A képírás terminus létjogosultságáról Bérces Emese A különböző írásrendszerekkel foglalkozó irodalomban gyakran találkozunk a képírás terminussal. Azt vizsgálom meg a következőkben, hogy található-e pontos definíció az említett terminusra, a különféle definíciók között van-e megegyezés, valamint hogy felhasználható-e a képírás terminus egy nyelvészetileg releváns írásrendszer-tipológiában. A képírás fogalmának meghatározásához először az írást kell definiálnunk. Az írásmeghatározásokat elhelyezhetjük egy skála mentén. A skála egyik végpontján helyezkedik el Várkonyi Nándor definíciója: írásjelnek nevezhető minden olyan eszköz, amely alkalmas arra, hogy egymagában tudósítson valakit valamiről, közöljön valamit (Várkonyi 2011: 36). Ez igen tág meghatározása az írásjelnek (írásnak): igazából magának a jelnek egy lehetséges definíciójával állunk szemben. Várkonyi még a vizuális eszközökre sem szűkíti le az írásjelek körét, pedig az írás (eltekintve a taktilisan olvasható, vakok számára készült írásoktól) szemmel érzékelhető jelekből áll. A skála másik végpontjához közel találjuk a Kéki Béla jól ismert írástörténeti könyvében szereplő írásdefiníciót: Nyelvileg kifejezett gondolatok maradandó rögzítésére szolgáló, kisebbnagyobb emberi közösségektől elfogadott, egyezményes grafikai jelek rendszere (Kéki 2000: 11). Ebben már szerepel a vizualitás, emellett fel kell figyelnünk három dologra: először az írás konvencionális, kisebb-nagyobb emberi közösségek által elfogadott jelekből áll, tehát nincs olyan írás, amelynek jeleit minden egyes ember megérti; másodszor az írás jelei rendszert alkotnak, vagyis nem önkényesen, hanem bizonyos logika alapján helyezzük el egymás mellé az írásjeleket; harmadszor az írás nem egyszerűen gondolatok rögzítésére szolgál, hanem nyelvileg kifejezett gondolatokéra, tehát az írásjelek mögött mondatok, szavak, szótagok, fonémák bújnak meg. Ez is magyarázhatja az írás rendszer jellegét: ha a nyelv rendszer, és az írás szoros összefüggést mutat a nyelvvel, akkor az írás is rendszer. Ugyanezt a szemléletet mutatja és kizár minden egyéb lehetőséget Henry Rogers definíciója: We can define writing as the use of graphic marks to represent specific linguistic utterances ( ) writing does represent language, and in our definition, only language (Rogers 2005: 2). Ha nyelvészetileg szeretnénk közelíteni az írásrendszerekhez, az írás nyelvhez kötöttsége mellett kell letennünk a voksunkat. 175
Egy egyszerű példán keresztül mutatom be, mit jelent, hogy az írás elemei a nyelv bizonyos elemeire vonatkoznak. Nézzünk rá az alul látható képre! Mit ábrázol? 1. ábra Kép vagy írás? (http://avarazsollo.blog.hu/2010/04/15/scotty_polotervei) A lehetséges megoldások közül álljon itt néhány: A sárga madár repülni készül.; Terhes a tyúk.; A kismadarat váró madár nem tud felszállni.; Miss Scotty rajzán két madár, két felhő és két fűcsomó látható.; kannibál madár; Madaras tetkója van.; Repülés; Szerelmes a madár: a szívében egy másik madár van. Ezekben a szavakban, mondatokban nem ugyanazok a nyelvi elemek jelennek meg pedig mindegyik ugyanarra a képre vonatkozik. Többször megjelenik a madár vagy a repül lexéma, de a madarat helyettesíteni tudja a tyúk, a repült pedig a felszáll szó is. Az állapotos madár megjelenik mind terhes, mind kismadarat váró alakban, de a kisebb madarat elfogyasztott ételként, tetoválásként, sőt szerelmestársként is lehet értelmezni. Egy esetben a kép készítője is bele van foglalva a mondatba. A fenti kép tehát nem írás, hiszen nem meghatározott nyelvi kifejezések rögzítését szolgálja