A természetes gazdasági rend

k é t e z e r e g y

Silvio Gesell A természetes gazdasági rend szabadföld és szabadpénz révén kétezeregy kiadó

Tartalom A kiadó előszava...9 Előszó a 3. kiadáshoz...15 Előszó a 4. kiadáshoz...25 I. rész A javak elosztása és az ezt meghatározó körülmények...27 Bevezetés...29 1. Út és cél...34 1. Mi a teljes munkahozadék?...35 1. Levonás a munkahozadékból a földjáradék révén...38 1. A munkabér és a földbér függése a fuvartételektől...41 1. Az életkörülmények hatása a bérre és a járadékra...45 1. A szabadföld fogalmának pontosabb meghatározása...47 1. A harmadik fokozatú szabadföld fogalma...48 1. A harmadik fokozatú szabadföld hatása a földjáradékra és a bérre...49 1. Az üzemfejlesztések hatása a járadékra és a bérre...52 10. A tudományos felfedezések hatása a járadékra és a bérre...55 10. Törvényi beavatkozások a munkabérbe és a járadékba...56 10. Vámok, munkabér és járadék...60 10. A bérskála kiindulópontja egészen a legnagyobb fizetésekig: a szabadföld munkahozadéka...65 10. A tökekamat hatása a munkabérre és a földjáradékra...67 10. Áttekintés a vizsgálat eddigi eredményeiről...69 10. A nyersanyag- és telekjáradék, és viszonyuk az általános bértörvényhez. 70 10. A bértörvény általános vázlata...74 II. rész: Szabadföld...77 Bevezető: Szabadföld, a béke vaskövetelménye...79 1. A szabadföld szó éneimé...94 1. A szabadföld pénzügyi vonatkozásai...95 1. Szabadföld a való életben...98 1. Milyen hatásai vannak a föld államosításának?...110 1. Hogyan lehet a föld államosításának követelését indokolni?...116 1. Amire a szabadföld nem képes...126 III. rész: Fémpénz és papírpénz. A pénz, amilyen valójában...129 Bevezetés...131 3

1. Hogyan nvilvánul meg a pénz léte...134 1. A pénz nélkülözhetetlensége és a közvélemény közömbössége a pénz anyagával szemben...137 1. A úgynevezett érték...140 1. Miért lehet papírból pénzt csinálni?...145 1. A papírpénz biztosítéka és fedezete...162 1. Milyen árat érjen el a pénz?...170 1. Hogyan lehet a pénz árát pontosan kiszámítani?...172 1. Hogyan alakul ki a papírpénz ára?...179 1. A keresletet és a kínálatot befolyásoló hatások...182 10. A pénz kínálata...188 10. A mai pénz körforgásának törvényszerűségei...193 10. A gazdasági válságok és megelőzésük...207 10. A bankjegy ki bocsátás új rendje (emissziós reform)...208 10. A pénz minőségének mércéje...216 10. Miért mond csődöt az úgynevezett nyers mennyiségi elmélet a pénz esetében? 219 10. Arany és béke?...221 10. Összeegyeztethető-e a polgári béke és a népek közötti béke az aranyvalutával? 223 W. rész Szabadpénz. A pénz, amilyennek lennie kell, és amilyen lehet...245 Bevezető...247 1. Szabiidpénz...247 1. Hogyan hozza forgalomba az állam a szabadpénzt?...255 1. Hogyan igazgatják a szabadpénzt?...256 1. A szabadpénz forgásának törvényszerűségei...257 1. Összefoglalás...261 1. A szabadpénz megítélése A boltos...263 - A banktisztviselő...266 A külkereskedő...268 A vállalkozó...271 Az uzsorás...274 A spekuláns...276 A takarékoskodó...279 A fogyasztási szövetkezet tagja...282 A hitelező...284 Az adós...286 A munkanélküliség elleni társadalombiztosítási hivatalban 288 A kölcsönösségi elmélet híve...292 A kamattcorctikus...295 A válságteoretikus...301 Az értéktcorctikus...308 A bérteoretikus...308 A bankár...310 4 A váltóügynök...316 7. Világvaluta Egyesülés...318

V. rész Szabadpénz-kamat- vagy tőkeelmélet...321 1. Robinzonád, mint az elmélet próbaköve...323 1. Az őskamat...327 1. Az Őskamat átvitele az árura...339 1. Az őskamat átvitele az úgynevezett reáltőkére (tárgyi javakra)...340 1. A szabadpénz-kamatelmélet kiegészítése...343 1. Ahogyan a tőkekamatot eddig magyarázni próbálták...362 1. A bruttó kamat alkotórészei...369 1. A tiszta tőkekamat: vas-nagyság...373 Függelék: Párhuzam a kamatláb és az ármozgás között...377 Névmutató...380 5

A kiadó előszava Meglehetősen szokatlan feladatra vállalkozott kiadónk Silvio Gesell magyarul mindeddig meg nem jelent művének kiadásával, hiszen a könyv 1916-ban, 88 éve jelent meg először. Annak idején a mű nagy visszhangra talált, majd gazdasági, politikai erők váltakozásától függően hol megpróbálták elfelejteni, hol elkezdték újragondolni elméletét. Gesellt, elméletének elismeréseként, 1919 márciusában a bajor tanácskormány pénzügyminiszterévé választották, majd a húszas években egyre több olyan követője akadt, akik eszméinek tartalmi és gyakorlati továbbfejlesztésével próbálkoztak. Az 1950-es és 60- as évek nyugatnémet gazdasági csodája folytán alábbhagyott az érdeklődés a gazdaságpolitikai rendszeralternatívák iránt, bár híres közgazdászok, például Irving Fischer és John Maynard Keynes, elismerték GeseLl jelentőségét. A munkanélküliség, a környezetpusztítás és a nemzetközi hiteiválság eredményeként, csak az 1970-es évek végétől nőtt meg ismét az érdeklődés Gesell szinte feledésbe merült alternatív gazdasági modellje iránt. Gerhard Senft a következőképpen ír Gesellről és életművéről a Nagy közgazdászok az ókortól napjainkig című műben: Némelyek a nemzetgazdaságtan Old Shatterhandjét látták benne. John M. Keynes pedig meggyőződéssel vallotta, hogy a világ többet tanul majd tőle, mint Kari Marxtól. Már az életrajzából is kitűnik, hogy Silvio Gesell, a német-argentin közgazdász és szo-ciálreformátor, rendkívüli ember és kalandor volt. 1862-ben született az Ardennekben fekvő és ma Belgiumhoz tartozó St. Vith-ben. Tanulmányait Spanyolországban folytatta, majd Argentínába vándorolt ki, s ott egy tekintélyes vállalatot alapított Casa Gesell nevén. Amikor a vállalat virágzásnak indult, visszaköltözött Európába, mint marhatenyésztő és méhész Svájcban élt. Autodidaktaként közgazdaságtannal kezdett foglalkozni, és kidolgozta programját: a szabadgazdaság tanát." 1891-ben Gesell Buenos Airesben adta ki első röpiratát, Die Reformation im Münzwesen als Brücke zum sozialen Staat (A pénzügy reformja mint a szociális államhoz vezető út) címmel. Ez képezte annak a nagyszabású műnek az alapját, amely a szociális dilemma okait és a megoldás lehetőségeit taglalja. Azok a gyakorlati tapasztalatok, melyeket Gesell az akkori Argentína egyik gazdasági válsága folyamán szerzett, a marxizmussal szembenálló szemléletmódra késztették: az emberi munka kizsákmányolását nem a termelőeszközök magántulajdonára vezette vissza, hanem a pénzrendszer szerkezetében rejlő hibákra. Akárcsak az antik filozófus, Arisztotelész, Gesell is felismerte pénz ellentmondásos kettős szerepét, hiszen az, mint csereeszköz, egyrészt a piacot szolgálja, egyidejűleg azonban a hatalom eszközeként uralkodik is felette. FŐ művének címében Silvio Gesell teljesen tudatosan alkalmazta a»ter-mészetes gazdasági rend«fogalmát - folytatja Senft. - Már Adam Smith és előtte a francia fíziokraták is használták ezt a fogalmat, hogy - teljesen a felvi- 6

