História Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Átírás

1 História

2 História Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.

3 Tartalom Állami építkezések és beruházások az ókorban Képek Kézmûves iparosok a török korban Képek A paraszti gazdálkodás a modernizáció útján Képek Beszélgetés ifjabb Bethlen Istvánnal Képek Partizánok, partizánvadászok Képek Miért szól délben a harang? Képek Egy 1456-os keresztes emléktáblája Képek A gyermek Rákóczi környezete Képek Kisváros a századfordulón Szentendre Képek Paraszti élet a 18. században Képek Magyarországi gályarabok, Képek Egy lejáratott fogalom rehabilitálása. A szociofotóról Képek Bankárok, filozófusok, forradalmárok. Eberhard Gothein levelei 1918-ból Képek Falu végén a vasvilla... Az évi koleralázadásról Képek Arisztokraták, arisztokraták Képek Fegyverhasználat káltságként Képek Történettudomány és a köznapi dolgok iii

4

5 1. Állami építkezések és beruházások az ókorban HAHN István Állami építkezések és beruházások az ókorban Aki akár a szakember érdeklődésével, akár a turista kíváncsiságával szemléli az ókornak romjaiban is bámulatot keltő nagy építészeti alkotásait, gyakran veti fel a kérdést, hogy milyen munkaerő felhasználásával, milyen szervezéssel, milyen anyagi ráfordítással, kiknek a pénzéből sikerült mindezt az ókor kezdetleges technikai szintjén megvalósítani. Történeti forrásaink csak ritkán adnak részletes felvilágosítást a szervezési és finanszírozási lehetőségekről, amelyek alapján egyes nagy ókori alkotások megvalósultak. Diktátorok és császárok építkezései Induljunk ki két ókori beszámolóból Diodorus Siculus, Augustus korának kompilátor-történetírója, Világtörténete XIV. könyvében ismerteti Syrakusai hírhedt tirannusának, Dionysiosriak egy várható karthágói támadás miatt sürgőssé vált városfal-építkezését. A nagy munkához hatalmas tömeget verbuvált, s így módjában volt a bőséges és önként jelentkező munkaerő kínálatból a jó erőben lévő embereket kiválasztani. A munkálatokat minden stadion (183 m) hosszúságban egy-egy építész (architektón), ezen belül minden plethron (30,5 m) hosszúságú szakaszon egy-egy főpallér (oikodomos) irányította. A munkásokat jól fizette, az élenjárók külön jutalmat is kaptak. Az ügyetlenebbek, gyakorlatlanok mellé a felügyelők külön segéderőket rendeltek. A munkakedv fokozására a tirannus a város teljhatalmú ura udvartartásának tagjaival együtt maga is részt vett a fizikai munkában (ugyanígy jártak el e a sumer városfejedelmek, akik maguk vitték fejükön az agyagos kosarakat, majd később Vespasianius császár is a Capitolium helyreállításakor). A példaadás oly sikeres volt, hogy a dolgozók valósággal versengtek a buzgó tevékenységben, s ily módon minden reményen felül (tehát határidő előtt) húsz nap alatt elkészült a 30 stadion (kb. 5,4 km) hosszú, 12 láb magas (kb. 3,6 m) és szilárd bástyákkal is megerősített fal. Igaz, hogy a nagy mű elvégzéséhez építőmunkásra, a terméskövek fejtéséhez, szállításához, kisegítő munkálatokhoz további segédmunkásra volt szükség. Nem tudhatjuk, hogy Diodorus közlései mindenben hitelesek-e: ő adatait a tirannus hivatalos közléseiből merítette. Minket egyébként is csak az érdekel, hagy a sürgős közmunka megszervezésének ilyen módszerei és eredményei a történetíró számára teljesen lehetségeseknek tűntek. Meglepve veszünk tehát e közlésekből tudomást felettébb modernnek tűnő szervezési módszerek ókori alkalmazásáról: volt példa szakmák szerinti munkamegosztásra, külföldi munkaerő igénybevételére, az anyagi és erkölcsi ösztönzés kombinációjára, az újítások szorgalmazására és külön díjazására, a polgári lakosság társadalmi munkájára, munkaversenyre és ennek folyományaként határidő előtti tervteljesítésre, ill. túlteljesítésre. Második szövegünk (a római korból való), az ifjabb Pliniusnak, Bithynia provincia császári főmegbízottjának i. sz. 111 ben kelt felterjesztése Traianus császárhoz. Uram! A nicomediaiak eddig sestertiust fordítottak vízvezeték-építésre, ami máig befejezetlen, félbemaradt s részben széthordták; egy másik vezetékre t folyósítottak. (1 sestertius: a kb. 4 gr. ezüstöt tartalmazó denarius negyedrésze.) Azonban ez is félbemaradt, így újabb beruházásra van szükség, hogy vizük legyen, pedig már annyi pénzt eltékozoltak. Megnéztem azt az igen tiszta vizű forrást, amelyből a vizet le kellene vezetni, ahogy eredetileg tervezték; még pedig árkádos vezetékkel, hogy ne csak a város lapályos és alacsonyabb részeire jusson. Már csak egy-két tartóív áll... Mindenekelőtt az szükséges, hogy kiküldj egy vízügyi szakértőt vagy építészt, nehogy megint az legyen az eredmény, mint korábban... Ismerjük a császár válaszát is. Gondoskodni akar a víz bevezetéséről, de hozzáteszi: alaposan vizsgáld ki azt is, kiknek a hibájából vesztegettek el a mai napig annyi pénzt... amit kiderítettél, hozd tudomásomra! Ebből viszont az derül ki, hogy előfordult az ókorban is félbehagyott beruházás, hiteltúllépés és póthitel iránti kérelem; az építőanyag széthordása és felelősségre vonásra való felszólítás. Ez némileg megnyugtatja a mai olvasót, nemcsak a jó, hanem a rossz tapasztalatoknak is megvannak az ókori előzményei. Az elmondottakból a beruházások két fő típusa bontakozik ki előttünk: Dionysius tirannusa volt városának: erőforrásai szinte korlátlanok, és nem tartozott senkinek számadással. Ebben az esetben és a beruházások ezen típusában gazdaságossági szempontokat mellőző, a siker érdekében roppant nagyságú munkaerőt igénylő, sem munkaerővel, sem pénzzel nem takarékoskodó vállalkozással állunk szemben. Ehhez a típushoz sorolhatók mindazok a nagy ókori építkezések, ahol a kezdeményező-szervező korlátlan hatalommal rendelkezett, a saját presztízs szempontjain kívül (amelyeket, mint ebben az esetben is, indokolhattak katonai célok, más esetekben azonban a puszta reprezentációs törekvés) semmi másra nem kellett figyelemmel lennie. 1

