A feudális állam I.: a Német Birodalom alkotmánytörténete. Európai közigazgatás- és alkotmánytörténet III.

Átírás

1 A feudális állam I.: a Német Birodalom alkotmánytörténete Európai közigazgatás- és alkotmánytörténet III.

2 A Frank Birodalom széthullásának okai A frank monarchia a 8. században megkísérelte, hogy római származású és az újabban jött germán lakosait egyetlen nagy és szilárd államba ötvözze. Azonban az újjászületett nyugat-római birodalom már a 9. században szétesett, és utat engedett új királyságok alakulásának és dinasztiák létrejöttének. A kudarc okai: 1. A birodalom etnikai sokfélesége és a frank uralom igen erős regionális és törzsi tudatot tartott életben. E problémát bizonyos mértékig ugyan megoldotta a perszonálunió, amely a longobard királyságot mint önálló egységet őrizte meg, vagy a királyi ház tagjainak kinevezése bizonyos területek alkirályi tisztségére. 2. A hűbéri rendszer kiteljesedése nyugaton, a törzsiség föléledése keleten egyaránt s egymással összefüggésben is a nehezen megteremtett egység megosztásának irányában hatottak.

3 a széthullás okai (2) 3. Egy másik gátló tényező volt a frankok és királyaik eredendően patrimoniális gondolkodásmódja, mely a birodalmat nem egy magisztrátusok által igazgatott res publicának, hanem az uralkodó család saját örökletes birtokának, patrimóniumának tekintette. Ez azt is jelentette, hogy a királyságot, mint bármely más birtokot, az elhunyt király fiai között szétosztották, amint ez ismételten megtörtént a Merovingok idejében is. Bármily különösnek tűnik, de maga Nagy Károly, még császárrá koronáztatása után is ezt a régi gyakorlatot követte. 806 ordinatio imperii Nagy Károly háromfelé osztaná 817 ordinatio imperii Jámbor Lajos társcsászárt vesz maga mellé, fenntartandó az egységet; mégis 843 verduni szerződés háromfelé osztják a birodalmat

4 a széthullás okai (3) 4. centrifugális tényező volt a kor intellektuális légköre és az általános gazdasági helyzet. A mezőgazdaság kezdetleges volt, a termelékenység pedig annyira alacsony színvonalú és a pénzforgalom annyira csekély volt, hogy a királyi jövedelmek központosítása és a fizetések központi kifizetése lehetetlen volt. Ehhez járult az is, hogy a kor politikai nézetei inkább a király megszentelt személyének szerepét és a személyes hűséget állították előtérbe. 5. Jámbor Lajos habozó és könnyen befolyásolható személyisége aki éppen olyan gyenge volt, mint amilyen erős az apja igen negatívan befolyásolta állama fennmaradásának lehetőségeit.

5 Verdun felé Jámbor Lajos az Ordinatio Imperii-ben (817) halála esetére birodalomrészeket szabott ki fiainak, a germán szokások némi változtatásával, nem egyenlően felosztva a birodalmat. Testvéreivel szemben I. Lothar lett volna az egyedüli császár. Később még ez a terv is módosult. Ez háborúkhoz vezetett a várományosok között. Német Lajos, Kopasz Károly és I. Lothar által kiküldött 300 (!) tagú bizottság tisztán gazdasági alapon leltárba vette" az egész birodalom területét, s három egyenlő értékű részre: három királyságra osztotta azt. Erre épült a verduni szerződés (843).

6

7 Verduni szerződés A legidősebb testvérnek, I. Lothárnak az Északi tengertől az itáliai Gaetai-öbölig húzódó központi sáv jutott, eltérő fejlettségű s vegyes lakosságú területekkel. Kopasz Károly nyugati birodalomrésze sem volt sokkal egységesebb, hiszen a tisztán frank északi részeihez romanizált frank területek és Aquitánia nyugati gót eredetű terrénuma is tartozott, amely önállóságra törekedett. A britek alkotta partvidéki tartomány (a mai Bretagne) félig-meddig különálló volt; szomszédságában pedig megjelentek az északról lehajózott tengeri hódítók: a normannok. Német Lajos országa éppen a germán-német törzsiség föléledése folytán ugyancsak nélkülözte az egységet.

8

9 a frankok hagyatéka - sajátos állammodellek A korábbi Frank Birodalom területein képződött új államkonstrukciók alkotmányfejlődése egy sajátos állammodellben testesült meg, hátterében egy speciális társadalomfejlődéssel. Ennek leglényegesebb vonásai a dezintegráció, a reagrarizálódás és a provinciális városi kultúra kialakulása voltak.

10 a hatalom széthullása (dezintegráció) A dezintegrációs folyamat során a kora középkor történelmében meggyengült a központi hatalom, megszűnt az antik római modell erős császári kormányzata, a központi uralom ideája és gyakorlata. A hajdani birodalmi hatalom helyén partikuláris központok alakultak. Ennek a lebontó folyamatnak pozitív hozadéka volt egy kényszerű integráció, mely végül is az új alkotmány alapjait vetette meg. Ahhoz, hogy az újabb államalakulatok megszilárduljanak, tisztázni kellett a helyi és a központi hatalom viszonyát, ki kellett építeni az új államgépezetet. E munkában történt meg a germán és a római reminiszcenciák szimbiózisa, a használható intézmények organikus egybeötvöződése.

11 reagrarizálódás Az ipar, a kereskedelem, a piac eltűnésével a mezőgazdaság vált döntő termelési ággá, a gazdaság és presztízs egyetlen forrásává a föld lett. A 8. századtól fogva a föld a megélhetés egyetlen forrása, a lakosság valamennyi rétege a föld terményeiből élt. A társadalom minden szektora a föld tulajdonlásához, birtoklásához igazodott. Ennek egyik fontos oka: az arab terjeszkedés, melynek hatására Nyugat-Európa (s a Frank Birodalom) súlypontja a gazdag, virágzó kereskedelmű mediterrán vidékekről a szegényebb, döntően mezőgazdasággal foglalkozó északi frank területekre helyeződött át. A reagrarizálódásnak ugyanakkor kedvező hatása volt az agrártechnika fejlődésére, amely kilendítette a mezőgazdaságot a stagnáló állapotból. A mezőgazdasági termelés fejlődése lehetővé tette a lakosság dinamikus gyarapodását (demográfiai robbanás)

12

13 provinciális városok A városi élet provincializmusa természetesen következett a városi alapokat jelentő ipari és kereskedelmi tevékenység beszűküléséből, részleges eltűnéséből. Ebbe az irányba hatott a (nem létező) politikai centrumok központteremtő erejének elmaradása is. Az antik fejlődéssel szemben a középkori Európában nem lehetett a város politikai centrummá, minthogy hosszú ideig maguk a politikai központok sem léteztek. A városok kialakították saját kommunális létüket, a helyi közhatalmat. Kis autonómiák jöttek létre helyi szuverenitással. Egy "szétszórt", ámde igen sűrű kisváros"-hálózat jött létre, mely a jövő gazdasági-társadalmi fejlődésének zálogává lett.

