Dualizmus korának népesség és etnikai helyzete

Átírás

1 Dualizmus korának népesség és etnikai helyzete 1) Etnikai helyzet a dualizmus kezdetén A szabadságharc idején a nemzetiségek vezető rétege szinte mindenütt szembefordult a magyar kormánnyal. Az udvar ígéretei alapján nemzeti céljaikat a dinasztia oldalán látták biztosítottnak. A császári kormányzat azonban miután a hatalmát visszanyerte az ígéretei jelentős részét nem tartotta be. Az olmützi alkotmány értelmében nem alakíthattak önálló a tartományokat, de még autonómiát sem kaptak. S ahol ez mégis létrejött, mint a szerbeknél (Szerb Vajdaság és Temesi Bánság), ott is a bécsi kormányzat tartotta kézben a hatalmat. Az újabszolutizmus idején magyarokat és a nemzetiségieket egyaránt elnyomták. Az önkényuralom alatti közös elnyomás, az udvar be nem váltott ígéretei mindkét félben a közeledési szándékot erősítették meg. A közeledési kísérletek azonban kimerültek baráti hangú újságcikkekben, összejövetelekben. Hiányoztak a tényleges és kölcsönös engedmények. A magyar fél továbbra is az egységes nemzetállam alapján állt, de a megerősödő nemzetiségi vezetők sem mérsékelték önállósági igényeiket. Hogy mennyire bizonyult komolynak a két fél közeledése, az 1861-es országgyűlésen derült ki, amikor lehetőség volt az álláspontok kifejtésére. Az országgyűlési választásokat megelőzően a nemzetiségek gyűléseket tarthattak, ahol a szlovákok és a szerbek területi autonómiát követeltek, míg a románok elutasították Erdély és Magyarország unióját. Az országgyűlés a kérdés rendezésére Eötvös József vezetésével bizottságot állított fel, mely széles nyelvhasználati joggal kívánta orvosolni a problémát. A vita során nyilvánvalóvá vált, hogy az álláspontok lényegesen nem közeledtek. A nemzetiségek nem mondtak le a területi autonómiáról, a magyarok pedig az egységes nemzetállam koncepciójáról. Kossuth Lajos a szabadságharc bukásának okait és az újrakezdés lehetőségeit keresve tervezetet készített a nemzetiségi kérdés megoldására. Elgondolása az egész térséget érintette, hiszen a Duna menti népek államszövetségét akarta létrehozni (Dunai konföderáció), de rendezni kívánta a magyarországi nemzetiségek helyzetét is. Kossuth az uralkodó magyar állásponthoz képest jelentős engedményeket tett. Elismerte Horvátország önállóságát és Erdély önállóságának eldöntésére pedig népszavazást javasolt. A szélesebb területi autonómia helyett a nemzetiségek számára lehetővé kívánta tenni a területtől független politikai és kulturális önkormányzati testületek megalakítását. A magyar vezető réteg nagy többsége elutasította a tervezetet, mivel az gátolta volna a magyar nemzetállam kialakítását, illetve a magyar és a nemzetiségi vezetők hatalomban való megosztozását eredményezte volna. A nemzetiségek vezetők is kevesellték az engedményeket. Kossuth elgondolásának ennek ellenére jelentős politikai hatása volt. Szándékaival ellentétesen a tervezet tudatosította a magyar vezető rétegben, hogy nem a független magyar nemzetállam vagy a dinasztiával és Ausztriával való kiegyezés a valós alternatíva. A szomszéd népekkel és államokkal vagy az Ausztriával való szövetkezés között kell választani. 2) Nemzetiségi törvény és a horvát-magyar kiegyezés A kiegyezés 1867-es megkötése, az Osztrák-Magyar Monarchia dualista államszervezetének létrehozása az egykori Habsburg Birodalom több nemzetiségét is sértette. A Lajtántúlon a csehek