6 Más típusú állami, ill. közületi beruházás körülményeibe vezet be Plinius idézett levele, most már függetlenül annak időleges balsikerétől: egy belső ügyeiben autonóm város tanácsának a nyilvánosság által is ellenőrzött vállalkozásáról olvasunk beszámolót. Míg a korlátlan hatalmú és nem ellenőrzött személyek és szervek beruházásaiban a presztízs-szempontok domináltak, a közösségi jellegű, ill. közösségi szervek által ellenőrzött vállalkozásokban a költségtényező a fontos, és vele szemben gyakran háttérbe szorul az időtényező is. A görög demokrácia költségvetései A nagy antik köztársaságok építkezései meghatározott és korlátozott anyagi erőforrásokból, mindig utólagos elszámolás kötelezettségével valósultak meg. A periklési Athénben ezen felül kőbe vésett feliratokon hozták a polgárok tudomására az egyes építkezések éves elszámolásait: ezeknek a feliratoknak azonban csak egy csekély része maradt fenn. Az így tudomásunkra jutott adatok nem egy vonatkozásban állanak szemben a közkeletű nézetekkel. Elsősorban: feltűnően csekély (különösen a monarchikus építkezésekről közölt adatokkal szembeállítva) a dolgozók létszáma. Az athéni Erekhtheion építésén a Kr. e (igaz: háborús!) években mindössze kb. 86 név szerint ismert ember dolgozott állandóan; közülük 24 teljes jogú polgár, 42 metoikos (polgárjoggal nem bíró szabad), 20 rabszolga: az eleusisi szentély helyreállításán a Kr. e években 94 munkás, közülük 21 a teljes jogú polgár. Eléggé pontos adataink vannak az athéni Parthenon építkezéséről. A munkálatokat egy évenként újraválasztott bizottság irányította; ők készítették el az évi elszámolást, amelyet az Akropolis jól látható pontján tettek ki közszemlére. A 15 éven át (Kr. e ) tartó építkezés elszámolásai töredékesen csaknem mind fennmaradtak; tájékoztatásul magyar fordításban közöljük a viszonylag legépebben megőrzöttet, amely az építkezés utolsó előtti, 14. évének adatait tünteti fel: A felügyelőbizottságtól, melynek titkára Antiklés (az építkezés megkezdésétől számítva), a 14. tanács (bulé) működése idején, amelynek első titkára Metagenés; Kratés archónságának évében. Ennek az évnek elszámolása a következő: Maradvány az előző évről drachma 74 lampsakosi aranystatér 21 1/6 kyzikosi aranystatér Bevételek: Az istennő (Athéné) kincseit őrző kincstárnokoktól, akiknek titkára a Lampra démosból való Kratés drachma, összesen 98 drachma súlyú arany eladásából 1372 drachma: összesen 3 talentum 60 drachma súlyú elefántcsont eladásából drachma Kiadások: anyagbeszerzésre... (??? a számok lekoptak): napszámbérek a pentelikosi márványfejtők és a köveket szállító fuvarosok részére drachma 2 obolos; a kőfaragók és szobrászok egész évi napszáma összesen drachma havibérek összesen (az építésvezetők stb. részére) 1831 drachma 2 obolos Maradvány a következő évre (??? a szám lekopott) 74 lampsakosi aranystatér 27 1/6 kyzikosi aranystatér Mint zárszámadás, a szöveg meglepő pontos, áttekinthető és modern igényeknek is nagyjából megfelel. Látszik, hogy az építkezés vége felé tartottak, ezért értékesítették a felhasználásra már nem kerülő nemes anyagokat, az aranyat és elefántcsontot. 2

7 Az egyes részletelszámolásokból megtudjuk azt is, hogy a napszámot kapó dolgozók napibére kb. 1 drachma volt ennyit utaltak ki a szabadoknak, metoikosoknak és rabszolgáknak egyaránt. Az így fizetett rabszolgák nem állami tulajdonban voltak, hanem bérbe vették őket ilyen tevékenységre rabszolgakölcsönzésre specializált üzletemberektől. Az ismert athéni politikus és hadvezér Nikias pl rabszolgát tartott raktáron. A munkabért a bérbe adó kapta, ebből fedezte a bérbe adott élelmezését, a többlet az ő haszna volt. Ha figyelembe vesszük, hogy pl. az eleusisi szentély építkezésein állami rabszolgákat vettek igénybe, és az elszámolások szerint ezek élelmezése napi fél drachmába (3 obolosba) került, a kölcsönzési vállalkozó ilyen esetekben 100% bruttó haszonkulccsal dolgozott. Ezeket az építkezéseket, mint mondtuk, meglehetősen hosszú idő alatt és viszonylag csekély számú munkaerővel, ezen belül is feltűnően kevés (valamennyi ismert adatban 30% alatti arányban szereplő) rabszolgával hajtották végre. A Parthenon építkezése 15, a Propylaiáké 6, az Erekhtheioné több évi megszakítással 29 évet vett igénybe és egyetlen feljegyzés sem tüntet fel egy időben és egy munkahelyen száznál több dolgozót. Ezek a tények rácáfolnak arra az elképzelésre, hogy a nagy reprezentatív épületeket verejtékező, korbáccsal munkára hajtott rabszolgák emelték volna; de tévesnek bizonyul az a felfogás is, hogy Periklés a szabad lakosságon belüli munkanélküliséget akarta volna a nagyszabású építkezési programmal enyhíteni. Ez legfeljebb egyike a nagyszabású építkezési program indítékául szolgáló számos tényezőnek. Az egy-egy üzemben legfeljebb rabszolgát foglalkoztató kézműipar a szabad kisárutermelő kézműveseknek ekkor még bő munkalehetőséget nyújtott, a szállítás és a hajókon végzett evezős szolgálat (amelyet nem gályarabok, hanem szabad legalábbis részben szabad athéni polgárok végeztek) elég munkaalkalmat adott. Az állami építkezések inkább közvetve, a kézműveseknek juttatott megrendelések által, fokozták a kereseti lehetőségeket. Állami és területi beruházások a római birodalomban A római birodalom közcélú építkezései ideszámítva az antik felfogás szerint elsőrendűen fontos templomokat, továbbá a gazdasági, egészségügyi, szórakoztatási célú, reprezentatív és infrastrukturális létesítményeket a fentebb vázolt koordinátarendszerben helyezkednek el. A birodalom egyes autonóm városainak építkezései általában az utóbb jellemzett, a Periklés korabeli Görögországból megismert típushoz tartoznak: a munkálatokat a lehető takarékossággal, csekély számú dolgozó igénybevételével gyakran hosszan elhúzódva végzik. A közpénzek hovafordítását a curia (a városi tanács) ellenőrizte, könnyen elfogyhatott a munkára szánt pénzösszeg, sok volt a befejezetlen vállalkozás. Jóval szélesebb volt a köztársaság magistratusainak rendelkezési joga. A közmunkákat a szenátus határozta el, a munkákat a censorok adták ki magánvállalkozóknak, a publicanusoknak vagy azok társulásainak (societas publicanorum) versenytárgyalás alapján, a végrehajtást a quaestorok ellenőrző vizsgálata után a szenátus hagyta jóvá. A második pun háborút (Kr. e ) követő viharos fellendülés körülményei között, a körülbelül három évszázadon át szinte korlátlan számban jelen lévő rabszolgák munkájával az állami beruházások mindinkább a presztízs-jelleg felé tolódtak el: ezeknél a költség nem sokat számított. Még a takarékos Cate is censurája idején (Kr. e. 184) 6 millió denarius (kb talentum) összegért hozatta rendbe és bővítette a város csatornarendszerét. A császárság idején pedig, amikor a beruházások jórészének költségeit már az elszámolásra amúgy sem kötelezhető császárok viselték, a pénz nem számít elve érvényesült. A munkák véghezvitelét megkönnyítette, hogy az állami (ill. császári) építkezések és beruházások nemcsak a még bőven meglevő rabszolgamunkával folytak, hanem igénybe vették a zsoldos katonaságot (amelynek munkája külön költséget nem jelentett), kényszermunkára ítélt bűnözőnek tekintett személyeket (az egyébként nem lágyszívű Nero császár saját nagy tervei végrehajtása vésett a közbűntényesek nagy részénél halálbüntetés helyett kényszermunkát szabatott ki), szabad napszámosokat, sőt az érdekelt városok polgári lakosságának közmunkáját is. Amikor az észak-afrikai Salda város vízvezetékét (rossz tervezés miatti részben újra el kellett készíteni és pénz már nem volt, a lakosság és az ott állomásozó katonaság között munkaversenyt szerveztek. Szabad munkás is bőven akadt. A rabszolgatartás e legvirágzóbb szakaszában még szociális szempont is volt a nagyvárosokba tömörült antik proletariatus közmunkákkal való foglalkoztatása. Vespasianus császár egy anekdota szerint erre való hivatkozással utasította el egy munkamegtakarító célú technikai berendezés bevezetését. A munkák szervezettsége tehát magas szintet ért el, de a műszaki feltételek semmit sem fejlődtek. A 3. század általános válsága melynek első és legszembetűnőbb jelensége a rabszolga- és szabad munkaerő drámai csökkenése volt véget vetett a költséget-munkaerőt nem kímélő reprezentatív építkezéseknek és beruházásoknak. A már korábban is takarékoskodásra kényszerült városi önkormányzatok ilyetén tevékenysége végképpen megszűnt: ami felépült, az a birodalmi erőforrásokkal rendelkező császári hatalom jóvoltából valósult meg. Egy-egy, hatalmát-gazdagságát roppant építkezésekke1 is fitogtató, s ezzel az egykori keleti despoták és görög tirannusok emlékét idéző császár (Diocletianus, Constantinos, Justinianus), minden erőforrás kiaknázásával még impozáns műveket hozhatott létre de a 4 5. században, a birodalom politikai-gazdasági 3

