MIÉRT ÉS HOL KELL CSÖKKENTENI A GÍMSZARVAS ÉS A VADDISZNÓ LÉTSZÁMÁT?

Átírás

1 MIÉRT ÉS HOL KELL CSÖKKENTENI A GÍMSZARVAS ÉS A VADDISZNÓ LÉTSZÁMÁT? A vadgazdálkodási és vadászati ágazat mûködésére és eredményeire évrôl-évre növekvô hatást gyakorol a mezôgazdasági vadkárok mértéke és az ezzel járó költségek. Noha az elmúlt évtizedben a vadgazdálkodás árbevételei országosan folyamatosan emelkedtek, a vadgazdálkodás költségoldalán ugyanilyen mértékben nôttek a térített mezôgazdasági károk is. Ez a kép megyék szintjén vizsgálva nem egynemû, egyes megyékben a mezôgazdasági vadkár mértéke elviselhetônek mondható, néhány megyében azonban a vadgazdálkodási bevételek 10-30%-a a mezôgazdasági vadkárokra emésztôdik fel (1. táblázat). A rendelkezésre álló vadgazdálkodási statisztikai adatok alapján azonban az is látható, hogy 2002-ben a mezôgazdasági vadkárok mintegy 80%-a 5 megyében keletkezett: Baranya, Somogy, Veszprém, Vas és Zala megyében (2. táblázat). Az országnak az az öt megyéje, ahol a legtöbb gímszarvas és vaddisznó található, illetve kerül terítékre. Nehéz nem arra gondolni, hogy a 2 faj létszáma és a mezôgazdasági vadkárok nagysága között összefüggés összefüggés van. Kérdés persze, hogy e két nagyvad közül melyik okoz több kárt, ez azonban legfeljebb vélhetô, mint eldönthetô. Rosszul megválasztott módszerek és elmélkedés helyett tényleges adatokra lenne szükség, hogy a károsító szerepüket megítéljük. A vadgazdálkodás mûködése és életképessége szempontjából a vadkárok kezelése - függetlenül a károsító faj pontos ismeretétôl - rendkívül fontos kérdés. Egyrészt a 20-30%-os arányú vadkártérítés a normális gazdálkodás akadálya: ez a tétel egy olyan változó költsége a vadgazdálkodásnak, amely más, sokkal hasznosabb lehetôségektôl vonja el a gazdálkodás 1

2 bevételeinek egy részét (pl. fejlesztések, munkaerô megfelelô bérezése). Amennyiben feltételezzük, hogy ez a költség valamilyen mértékben összefügg a vadállomány létszámával, akkor felmerül a kérdés, hogy értelmes dolog-e a vadlétszámokat növelni, ha az ebbôl származó bevételt (nyereséget) felemésztik a többletlétszám költségei? Kevesebb nem lenne több, de legalábbis hasznosabb? Másrészt a vadkár politikai kérdés is, hiszen az érintettek a kompenzáció ellenére vagy annak hiányában igazukat a legkülönbözôbb fórumokon keresik. Ez a fórum lehet jogi is (peres ügyek), de ideális célpontjai az igazságkeresôknek a politikusok is, akik remélt választóik bizalmát ügyük képviseletének felvállalásával is meg kívánják nyerni. Ez az a szféra, ahol a vadkárok kérdése elválhat a szakmai-gazdasági közegtôl és ezért a tényekkel és érvekkel egyre nehezebben kezelhetôvé válik. A vita elôbb-utóbb átcsap a demagógiába és az érvek szerepe egyre kisebb a megoldásban. Egyoldalú, de hatásos megközelítés, amikor a mezôgazdasági vadkárok alakulását folyó értéken vizsgálják. A kép így nézve drámai, vadgazdálkodásunk egyetlen pénzügyi jellemzôje sem mutatott az elmúlt évtizedben olyan dinamizmust, mint a térített mezôgazdasági vadkárok (3. táblázat). Az elsô pillantás azonban félrevezetô, mivel a magyar gazdaság ennek az idôszaknak jelentôs részében súlyos beteg volt és a pénzromlás (infláció) valamennyi gazdasági mutató számszerû értékére óriási hatást gyakorolt. Az infláció hatását ismerve a gazdaság teljesítményét a gazdaságstatisztikusok mindig is korrigált, a pénzromlástól megszûrt, reálértékeken vizsgálják. Ha vadkárok alakulásának idôbeli változását jobban meg akarjuk érteni, akkor elôször ezt a korrekciót kell elvégezni. Jelen esetben az évet tekintjük ilyen kiinduló értéknek és a térített mezôgazdasági vadkárok alakulását ehhez 2