14 szabadságok kis körei A dezintegráció és a partikularizmus az egység helyett a széttagoltságot részesítette előnyben, az általános jogrendezés helyett a kivétel trónra emelését, a törvények helyett a kiváltságok uralmát. Az egyes társadalmi osztályok, csoportok, közösségek rendezőelve a kiváltság, tehát az általánoshoz képest a kivételezett helyzet megszerzése lett. A korábbi (római és germán) államhatalmi modellek helyébe azok szétmorzsolódása után egy új lépett. Ez a minta a hatalom kis köreinek" halmaza volt, mely mintegy ellensúlyként működött a központi hatalommal szemben. (nagybirtokok, hűbéri központok, városok)

15 territorialitás A középkori állam új jelensége, hogy ezeket a kicsi köröket a legnagyobb erőfeszítéssel sem tudta mesterségesen, felülről" integrálni egy államkonstrukcióba. Az ily módon alulról" építkező állam eszköze a territorialitás és a hűbériség volt. territorialitás A sok-sok kis, saját szabadságára épülő és saját szokásjoggal élő tartomány és város messzemenően alkalmas volt a helyi kormányzati feladatok ellátására, a helyi jogélet gondozására. (Sokkal inkább, mint a frankok felülről lefelé építkező, a római impériumot mintának tekintő, de annak császári hatalmát csak formájában utánozni képes birodalmi konstrukciója.)

16 hűbériség - partikularizmus A hűbériség a társadalom valamennyi tagját valaminő módon (a vazallitás keretében vagy a földesúri hatalom rendszerében) befonta. Hűbéri udvarok sokaságát teremtette meg, amelyek nem csak a politikai alközpontok szerepét töltötté be, hanem a kultúrának is otthont adtak. A hűbériség volt a birodalmi eszme sírásója is, hisz az alulról építkezés meghonosításával, az államgépezet funkcióinak magára vállalásával gyakorlatilag lehetetlenné tette az antik típusú központi hatalom felélesztését. Közvetve az agrarizálódás is bekapcsolódott a fenti folyamatba, hiszen a föld magántulajdona mint a társadalomszerveződés centrális eleme ugyancsak a hatalom helyi kereteit erősítette. Ezzel párhuzamosan a városi szabadságok és szervezkedések is a helyi pólust, az alulról fölfelé építkezés tendenciáját támogatták.

17 fejlett hűbériség

18 univerzális egyház A frank e1őzményre visszavezethető szoros kapcsolat a római egyházzal a középkori európai alkotmány meghatározó jelentőségű intézményévé vált. A szétaprózottság világában, az önálló államokra hullott Európában az egyetlen, nem dezintegrálódott szervezet volt az egyház. A Frank Birodalom feldarabolása után az univerzalisztikus eszme egyetlen valódi képviselője, az antikvitás egyetlen igazi, intézményes örököse lett, mely kitüntetett helyet biztosított neki az európai államok életében. Az egyház az állam elvi elismerésével, s önmaga fensőbbségének hangsúlyozásával vállalta a közreműködést a világi hatalmak legitimálásában (minek értelmében az egyház képviselői által felkent uralkodók dei gratia, Isten kegyelméből regnáltak).

19 a társadalom rendi tagolódása A Frank Birodalom egyik hagyatéka a társadalom sajátos rendi tagolása. Mindenki valamely közösség tagjaként volt csupán értelmezhető, jogállása, társadalmi presztízse, a társadalmi munkamegosztásban betöltött szerepe ettől függött. A középkori társadalmi rend e közösségek egymásra épített konstrukciójára épült. A rendi állás részben foglalkozás függvénye volt, részben pedig a születésre visszavezethető szabadság és szolgaság állapota szerint differenciáltatott. A társadalom ilyen tagoltsága a középkori felfogás szerint isteni elrendeltetés szerint való. A társadalom rendi tagolásának ideológiáját kezdetben az egyház körvonalazta, amikor is a három rend, az oratores, a bellatores és a laboratores modelljét kezdte hirdetni.

20 a három rend az első rend tagjai a legkülönfélébb egyházi közösségekhez tartozó klerikusok; a másodikhoz tartoztak a nemes arisztokraták és a vazallus lovagok (tehát a világi uralkodó rétegek tagjai, az egyházat és vallást fegyverrel védeni kötelezettek) ide tartozott a korai és érett középkor lovagsága az arisztokraták születési rendje mellé mint foglalkozási (hivatás-) rend; itt tartották számon a szolgák csoportjából azokat a miniszteriálisokat (szolgálat-tevőket) is, akik a király, szabad urak vagy lovagok mellett háborús vagy közigazgatási szolgálatot teljesítettek; a laboratores az alávetett, főként paraszti munkával foglalkozó szabadok és félszabadok foglalkozási rendje, a másik két rendet munkájával szolgálni kötelezettek, alávetettek csoportja volt.

21

22 német királyi (császári) dinasztiák A verduni szerződést követően a keleti frank területeken több hercegség is kialakult, így a központi fekvésű frank hercegség, északon Szászország, délen a sváb és a bajor hercegség, nyugaton Lotaringia. A német Karolingok kihalását (911) követően előbb Konrád frank herceg ( ), majd a szász dinasztia ( ), a frank vagy száli dinasztia ( ), a Hohenstaufok ( ), két évtizedes interregnum ( ) után a Habsburgok ( , ), a Wittelsbachok ( , ), végül a Luxemburgok ( , ) uralkodtak.

23

24 meggyengült királyi hatalom Verdun után a nyugati frank területeken és német földön is meggyengült a királyság, s kialakultak a területi fejedelemségek. Az egykori királyi tisztviselők, a grófok, őrgrófok és palotagrófok hivatali területükön önállósították magukat, örökletessé tették hatalmukat és hivatali birtokaikat, s magukhoz ragadták a király uralmi jogosítványainak (bannum) tekintélyes részét. Saját hadsereggel rendelkeztek, saját területükön bíráskodtak, önálló külpolitikát folytattak, és a helyi egyházat is hatalmuk alá vonták. Ebben szerepet játszott a külső támadás is: a 9. század második felében a normann rablóhadjáratok, majd kelet felől a magyarok portyázásai, amelyekkel szemben a védelem szintén a helyi hatalmakra hárult.

