Az 1870-es évektõl Európa-szerte

Átírás

1 Kultúrmérnöki intézmény, Egységes vízügyi szervezet Az 1870-es évektõl Európa-szerte egyre nagyobb jelentõséget kapott a vízi munkálatoknál a patakszabályozás, lecsapolás, alagcsövezés, öntözés, vagy ahogy összefoglalóan nevezték, a kultúrmérnöki tevékenység. Magyarországon e munkának nem voltak tartós elõzményei. A nagyobb birtokosok igyekeztek jó példával elöl járni birtokaik modernizálása terén, és gazdasági, valamint mûszaki tudással rendelkezõ kultúrmérnököket hívtak elõadások tartására, szakvéleményt kérve tõlük. A tevékenység népszerûsítésébe az 1870-es években kapcsolódott be az elsõ magyarországi kultúrmérnök, Kvassay Jenõ. Kvassay Jenõ, az elsõ kultúrmérnök Kvassay Jenõ július 5-én Budán született, gyõri középiskolai tanulmányait követõen a pesti mûegyetem gépészmérnöki karára iratkozott be, majd 1874-tõl a Magyaróvári Gazdasági Akadémia hallgatója volt, ahol mezõgazdasági ismeretekkel is bõvítette tudását októberében a Földmûvelés-, Ipar- és Kereskedelemügyi Minisztérium ösztöndíjasaként külföldi tanulmányútra indult. Beutazta Bajorországot, Baden-Württemberget, Elzász-Lotaringiát, Svájc egy részét, és járt Franciaországban is, ahol az École des Pounts et Chaussées hallgatójaként fejezte be tanulmányait ban tért haza, amikor felajánlotta a minisztériumnak szolgálatait. A megszerzett kultúrmérnöki ismeretekbõl öntözésbõl, alagcsövezésbõl elõadásokat tartott, és ismereteit elõször a Szepes Vármegyei Gazdasági Egyesület meghívására Iglón, Lõcsén, Késmárkon, Batizfalván hasznosította. A Szepes megyei munkálatoknak nagy sikerük volt, de ennek ellenére Kvassay nem kapott állást a Földmûvelés-, Ipar- és Kereskedelemügyi Minisztériumban. Egy évre ösztöndíjjal az Arad megyei Pékla-pusztára küldték, ahol a Dunát és a Tiszát összekötõ Ferenccsatornán Péch József irányításával ön- A máramarosszigeti kultúrmérnöki hivatal irányította a vasbeton védmû építését az Iza folyó partján, 1911 Kvassay Jenõ ( ), a kultúrmérnöki szolgálat megteremtõje tözõtelep épült.* Az egy évre tervezett gyakorlat azonban csak néhány hónapig tartott, mert Kvassayt elõször Debrecenbe, majd innen a Körösökhöz hívták, végül januártól kultúrmérnökként a Földmûvelés-, Ipar- és Kereskedelmi Minisztériumba került ben három, 1880-ban újabb három fõ segítette munkáját, amihez a minisztérium az anyagi feltételeket biztosította. Kvassay gyakorlati kultúrmérnöki tevékenységéhez szakirodalmi munkásság is kapcsolódott ben könyvet írt a rétmûvelésrõl, ben jelent meg kétkötetes munkája, a Mezõgazdasági vízmûtan tõl a tevékenységének eredményeit a Kultúrmérnöki jelentések címû periodikában tette közzé. Német minta A hazai kultúrmérnöki intézmény megszervezésekor Kvassay német mintákat vett alapul. A fõmérnököknek és a segédmérnököknek mûszaki diplomával és mezõgazdasági ismeretekkel kellett rendelkezniük. Utóbbi megszerzésére a Nagyváradi vagy késõbb a Magyaróvári Gazdasági Akadémián volt lehetõség. A kultúrmérnöki szolgálat ingyenes volt, a tervek készítéséért, a munkák helyi irányításáért a birtokosok nem fizettek. A sok felkérést a kultúrmérnökök alig tudták teljesíteni. Ha el is utaztak egy-egy település vagy birtokos kívánságára a terepre, a tervek készítése után más vidékre távoztak, és a kivitelezési munkát nélkülük kellett végrehajtani. A kivitelezés általában nem is igényelte magasan kvalifikált, rendszerint külföldön tanult kultúrmérnökök jelenlétét, azonban képzett mûszaki segédszemélyzetre itt is szükség volt. Ezt a szerepet töltötték be a kultúrmérnökök segédjei, a rétmesterek. Képzésük megszervezése (1879) egyidõs volt a kultúrmérnöki intézmény létrehozásával. A viszonylag kis számra való tekintettel a rétmesterképzést nem ön- 48 * Vö. Danis György cikkével e számunkban!