lágosodás szellemében - szembeállítsak a hűbériség»isteni«rendjével. Arra számítottak, hogy a»természetes állapotból*, az értelemből és az erők szabad játékából a gazdaság és a társadalom harmóniája fakad majd. Gesell igencsak dicsérte a természetes rendnek ezt a képet, de nem bízott abban, hogy önmagától létrejön. Egy rendszer csak akkor minősíthető»természetesnek«, ha kiváltságok, monopóliumok és a tőke dominanciája nélkül létezik. A természetes gazdasági rendet«tehát»létre kell hozni«- az előjogok eltörlése, a mindenkit megillető esélyegyenlőség megteremtése útján." Gesell igen korán elhatárolódott a rasszista és az antiszemita ideológiától. Bár Darwin evolúcióelmélete nagy befolyással volt rá, szembehelyezkedett a szociáldarwinista gondolkodásmóddal. A túlzott nacionalizmust ellenezve, síkra szállt azért, hogy Németország megbékéljen nyugati és keleti szomszédaival. A nemzetállamok expanziós politikáját szerinte az európai államok hatalommentes föderációjának kellene felváltania. Gesell ezentúl kifejlesztette a kapitalizmus utáni világ-valutarendszer alapjait. Síkra szállt egy nyílt, kapitalista monopóliumoktól és vámhatároktól, nemzeti kereskedelmi protekcionizmustól és gyarmati terjeszkedéstől mentes világpiacért. A később létrejövő Nemzetközi Valutaalappal és Világbankkal ellentétben, amelyek az adott igazságtalan struktúra keretein belül a hatalom képviselőinek érdekeit képviselik, és ellentétben egy közös európai valutával, Gesell egy Nemzetközi Valuta-szövetség"-et akart létrehozni, amely az összes nemzeti valután felülálló, semleges világpénzt bocsátana ki és azt úgy kezelné, hogy az a szabad világkereskedelmi kapcsolatok kiegyenlítődéséhez vezessen. Margrit Kennedv a következőképpen foglalja össze Gesell elméletét: A pénz, amelyet nap mint nap használunk, kétféle, egymásnak ellentmondó célt szolgál: egyrészt csereeszköz, a munkamegosztás feltétele, így minden civilizáció alapja; másrészt felhalmozható dolog, s e minőségében akár akadályozhatja is a cserekereskedelmet. Egy zsák alma, ha nem veszik meg, előbb-utóbb elrohad, a pénz azonban, amelyért megvennék, megőrzi eredeti értékét akkor is, ha tulajdonosánál marad. Mivel a pénz értékálló és mindenre használható»joker«, kamatot lehet kérni érte. Tulajdonosa úgy szedhet kamatot, hogy a kisujját sem kell megmozdítania. A hagyományos»baloldali«elméletek ezt a problémát gazdasági rendszerünk körforgásában félreismerték, és a termelőeszközök államosításával akartak rajta segíteni. Az értéktöbblet ugyan a termelőszférában keletkezik, nagyságát és eloszlását azonban a csere körfolyamata határozza meg. "Államszocializmus helyett magánkapitalizmus«azonban, ahogy ezt ma már tudjuk, nem oldja meg a dilemmát. A piacgazdaságot ugyanis sem a szocializmus, sem a kapitalizmus nem volt képes a szociális és az ökológiai igazságosság jegyében megreformálni. A szocializmus és a kapitalizmus nem egymás alternatívái, hanem ugyanazon érme különböző oldalai. És a szocialista rendszer kudarcát sem csak a mindenkori döntéshozók alkalmatlansága vagy a korrupció okozta, ahogy azt állandóan hangoztatják. A rendszer bukásához bizonyára ezek is hozzájárultak, de a probléma gyökerei mélyebbre nyúlnak. Az igazi ok pénzrendszerünk 7

működésében keresendő. A pénzrendszer hibái négy alapvető tévedésre vezethetők vissza. Az első tévedés a növekedési folyamatok eltérő sebességével kapcsolatos. A József-fillér híres példája bemutatja, hogy a kamat mindig csak középtávon, és sohasem hosszabb távon biztosítja a pénzforgást. Ha Krisztus születésekor József betett volna egy fillért a bankba 5% kamatra, akkor 1990-ben, a német újraegyesítés évében - az akkor érvényes aranyár mellett - 134 milliárd darab, a Föld tömegének megfelelő aranygolyót vásárolhatott volna. Ez azt mutatja, hogy a tartós kamatszedés matematikai-logikai lehetetlenség, ezért ez a pénzforgást mindig csak középtávon biztosíthatja. A második alapvető tévedést akkor követjük el, amikor azt hisszük, csak akkor fizetünk kamatot, ha kölcsönt vettünk fel. Ez bizony nem igaz. Minden ár kamatot tartalmaz, amelyet a termelő és a szolgáltató fizet a banknak azért, hogy gépekhez és épületekhez jusson. A szemétdíjnak például körülbelül 12%-a, a vízdíjnak 38%-a, a lakbérnek pedig 77%-a kamat. Egy 40 m 2 ~es lakás esetében, amely 150 000 német márkába kerül, ez körülbelül 750 000 márkát jelent száz év alatt. Minden ár, mellyel életünkben találkozunk, átlagosan 30-50% kamatot vagy tőkeköltséget tartalmaz. Ez azt jelenti, hogy ha kamat helyett forgalmi illetéket vezetnénk be, legtöbbünknek megduplázódna a jövedelme, vagy ugyanazon életszínvonalért arányosan kevesebbet kellene dolgoznunk. A harmadik alapvető tévedés abban nvilvánul meg, hogy azt hisszük, ez a kamat, fizessük bár hitel után vagy az árakban elrejtve, feltétlenül jogos. Kevesen tudják ugyanis, hogy a kamatnak és a kamatos kamatnak a javak folyamatos és teljesen legális újraelosztásában van szerepe a kíspénzűektől a sokpénzűek felé. Ha például a német háztartásokat tíz egyenlő nagyságú csoportba osztjuk, akkor kiderül, hogy 80%-uk kevesebb kamatot kap, mint amennyit kifizet, 10%-uk nagyjából ugyanannyit kap, mint amennyit kifizet, és csak a maradék 10% húz busás hasznot a rendszerből. Az»igazságosság«-miszerint takarékbetéteink és befektetéseink után minden fizetett kamatot visszakapunk -, alaposabban megvizsgálva, csupán képzelgés. Kamatnyeresége csak a lakosság 10%-ának van, s ez abból származik, amit a nagy többség a kamaton veszít. Ahhoz, hogy ebben az üzletben nyereségesek legyünk, több mint ötszázezer márkás kamatozó betétre lenne szükségünk. Németországban jelenleg naponta egymilliárd márkát (az egyes után kilenc nulla következik) oszt újra a rendszer a munkából élőktől a pénzüket kölcsönadni tudók javára. A negyedik alapvető tévedés szerint azért kell kamatot fizetnünk, hogy az inflációt kiegyenlítsük. Valójában az infláció annak a pénzrendszernek a szükséges velejárója, amelyben a kamatra a pénzforgás biztosítása miatt van szükség. Különböző gazdasági mutatók összehasonlításával lehet ezt megvilágítani. A kamat ily módon teljesítmény nélküli jövedelmet tesz lehetővé, növekedésre kényszeríti a gazdaságot, és tovább növeli a jövedelmek közötti egyen- 8