25

26 törzsi hercegségek A dezintegrációs folyamat német földön sajátos formát öltött: törzsi hercegségek alakultak ki, a törzsi területek vezetése egyes kiemelkedő családok, nagyrészt az egykori Karoling birodalmi arisztokrácia leszármazottainak kezébe került, akik megszerezték maguknak a hercegi (dux) címet. Négy ilyen törzsi hercegség alakult ki a 10. század elejére: a szász, a frank, a sváb és a bajor - hamarosan felzárkózott melléjük Lotaringia. Ezek a hercegségek a 10. század elején laza hűbéri kapcsolatban álltak a királlyal, s igyekeztek önállóságukat bővíteni. Ebben a rendszerben a királyi hatalom elsősorban három pilléren nyugodott: a király saját hercegségének erőforrásain, a Karoling-korból örökölt királyi birtokokon, valamint a birodalmi egyház feletti rendelkezésen.

27 a szász dinasztia A szász dinasztia nevéhez fűződik a birodalom kereteinek kialakítása, a német állam megszilárdítása, s a német birodalmi politika alapjainak meghatározása. A szász dinasztia ( ) trónra kerülése fordulatot jelentett a német történelemben: kezdetét vette az a folyamat, amelynek során a Keleti Frank Királyságból, a törzsi hercegségek laza szövetségéből megszületett a német állam, majd létrejött a Német-római Császárság. Már korábban is a szász hercegek képviselték leginkább Nagy Károly örökségét: az ország egész területe feletti közvetlen királyi hatalom elvét. I. (Madarász) Henrik ( ) uralkodása végén elérte, hogy utódjául fiát válasszák meg, s szakított a Meroving és a Karoling frank államban egyaránt szokásban volt gyakorlattal is, mely szerint az uralkodó felosztotta a birodalmat fiai között. Henrik másodszülött fiát, I. Ottót (936-73) jelölte ki egyetlen örököséül, s ezzel biztosította a királyság egységét és oszthatatlanságát. ez később is így történt az Ottók alatt.

28 a szász dinasztia (2) Miután a trónutódlás folyamatosságát és a királyi hatalom egységét sikerült biztosítani, a szász uralkodók legfőbb törekvése a királyi hatalom megerősítése, a törzsi hercegségek különállásának megszüntetése volt. Igyekeztek őket integrálni a megerősödött királyság keretei közé. I. Henrik és I. Ottó fenntartották a békés viszonyt a hercegekkel, s Ottó elérte, hogy 949-re mindegyik hercegség az ő családjának kezébe került, de ez nem mindig hozott megnyugtató megoldást. De ezeket a változásokat I. Ottó jól kihasználta arra, hogy a hercegségekben is fokozottabb mértékben érvényesítse a királyi felségjogokat, elsősorban a bíráskodás és az egyház feletti rendelkezés terén. A századi Német Királyság egyik legfőbb jellegzetességévé a királyi hatalom, az államszervezet és az egyház szoros összekapcsolódása vált.

29 birodalmi egyház A szász és később a száli dinasztia hatalmának legfőbb támasza a birodalmi egyház volt. Az Ottóknak sikerült megszerezniük valamennyi hercegségben az egyház feletti rendelkezést. A király mint szakrális személyiség felkenés révén a klérus tagja, a birodalmi egyház feje is volt, aki érvényesíteni tudta befolyását a püspöki és apáti székek betöltésénél, s ő rendelkezett az egész ország területén az invesztitúra jogával. Minden püspökség a király főkegyurasága alá tartozott. Az egyházat nagy birtokadományokkal látták el, s az egyes püspökségek és apátságok immunitast is kaptak, ami azt jelentette, hogy birtokaik területére királyi tisztviselő nem tehette be a lábát, mert ott minden állami funkciót a főpap gyakorolt az ezzel megbízott tisztviselő, a Vogt közreműködésével.

30 állam - egyház A központi kormányzat, sőt fokozatosan a helyi közigazgatás is teljesen az egyháziak kezébe került: ők voltak a király tanácsadói, ők töltötték be a legfontosabb udvari pozíciókat, ők álltak a legtöbb grófság élén, Itáliában pedig ők voltak a városok urai. Az udvari kápolna volt az az intézmény, ahol a főpapi utánpótlás nevelkedett, itt ismerkedtek meg az államügyekkel, itt sajátították el azok intézésének technikáit. A királyi kápolnában nevelkedett klerikusok közül kerültek ki a püspökök és a nagy birodalmi apátságok vezetői. A főpapok kötelesek voltak ellátni a királyt és kíséretét, ha területükön tartózkodott, s ők állították ki a birodalmi hadsereg zömét is. A császárság megszerzése után ez a birodalmi egyházi rendszer Rómára is kiterjedt.

31 a szász dinasztia - a császárság I. Ottó az engedelmes német papságot háta mögött tudva kezdte meg a német császárok végzetes Itália-politikájának kialakítását. 962-ben Ottó Rómában császárrá koronázták, ennél több haszonnal a déli politizálás nem nagyon járt. A koronázással létrejött a Német-római Császárság, amely csaknem ezer évig (1806-ig) fennállott. A császári címet ettől kezdve a német királyok nyerhették el, ha Rómába mentek a koronázásra (azaz császár csak német király lehetett, de nem minden német király lett császár).

32 Ottonianum A császári cím megszerzése után I. Ottó kiadott egy oklevelet, amelyben szabályozta a császárság és a pápaság viszonyát: mindenekelőtt megerősítette Szent Pétert és helyettesét, a pápát mindazon területek birtokában, amelyeket Pippin és Nagy Károly adományoztak neki, biztosította a pápák törvényes, azaz az egyházjogi előírásoknak megfelelő szabad választását, de azt is előírta, hogy a megválasztott pápa köteles beiktatása előtt hűségesküt tenni a császárnak, akinek küldöttei (missi) jelen lehetnek a pápai fennhatóság alatt álló területeken, s ellenőrizhetik a kormányzást és a bíráskodást. később azzal egészítette ki az Ottonianumot, hogy a rómaiak tegyenek esküt: a jövőben a császár előzetes hozzájárulása nélkül senkit sem választanak pápává.