3 az értékhez viszonyítva mutatjuk be (1. ábra). A változás óriási: a meredeken növekvô értékek helyett kétcsúcsú görbét kapunk. A mezôgazdasági vadkárok kilencvenes évek elejei maximumát jelentôs visszaesés követte és csak az utolsó években következett be újabb emelkedés (ebben az idôszakban egyébként a gímszarvas létszáma is csökkent). Az országos adatokból levonható következtetést azonban érdemes és kell is árnyalni. Ha a reálértékben kifejezett adatokat megyei szintre bontjuk, akkor láthatóvá válik, hogy az így kifejezett károk több megyében csökkentek, máshol értékük még a növekedés ellenére sem jelentôs (4. táblázat). Az így számolt károknak csaknem 80%-a 2002-ben és korábban is ugyanabban az 5 megyében került megtérítésre. A vadkárok nagyságát a vadállomány létszámán túl számos tényezô alakítja, amelyek legtöbbjét a vadgazdálkodók nem tudják befolyásolni. A piaci viszonyok egy figyelemre méltó hatásáról a szakmai vitákban mindeddig nem esett érdemben szó. Ez a hatás a felvásárlási áraknak a térített mezôgazdasági vadkár összegére gyakorolt hatásából ered. Két legfontosabb gabonánk, a búza és a kukorica ára ugyan folyó értéken (nominális érték) nôtt, ha azonban az árakat az inflációval korrigáljuk, akkor gyakorlatilag óta csökken (2. ábra). A kapcsolat akkor mutatható ki, ha a felvásárlási árak évrôl-éve való ingadozását és a mezôgazdasági károk reálértékben kifejezett ugyanilyen évek közötti változását együtt vizsgáljuk (3. ábra). Jól látható, hogy a búza és a kukorica felvásárlási árának ingadozást szorosan követik a kifizetett mezôgazdasági károkban bekövetkezett ingadozások. Ez az ingadozás országos és megyei szinten egyaránt kimutatható, még azoknál a megyéknél is, ahol a gímszarvas és a vaddisznó szerepe elenyészô, illetve a mezôgazdasági károk a vadgazdálkodás költségei között kis arányt tesznek ki! Ebbôl következik, hogy a nagyvadlétszám csökkenése önmagában nem is lehet elég, ahhoz, hogy az kifizetett károk összege ne nôjön, az árak stabilitására is 3

4 szükség van. Egy a mezôgazdaság számára kedvezôtlen évben a létszám csökkenése ellenére a kifizetett érték akár tovább nôhet is. Ez annak ellenére így van, hogy a mezôgazdasági felvásárlási árak reálértékben a vizsgált idôszakban az inflációtól elmaradó mértékben növekedtek (4. ábra). De ennek további következménye is van. A felvásárlási árak lassabb növekedése miatt ugyanaz a reálértékben kifejezett kár nagyobb mennyiségû termény károsításával keletkezett! Ez az állítás elsô hallásra meglepô, de egyszerû számítással be lehet mutatni. Ha ugyanis a mezôgazdasági károk reálértékét elosztjuk valamely termény reálárával, akkor megkapjuk, hogy az adott évi mezôgazdasági kár mennyisége terményben mekkora lett volna. Ehhez a legfonosabb gabonát, a búzát választottam (5. táblázat) és az országos értékek változását az 5. ábra mutatja be. Látható, hogy a búzában kifejezett mennyiség 2000-ig meglehetôsen stabil volt (sôt csökkent is), jelentôs emelkedés csak 2001 és 2002-ben következett be. (Ugyanezek a számítások más termesztett növények adataival is elvégezhetôk, önállóan vagy súlyozott értékekkel. A végeredményt tekintve ennek lényeges jelentôsége nincs.) Az utolsó kérdés, amire válaszolnunk kell, hogy mekkora lehetett a károsított terület, amelyen az elôbbi mennyiségû kár keletkezett. Ehhez a búza áradatait használva, a búza termésátlagainak felhasználásával juthatunk. Ha a termény mennyiségét (tonna) elosztjuk a termésátlaggal (tonna/hektár), akkor az adott évben, adott megyében jellemzô termésátlaggal elméletileg károsodott területet kapjuk meg (feltételezve tehát, hogy a kár kizárólag búzában keletkezett). Az így számított értékeket a 6. táblázat, az országos változást a 6. ábra mutatja be. Az országos adatok alapján a búzában számított károsított terület nagysága hozzávetôleg 2.5-szörösére nôtt, de a vizsgált idôszakon belül a legnagyobb 4

