtják gyalog, itt meghalva egy, ott meghalva, lehúzott bakanccsal, egy másik. Amikor jöttünk vissza az erdôrôl, láttam egy csomó kolozsvári ismerôst beöltöztetve katonának. Bementem a kaszárnyába, a széki orvossal szerettem volna beszélni, de hát nem tudtam se a századot, se az ezredet, nem tudtam fölvenni vele a kapcsolatot. Ekkor visszaszöktem Pestre, ahol kellett jelentkezni sorozásra. A Toldi gimnáziumba kellett bemenni minden nap. 155

Abkarovits Endre Hányban volt ez? 44 ôszén. És akkor minden nap bementünk Kovács Andrással együtt, a késôbbi filmrendezôvel, mert ô a szomszéd faluból való, kidei, ahogy említettem, s Móricz-kollégista volt. Együtt voltunk, és minden este hazamentünk. Karácsony estéjén készültséget rendeltek el, s azonnal be kellett menni. Kivittek minket az elsô vonalra, Csömörre kiképzés nélkül. Ott voltunk talán három napot, semmi utánpótlás nem volt. Azt hiszem, hat órát voltunk ôrségben, hatot lövészárokban, s hatot meg pihentünk. Egy zongora alatt aludtam. És egyik reggel kiderült, hogy bekerítettek a románok. Akkor elindultunk járôrbe, mi kilencen voltunk egy ôrsben, Kovács András is velünk volt, és egy budapesti rendôrnek a fia, s tudtuk a jelszót, és mi szépen leléptünk. Kimentünk a Kerepesi útra, ott elkaptak a csapatcsendôrök, kérdezték, hogy hová megyünk. Mondtuk, hogy megyünk újabb beosztást kapni, s hát tényleg úgy volt, mert az utánpótlás ott volt a falun kívül, csak nem tudtak bejönni. Egy uradalmi épület volt, bementünk oda, ettünk ott jól, s hátul kimentünk. Háromfelé oszlottunk. Mi maradtunk hárman, én, András és a rendôrnek a fia, aki tudta az utat, s kiértünk a Kôbányai Sörgyárhoz. Teljes fölszereléssel voltunk, gránátokkal, hátizsákkal. De már teljes fejetlenség volt Budapesten. András bement a Móriczkollégiumba, én meg a nôvéremnél maradtam. Ez volt körülbelül januárban, februárban jöttek az oroszok. Az ostrom alatt lementem én is a pincébe, de nem volt hely, csak a fáskamrában. De reggel mindig felmentük mosdani. És akkor februárban András megjelent nálam, hogy haza kéne jönni. Rá egy hétre bejöttek az oroszok. És elindultunk gyalog haza februárban Andrással. Kétszer is elkaptak az oroszok, de némi munka elvégzése után elengedtek minket. Végül megérkeztünk Monorra, megaludtunk, s reggel kimentünk az állomásra. Éppen bent volt egy teherkocsi, odáig már bejöttek utánpótlással az oroszok és a románok. Felültünk az egyik teherkocsinak az oldalára, lelógattuk a lábunkat, s elmentünk Szolnokig. Ott jelentkeztünk a tanácsnál, diákok voltunk, volt diákigazolványunk, elszállásoltak, onnan mentünk tovább Püspökladányig, ott is jelentkeztünk, onnan mentünk tovább Váradig. Váradon beültünk egy marhavagonba, és elindultunk vasárnap reggel, és pénteken hajnalban megérkeztünk Kolozsvárra. Akkor bementünk ide keresztapámhoz, éppen bent volt Válaszútról egy unokabátyám lószekérrel, mert a Szamos-völgyi vasút fel volt robbantva. S pénteken délután, estefelé megérkeztünk Válaszútra. Akkor András megaludt ott nálunk, s reggel gyalog hazament, onnan még 18 kilométer volt Kide. 156

Azóta is tartják a kapcsolatot, gondolom, mert a televízióban több filmet is láttam, amit a válaszúti táborról és a múzeumról készített. Ô református kollégista volt, már onnan ismertük egymást, ott végezte ô is a gimnáziumi tanulmányait. Késôbb ô visszajött Magyarországra, én nem. S utána a háború befejeztével fejezte be a tanítóképzôt Kolozsváron? Igen, ôsszel kezdôdött a tanítás, azonnal beiratkoztam, s 46-ban befejeztem a tanítóképzôt. Jelentkeztünk vagy tizenhatan önként Moldvába, de nem engedtek, s akkor kineveztek Kalotaszegre, Magyarvistára. Aztán az történt, hogy mikor Vistáról bevonultam katonának 