Az ikonográfia igényével létrehozott kiadvány a Petőfi-kép E. CSORBA CSILLA. A Petőfi-dagerro- MIÉRT AZT LÁTJUK, AMIT LÁTUNK?

Átírás

1

2 Petőfi Sándor legendás alakja, születésének és halálának máig nem minden ponton tisztázott APetőfi Irodalmi Múzeum Ki vagyok én? Nem mondom meg Petőfi választásai című, 2011-ben megnyílt állandó kiállításának előkészítő munkálatai, valamint a kiállítás ARCpoetica című képkatalógusának (PIM, 2012) szerkesztése során újra számba kellett venni a Petőfi életében készült, valamint a kultuszához sorolható portrékat, ábrázolásokat. Az ikonográfia igényével létrehozott kiadvány a Petőfi-kép tisztázni, illetve a képpel kapcsolatban a megbízható arckép, a hűség volt a hívó szó a kortársak és az utókor számára is ban Rózsa György művészettörténész találta meg az elveszettnek hitt egyetlen Petőfi-ősfényképet dagerrotípiát, s ettől kezdve e portré jegyében elemezte a Petőfi-arc változását ő és Várkonyi Nándor is. Szentmártoni Szabó Géza 2000-ben újragondolta az addig ismert adatokat, E. CSORBA CSILLA A Petőfi-dagerro- MIÉRT AZT LÁTJUK, AMIT LÁTUNK? helyszíne éppúgy foglalkoztatja a laikus közvéleményt, mint költészetének társművészetekkel való összehasonlító, új módszertani vizsgálata, a kép és a szöveg, a költészet és a portrék összeolvasása a kultúratudománnyal foglalkozó irodalomtörténészeket. A hiteles/valós Petőfi-arc körül újra és újra fellángolnak a viták. közötti alakulását abból a szempontból vizsgálja, hogy milyennek látták, illetve milyennek kívánták látni kortársai Petőfi Sándort, és hogyan volt jelen arcképeivel az irodalmi közéletben, hogyan hatott a költő tudatos imázsformálása a korabeli képzőművészeti megjelenítésekre. E vizsgálódás egyik eddig is ismert, de nem hangsúlyozott következtetése, hogy Petőfi költői önmeghatározása és vizuális önmegjelenítése között szétválaszthatatlan a kapcsolat. E kettő szoros összefüggésének egyik jellemző példája az egyetlen róla készült fénykép, a Petőfi-dagerrotípia keletkezésének körülményeivel írható le. A KÉP KÉSZÍTÉSE A hiteles Petőfi-portré birtokában egészen nyilvánvaló, a dagerrotípiáról régebben készített és sokszorosított felvételek erősen eltorzították a költő arcát körül Klösz György készített egy felvételt az akkor már nagyon rossz állapotban levő ezüstlemezről. Sajnos, durva retus-beavatkozásra volt szükség, Klösz önkényesen teljesen átrajzolta a fényképet. Így aztán évtizedeken át egy hamisított jó szándékkal ugyan, de azért mégis hamisított Petőfifénykép forgott közkézen számos reprodukcióban mint hiteles" portré írta róla a fénykép restaurátora, Escher Károly 1957-ben. A dagerrotípiával foglalkozó kutatások elsősorban a kép készítőjének személyét, majd a keletkezés időpontját igyekeztek melyek szerint a fotográfia 1845 nyarán Pesten keletkezett. Készítője a költő barátja, a színész Egressy Gábor volt, aki sok amatőrhöz hasonlóan érdeklődött az első fényképészeti eljárás, a dagerrotípiakészítés iránt, s önmaga és barátai szórakoztatására Párizsban ben kamerát vásárolt magának. A dagerrotípia jódgőzben fényérzékenyített ezüstözött réz le - mezre készült felvétel, az első fényképészeti eljárással rögzített egyedi, oldalfordított, nem sokszorozható kép. Az expozíciós idő, amíg mozdulatlanul kellett ülni, az 1840-es évek első felében másodpercre tehető. A hányatott sorsú, sokszor tulajdonost cserélő, hol elvesző, majd felbukkanó dagerrotípiát Escher Károly restaurálta 1955-ben. A képet az enyészetből látszólag visszahozó fényképész körül kialakult mítosz elemeit Flesch Bálint, majd nemrég Stemlerné Balogh Ilona pontosította. Cikkében