2 sek biztonságát, az árvízvédelem megszervezését szolgálták. Kultúrmérnöki hivatalok álló iskolában, hanem a Kassai Gazdasági Tanintézet keretében oldották meg, majd 1883-ban az iskola önállósult. A kettõ-, majd hároméves iskola keretében mûszaki, mezõgazdasági, térképészeti ismereteket oktattak. A kultúrmérnökök száma évrõl évre emelkedett ban a munkát úgy szervezték meg, hogy az ország kultúrmérnöki szempontból fontos területeit négy kerületre osztották. Lehetõleg mindig ugyanazok a kultúrmérnökök mentek egy-egy vidékre, hogy helyismeretet szerezzenek ben a Földmûvelés-, Ipar- és Kereskedelemügyi Minisztériumon belül Kvassay vezetésével megszervezték az önálló kultúrmérnökséget. Ez után nyolc kerületet alakítottak ki, amelyek kijelölésénél a közigazgatási határokat vették figyelembe. Nagy volt az igény az újfajta vízhasználatokat propagáló mérnökök munkája iránt. Sok esetben problémát okozott azonban, hogy egy-egy vízfolyáson kinek az érdeke elsõdleges, az öntözõ gazdáé, a malomtulajdonosé vagy a községé, amely a faúsztatás, tutajozás jövedelmébõl él. Az egyes vízhasználatok között azért is rendet kellett teremteni, mivel a vízügyek két minisztériumhoz tartoztak. Megoldást hosszú évtizedekre a vízjogi törvény hozott (1885. évi XXV. törvény), amely az általános rendezés keretében a vízügyi szolgálat további fejlõdését is meghatározta.* * Vö. Fejér László cikkével e számunkban! A törvény értelmében bármilyen vízügyi építkezés vagy vízhasználat esetén a tulajdonosnak (birtokosnak, községnek, társulatnak) a területileg illetékes törvényhatóságtól vízjogi engedélyt kellett kérni. A kérelemhez mellékelni kellett a terveket, költségvetést, mûleírást és egyéb dokumentumokat. A törvényhatóság a benyújtott dokumentumokról szakvéleményt kért oly módon, hogy a folyószabályozási, belvíz-levezetési terveket a folyammérnököknek, az öntözési, lecsapolási, patakszabályozási kérelmeket a kultúrmérnököknek adta véleményezésre. Az államérdekbõl végzett munkákhoz hasonló dokumentumok csatolása után a Közmunka- és Közlekedésügyi Minisztérium adta meg az engedélyt. Az ármentesítõ és vízszabályozó társulatok a folyammérnöki, a lecsapolásra, öntözésre, patakszabályozásra létrejött vízhasználati társulatok a kultúrmérnöki hivatalok felügyelete alá tartoztak. Míg a vízszabályozó társulatok foglalkoztattak mérnököket, a vízhasználati társulatok mûszaki teendõinek ellátása a kultúrmérnökökre hárult. A törvény szerint a vizek nagy többsége hatósági rendelkezés alatt állt. Ezeken a vonatkozó szabályok betartásával a hajózás, halászat, ivóvízellátás mindenki számára lehetséges volt. A vízrendezést, lecsapolást végzõk elsõbbséget élveztek, ezt követte a hajózás, az ipari vízhasználat (például a malmok), majd az öntözés. A törvény vízrendõri intézkedéseket is tartalmazott, amelyek a meder, a part, a tölté- A vízjogi törvény végrehajtása elsõsorban a kultúrmérnökök munkáját növelte meg, hiszen õk adtak szakvéleményt a helyi vízhasználati ügyekben: malmok, öntözések, lecsapolások, patakrendezések esetén. A zavartalan végrehajtás érdekében a