48-ban, választhattam a moldvai Vaslui, Szucsáva és Románvásár között. Persze, hogy Románvásárt választottam, mert tudtam, hogy ott vannak az északi csángók. Olyan szerencsés voltam, hogy hadtesthez kerültem, törzskönyvekkel dolgoztam, századírnok is voltam, és kifogtam egy olyan periódust, amikor négyévenként terepen láttamozták a katonakönyveket, úgyhogy egy hónapot kint voltunk terepen, Román megyében. Akkor találkoztam csángókkal, északi csángókkal, sokan nem tudtak magyarul, de megkülönböztették a katolikus és az ortodox templomot. Néha magyar templomnak hívták, habár nem tudott már senki magyarul, még a legöregebbek sem. Külön viseletük volt, külön táncaik, és nem házasodtak össze az ortodoxokkal. Egy évet voltam katona, mert utána lebetegedtem, két hét alatt 16 kilót fogytam a kórházban. Nagyon rendes közvetlen fônököm értesítette apámat, aki eljött utánam, s hazaengedtek. Egy hónapot voltam a zsidó kórházban Kolozsváron, utána szigorú diéta egy évig. Visszamentem Vistára, onnan járogattam be a néprajzi ülésekre Kolozsvárra, ahol Gunda Béla volt a tanszékvezetô, de már mint gimnazista is jártam a néprajzi tanszékre. Minden hónapban voltak ülések. Akkor ismerkedtem meg Jagamas Jánossal, a Folklór Intézet egyik kutatójával. Egy alkalommal Mákófalván jártam, s akkor az egyik háznál láttam egy kerek fát, hosszú nyéllel, rajta 1827-es évszám és tulipán faragás. Kérdeztem a házigazdát, mire használták. Azt mondja, valamelyik dédnagyapja bíró volt, s ezzel büntették a legényeket. Elkértem, bevittem a múzeumba ifj. Kós Károlynak, s kérdezem, min dolgozik. Azt mondja, csinálják Kolozsvár monográfiáját, s a cigánytelepek felmérésével van megbízva, de nagyon nehéz a cigányok bizalmába férkôzni, s hogy nem tudok-e valakit, aki tud cigányul. Mondom, én tudok. Ahogy visszamentem Vistára, kaptam egy telefonértesítést, hogy menjek a Folklór Intézetbe, s Jagamassal 157

Abkarovits Endre kimentünk a cigánytelepre. Megyünk az utcán, s ének szûrôdik ki egy házból. Bementünk, egy fiatalasszony altatta a kisfiát. Akkor áthívott még két asszonyt, azok is énekeltek. Másnapra behívtuk ôket a Folklór Intézetbe, fonográffal felvettük ôket. Magnó akkor még nem volt, lejegyeztem a szöveget, lefordítottam s hazamentem. Közben Jagamas elmondta, hogy voltak Vistán gyûjteni, de csak gyenge anyag került elô. Mondtam neki, jöjjenek csak ki, én ismerek jó adatközlôket. Kijöttek, s szebbnél szebb dalok és szövegek kerültek elô, így aztán egy kapcsolat fejlôdött ki köztünk. Elmentünk együtt Válaszútra is. Tehát akkor Jagamassal a kapcsolatuk már a Zeneakadémia elôttrôl datálódik. Igen. A magyarszováti dalok iránt is én keltettem fel a figyelmét. Református kollégista koromban egy ott dolgozó lánytól hallottam néhány szováti dalt, s azok engem annyira megragadtak, hogy kettôt megtanultam tôle. Amikor elénekeltem Jagamasnak, nem hitte el, hogy így énekelnek Szováton. Kimentünk Szovátra, s 15-16 éves lányok énekelték a szebbnél szebb régi stílusú, gazdagon díszített dalokat. Megint hazamentem Vistára, s egyszer csak kapok egy értesítést, hogy menjek be Kolozsvárra, a Zeneakadémiára felvételizni. Bementem, énekeltem egy román, egy magyar, egy cigány népdalt, ez volt a felvételi. Hangszeres alapismeretem semmi nem volt. A többiek már mind tudtak zongorázni, hegedülni vagy valamilyen hangszert. Nem volt könnyû, de bekerültem, s hát annak ellenére, hogy apám kuláknak lett nyilvánítva 50-ben, mivel termelésbôl jöttem, kaptam ösztöndíjat. Öt félév volt a folklór, azt én színjelessel elvégeztem, mert nekem az volt a fontos, megismerni a román magyar dialektusterületeket, némileg jegyezni fül után. Jagamassal elmentünk elsôéves koromban