ő idézi az Ernst Múzeum kiállításán 1957-ben beszédet tartó, miniszterhelyettesi rangban lévő Mihályfi Ernő szavait: A magyar fényképezés őskorának leg drágább képe került erre a kiállításra, a Petőfi Sándorról készült s évszázados pusztulásából visszavarázsolt dagerrotípia. Escher Károly mesteri bravúrjának eredménye, hogy itt van előttünk Petőfi Sándor egyetlen hiteles, megrendítően szép arcképe, az igazi Petőfi, az eredeti dagerrotípia másolata. Az ismert tények birtokában érdemes az egyetlen, a hiteles és az igaz szavak mögé tekinteni s megvizsgálni az arcnak mint az új brandépítés fontos kellékének, RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN 59

3 a legsajátabb fegyvernek több értelmezésre lehetőséget adó működését. Az eddigi feltételezéseket semmiképpen sem elvetve továbbgondolkozásra kívánom serkenteni a medialitás iránt érdeklődő Petőfikutatókat, s párbeszéddel esetleg továbblendíteni Petőfi sokáig statikusnak, ma pedig állandóan változónak látszó arcáról szóló diskurzust. A ÖNREPREZENTÁCIÓ TECHNIKÁJA A fő kérdés immár az, hogy van-e a portré mögött költői tudatosság. Feltételezhető, hogy a kritikával polemizáló, sorsának, versei megjelenésének alakítását saját kézbe vevő Petőfi 1845-ben, az új költői hangnemmel való kísérletezés, műfaji útkeresés hónapjaiban már nem volt érzéketlen az őt fizikai valójában is megismertető portréjának milyensége iránt. Az új utakat kereső Felhők-korszak idején, a Cipruslombok és a Szerelem gyöngyei publikálása után, az évi Lipót-napi vásárra megjelenő Versek születését, az új hangot kívánta új arccal közhírré tenni. Az írás mellett a fizikai külső láthatóvá tétele ebben az időben még nem volt szokásos, a megfelelő médium kiválasztása döntően meghatározta az üzenet célba találását. Kérdés, hogy az arcképkészítés esetében beszélhetünk-e Petőfi választásáról. Milyen utak és módok álltak rendelkezésére az önreprezentáció technikáinak kijelölésénél, ha vonásait az általa sugallt módon kívánta sokszorosítva látni? Megállapítható, hogy Petőfi előszeretettel kombinálta a médiumokat, a hagyományosat és az újszerűt, az egyedit és a sokszorosítottat. A régire példa az addigra már népszerűsége csúcsára érkezett Barabás Miklós festő megnyerése volt egy lapmelléklethez készülő portréra. Itt kapóra jött Vahot Imre Pesti Divatlapja, ez közölte július 3-i számának mellékleteként segédszerkesztője litografált portréját. A kortársakat erősen megosztó, első jelentős ábrázolás nagy visszhangot keltett. A képen Petőfi habos fekete atillát visel, nyaka körül rojtos nyakkendő feszül. Az arckép őt állva, félig az ég felé tekintve, s két karját hátra téve ábrázolja. Bár vannak, akik szerint tagadhatatlanul legtalálóbb arcképe, megállapítják, hogy az ég felé néző szemek szentimentális, ájtatos kifejezést kölcsönöznek arcának, az ábrázolás inkább Barabásnak a Költőről alkotott elképzelését, mintsem Petőfi egyéniségét, az életből ismert mogorva Petőfit ábrázolja. Sokan a kutató, figyelő szemek megmutatását hiányolják, Barabás eszményítő törekvése az arcberendezést jól adta vissza, ugyanakkor éppen a legélőbbet, az eleven szemjátékot iktatta ki. Bár Jókai szerint barátjának egész lénye, megjelenése komor, zárkózott volt; inkább visszautasító, mint barátságos, mégis ezt az idealizált portrét tekinti hitelesnek: ez az egyetlen igazi, hű arcképe a halhatatlannak. Ilyennek ismerték őt mindazok, akik vele együtt éltek állítja az önéletrajzi ihletésű, A tengerszemű hölgy című regényében. Vahot Imre emlékei szerint Petőfi megelégedve nézte az elkészült művet, a későbbiekben azonban mégsem e rendkívül konszolidált portré sugallta énkép továbbépítésén dolgozott ben írta versében: Ismerjetek meg végre: ki vagyok? Álarc alatt volt mostanáig képem. De már meguntam én álarcomat, És azt most ünnepélyesen letépem! 