33 birodalmi és itáliai politika A jövőben a német királyok figyelmét és erejét egyre növekvő mértékben foglalta le a császárság és az itáliai hegemónia megszerzése, ezért elhanyagolták a szorosan vett német ügyeket, s a királyi felségjogokat egyre inkább átengedték a területi fejedelmeknek. A császári ambícióknak és az itáliai politikának a 12. és 13. században döntő szerepe lett abban, hogy Németországban a partikularizmus kerekedett felül, a szász dinasztia erős Német Királysága a 14. századra önálló kis államok laza szövetségévé alakult át.

34 az Ottók állama a századi Német Királyság viszonyainak jellemzésére leginkább az archaikus jelző alkalmas: az Ottó-kori hatalmi struktúrát állam előtti " képződménynek lehet minősíteni, hiszen az szinte minden vonatkozásban kezdetlegesebb volt a Karoling-államszervezetnél. A tulajdonképpeni államiság legfontosabb kellékei hiányoztak, a hatalomgyakorlás intézményes keretei nem alakultak ki, központi kormányzatról alig lehet beszélni. Az írásbeliség minimális volt, az ügyintézés ténylegesen szóbelileg történt, s normául nem írott szabályok, hanem a szokások szolgáltak. Az állam lényegében azonos volt a király személyével, aki körül az informális személyi kapcsolatok bonyolult hálózata épült ki. A szokásjog arra kötelezte az uralkodót, hogy döntéseinél hallgasson tanácsadóinak, bizalmasainak véleményére. Ennek a király körüli személyi kőrnek azonban nem volt meghatározott struktúrája, nem léteztek körülhatárolt reszortok és funkciók. Nagy többségükben egyházi emberek voltak, de helyet kaptak benne rokonok és világi előkelőségek is. A királyságnak nem volt állandó székhelye, az udvar állandóan utazott, az egyik királyi birtokról a másikra, de egyre gyakrabban szállt meg püspöki székhelyeken vagy a nagy birodalmi monostorokban is.

35 a száli dinasztia Mégis ezek között az archaikus viszonyok között a szász uralodók egy viszonylag erős királyi hatalmat építettek ki, s ebbe integrálni tudták a törzsi hercegségeket is. Ekkor még a német király fenn tudta tartani közvetlen hatalmát az ország területének jelentős része felett, annak ellenére hogy már a 11. század elején észlehető volt, hogy az erőviszonyok a területi fejedelmek javára tolódtak el a királlyal szemben. A változás a száli dinasztia ( ) alatt indult el. Eleinte a száliak az Ottók politikáját folytatták, de a királyságot új társadalmi erők bevonásával igyekeztek megerősíteni. Az egyház mellett főleg a nemesség alsóbb rétegeire, a kishűbéresekre és miniszterialisokra - azaz földesúri függésben élő, eredetileg nem szabad, de udvari és katonai szolgálatuk révén az uradalmi népek sorából kiemelkedő és a nemességhez közeledő csoportra - támaszkodtak.

36 a száli dinasztia és az invesztitúraharc A kora középkori Német Királyság III. Henrik ( ) uralkodása idején élte virágkorát, az I. Henrik és I. Ottó által kezdeményezett fejlődés ekkor teljesedett ki. De ekkor jelentkezett a rendszer válsága is. III. Henrik támogatta a cluny egyházi reformot, melyben egyrészt az egyház belső megtisztulásáról volt szó. Hamarosan kiderült azonban, hogy ez a reformmozgalom bizonyos határon túl már nem egyeztethető össze a birodalmi egyház rendszerével, amely pedig a német királyság alappillérét jelentette. A reformmozgalom során kibontakozó invesztitúraharc alapjaiban rendítette meg a német királyságot.

37 invesztitúraharc IV. Henrik ( ) uralma alatt bontakozott ki az a több évtizedes küzdelem, az invesztitúraharc, amely végleg megpecsételte a kora középkori erős Német Királyság sorsát. A világi és egyházi nagyok a királyság rovására igyekeztek erősíteni saját hatalmukat, s ebben a harcban a pápa is a fejedelmek mellé állt. VII. Gergely pápa az 1076-ban kiközösítette Henriket, s alattvalóit, hűbéreseit feloldotta a hűségeskü alól. A német területi fejedelmek éltek a kedvező alkalommal, s azt kívánták, hogy a király engedelmeskedjék a pápának, mert különben megfosztják méltóságától. A canossa járás ellenére a német fejedelmek letették Henriket a trónról és másik királyt választottak, ami hosszú háborúkhoz vezetett.

38 a wormsi konkordátum V. Henrik ( , 1111 óta császár) idején folytatódott a harc bár közben újra és újra eredménytelen tárgyalások folytak a császár és II. Paschalis pápa között. Végül hosszas tárgyalások után 1122-ben Wormsban a német fejedelmek közreműködésével létrejött a megállapodás Henrik es II. Callixtus pápa követei között. A wormsi konkordátum: a császár lemondott az invesztitúráról, az egyházi hivatalba való beiktatásról, s megengedte a kánoni választást. a megválasztott püspököt az érsek vagy a pápai legatus iktatta be a lelki hatalomba. a pápa viszont megengedte a császárnak, hogy - képviselői útján - jelen legyen a püspökválasztáson s vita esetén a józanabb párt mellett foglaljon állást. a világi javakba és tisztségekbe valamint a hűbérekbe való beiktatást az uralkodó a kormánypálca átadásával gyakorolhatta.

39 a wormsi konkordátum (2) A wormsi egyezmény megadta a kegyelemdöfést az Ottók által kiépített birodalmi egyháznak. A német érsekekből és püspökökből hamarosan az uralkodótól többé-kevésbé független egyházfejedelmek lettek, akik a maguk területén szinte teljes államfői jogokat gyakoroltak.

40 territorializálódás A következő két évszázadban sem akadt olyan király, aki ezt a folyamatot megállította vagy éppen visszafordította volna. Németországban tehát már a 11. század második felében kezdetét vette a folyamat: a királyi hatalom fokozatos gyengülése, a közhatalom felaprózódása, területi fejedelemségek kialakulása, majd teljes önállósulása. Az invesztitúraharc során a világi invesztitúra megszűnésével, a kánoni választás jogrendjének kialakulásával összeomlott a szász királyoknak az egyházra és az állami funkciókat is betöltő főpapságra épülő királyi hatalma. A császár és a pápa viszálya, az ismételt pápai kiátkozás - amely felment az alattvalói és vazallusi hűség alól - nagyban elősegítette a területi fejedelmek, hercegek önállósulását.

