Darren Shan A HALÁL PRÓBÁI. Darren Shan regényes története ÖTÖDIK KÖNYV

Átírás

1 Darren Shan A HALÁL PRÓBÁI Darren Shan regényes története ÖTÖDIK KÖNYV

2 Móra Könyvkiadó A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Darren Shan: Trials of Death HarperCollinsPublishers Ltd Fulham Palace Road, Hammersmith London W6 8JB Darren Shan, 2001 A szerző erkölcsi jogot formál rá, hogy azonosnak tekintsék a mű szerzőjével Madame Octa históriája olvasható a világhálón. akárcsak Darren Shané! Az összes rémséget megtalálod Darren Shan hivatalos honlapján: Fordította F. Nagy Piroska

3 A sorozatterv és a borító Papp Beatrix munkája, MÁSODIK KIADÁS Hungarian translation F. Nagy Piroska, 2002 Hungarian edition Móra Könyvkiadó, 2002

4 Norának és Daveynek a legkedvesebb házigazdáknak a VZSR (Véres Zsigerek Rendjel) jár: a hatalmas és félelmetes Emily Fordnak Kellee foglyot nem ejtő Nunleynak a borzalom szakembereinek: Biddynek és Liamnek Gillie-nek és Zoének Emmának és Chrisnek

5 BEVEZETÉS Ha valaki azt állítja, hogy vámpírok a valóságban nem léteznek, ne higgy neki! A világ tele van vámpírokkal. Nem azokkal a gonosz, alakjukat örökösen változtató, a feszülettől rettegő lényekkel, akikről a legendák szólnak, hanem olyan tiszteletre méltó, hosszú életű, különlegesen erős teremtményekkel, akiknek vért kell inniuk, hogy életben maradhassanak. Csak épp annyira avatkoznak be az emberek dolgaiba, amennyire az elkerülhetetlen, és sohasem ölik meg azt, akinek a véréből ittak. A világ egy távoli, alig-alig megközelíthető, hóval borított szögletében emelkedik a Vámpírok Hegye, ahol tizenkét évenként a vámpírok összegyűlnek. Ilyenkor ülésezik a Vezérkar, melyen a vámpír hercegek elnökölnek (ők azok, akiknek minden vámpír engedelmességgel tartozik), és a megjelentek túlnyomó többségét a vámpír tábornokok alkotják. Ők az élveholtak társadalmának vezetői. Mr. Crepsley elvonszolt engem a Vámpírok Hegyéhez, hogy bemutasson a hercegeknek és a Vezérkarnak. Mr. Crepsley vámpír. Én vagyok az inasa, mellesleg félvámpír. A nevem Darren Shan. Hosszú, kemény és fáradságos út volt, egy barátunk, Gavner Purl, négy farkas és két törpe személy társaságában tettük meg. Ez utóbbiak roppant furcsa szerzetek; titokzatos gazdájuk, bizonyos Mr. Tiny szolgálatában állnak. Az egyiket útközben egy veszett medve megölte, amely egy halott vérszipoly vérétől tébolyodott meg. (A vérszipolyok annyiban különböznek a vámpíroktól, hogy a bőrük színe bíborlila, a szemük, a körmük és a hajuk vörös és mindig megölik azt, akinek a vérét isszák.) A másik akkor megszólalt első ízben, amióta törpe személy kapcsolatba lépett bárkivel, és előadta, hogy Harkat Muldsnak hívják. Vérfagyasztó üzenetet bízott rá Mr. Tiny: hamarosan hatalomra kerül a Vérszipolyok Ura, háborúba viszi a bíborszínű vérszipolyokat a vámpírok ellen és győzni fog! Végül megérkeztünk a Vámpírok Hegyéhez, amelynek belsejében, alagút- és barlangrendszerek mélyén gyülekeztek a vámpírok. Itt összebarátkoztam néhányukkal, többek között Seba Nile-lal, aki annak idején, Crepsley ifjúkorában, a tanítómestere volt; Vanez Blane-nel, a félszemű játékmesterrel és Kurda Smahlt-tal, aki eleddig tábornoki rangot viselt, de hamarosan herceggé fogják választani. A hercegek és a tábornokok többsége nem volt elragadtatva tőlem.

6 Szerintük túl fiatal vagyok ahhoz, hogy vámpír lehessek, és bírálták Mr. Crepsleyt, amiért megvérezett. Hogy bebizonyítsam, méltó vagyok a félvámpírságra, vállalnom kellett az Avatási Próbákat azaz egy sor kemény próbatételt, melyeket rendszerint a kezdő tábornokoknak kell teljesíteniük. Amikor eldöntöttem, hogy elfogadom a kihívást, felvilágosítottak: ha sikerrel teljesítem a próbákat, befogadnak a vámpírok közé. Azt azonban csak utólag árulták el (amikor már késő volt visszakozni), hogy ha kudarcot vallok megölnek! Khledon Lurt Termének nevezett tágas barlang szinte teljesen néptelen volt. Rajtuk kívül, akik az asztalomnál ültek Gavner, Kurda és Harkat, csak egyetlen vámpír volt jelen: egy magányosan üldögélő őr, aki a sörét iszogatta, és közben valami hamis dallamot fütyörészett. Nagyjából négy nap telt el azóta, hogy megtudtam: Avatási Próbákon való szereplésem alapján fognak elbírálni. Még most sem tudtam valami sokat a Próbákról, de társaim borús arcából, no meg abból, ami a Hercegek Termében elhangzott, arra következtettem, hogy győzelmi esélyeim legjobb esetben is csekélynek mondhatok. Miközben Kurda és Gavner egymás között suttogva tárgyaltak a Próbákról, én Harkatot figyeltem, akit azonban ritkán láttam (ugyanis ott fogták a Hercegek termében, és mindenféle kérdéseket tettek föl neki). Hagyományos kék öltözékében feszített, de a csuklyáját nem húzta a fejébe már nem rejtegette előlünk hegekkel és varratokkal elcsúfított szürke arcát. Harkatnak hiányzott az orra, a füle pedig a bőre alatt rejtőzött. Két hatalmas, kerek, zöld szeme majdnem a feje tetején csücsült, egyenetlen, fűrészfogas szélű szája pedig tele volt éles fogakkal. A közönséges levegő mérgező számára tíz-tizenkét óra alatt elpusztult volna tőle, ezért különleges életmentő maszkot hordott. Ha evett vagy beszélt, lehúzta az állára, egyébként mindig a szája előtt viselte. Harkat egykor ember volt, de meghalt, és miután egyezséget kötött Mr. Tinyvel, ebben a testben tért vissza. Arra, hogy ki volt, és hogy miféle alkut kötött, már nem emlékezett. Harkat olyan értelmű üzenetet hozott a hercegeknek Mr. Tinytől, hogy küszöbön áll a Vérszipolyok Urának éjszakája. A Vérszipolyok Ura mitikus alak; a legenda szerint az ő érkezése adja meg a jelet a vámpírok és a vérszipolyok közötti háború kirobbantására, melyet Mr. Tiny szerint a vérszipolyok fognak megnyerni, megsemmisítve a vámpírok