8 hanyatlásával ezek megszűntek. Egy félévezrednyi időnek kellett eltelnie, míg a feudális Európa, új feltételek között, az ókor alkotásaival vetekedni képes műveket tudott létrehozni. 2. Képek 4

9 5

10 6

11 1. Kézmûves iparosok a török korban ZIMÁNYI Vera Kézműves iparosok a török-korban A magyarországi iparosodás és városi fejlődés már a középkorban fáziskéséssel indult a nyugat-európai viszonyokhoz képest. Ez a különbség még fokozódott a század során. A mindennapi életben ez azt jelentette, hogy a magyarországi iparosok nem tudták áttörni a szűk céhes kereteket, és így nem voltak képesek áttérni a minden napi igényeket szolgáló iparcikkek tömeges termelésére. E termelési keretek határozták meg az ország kézműves iparosainak életviszonyait is. Amint a jobbágyok életkörülményei között is igen nagy különbségek voltak, ugyanúgy a kézművesek életlehetőségei és életmódja között is óriási eltéréseket találunk. A töröktől meg nem szállt országrészek, valamint Erdély legnagyobb szabad királyi városaiban, így Pozsonyban, Sopronban, Kassán, Kolozsvárott, Brassóban stb. állt a legmagasabb színvonalon a kézműipar. Emellett jelentős számú iparost találunk a nagyobb mezővárosokban is, noha az itt készült ipari termékek már jóval egyszerűbbek voltak. De egyes falvakban is találkozunk durva, egyszerű eszközöket előállító, vagy javítószolgáltató munkát végző iparosokkal. Könnyen elképzelhető, milyen óriási különbség volt képzettség, vagyonosság és társadalmi megbecsülés szempontjából egy kolozsvári ötvösmester vagy egy falusi patkoló kovács között. Valami közös azonban mégis összekötötte legtöbbjüket, éspedig az ipar kereteinek a formája, a céh szervezet. Céhek, taksák, lakomák A céhszervezet jellegzetesen a középkor intézménye. Magyarországon a 15. században terjedt el széleskörűen, és a 16. században vált általánossá a szabad királyi városokban. A 17. század első felében és közepe táján a nyugati, északnyugati országrészen már a nagyobb mezővárosokban is sorra alakultak a céhek, valamelyik nagyobb város azonos céhétől kérték kölcsön a szabályzatokat, e nagyobb céheket ismerték el anyacéhüknek. Az Alföldön ez a folyamat csak a török kiűzése után, a 18. században ment végbe a mezővárosokban. A céhlevelek előírásai pontokba foglalva szabályozták, hogy ki lehet a céh tagja. Törvényes származású, jámbor életű ember kellett, hogy legyen, akinek céhbe lépése előtt meg kellett szereznie a polgárjogot, azaz a letelepedésül kiválasztott város polgárai közé fel kellett vétetnie magát, megfelelő pénzösszeg lefizetése ellenében. Levéllel kellett igazolnia tanulóévei szorgalmas eltöltését, és köteles volt vállalni a céhbe lépéssel járó súlyos anyagi terheket. Aki nagy áldozatok árán bekerült a céhbe, az a munkát és a termékek minőségét, elkészítési módját pontosan előíró, megkötő szabályok egész sorát volt kénytelen betartani. Szabályozták, hogy a mesterek hány legényt tarthatnak (rendszerint csak egyet vagy kettőt), ha kevés legény jelentkezett, meghatározták, hogy ki fogadhatja azokat fel. A nyersanyagellátást is szabályozták, a munkaidőt is meghatározták és tiltották egymás legényeinek vagy inasainak az elcsábítását. Még sokkal jobban őrködtek a vevőkör lehetőleg egyenletes elosztásán. A céhbeli mesterembernek nem volt szabad utána mennie a vevőnek, csak saját műhelyében, vagy vásár alkalmával árulhatott: a kész áruval nem volt szabad házalnia, áruit nem ajánlgathatta és nem vihette ki vidékre. Szigorúan őrködtek a céhszabályok a munka jó minősége felett is, a hanyagul, rosszul dolgozó mester nemcsak a vevőt kártalanította, hanem a céhládába is komoly büntetéspénzt fizetett. A vállalt határidőt is köteles volt pontosan betartani. Valamennyi előírás azt a célt szolgálta, hogy a céhtagok lehetőleg egy bizonyos tisztes szinten élhessenek, ennek biztosítására és a céh becsületének a megőrzésére tisztes munkát végezzenek, de senki ne emelkedhessék nagyon ki a többiek közül. Aki bejutott a céh tagjainak sorába, azt társai bizonyos társadalmi és humanitárius segítségben is részesítették. A céhek szervezeti kereteit is részletesen kidolgozták. Évenként választottak céhmestert (atyamestert) a legtekintélyesebb céhtagok közül. Ő hívta össze a céh ún. behívótáblájának a körbejáratásával a tagokat a rendszeres időközönként tartott tanácskozásokra, összejövetelekre. A tagok évi tagdíjat, céhtaksát is fizettek, amelyet a közös kiadások fedezésére, esetleg valamelyik nagyon rászoruló tagtársuk segélyezésére a céhládában őriztek a céh okmányaival együtt. Minden egyes összejövetel lakomákkal volt egybekötve, s ezeknek a lakmározásoknak a mértéke és kiadásai rohamosan növekedtek, a 17. századra már sokszor nehezen elviselhető 7