1847-ben ismét egy Barabás Miklós-tusrajz (1846) után készült metszet lett a költő összegyűjtött verseit tartalmazó kötet kísérője. Az Összes költemények címképeként, Tyroler József metszetében megjelenő mellkép visszafogott, életszerű, jól talált, mint azt a hirdetésekben olvashatjuk. A tusportréról készült acélmetszetet Petőfi szigorú kritikával illette, a metsző Tyrolernek maga rajzolta és írta le az általa elvárt korrekciókat a szakáll és az orr vonalánál. Barabás Miklós művészi presztízse miatt képeit nyilvános bírálattal illetni feltehetően nemzetietlen cselekedetnek számított volna. Vajon érthetett-e hozzá? Petőfi iskolai évei során tanult rajzolni, s tehetséges kezűnek volt mondható. Arany Jánosról, kisfiáról és Bemről fennmaradt rajzai jó karakterábrázoló készségről, az ábrázolt test arányainak, vonásainak eltalálásáról vallanak. A poéta és a festő fogalmai a korban összetartoztak, Kazinczy, Kisfaludy, Madách, Jókai különböző szinten képzett festő-írók voltak. A képírók számára az arcképfestés műfajának elsajátítása során már a tanulmányok kezdetén felkínálkozott a lehetőség a saját vonások megörökítésére. A portréfestés tanulásának bevett módszere az önarckép tükörből való megfestése volt. Az említett írók közül a festőnek készülő Jókai Mór 18 éves korában festett önportréja, valamint a tardonai bujdosása során keletkezettek vallanak e szokásra. Petőfitől, talán nem véletlenül, nem maradt ilyen rajzunk, de a Tyrolernek küldött, saját vonásait kiigazító sorai bizonyítani látszanak kitűnő, alapos, részletekbe menő önmegfigyeléseit. DAGUERRE AU TYPE-FÉLE FÉNYKÉPEZÉS Margócsy István Petőfi költészetét elemezve különböző költői gesztusok egymásutánjáról beszél, arról, ahogy állandóan a költészet szélsőséges változatait keresi, Petőfi jóformán sportot űzött abból, hogy évente kicserélte az imágóját, hogy teljesen ellentétes magatartások egyesülnek benne, pl. tréfás, lágy, vadromantikus. A költészete által sugallt szélsőséges magatartás helyet keresett az arcképfelmutatásban is. Arc és álarc váltakozott képein aszerint, ahogy azt Szentkuthy Miklós írta meg önmagáról: Az álarc nem arra való, hogy eltakarja saját énjét, hanem mint színész különböző szerepekben megélje azt a sokféle lehetőséget, ami a lelkében van. Ha Petőfi a kívánt költői attitűdöt saját rajztudása segítségével vagy rajzban, festményben nem tudta érvényre juttatni, megpróbálkozhatott egy másik, nem hagyományos módozattal, a frissen felfedezett fényképészeti eljárás felhasználásával. Más arcot kívánt kérdezhetjük a dagerrotípiára nézve, vadabbat, eltökéltet, határozottat? Egy igazi, számára is elfogadható portré készítéséhez szívesen adott volna biztosabb módon is útmutatást a legmodernebb képábrázoló művészet eszközét igénybe véve? A dagerrotípiák nemzetközi kínálatának egy részén végigtekintve a Petőfiéhez hasonló pózra nemigen akadtunk. A hivatásos fényképészek műtermeiben készült felvételek esetében éppen a hosszú ex - pozíciós idő miatt a modellek oszlopnak, asztalnak, széknek támaszkodnak, könyökölnek, alsó karjukat letámasztják, a másikat ölükben, zsebükben, kabátkivágásukban tartják. Ritkábban, a szűkebb képkivágású felvételeknél nem látjuk a biztos pozíciót nyújtó bútordarabot, sem a kezek elhelyezkedését. Esetünkben a lazának tűnő, mégis kicsit kimódolt mozdulat, a két kar összekulcsolódása Egressy felvételén