7 egész haderejét. Harkat elkapta a pillantásomat, s maszkját leeresztve megkérdezte: Láttál... sok termet? Elég sokat feleltem. Vigyél... körbe... engem is. Darrennek nem sok ideje lesz barlangi körsétákra sóhajtott fel Kurda csüggedten. Fel kell készülnie a Próbákra. Mesélj még ezekről a Próbákról kértem. A Próbák vámpíremlékezet óta fajunk örökségének része mondta Gavner. Gavner Purl vámpír tábornok testes, rövid barna hajú, sebhelyes, viharvert arcú. Crepsley gyakran csúfolta ziháló lélegzése és sűrű pillantásai miatt. A régebbi időkben minden tanácskozás alatt megrendezték folytatta Gavner, és minden egyes vámpírnak teljesítenie kellett őket, még akkor is ha már tucatszor végigcsinálták. Körülbelül ezer évvel ezelőtt nagyjából a tábornoki rang bevezetésével egy időben átszervezték a Próbákat. Az új rendszerben mert azelőtt csak hercegek és közönséges vámpírok léteztek már csak azoknak kell alávetniük magukat, akik tábornokok szeretnének lenni. Sok egyszerű vámpír akkor is nekimegy, ha nem akar tábornoki rangot időnként muszáj teljesíteni az Avatási Próbákat, ha valaki azt szeretné, hogy a társai tiszteljék, de nem követelmény. Nem értem mondtam. Azt hittem, ha valaki teljesíti a Próbákat, automatikusan tábornok lesz. Nem felelte Gavnert megelőzve Kurda, és ujjaival beletúrt a szőke hajába. Kurda Smahlt nem volt olyan izmos, mint a legtöbb vámpír ő inkább az ész erejében hitt, mint az izmokéban, és a többieknél kevesebb sebhelyet is viselt magán. Ámbár a bal arcán látható három apró, vörös heg elárulta, hogy a vérszipolyok egyszer és mindenkorra megjelölték. (Kurdának az volt az álma, hogy újra egyesíteni fogja a vámpírokat és a vérszipolyokat, és ezért évtizedek óta béketárgyalásokat folytatott a számkivetett gyilkosokkal.) Ez csak az első lépés a tábornokká válás útján. Léteznek más módszerek is az erő, a kitartás és a bölcsesség kipróbálására, de ezekre később kerül sor. Az Avatási Próbákon való helytállás csupán azt jelenti, hogy az illető kivívja társai megbecsülését, és köztiszteletben álló vámpír lesz. Milyen sokszor hallottam azokat a szavakat, hogy tekintélyes, meg köztiszteletben álló! A vámpírok számára életbevágóan fontos a jó hírnév és a becsület.

8 Az számított köztiszteletnek örvendő vámpírnak, akit a társai elismertek. Mi történik ezeken a próbákon? kérdeztem. Sokféle próbatétel létezik, mind más és más vette át a szót ismét Gavner. Ötöt kell teljesítened. Véletlenszerűen kerülnek kiválasztásra, és egyszerre mindig csak egy. Lehet, hogy vadkanokkal kell megküzdened, vagy veszedelmes sziklákat kell megmásznod, vagy éppen kígyóktól hemzsegő gödrön kell átkelned egyik oldalról a másikra. Kígyók? kiáltottam fel ijedten. A Rémségek Cirkuszában a legjobb barátomnak, Evra Vonnak volt egy óriáskígyója, amelyiket megszokni ugyan megszoktam, de sohasem tudtam megkedvelni. Iszonyodtam a kígyóktól. Darren próbatételei között nem fognak kígyók szerepelni jelentette ki Kurda. Az utolsó kígyótenyésztőnk kilenc éve halt meg, és azóta senki sem állt be a helyére. Maradt ugyan néhány kígyónk, de azok még egy dézsát sem töltenének meg, nemhogy egy gödröt! A Próbákra egymást követő éjszakákon kerül sor folytatta Gavner. Kettő között mindössze egynapi pihenő van engedélyezve, ezért a kezdésnél különösen is óvatosnak kell lenned, ha már az elején megsebesülsz, nem sok időd marad a felépülésre. Ami azt illeti, ebben akár szerencséjeis lehet gondolkodott hangosan Kurda. Nyakunkon az Élveholtak Fesztiválja. Az mi? tudakoltam. Nagyszabású ünnepség, melyet annak örömére rendezünk, hogy a tanácskozásra jövő vámpírok mindegyike megérkezett magyarázta Kurda. A Vérkő segítségével pár éjszakával ezelőtt felkutattuk a későn jövőket, megtudtuk, hogy már csak hárman vannak úton a hegy felé. Ha az utolsó is befut, kezdetét veszi a Fesztivál, és attól kezdve három nap, három éjjel nem foglalkozunk hivatalos ügyekkel. Ez igaz bólintott Gavner. Ha az ünnepség éppen a próbáid idején kezdődik el, akkor kapsz háromnapi pihenőt. Sokat nyernél vele! Feltéve persze, hogy a későn jövök időben megérkeznek jegyezte meg borús képpel Kurda. Ő szemmel láthatóan esélyt sem adott nekem arra, hogy teljesíteni tudom a próbákat. Miért vagy olyan biztos abban, hogy kudarcot fogok vallani? kérdeztem tőle. Nem arról van szó, hogy kevésre tartalak válaszolta Kurda. Egyszerűen csak túl fiatal és túl tapasztalatlan vagy. Nem elég, hogy fizikailag felkészületlen vagy a feladatra, időd sem volt arra, hogy

9 felbecsüld, valójában mi előtt állsz, és gyakorolj előtte. Bedobtak a mély vízbe, és ezt nem tartom sportszerűnek. Még mindig a sportszerűség témáján lovagolsz? szólalt meg a hátunk mögött egy hang Mr. Crepsley. Vele volt Seba Nile, a Vámpírok Hegyének szállásmestere is. Leültek, és néma főhajtásokkal üdvözöltek bennünket. Túl készségesen beleegyeztél a Próbákba, Larten felelte rosszallóan Kurda. Nem gondolod, hogy alaposabban ismertetned kellett volna a szabályokat Darrennel? Még azt sem tudta, hogy a próbákon való elbukás a biztos halált jelenti! Ez igaz? fordult felém Mr. Crepsley. Bólintottam. Mindeddig azt hittem, kiszállhatok, ha a dolog nem sikerül. Ó! Világosabban meg kellett volna mondanom. Bocsánatot kérek. Kicsit elkéstél a bocsánatkéréssel húzta el az orrát Kurda. Mindazonáltal kitartok a döntésem mellett folytatta Mr. Crepsley. Kényes helyzet volt. Rosszul tettem, hogy megvéreztem Darrent semmit sem hozhatok fel a mentségemre. Mindkettőnk érdekében fontos lenne, hogy valamelyikünk tisztára mossa a nevünket. Ha rajtam múlt volna, vállaltam volna a kihívást, de a Hercegek Darrent választották. Márpedig az ő szavuk, amennyire én tudom, kötelez bennünket. Egyébként még koránt sincs veszve minden szólt Seba Nile. Amikor hírét vettem a dolognak, egyenesen a Hercegek Termébe siettem, és felidéztem a már csaknem feledésbe merült Felkészülési időszak című záradékot. A micsodát? kérdezte Gavner. Amikor még nem voltak tábornokok, a vámpírok nem készültek évekig a Próbákra magyarázta Seba. Sorsot húztak, amelyen kaptak egy próbatételt ahogy most is, de nem kezdtek hozzá rögtön a teljesítéséhez, hanem kaptak egy éjszakát és egy nappalt a felkészülésre. Ennyi gyakorlási idő állt rendelkezésükre. Sokan döntöttek úgy, hogy nem veszik igénybe a felkészülési időszakot rendszerint azok, akik korábban már teljesítették a próbákat, de senki sem kockáztatta a jó hírét azzal, hogy kihasználta annak előnyeit. Sohasem hallottam erről a záradékról morogta Gavner. Én igen jegyezte meg Kurda, csak éppen soha nem jutott eszembe. Ma is érvényben van még? Több mint ezer éve nem alkalmaztuk. Attól, hogy kiment a divatból, még nem vált érvénytelenné nevetgélt Seba. A felkészülési időszakot hivatalosan sohasem törölték