korábbi kerületekre építve létrehozták a kultúrmérnöki hivatalokat, amelyek központi szerve november 5-tõl a Kvassay Jenõ által vezetett Országos Kultúrmérnöki Hivatal lett. E szervezet a Földmûvelés-, Ipar- és Kereskedelemügyi Minisztérium tanácsadója volt mûszaki kérdésekben, véleményt adott talajjavítási, halászati ügyekben, ellenõrizte a területi szervek (kultúrmérnöki hivatalok) munkáját ban e hivatalok Székesfehérvár, Pozsony, Miskolc, Kassa, Sátoraljaújhely, Debrecen, Kolozsvár, Temesvár székhellyel mûködtek. Végleges szervezetük az elsõ világháború elõtt, 1909-re alakult ki, amikor már 19 ilyen hivatal volt, és illetékességi területük az egész országot lefedte. Olyan megyéket is, ahol ugyan a terepviszonyok miatt nem folytak kultúrmérnöki munkák, de a vízrajzi törvény végrehajtása szükségessé tette a mûszaki segítséget. A hivatalok között ha alagcsövezést létesítettek, legtöbbet a kassai hivatal területén, Szepes, Abaúj, Sáros megyében. A jelzett idõszakban ha volt a lecsapolt területek nagysága, aminek csaknem egyharmad része a Budapesti Kultúrmérnöki Hivatal területére esett. Az öntözések tervezése ebben az idõben még nem volt jelentõs, a hivatalok mindössze ha területet tartottak nyilván. A legtöbb a miskolci kultúrmérnöki hivatal területére, ezen belül is Heves megyére esett. A hivatalok irányították az állami szabályozás alá nem esõ, helyi jelentõségû folyókhoz kapcsolódó munkálatokat. Ezek a többcélú vízhasználatuk miatt is kikerültek a folyammérnöki hivatalok érdekeltségi körébõl. A szombathelyi kultúrmérnöki hivatal például a Rába felsõ szakaszán volt illetékes, ahol csak kisebb szabályozásokra 49

3 V chodoslovenské Múzeum, Kassa Csatornaépítés Kassán, 1900 körül A Duna-völgyi-fõcsatorna a Kiskunságban napjainkban került sor, fõként az egyes építmények (malmok, hidak vagy az ikervári erõmû) védelme érdekében. E hivatal legfontosabb vízrendezési munkája a Zala szabályozása volt, amelynek során 4022 ha vált hasznosíthatóvá a mezõgazdaság számára. A pozsonyi kultúrmérnöki hivatal 1911-ben a Lajta szabályozási tervét készítette el, azonban ennek kivitelezését az I. világháború megakadályozta. A budapesti kultúrmérnöki hivatal 1898-ban átvette a folyammérnöki hivataltól a Duna-völgyi-fõcsatorna ügyét. A Duna Tisza közi mocsarak lecsapolásáról 1859-ben Klasz Márton, 1878-ban, 1883-ban a budapesti folyammérnöki hivatal készített tervet, de ezek nem valósultak meg. Az 1898-ban összeállított kultúrmérnöki terv szerint a lecsapoláshoz a Duna Tisza közi hátság szélén és a hajdani Õrjeg vízfolyás medervonalán kezdték meg 107 km hosszú csatorna ásását, mely munka végrehajtására 1909-ben társulat is alakult. Az 1880-as évek közepére a Földmûvelés-, Ipar- és Kereskedelemügyi Minisztérium hatásköre a halászat felügyeletével is bõvült. A végrehajtott folyószabályozások, az élõhelyek pusztulása magával hozta a halászat jelentõségének csökkenését, de a megmaradt lehetõségeket védeni és szabályozni kellett ben e minisztériumon belül halászati felügyelõi állást szerveztek, a következõ évben megalakult az Országos Halászati Egyesület, majd 1887-ben megszervezték az Országos Halászati Felügyelõséget. Ezt követõen alakultak meg az elsõ halászati társulatok. 