ellenben az egyiptomi vagy maja hieroglifák írásnak minősülnek, mert jegyeik az adott nyelv bizonyos elemeire (szótagjaira, fonémakapcsolataira) vonatkoznak (ld. pl. Rogers 2005, Robinson 2003) legyenek az írásjegyek bármennyire képiek is. Az írás definíciója után következzen a képírásnak a meghatározása: az»írásnak«( ) az első feliratai vázlatos rajzok, amelyek stilizáltan ábrázolnak egy ökörfejet az ökör jelölésére ( ) Ezek a képírás jelei, vagyis piktogrammák, melyeknek mindegyike egy bizonyos tárgyra vagy élőlényre utal (Jean 1992: 14). E szerint a definíció szerint a képírás az írások előzményének tekinthető, és az ábrázolt jel magára a világban lévő entitásra vonatkozik, tehát ha ezt a 176
meghatározást szigorúan vesszük a képírás jeleinek nincsen kapcsolata a nyelvvel. A fejezetet továbbolvasva viszont a következőt találjuk a mezopotámiai ékírásról: Az az ötletük támadt, hogy olyan piktogrammákat használnak, amelyek nem a közvetlenül ábrázolt tárgyat, hanem egy hangtanilag rokon másik tárgyat jelölnek (Jean 1992: 16). Ebből a mondatból kiderül, hogy Jean mégis lát összefüggést a képírás és a nyelv között, csak megfogalmazása (volt) pongyola. Egy tárgynak ugyanis nincs hangalakja, csak a nevének, vagyis az ehhez a névhez kiejtésben hasonló nevű tárgy ábrázolására terjesztették ki a sumérek a szóban forgó írásjeleket. Erre az általános írástörténeti jelenségre jó példa a vár szó kétféle értelmének leírása ugyanazzal a jellel, a hal és az ász (kártyalap) jelei a halász lejegyzésére, vagy az angol méh (bee) és levél (leaf) egy elvont fogalom, a hit (belief) rögzítésére. Robinson idézi a klasszikus auktorok elgondolását, akik úgy képzelték, mint Diodorus Siculus írta, hogy az egyiptomi írás»nem a szótagok egymáshoz illesztésével, hanem a lemásolt tárgyak jelentésének segítségével fejezi ki a kívánt tartalmat.«így ( ) a krokodil pedig mindenféle gonoszság képi megjelenítője lett (Robinson 2003: 21). Ez az értelmezés szintén tagadja a képírás nyelvvel való szoros kapcsolatának szükségességét. A következő meghatározás szerint a képírás: ikonikus jelhasználat (Peirce 2004: 95): A piktográfia terminuson (képírás) azt a típusú jelhasználatot értjük, amelyben ( ) a jelölőt hasonlósági alapon kapcsolatba hozzuk a valóság valamilyen tárgyával s e tárgy nevét értjük jelzettnek (Mandics 1981: 12) a képírás ennek alapján a rögzítés módjára vonatkozó terminus, és kapcsolatban van a nyelvvel, hiszen a tárgy nevére vonatkozik. Lacza Tihamér szerint A képírás és a fogalomírás (ideográfia) egyik jellegzetessége, hogy nem kapcsolódik szorosan egy adott nyelvhez, elvileg bármilyen nyelvet beszélő ember megértheti. A valóságban persze csak azok számára egyértelmű, akik közmegegyezéssel kijelölték ezeket a piktogramokat és ideogrammákat, a jeleknek azonban nincs rögzített hangértékük (Lacza 2004: 13). A képírásnak nincsen köze a nyelvhez e definíció szerint. Henry Rogers kiváló könyve végén található kis szótárában így fogalmaz: picture writing Pictures which tell a story, but which are not related to specific linguistic utterances; not considered real writing although having some elements of graphic communication (Rogers 2005: 296). Eszerint a képírás történeteket elmesélő képek összessége, melyeknek nincsen kapcsolatuk a nyelvvel: a képírás nem igazi írás. 177