lőtlenséget. Bemard Lietaer becslése szerint a rendelkezésre álló pénzmennyiség 2-3%-a is elég volna ahhoz, hogy világszerte minden áruforgalmat le lehessen bonyolítani. A többi 97% spekulációs célokat szolgál, valuták megingatását teszi lehetővé, és nemcsak teljes mértékben terméketlen, de veszélyes is mindenki számára - főleg azért, mert javarészt olyan emberek és szervezetek kezében összpontosul, akiknek és amelyeknek egyetlen céljuk, hogy még több pénzt szerezzenek vele. Nagyjából 1890 óta létezik a Silvio Gesell által megfogalmazott pénzrendszer és»természetes gazdasági rend«, amely a kapitalizmushoz és a kommunizmushoz körülbelül úgy viszonyul, mint a ptolemaioszi világkép (amelv szerint a Nap kering a Föld körül) a kopernikuszi világképhez (amelv ennek pontosan az ellenkezőjét állítja). Gesell azt javasolja, hogy kamatszedés helyett a pénzt vonják állami hatáskörbe, s a pénzforgás biztosítása érdekében szedjenek érte pénzhasználati, illetve pénzvisszatartási illetéket. Ez az illeték nem azoknak kedvezne, akiknek a szükségesnél több pénzük van, hanem az államnak, a régiónak vagy a közösségnek, amely kibocsátja és végül is használja. A pénz szerepét ezzel csereeszköz funkciójára korlátoznák. Ha több van valakinél, mint amennyire pillanatnyilag szüksége van, akkor beviszi a bankba, ahol kölcsönként újra forgalomba hozzák. A mai szokások így nemigen változnának, és a takarékosságra továbbra is ösztönöznének. A látra szóló betéten a pénzt ugyanis készpénzként kezelik és pénzhasználati illeték terheli, míg a takarékszámlán nem. A pénz megtartja értékét (mert a mai pénz számára az államadósság mérséklése és a munkahelyek megtartása céljából nélkülözhetetlen infláció megszűnik). Az adósnak azonban a bank munkadíjat, valamint kockázati prémiumot számol fel, amit azonban kismértékben eddig is minden tranzakció esetén megtett, s többnyire nem tesz ki 2,5%- nál többet. Noha Keynes már 1936-ban megjósolta, hogy»a jövőben többet fogunk tanulni Gesell, mint Marx szellemétől*-, ez a jövő még mindig nem érkezett el. Kérdés, hogy lesz-e elegendő időnk a változtatáshoz. Az ökológiai egyensúly-és alighanem a világgazdasági rendszer egyensúlya is - bármikor felbomolhat, s ezt mindenki, gazdagok és szupergazdagok, a rendszer eddigi haszonélvezői is meg fogják szenvedni. A küszöbönálló katasztrófa jó alkalom lenne arra, hogy teljesen más alapokra építkezzünk egy ökologikus pénz- és gazdasági rendszer jegyében" - írja Margrit Kennedy. Gesell elméletét a múlt század húszas-harmincas éveiben több helyen próbálták megvalósítani. 1919 októberében Frankfurtban geselliánusok létrehozták a Wára cseretársaságot. Alapszabályzatában ez a magán egyesület céljául tűzte ki, hogy a deflációs birodalmi márka mellett egy második pénzforgalmat is beindít. Egy segédvalutának, a wárának, hozzá kellett volna járulnia a pénzszűke és a hitelkorlátozások következményeinek enyhítéséhez. A wára-jegyeket birodalmi márka és reális biztosítékok ellenében adtak ki. Silvio Gesell elképzelése szerint az új bankjegyeket meghatározott indítóértékkel kellett ellátni. A pénz tulajdonosának minden hónapban a névérték- 9

veszteséget egy bélyeggel kellett kiegyenlítenie. A zsugorodási veszteség elkerülésére a waratulajdonosnak két lehetősége kínálkozott: vagy hamar kiadja a pénzt, vagy a nyereség és veszteség nélküli takarékossághoz folyamodik, a cseretársaság valamely kirendeltségénél letétbe helyezi a pénzét. Ez volt hivatva biztosítani a folyamatos pénzforgást. Ami magánszemélyek szűk körének kisrészvényei formájában kezdődött, hamarosan a szabadgazdasági mozgalmon messze túlnyúló jelenséggé fejlődött. Mivel a deflációs politika folytán bankintézetektől alig lehetett hitelpénzt szerezni, sok német városban egyre több termelővállalat, üzlet és étterem csatlakozott a Wára cseretársasághoz. A kirakatokban táblák tűntek fel ezzel a felirattal: Wárát elfogadunk". Béreket is wárában fizettek. Mindez egyre több fejfájást okozott az akció ellenzőinek. A wára kiszorítja a birodalmi márkát"-ez a jelszó végül már olyan hangossá vált, hogy a birodalmi kormány 1931 októberében rövid úton betiltotta a szabadpénzzel folytatott kísérletet. Hasonló kísérleteket folytattak a harmincas évek elején Franciaországban, Spanyolországban, Svájcban, az Egyesült Államokban is, de kiváltképpen Ausztriában. 1932 júliusában az Inn menti Wörglben a községi tanács elfogadott egy szükségprogramot, amely többek között előirányozta egy szabadpénz bevezetését. Wörglben akkoriban iszonyúan nagy volt a munkanélküliség, s a község mérhetetlenül eladósodott. A wörgli szükségprogram ilyen körülmények között azt irányozta elő, hogy a szűk keresztmetszetet úgynevezett munkaértékjegyek kiadásával küszöböli ki (ezek fedezetéül váltók szolgáltak, meg schilling készpénzben). Ennek a községi pénznek a segítségével sikerült egy sor középítkezést végrehajtani. A szükségprogram sikere figyelemre méltó volt: míg 1932 augusztusától egy év alatt a munkanélküliek száma egész Ausztriában húsz százalékkal emelkedett, Wörglben huszonöt százalékkal csökkent. A község pénzügyi helyzete ugrásszerűen javult, miután a zsugorodó" pénzt preferáltan használtak fel adófizetésnél, részben előlegek kifizetésénél is. 1933. január l-jén a szomszéd község, Kirchbichlis is csatlakozott a kísérlethez. Ám 1933. szeptember közepére elfogyott a hatóságok türelme, és a jegybank kiváltsága elleni vétséget a szabadpénzjegy bevonásával és megsemmisítésével torolták meg. Még ma is folyik a vita a körül, hogy Silvio Gesell szabadgazdasági modellje az őrültségek vagy a szociális újítások közé sorolandó-e, és a szakma igen eltérően ítéli meg. Feltűnő, hogy a szabadpénzről szóló tanítás főleg az angolszász térségben talált pozitív visszhangra. Keynes mellett Gesellnek a pénzfunkció javítására tett indítványait főleg olyan közgazdászok ismertek el, mint Irving Fisher és Norman Angell. Walter Theimera a huszadik század második negyedéről így vélekedett: A szabadpénz tana, bár sehol sem valósult meg, félreismerhetetlen hatással volt a nemzetközi valutapolitikára és pénzelméletre." Richárd Stoss a modern gazdaságpolitika megalapítói köze sorolja Gesellt. 10