41 Hohenstaufok V. Henrikkel kihalt a száli dinasztia, koronáját rövid átmenet után a sváb hercegi családból származó királyok, a Hohenstaufok ( ) örökölték. Közülük a legjelentősebb I. Barbarossa Frigyes ( ) volt, aki modern hivatalnokállamot szeretett volna kiépíteni, ehhez viszont pénzre volt szüksége. Úgy gondolta, hogy az új típusú királyi hatalom anyagi, gazdasági bázisát az észak-itáliai városokban találhatja meg. Ezért kapott olyan nagy hangsúlyt uralkodása alatt az itáliai politika. Hogy Itáliában szabad kezet nyerj en, egyre több engedményt volt kénytelen tenni Németországban a területi fejedelmeknek.

42 I. Frigyes Frigyes a régi római császárok jogutódjának tekintette magát, s az ő példájuk nyomán abszolút hatalommal szeretett volna uralkodni. Elvben magát tekintette az egész világ urának, környezetében az európai uralkodókat királyocskáknak" titulálták, a pápát pedig csak a birodalom első püspökének tekintették. A birodalom restaurációját (restauratio imperii) Frigyes Itáliában kezdte meg: közvetlen hatalmat kívánt gyakorolni a városok felett, teljhatalmú német tisztviselőket, podestákat nevezett ki élükre, s kíméletlenül kezdte behajtani a különböző adókat és regalékat ban a roncagliai gyűlésen hozott határozatok teljes mértékben helyreállították az invesztitúraharc során veszendőbe ment királyi jogokat. a városok ellenálltak és a Lombard Városok Ligája végül 1176-ban Legnanónál döntő győzelmet arattak Frigyes felett. Frigyes egyébként úgy igyekezett a nagy, etnikai alapon álló hercegségek hatalmát gyengíteni, hogy kisebb területi egységekre bontotta őket. Így 1180 után a hagyományos törzsi hercegségek lassan eltűntek, illetve átalakultak új, hűbéres területi fejedelemségekké.

43 1190

44 a Staufok miniszteriálisai A Stauf hatalom legfontosabb hordozói és támaszai a miniszteriálisok voltak, akiknek társadalmi helyzete jelentősen javult a korábbi időkhöz képest. Ebben nagy szerepe volt Frigyes azon politikájának, amely a hűbéri viszonyok kiterjesztésével (hadipajzsrendszer) akart a királyi hatalomnak szélesebb nemesi bázist teremteni, s az ún. hivatásos hadakozó rétegeket - függetlenül azok jogi helyzetétől - egyértelműen elválasztotta a termelőmunkát végzőktől, a paraszti sorban élőktől, így a katonáskodó közszabadoktól is. A miniszteriálisok eredendően személyes szabadsággal sem bíró szolgák (servi) voltak, ám a - számukra inkább csak kötelezettségeket előíró szolgálati jog" (Dienstrecht) kedvezőtlen viszonyaiból éppen a Staufok szabályai alapján emelkedtek ki. Általában úri - katonai, gazdatiszti - szolgálatot teljesítettek, akár a királyi udvarban is.

45 hadipajzsrendszer A hét hadipajzs birtokosai: 1. a király; 2. az egyházi fejedelmek (tartományurak), 3. a világi fejedelmek (tartományurak), 4. a grófok és szabad urak (bárók); innen viszont már eltérést mutatnak jogkönyvek. A) A Szásztükör szerint: 5. az esküdtképes szabadok" (Schöffenbarfreie) és a miniszteriálisok; 6. ezek emberei (hűbéresei) s a 7. hadipajzs, megnevezés nélkül. B) A Svábtükör szerint: 5. a "középszabadok" (Mittelfreie), 6. a miniszteriálisok, akiket csak az 1-3. hadipajzsbeliek fogadhattak vazallusaiknak, 7. az egypajzsos lovagok.

46 hadipajzsrendszer a Szásztükör szerint

47 miniszteriálisok az igazgatásban A miniszteriálisok tehát a besorolásra kerültek ebbe a rendszerbe, s ezáltal a sajátos hűbéri rendszer részévé váltak. A hadipajzsrendszerben mindenki csak a nála magasabb fokon állótól fogadhatott el adományt, hűbért, így a hűbériség e sajátos formájának I. Frigyes uralkodása alatti kiterjedése még inkább megerősítette azt, hogy a társadalmi helyzetet nem önmagában az adott személy perszonális jogi satusa, szolga avagy szabad mivolta határozta meg től minden birodalmi jogosultság eladományozásának a hűbérjog szerint kellett történnie, így abban az esetben, ha a császár egy-egy terület igazgatását miniszteriálisára bízta, az adott térségben élő szabad állapotú kisebb vazallusok a föléjük állított miniszteriálishoz hűbéri alapon kapcsolódtak. Számos miniszteriális igen magas tisztségbe került, akár olyanba is, melynek gyakorlása révén szinte a fejedelmekkel és a grófokkal azonos helyzetűvé váltak.

48 Stauf-Welf küzdelem Barbarossa halála után ( század fordulóján) félszázados belháború folyt a pápa által támogatott Welf királyi család illetve a királyi címet továbbra is igénylő Hohenstauf család hívei között. A Stauf- és a Welf-királyok küzdelme súlyos következményekkel járt a Német Királyságra nézve, mert mindkét fél a királyi jogok, jövedelmek és birtokok terhére tett engedményekkel igyekezett híveket szerezni. II. Frigyes pedig itáliai ambíciói érdekében Németországban feladta a királyi hatalom még megőrzött jogosítványait is Confoedaratio cum principibus ecclesiasticis: lemondott az uralkodói regalejogok (pénzverés, adó- és vámszedés, telepítés, városalapítás, bíráskodás) gyakorlásáról az egyházi fejedelmek területén 1231 Statutum in favorem principum-ban ugyanezen jogokat megadta a világi fejedelmeknek is, s ezáltal elismerte őket tartományaik önálló uralkodóinak Ezek is mutatták, hogy a Német Királyság a ténylegesen önálló fejedelemségek konföderációjává volt átalakulóban.

49

50 fejedelemségek A fejedelmek (princeps, Fürst) részben egyháziak (érsek, püspök, apát), részben világiak (herceg, gróf, őrgróf) voltak. Területükön gyakorolták az összes királyi felségjogot, azaz a föld és az emberek feletti" uralmat: bíráskodtak, adót szedtek, önálló hivatalnokszervezetet építettek ki, saját hadsereget tartottak. A 13. század második felében már világi és 90 egyházi fejedelemség osztozott Németország területén, s számuk a következő két évszázadban egyre növekedett. A fejedelmi hatalom különösen Németország nyugati felében aprózódott fel, ahol sok kis államocska alakult ki a középkor végére. Ahogy haladunk kelet felé, úgy egyre nagyobb területű fejedelemségekkel találkozunk. A fejedelmek (a 2. és 3. hadipajzs) a birodalmi fejedelmi rendként egyesültek II. Frigyes kiváltságlevelei révén.