52 Folyammérnöki hivatalok, Mûszaki Tanács Alagcsövezés A földterületek víztelenítésére, a talaj-, illetve csapadékvíz elvezetésére való, földbe süllyesztett csõrendszer. Az alagcsövek 0,3 0,5 m hosszú, 5 20 cm átmérõjû égetettagyag- vagy beton- (ma már mûanyagtekercs-) csövek. Az alagcsövezés szívó-, gyûjtõ- és fõgyûjtõcsövekbõl áll. Az összegyûjtött víz közvetlenül jut nyílt folyóba, árokba, esetleg közcsatornába vagy betongyûrûs nyelõkútba, ahonnan szivattyús átemeléssel kerül a befogadóba. Az alagcsövek számára géppel vagy kézi erõvel készítik el a 0,6 1,6 m mélységû árkokat. A csövek lefektetése után az árkot kaviccsal megtöltik, majd döngölt agyaggal lefedik. Forrás: Magyar Nagylexikon Az 1870-es, 1880-as években jelentõs fejlõdés volt a Közmunka- és Közlekedésügyi Minisztérium által irányított folyammérnöki területeken is. A folyammérnöki hivatalok megerõsödését az általuk irányított vízszabályozási munkák is mutatták. Az 1870-es évek közepén folytatódott a Bodrog korábban félbemaradt szabályozása. A munka során összesen 34 kanyart vágtak át, a 110,8 km-es folyó 25 km-rel lett rövidebb. A Szamos és Kraszna szabályozásához, valamint az Ecsedi-láp lecsapolásához a vásárosnaményi folyammérnöki hivatal készített tervet, között azonban ennek csak kis részletei készültek el. Sikeresen folyt viszont a Rétköz vizeinek szabályozása. E területet nemcsak a Tisza áradásaitól kellett megvédeni, hanem a Nyírségbõl rázúduló külvizektõl is. Ezek felfogására épült 1879-ben a Lónyai-csatorna. Az évi árvíz után a Tisza-szabályozás továbbfejlesztését a kormány fontos feladatának tekintette. Egyrészt megerõsítette a társulatok feletti felügyeletet, gondot fordítva az árvízvédelem hatékony megszervezésére, másrészt a kiásott, de szûknek bizonyult medrek mielõbbi kifejlõdését igyekezett elõmozdítani ben a munka irányítására létrehozták a Tiszai Állami Kotrások Vezetõségét ben a Közmunka- és Közlekedésügyi Minisztériumban Mûszaki Tanácsot alakítottak meg, amely az út- és vasútépítés mellett vízügyi kérdésekben is illetékes volt. A tiszai árvíz tapasztalatai nyomán egyre nagyobb gondot fordítottak a vízrajzi megfigyelésekre, amelyek eddig a hajózás miatt csak a Dunán voltak általánosak. A feladatot ellátó vízrajzi osztály 1882-tõl a Mûszaki Tanács egységeként mûködött, majd 1886-tól Baross Gábor miniszter utasítása értelmében a vízépítészeti szakosztály önálló osztálya lett. Duna-szabályozás A Duna szabályozását az 1870-es, 1880-as években a törvényhozás is elõsegítette, amely nemcsak elrendelte az egyes munkákat, hanem megfelelõ összeget is engedélyezett a költségvetésbõl azok végrehajtására. A várható városegyesítés miatt különösen a fõvárosi Duna-szakasz szabályozása volt