Előszó a 3. kiadáshoz Nagy reménység nagy nyugalmat ad! Azt a gazdasági rendet, amelyről it: szó van, csak annyiban nevezhetjük természetesnek, hogy az emberi természethez alkalmazkodik. Tehát nem olyan renddel foglalkozunk, amely önmagától, a természet őstermékeként jött létre. Ilyen rend egyáltalán nem létezik, mert az önmagunknak szabott rend mindig cselekedet, mégpedig tudatos és szándékos cselekedet. Az emberi fejlődés vizsgálatával megállapíthatjuk, hogy az adott gazdasági rend megfelel-e vagy sem az emberi természetnek. Ahol az ember a leginkább gyarapodik, ott a gazdasági rend is természetesebb. Az, hogy egy ilyen értelemben bevált gazdasági rend egyben műszakilag is a leghatékonyabb, és a hivatalos statisztika számára a legjobb mutatókat szolgáltatja, elhanyagolható kérdés. Manapság ugyanis könnyen elképzelhető olyan gazdasági rend, amely műszakilag ugyan magas teljesítményekre képes, de csak az emberekkel folytatott rablógazdálkodás árán. Joggal feltételezhetjük azonban, hogy annak a rendnek, amelyben az ember gyarapodik, a hatékonyság szempontjából is jobbnak kell bizonyulnia. Emberi mű végül is csak az emberrel együtt törhet magasba. Mindennek mértéke az ember", ezért gazdaságának a mértéke is. Mint minden élőlény, így az ember gyarapodása is elsősorban attól függ, hogy a kiválasztódás a természeti törvények szerint megy-e végbe. Ezek a törvények azonban versengést kívánnak. Csakis a túlnyomórészt a gazdaság területén folyó verseny révén bontakozhat ki kedvező fejlődés, nemesedés. Aki ezért a természet nemesítési törvényeit a maguk teljes csodatevő hatékonyságával akarja megtartani, annak a gazdasági rendet úgy kell felépítenie, hogy a verseny valóban a természet akaratának megfelelően folyjék, vagyis a természet által nyújtott eszközökkel, az előjogok teljes körű mellőzésével. A versengés sikerének feltételét kizárólag a veleszületett tulajdonságok jelenthetik, mert a siker forrása csak így öröklődhet át az utódokra, és így válhat általános emberi tulajdonsággá. A gyermekek sikereit nem a szülők pénzének, törvényekkel körülbástyázott előjogainak, hanem ügyességének, erejének, szeretetének, bölcsességének kell megalapoznia. Csak akkor remélhetjük, hogy idővel az emberiség megszabadul mindazon gyatraságtól, amely rárakódott az évezredek óta a pénz és az előjogok irányította torz fejlődés révén, ha az uralmat kiragadják az előjogokat élvezők kezéből, és ha az emberiség a legnemesebbek vezetésével ismét ráléphet az isteni célokhoz vezető fölemelkedés rég megszakadt útjára. Az a gazdasági rend azonban, amelyről ez a könyv szól, más értelemben is igényt tart a természetes" megjelölésre. Ahhoz, hogy az ember gyarapodjék, lehetővé kell tenni számára, hogy minden helyzetben olyan lehessen, amilyen valójában. Az embernek lennie kell, nem látszania. Lehetővé kell tenni, hogy emelt fővel járhasson egész életében, 11

és mindig kimondhassa a színtiszta igazságot, anélkül, hogy ebből baja és kára származnék. Az őszinteség nem maradhat a hősök előjoga. A gazdasági rendet úgy kell megalkotni, hogy az őszinte ember gazdaságilag is mindenki másnál jobban gyarapodjék. A társadalmi élettel együtt járó függőségeknek csak a dolgokra, és ne az emberekre legyen kihatásuk. Ha azt akarjuk, hogy az ember természetének megfelelően viselkedhessen, akkor a jognak, az erkölcsnek és a vallásnak védelmébe kell vennie, amikor gazdasági tevékenysége során jogos önérdekét, természetadta Önfenntartási ösztönét követi. Ha ez a tevékenység ellentmond a vallásos téziseknek, de az ember eközben mégis erkölcsösen gyarapszik, akkor ezeket a téziseket felül kell vizsgálni abból a megfontolásból kiindulva, hogy nem lehet rossz az a fa, amely jó gyümölcsöt terem. Nem szabad úgy járnunk, mint az a keresztény, akit vallásának állhatatos követése koldussá tesz, és a versenyben lefegyverez, minek folytán ivadékaival együtt teljesen felmorzsolódik a természetes kiválasztódási folyamatban. Az emberiségnek nem származik előnye abból, ha a legjobbakat mindig keresztre feszítik. A nemesítés inkább az ellenkezőjét követeli. A legjobbakat támogatni kell, csak így remélhetjük, hogy egyszer majd szétosztják az emberben szunnyadó kincseket, a mérhetetlen kincseket! A természetes gazdasági rend ezért az önérdekre van felépítve. A gazdaság fájdalmas követelményeket támaszt az akaraterővel szemben a természetes restség leküzdése érdekében. Ehhez tetemes hajtóerőre van szüksége, amit egyetlen más adottság sem tud megfelelő erővel és rendszerességgel biztosítani, csak az önérdek. A közgazda, aki számol az önérdekkel és arra épít, helyesen számol és erős várat épít. A kereszténység vallási követelményeit ezért nem terjeszthetjük ki a gazdaságra; ezek itt csődöt mondanak és csak képmutatókat szülnek. A szellemi szükségletek ott kezdődnek, ahol a testiek kielégültek; a gazdasági tevékenységnek azonban a testi szükségleteket kell kielégítenie. A sorrend fejreállítását jelentené, ha a munkát imával vagy egy költeménnyel akarnánk elkezdeni. A hasznos művészetek anyja a szükség, a szépművészetek anyja a bőség" (Schopenhauer). Más szavakkal: az ember koldul, amíg éhes, és imádkozik, ha már jóllakott. Egy ilyen, az önérdekre épülő gazdasági rend eközben semmilyen formában nem akadályozza a magasabb rendű fajfenntartási ösztönöket. Ellenkezőleg, nemcsak alkalmat ad az embernek önzetlen cselekedetekre, hanem eszközöket is ad hozzá. Erősíti ezeket az Ösztönöket azzal, hogy lehetőséget ad a kiélésükre. Ezzel szemben egy olyan gazdaságban, ahol bajba került barátját mindenki a biztosító társasághoz utasítja, ahol a beteg családtagot elfekvőbe küldik, ahol az állam fölöslegessé tesz minden személyes segítségnyújtást, egy ilyen gazdaságban - úgy tűnik - a gyengéd és értékes ösztönök el kell hogy satnyuljanak. Az önérdekre fölépített természetes gazdaságban mindenkinek biztosítani kell saját munkája teljes hozadékát, amellyel aztán szabad belátása szerint rendelkezhet. Aki abban talál kielégülést, hogy jövedelmeit, a bérét, a termését a szükséget szenvedőkkel megossza - megteheti. Ezt senki nem várja el tőle, de ebben nem is akadályozza meg senki. Egy mese szerint a legnagyobb büntetés, ami emberre kiszabható, hogy segítségre szorulók társaságába viszik, akik rimánkodva nyújtják felé a kezüket, de nem tud rajtuk segíteni. 12