12 teherré váltak. Gyakran a szabályok ellen vétő céhtagot is arra ítélték, hogy nagy lakomát (egy egész, vagy fél mesterasztalt ) adjon, ami óriási pénzbüntetésnek felelt meg. Néhol két céhmester is volt, egy magyar és egy német, hogy az egyik nációhoz tartozó tagok se érezzék magukat hátrányos helyzetben. Két mívlátó mestert is szoktak választani, ezek ellenőrizték az elkészült munkák minőségét. A legutolsónak felvett új céhtag volt a mindenkori szolgáló vagy ifjú mester, aki az összejöveteleken az idősebbek kényelmét biztosította. Néhol külön személy őrizte a rendszerint díszes céhládát és annak kulcsát, esetleg külön jegyzője, nótáriusa is volt a nagyobb céheknek. A legények ügyeit a legények dékánja intézte. A céhbe állás feltételei Céhtaggá válni súlyos terhet jelentett, de ugyanakkor nagy előnyöket is biztosított az iparosoknak. Az egyes mesterségeken belül igen éles volt a konkurenciaharc. Mindnyájuknak érdekük volt, hogy ne legyen több iparos, mint ahány többé-kevésbé tisztességesen meg tud élni. Ezért amilyen mértékben nehezedtek egy-egy iparágon belül a megélhetési lehetőségek, olyan mértékben szigorították, nehezítették a céhbe lépés feltételeit. A belül levők egész természetes módon elsősorban saját gyermekeik, családtagjaik részére igyekeztek biztosítani a műhely öröklését az ipar továbbfolytatását. Ezért, amíg a külső helyről jövők céhbe lépését egyre hosszabb tanulóidőhöz, egyre nagyobb belépési összeg fizetéséhez és költséges céhlakoma adásához kötötték, a céhes mesterek fiai az előírt kötelezettségeknek legtöbbször csak a felét kellett hogy nyújtsák. Gyakran még ennél is nagyobb kedvezményeket élveztek. A tanuló inas, akinek bizonyítania kellett, hogy törvényes házasságból született, rendszerint éves korában szegődött el valamelyik mesterhez, általában 3 4 évre, de a túlnépesedett szakmákban 5 6 évet is el kellett tölteni inaskodással. A kalmároknál (= kereskedőknél) 6 8 év volt az inas-idő. E fiatal gyerekek és serdülők a szakma alapelemeinek a megtanulása fejében élelmezést és igen szerény ruházatot kaptak mesterüktől. Munkaidejük nemhogy azonos volt a felnőtt iparosokéval (napfelkeltétől napnyugtáig, télen sötétedés után is, este 8 óráig), hanem még annál is több, mert hajnalban nekik kellett legkorábban felkelniük és a takarítás, fűtés munkáit elvégezniük. Az inasévek tisztességes eltöltéséről a mester bizonyítványt adott, és ezzel az immár legénnyé vált ifjú vándorútra indulhatott. A nagy városok fejlett céhei általában 3 év vándoridőt írtak elő a legényeknek. Ezalatt idegen városok mestereinél más szokásokat, a szakma más fogásait ismerhették meg, szélesebb körű életismeretet szerezhettek. A nagyobbrészt német lakosú magyarországi városok legfejlettebb céhei egyenesen külföldi vándorlást követeltek meg a legényektől. A legények már valamivel nagyobb szabadságot élveztek, mint az inasok, de nekik is látástól vakulásig kellett dolgozniuk hét közben. Rendszerint külön legényegyletet alapítottak, és a kemény robotolás után ünnepnapokon és hétvégeken ők is lakmározásra, mulatozásra gyűltek össze. A mesterré válás A legény a vándorévek tisztességes eltöltése után mesterré avatásra jelentkezett. Ismét igazolnia kellett törvényes származását és a tanulóévek szabályszerű eltöltését. El kellett készítenie és be kellett mutatnia a szakmájában előírt mesterremeket. Ha ezt elfogadták, akkor egy reggelit és egy köszöntő poharat (kisebb lakomát) kellett adnia a céhtagok számára. Ettől számított egy éven belül meg kellett fizetnie a változó nagyságú, de egyre emelkedő összegű céhbelépési díjat, városi polgárjogot kellett szereznie, ami ugyancsak pénzfizetéssel járt, a legtöbb helyen azt is előírták, hogy ez alatt az egy év alatt meg kell nősülnie, és végül az ún. nagy mesterasztallal is meg kellett vendégelnie jövendő céhtársait, A mesterasztal adások lassanként alig elviselhető teherré váltak, a céhtagok fiait mentesítették is alóla. A mértéktelen lakmározást a magyar mesterekből álló céhek kezdték bevezetni céhleveleik sokszor még a nagy mesterasztal pontos étrendjét is előírták. A 16. században rendszerint még megelégedtek 4 8 tál (fogás) étellel és bőséges borral. De volt később olyan céh is, amely 20 tál ételt követelt a mesterasztalra. Ugyancsak bőséges lakomát írtak elő a veszprémi tímárok a 17. század végén: az ebéd legyen jól elkészítve tehénhúsból, őzhúsból, borjú- és bárányhúsból, nyúlhúsból, sült malachúsból, ludakból, kappanokból, pulykákból és mentől jobb borból. Muzsikások is legyenek. Ennél szélesebb választék a főúri asztalokon is ritkán fordult elő. Az eddig elmondottak azonban általában csak a nagyobb céhekre vonatkoznak. Kis mezővárosokban, ahol kevés volt az iparos, sokszor vegyes céheket alakítottak: különböző iparosok egyesültek egyetlen céhben. A legények pedig külföldi vándorlás helyett nyáron aratni mentek, sokszor mesterükkel együtt, akinek az iparűzés nem biztosított teljes megélhetést, és így szerezték meg maguknak a téli kenyérrevalót. 8

13 Céhes iparos városi társadalom A város leggazdagabb polgárai a módosabb kereskedők közül kerültek ki, de az ötvösmesterek egy része is olyan jómódban élt, hogy a város elitjébe került, a belváros főterén vásárolt magának házat, a városi tanács tagjai közé juthatott és a városi patríciusokkal is összeházasodhatott. Egyes szabómestereknek is sikerült az iparosok átlagánál jobb körülmények között élniük. A városon belül tehetős és szegény iparosok éberen figyelték egymást, valamint a gazdag kereskedőket, sőt a városba mind gyakrabban beköltöző nemeseket, és azoknak az életvitelét próbálták utánozni általában megfelelő anyagi alapok nélkül. Ez e szinte tönkremenéssel fenyegette a szegényebb mestereket, másrészt mérhetetlenül bosszantotta a város vagyonos polgárait és elöljáróságát. Így került sor például 1635-ben Kassa, Lőcse, Bártfa, Eperjes és Kisszeben városok tanácsainak arra a határozatára, amely többek között a mesteremberek között az általánosan elterjedt fényűzés, pazarlás és költséges lakmározások megszüntetéséről is intézkedett. Bérmunkásként és a céheken kívül Nem kis számban voltak olyan mesterlegények, akik nem tudták megfizetni a céhbe álláshoz szükséges magas taksát és nem tudtak egy iparosözvegy vagy -leány kezével együtt berendezett műhelyt szerezni maguknak. Ezek sokszor életük végéig öreg legényekként, tulajdonképpen bérmunkásokként dolgoztak a céhes mesternél. Mások viszont úgy segítettek magukon, hogy a céhen kívül maradva ugyan, de önállóan dolgoztak, kihúzódtak a külvárosokba vagy a falvakba és ott kontárként, himpellérként űzték mesterségüket, rendszerint a falusi lakosság egyszerűbb igényeit elégítve ki. A céhek elkeseredett harcot folytattak a kontárok ellen, felpanaszolták a városi elöljáróságnak, hogy a kontárok nem viselik sem a céh terheit, sem a városi polgárokra kirótt kötelezettségeket, mégis árusítják termékeiket, éspedig olcsóbban, mint a céhes mesterek. Az országban különben általános volt azt a vélemény, hogy a városi iparosok drágán dolgoznak, akár a kontárok durvább termékeihez, akár a külföldről behozott finomabb iparcikkekhez hasonlítják készítményeiket. És nemcsak drágán dolgoztak, hanem a nagy elzárkózás miatt sokszor nem is tudtak elég árut készíteni. A városi iparosok a magas rezsiköltségek inasok, legények élelmezése, ruházása, némi fizetése, céhtaksák és különféle magas céhkiadások, magas nyersanyagárak és nyersanyaghiány, városi adók, valamint a társadalmi kötelezettségeknek érzett presztízskiadások mellett nem tudtak versenyezni az igénytelenül élő, terheket nem viselő kontárokkal. A magyarországi városiasodás és iparosodás elmaradottsága azt eredményezte, hogy amíg például az ekkor élenjáró Angliában a 17. század folyamán a céhek, mint idejüket múlt intézmények szinte teljesen megszűntek, addig nálunk ez a szervezet minden korábbinál szélesebb körben épült ki a 19. század második harmadáig. A szerény, de tisztességes életmódot lehetőleg minden céhtag részére biztosítani kívánó céhszabályok, a termelés magas költségei, a munkában, a termelésben és a keresetben az egyenlősdire való törekvés, a termelés aprólékos és konzervatív szellemű szabályozása, a céhtagok erejükön felüli költekezése és életmódja együttesen nem tették versenyképessé a hazai iparcikkeket a külföldről behozottakkal. Mindez az ipar fejlődésének a hosszantartó megrekedését vonta maga után. Hogy a kézművesek széles tömegei mégis egy fokkal jobban éltek, mint azt az ipar helyzetéről rajzolt fenti kép után várni lehetne, azt elsősorban szőlővásárlásaiknak, kis gazdaságuknak, egy-két állatuknak, tehát iparon kívüli tényezőknek köszönhették. 2. Képek 9