10 el. És mivel Darren esete rendkívülinek mondható, megkértem a hercegeket, engedjék meg neki, hogy éljen ezzel a lehetőséggel. Mika persze ellenezte ennek a vámpírnak a vérében van az ellenkezés, de Paris meggyőzte. Ezek szerint Darrennek huszonnégy órája van, hogy felkészüljön minden egyes próbatételre összegezte Mr. Crepsley. És mindegyik után huszonnégy órát pihenhet ami összesen negyvennyolc órás kihagyást jelent az egyes Próbák között. Ez jó hír kiáltotta felderülő arccal Gavner. Van még más is folytatta Mr. Crepsley. Arra is sikerült rávennünk a hercegeket, hogy töröljenek néhány baljósnak ígérkező próbát, amelyek nyilvánvalóan meghaladják Darren teljesítőképessége határait. Mintha azt mondtad volna, hogy nem fogsz szívességekért folyamodni jegyezte meg Gavner vigyorogva. Nem is válaszolta Mr. Crepsley. Én csupán azt kértem, hogy a hercegek használják a józan eszüket. Ésszerűtlen volna egy vakot arra kérni, fessen egy képet, vagy egy némát, hogy énekeljen. Éppígy értelmetlen volna elvárni egy félvámpírtól, hogy telivér vámpírokkal egyenlő feltételek mellett versenyezzen. Még úgy is sok próbatétel marad, ha kiemelik azokat, amelyek Darren képességeivel minden kétséget kizáróan teljesíthetetlenek. Én ezzel együtt sem tartom tisztességesnek a dolgot zsörtölődött Kurda, majd szembefordult a vén Seba Nile-lal. Van még más régi törvény is, amelynek jó hasznát vehetnénk? Olyasmi, hogy például gyerekek nem versenyezhetnek, vagy hogy akkor sem lehet megölni őket, ha elbuknak? Semmi ilyesmiről nem tudok felelte Seba. Csak hercegeket nem lehet megölni, ha kudarcot vallanának az Avatási Próbákon. Az összes többi vámpírra ugyanazok a szabályok érvényesek. Miért indulnának hercegek a Próbákon? kérdeztem csodálkozva. Réges-régen nekik is éppúgy részt kellett venniük a Tanácsülések idején megrendezett Próbákon, mint mindenki másnak felelte Seba. Némelyek időről időre mind a mai napig megcsinálják, ha úgy érzik, hogy próbára kell tenniük magukat. De vámpír nem ölhet meg herceget, ezért ha egy herceg úgy bukik el a Próbán, hogy közben nem hal meg, senki sem végezheti ki. Mi történik ilyenkor? kíváncsiskodtam. Nem sok ilyen eset történt mondta Seba. Az a néhány, akikről tudok, elhagyta a Vámpírok Hegyét, és a vadonban érte utol a halál.

11 Mindössze egy Fredor Morsh maradt meg a helyén a Hercegek Termében. Ez akkoriban történt, amikor a vérszipolyok elszakadtak tőlünk, és minden vezetőnkre szükségünk volt. Mihelyt a helyzet valamelyest rendeződött, elment, hogy szembenézzen a végzetével. Gyere mondta Mr. Crepsley, s nagyot ásítva felállt. Elfáradtam. Ideje nyugovóra térnünk. Azt hiszem, én most nem tudnék elaludni vetettem ellene. Muszáj mordult rám. Ha teljesíteni akarod a Próbákat, életbevágóan fontos, hogy kipihenten vágj neki. Minden erődre és lélekjelenlétedre szükséged lesz. Oké sóhajtottam, és melléje szegődtem. Harkat is felállt. Viszontlátásra holnap köszöntem el a többi vámpírtól, akik viszonzásképpen gyászos képpel bólintottak. A cellámba érve igyekeztem a lehető legkényelmesebben elfészkelődni a függőágyamban a vámpírok általában koporsóban aludtak, de én borzadtam tőle, és Harkat is bemászott a sajátjába. Csak nagy sokára tudtam elszundítani, de végül sikerült, és bár egy teljes nappalt nem aludtam át, az éjszaka közeledtével viszonylag tiszta fejjel ébredtem. Akkor jelentkeztem a Hercegek Termében, hogy megtudjam, miből fog állni az első életre-halálra menő próbatételem. A Hercegek Terme előtt Arra Sails várt Mr. Crepsleyre és rám. Arra a Vámpírok Hegyén ritkaságszámba menő női vámpírok egyike volt. Bátor harcos hírében állt, egyenlő vagy talán még különb is, mint a legtöbb férfi. Itt-tartózkodásom alatt, korábban megküzdöttünk egymással, és elnyertem nehezen kiérdemelhető tiszteletét. Hogy vagy? kérdezte, és megrázta a kezem. Tűrhetően feleltem. Ideges vagy? Igen. Annak idején én is az voltam mondta mosolyogva. Csak a bolond vág neki úgy a Próbáknak, hogy még csak nem is ideges. Az a fontos, hogy ne ess pánikba. Megpróbálom. Remélem, nem veszed tőlem rossz néven, amit a Hercegek Termében mondtam folytatta némi krákogás után. Arra ugyanis azt

12 javasolta a hercegeknek, hogy vessenek engem alá a próbatételeknek. Nem hiszek abban, hogy a vámpírok élete könnyű, még ha gyerekekről van is szó. Kemény életet élünk, amely nem való a gyengéknek. Ahogy odaát mondtam, szerintem meg fogsz felelni, de ha nem, én akkor sem fogok könyörögni, hogy hagyjanak életben. Értem. Azért még barátok maradunk? Igen. Ha szükséged van segítségre a felkészülésben, szólj nekem folytatta. Én háromszor teljesítettem a Próbákat. Be akartam bizonyítani nem is annyira másoknak, mint inkább magamnak, hogy jó vámpír vagyok. Kevés olyan dolog van, amit nem ismerek belőlük. Gondolni fogunk rá mondta Mr. Crepsley, és meghajtotta magát Arra előtt. Udvarias vagy, mint mindig, Larten jegyezte meg Arra. És ugyanolyan jóképű... Majdnem hangosan felnevettem. Mr. Crepsley jóképű? Még az állatkerti majomketrecben is tudtam volna nála vonzóbb külsejű egyedeket mutatni! De Mr. Crepsley olyan természetesen fogadta a bókot, mintha már hozzászokott volna az efféle hízelgéshez, és ismét meghajolt. Te pedig éppoly gyönyörű, mint mindig válaszolta. Tudom szaladt fülig Arra szája, s azzal elment. Mr. Crepsley feszült figyelemmel nézett utána, s máskor ünnepélyesen komoly arcán különös, álmodozó kifejezés jelent meg. Amikor észrevette, hogy vigyorgok, összehúzott szemöldökkel rám rivallt: Min vigyorogsz? Semmin feleltem nagy ártatlanul, majd óvatosan megkérdeztem: A barátnője volt? Ha éppen tudni akarod, Arra valamikor a társam volt közölte kimérten. Úgy érti, a felesége? pislogtam csodálkozva. Bizonyos értelemben. Sohasem említette, hogy nős! bámultam rá tátott szájjal. Nem vagyok az már nem. De valaha az voltam. Mi történt? Elváltak? Megrázta a fejét. A vámpírok nem házasodnak és válnak úgy, ahogy az emberek. Mi inkább átmeneti időre elkötelezzük magunkat egy társ mellett. Már megint kezdi? néztem rá összeráncolt homlokkal. Ha két vámpír egy párt akar alkotni magyarázta, megállapodnak,