Ilyen szörnyű helyzetbe hozzuk egymást, ha a gazdaságot nem az önérdekre építjük fel. ha nem rendelkezhet mindenki szabad belátása szerint saját munkája hozadékával. Itt csak arra akarjuk emlékeztetni - megnyugtatásul - az emberbarát olvasót, hogy a közösségi szellem és az áldozatkészség ott virágzik a legjobban, ahol eredményesen dolgoznak. Az áldozatkészség a személyes erő és biztonság érzetének kísérő jelensége, amelv ott jelenik meg, ahol az ember saját keze munkájára építhet. Még azt is hadd jegyezzük meg, hogy az önérdeket nem szabad összetéveszteni az önzéssel. A rövidlátó - Önző, míg a messzire látó rendszerint hamar felismeri, hogy saját érdekeit a társadalom gyarapodása szolgálja a legjobban. Természetes gazdaságon tehát olyan rendet értünk, ahol az embereknek természettől kapott adottságaikkal teljesen nyílt terepen kell megvívniuk a versenyt, ahol ezért a legügyesebbé lesz a vezetés, ahol minden előjog megszűnik, és az egyes ember, önérdekét követve egyenesen saját célja felé tart, anélkül, hogy tetterejét hagyná legyengíteni azzal, hogy tekintettel van olyan dolgokra, amelyek nem a gazdasághoz tartoznak; és amelyekért a gazdaságon kívül még eleget robotolhat. Ennek a természetes rendnek az egyik előfeltétele már mai, rosszhírű gazdaságunkban is megvan. Az önérdekre épül, és technikai vívmányai, amelyeket senki sem vonhat kétségbe, kezeskednek róla, hogy az Új Rend beválik. A másik előfeltételt azonban, mindenki azonos felszereltségét a versenyhez (a gazdasági rendben ez a természetesség legfontosabb pillére) - még meg kell teremteni. A célratörő újjáalakítás során nyomtalanul el kell távolítani minden előjogot, amelv a verseny eredményét meghamisíthatná. Ezt a célt szolgálja az itt tárgyalandó két alapvető követelmény: a szabadföld és a szabadpénz. Ezt a természetes gazdasági rendet manchesterizmusnak" is lehetne nevezni, ez az a rend, amely a valóban szabad szellemek előtt mindig is célként lebegett - egy olvan rend, amely magától, idegen közreműködés nélkül is megáll, és csak arra van szüksége, hogy átengedjék az erők szabad játékának, hogy mindazt, amit hivatalos beavatkozásokkal, államszocializmussal és hatósági rövidlátással elrontottak, ismét helyreigazítsák. Erről a manchesterizmusról" persze ma csak olyan emberek előtt lehet beszélni, akik tisztánlátását hibásan végrehajtott kísérletek nem tudták eltorzítani, akik számára a kivitelezésben elkövetett hiba nem jelenti egyben a terv fogyatékosságainak bizonyítékát. Mégis, a nagy tömegek számára az, amit ez-idáig manchesterizmusként megismertek, elég ahhoz, hogy az egész tant szőröstül-bőröstül elátkozzák. A manchesteri iskola jó úton járt, és, amit később Danvintó) átvettek, helyes volt. Elmulasztották azonban a rendszer első és legfontosabb előfeltételének megvizsgálását, és nem törődtek azzal a küzdőtérrel, amelyen az erőknek szabadon meg kell mérettetniük. Feltételezték (nem mindnyájan ártatlanul), hogy az adott rend, a földtulajdon és a pénz előjogait is beleértve, kezességet nyújt a verseny elegendő szabadságára,' feltéve, hogy az állam nem avatkozik be többet a gazdaság menetébe. 13

Elfelejtették, vagy nem akarták belátni, hogy ha természetességet akarnak, akkor a proletárságnak is meg kell adni a jogot, hogy a földet ugyanazokkal az eszközökkel szerezhesse vissza, mint amilyenekkel eltulajdonították tőle. Ehelyett a manchesteristák az államot - amely közbelépésével a szabad versenyt elrontotta - hívták segítségül, hogy hatalmi eszközeivel szálljon szembe az erők valóban szabad játékának megteremtésével. Az így alkalmazott manchesterizmus semmiképpen sem felel meg saját tanításának. Az előjogok megőrzése érdekében népámítók kerítették hatalmukba a tant, amely minden előjogot tagadott. Csalás és ámítás. Ha az eredeti manchesterizmust igazságosan akarjuk megítélni, nem szabad későbbi alkalmazásából kiindulnunk. A manchesteristák az erők szabad játékától elsősorban a kamatlábak fokozatos nullára csökkenését várták. Ez a várakozás azon a ténven alapult, hogy Angliában, ahol a piac viszonvlag a legjobban el volt látva pénzzel, a kamatláb is a legalacsonyabb volt. A gazdasági erőket csak meg kell szabadítani béklyóitól - gondolták, meg kell engedni szabad játékukat, és akkor megnövekszik a pénzkínálat, ezáltal megszűnik a kamat, az eddigi gazdasági rend legborzasztóbb szégyenfoltja. Ennek az elméletnek a hívei számára még ismeretlen volt, hogv pénzügyeink bizonyos belső hibái (amelyet a manchesteristák gazdasági rendjükbe kritikátlanul átvettek) áthághatatlan akadályokat fektetnek a pénzhatalom-ellenes fejlődés útjába. A manchesteri tan egy további hittétele szerint az örökségek felosztása és a gazdagságban felnövő nemzedék természetes gazdasági fogyatékosságai következményeképpen a nagybirtokok feldarabolódnak, és a földjáradék automatikusan általános népi bevétellé válik. Ez a nézet számunkra ma kissé meggondolatlannak tűnhet; annyiban azonban mégis jogos volt, hogy a földjáradékoknak a manchesteristák által követelt szabadkereskedelem folytán csökkenniük kellett volna a védővámok összegével. Ehhez adódott, hogy a gőzhajózás és a vasúti közlekedés révén a dolgozók szabad költözködése ténylegesen valósággá vált, miáltal Angliában a bér, a földjáradék rovására, a költség- és tehermentes amerikai földön letelepülő kivándorlók ( szabadföldiek") munkajövedelmének szintjére emelkedett, ugyanakkor e szabadföldiek terméshozamai lenyomták az angol mezőgazdasági termékek árát - megint csak az angol földjáradékosok rovására. [Németországban és Franciaországban ez a természetes fejlődés az aranyvalutára való áttérés folytán annyira kiéleződött, hogy összeomlás következett volna be, ha az állam beavatkozásának (az aranyvaluta bevezetésének) következményeit nem egyenlítette volna megint ki egy második beavatkozással (a gabona vámokkai).] Nagyon is érthető tehát, hogy a manchesteristák, akik e gyorsan előrehaladó folyamat közepében álltak, a folyamat jelentőségét túlbecsülve úgy gondolták, joggal várják el, hogy gazdasági rendjük második szégyenfoltja - a földjáradék - is megszűnik az erők szabad játéka révén. Harmadik hittételük úgy szólt, hogy ha már - alaptételük alkalmazásának, az erők szabad játékának köszönhetően - lehetségessé vált úrrá lenni a helyi éhínségeken, akkor annak is lehetővé kell válnia, hogy ugyanígy a közlekedési eszközök, a kereskedelmi intézmények, a bankrendszer stb. javítása révén a gazdasági zavarok okát is megszüntessék. Mivel az éhínségeket az élelmiszerek rossz helyi elosztása okozza, a gazdaság stagnálását is az áruk rossz elosz- 14