elvágja az alakot, egyértelműen mellképet készít az ülő pozícióban lévő költőről. A fej tartása, amely a forduló testtel ellentétesen, frontálisan helyezkedik el, a tekintet előreszegeződése, amely a szemek által nekünk küld üzenetet, bennünket néz, hosszabb gyakorlás eredménye lehetett. Lehetséges, hogy nem csak egy kép született, mint ahogy Egressy Gáborról is több dagerrotípiát ismerünk. Petőfi jól megfigyelte mások arcát, Egressy Gábor III. Richárdot alakító szerepjátékáról színikritikájában éppen az arc részletes leírásával ad jellemzést, dicsérő értékelést. III. Richard Egressy Gábor legsikerültebb, legfeledhetetlenebb alakjainak egyike. Már arca olyan, hogy méltó volna márványba vésetni örök idők számára. Rettenetes arc apró mosolygó szemeivel s nagy éhes szájával. Szemei a bűvös virágok, melyek magokhoz csalják az embert, s szája a feneketlen örvény, mely az embert aztán elnyeli. Valóságos anakonda-nézés, mely odaédesgeti a madarat a kígyó torkába. Ha ezen arc álmodban megjelenik: mire fölébredsz, azt veszed észre, hogy véred elzsibbadt. Az elmúlt évtizedekben az emberi arc, a portré, a fotografikus portré, a tekintet vizsgálata iránt megnövekedett érdeklő- 60 RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN

4 dés új megvilágításba helyezheti és átrangsorolhatja a legendákkal teli Petőfiképtant is. Paul Ricoeur Az emberi arc felfedezése című írásában a fénykép olvasatáról, a képmást képkompozícióvá összefogó jelek összefüggő rendszerének fontosságáról beszél. A hangsúly nem a kép készítőjének és ábrázoltjának kapcsolatán van, hanem a képen szinte szöveggé összeálló formai jegyeken. Bizonyos, hogy az amatőr és a profi fotósok képkészítési stratégiája különbözik. Míg a hivatásos fényképész igyekszik a kompozícióval, a ruházat megfelelő elrendezésével erősíteni a képi hatást, az amatőr inkább a pillanat visszaadását tűzi ki elsődleges célul. Ricoeur a portré erejét a tekintet bámulatra méltó rejtélyének tulajdonítja, hiszen a tekintet olyasvalami, amit a szemek kibocsátanak miközben a szem mint optikai rendszer befogadja a kintről befelé sugárzó fényt. A dagerrotípiát restauráló Escher Károly első ámulata: Csodálatos lángoló, világító szemek. A kortársak, akik leírták Petőfit, nem tudtak szabadulni a lenyűgöző tekintettől. Ha elfogadjuk, hogy Petőfi, aki maga is színész volt, a színész Egressyvel arcjátékok, hangulatok különböző hatásával kísérletezett a dagerrotíppel, valószínűleg nem járunk messze az igazságtól. De miért gyakorolta volna Petőfi azt egy drága, komplikáltan működő eljárás segítségével, amit számára a tükör is nyújtani tudott? 74 & Barabás Miklós kœrajza, & MIÉRT KÉSZÜLT A KÉP? A Petőfi-dagerrotípia keletkezésének története nyitva hagyja a kérdést: hogyan működött a modell és a fényképész között a viszony? Petőfi miért éppen ekkor szánta el magát az új ábrázolási mód kipróbálására, és miért ezt az arcot hagyományozta az utókorra? Valóban a lavateri fiziognómia, arc és jellem kutatása, a különböző hangulatok arcon történő ábrázolása vezette Egressyt és Petőfit? A dagerrotípia készítésének bonyolultsága, időtartama miatt a véletlenszerűség kizárható, az ábrázolt amennyiben élő személyről van szó megfontoltan szánja el magát az önhagyományozás e lépé - sére. Miért készült a kép? A korábban feltételezett ok, hogy jegyajándéknak szánta Szendrey Júliának, a fényképész személyének bizonyítása során elvetésre került. Petőfi, akitől nem volt idegen az önmenedzselés vágya, talán maga akarta kézbe venni egy róla megjelenő portré készítésének menetét, egyben mintát is adva a festő/képzőművész számára? Egyszeri kísérlet vagy esetleg több kép keletkezése feltételezhető? Petőfi hitt a fénykép spontán hitelességében, vagy csak segédeszköznek tekintette szerepálma megvalósításához, a nézők/olvasók kegyeinek elnyeréséhez? A dagerrotípia mint ábrázolásforma soha nem a valóság