Moldvába egy hónapra gyûjteni. Szekérrel, gyalog, 40 km-t mentünk szekérrel, már hó volt. Utána ugyancsak Jagamassal, mert ô nem tudott jól románul, elmentünk a nyugati havasokba, Abrud környékére. Én jegyeztem a szöveget, ô a dallamokat, így könnyebb volt neki is. Akkor utána elmentünk Bartók nyomdokain Biharba. Belényesen volt a fôhadiszállás a szállodában, s akkor még élt BuØiµia professzor, az a román rajztanár, akivel Bartók járt gyûjteni annak idején. Nagyon mellôzték az öreget pont ezért, el volt keseredve, de már nyugdíjas volt. Több helyen jártunk akkor Biharban, magyar, román helyeken egyaránt. Közben megalakult Kolozsváron a Magyar Folklór Kör, több kiszállást végeztünk falura, voltunk vagy négy napot Visán, egy mezôségi faluban, pünkösdkor. Vonattal mentünk, s az állomástól még nyolc kilométert gyalog. Házaknál vol- 158

tunk elszállásolva, akkor még nem volt közös gazdaság, nagyon kedvesek voltak a visaiak, nyílt emberek. Minden háznál énekeltek, mindenhol sült a kürtôskalács, a palacsinta. Vederrel hordták a tejet a fiataloknak az iskolához. Ugyancsak a Magyar Folklór Körrel voltunk Magyarlapádon, s egy alkalommal Türén, Kalotaszegen. Közben kizártak mint kulákgyereket másodéven, de aztán visszavettek, mert Vistán volt egy falusi parasztasszony, aki képviselô volt, Nyilas Ilona, ô ismerte a családi körülményeimet, meg Vistán is nagyon szerettek, s ô segített, hogy visszavegyenek a Zeneakadémiára. Akkor harmad- vagy negyedéven pedig elvették az ösztöndíjamat, azzal érvelve, hogy apámék bent laknak Kolozsváron. Megjelent egy törvény, hogy ilyen esetben nem volt az ember jogosult rá. Akkor nem volt mibôl eltartsam magam, hiányoztam egy csomót. Egyszer bementem az Akadémiára, hogy vegyem ki az irataimat, s azt mondják, hogy magának van ösztöndíja. Nem értesítettek róla! Bementem órára, sok gyakorlati óra volt, zeneszerzés, karnagyi óra, és énekkari óra. S azt mondta az egyik tanár úr, hogy az nem baj, hogy elmentem, hanem az, hogy visszajöttem! Nem engedett vizsgázni azért, hogy ismételjem meg az évet. Akkor azért nem kaptam ösztöndíjat, hogy ismétlem az évet. Úgyhogy elvégeztem három és fél évet, s negyedéven abbahagytam az Akadémiát. Akkor, 55-ben elmentem önként Moldvába tanítani Lészpedre. 56-ban ott ért a forradalom, s még jó, hogy ott voltam, mert lehet, hogy belekeveredtem volna itthon valamibe. Egy év három hónapig tanítottam Moldvában, akkor megszüntették a magyar iskolákat. Az ötvenes években mit és mivel gyûjtött? A magyarvistai évekbôl való a múzeuma kalotaszegi anyaga, vagy az késôbbi gyûjtés? Késôbbi. Kalotaszegen nem gyûjtöttem tárgyakat, mert még a válaszúti dolgaim elrejtése is probléma volt. Részben Szervátiuszék pincéjében, részben mérai és vistai ismerôsöknél volt ládákban a válaszúti anyag. Kalotaszegen népdalokat gyûjtöttem, elsôsorban Mérán és Vistán. Még az ötvenes évek elsô felében is fonográffal gyûjtöttünk, amikor elôször Jagamas Jánossal, majd kétszer Szabó Gyula íróval voltam Moldvában. Magnót csak a hatvanas évek elején kaptam, méghozzá Kodálytól. Azt is trükkös módon kellett Romániába bevinnem. Pestre menet beírtam a vámáru-nyilatkozatba románul, hogy magnetofon szalagok, s vittem magammal néhány szalagot. Hazafelé egy vesszôt tettem a két szó közé: magnetofon, szalagok. Így csak a hatvanas években vált lehetôvé a hangszeres zene gyûjtése számomra. 159