14 10

15 1. A paraszti gazdálkodás a modernizáció útján VÖRÖS Antal A paraszti gazdálkodás a modernizáció útján A feudalizmus korában kialakult nyomásos paraszti gazdálkodás és az erre épülő paraszti életforma az 1848-as jobbágyfelszabadítást követő évtizedekben addig élhetett, addig virágozhatott, ameddig a gabonakonjunktúra tartott. A kedvező áraktól ösztönözve mindenki a termelés extenzív bővítésében kereste boldogulását és 1890 között a szántók területe közel hektárral (10,4%) növekedett. A terjeszkedést elősegítette, hogy az ármentesítési munkák a kiegyezés után ismét nagy lendületet kaptak és az 1890-es évek közepéig több mint 3 millió hektár területet tettek alkalmassá rendszeres mezőgazdasági művelésre. A jobb réteket, legelőket és kiirtott erdők helyeit mindenütt igyekeztek feltörni. A gabonatermelés extenzív fokozása nem kívánt számottevő tőkebefektetést, lényegesen több munkát és új termelési szakismereteket. A tőkés fejlődés a 19. század derekán azonban nemcsak mezőgazdasági konjunktúrát teremtett, hanem a technika, a közlekedés, a vasutak és a gőzhajózás szédületes gyorsaságú fejlesztésével Európának addig jórészt csak e kontinensre korlátozódó gabonakereskedelmét világméretűvé bővítette. Nyugat-Európa termelőinek az 1870-es években már az olcsó amerikai búza versenyével kellett felvenni a küzdelmet. Az amerikai kihívás hullámai az 1880-as évek elején a monarchia piacán is éreztették hatásukat. Míg között a pesti piacon egy métermázsa búza átlagára 25,2 forint volt, addig között már csak 16,1 forintot ért el. A tengerentúli kihívásra olyan termelési ágak felkarolásával kellett válaszolni, melyeket az áresés nem érintett. Az állatok és állati termékek árai ugyanis kivéve a gyapjút a gabonakonjunktúra évtizedében is emelkedő irányzatot mutatnak. Az állattenyésztés előtérbe helyezése előtt azonban egy sor, egymással szorosan összefüggő akadály állott. A korábbi rideg tartás, midőn kora tavasztól az első hó leeséséig legelőn élt a jószág, elveszítette jövedelmezőségét. Ehhez visszatérni már csak azért sem lehetett, mert a rétek és legelők területe nemcsak mennyiségben csappant meg, hanem minőségben is. Az intenzív tenyésztésnek azonban két fontos feltétele volt: a fajtaváltás és a szántóföldi takarmánytermelés. A rideg tartáshoz szokott és igaerejéről híres magyar fajta marha ugyanis lassan fejlődött és hízott, tehát intenzív viszonyok között csak ráfizetéssel lehetett volna tartani. Ezért a jó takarmányértékesítő képességű, azaz gyorsan fejlődő, hízó és jól tejelő nyugati fajták tenyésztésére történő áttérés nélkül szó sem lehetett az állattenyésztés előtérbe helyezéséről. E fajtaváltás bár azt az 1880-as évektől svájci importokkal a kormányzat is gyorsította évtizedeket igényelt. Az egyik lépés megkövetelte a másikat is. A rétek és legelők nem adtak elegendő és megfelelő takarmányt az intenzív tenyésztéshez. Szántóföldi takarmánytermelés nélkül az állattenyésztés fejlesztéséről sem lehetett szó. A háromnyomásos földművelési rendszer azonban mely az 1870-es években még általános volt az országban éppen a takarmányféléket zárta ki a vetésforgókból. A falvakon belül sok vajúdás, megrázkódtatás, vagy éppen ellenségeskedés közepette ment végbe az évszázados hagyományokkal történő leszámolás. Az átalakulást illetően ugyanis a parasztság különböző rétegeinek különbözők voltak az érdekei. A kezdeményezők általában a néhány hektár földdel rendelkező kis- és törpebirtokosok voltak, akik számára létkérdés volt, hogy egy talpalatnyi földjük se maradjon ugaron. Családi munkaerejük a legintenzívebb művelés munkaszükségletét is biztosította. Ez a réteg alakította ki a Duna Tisza közén az alföldi mezővárosok zöldség- és gyümölcskultúráját. A parasztság vagyonosabb rétegét viszont a családi munkaerő elégtelensége tette a régi gazdálkodási rendszer hívévé. Mivel a törvényes rendelkezések a határhasználat kérdésében a döntést a birtokosok szám szerinti többségének az akaratától tették függővé, a kis- és törpebirtokos réteg megvalósíthatta elképzeléseit, mert a falvakon belül általában ők képviselték a többséget. A Gazdasági Lapok egyik dunántúli cikkírója 1889-ben az egykori egész telkes jobbágyok zúgolódását így írta le: A község házánál rendet behozni már nem lehetett, mert egyenlő személyes szavazata lévén az 1 és 2 hold tulajdonosának, mint az egy és két telkes gazdának, igen természetes, hogy a vagyonilag óriási kisebbség... (ui. akik számszerűen többen voltak V. A.) leszavazta a rendet óhajtó vagyonos elemet. A gazdag parasztság sorozatos panaszaival elérte, hogy az évi mezőrendőri törvény a birtoknagyság szerinti szavazatoktól tette függővé a határhasználat rendezését. A törvényhozás ezzel, akarva-akaratlanul is, lelassította a nyomásrendszerrel történő szakítás nekilendülő folyamatát. 11