tása következményének gondolták. Hiszen, aki tudatában van annak, menynyire zavarja minden nép rövidlátó vámpolitikája a nemzet- és világgazdaság természetes menetét, minden bizonnyal meg fogja bocsátani, hogy egy szabadkereskedő, egy manchesterista, akinek még sejtelme sincs azokról a hatalmas zavarokról, amelyeket a hagyományos pénzrendszer fogyatékosságai kiválthatnak, egyszerűen a szabadkereskedelemtől várta a gazdasági fennakadások megszűnését. A manchesteristák tehát így gondolkodtak: ha az általános szabadkereskedelem révén a népgazdaságot tartósan teljes üzemben tudjuk tartani, ha ennek az elakadásmentes, megszakítatlan munkának a következtében a tőke túltermelése áll elő, amely leszorítja és végül teljesen megszünteti a kamatot, és ha még az is igaznak bizonyul, amit az erők szabad játékától a földjáradék vonatkozásában elvárunk, akkor az egész nép adózóképessége annyira megnő, hogy a teljes állami és kommunális adósságot hamarosan az egész világon törleszteni lehet. Ezzel gazdasági rendünk negyedik és utolsó szégyenfoltját is nyomtalanul eltüntetnénk, és az e rend alapját képező szabadelvű gondolat az egész világ előtt igazolódnék; e rend irigy, rosszindulatú és sok esetben tisztességtelen bírálói pedig elhallgatnának. Mindezen szép, manchesterista reménységekkel kapcsolatban a mai napig a megvalósulásnak semmi nyoma nem mutatkozik. Azonban a gazdasági rend fogyatékosságai az idő múlásával cgvre szörnyűbbé válnak, s ennek okát a manchesteristák által tudatlanságból, kritikátlanul átvett ókori pénzrendszerben kell keresni, amely egyszerűen csődöt mond, mihelyt a gazdaság a manchesteristák várakozásainak megfelelően fejlődik. Nem tudták, hogy a pénz a kamatot tevékenysége feltételévé teszi; hogy egyszerűen a hagyományos pénz működésének következményeképpen állnak elő a gazdasági nehézségek, a kereső osztály költségvetési hiánya, a munkanélküliség. A manchesterista reménységek és az aranyvaluta ugyanis összeegyeztethetetlenek. A természetes gazdasági rend a szabadföld és a szabadpénz révén meg fog szabadulni a manchesterizmus minden zavaró és veszélyes kísérőjelenségétől és megteremti az erők valóban szabad játékának minden előfeltételét; akkor majd bebizonyosodik, hogy egy ilyen rend mégiscsak jobb, mint az újmódi bálvány, amely minden üdvöt a hivatalnok hangyaszorgalmától, kötelességtudatától, megvesztcgethctetlenségétől és emberbaráti érzületétől vár. Vagy magán-, vagy államgazdaság - harmadik út nincs. Ha sem az egyiket, sem a másikat nem akarjuk, akkor adhatunk a kívánt rendnek mégoly vonzó és bizalomkeltő nevet: szövetkezet, közösség, társadalmasítás stb. - ezek mégsem leplezhetik el azt a tényt, hogy alapjában véve mindig ugyanarról a rémségről van szó, a személyi szabadság, a függetlenség, a személyes felelősség haláláról, azaz a hatósági uralomról. Az ebben az írásban tett javaslatokkal most első ízben állunk válaszút előtt. Választanunk kell, el kell határozni magunkat. Mindeddig egyetlen népnek sem volt alkalma ilyen választásra. Most a tények kényszerítenek bennünket döntésre. Egyszerűen így nem mehet tovább. Választanunk kell régi gazdasági módunk építési hibáinak megszüntetése és a kommunizmus, a vagyonközösség között. Nincs más kiút. 15

Igen nagy jelentősége van a megfontolt választásnak. Többé nem kicsinységekről van szó, olyasféle kérdésekről, hogy fejedelmi uralom vagy népuralom, vagy arról, hogy vajon a munka hatékonysági foka az államgazdaságban nagyobb-e, vagy a magángazdaságban. Ezúttal többről van szó. Az előtt a kérdés előtt állunk, kire bízzuk az emberi nem továbbfejlődését, hogy vajon a könyörtelen következetességgel működő természet hajtsa-e végre a kiválasztást, vagy az ember esendő szelleme, ráadásul korunk lesüllyedt emberének szelleme vegye át a természettől ezt a feladatot. Ez az, amiről döntenünk kell. A szabad, többé semmiféle előjogtól meg nem hamisított versengés révén történő kiválasztást a természetes gazdasági rendben teljesen a személves munkateljesítmény vezérli, tehát a kiválasztás módja az egyes ember tulajdonságainak érvényesülésén alapszik. Ugyanis a munka a civilizált ember egyetlen fegyvere a létért folytatott küzdelmében". Az ember egyre jobb, egyre nagyobb teljesítménnyel igyekszik helytállni a versenyben. Egyedül ettől a teljesítménytől függ, hogy tud^-e és mikor tud családot alapítani, hogyan tudja gondozni gyermekeit, hogyan tudja biztosítani tulajdonságai továbbadását. Ezt a versenyt nem szabad a vadállatok küzdelmeként vagy gyilkolásként elképzelni. Az embernél, akinek már nem a nyers erőtől függ a hatalma, az ilyenfajta kiválasztódásnak nincs értelme. Nagyon messze kellene visszamenni az ember fejlődéstörténetében ahhoz, hogy olyan vezéreket találjunk, akik pozíciójukat a nyers erőnek köszönhették. Ezért ez a versengés nem is jár az alulmaradók számára olyan kegyetlen következményekkel, mint az állatvilágban. Az alulmaradók kisebb teljesítményüknek megfelelően nagyobb akadályokba ütköznek a családalapításban, a gyermeknevelésben, ami kevesebb utódot eredményezhet. Egyes esetekben ez nem mindig fog érvényesülni; hiszen a véletlenek is közrejátszanak. Azonban kétségkívül érvényes, hogy a szabadversenv az ügyesebbnek kedvez, aminek következménye az ügyesebbek fokozottabb szaporodása. Ez elegendő ahhoz, hogy az emberiség szaporodását felmenő ágon biztosítsa. Ezt a visszaállított természetes kiválasztódást a természetes gazdasági rend" még jobban elősegíti azzal, hogy megszünteti a nemek szerinti előjogokat is, amennyiben e rendben a földjáradékot a gyermekgondozással járó többletterhelés díjazásaként gyermekeik számának arányában szétosztják az anyák között. (Ez Svájcban mintegy havi 40 frank minden gyerek után.) Ez elegendő lehet a nők olyan mértékű gazdasági függetlenségéhez, aminek folytán nem kell szükségből házasságra lépniük, nem kell egy már megkötött, ellenükre lévő kapcsolatot továbbfolytatniuk, vagy egy félrelépés" után a prostitúcióba süllyedniük. így a természetes gazdasági rend" kezeskedik a nők szabad választásijogáról, mégpedig nem a tartalmatlan politikai választójogról, hanem a gyermekvállalás választásának nagy jelentőségű jogáról, amely a természetes kiválasztódás legfontosabb rostája. Ezzel a természetes kiválasztódás csodálatos hatékonysággal áll helyre. Minél erősebb lesz az orvostudomány befolyása a fogyatékkal született emberek életben tartására és szaporodására, annál nagyobb súlyt kell helyezni arra, hogy a természet általános, nagy kiválasztási mechanizmusai teljes hatásukban megmaradjanak. Ekkor továbbra is gondtalanul átadhatjuk magunkat 16