Abkarovits Endre Kodállyal személyesen is találkozott? Igen, kétszer az Akadémián a hatvanas években. Mindkétszer szervezett utazással mentem át. Ezek rövid utak voltak, csak másfél napot tölthettünk Magyarországon, de mindkétszer sikerült vele találkoznom. Lexikonban olvastam, hogy 58-ban börtönbe zárták. Az akkor nem 56-tal kapcsolatos? Nem. 57 58-ban már Gyimesben tanítottam, onnan vittek el a börtönbe. Az összesen körülbelül két év volt, mert kétszer voltam börtönben. Aztán kaptam köztársasági kegyelmet a Pen Club és a magyarországiak közbenjárására. Utána visszakerültem Gyimesbe. A magyarországiak Lészpeden keresték meg elôször. Ez hogy történt? Andrásfalvy Berci keresett meg Lészpeden. Néprajzosok szerveztek egy kirándulást a Fekete-tengerre. Berci nem ment tovább velük. Neki volt itt egy távoli rokona, nekem jó barátom, s ô adta meg neki az én címemet. S Berci eljött hozzám Lészpedre. Más magyarországiak Andrásfalvy Bercitôl tudtak rólam. Ez úgy történt, hogy amikor én Lészpeden tanítottam, odaadtam a Kolozsvári Folklór Intézetnek egy kéziratot, válaszúti népdalokat, vagy kétszáz lejegyzett dalt, s azt ki kellett volna nekem fizessék. Akkor Faragó József néprajzos írt nekem egy levelet, hogy szeretne eljönni Lészpedre népmesét gyûjteni. Le is jött, s akkor átengedtem neki az én adatközlôimet, meséket is tudtak, én mesékkel nem foglalkoztam. De aztán átállt balladákra, s a saját gyûjtései között megjelentek a balladák, amiket én gyûjtöttem, mint az ô gyûjtése. Egy csomót kijegyzett az én gyûjtéseimbôl is! S akkor egyszer eljöttem Kolozsvárra a Folklór Intézetbe (mindig bementem a volt tanáromhoz, Jagamashoz), s Faragó asztalán volt egy tanulmány a moldvai balladaköltészetrôl, köztük az általam gyûjtött balladák is, anélkül hogy meg lettek volna jelölve a gyûjtési körülmények. Akkor én azt mondtam, hogy szeretném megkapni a pénzt a kéziratért, vagy adják vissza, mert ki akarom küldeni Magyarországra. Erre Faragó azt kérdezte, hogy nem gondolom, hogy ez hazaárulás? Erre azt mondtam neki, hogy tudomásom szerint ott is népi demokrácia van, itt is népi demokrácia van, s elsôsorban magyar vagyok. Akkor jöttek a kellemetlenségek! De miután ez történt Faragóval, küld- 160

tem egy kéziratot a Magyar Tudományos Akadémiára, néhány népdalt lejegyezve, hogy szívesen a rendelkezésükre bocsátom az anyagot, mert egy ilyen gyûjtés nem lehet öncélú. Erre Vargyas Lajos válaszolt nekem. Bercitôl hallottak már rólam. Megírta, hogy pénzt nem tudnak érte fizetni, de könyveket tudnak küldeni. S akkor postára adtam az anyagot Vargyasnak. Van több levelem tôle. Kodály is tudomást szerzett róla. Késôbb Martinék vitték a felvételeket Gyimesbôl is, Mezôségbôl is, s hát csodájára jártak, mert az volt a köztudatban, hogy a régi magyar népzenei stílus az 1900-as évek elején már eltûnôben volt, ezt állapította meg Bartók meg Kodály, és kiderült, hogy a Mezôségen még él. És a magyarországiak azért keresték Zoli bácsit, mert már akkor olyan híre volt odaát? Nem. Senki nem vállalta velük a kapcsolatot, ezért nem történtek filmezések Székelyföldön. Mindenki félt. Én meg vállaltam a rizikót. A magyarországiak kerestek meg. 58-ban már Gyimesben tanított, s a börtön után ugyanoda ment vissza? Igen, de a börtön után már a Faipari Vállalathoz tisztviselônek. Nagyon jó volt, mert dolgoztam bent a gyárban az irodán, és dolgoztam kint az erdôn is, és akkor nem tudták, hogy hol vagyok. Olyan volt a közvetlen fônököm, hogy elengedett egy-egy hétre is Moldvába. Mentem be Moldvába, s nem tudták, hogy hol vagyok, mert messze volt a központtól, 25-30 kilométerre fent az erdôben, a havasokban. Azért tudtam én gyûjteni! Ez 60 körül lehetett, pontosan már nem is emlékszem. A hatvanas években még többnyire Gyimesben voltam, aztán a hatvanas évek végén végleg hazajöttem Kolozsvárra, szabadúszó lettem. 69-ben leadtam a Balladák könyvé nek az anyagát. Persze akkor nem volt könnyû szabadúszónak lenni. Jól jött, hogy Domokos Géza, a Kriterion igazgatója évente meghosszabbított velem egy munkaszerzôdést, így nem piszkálhattak mint munkanélkülit, mert a munkanélküliség akkor büntetendô cselekmény volt a szocialista országokban. Közben, gondolom, rendszeresen hazajárt, mert a hatvanas évek elsô felében már a Mezôségen vitte filmezni a magyarországiakat. 161