A bemutatott definíciókból nem tudjuk meg, mi a képírás. Annyi biztos, hogy képekről van szó, de hogy ezeknek kapcsolatuk van-e a nyelvvel, nem tudjuk. Ha abból indulunk ki, hogy a képírás az írásnak egy fajtája, és ha elfogadjuk azt a típusú írásdefiníciót, amely szerint az tekinthető írásnak, amelynek szoros kapcsolata van a nyelvvel, akkor a képírás sem lehet nyelvtől független. De ezt sem állíthatjuk biztosan, hiszen Rogers az írás nyelvhez kötöttségét hangsúlyozza, a képírást viszont függetleníti a nyelvtől. Vagyis lehet, hogy a képírás nem írás? Akkor miért nevezzük annak? De ha nem is írás, mégis annak mondjuk (legyen úgy, hiszen a tiszavirág sem virág), meg kellene állapodnunk egyfajta értelmezés mellett. A képi írásjegyű írásokat is olykor képírásnak tekintik, pedig nem azok, hiszen a nyelv meghatározott elemeire vonatkoznak. A hieroglifák nem»képek«, hanem jelek, szótagok és betűk. ( ) A mágia, annak tizennyolcadik századi misztikus értelmében, már a múlté (Man 2000: 26). Ugyanígy a múlté lehetne az az elképzelés is, hogy van értelme különbséget tenni az írások között aszerint, hogy annak jegyei hogy néznek ki. Ez egyszerűen csak a felismerésüket segíti, de lényeges (nyelvészetileg releváns) dolgokról nem árulkodik. Geoffrey Sampson szintén elvetendőnek tartja mind a képírás, mind a piktografikus és az ideografikus terminusokat, mert egyrészt homályos a jelentésük, másrészt megnehezítik az írásrendszerek elkülönítését a szemasziografikus rendszerektől (pl. közlekedési jelzőtáblák) (Sampson 1985, idézi Malmkjær Anderson 1996: 497 498). Nyelvészeti szempontú írásrendszer-osztályozásnál egyedül az számít, hogy az adott írás jegyei milyen nyelvi elemeket képviselnek. Ennek igazolására nézzünk meg néhány írásrendszer-tipológiát! A magyar szakirodalomban nem találunk szisztematikus írásrendszertipológiát. (A lenti írásrendszertípusok az angol nyelvű szakirodalomban használt alakok lehetséges, általam megadott fordításai.) Leginkább a szövegben elbújva jelennek meg az egyes írástípusok, ezzel zavart okozva, hiszen a képírást, a fogalomírást és a szóírást pl. a szótagírással és az alfabetikus írással egy szinten kezelik. Egy nyelvészetileg releváns írásrendszer-tipológia nem dolgozhat sem alaki, sem jelentésalapú kritériumokkal, így ki kell zárnunk belőle a képírás és a fogalomírás terminust is. A szóírás terminus pedig egyrészt azért okoz gondot, mert nehéz meghatározni, hogy mit értünk szó alatt, másrészt nemigen akad olyan írás, amelyik efféle írásrendszert használna, főleg nem huzamosabb ideig 178
(Daniels a korai sumér írást sorolja ide, de még azt is kérdőjellel (Daniels 1990, idézi Lyovin 1997: 35).). Saussure kétféle írásrendszert különböztet meg: ideogrammatikus és fonetikus írásrendszereket. Az elsőbe azokat az írásrendszereket sorolja, amelyekben a szót egyetlen és a szót alkotó hangoktól független jel ábrázolja (Saussure 1997: 55) ez voltaképp a szóírás. A szóírás terminus helytelenségéről korábban szóltam, emellett a kínai írást sokan tartják inkább bonyolult szótagírásnak (pl. Lyovin 1997), ahol a jelekben gyakorta fellelhetőek fonetikai kulcsok, gyökök, melyek a kiejtésre vonatkoznak. A fonetikus írásrendszerek Saussure szerint igyekeznek a szavak hangalakját visszaadni az írásban (Saussure 1997: 55). Mivel mint láttuk a kínai írás (Saussure szerint az első csoport legtipikusabb tagja) is ebbe a csoportba tartozik, voltaképp egy csoportunk marad, ami nem tipológia, tehát Saussure korai, elég leegyszerűsített rendszere ma már nem állja meg a helyét. Lyovin könyvének írásrendszer-klasszifikációról szóló fejezetében típus szerint négyféle írásrendszert különböztet meg: piktografikus, logografikus (vagy morfemografikus), szillabikus és alfabetikus rendszert. Ezek közül az elsőről (a számunkra fontos képírásról) azonban rögtön