annak az emberi-keresztényi érzületnek, amely az ilyen tudomány alkalmazását szorgalmazza. Akármennyi beteges tünetet fűzünk is hozzá a hibásak szaporításával a természet kiválasztási tevékenységéhez, a természet ezt le tudja győzni. Az orvostudomány a nemesedést akkor csak lelassíthatja, de nem tartóztathatja fel. Ha viszont az államgazdaság mellett döntenénk, akkor teljesen kikapcsolnánk a természetet a kiválasztásból. Ezzel ugyan névlegesen még nem ruháznánk át az államra a szaporodást, de valójában a legfelső szinten az állam felügyelné. Tőle függ ugyanis, hogy egy férfi mikor alapíthat családot, és hogy az egyén milyen gondozásban részesítheti gyermekeit. Mint ahogyan az állam már ma is különbözően bérezi hivatalnokait, és ezzel igen erősen beavatkozik az egyes alkalmazottak gyermekvállalási hajlandóságába - az államgazdaságban ez válik általánossá. Az az embertípus válik uralkodóvá, amely az állam mértékadó köreinek tetszik. Akkor az ember pozícióját már nem személyes képességei erejénél fogva, nem az emberiséghez és a világhoz való viszonya révén szerzi meg; hanem sokkal inkább az uralkodó pártfőnökökhöz való viszonya lesz a döntő. Csalással szerzi meg a pozícióját, a legjobb csalók hagyják hátra a legtöbb utódot - akik törvényszerűen szüleik tulajdonságait is öröklik. így tenyészti az állami üzem az embereket, mint ahogy a ruhadivat változása ahhoz vezet, hogy több fekete vagy több fehér juhot tenyésztenek. A hatóság, amely a legügyesebb csalókból áll, kinevezi" az embert, felemeli, vagy háttérbe szorítja. Aki nem akar együttműködni, hátrányba kerül; az ő fajtája visszaszorul, és végül teljesen eltűnik. Az állami sablon formálja az embert. A továbbfejlődés a sablonból való kitörés nélkül lehetetlen. Meg akarom kímélni az olvasót annak leírásától, hogyan játszódik le a társadalmi élet egy állami üzemben. Ugyanakkor szeretnék emlékeztetni arra, hogy mekkora szabadságot nyújtott a nép széles körei számára az erők szabad játéka, még abban az alaposan elfuserált változatában is, ahogy a háború előtt megismertük. Nagyobb függetlenséget, mint amit azok élveztek, akiknek pénzük volt, el sem lehet képzelni. Tökéletesen szabadon választhattak hivatást, szabad belátásuk szerint dolgozhattak, úgy éltek, ahogy akartak, szabadon utaztak, hol ide, hol oda, az állami gyámkodást egyáltalán nem ismerték. Senki nem kérdezte, hogy' honnan vették a pénzt. Poggyászuk mindössze egy terülj, terülj asztalkám!" volt, egy csekk-könyv formájában, amivel az egész Földet körülutazták! Valóban, az érintettek számára ez mintaszerű állapot, amit csak azok nem ismertek fel aranykorszakként, akik ezen szabadsággal -alapgondolatában helyes gazdaságunk építési hibája következtében - nem tudtak élni: a proletárok. De a proletárok panasza, gazdaságunk építési hibái, vajon okot adhatnak-e arra, hogy magát a gazdaságot elvessük és egy újat vezessünk be, s hogy a szabadságot mindenkitől elraboljuk, és az egész népet általános megkötöttségbe döntsük? Nem volna-e, éppen ellenkezőleg, ésszerűbb megszüntetni az építési hibát, megváltani a panaszkodó munkásvilágot, és ezáltal minden ember, kivétel nélkül mindenki számára hozzáférhetővé tenni az alaptervben lefektetett csodálatos szabadságot? Végül is nem az a feladatunk, hogy minden embert boldoggá tegyünk, hanem az, hogy minden ember számára hozzáférhetővé tegyük az életöröm forrásait, amelyeket egyedül az erők szabad játéka tárhat fel az emberiség számára. 17

Az a kérdés, hogy magán- vagy államgazdaság, a gazdasági tevékenység szempontjából, tehát a munka hatékonysági foka szempontjából egyet jelent azzal a kérdéssel, hogy az önfenntartási ösztönt vagy a fajfenntartási ösztönt* vessük-e be olyan általános mozgatóerőként, amelv a szakmai munkával járó veszödségből eredő akadályok legyőzésére hivatott. Ez a kérdés - közvetlenül érezhető jelentősége miatt - némelyek számára talán jobban érthető, mint a kiválasztódás mérhetetlen időszakokkal számoló folyamata. Ezért akarunk néhány szót szentelni ennek a kérdésnek is. Sajátos jelenség, hogy rendszerint a kommunista ember, a vagyonközösség híve, a többieket - amennyiben személycsen nem ismeri őket - önzetlenebbnek tartja, mint saját magát. így adódik, hogy a legigazibb önzők (egoisták), akik elsősorban magukra gondolnak, és gyakran csak magukra, egyben ennek a tannak a leglelkesebb képviselői. Aki erről meg akar győződni, csak tegyen javaslatot egy kommunista gyűlésen a bérközösségre, a bérek kiegyenlítésére, ami igazán valódi kommunisztíkus javaslat. Akkor mindazok hirtelen elhallgatnak, akik az előbb a vagyonközösséget még minden hangnemben magasztalták. Hallgatnak, mert éppen azt számolgatják, hogy vajon a bérközösség számukra előnyös-e. A vezetők ezt a kiegyenlítést a legüresebb kifogásokkal utasítják el. Valójában az ilyen bérközösségnek semmi más nem áll útjában, mint a kommunisták önérdeke. Senki sem akadályozza meg egy gyár, egy közösség, egy szakszervezet munkásait abban, hogy összerakják a béreiket, hogy aztán az összeget az egyes családok szükségletei szerint osszák föl, és így gyakorlatot szerezzenek ezen a nehéz terepen. Ezzel a viselkedéssel az egész világ előtt tanúsíthatnák kommunisztíkus érzületüket, és könnyedén meghazudtolhatnának minden megrögzött kétkedőt, akik azt mondják, hogy az ember nem kommunista természetű. Az ilyen kommunisztíkus kísérleteknek tényleg senki sem állna az útjában - sem az állam, sem az egyház, sem a tőke. Ehhez nem kell tőke, nem kellenek fizetett hivatalnokok, nem kell bonyolult mechanizmus. Bármely napon, tetszés szerinti terjedelemben hozzáfoghatnak. De a kommunisták között olyan kicsinek tűnik az igény a valódi közösségi gazdálkodásra, hogy erre feltehetőleg még soha nem tettek kísérletet. Pedig a kapitalizmus keretei között létrejövő bérközösséghez kezdetben mindössze arra van szükség, hogy a közös munkajövedelmet mindenki között, mindenki személyes szükségletei szerint osszák szét. A vagyon közösségre felépített államnak ezzel szemben még azt is be kellene bizonyítani, hogy ez az alapelv nem gyakorol kedvezőtlen hatást az egyén munkakedvére. A kommunisták ezt is bebizonyíthatnák az említett bérkiegyenlítéssel. Ha ugyanis a bérközösség bevezetése után, ami a személves szorgalom minden személves kiitönnyereségét megszünteti, nem csökken a kitartás, nevezetesen a darabbérezett munkánál, ha az összmunkabér a bérközösség révén nem sérül, ha a kommunisták közül a legügyesebbek kétszeres és háromszoros bérüket éppoly örömteli szívvel teszik a közös bérkasszába, mint ma a saját zsebükbe - akkor meglenne a hézagmentes bizonyíték. Az, hogy a közösségi gazdaságra irányuló kísérletek, amelyeket számtalanszor végrehajtottak a javak előállítása területén, mind ba- * így nevezzük azt a minden emberben többé-kevésbé erősen kifejlődött ösztönt, amely az egész, a faj - a közösség, a nép, a rassz, az emberiség - fenntartására irányul. 18