Abkarovits Endre Igen. Amikor Andrásfalvy hazament, kitört a forradalom, s megszakadt a kapcsolat. Késôbb újra felvettük a kapcsolatot, s akkor ôk Martin Gyurkával, Pesovár Ferivel átjöttek egy IBUSZ kirándulócsoporttal, én vártam ôket a kolozsvári Astoria szállodánál. S akkor kimentünk Válaszútra filmezni. Megérkeztek délben, másnap itt voltak délig, s mentek is vissza. Akkor elmentünk Feketelakra, Búzába, Szovátra, Bonchidára s Válaszútra. Ezek voltak az elsô közös utak. Egyszer átjött Andrásfalvy Berci egyedül, akkor voltunk Feketelakon, Keszüben s Vajdakamaráson filmezni. Utána átjött Martin Gyurka hivatalosan 1961-ben, hat hónapot volt itt a két tudományos akadémia közötti együttmûködés keretében. Akkor sok helyen filmeztünk, Ördöngösfüzesen, Bonchidán, Mérában, Türében, Nádason. (Ez utóbbi román falu.) Nagy szó volt, hogy ezekben az években már hangosfilmeket is készíthettünk. Gondolom, voltak kellemetlenségei emiatt. Hát igen! Gyûjteni csak tartományi engedéllyel lehetett, mert minden ilyesmi nemzeti kincsnek lett nyilvánítva, s ha megtalálták a szalagokat, elkobozták. Mindenféle ürüggyel próbáltak behatolni a lakásunkba, hogy kutassanak a dolgaim között, különösen amikor én nem voltam otthon. Anyámat próbálták elcsalni otthonról mindenféle mesével, például hogy munkát akarnak neki adni. Anyám azt mondta: Nyolcvanéves öregasszonynak akarnak munkát adni? Odamondott nekik! Egy másik alkalommal, amikor a nôvérem már nem lakott ott, akkor behívták a nyugdíjosztályra, persze nem ment be, erre kijöttek kocsival, hogy viszik is, hozzák is, de azt mondta anyám: Figyeljenek! Engemet nem visznek csak négyen!, s becsapta a kaput. De volt olyan esetem is, hogy csengetnek a kapunál, kimegyek, mondják, hoztak ajándékba egy kiló kávét, akkor nagy cikk volt a kávé, elvettem, de hogy hoztak egy körlevelet is. S mondom: Maga ki? Hát, hogy ô TIR-rel (kamionnal) jár Németországba, a feleségével van, s Pestrôl adták ide a kávét. Kérdem, hol a TIR. Azt mondja, a szomszéd utcában. Bemegyek, újból csengetnek, kimegyek, a túlsó oldalról int egy pasi, átjön, s hozza a levelet. Persze, nem vettem át. Provokálták? Persze, azonnal lett volna cirkusz. 162

Pedig ez még nem is a legsötétebb része volt a CeauØescu-korszaknak! Hát volt ott elég cirkusz már akkor is, egyebek is, sok minden. Bákóban is bekísértek egyszer. Jöttem Kalugerbôl, s mikor az egyik állomáson le akartam szállni, elállták az ajtót. Amikor Bákóban leszálltam az állomáson, a rendôr igazoltatott, bevitt a szekuritátéra, átkutattak, kiírták az összes címet a jegyzeteimbôl, s persze azokat piszkálták, akiknél jártam. Mivel magyarázza azt, amit sosem értettem, hogy a moldvai magyarokat annyira nem engedik magyarnak lenni, hiszen az ô esetükben nem kell attól félni, mint az erdélyiek esetében, hogy attól tartanak, hogy esetleg a magyarok visszakövetelik Erdélyt. Hiszen a moldvai magyarság területe soha nem tartozott Magyarországhoz! Hát ez nem is onnan ered, hanem még a Vatikánnak a politikája, mert Moldvában mindig olasz papok voltak, missziós terület volt, és Rómának szüksége van román katolikusokra, hogy megtörje a görögkeleti egyház egységét. Ezért elrománosítják a moldvai csángókat és a bukovinai lengyeleket. Ez leginkább politika. És persze ehhez hozzájárul a román állam is, úgyhogy ez évszázadok óta folyik Moldvában. Most is. Azt is említette egy korábbi beszélgetésünkkor, hogy