16 Ellentétek korábban is támadtak a falvakon belül, de a községnek a paraszti élet legfontosabb területén, a termelésben azért megmaradt az irányító szerepe mindaddig, amíg a nyomásrendszer fennállt. Ennek megszüntetése után ki-ki a maga legjobb belátása szerint cselekedhetett. A parasztság szegényes termelési ismeretei azonban annak a gazdálkodási rendszernek a tapasztalataiból halmozódtak fel, amelyet megszüntettek, vagy meg kellett szüntetni. Ezzel az ismeretanyaggal nehezen lehetett jövedelmező váltógazdaságot űzni olyan országban, ahol a talaj minősége gyakran egy-egy falu határán belül is igen nagy eltéréseket mutatott, nem is szólva az időjárás ugyancsak szeszélyes változásairól. A váltógazdasággal új növényféleségek, kukorica, burgonya, takarmányrépa, lóhere, lucerna stb. kerültek a korábban az őszi és tavaszi gabonafélék és az ugar egymást váltó forgóiba. Egyik darab földben azonban a kukorica szép termést hozott, a burgonya viszont kevesebbet, a másikban a lóhere díszlett, a lucerna viszont nem. Aztán meg kellett győződni arról is, hogy melyik növényféleség hálálja meg legjobban, ha frissen trágyázott földbe kerül és melyik kevésbé. A váltógazdaságra áttérő parasztságnak tehát olyan termelési ismeretekre volt szüksége, amelynek tapasztalati úton történő megszerzéséhez évek, évtizedek kellettek. A kormányzat ugyan találhatott volna módot a korszerű mezőgazdasági ismeretek terjesztésére, de amit e téren tett, az majdnem a semmivel volt egyenlő. Ilyen körülmények közepette az egyes termelők egyéni képességének, szorgalmának és vállalkozó szellemének rendkívül megnőtt a jelentősége és a falu egészére kiható ereje. Aki új növényfeleségek termelésére vállalkozott és az sikerrel is járt, aki a legjobb forgórendszert tudta kialakítani és a legjobb termelési eredményeket érte el, annak tekintélye a falun belül rendkívül megnőtt, függetlenül attól, hogy földjének nagysága alapján a telkesek vagy kisparasztok sorába tartozott. Megindult tehát a nagy és jó gazda korábban azonos jelentőségű fogalmának különválása. A hagyományos értékrendet, mely csupán az örökölt vagyon nagyságára volt tekintettel, egy új, az egyén tudásán és szorgalmán alapuló értékrend kezdte felváltani. Ebben az átalakulásban a piaci viszonyok kényszerítő erején kívül még egy fontos tényező játszott közre a generációváltás. A termelőegységet képező parasztcsaládokban az irányító szerepet a család legidősebb férfitagja töltötte be. Ő szabta meg a családtagok napi feladatát, a gazdálkodás rendjét, ő rendelkezett a bevételek fölött és döntött a kiadásokról. Azt a generációt, amely még a jobbágysorban nőtt fel és e korszak szemléletét hozta magával, az 1880-as években már kezdte felváltani az a nemzedék, amely 1848 után született vagy serdült férfiúvá. A régi generáció is érezte a konjunktúra elmúlásának anyagi következményeit, de reagálása a hagyományok beidegződése következtében egészen más volt, mint a fiataloké. A gabonaáresés által okozott bajokat csupán a korábbi könnyelműbb költekezés megszorításával és nem a termelés korszerűsítésével akarta elhárítani. Az új nemzedék viszont már nem tudta magáévá tenni a falu életének egy sor olyan szabályozó normáját, amelyeket az általa élményszerűen már nem ismert viszonyok alakítottak ki. Földművelési ismereteit ugyan apáitól tanulta, de az új iránt fogékonyabb volt. Ha követendő példát látott, könnyebben ráállt a megvalósítására. Akadtak köztük olyanok is, akik a megyei gazdasági egyesületek havonta egyszer-kétszer megjelenő kis szaklapjait járatták és olvasták. Az általános hadkötelezettség 1868-ban történt bevezetése után, az új generációból mint katonák sokan bejárták az egész Monarchiát. Ennek során láthattak az itthoninál fejlettebb és elmaradottabb mezőgazdasági viszonyokat. A pozitív és negatív tapasztalatok egyaránt bővíthették látókörüket. A két generáció közti ellentéteket a századforduló egyik éles szemű megfigyelője így összegezte: A faluban két irányzat küzd, az öregeké... és a fiataloké. Az öregek elve: a krajcárt vasmarokkal tartani, takarékoskodni, kit illet, templomnak, iskolának, községnek sóhajtozva, de azért pontosan fizetni, de mindenféle újítástól tartózkodni. A fiatalok elve, dolgozni, gazdasági újításokba belemenni, de csak arra fektetni a fősúlyt, ami pénzt és eredményt ígér. Az elmondottak, talán e vázlatos formában is érzékeltetik, hogy a paraszti termelésnek az 1880-as években meginduló modernizálása miért tartott évtizedeken át. De nemcsak időbeli elhúzódással állunk szemben, hanem tájaként is nagyon eltérő volt a rendszerváltás üteme ban még az ország falvainak 26,4%-a ragaszkodott a nyomásos gazdálkodáshoz. A Dunántúlon és a Kis-Alföldön csupán 8%-ot tett ki a régi határhasználati forma mellett kitartó települések aránya, a Duna Tisza közén azonban már 13,6%-ot, Erdélyben és az északkeleti peremvidékeken pedig 50% körül mozgott. Pedig a nyomásos rendszerrel történő szakítás gyakran nem is jelentette a korszerű váltógazdaságra történő áttérést, legfeljebb a lehetőségét biztosította. A Duna Tisza köze és az Alföld néhány városában a kis és törpebirtokos parasztság a szőlő, gyümölcs és zöldségkultúrák kialakításával teremtett magának megélhetési lehetőséget. Az Alföld legnagyobb részén azonban megmaradt a búzatermelés túlsúlya. A kialakuló búza-kukorica forgórendszert e vidék parasztsága az Alföldet gyakran sújtó aszályokkal indokolta, mivel ilyen években még ezek hoztak legbiztosabb termést. Az 12

17 egyoldalú termelés bajait még növelte, hogy az állattenyésztés alacsony aránya miatt amúgy is kevés istállótrágyát e fában szegény vidéken megszárították és eltüzelték, s nem a földek termőerejének pótlására használták. Erdély és az északkeleti vidékek fölött pedig jórészt a közlekedési gondok miatt mintha csak nyomtalanul haladt volna el az 1848-at követő átalakulás időszaka, a konjunktúra csakúgy, mint az agrárválság modernizálásra ösztönző évtizedei. A gazdálkodásban kialakult nagy eltérések, a táji sokszínűség magyarázza azután a huszadik századi parasztság életmódjában látható, a szépirodalom által oly gyakran plasztikusan ábrázolt különbségeket. *** Ábramagyarázat 1. év 2. év 3. év I. dűlő őszi gabona tavaszi ugar II. dűlő tavaszi ugar őszi III. dűlő ugar őszi tavaszi 2. Képek 13