lul ütöttek ki, a kommunizmus lehetetlenségét messze nem bizonyítja olyan frappánsan, mint az az egyszerű tény, hogy a bérközösségre vonatkozó javaslatot mindig kereken elutasították. Minthogy a javak termelésében a közös gazdálkodás különleges berendezkedést kíván, alárendeltséget, műszaki és kereskedelmi vezetést, és ehhez még munkaeszközöket - a kudarcokat sokféleképpen lehet magyarázni. A közös gazdálkodás kudarcai nem szükségképpen szólnak a dolog ellen, nem bizonyítják a valódi közös gazdálkodási szellem, az összetartozás érzésének hiányát. A bérközösségnél ellenben az ilyen magyarázkodás teljesen lehetetlen; a bérközösség elutasítása közvetlenül tanúskodik a kommunisztikus szellem hiányáról, és arról, hogy a faj fenntartási ösztön nem elegendő ahhoz, hogy legyőzzék a szakmai munkával járó ve-sződséget. Annak sincs semmi értelme, ha ezekkel a következtetésekkel szemben a kommunizmusra, eleink közös gazdálkodására, valamint az Őskereszténység korára hivatkozunk. Az őskeresztények akik úgy látszik, csak a jövedelemközösséget ismerték, nem a javak előállításának sokkal nehezebb közös gazdaságát, vallási indítékból cselekedtek. Míg mások, akik családi vagy közösségi kommunizmusban éltek, á pátriárka, az ősatya parancsuralma alatt álltak; az engedelmesség igézetében, s nem saját ösztöneiket követve dolgoztak. A szükség kényszerítette őket, nem volt más választásuk. És itt sem árutermelésről és munkamegosztásról volt szó, ahol az egyes résztvevők teljesítménykülönbsége mérhetően szembetűnik. Eleink együtt mentek a földekre, a vadászatra, a halászatra; egy kötelet húztak, és nem tűnt fel, ha az egyik jobban vagy kevésbé húzott. Nem volt mérce és nem is volt rá szükségük. így kijöttek egymással. Ez az árutermeléssel és a munkamegosztással megszűnt. Ott mindenki rögtön látta, hogy az egyén hány rőffel, fonttal és vékával járult hozzá a közös munkatermékhez, és ezzel vége lett az elosztásnál a békességnek is. Mindenki maga akart rendelkezni munkatermékével, és mindenekelőtt azok, akik a legügyesebbek voltak, akik a legmagasabb teljesítményt mutatták fel, és akik ezért a közösségben is a legnagyobb tekintélyt élvezték. A vezetők fel akarták robbantani a közös gazdasági szövetséget, és mindazok csatlakoztak hozzájuk, akiknek a teljesítménye felülmúlta az átlagot. Mihelyt megszületett a magángazdaság lehetősége, a közösségi gazdálkodásnak szét kellett esnie. Nem azért esett szét a közösségi gazdaság, a kommunizmus, mert kívülről megtámadták volna, nem azért, mert idegen hatalmak féltek tőle. Nem, belső ellensége" ölte meg, amely ebben az esetben a legügyesebbekből újra meg újra kiegészült. Ha a vagyonközösség gondolata egy, az önérdeknél erősebb összközös-ségi ösztönre épült volna, egy mindenkiben közös ösztönre, akkor fenn tudott volna maradni. A közösségi gazdaság hívei, akárhányszor is szakították volna el őket egymástól valamilyen esemény folytán, maguktól ismét törekedtek volna az összefogásra. De a közösségi gazdaságban ható ösztön, a fajfenntartási ösztön (közösségi érzés, altruizmus) csak felhígított oldata az önfenntartási ösztönnek, amely a magángazdasághoz vezet, és erejét tekintve olyan mértékben marad el mögötte, amennyire a felhígítás növekszik. Minél nagyobb a közösség (kommuna), annál nagyobb a hígítás, annál erőtlenebb a vágy arra, hogy a közösség fenn- 19

tartásához munkával is hozzájáruljanak. Aki egy közösségi társsal dolgozik, már kevésbé kitartó, mint az, aki egyedül élvezi munkája gyümölcsét. Ha 10-100-1000 társ van, akkor a munkaösztönt is 10-100-1000-rel lehet osztani; ha pedig már az egész emberiségnek kell osztoznia az eredményen, akkor mindenki azt mondja: az én munkámon már egyáltalán nem múlik, ez csak egy csepp a tengerben. Akkor a munka már nem ösztön jelleggel megy végbe; külső kényszerre van szükség! Ezért is igaz, amit a Neuchatel-beli tudós, Ch. Sccrétan mond: Lényegében az Önérdeknek kell munkára ösztönöznie. Ezért támogatni kelt mindent, ami ennek az ösztönzésnek nagyobb erőt és mozgásszabadságot ad. Mindent, ami ezt az ösztönzést fékezi és gyengíti, károsként kell elítélni. Ebből az alapelvből kell kiindulni, és megingathatatlan következetességgel kell alkalmazni, figyelmen kívül hagyva a rövidlátó emberbaráti felháborodást és az egyházi átkot." így tehát joggal ígérhetünk azoknak, akik azt hiszik, hogy nem érdekeltek a természetes gazdasági rend távolba mutató céljaiban, csak jót ettől a rendtől; egy bőségesebben megterített asztalnak, szebb kerteknek, jobb lakásoknak örülhetnek majd. A természetes gazdasági rend műszakilag is felül fogja múlni a mai és a kommunista rendet. 1918 Őszén Silvio Gesell 20