a 90-es években is nehéz volt gyûjteni Moldvában. Nehéz. Most is sok helyen közbelépnek a papok, a szervek. Tudok olyan esetet is, hogy a kolozsvári néprajzosok Ploszkucényban az egy nagy, 5-6000 lelkes falu Egyedhalmával átellenben, túl a Szereten szállást, mindent elrendeztek, s a helyi pap meghívta ôket ebédre. Elmentek, s azt mondta nekik, hogy Uraim, az utolsó 12 órában érkeztek! Mire hazamentek, ki voltak téve a csomagjaik a tornácra. Az összesnek. A klézsei pap is azt prédikálta a templomban, hogy halálos vétek a magyar ábécét a gyerekekkel tanítani. De volt olyan eset, hogy az egyik asszony járogatott fesztiválokra Magyarországra énekelni, a pap behívatta, és fogadalmat tetetett vele, hogy nem énekelhet magyarul. Megyünk az asszonyhoz, kellett volna jönnie a jászberényi fesztiválra: Tanító bácsi, nem lehet, né mit mondott a pap! Mondtam neki, ne törôdjön vele, majd feloldozza a jászberényi esperes úr. Úgy is volt, eljött, feloldozták, s aztán énekelt magyarul! 163

Abkarovits Endre Szeretném, ha visszatérnénk a magyarországi táncházmozgalomnak a kezdetére. Hogyan került a táncházasokkal kapcsolatba? Akkor én a Balladák könyvé nek a dedikálására jöttem Pestre. Vártak az állomáson a zenészek. Tartottam egy elôadást a Fehérvári úti Mûvelôdési Házban, a körteremben annyian voltak, hogy nem fértek be, be kellett, hogy zárják az ajtókat, s akkor táncra perdült az egész társaság. Utána a Bihari együttesben megfogant az, hogy csinálni kellene egy ilyen táncházat. Ez még 72 elôtt volt? Igen, el is kezdték, de hát nem tudtak táncolni, csak azt, amit a színpadon tanultak. Mert a magyar tánc az improzivatív jellegû, és a motívumokat kell variálni, összerakni, cserélgetni. S aztán Martin György, Timár Sándorral közösen, kidolgozott egy olyan metódust, amely szerint anyanyelvi szinten meg lehet tanulni táncolni. Timár Sanyi ezt ma is folytatja. S akkor beindultak a táncházak, kezdték tanítani a táncot. Martin György volt az, aki amellett döntött, hogy a széki tánc alkalmas erre? Igen, a legegyszerûbb, könnyen megtanulható, és gyönyörû a zenei anyag, mert azért az is fontos, hogy a zene szép legyen! Szék esetében zene és tánc egyaránt kiemelkedô? Ott a tánc megrekedt egy szinten, a legegyszerûbb formában maradt meg, és a végén vannak nyugati eredetû táncok, a hétlépés meg a polka (porka). Azért vannak a tánc legvégén, mert késôbb kerültek a táncrendhez. Ugye Szék szabad királyi város volt, egyenrangú Budával, Esztergommal, ezzel is bizonyítható, hogy a zene és tánc azonos volt az úri osztálynál, s csak késôbb, nyugati hatásra vált ketté az úri osztály és a köznép tánckultúrája. 164

Tehát Szék azért volt elsôsorban alkalmas, mert a tánca viszonylag egyszerû volt, könnyen tanulható, és szép volt a zene. Igen. Gyönyörû volt a zene! Valamikor ez a stílus általános volt Erdélyben. Lajthának van olyan felvétele Bözödújfaluból, ami egy az egyben olyan, mintha egy széki népdal volna, az a hangvétel, az a díszítés. Egyszer tartottam egy elôadást Udvarhelyen Székrôl, s feltettem ezt a felvételt, s megkérdeztem, mit gondolnak, hova való. Széki! Dehogy széki, bözödújfalusi, ugyanaz volt kezdetben a stílus, csak aztán megkülönbözött! Amikor én beszélgettem magyarországi táncházi zenészekkel, akkor elôbb-utóbb szinte mindenkinél elôjött, hogy amikor Erdélybe jártak gyûjteni, akkor Kallós Zoltán volt az, aki irányította ôket lakodalmakba, és más olyan helyekre, ahová érdemes volt menni éneket, zenét hallgatni. Én úgy gondolkoztam, hogy egy ilyen gyûjtés nem lehet öncélú, akkor nem ér semmit az egész! Úgyhogy bárkinek szívesen adtam zenei anyagot, mai napig szokásom (egyesek vissza is éltek ezzel), s ezért van az, hogy