13 hogy bizonyos ideig rendszerint öt vagy tíz évig együtt fognak élni. Az idő leteltével megállapodhatnak újabb öt vagy tíz évben, vagy abban, hogy útjaik elválnak. A mi kapcsolataink nem szokványosak, legalábbis emberi léptékkel mérve. Mivel nem lehetnek gyerekeink, ugyanakkor ilyen hosszú életet élünk, közülünk csak nagyon kevesen maradnak egész életükben élettársi viszonyban. Furcsa. A vámpíroknál ez a szokás vont vállat Mr. Crepsley. Ezen elgondolkoztam. Még ma is érez valamit Arra iránt? kérdeztem végül. Csodálom és tisztelem őt válaszolta szűkszavúan. Nem erre gondoltam. Szereti? No nézd! kiáltotta hirtelen, s láttam, hogy a nyaka elvörösödik. Ideje, hogy megjelenjünk a hercegek színe előtt. Siessünk... nem szabad elkésnünk. És olyan gyors léptekkel indult el, mintha ezzel akarná elejét venni minden további személyes természetű kérdésnek. A Hercegek Termében Vanez Blane köszöntött bennünket. Mint játékmester ő felelt a három küzdőterem állapotáért, és felügyelt a versenyzőkre. Egyik szeme hiányzott, ezért bal felől elég félelmetes külsejűnek látszott. De ha az ember szemtől szemben vagy jobb kéz felől nézte, az első pillantásra láthatta, hogy egy kedves, barátságos vámpírral van dolga. Hogy érzed magad? kérdezte. Készen állsz a Próbákra? Nagyjából feleltem. Félrehúzott, és halkan azt mondta: Nem muszáj, ha nem akarod, de megbeszéltem a hercegekkel, és nincs ellenükre, ha megkérsz, hogy legyek a Próbákra felkészítő oktatód. Ez azt jelenti, hogy mesélek neked a teljesítendő feladatokról, és segítek a felkészülésedben. Amolyan párbajsegéded leszek, vagy mint az edző egy bokszmérkőzésen. Jól hangzik feleltem. Nem bánod, Larten? fordult Vanez Mr. Crepsley-hez. Egyáltalán nem hangzott a rövid válasz. Úgy terveztem, hogy én leszek Darren oktatója, de te sokkal alkalmasabb vagy erre a munkára. Biztos, hogy nem esik nehezedre? Persze, hogy nem jelentette ki Vanez határozottan. Akkor megegyeztünk. Mindhárman kezet fogtunk, és kölcsönösen egymásra mosolyogtunk. Különös érzés ennyire a figyelem középpontjában lenni mondtam.

14 Hogy annyian eltérnek a szokásuktól csak azért, hogy segítsenek nekem. Minden újonnan érkezettel így bánnak? Az esetek többségében igen válaszolta Vanez. A vámpírok törődnek egymással. Muszáj a világon mindenki más gyűlöl minket, vagy fél tőlünk. A vámpírok mindig számíthatnak a társaik segítségére. Kacsintott egyet, és hozzátette: Még egy olyan gyáva fickóéra is, mint Kurda Smahlt. Vanez nem gondolta komolyan, hogy Kurda gyáva volna csak jólesett csipkelődnie azzal, aki hamarosan herceg lesz, de a vámpírok közül sokan valóban annak tartották. Kurda nem szerette a harcot, a háborút, és hitt abban, hogy a vérszipolyokkal békét lehet kötni. Sok vámpír ezt teljességgel lehetetlennek tartotta. Egy őr elkiáltotta a nevemet, mire előreléptem, s a kör alakban elhelyezett padok mellett elhaladva kimentem az emelvényhez, ahol a hercegek trónszékei álltak. Vanez szorosan a hátam mögött állt, Mr. Crepsley azonban ülve maradt a székén csak a Próbákra felkészítő oktatók kísérhették az emelvényhez a küzdőket. Paris Skyle, a fehér hajú, ősz szakállú herceg egyszersmind a legöregebb élő vámpír megkérdezte, elfogadom-e a sorshúzással nekem jutó Próbát. Mondtam, hogy elfogadom. Akkor fennhangon kihirdette, hogy felelevenítették a Felkészülés időszaka elnevezésű szabályt, valamint hogy néhány próbát, tekintettel a testmagasságomra és a koromra, kihagytak. Megkérdezte, van-e valakinek ellenvetése. Mika Ver Leth aki eredetileg a Próbára bocsátást indítványozta láthatóan helytelenítette ezt az engedményt, de csak bosszúsan babrálta fekete inge redőit, szólni nem szólt semmit. Nagyon helyes nyugtázta Paris Skyle. Akkor kisorsoljuk az első próbát. Egy zöld ruhás őr számozott kövekkel teli zacskót hozott az emelvényhez. Közölték velem, hogy tizenhét kő van a zacskóban, mindegyikbe egy számot véstek bele, melyek egy-egy próbát jelölnek, és amelyiket kihúzom, azt a próbát kell teljesítenem. Az őr megrázta a zacskót, majd megkérdezte, akarja-e valaki megvizsgálni a köveket. Az egyik tábornok felemelte a kezét. Ez volt a gyakorlat a köveket mindig megvizsgálták, így aztán nem izgattam magam miatta, csak néztem előttem a padlót, és igyekeztem elhallgattatni gyomrom ideges korgását. Amikor megtörtént a kövek szemrevételezése, és minden rendben találtatott, az őr ismét megrázta a zacskót, majd odanyújtotta elém. Én

15 becsukott szemmel belenyúltam, megragadtam az első követ, amely a kezembe akadt, és kihúztam. A tizenegyes kiáltotta az őr. A Vízi Labirintus. A teremben ülő vámpírok között halk sugdolózás, mormogás kezdődött. Ez most jó vagy rossz? kérdeztem Vaneztől, miközben a követ odavitték a hercegekhez ellenőrzés végett. Attól függ felelte. Tudsz úszni? Tudok. Akkor első próbatételnek ugyanolyan jó, mint akármelyik másik. Lehetett volna rosszabb is. Miután a követ megvizsgálták majd félretették, nehogy másodszor is kihúzzam, Paris közölte velem, hogy holnap alkonyatkor kell jelentkeznem a próbatételre. Sok szerencsét kívánt nekem őt ugyan hivatalos teendői távol fogják tartani, de egy másik herceg jelen lesz, azzal elbocsátott. A termet elhagyva Vanez és Mr. Crepsley társaságában sietve indultunk, hogy felkészüljünk első életveszélyes próbatételemre. A Vízi Labirintus egy mesterséges, alacsony mennyezetű, vízzáró falú építmény volt. A négy külső falán elhelyezett négy ajtón lehetett ki- és belépni. Középről, ahonnan majd el kell indulnom, rendes körülmények között öt-hat perc alatt lehet kijutni belőle feltéve, hogy nem tévedek el. De lévén ez próbatétel, egy a testsúlyom felényit nyomó követ kellett magammal cipelnem, ami persze lelassította a mozgásomat. A kővel együtt nyolc-kilenc perc már jó teljesítménynek számított. Ámde! Nemcsak a kővel kellett megküzdenem, hanem a vízzel is. Mert a próba első pillanatától fogva csöveken keresztül vizet szivattyúztak át föld alatti forrásokból a Labirintusba. A víz még jobban lelassította az ember mozgását, és így rendszerint negyedórába telt, míg valaki kitalált az útvesztőből. Ha ennél tovább tartott, az illető meglehetősen komoly bajba került mert a Labirintus pontosan tizenhét perc alatt telt meg színültig vízzel. Életbevágóan fontos, hogy ne essél pánikba intett Vanez. Odalent voltunk az egyik gyakorlólabirintusban, az igazi valamivel kisebb hasonmásában. Az útvonal persze nem egyezett a Vízi Labirintus falait ugyanis körös-körül el lehetett mozdítani, így az útvesztő minden alkalommal más és más képet mutatott de tapasztalatszerző gyakorlásra nagyon megfelelt. A Labirintusban kudarcot vallottak többsége a pániktól elvesztette a fejét folytatta Vanez. Csakugyan ijesztő lehet, amikor a víz szintje egyre emelkedik, és az előrehaladás mind nehezebbé