5 74 & Barabás Miklós rajza nyomán Tyroler József acélmetszete, &

6 másolata, még csak nem is tükörképe: a valóság rendkívül megbízható és következetes képi átformálása természetszerűen saját törvények alapján. E sajátos törvények írták elő például a dagerrotípiakészítés hosszú expozíciós ideje miatt a fejtámaszt. Többek feltételezése, hogy emiatt látjuk Petőfi fejét kissé lehajtva, így az álla is támasztékot nyújt a fej megtartása érdekében. A fejtartás ezek szerint nem Petőfi szokott, önként felvett mozdulata. Úgy tetszik, hogy a bal arcfél teltsége, húsossága sem a dagerrotípia hűségéből, hanem ellenkezőleg, gyarlóságából következik. A megtámasztott fej és arc körvonalait, a merőben a lencsére szegzett szempárt az ezüstlemez híven visszaadta, de az arc izomzata, amint azt Várkonyi is írja, megrándult, kifeszítette a bőrt, ettől látszik a bal orca teltebbnek. KÉPMÁS ÉS VALÓSÁG A végső kérdés természetesen az lenne, hogy vajon meghozta-e a korban oly bátor vállalkozás, a dagerrotípiakészíttetés Petőfi számára a kívánt eredményt. Azonosulte valóban a későbbi Jókai-regényfőhős mondásával, mely szerint aki emlékez- 74 & Escher Károly felvétele és hitelesítœ sorai a restaurált PetŒfi-dagerrotípiáról (az eredetihez képest oldalfordított) 74 & ni akar rám, emlékezzék rám fénykép nélkül? Köztudott, hogy olyan, a közérdeklődés fényében álló személyek, mint például Széchenyi István vagy Jókai Mór, elzárkóztak e technika saját magukon való kipróbálása elől. Még nem született az, akinek kedvéért papirosra lecsípetni engedném magamat vallotta Széchenyi az őt megörökíteni akaróknak. Istentelen photográphiáról beszél Jókai még az 1850-es évek elején is, amely nem szokásos vonalakat kuszál az arcba. Walter Benjamin, bár a filmről értekezik, megállapítása az ősfényképekre is áll: A színész megütközése a felvevőgép előtt, ahogy Pirandello leírja, eleve ugyanaz a fajta megütközés, mint az emberé tükörbeli megjelenésén. Ám itt a tükörkép tőle elválasztható, szállítható lett. És hová viszik? A közönség elé. Petőfi jelenléte a kamera előtt ugyanazzal a kockázattal járt: vajon kell-e így, tetőtől talpig valójában, vajon mit játsszon el, illetve mivel játszik, ha nem tetszik? Vajon ő a szereparcát vagy önnön arcát kívánta megjeleníteni? Képmása a valóság és/vagy eszme összegyúrásából készült-e, s a látványt alakító öngesztusa mennyire befolyásolta a kortársak és a mi látásunkat? Petőfi hétköznapi arcát látjuk-e, vagy a színész Petőfi alakításának tanúi vagyunk? Petőfi 1845-ben már a beérkezés, a hírnév küszöbén állt, az íráshoz rendelhető arcot azonban kevesen ismerték, ki kellett találni. Ahogy Paul de Man megállapítja Az önéletrajz mint arcrongálás című esszéjében, az olvasott névhez egy arcot és abban megmutatkozó identitást kell hozzárendelni. A kamera, azaz a mesterséges szem által életre hívott arckép a képi identitásalkotás egyik eszköze volt. A pontos hasonlóság éppen azt jelenti, hogy valami mást mutatunk, nem pusztán a vonások összefüggését figyelmeztet a portré tekintetéről értekező Jean-Luc Nancy. Az ősfénykép, a dagerrotípia azzal a szlogennel hódított, hogy pontosan adja vissza az igazat, a valót. De valószínűleg alkalmas volt arra is, hogy egy nem úgy létező arcot tegyen örökkévalóvá. RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN 63