51 1380

52 fejedelemségek (2) Így Németországban az önálló területi fejedelemségek kialakulása együtt járt a központi államhatalom fokozatos felbomlásával. Ebben szerepet játszott az a tény is, hogy a német területek nagy részén nem fejlődött ki teljes mértékben a hűbéri struktúra. A hűbéri jog és a hűbéri intézmények itt elsősorban a területi fejedelmek javára szolgáltak, a királyság viszont nem tudta kihasználni a hűbériségben rejlő lehetőségeket. A német királyok sem a városokra nem tudtak támaszkodni - mert azok gyengék és szegények voltak - a fejedelmekkel szemben, sem a hűbériségben rejlő lehetőségeket nem tudták a maguk javára fordítani. A német hűbéri jogban nem alakult ki az uralkodó legfőbb hűbérurasága, az alvazallusokkal nem volt kapcsolata, a visszaháramló hűbéreket ismét tovább kellett adományoznia (Leihezwang), nem csatolhatta őket saját birtokához. A német hűbéri fejlődés a nagyvazallusoknak kedvezett, s teljes mértékben érvényesültek a hűbériség - különösen a többszörös vazallitás állambomlasztó tendenciái.

53 szabad királyválasztás A német királyok esetében (szemben a franciával) sohasem sikerült rögzíteni az trónöröklés elvét. Minden olyan törekvés, mely a (dinasztiához kötött vagy szabad) királyválasztást megszüntette vagy korlátozta volna, kudarcba fulladt. A királyi trónutódlás két lehetséges alapváltozata: az öröklés és a választás közül német földön utóbbi érvényesült, ám ez is több fokozatban fejlődött ki, lépésről lépésre elhagyva az öröklés jegyeit. A választók köre eredendően nem volt meghatározva. A nép (populus) választott, valójában az urak, a hűbéri láncolatba beilleszkedett személyek, az egyháziakat is ideértve.

54 királyválasztás A században a résztvevők a négy nagy törzs szerint különkülön csoportosultak, hercegeik és más nagyjaik vezetésével; a birodalmi egyház képviselői - elsősorban főpapjai - e törzsektől elkülönültek. A választás a korai időkben közfelkiáltással történt. A 13. a században a választási jog előbb megoszlott a választófejedelmek (eredetük homályos) és a fejedelmek között, ami azt jelentette, hogy előbb a választófejedelmek szavaztak, majd ugyanezt tették a fejedelmek is, immáron az előbbi eredmény ismeretében; mindkét testület egyszerű többséggel döntött tól kizárólag a választófejedelmek hatáskörébe került a királyválasztás joga, melynek eljárását - elkerülendő a kettős királyválasztást - az évi Aranybulla rendezte.

55 az évi aranybulla Az évi német aranybulla első ízben adott általános érvényű alaptörvényt a birodalomnak. IV. (Luxemburgi) Károly alatt. Végérvényesen rögzítette, szentesítette az interregnum korától kialakult belpolitikai helyzetet, a hét választófejedelemség létét. Tartósan szabályozta az uralkodóváltás rendjét, hiszen a német trónviszályok gyakran abból adódtak, hogy a választókollégium tagjainak választójoga nem volt egyértelműen meghatározva. nem csak azt szentesítette, hogy a kölni, trieri, mainzi érsekek, valamint a cseh király, a rajnai palotagróf, szász herceg és brandenburgi őrgróf jogosult megválasztani az új uralkodót, hanem törvénybe iktatta a többségi szavazás elvét, ami korábban nem volt írásba foglalva.

56 az évi aranybulla (2) ha négy fejedelem azonos jelölt mellett tette le voksát, az illetőt már királynak kellett tekinteni. (Tehát a birodalom belpolitikájából kiiktatta az ellenkirályok állításának, s az ezzel összefüggő trónharcoknak a lehetőségét, s ezzel politikai kiszámíthatóságot és stabilitást teremtett.) részletesen szabályozta az uralkodóválasztás menetét, lebonyolítását, a szavazás sorrendjét. egy szóval sem említi az uralkodó választással összefüggésben a pápa jóváhagyási, beleegyezési jogát. feloszthatatlannak nyilvánította a választófejedelemségeket, és a választófejedelmi jogokat, hogy a világi fejedelmi házakon belüli örökségmegosztás miatt a hét fős választói kollégium száma ne növekedjék. A választófejedelmi méltóság kizárólag a férfi egyenesági öröklés alapján öröklődhet.

57 az évi aranybulla (3) szentesítette mindazon jogokat, privilégiumokat, melyeket a választófejedelmek eddig gyakoroltak (Megerősítette bíráskodási jogaikat, így tartományaikban őket illette a legfelsőbb bíráskodás joga, de minden uralkodói felségjog alapján szedett jövedelem). engedélyezte, hogy a császáron kívül a választófejedelmek is verethessenek aranypénzt. előírta azt is, hogy a választófejedelmeknek részt kell venniük a birodalom kormányzásában, a döntések felelősségében.

58 a császár A választás mellett a császárrá koronázásnak inkább eszmei értéke volt: ezáltal a római császárok utódának, a világ urának" mondhatták magukat a német királyok, jóllehet ha ezt a tényt érvényesíteni szerették volna, nyomban a többi keresztény király ellenállásával találkoztak volna (rex est imperator in regno suo).

59 császári dinasztiák Az Aranybulla utáni századokban is a jelöltek tartományúri házi hatalma, ereje alapozza meg a dinasztiák oda-vissza váltakozását a királyi trónon (Luxemburgiak, Wittelsbachok, Habsburgok). A Luxemburgi-dinasztia kihaltával a Habsburg-ház került ki győztesen a küzdelemből. (Ez a dinasztia - utóbb Habsburg- Lotharingiai-ház - egyetlen rövid megszakitástól ( ) eltekintve a birodalom megszűntéig viselte a császári koronát)

60 ellenállási jog Az előírások és tradíciók szerint az aacheni koronázással és felkenéssel gyakorolhatta volna csak királyi hatalmát a megválasztott új uralkodó, a fejedelmek nagy befolyását jelezte azonban az a tény, hogy felségjogait az új király már a választás tényével elnyerte. A választás elvével párhuzamosan s azt kiegészítve élt az ellenállási jog eszméje is. A jogsértő" királlyal szemben érvényesülhetett a nép ellenállási joga, melyet természetesen ugyancsak a fejedelmek gyakorolhattak; néhány esetben ténylegesen tették is. A Szásztükör és az Aranybulla szerint egy fejedelmi bíróság - a rajnai palotagróf elnökletével - válthatta le a királyt. Emellett pápa alkalmazhatta kiközösítés egyházjogi eszközét királyleváltás esetén és azon kívül is. A hűbéreskük hatályát földoldó kiközösítés súlyos következményekkel járhatott.