16 és lassúbbá válik. Ezt a félelmet le kell küzdened, és minden erőddel az útvonalra kell összpontosítanod. Ha hagyod, hogy a víz elterelje a figyelmedet, összezavarodsz és akkor véged. Az éjszaka első felét azzal töltöttük, hogy újra meg újra végigjártuk a Labirintust. Vanez megtanította, hogyan rajzoljak gondolatban térképet. Külsőre a Labirintus minden fala ugyanolyan, de valójában nem egyformák magyarázta. Vannak megkülönböztető jegyek egy elszíneződött kő, egy darabka egyenetlenség a padlón, egy repedés, vagy bármi. Ezeket az apró különbségeket kell megjegyezned, és ezekből kell megszerkesztened a belső térképedet. Így ha olyan folyosóhoz érsz, ahol már jártál, fel fogod ismerni, és nyomban, minden időveszteség nélkül elindulhatsz, hogy egy másik kijárót keress. Órákat töltöttem azzal, hogy gondolatban térképeket rajzoltam az útvesztőről. A dolog természetesen sokkal nehezebb, mint amilyennek első hallásra tűnik. Az első néhány folyosót még könnyű volt megjegyezni egy kicsorbult kő a bal felső sarokban, egy mohos kavicsa következő padozatán, az utána következőben a mennyezet kövei közt egy furcsa, dudoros darab de minél messzebb jutottam, annál több jelet kellett megjegyeznem, és az egész annál zavarosabbá vált. Minden folyosón valami újdonságot kellett felfedeznem, mert ha olyan jelet használok, amilyet egyszer, egy másikban már megjegyeztem, könnyen összekeverhetem a két folyosót, és a végén csak körbeforgok. Nem figyelsz oda! rivallt rám Vanez, amikor gyors egymásutánban a hetedik vagy a nyolcadik alkalommal is leblokkoltam. Igyekszem morogtam vissza, de nagyon nehéz. Az igyekezet kevés dörrent rám. Ki kell kapcsolnod minden más gondolatot. Felejtsd el a Próbákat, a vizet, és hogy mi lesz, ha nem sikerül. Felejtsd el a vacsorát, a reggelit, és minden egyebet, ami elvonná a figyelmedet. Semmi másra ne gondolj, csak a Labirintusra. Teljesen be kell töltenie a gondolataidat, mert ha nem, a sorsod meg van pecsételve. Nem volt könnyű, de minden erőmet beleadtam, és nem egészen egy óra leforgása alatt jelentős javulást értem el. Vaneznek igaza volt a megoldás abban rejlett, hogy minden más gondolat útját eleve el kellett vágnom. Nyilván unalmas órákon át a kivezető utat keresgélni egy labirintusban, de éppen az volt a feladatom, hogy nagyra értékeljem ezt az egyhangúságot. A Vízi Labirintusban bármiféle izgalom megzavarhat, és végső soron megölhet.

17 Mihelyt kellő jártasságra tettem szert a térképkészítés gyakorlatában, Vanez egy hosszú kötelet tekert a derekamra, s a kötél másik végére egy nem túl nagy követ erősített. Ez csak a testsúlyod negyedrésze mondta. Később majd nehezebbel is megcsináljuk, de nem akarlak a Próba előtt túlságosan kifárasztani. Most az a lényeg, hogy hozzászokj, aztán hozok egy másik követ, amelyik a súlyod harmadát nyomja, s a végén, egy rövid időre, csak hogy megtapasztald az érzést, kipróbáljuk az igazi súlyt is. A követ nem találtam túlságosan nehéznek lévén félvámpír, sokkal erősebb voltam, mint ember koromban, mindazonáltal meglehetősen kényelmetlennek tűnt. Egyrészt lassította az előrejutásomat, másrészt undok módon megakasztott a sarkokon, vagy beleakadt a repedésekbe, és ilyenkor meg kellett állnom, hogy kiszabadítsam. Nagyon fontos: rögtön állj meg, mihelyt érzed, hogy beakadt valamibe figyelmeztetett Vanez. Ösztönösen rángatni akarod majd a kötelet, hogy gyorsan kiszabadítsd, de ezzel többnyire csak rontasz a helyzeten, és a végén még tovább is tart, mire megszabadulsz. A másodpercek életbevágóan fontosak a Labirintusban. Jobb módszeresen cselekedni, és négy-öt másodpercet veszíteni azzal, hogy kiszabadítod magad, mint kapkodással elvesztegetni tíz vagy húsz másodpercet. Voltak módszerek, amelyekkel elejét lehetett venni a kő és a kötél gyakori beakadásának. Amikor például sarokhoz vagy fordulóhoz érkeztem, meg kellett ragadnom a kötelet, és egészen közel kellett húznom magamhoz a követ így már kevésbé hajlamos a megakadásra. Az is hasznos volt, ha pár percenként megráztam a kötelet így mindvégig laza maradt. Minden ilyesmit automatikusan kell csinálnod intett Vanez. Az agyadban semmi másnak nem lehet helye, mint a Labirintus térképének. Minden egyebet ösztönösen kell csinálnod. Hiába minden nyögtem lerogyva a padlóra. Hónapok kellenének, hogy rendesen felkészülhessek erre. Teljesen reménytelen! Már hogy lenne reménytelen! üvöltötte Vanez. Aztán leguggolt mellém, és ujjával a bordáim közé bökött. Érzed ezt? kérdezte, és éles körmű ujját beledöfte a húsomba. Jaj! löktem félre a kezét. Hagyja abba! Fájt? kérdezte, és újra belém bökött. És ez? Igen, fájt! Egy mordulással megint döfött rajtam egyet, aztán felállt. Képzeld csak el, mennyivel hegyesebbek a nyársak a Halál Termében mondta.

18 Keserves sóhajjal feltápászkodtam, és letöröltem az izzadságot a homlokomról. Felkaptam a kötelet, megráztam, és indultam tovább a Labirintusban, magam után vonszolva a követ, s gondolatban térképeket rajzolva, ahogy Vanez tanította. Végül ebédszünetet tartottunk, és a Khledon Hurt Teremben összetalálkoztunk Mr. Crepsleyvel és Harkattal. Nem voltam éhes persze, az idegességtől, de Vanez erősködött, hogy ennem kell. Azt mondta, a Próba idején minden csepp energiámra szükségem lesz. Hogy halad? kíváncsiskodott Mr. Crepsley. Szerette volna végignézni a kiképzésemet, de Vanez közölte vele, hogy csak útban lenne. Kifejezetten jól hümmögte Vanez egy nyárson sült patkány csontjait ropogtatva. Hogy őszinte legyek, igaz, jó képet vágtam, amikor szóba hozták a Próbák dolgát, de magamban arra gondoltam bocsánat a szójátékért, ez a víz túl mély lesz neki. A Vízi Labirintus ugyan nem tartozik a legkegyetlenebb próbatételek közé, de sok id?t igényel a felkészülés. A fiú azonban gyorsan tanul. Még jócskán van mit begyakorolnia vízzel még nem is próbáltuk, de már sokkal optimistább vagyok, mint néhány órával ezelőtt. Harkat magával hozta Madame Octát, és ezúttal denevérhúslevesben áztatott kenyérmorzsával etette. Beleegyezett, hogy ő viseli a pók gondját, míg én a Próbáimmal vagyok elfoglalva. A vámpíroktól kissé távolabb húzódva beszédbe elegyedtem a törpe személlyel. Elboldogulsz vele? kérdeztem. Igen. Könnyű őt... gondozni. Csak ne engedd ki a kalitkájából figyelmeztettem. Aranyosnak látszik, de a csípése halálos. Tudom. Sokszor... figyeltelek... kettőtöket... a Cirque Du Freak... színpadán. Harkat beszéde kifejezetten javult sokkal kevésbé mosta össze a szavakat, de továbbra is hosszú szüneteket kellett tartania, hogy mondat közben levegőt tudjon venni. Mit gondolsz... kész leszel, mire... a Próba elkezdődik? kérdezte. Vállat vontam. E pillanatban a Próbák izgatnak a legkevésbé. Még abban sem vagyok biztos, hogy az edzést be tudom-e fejezni. Vanez keményen megdolgoztat. Biztosan így kell, de teljesen ki vagyok dögölve. A legszívesebben bebújnék az asztal alá, és egy hétig mást se csinálnék, csak aludnék.