kijelenti, hogy az tulajdonképpen nem is írás, mert mögötte nem búvik meg rendszer, emellett nyelvtől független, és nyitott végű (open-ended), tehát jeleinek száma nem rögzített, hanem bármikor bővíthető (rengetegféle képet lehet rajzolni) (Lyovin 1997: 30). Ebből a tipológiából is kiesik tehát a képírás. Daniels 1990-es tipológiájában nyolcféle írástípust említ (logografikus, logoszillabografikus, szillabografikus, abjad, bővített abjad, ábécé, bővített ábécé, neoszillabikus rendszerek), de ezek között nem jelenik meg a képírás (Daniels 1990, idézi Lyovin 1997: 35 36). Sampson megkülönböztet szemasziografikus és glottografikus rendszereket (ez utóbbiak kapcsolódnak a kiejtéshez). A glottografikus rendszerek közé sorolja a polimorfemikus és a morfemikus rendszereket tartalmazó logografikus írásokat, valamint a szillabikus, a szegmentális és a jelekben a kiejtés legfőbb jellegzetességeit megmutató (featural) írásokat tartalmazó fonografikus rendszereket (Sampson 1985: 27 45). A képírás itt sem jelenik meg. Sampson mint már említettük elvetendőnek tartja a képírás terminust, megkülönböztetését a szemasziografikus rendszerektől nehézkesnek véli (Sampson 1985: 35). 179
Rogers (2005) Sproat (2000) hasonló rendszerét továbbfejlesztve nem ágrajzszerűen mutatja be és helyezi el abban az egyes írásokat, hanem egy vízszintes tengelyre rakja a típusokat (abjad, alfabetikus írás, abugida, moraikus írás és szillabikus írás), az arra merőleges (függőleges) tengelyen pedig elhelyezi az egyes írásokat morfografikusságuk mértékének megfelelő távolságban (Sproat 2000:135 138). Képírásnak sem Sproatnál, sem Rogersnél nem leljük nyomát. Vizsgálatomból kiderült, hogy a szakirodalomban nincs pontos meghatározása a képírás terminusnak, az írásrendszer-tipológiák nem tartalmazzák a képírás terminust, a magyar szakirodalomban pedig nem találunk szisztematikus írásrendszer-tipológiát. Szükség lenne egy olyan, magyar nyelvű írástörténeti, írásrendszer-elméleti könyvre, mely a külföldi eredményeket összefoglalná, és amelyik elvetné a használatban lévő, de már elavult terminusokat, és megmagyarázná, miért teszi ezt. 180 Irodalom Daniels, P. T. 1990. Fundamentals of grammatology. Journal of the American Oriental Society 110(4) 727 731. Jean, G. 1992. Az írás, az ember emlékezete. Budapest: Park Kiadó. Kéki B. 2000. Az írás története. Budapest: Vince Kiadó. Lacza T. 2004. Az ókor emlékezete. A sziklarajzoktól az ábécéig. Dunaszerdahely: Lilium Aurum. Lyovin, A. V. 1997. Classification of Writing Systems. In: uő. (1997): An Introduction to the Languages of the World. New York: Oxford University Press. 29 44. Malmkjær, K., Anderson, J. M. (eds.) 1996. The Linguistic Encyclopedia. Trowbridge, Wiltshire: Redwood Books. 497 503. Man, J. 2000. Az írás története. Budapest: General Press Kiadó. Mandics Gy. 1981. A rejtélyes írások könyve. Bukarest: Albatrosz Kiadó. Peirce, Ch. S. 2003. A jelek felosztása. In: Kárpáti E. (szerk.) (2003): Szöveggyűjtemény a szemiotika tanulmányozásához. Budapest: Aula. 89 107. Robinson, A. 2003. Az írás története. Ábécék, hieroglifák és piktogramok. Budapest: Jószöveg Műhely Kiadó. Rogers, H. 2005. Writing Systems. A Linguistic Approach. Oxford: Blackwell Publishing. Sampson, G. 1985. Writing Systems. A linguistic introduction. London: Hutchinson. Saussure, F. de 1997. Bevezetés az általános nyelvészetbe. Budapest: Corvina. Sproat, R. 2000. A Computational Theory of Writing Systems. Cambridge: Cambridge University Press. Várkonyi N. 2001. Az írás és a könyv története. Budapest: Széphalom Könyvműhely.