4 Vízmentesítés, vízhasznosítás, öntözés Avízépítés a 19. század elején az empíria tudománya volt, mely természeti megfigyeléseken alapult. Évtizedekkel késõbb ezek feledésbe merültek, és minden folyószabályozást a mechanika és a matematika alapján kíséreltek megoldani. Az eredmények vitathatók voltak. Kvassay Jenõ, az elsõ hazai kultúrmérnök hozott új szemléletet és gyakorlatot, mert rájött, hogy a mûszaki tevékenységek nemcsak technikai fogásokból állnak, hanem több, összefüggõ biológiai hatásmechanizmussal is számolni kell. Ez korszakos felismerésnek számított. Elgondolásai nyomán épült ki az új vízgazdaság-politika. A 19. század derekán a vízmentesítõ munkálatok jelentették az elsõ lépést, hogy a középkori állapotban lévõ, úttalan, irdatlan vizes és csak ridegmarha-tenyésztésre alkalmas Alföldbõl újkori értelemben vett kultúrterület váljék. Nagy erek, árterek, mocsarak, nádasokkal borított területek alakultak át növénytermesztõ táblákká. A második lépés a vízhasznosítás és különösen az öntözés elterjesztése volt. A vízügyi munkák megindításához 1879-ben a törvényhozás forintot szavazott meg, és három évvel késõbb létrehozták a Kultúrmérnöki Hivatalt. A kultúrmérnökök nemcsak a vízszabályozás mûszaki terveit és a kivitelezés költségvetését készítették el, hanem a munkafázisokat, az anyagi és tárgyi eszközöket, sõt a munkaerõt is megszervezték. Ezekhez a munkákhoz kellõen képzett szaksegítségre is szükség volt. Így kétéves képzés keretében megteremtették Kassán a vízmesteriskolát, ahol 1884-ben már 32 növendék tanulhatott õk lettek a kivitelezés munkavezetõi. Az állami költségvetés 1890-ben már 229 ezer, ban 626 ezer, 1907-ben 913 ezer koronával támogatta a feladatok megoldását. Az 1880-as években a vízügyi szolgálatnak egyrészt meg kellett kezdeni a mezõgazdaság mûszaki fejlesztését szolgáló vízrendezési munkálatokat (a lecsapolást, talajjavítást), másrészt sürgõsen fel kellett számolnia a Tisza-szabályozás végrehajtása során elkövetett hibákat. (A kultúrmérnökség négy évtized alatt összesen 731 ezer hektáron végzett belvízrendezést lecsapolással. A folyók árvizeinek kiöntése elleni védekezés eredményeként 1913 végéig 3,83 millió hektárt mentesítettek.) Az áradások elleni védekezés területén más jellegû tevékenységre volt szükség a vízmosások vagy a nagy esésû patakok, folyók esetében, és másra a síkságok vízfolyásainál. A vízmosásokat sövénnyel, kõgátakkal zárták el, a zúgó patakoknál a rétegek omlását, csuszamlását próbálták megakadályozni, a meredek lejtõket teraszokra fektetve egyenlítették ki. A síkságbeli lelassult, kanyargó folyók esetében az egyes szakaszok átvágásával lehetséges elérni a lefolyási sebesség MNM Történelmi Fényképtár, ELTE-letét Vasbeton híd a belvízcsatorna fölött a Tisza mentén Szivattyútelep a Hármas-Körös Peresi-holtága mellett, Mezõtúron. A ház 1904-ben készült, eredeti gõzgépe és körszivattyúja ma is látható növelését. (1919-ig több mint 950 átvágással a folyók hosszát 2260 km-rel rövidítették. E munkák tették lehetõvé a belvízöblözetek rendezését, az árterek korlátozását és a vízmentessé tett területek nagymértékû bõvítését, a folyók gyorsabb vízmozgását, sõt a jobb hajózhatóságot is.) Az átvágások mellett nem nélkülözhették a megfelelõ méretû védõgátak megépítését, továbbá az árvízvédelem