19 Kihallgattam... amit a vámpírok... beszéltek mondta Harkat. Sokan... kötnek fogadásokat rád. Ó? ültem föl érdeklődve. És milyeneket? Nincs sok... holmijuk, amire... fogadást köthetnek. A ruháik... ékszerek. A legtöbben... ellened fogadnak... Kurda és Gavner... és Arra... állják a legtöbb... fogadást. Ok... hisznek benned. Jó ezt hallani mosolyogtam. És Mr. Crepsley? Harkat megrázta a fejét. Azt mondta... ő nem fogad. Főleg... gyerekekre nem. Jellemző erre a sótlan, undok vén csibészre húztam el a szám, s igyekeztem, hogy a hangomon ne érződjék túlságosan a csalódottság. De hallottam... amit Seba Nile-lal... beszélgetett folytatta Harkat. Azt mondta... ha elbuksz, megeszi... a köpenyét. Boldogan elnevettem magam. Miről társalogtok? érdeklődött Mr. Crepsley. Semmiről néztem föl rá vigyorogva. Az evés végeztével Vanezzel visszaindultunk a Labirintusba, ahol nehezebb kövekkel, és vízben gyakoroltunk tovább. Ezek az órák életem legnehezebb pillanatai közé tartoztak. Mire Vanez végre-valahára azt mondta, hogy ennyi elég, eljött a pihenés ideje, már olyan fáradt voltam, hogy mozdulni sem bírtam. Végül két együttérző őrnek kellett bevinnie a függőágyamba. Amikor fölébredtem, minden tagom sajgott és teljességgel merev volt. Úgy éreztem, be sem tudok menni a Labirintusba, nemhogy kikeveredjek belőle! De pár perces járkálás után elmúlt a merevség, és minden a legnagyobb rendben volt. Rájöttem, hogy Vanez pontosan annyit gyakoroltatott velem, amennyit kellett. Egyszer és mindenkorra az eszembe véstem: ezentúl nem kételkedem a taktikai elgondolásaiban. Éhes voltam, de Vanez meghagyta, hogy ébredés után semmit se egyek nehéz helyzetben akár egy-két fölös kiló is végzetes lehet. Amikor eljött az idő, Mr. Crepsley és Vanez felkeresett. Mindketten a legjobb ruhájukat vették föl: Mr. Crepsley élénkvörösben pompázott, Vanez valamivel halványabb volt mellette barna tunikájában és nadrágjában. Készen állsz? kérdezte Vanez. Bólintottam. Éhes vagy? Mint egy farkas! Helyes mosolygott. A próba után a vendégem vagy életed legfinomabb ebédjére. Erre gondolj, amikor bajba kerülsz sokat segít,

20 ha van valami, amire várakozni lehet. Végigmentünk a fáklyákkal megvilágított folyosókon, egészen a Vízi Labirintusig. Vanez előttem lépkedett, Mr. Crepsley és Harkat mögöttem. Vanez bíborvörös zászlót lengetett, annak jeléül, hogy egy vámpírt kísér az Avatási Próbára. Amerre csak elhaladtunk, a vámpírok különös mozdulattal köszöntöttek: jobb kezük középső ujjának hegyével megérintették a homlokukat, ugyanakkor mutató- és gyűrűsujjuk hegyét a két szemhéjukra tették, hüvelyk és kisujjukat pedig szétterpesztették. Miért csinálják ezt? kérdeztem Vaneztől. Ez a szokás felelte. Ezt a mozdulatot a halál érintése jelének hívjuk. Azt jelenti: Még a halálban is légy győzedelmes. Nekem elég lenne, ha csak sok szerencsét kívánnának morogtam. Ennek kicsit más a csengése kuncogott Vanez. Mi hiszünk abban, hogy a vámpírok istenei méltányolják azokat, akik nemes halált halnak. Megáldanak minket, ha egy vámpír büszkén fogadja a halált, és megátkoznak, ha valamelyikünk gyarló módon meghunyászkodik a halál előtt. Szóval a saját érdekükben kívánják el tőlem, hogy bátran haljak meg jelentettem ki gúnyosan. A közösség érdekében igazított ki Vanez komolyan. Egy köztiszteletben álló vámpír mindig a saját érdekei elébe helyezi a klán javát. Még a halálban is. A jellel erre emlékeztetnek téged. A Vízi Labirintust egy hatalmas barlangban kialakított gödörben építették meg. Föntről úgy nézett ki, mint egy hosszú, téglalap alakú doboz. A gödröt negyven-ötven vámpír vette körül ennél többen nem fértek be a barlangba. Ott láttam közöttük Gavnert, Kurdát, Seba Nile-t és Arra Sailst valamint Mika Ver Lethet, a vámpír herceget, aki a próbák végrehajtására ítélt engem. Mika intett, hogy lépjünk elébe, majd ünnepélyesen bólintott Vaneznek és Mr. Crepsleynek, s végül jéghideg tekintetét megpihentette rajtam. Ezúttal is a már megszokott fekete ruha volt rajta, s még Mr. Crepsley-nél is szigorúbbnak látszott. Felkészültél a Próbára? kérdezte. Felkészültem. Tudod, mi vár rád? Tudom. A négy kijáraton kívül nincs más mód a Labirintusból való menekülésre mondta. Ha ezen a Próbán kudarcot vallasz, nem kell szembenézned a Halál Termével. Inkább a nyársak, mint a vízbe fülladás mordultam fel.

21 Ezzel a legtöbb vámpír így volna mondta egyetértően. De nem kell aggódnod ez állóvíz, nem folyó. Mi köze ennek bármihez? kérdeztem összevont szemöldökkel. Az állóvíz nem tudja csapdába ejteni a vámpír lelkét magyarázta. Ó, ez az ósdi mese! nevettem. Sok vámpír hitt abban, hogy ha egy folyóban vagy patakban leli halálát, a víz örök időkre foglyul ejti a lelkét. Ez engem egy csöppet sem zavar. Inkább belefulladni nem szeretnék! Akár így lesz, akár úgy, sok szerencsét kívánok mondta Mika. Nem, nem kíván fintorogtam. Darren! sziszegte Mr. Crepsley. Hagyd csak intette le egy kézmozdulattal Mika. Hadd mondja el a fiú, amit akar. Maga kötelezett a próbák teljesítésére mondtam. Nem hitte el, hogy elég jó vagyok ahhoz, hogy vámpír lehessek. Boldoggá fogja tenni, ha elbukom, mert az a maga igazát fogja bizonyítani. Az inasod nincs valami nagy véleménnyel rólam, Larten jegyezte meg Mika. Fiatal még, Mika. Nincs tisztában azzal, hol a helye. Ne mentegetőzz miatta. Csak kimondta, amit gondol. Ismét hozzám fordult. Egyvalamiben igazad van, Darren Shan nem hiszem, hogy megvan benned az, amivel vámpír módjára sikert érhetsz el. Ami pedig a többi kijelentésedet illeti... Megrázta a fejét. Egy vámpír sem örül, ha látja egy másik bukását. Őszintén remélem, hogy bebizonyítod: nem volt igazam. Szükségünk van derék és tiszteletre méltó vámpírokra ma még inkább, mint valaha. Vérrel teli pohárral fogok tisztelegni előtted, ha kiállod a Próbát, és kész vagyok a nyilvánosság előtt beismerni, hogy rosszul ítéltelek meg. Ó feleltem zavartan, akkor elnézést kérek azért, amit mondtam. Szent a béke? A fekete hajú, sastekintetű herceg ajkán feszes kis mosoly jelent meg. Szent a béke mondta, majd hangosan tapsolt egyet, és éles hangon felkiáltott: Az istenek áldjanak meg a vámpírok szerencséjével! Ezzel kezdetét vette a Próba. Bekötötték a szememet, rátettek egy hordágyra, és négy őr becipelt a Labirintus közepébe azért így, hogy ne tudjam megjegyezni az útvonalat. Mihelyt letettek, levették a szememről a kendőt. Egy körülbelül másfél méter széles, nem egészen két méter magas szűk folyosón találtam magam. Ennél a próbánál nem jött rosszul, hogy kicsi vagyok a magas