5 növekedés 2001 és 2002 között állt be. Ezt megelôzôen a növekedés lényegesen kisebb volt, sôt csökkenô idôszak is kimutatható. Az eddig ismertetett eredmények alapján az alábbi következtetések vonhatók le: A mezôgazdasági vadkárok növekedése reálértéken számolva lényegesen kisebb volt, mint az a nomilális értékek alapján látszik. Sôt a reálértéken számolt károk csak ben érték el a kilencvenes évek elejének szintjét. A károk nagyságának változása a legfontosabb mezôgazdasági termények felvásárlási árával szorosan összefügg, alapvetôen alakulásukat a gazdasági folyamatok határozzák meg. Figyelembe véve, hogy a búza és a kukorica felvásárlási árának reálértéke lényegesen elmaradt az inflációtól, ugyanakkora reálértéken számolt kár nagyobb terménymennyiségben, illetve vetésterületen keletkezhetett. Mindezek után megállapíthatnánk, hogy a gímszarvas és/vagy a vaddisznó létszáma és a mezôgazdasági vadkár között nincs összefüggés. Nem így van. Ha ugyanis az elôbbi értékeket elosztjuk a két nagyvad létszámának, akkor megkapjuk az 1 szarvasra, illetve 1 vaddisznóra vonatkoztatott kár (Ft), termény (tonna) és terület (ha) értékeket (7. táblázat). (Ebben az esetben is csak az egyik fajjal számoltam, de ebben az esetben is lehetne súlyozással a fajokat kombinálni). Az országos értékek alapján a következôk mondhatók: Amennyiben a károkat csak a gímszarvas okozná, akkor az 1 szarvasra számítható költség 6756 Ft/szarvas évi árakon számolva, 0.72 tonna/szarvas búzában okozott kár, illetve 0.18 ha búza vetésterület (ha)/szarvas lenne. 5

6 Amennyiben a károkat csak a vaddisznó okozná, akkor az 1 vaddisznóra számítható költség 7691 Ft/vaddisznó évi árakon számolva, 0.81 tonna/vaddisznó búzában okozott kár, illetve 0.21 ha búza vetésterület (ha)/vaddisznó lenne. Az elôbbi értékek alacsonyabbak lennének mindkét fajra, ha valamilyen szempont szerint megosztanánk közöttük a károkat (pl. létszámuk arányában vagy a kártételben való részesedésük alapján súlyoznánk ôket). Erre a kártételben betöltött szerep lenne a legalkalmasabb, de jelenleg ilyen adatokkal nem rendelkezünk. A 7. táblázatban bemutatott értékek a vizsgált idôszakban jelentôsen ingadoztak, ennek ellenére jelzik azt, hogy meg lehet becsülni azt a költséget, amellyel minden egyes többlet gímszarvas vagy vaddisznó tartása jár. Ez a költség nem elhanyagolható, különösen, ha a figyelembe vesszük, hogy egymással való szoros összefüggésüket tekintjük. A kár összege ugyanis az érintett terület (ha), a termésátlag (tonna/ha) és a felvásárlási ár (Ft/tonna) szorzata lesz. Bármelyik növekszik vagy csökken is közülük, a hatás összeszorzódva jelentkezik. A vizsgált idôszak utolsó 2 évében bekövetkezett jelentôs növekedés (reálértéken számolt térített kárban, terményben és vetésterületben) azt jelzi, hogy a vaddisznó és/vagy a gímszarvas létszáma túlhaladta azt a mértéket, amit a vadgazdálkodás bevételei ellensúlyozni tudnak. A jelenség nem országos, elsôsorban abban az 5 megyében kritikus, ahol az országos károk 80%-a keletkezett. Tekintettel arra, hogy a bevételek jelentôs növelésére nem látszik lehetôség, egyetlen megoldásként a 2 nagyvad létszámának csökkentése marad. Szakmailag tehát nem az a kérdés, hogy kell-e csökkenteni vagy sem, hanem az, hogy ez milyen elvek és szempontok szerint hajtható úgy végre, hogy az az állományok értékének megôrzését is szolgálja. 6

7 A magyar vadgazdálkodás emblematikus faja a gímszarvas, tehát ha ennek védelme szempont, akkor a vaddisznó létszámát kell erôsebben csökkenteni. Ez azonban csak akkor lehet gazdaságilag eredményes, ha egyidejûleg ott és ahol szükséges, a gímszarvas létszámát is a mezôgazdaság számára elviselhetô szintre csökkentik. Ha ez nem történik meg, akkor a mezôgazdasági vadkárok miatti feszültségek nem maradhatnak szakmai keretek között. Az, hogy ez ne következzen be, egyaránt érdeke az érintett gazdálkodóknak és a szakma egészének. Prof. Dr. Csányi Sándor Országos Vadgazdálkodási Adattár SZIE VVT, Gödöllô 7

8

9 u u

10 u

11 !""#$ u

12

13

14 e e e e e e e e e e e

18 ! e e e e e e e e e e e

19 !!" # # e e e e e e e e e e e

20 o o o o