érdekében a szabad hullámterek kialakítását sem. Az árvízvédelemhez kapcsolódtak a kárelhárítást szolgáló tevékenységek (a túlzott csapadékokból származó nedvesség elvezetése, alagcsövezés, tereprendezés, vízátvezetés, víztározás), továbbá a talajjavítás. Akkori felfogás szerint a talajjavítás egyetlen célja a termõföld vízállapotának megteremtése, illetve a talajban lévõ víztartalom megfelelõ szabályozásának a lehetõvé tétele. Az alagcsövezésnek kitüntetett szerepe volt, mert az nem csupán egyszerû lecsapolást, hanem valóságos talajjavítást jelentett, mûködésével a talaj kedvezõbb szellõztetésén kívül a víz elnyelését (absorptio) és a beszivárgását (infiltratio) biztosítja, szemben a víz felszíni lefolyásával és elpárolgásával. (Az I. világháború kezdetéig több mint 26 ezer hektár területet alagcsöveztek.) Kultúrmérnöki feladat volt a belvizek összegyûjtése és az árvédelmi töltésekbe épített zsilipeken át a hullámtérbe vezetése is. A vízvédelmi munkák rendkívüli sikerét jól jelzi, hogy a kormányzat 1867 és 1907 évek között az ország folyószabályozásokra összesen 240 millió koronát fordított. (Ennek 48%-a a Duna, 31%-a a Tisza, 9%-a a Körösök és a Maros szabályozására jutott.) A korszerû vízgazdálkodás másik tartóoszlopa a közvetlen vízhasznosítás. A mezõgazdasági (öntözés, halászat, a talajok sótalanítása), közlekedési (hajózhatóság, folyószabályozás), ipari (iparok vízellátása, vízierõ hasznosítása) feladatok kerültek elõtérbe. Rohamos mértékben nõtt a közegészségügyi vízellátás, csatornázás, szennyvíztisztítás mérnöki tevékenység iránti igény is. A kultúrmérnöki hivatalok mûködése nagy lendületet adott az öntözés ügyének re 158 ezer hektárra tudták volna a vizet eljuttatni, de mindez jórészt kihasználatlan maradt. Az I. világháború befejezéséig közel 26 ezer hektárnyi öntözési objektum létesült. A szaktárca azt remélte, hogy elégséges az öntözés mûszaki-technikai lehetõségeinek megteremtése, annak kihasználása már magától fog megtörténni. Hiú reménység volt: a magyar gazdák nem éltek a lehetõséggel. A kultúrmérnökség hiába állította: bármily méltó büszkeséggel mutathatunk is reá vízvédelmi mûveinkre, a valódi hasznot a vízhasználatban, a vízhasznosításban kereshetjük és találhatjuk meg. Az öntözés iránt érdeklõdõket közvetlen helyszíni szaktanácsokkal látták el, öntözési kísérleti telepeket is létesítettek. LIGETVÁRI FERENC 53

5 fontos, ami az 1838-as árvíz MNM Történeti Fényképtár óta nem oldódott meg között mûködött a Duna-szabályozási Felügyelõség, amelynek irányításával elzárták a SoroksáriDuna-ágat, a lágymányosi szakaszt párhuzammûvek közé szorították, és a folyó mélységét kotrással igyekeztek növelni ben a Duna Dévény és Dunaradvány közti szakaszának középvízi szabályozásáról született töra csepeli kikötõ látképe, 1938 vény, amely munka végrehajtására a Felsõ-Duna Szabályozási az oka az országos szakigazgatás és így a vízügy átszervezésének. Mûvezetõséget hozták létre. Az évi 18. törvény létrehozta A Duna mellékfolyói közül a Rábaszabályozás ügyét is a törvényhozás a Földmûvelésügyi Minisztériumot, mozdította