18 14

19 15

20 1. Beszélgetés ifjabb Bethlen Istvánnal L. NAGY Zsuzsa Beszélgetés ifjabb Bethlen Istvánnal A két háború közötti magyar történet kiemelkedő politikusa, államférfija volt gróf Bethlen István. Az ő nevéhez fűződik az ellenforradalmi rendszer konszolidálása, annak a kormányzati rendszernek a kiépítése, amely lényegében véve az ország 1944-es német megszállásáig megmaradt. Huszonhét éves volt, amikor 1901-ben, Széll Kálmán híveként képviselőnek választották, de az 1918-as összeomlásig nagyobb politikai szerepet nem játszott, a háború évei alatt határozottan a háttérbe húzódott. Magatartására, politikai felfogására jellemző volt, hogy elhagyta a Függetlenségi Pártot, amikor annak vezetését Károlyi vette át, de visszautasította Tisza István kérését is, hogy csatlakozzék a Munkapárthoz. Bethlen szemben állt az 1918-as polgári demokratikus forradalommal, s körülötte tömörülve a konzervatív, mérsékelten liberális politikusok, a régi uralkodó osztályok tagjai februárjában ő alakítja meg a Nemzeti Egyesülés Pártját. A Tanácsköztársaság idején Bécsben él, s ő a feje a bécsi ellenforradalmi komiténak. A nagyhatalmak bécsi misszióinak vezetői, elsősorban az angolok, Bethlenre építik azokat a terveiket, amelyek a Tanácsköztársaság megdöntését követő új rendszer kialakítására vonatkoznak. Ő azonban ezt, s az újólag felmerülő kéréseket-megbízásokat is elhárítja 1920-ig, addig, amíg végül alkalmasnak ítéli a helyzetet saját elképzelésének megvalósítására között, tíz éves miniszterelnöksége idején a tőkés és nagybirtokos osztályok hatalmát restaurálja úgy, hogy közben a lehetőleg kisebb engedményeket tegye mind a baloldali ellenzéknek, mind a szélsőjobboldalnak. Ragaszkodott ugyan a hagyományos, parlamentáris módszerekhez, a forradalmakra való visszahatásként azonban kész volt autoritatív, diktatórikus elemeket is beépíteni a kormányzati rendszerbe. A miniszterelnöki székből való távozása nem jelentette a politikai életből való távozását. A 30-as 40-es években konzervatív mérsékelt liberális nézetei alapján ítéli el a hazai szélsőjobboldal előretörését, hibáztatja azt a politikát, amely az országot mindinkább alárendeli a német szövetségnek. A második világháború végén a rendszer átmentésére irányuló kísérlet egyik kulcsfigurája lesz. A 30-as évek derekától kezdve olyan egykori ellenfelei is melléje sorakoznak fel, mint Rassay Károly. Bethlen politikai pályájának sok részlete még nem kellően feltárt, hiányzik még biográfiája is. Így igen hasznosak azok az információk, amelyeket középső fiától, ifjabb Bethlen Istvántól kaptunk egy budapesti beszélgetés során. A kezdeményezés ifjabb Bethlen Istvántól indult ki, aki Budapesten tartózkodva, meghallgatta a Magyar Rádió Dunánál c. műsorát (szerk. Hanák Péter) édesapja miniszterelnöki tevékenységéről. L. N. ZS.: A történészeket sokat foglalkoztatta a Bethlen-kormány lemondása, azok az okok, amelyek Bethlen távozásában közrejátszottak. Annál is inkább, mert bár a gazdasági világválság s a nyomában járó politikai feszültség ezt ugyan sokban magyarázta, mégis akkor került rá sor, amikor a francia kölcsön birtokában már feltűnni látszott a megoldás lehetősége. Az a benyomásunk, Bethlen nem tekintette véglegesnek lemondását és számított a visszatérésre. B. I.: Atyám 1931 nyarára fizikailag és idegileg is rendkívül kimerült. Mindig meglehetősen gyenge fizikuma volt. Emlékszem, amikor mint gyermekekkel, velünk kirándult vagy sétált, ha csak egy kissé emelkedett az út, máris szinte tolnunk-húznunk kellett felfelé. Hihetetlenül sokat dolgozott miniszterelnökként. A minisztertanácsi ülések nemegyszer este hattól a hajnali órákig tartottak, és atyám reggel ½ 7-kor már talpon volt. Ráadásul rendkívül sokat dohányzott, naponta cigarettát is elszívott. Többször volt súlyos nikotinmérgezése. Mindehhez és a gazdasági-politikai problémákhoz magántermészetű gondjai is társultak, amelyeket, úgy vélte, miniszterelnökként nem oldhat meg. S mivel akkor a megoldást csak radikálisan tudta elképzelni, ez is lemondási döntését erősítette. Úgy vélte azonban, hogy a körülmények változásával visszatérhet a kormány élére. L. N. ZS.: Bethlen és Gömbös viszonya a 20-as, 30-as évek magyar belpolitikájának egyik igen érdekes, a személyes motívumokon messze túlmenő problémája. Kormányra kerülésekor Bethlen a rendszer megalapozásában felhasználta Gömböst és csoportját, de azután háttérbe szorította és ellenzékbe kényszerítette a fajvédőket, 1928-ban Gömbösnek és társainak a kormánypártba való visszatérése, Gömbös államtitkári, majd 16

21 miniszteri kinevezése Bethlen ellenkezése mellett történt meg. Úgy tűnik, Horthy abban az időben inkább Gömbös mögött állt a veszélyesen liberálisnak ítélt Bethlennel szemben. B. I.: Atyám és Gömbös között ekkoriban még nem volt rossz a viszony. Lehetetlennek tartom, hogy akár Horthy, akár a honvédelmi miniszter Bethlen ellenére vagy tudta nélkül vállalta volna Gömbös kinevezését ben atyám javasolta Gömbös miniszterelnöki megbízatását, mert úgy látta, Károlyi Gyula és kormánya tehetetlenségével, határozatlanságával teljesen lezülleszti a viszonyokat. Gömböst energikus, határozott egyéniségnek tartotta. Hamarosan azonban megváltozott a helyzet, s nemcsak atyám és Gömbös, hanem atyám és Horthy között is egészen megromlott a viszony. Gömbös miniszterelnöksége idején a kormánypártban komoly ellenzék alakult ki, amely Payr Hugónak, a kormánypárt fővárosi csoportja vezetőjének az irányításával bizalmatlansági indítványt akart benyújtani Gömbös ellen a pártban. Ezt megelőzően atyámtól kért véleményt Payr. Atyám az indítvány beterjesztésének elhalasztását kérte, hogy Gömbössel tisztázni tudja az ellentétek egyik fő kérdését, a választójogi javaslatot és annak parlamenti vitáját. Atyám kérdésére és kérésére Gömbös becsületszavát adta, hogy a választójogi vita lezárása előtt nem oszlatja fel a Házat. Ezt követően került sor a kormánypárt értekezletére, amelyen atyám szokás szerint a pártvezérek asztalától, de a többi jelenlevőtől is kissé elkülönített széken ült. Gömbös előterjesztését követően minden szem rá irányult. Bízva Gömbös adott szavában, atyám jelt adott a várakozóknak a tapsra, ami egyúttal a bizalmatlansági indítvány elejtését is jelentette. Amikor Gömbös atyámmal tárgyalt, már zsebében volt a házfeloszlatási kormányzói nyilatkozat, s ezzel a pártértekezletet követően élt is. Ez az eljárás mélyen felháborította atyámat, aki ettől kezdve határozottan szembefordult Gömbössel. Heves szóváltásra került sor atyám és Horthy között, mert atyám tiltakozott Gömbös viselkedése ellen, amit megengedhetetlennek tartott. Ettől kezdve atyám és Horthy két évig nem beszéltek. Összebékítésük anyám, Bethlen Margit és Horthyné műve volt, akik egy bridzs-vacsora összehozásával olyan helyzetet teremtettek, hogy atyám nem térhetett ki a Horthyval való találkozás és megbékélés elől. Azon az estén a bridzs el is maradt, mert ők ketten mintegy két órás megbeszélésre vonultak vissza. Meg kell mondanom, hogy Horthy egyik gyengéje a befolyásolhatósága volt. Roppant veszélyes volt az, hogy előtte mindig annak volt igaza, akivel utoljára beszélt. Így tudta tisztázni magát Gömbös is. L. N. ZS.: Az 1935-ös országgyűlési választások során már a csupán sajtóból informálódó közönség előtt is nyilvánvaló volt a Gömbössel szembenálló ellenzék erősödése és összetételének bővülése. Bethlen István és egykori polgári liberális ellenzékének vezetője, Rassay Károly, a választási agitáció során kölcsönösen úgy üdvözölték egymást, mint a parlamentáris, politikai jogok védelmezői a gömbösi fasiszta pártszervezési és egyéb reformokkal szemben. B, I.: Az 1935-ös választás és atyám nagykanizsai beszéde politikai nézeteinek megítélése szempontjából igen lényeges, s jól mutatja a közte és Gömbös között fennállt különbségeket. L. N. ZS.: A szakembereket s a közvéleményt is élénken foglalkoztatja az 1944-es esztendő, a német megszállás és következményei. E téren még sok részlet homályban van. Önök hogyan élték át március 19-ét? B. I.: Én akkor már, mint családos ember, szüleim villájától nem messze laktam, a Virágárok utcában március 19-én édesanyámnak előadást keltett volna tartania az erdélyi gyerekek magyar könyvtára számára. Megállapodásunk szerint együtt mentünk volna le a városba. Ezért én a reggeli órákban telefonon felhívtam édesanyámat, aki németül közölte velem, hogy akadályoztatva van, nem tartja meg az előadást, én viszont menjek le a városba, de semmi esetre se hozzájuk. Az egész beszélgetés néhány rövid mondatból állt. Felfoghatatlan volt számomra, miért beszélt velem németül édesanyám, amikor a családi érintkezésben erre nem volt példa nálunk. Azt sem értettem, mit jelent az akadályoztatása. Csupán egy dologra gondoltam: mivel igen rosszul vezetett autót, talán elgázolt valakit, s most a rendőrség van nála. Ezért kis idő múltán ismét telefonáltam, amikor is Miska inasunk három tőmondat után, aminek lényege ismét az volt, nehogy odamenjek, lecsapta a kagylót. Ez megmagyarázhatatlan eljárás volt számomra, s így feleségemmel együtt a villához hajtottunk. A hátsó bejáratnál, az alkalmazottaktól értesültünk arról, hogy a házat a németek megszállták, anyámat nem engedik kimozdulni. Utóbb megtudtam, hogy ezen a reggelen édesanyám arra ébredt, hogy két német tiszt áll az ágyánál, akik atyámat keresik. Atyám azonban már reggel ½ 6-kor telefont kapott Kállay Miklóstól, és felment hozzá a miniszterelnökségre. Ott ugyan két német tiszt azzal az ürüggyel, hogy Veesenmayer kíván tárgyalni vele, el akarta vinni, de ezt sikerült elhárítani. Kállayval azután átmentek a Várba. 17