61 az udvar A királyi (császári) udvar, hasonlatosan az európai gyakorlathoz, ún. utazó udvar volt, palotáról palotára vándorolva élte fel a császári udvartartás a rendelkezésére álló javakat. A paloták - mint a körzetükben kialakított kincstári uradalmak központjai is - önálló gazdasági egységekként működtek, gazdasági intézőkkel az élükön. A négy udvari főtisztség (hivatal) e korban birodalmi főhivatallá vált A rajnai palotagróf volt a főasztalnok, a szász herceg a főmarsall, a brandenburgi őrgróf a főkamarás, a cseh király lett az italmenükért felelős főpohárnok. Az udvar első embere a rajnai palotagróf, a birodalom asztalnoka volt, aki trónüresedés esetén helyettesítette is az uralkodót.

62 kancellária udvari hivatalok udvari tanács A királyi főkáplánnak előbb csupán helyettese volt a kancellár, utána pedig ő lett az írásbeliség hivatalának, a kancelláriának a vezetője. Az udvari és birodalmi kancellár a birodalom megszűntéig a mainzi érsek lett. Helyettese a jegyzők közül kiemelkedett protonotarius aulae imperialis volt, aki birodalmi alkancellári rangot nyert. Magától a főkancellári tiszttől olykor el is vált - a király által a világiak közül kinevezett - külön birodalmi kancellár. Kisebb rangú udvari hivatalok is voltak (így a királyi kardhordozó, a birodalmi vadászmester és a birodalmi konyhamester), nemkülönben a bírói tisztet betöltő udvarbíró, és - udvaronként - az udvari palotagrófok (comes sacri palatii). A 14. századra alakult ki a fizetett és fölesketett tagok - köztük képzett jogászok meghatározott köréből az udvari tanács (Hofrat), melynek természetesen a kancellár és az alkancellár is tagja lett.

63 birodalmi gyűlés Az curia generalisból, amelyen tisztviselők mellett elvileg minden fejedelem köteles volt megjelenni, fejlődött ki a birodalmi gyűlés, a Reichstag, az ország képviselete, melynek tárgyalásaira már a 12. században meghívót kaptak a nemesek és a birodalmi városok polgárai is. A tisztségviselők pozícióikat már a 13. századra hűbérré tették, s örökíthetőségüket is kimondatták. De még ekkoriban is fejedelmek, tartományurak és bárók szigorúan hűbéri gyülekezete volt. Rajta minden fejedelem a saját külön jogállása alapján mint egyedileg érdekelt személy vett részt, képviseleti funkció nélkül. Végleges szervezetét, rendi képviselet jellegét a 15. században nyerte el.

64 birodalmi gyűlés (2) A Reichstag a 15. századtól három kollégiumból állt: az elsőben a választófejedelmek, a másodikban a világi és egyházi fejedelmek, a harmadikban az 51 birodalmi város küldöttei tanácskoztak és szavaztak. A birodalmi gyűlést a császár hívta össze. Az érvényes döntéshez az uralkodó és a három kollégium egybehangzó akarata volt szükséges, a kollégiumokban a többségi szavazat érvényesült. Az üléseket a mainzi érsek vezette. Ha létre is jött az egyhangú döntés, a meghozott birodalmi törvények végrehajtására már nem létezett hatékony, birodalmi szintű központi kormányzat.

65 tartományok - fejedelemségek A helyi szervek kapcsolata a birodalmi udvarral igen laza volt. A hercegek, őrgrófok (majd fejedelmek) immunitási és hűbéri jogaik birtokában szinte elszakadtak a birodalmi kormányzattól, akárcsak a frank nyomokon fennmaradt, a fejedelmek hatókörébe tartozó grófságok s grófok. A választófejedelmek, majd mintájukat követve a kisebb fejedelmek és tartományurak (domini terrae) is kiépítették a maguk speciális jogállására támaszkodó államgépezetüket. Az 1356-os Aranybullában rögzített helyzetük ezt messzemenően biztosította. (Tartományaikat nem lehetett felosztani, a világi választók tiszte elsőszülöttségi rendben öröklődött, gyakorolták a pénzverési és vámjogot, a bánya- és sóregálét, szedték az egyébként királyi jogon járó bevételeket.)

66 grófságok A századra a Karoling-kor grófságai elveszítették eredeti jelentőségüket, ami elsősorban királyi birtokigazgatási jellegük megszűnésével magyarázható. A grófi hivatal - birtoktesttel - örökölhető hűbérbe került. A hűbérúr eredendően változatlanul maga a király volt, ám - különösen erős hercegi hatalom esetén - a 11. századtól közbeékelődött a herceg vagy hercegi jogállású, vele egy szinten álló más világi vagy egyházi tartományúr (őrgróf, tartománygróf, érsek, püspök). A gróf pedig abban az esetben, ha alárendeltségét illetően ellentét merült föl a távoli király és a közeli tartományúr között, kénytelen volt az utóbbinak engedelmeskedni. Ezt a helyzetet rögzítette a hadipajzs-rendszer, amely a grófokat és a bárókat ( szabad urakat, akik esetleg maguk is szereztek grófi címet) 4. hadipajzsként az egyházi és világi tartományurak alá rendelte.

67 grófságok (2) A grófságok (comitia) - betagolódtak a tartományokba. Csak a birodalmi korona-javakon és a birodalmi egyházi birtokokon székelő grófok maradtak meg egyenes királyi s ezáltal birodalmi alárendeltségben. De a megmaradt grófokat egyre-másra kiszorították a birtokigazgatás új orgánumai, a birodalmi helynökség (Reichsvogtei) intézményei, ezeket ugyanis a királyi kincstár már nem a hűbérjog keretében szervezte. A gróf fő funkciója e korban a bíráskodás lett. Illetékessége területi és személyi jellegű volt. Csak az immunitást élvező területekre nem terjedt ki, rajtuk kívül mindenkire, aki a grófság területén élt. Szerepüket a századtól már a tartományurak által kinevezett algrófok (vicecomes) vették át, tartományi bírákként. A grófság, mint intézmény megszűnt.