22 vámpíroknak meg kellett görnyedniük, ami még tovább nehezítette a járást. Készen állsz? kérdezte az egyik őr. Igen feleltem, s máris körbenéztem a folyosón, hol találom az első jelet. Bal kéz felől észrevettem egy fehéres követ a falban, és e kőtől kiindulva kezdtem rajzolni virtuális térképemet. Itt kell állnod, amíg nem kezd el folyni a víz mondta az őr. Ez lesz a jele, hogy kezdetét veszi a Próba. Ha mi elmegyünk, téged attól kezdve senki sem tud ellenőrizni, így abban sem tud senki megakadályozni, hacsak nem a lelkiismereted, hogy csalj. Nem fogok csalni! kiáltottam felháborodva. Meg fogom várni a vizet! Ebben biztos vagyok mosolygott bocsánatkérően a vámpír. Akkor is el kellett mondanom ez a hagyomány. Az őrök megragadták a hordágyat, és különlegesen puha talpú cipőjükben nesztelenül távoztak. A Labirintus tetejére üvegbura alá rejtett kis gyertyákat tettek, így minden bizonnyal akkor is jól fogok látni, ha a víz már magasan áll. Pattanásig feszülő idegekkel vártam, mikor kezd végre bugyogni a víz. Odabent egy gyáva hang folyton noszogatott, induljak csak el, még mielőtt megkapom a jelt. Soha senki nem fogja megtudni. Jobb egy kis szégyennel élni, mint az ostoba büszkeség miatt meghalni. Nem hallgattam a hangra soha többé nem tudnék Mr. Crepsley, Gavner vagy a többiek szemébe nézni, ha csalnék. Végre bugyborgó hang hallatszott, és a közeli cső nyílásából folyni kezdett a víz. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, és a követ magam után húzva sietve elindultam. Szabályos időközönként megráztam a kötelet, ahogy Vanez tanította. Jó idővel indultam. A víz alig jelentett akadályt, és mindenfelé, amerre elhaladtam, sok feltűnő, jól megjegyezhető követ láttam. Nem estem pánikba, amikor zsákutcába kerültem, vagy vissza kellett fordulnom egy olyan folyosóról, ahol korábban már jártam; ilyenkor felszegtem a fejem, és egy másik folyosón indultam tovább. Öt-hat perc múlva nehezebbé vált az előrehaladás. A víz már a térdem fölé ért. Minden lépésnél erőt kellett kifejtenem, mivel a kő olyan súlyos lett, mintha legalábbis egy tonnát cipeltem volna. Nehezemre esett a lélegzés is, sajogtak az izmaim, különösen a lábamban és a hátamban. De még ekkor sem estem pánikba. Vanez erre is felkészített. El kellett fogadnom a vizet, s nem volt szabad harcolnom vele. Éreztem, hogy

23 lelassul az iramom, de nem foglalkoztam vele. Sok vámpír ott követte el a hibát, hogy megpróbált gyorsabban lépkedni ettől idő előtt kimerültek, és soha nem értek a cél közelébe. Újabb pár perc telt el. Kezdtem nyugtalankodni. Nem lehetett tudni, mennyire voltam közel vagy távol a céltól. Lehet, hogy a kijárat ott várt a következő fordulónál de az is lehet, hogy egészen másutt jártam. Mindenesetre ha látnám, felismerném mind a négy ajtóra hatalmas fehér X-et festettek, melynek közepén jókora fekete gomb virított. Mindössze a gombot kell megnyomnom, mire az ajtó kinyílna, a víz kizúdulna, és én biztonságban lennék. Csak meg kellene találni. A víz már a mellemig ért, és a kő minden lépéssel egyre súlyosabb lett. Már nem rázogattam a kötelet túl nagy erőfeszítést igényelt, és éreztem, ahogy ott vonszolódik mögöttem, minduntalan azzal fenyegetve, hogy egyszer beakad a két lábam közé. Néha előfordult, hogy valamelyik vámpír lába körül összegubancolódott a kötél, és mivel ettől mozdulni sem tudott, ott helyben megfulladt. Befordultam egy újabb sarkon, és ekkor a kötél megakadt valamiben. Meghúztam kicsit hiába. Vettem egy nagy levegőt, és lebuktam a víz alá, hogy megnézzem, mi történt. A kő beakadt a fal egy széles repedésébe! Mindössze pár másodpercbe tellett, amíg kiszabadítottam, mégis megtörtént a baj: amikor újra kidugtam a fejem a vízből, hirtelen ráeszméltem, hogy a világon minden kitörlődött az agyamból. Vajon jártam már ebben az alagútban? Körülnéztem, van-e valami ismerős jel, de egyet se láttam. Odafönt az egyik falon megpillantottam egy sárga követ, amiről rémlett, hogy korábban már elmentem mellette, de nem voltam benne biztos. Eltévedtem! Meglódultam. A folyosó végére érve befordultam egy másikba, s közben kétségbeesetten próbáltam rájönni, hol vagyok. Lassanként erőt vett rajtam a pánik. Csak az járt a fejemben: Meg fogok fulladni! Meg fogok fulladni! Elhaladhattam akár egy tucatnyi útbaigazító jel mellett, de annyira rossz idegállapotba kerültem, hogy egyiket sem ismertem föl. A víz már az államat nyaldosta, s bele-belecsapott a számba is. Fröcskölve csapkodtam magam előtt, mintha azzal arrébb tudnám tolni. Megtántorodtam, és elestem. Köpködve, zihálva evickéltem a felszínre, s rémületemben sikoltozni kezdtem és ez végre magamhoz térített. A saját üvöltésemet hallva észhez tértem. Visszaemlékeztem arra, amit Vanez tanácsolt; megálltam, becsuktam a szememet, és addig nem moccantam, amíg úrrá nem lettem a