elõre, amikor az évi amely az elsõsorban mezõgazdasági cégyõri árvíz után az évi XV. tör- lokat szolgáló vízügyi igazgatást hatásvény elrendelte a folyó azonnali szabá- körébe vonta. Átvette a volt Földlyozását és az ügyben illetékes társulat- mûvelés-, Ipar- és Kereskedelemügyi nak a munkához szükséges kölcsön fel- Minisztériumtól a kultúrmérnöki, vízvételét. Az évtized végére a Rábaköz jogi és halászati ügyeket, a megszûnt megszabadult a rendszeres elöntésektõl. Közmunka- és Közlekedésügyitõl pedig a vízszabályozási, ármentesítési, belvízrendezési és vízrajzi feladatokat. Minisztériumi változások Az újonnan szervezett KereskedelemA Földmûvelés-, Ipar- és Kereskede- ügyi Minisztériumhoz csak egyes folemügyi, valamint a Közmunka- és lyamszabályozással, vízi közlekedéssel Közlekedésügyi Minisztérium területi kapcsolatos ügyek kerültek. A Földszervei, a hozzájuk tartozó vízszabályo- mûvelésügyi Minisztériumban az V. fõzó és vízhasznosító társulatok jelentõs osztály foglalkozott a vízügyekkel, ahol eredményeket értek el, a két miniszté- az adminisztratív és mûszaki irányítás rium között mégis megnövekedtek a egysége érvényesült. feszültségek, amelyeket a súlyos ben a mûszaki osztályok évi árvíz is a felszínre hozott. Ez is volt összevonásával megszervezték az Or- szágos Vízépítészeti Hivatalt, amelyet a következõ évben az agrárjelleg hangsúlyozásával Országos Vízépítészeti és Talajjavítási Hivatallá szerveztek át, majd 1899-ben a minisztérium keretén belül önálló hivatalként az Országos Vízépítési Igazgatóság jött létre. A szervezet élén már 1891-tõl az ekkor már miniszteri osztálytanácsosként dolgozó Kvassay Jenõ állt. Hajózás, kikötõk Annak ellenére, hogy a vízügyi szolgálat a Földmûvelésügyi Minisztérium keretébe tartozott, az közti munkák zöme nem közvetlenül kapcsolódott a mezõgazdaság érdekeihez. Kvassay figyelme is elsõsorban a vízi utak, kikötõk fejlesztése felé fordult ben 12 éves átfutással elfogadta az országgyûlés a vízi beruházásokról szóló törvényt, ami a Dunán és a Tiszán a vízi utak biztosítása érdekében a közép-, majd kisvíz-szabályozást jelentette ban a parlament 20 évre hagyott jóvá hasonló törvényt, amelyben a nem állami kezelés alatt álló folyókra is gondot fordítottak tõl folyt a Vaskapu-csatorna nagy kiépítése,* és megkezdték a Csepeli kikötõ építését, tervek készültek a Duna Tisza-csatorna kivitelezésérõl is ban Kvassay elõterjesztésére állami kezelésbe vonták a balatoni kikötõket. A vízi beruházási törvény végrehajtásával kapcsolatban nagyszámú új építésvezetõség, kirendeltség jött létre. Köztük az Aldunai Hajózási Hatóságot vagy a Duna Tisza-csatornával foglalkozó Hajózó Csatornák Tervezõ Kirendeltségét a Kereskedelemügyi Minisztérium felügyelte, míg a többi a folyammérnöki hivatalok munkáját kiegészítve a Földmûvelésügyi Minisztérium keretében mûködött. Az elkészült nagyszabású tervek kivitelezését, a megkezdett munkák sikeres befejezését az I. világháború akadályozta meg, míg azok véglegesen le nem kerültek a napirendrõl. DÓKA KLÁRA * Vö. Mócsy András cikkével e számunkban! 54