68 tartományi igazgatás A rendi intézmények, majd a modern bürokratikus állam kialakulása Németországban nem birodalmi szinten, hanem az egyes területi fejedelemségek szintjén ment végbe. A már a 13. században is meglévő tartományi gyűlésekből a 15. században kifejlődtek a tartományi rendek. A birodalmi curia 1231-ben, midőn a fejedelmeket megerősítette uralkodói jogaik gyakorlásában, azt is kimondotta, hogy rendeleteket vagy új jogokat (constitutiones vel nova iura) csak a tartomány jobbjainak és nagyjainak (meliores et maiores terrae) beleegyezésével (consensus) hozhatnak. A tartományuraságok kiépítésében a fejedelmek legfontosabb munkatársai azok a miniszterialisok lettek, akikre korábban a királyi hatalom támaszkodott. A birodalmi városok is területi fejedelemségekké alakultak, a többi város pedig képviselői útján részt kapott a tartományok kormányzatában.

69 tartományi államiság A tartományok közül csak a nagyobbakban alakult ki valódi államiság, a túlnyomó többségben lévő kisebbekben a fejedelem változatlanul patrimoniális módon földesúrként uralkodott kicsiny tartománya és a alattvalói felett. A nagyobb tartományokban kiépültek a közigazgatás funkciói. A fejedelmek hivatalviselői eredendően vazallusaik voltak, később pedig fizetett hivatali állássá alakították át. A fizetett hivatalnokság századi kialakítása a tartományurak nagy teljesítménye volt. (Birodalmi - királyi-császári - szinten ez nem alakult ki) A közigazgatást a fejedelmi udvar irányította, élén a birodalmi udvarbelieknek megfelelő hivatalviselőkkel, akik részint tényleges funkciókat is elláttak, részint csupán tiszteletbeliek voltak. Összefogó szerepe volt köztük a fejedelmet mintegy helyettesítő udvarmesternek (Hofmeister). Fontos szerepet játszott az udvari kancellár - a hivatalt még többnyire clericus töltötte be. Az udvari tanácsnak és a szűkebb titkos tanácsnak (Hofrat, Geheimer Rat) belső (tényleges) és külső (címzetes) tagjai is voltak.

70 igazgatás - Landtag A kiválóan működő hadügyi apparátus (hadkötelezettség) és pénzügyi igazgatás (következetes és kemény adópolitika), valamint az egyház feletti felügyeletnek tartományúri ellenőrzés alá vonása biztos hátteret adott a centralizációhoz, s a későbbi fejedelmi abszolutizmusok kiépítéséhez. A birodalmi tanácsnak (birodalmi gyűlésnek) évenkénti kötelező egybehívása gyakorlatát meghonosítva tartományukban is létrejött a Landtag, a tartományi rendi gyűlés. E gyűlések kuriális rendszerben tanácskoztak: külön üléseztek a grófok a szabad urakkal, külön a tartományi nemesség, megint másik kúriában a magasabb papság, a városok és néhány helyen a parasztok is.

71 bírói hatalom A birodalom s a fejedelemségek közötti hatalmi súlypontra jellemző a törvénykezés hatáskörének megoszlása. Míg elméletben a király a bírói hatalom forrása, addig a legfelső szinteket leszámítva (például a birodalmi főbíró ítélkezése), a Gerichtsbannt, a bírói hatalom gyakorlására szóló jogosítványt a pereskedők már nem a királytól, hanem a tartományúrtól kérték s kapták. Csak a 15. század végén állították fel a Birodalmi Kamarai Bíróságot (Reichskammergericht), amelynek tagjait - 8 nemest és 8 jogi szakértőt - az uralkodó nevezte ki. Ez a testület egyfelől fellebbezési bíróság volt, másfelől a birodalmi szintű ügyekkel foglalkozott.

72 partikularizmus A territorializálódás folyamata a századra vált teljessé: ekkor a hercegségek, grófságok, őrgrófságok, érsekségek, püspökségek és a birodalmi városok mind megannyi külön kis államnak voltak tekinthetők, a birodalom pedig államok szövetségének, konföderációjának (Bund). A király (császár) hatalma csak névleges volt, az egyes részállamokra nem volt befolyása, csupán a saját területi hatalmára, hercegségére vagy grófságára támaszkodhatott. A birodalomnak a középkor végéig nem volt központja, fővárosa, minden megválasztott új király máshol tartotta udvarát, székhelyét. A központi, birodalmi intézmények csak csökevényesen fejlődtek ki, igen korlátozott hatáskörrel (birodalmi gyűlés, birodalmi bíróság).

73 partikularizmus (2) A német fejlődés sajátossága volt tehát az erős fejedelmi hatalom: a császári külpolitika, a törzsi hercegségek tradíciói és a sokszor szerencsétlen személyi feltételek egyaránt arra vezettek, hogy a széttagoltság, a szabadságok kis körein építkező állam nem a birodalmi szinten biztosította a központosítást s a valódi rendi képviseletet, hanem tartományi környezetben. A politikaihoz hasonlóan a gazdasági életben sem alakult ki országos központ, a birodalom egyes területei egymástól elszigetelten (aránytalanul) fejlődtek: A nyugati és déli területeken erősebben érvényesült a frank feudalizmus hatása, mint északon és keleten. A birodalom laza keretei között államok születtek az államban", s a francia alkotmány országos modellje a fejedelemségekben lelt talajra.

74 felhasznált irodalom RUSZOLY József, Európai jog- és alkotmánytörténelem, Szeged, 2011, KATUS László, A középkor története, Budapest, 2001, MEZEY Barna, SZENTE Zoltán, Európai alkotmány- és parlamentarizmustörténet, Budapest, 2003, 64-70, PÓSÁN László, Németország a középkorban, Debrecen, 2003, ,

75 tartományi (fejedelmi) túlsúly A német alkotmány fejlődésében óriási szerepe volt a túlhangsúlyos külpolitikának, a pápával folytatott elkeseredett harcnak, melynek végeredménye egy legyengült császári hatalommal szemben álló, erős tartományi (fejedelmi) rendszer lett. A szász, bajor, sváb, frank stb. törzsi hercegségekre felépülő német állam a hercegségekre támaszkodó erős helyi hatalom birtokában állandó trónvillongások árnyékában élt. A Frank Birodalomból megörökölt őrgrófságok, az egykori törzsi hercegségekből kinövekedő területi értelmezésű hercegségek a hűbérek s az immunitás birtokában az állami élet valódi centrumaivá váltak, s a német királyi (császári) hatalom csupán keretet adott hatalmuknak esély sem volt a központosításra. Különösen érvényes ez az alkotmány jogilag is szentesített helyzetre az Aranybulla (1356) kibocsátása után.

76