bárhol említésre kerül a táncház vagy dallamtípusok, az én nevem mindenhol elôjön. Én akármit nem vettem fel, és én Martin Gyurkától azt tanultam, hogy minôségre kell törekedni. Inkább megismételtem azt a felvételt, hogy tökéletes és szép legyen! És Kolozsváron volt az a központ, ahová mentek a zenészek, onnan küldte ôket tovább? Én Kolozsváron laktam, ott kerestek. Aztán beindult Kolozsváron is a táncház, akkor tágultak a kapcsolatok. A kolozsvári zenészekre fel is figyeltek a hatóságok, néhány éven belül elûzték egy részét, Svédországba ment az egyik együttes, ide is kijöttek Magyarországra, aztán egy idô múlva Kolozsváron azzal az indokkal, hogy ki kell meszeljék a táncházat, bezárták, s nyolc évig meszelték, nem volt táncház! Viszont azelôtt volt vagy 6-7 táncháztalálkozó. Magyarországon még egy sem volt, Udvarhelyen már az elsôk megvoltak 78-tól! S a forradalom után egy-két héttel azonnal beindítottuk az egészet. 165

Abkarovits Endre Ez egy érdekes dolog, hogy a magyarországi táncházmozgalom 72-ben indult, s ehhez képest az erdélyi városi táncházak 5 évvel késôbb, viszont a táncháztalálkozók ott voltak hamarabb. Olyan 82 körül meg is szûntek a városi táncházak Erdélyben! Meg, mert tiltották. Behívogatták a gyerekeket, hogy miket énekelnek, s hogy mit éreznek olyankor, s ilyen hülyeségeket kérdeztek: Most akartok táncházat, aztán majd akarjátok Erdélyt! Ilyeneket mondtak a szekusok. A könyvei közül a Balladák könyvét tartja a fômûvének? Ez végül is egy húszéves gyûjtômunkának az eredménye! Igen. De a Tegnap a Gyimesbe jártam is egy nagyon szép kötet, az is egyedülálló. A monográfia is fontos Szályka Rózsa nénirôl (Új guzsalyam mellett)! Ilyen nincs több, és nem is lesz moldvai viszonylatban. A Balladák könyvének elôször két romániai kiadása jelent meg, utána több Magyarországon. Kettô jelent meg Romániában és három Magyarországon, öt kiadás összesen. Én fôleg a magyarországi kiadások segítségével tudtam létezni, mert Romániában nem veszik számításba a kiadás számát és a példányszámot, függetlenül attól adják a honoráriumot. Magyarországon pedig fordítva van, minél nagyobb a példányszám, annál több a honorárium. Második, harmadik kiadásra is külön adnak itt, de Romániában nem adtak. Az Európa Kiadó, mivel nemzetközi kiadó volt, jobban fizetett, mint bármelyik másik. Domonkos Jánossal, a kiadó fônökével, elég jó viszonyban voltam, és ô tudta, hogy mi a helyzet. Ezért tudtam azt a házat venni Kolozsváron. Igaz, nem volt meg az egész pénzem rá, hiányzott 14 ezer lej, viszont volt egy svájci orvos, Irányi Béla, aki 56-os volt. Magyarországra nem jöhetett, mert halára volt ítélve, de minden második évben Jugoszlávián keresztül Erdélybe jött. Bejött hozzám, és megtudta, hogy hiányzik 14 ezer lejem a házhoz, elment a bankba, kivette a pénzt, és így tudtam megszerezni a Móricz Zsigmond utcai házat. Az elsô kiadásokban még nem volt melléklet, késôbb viszont a magyarországinál már igen. 166

Igen, 4 fólialemez volt a magyarországinál, a románnál nem volt. Azóta volt a Balladák új könyve nyolc kazettával; 4000 kazetta jelent meg összesen a Balladák új könyvé vel. El is fogyott. A Kallós Archivumba ugyanezek a felvételek tartoznak? Ugyanezek. A zene minôségét tekintve, annak idején elég jó magnetofonnal készítette a felvételeket? Nagyon jó felvételeket csináltam. Kiváló felvételeket! Kodály is csodálkozott, pedig tôle kaptam a magnót. A felvételek minôsége nem romlott azóta? Nem, az Akadémián olyan körülmények között tartották! És most átírták CD-re az egészet. És CD-írás közben még javítottak is rajta? Persze, lehet kozmetikázni! És az egész anyagot átvette a Hagyományok Háza, mert az Akadémia nem szolgáltat, csak tudományos feldolgozással foglalkozik, viszont a Hagyományok Háza szolgáltat is. Én is vártam már, nem volt még módomban lemásolni, úgyhogy én is kaptam egy-egy példányt, az ott van Kolozsváron. És ezeket a CD-ket kezdték kiadni a Kallós Archívum sorozatban. De mintha most egy kicsit megállt volna a folyamat. Megállt, mert nem volt pénz rá. 167