22 L. N. ZS.: Tudjuk, hogy a Várból Bethlennek sikerült elmenekülnie a németek elől. A továbbiakat illetően azonban csak egyes epizódokat ismerünk. B. I.: Atyámat katonatiszti egyenruhába öltöztették, Teleki névre szóló papírokkal látták el, és katonai autón egy Szombathely melletti vadászkastélyba vitték, amely br. Szegedyék birtoka volt. Az egész akciót Lázár tábornok szervezte meg. Én küldtem ruhákat és egyéb szükséges holmikat atyám után, hogy a tiszti egyenruhát levetve egy vadászgató öregúr benyomását kelthesse. Egy német kórház közelsége miatt és a felfedezést elkerülendő, később a Horthy környezetéhez tartozó tisztek átvitték Erdélybe, ahol kb. 6 hónapig tartózkodott, azután fent Nógrádban időzött, míg végül egy Marcali melletti vadászlakban bujkált. Közben Horthy kérésére többször járt Budapesten. Ilyenkor ismét tiszti egyenruhában, katonai autón hozták és vitték. L. N. ZS.: És mi történt a háború utolsó szakaszában? B. I.: 1944 őszén telén atyám Marcali mellett a már említett vadászlakban tartózkodott. A Dunántúlra érkező szovjet hadseregnek erről információi voltak olyan formában, hogy tudták, hogy valahol Dél-Dunántúlon bujkál, és keresték is. Amikor megtalálták, megkülönböztetett udvariassággal bántak vele, Tolbuhin marsallhoz kísérték, aki díszebéden látta vendégül. A továbbiakban gondoskodtak megfelelő elhelyezéséről és ellátásáról. Pécsre költöztették, ahol egy villában lakott, de biztonsági okok miatt szovjet tisztek kísérték, ha kimozdult a házból. Karácsony első napján az istentiszteleten találkozott Erdélyből menekült unokatestvérével, Teleki Ádámnéval és fiával, akiket lakásában teán látott vendégül. A Székesfehérvár irányába megindított német ellentámadás miatt biztonságosabbnak látták atyámat átköltöztetni Kiskőrösre. A továbbiakat illetően nincsenek megbízható, hiteles értesüléseim, noha különböző forrásokból kaptunk híreket. Így például már említett Miska inasunk, kiskőrösi volt. Ezért 1945 elején, az ostrom után, oda utazott le élelmiszerért. Onnan hozta azt a tudósítást, hogy szemtanúk szerint atyám szovjet katonai repülőgépen elutazott Kiskőrösről. L. N. ZS.: A Szovjet Történeti Lexikonban azt olvashatjuk, hogy Bethlen István október 5-én halt meg. Mi történt a családdal és önnel 1944 márciusa után? B. I.: Öcsém, Gábor 1943-tól a lisszaboni magyar követségen volt, hogy közreműködjék a fegyverszüneti előkészítő tárgyalásokban, kiugrási puhatolózásokban. Ő a nagyhatalmak jaltai konferenciáját követően arra biztatott bennünket, hogy hagyjuk el az országot. Mi itt maradtunk, ő azonban nem tért haza, hanem Lisszabonból Argentínába települt át, ma is ott él. Én november 2-án olasz származású feleségemet és fiaimat Olaszországba küldtem, anyám, András bátyám és magam Budapesten maradtunk. A háború végén egy kőolajipari vállalat igazgatójaként dolgoztam, és családom is visszatért Budapestre. Szokásom volt, hogy a napi munka után a klubban találkoztam az ipari és pénzvilág vezetőivel, Chorinnal, Ullmannal, Zwackékkal, másokkal márciusában egy napon, nyomban megérkezésem után, telefonhívást kaptam egy újságíró ismerősömtől, Endrődi Bélától. Azt közölte velem, hogy a kőnyomatosban saját szemével látta, mely szerint másnap hajnalban (1948. márc. 25,) államosítják a 100 munkásnál többet foglalkoztató gyárakat. Amikor ezt a hírt megvittem társaságom tagjainak, ők egyáltalán nem hitték el. Ullmann szerint ilyesmit máról holnapra nem lehet végrehajtani, egy ilyen törvény parlamenti tárgyalása is hónapokat vesz igénybe s az egészet az én pesszimizmusom számlájára írták. Másnap reggel azután Ullman még az esernyőjéért sem mehetett be az irodájába, mert valóban megtörtént az államosítás. Én ekkor határoztam el, hogy elhagyom az országot. Ha ugyanis Magyarországon gondoltam, ahol minden kávéházban három nappal előbb tudták, mit fog határozni a minisztertanács, ekkora horderejű változást ilyen diszkrécióval meg lehetett csinálni, akkor itt olyan rendszer épül ki, amelybe nem tudok beilleszkedni ban kivándorlási útlevelet kértem és kaptam szűkebb családom számára és Milánóban telepedtem le. Anyám és András bátyám halálukig itthon maradtak. 2. Képek 18