24 vad rémület rohamán. Semmi másra nem gondoltam, csak az ünnepi lakomára, ami ezután vár rám. A friss húsra, a vad erdei gyökerekre és gyümölcsökre. Az embervérrel teli palackra, amelytől felfrissülhetek. És desszertnek a forró, lédús erdei bogyókra. Kinyitottam a szemem. A szívem már nem kalapált olyan vadul: a pánik első, legsúlyosabb rohamán szerencsésen túl voltam. Lassan, jel után kutatva, elindultam végig a folyosón. Ha rátalálok egyre, biztos, hogy eszembe jut a gondolatban megrajzolt térkép többi része is. Elértem a folyosó végére semmi. A következő folyosó is ismeretlen volt számomra. Akárcsak az azután következő. És az utána következő. Éreztem, hogy ismét készül elborítani a pánik, amikor megláttam egy gyertyatartót, amit egy halványszürke, kör alakú kőre helyeztek ez is az egyik jelem volt! Merev tekintettel bámultam a gyertyát, és vártam, hogy lelki szemeim előtt megjelenjen a térkép. Az agyam hosszú másodperceken keresztül ugyanolyan rémítően üres maradt, mint előtte de aztán szépen kirajzolódott előttem a térkép. Előbb csak egyes részletei jelentek meg, egyik a másik után, majd hirtelen az egész összeállt. Még pár másodpercig ott álltam mozdulatlanul, hogy mielőtt továbbindulok, biztos legyek benne: minden világos. A víz már az alsó ajkamig ért. Az előrehaladás szinte lehetetlenné vált. Lomha ugrásokkal kellett előbbre-előbbre lódítanom magam, vigyázva, hogy a fejemet a víz fölött tartsam, de közben be ne üssem a folyosó mennyezetébe. Mennyi idő még, míg elfogy a levegőm? Három perc? Négy? Sokkal több nem lehet. Meg kell találnom a kivezető utat méghozzá gyorsan! A fejemben lévő térképre összpontosítva megpróbáltam kitalálni, milyen messze lehetek attól a ponttól, ahonnan elindultam. Számításaim szerint közel járhattam az egyik oldalfalhoz. Ha így van, és a kijárat is közel esik, akkor van esélyem. Máskülönben a Próba gyakorlatilag véget ért. Egy sarkon befordulva nekimentem az első oldalfal síkjának. Azonnal felismertem, mert a kövei sötétebbek és durvább felületűek voltak, mint a labirintus közfalai. Fehér X nem volt ráfestve, a szívem mégis megdobbant az örömtől. Nyomban kitöröltem agyamból a térképet már nem volt rá szükségem, és végigsiettem a fal mentén a következő sarokig, hátha meglátom a várva várt X-et. Az oldalfal négy különböző részét találtam meg, de egyiken sem volt kijárat. A víz már majdnem a plafonig ért. Egy ideje már inkább úsztam,

25 mint lépkedtem, számat a folyosó tetejére szorítva, hogy kapjak levegőt. Minden rendben lett volna, ha nincs az a nyavalyás kő mivel úszás közben magam után kellett vonszolnom, annyira lelassított, hogy voltaképpen inkább csak másztam a vízben, semmint úsztam. Amikor megálltam levegőt venni, ráeszméltem, hogy eljött a pillanat, amikor döntő elhatározásra kell jutnom. Vanez erre is felkészített a gyakorlólabirintusban. Mindvégig remélte, hogy nem jutok el ebbe a szakaszba, de ha mégis, életbe vágó a helyes döntés. Ha így folytatom, elpusztulok. Alig haladtam valamicskét, és a víz egy vagy két percen belül elborítja az arcomat, és megfulladok. Itt az idő, hogy mindent egy lapra tegyek fel. Egy utolsó próbálkozás. Ha velem van a vámpírok szerencséje, akkor életben maradok. Ha nem... Vettem néhány mély lélegzetet, aztán lebuktam a víz alá, s lementem a fenékre. Fölemeltem a követ, hanyatt fordultam, rátettem a hasamra, és háton úsztam tovább. Elég ügyetlen dolognak látszott minduntalan az orromba ment a víz, de ez volt az egyetlen módja, hogy a kő ne húzzon le. A vámpírok tovább tudják visszatartani a lélegzetüket, mint az emberek akár öt vagy hat percig is, de mivel a hátamon úsztam, szüntelenül levegőt kellett kieresztenem az orromon, hogy a víz ne tudjon felszaladni az orrlyukaimba. Így két, legfeljebb három percem maradt, mielőtt elfogy a levegőm, és megfulladok. Úszva elértem egy újabb sarkot, s végignéztem a hosszú folyosón. Amit láttam, abból arra következtettem, hogy a végében nem lehet más, mint egy újabb oldalfal, de túlságosan messze voltam ahhoz, hogy ki tudjam venni, van-e rajta X vagy nincs. Rémlett, mintha volna, de lehet, hogy csak a képzeletem játszott velem Vanez óvott a víz alatti káprázatoktól. Úszni kezdtem föl a folyosón. Félúton rájöttem, hogy nem X volt az, amit látni véltem a kőfal egyik hosszú repedése tévesztett meg, így aztán megfordultam, és gyorsan elindultam vissza, amerről jöttem. A kő súlya egyre nyomott lefelé. Megálltam, letettem a lábam a folyosó padlójára, aztán elrugaszkodtam, ráfeküdtem a vízre, és úsztam tovább. Hasztalan fürkésztem, meglátok-e egy újabb oldalfalat; a két következő sarkon túl csak újabb folyosók nyíltak meg előttem. Kezdtem kifogyni az oxigénből. Egyre nehezebben és nehezebben tudtam mozgatni a karomat és a lábamat. A következő forduló sem vezetett oldalfalhoz, de már nem volt időm, hogy egy újabb sarkot keressek.

26 Minden erőmet összeszedve elúsztam a rövid folyosó végéig, ahol jobbra fordultam. Ismét egy rövid folyosóra jutottam. Ahogy elindultam rajta, a kő lecsúszott a hasamról, s végigkaristolt. Ösztönösen feljajdultam. A víz betódult a számon, s kiszorította a levegőt. Köhögve lódultam meg a mennyezet felé, hogy pótoljam az elveszett levegőt, de amikor felértem, rádöbbentem, hogy a víz felülkerekedett rajtam nincs több levegő, amit beszívhatnék! Csak tapostam a vizet, miközben némán átkoztam a sorsomat és a vámpír isteneket. Eljött hát a vég. Megtettem mindent, amit csak megtehettem, de az nem volt elég. Az lesz a legjobb, ha most kinyitom a számat, benyelem a vizet, és a lehető leggyorsabban véget ér ez az egész. Meg is tettem volna, csakhogy ez a folyosó nem volt valami jól megvilágítva, és valahogy nem esett volna jól sötétben meghalni. Így nagy kínnal-keservvel újra lemerültem a fenékre, fölemeltem a követ, megint hanyatt fordultam, s a követ a hasamra téve, úszni kezdtem előre, hogy egy világosabb helyet keressek a halálom helyszínéül. Ahogy a folyosó végén balra fordultam, megláttam az oldalfal sötét köveit. Eszembe jutott, milyen izgalomba jöttem volna még pár perce is ettől a látványtól, és bágyadtan elmosolyodtam, Átfordultam a hasamra, hogy a lábamon állva érjen utol a halál és ekkor megdermedtem. A falon ott volt az X! Bambán bámultam rá, miközben kincset érő légbuborékok gyöngyöztek ki a számon. Vajon most is csak a képzeletem játszik velem? Egy újabb repedés a falon! Csak az lehet. Ekkora szerencsém nem lehet. Jobb, ha nem is törődöm vele, hanem... Nem! Csakugyan X volt! Már nem volt se levegőm, se erőm, de az X puszta látványától új erőre kaptam. Eddig nem is sejtett tartalékaimat előszedve mint akit puskából lőttek ki, erőteljes lábtempózással megindultam a fal felé. Fejjel mentem neki, s miután visszapattantam róla, megfordultam, és tanulmányozni kezdtem az egyenetlen felszínű, nagy X-et. Annyira örültem, hogy majdnem elfelejtettem megnyomni a közepén lévő gombot. Milyen komikus lett volna eljönni egészen idáig, és a célnál elbukni! De szerencsére megúsztam ezt a méltatlan helyzetet! A bal kezem jóformán magától mozdult, az ujjaim megtalálták és megnyomták az X közepébe helyezett fekete gombot. A gomb benyomódott, és amikor a kő visszacsúszott a falba, az X eltűnt. A víz sustorogva zúdult ki a falban keletkezett nyíláson át. Engem is magával sodort, ki az ajtón, ahol csak azért álltam meg, mert a kő