Abkarovits Endre Várható-e, hogy lesz valami megoldás? Hát nagyon szeretnénk folytatni a kiadást. Így van a múzeummal is, nem ér semmit, ha benn tartjuk a ládákban a szôtteseket, varrottasokat. És Romániában, odahaza nem lenne most már egyszerûbb, s talán olcsóbb is a lemezek elôállítása? Lehet ott is, most már fejlettebb a technika, ugyanolyan minôségben ki lehet adni, mint itt. Egyet ugorva, a rendszerváltás után visszakapták a válaszúti kúriát! Nem akarták visszaadni a házat, csak a földet. Bepereltem ôket. Szerencsére nem volt államosítva, mert azt gondolták, amíg világ a világ, úgy marad a rendszer. Úgyhogy még mindig anyám, apám nevén volt a ház, és akkor én a forradalom után azonnal kivétettem egy telekkönyvi másolatot, úgyhogy nem tudtak rajta változtatni. El volt hanyagolva a ház, 40 év alatt egy szeget be nem vertek, három helyen beázott, annyit nem csináltak, hogy egy cserepet továbbtegyenek. Visszautasították a kérésemet, hogy alaptalan. Megfellebbeztük, és akkor küldtek a tárgyalásra egy olyan okiratot, hogy át lett adva a közösnek minden okmány nélkül. S akkor én fogtam néhány legényt, és elmentünk, levertük a lakatot, s bementünk a házba, s akkor közben kijött a rendelkezés, hogy a telekkönyvnek megfelelôen visszaszolgáltatják a házat. Édesanyám még élt 92-ben, s volt egy olyan törvény, hogy akik nem voltak kollektivisták, közös gazdasági tagok, azoknál le lehet vezetni a hagyatéki tárgyalást. Úgyhogy én a nôvéremet kifizettem, s az egész házat rám írták. Én pedig átírattam az Alapítványra. Úgy tudom, hogy az elsôk között volt, akik a rendszerváltás után alapítványt létesítettek, a Kallós Alapítványt. Nem akartam, hogy Kallós Alapítvány legyen a neve, Válaszút Alapítványt akartam, de a barátok, kollégák rábeszéltek, hogy legyen csak Kallós. 168

Mi a célja a Kallós Alapítványnak? Mindenféle népi, szellemi és tárgyi javaknak a fenntartása és népszerûsítése az ifjúság körében. Szövés, varrás, faragás, ének, tánc, zene. A hagyományok tovább ápolása. Kötelességünk ezeket a hagyományokat megôrizni, s továbbadni a következô nemzedéknek. Ennek formái részint a tánctáborok, részint az oktatás, részint a múzeum? Igen. A tánctáborból hányadik volt az idén? A tizennegyedik. Egy kivételével mind Válaszúton volt. A legelsô Visában volt, de nehéz volt megközelíteni Visát, nincs vasútállomása, a buszjáratok is megszûntek. Habár ott jó volt, mert magyar többségû falu, alig 10% román van a faluban. Gazdag magyar hagyományokkal rendelkeznek. Válaszúttól féltem egy kicsit elôször, mert a falu többsége román, de szerencsére nincs probléma, megszokták az emberek a táborokat. Sôt, alig várják, legyen tánc, dalolás! A románok is! A vendégek egy részét román családoknál helyezzük el. Ez is segíti a barátkozást, s még anyagi hasznuk is van belôle. S az érdeklôdés változatlan? Változatlan. Idén is 300-an voltak körülbelül a nemzetközi táborban. A többi táborra is mind túljelentkezés volt, s már most érdeklôdnek a jövô évi táborok felôl. Visszahatnak-e a falu életére a táborok, érzik-e a falusiak, akár itt, akár másutt, például Kalotaszentkirályon, hogy ha az egész világról jönnek oda a táncaikat tanulni, akkor talán nekik is érdemes lenne azokat visszatanulni, s büszkének lenni a kultúrájukra? Igen. Válaszúton vagy Kalotaszentkirályon ez így van, de nem mindenütt, 169