2 fogadták a legnagyobb ellenszenvvel a változásokat. Nagyobb beleszólást kívántak a politikai vezetésbe: a kétközpontú monarchiát háromközpontúvá akarták alakítani (Bécs, Budapest, Prága), a dualizmust trializmusra felcserélni. Törekvéseiket az uralkodó elutasította. A kiegyezés megkötésével a magyar vezető réteg folytathatta a nemzetállam kiépítését. A nemzetiségek helyzetét külön törvényben szabályozták (1868:XLIV. tc.). A törvényt előkészítő országgyűlési bizottság az egy politikai nemzet koncepcióján állva elutasította a területi autonómiát és a nemzetiségek kollektív jogait. A törvényt előterjesztő Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter azonban Deák támogatásával meg tudta védeni az országgyűlés növekvő ellenállásával szemben az egyéni szabadságok alapján álló nemzetiségi jogokat. A törvény megalkotásával sor került a nemzetiségi viszonyok jogi rendezésére is. A törvény széles körű nyelvhasználatot biztosított az oktatás, a közigazgatás és az igazságszolgáltatás alsóés közép szintjén, továbbá az egyénre nézve kimondta a nyelvek egyenjogúságát. Az anyanyelvi oktatást nem csak engedélyezte, de azt az állam feladatává is tette. Ezen kívül lehetővé tette a nemzetiségi egyesületek és pénzalapok létrehozását, valamint vegyes vidékeken a 20%-t elérő kisebbség számára is anyanyelvi jogokat nyújtott. A polgári egyesülési jog alapján lehetőség nyílt nemzetiségi egyesületek és pénzalapok létrehozására, amennyiben azok nem a magyar államegység megbontásán munkálkodtak. A törvény a területi egység és az egy politikai nemzet elvének alapján állva autonómiát nem biztosított. Így nem elégítette ki a nemzetiségek politikai igényeit, de a korszak nyugat-európai szabályozásainál nem nyújtott kevesebbet. Ezen a nemzetiségi törvényen alapult a horvát-magyar kiegyezés. A horvátokkal 1868-ban megkötött kiegyezés elismerte a horvátokat politikai nemzetnek. Horvátország beligazgatási autonómiát kapott, azaz a közigazgatás, az igazságszolgáltatás és az oktatásügy tárcájával saját kormányuk rendelkezett. A báni kormány élén az uralkodó által kinevezett bán állt, kinek személyére a magyar miniszterelnök tett javaslatot. A horvát lett a hivatalos nyelv, a horvát országgyűlés, a szábor a magyar (közös) országgyűlésbe 42 képviselőt küldhetett. A magyar felelős kormányban külön horvát-szlavón-dalmát miniszter képviselte érdekeiket. Horvátországot egyesítették a Határőrvidékkel és Szlavóniával. A horvát tartományi különállás megteremtése a korabeli Európában a nemzetiségi kérdés kezelésének kisszámú pozitív példái közé tartozott. Mindazonáltal a kiegyezés megkötését horvát részről elégedetlenség kísérte, mivel eredeti követelésük a Magyarországhoz fűződő viszony tiszta perszonálunióra történő redukálása volt, s ehhez képest a tartományi különállás jelentős visszalépést jelentett. Fiume kérdése is nehezítette a megegyezést: a horvátok nem fogadták el a város Magyarországhoz tartozását. A kérdés függőben maradt (fiumei provizórium), de a város magyar igazgatás alá került, hivatalos nyelve pedig az olasz lett. Bár a horvát magyar kiegyezést számos nép (pl. írek) példának tekintették, a horvát vezető réteg a Habsburg Birodalmon belüli teljes különállásra törekedett. A kiegyezési törvényt a horvát országgyűlés csak jelentős magyar gazdasági és pénzügyi támogatások fejében fogadta el. 3) Demográfiai robbanás és következményei Magyarország népessége a dualizmus korában rohamosan nőtt, ami az első világháborúra elérte a 18 millió főt is (Horvátország nélkül). Ezt a folyamatot nevezzük népességrobbanásnak vagy demográfiai robbanásnak, mely már az 1870-es évektől kezdetét vette és az 1880-as években 2

3 bontakozott ki leginkább. A népességnövekedés a jobb életszínvonalnak, éhínségek visszaszorulásának, higiéniai és egészségügyi viszonyok javulásának (Semmelweiss Ignác az anyák megmentője; kiépítették az egészségügyi ellátást: körorvosok és kórházak rendszer) volt köszönhető. A népességnövekedés eltérő mértékű volt az ország területén. Ahogy a fejlődés a már eleve fejlettebb területeken (mint például nyugati területek) és városokban indult meg, úgy a népesség is ott növekedett először, majd a falvakra is kiterjedt. Amint a falvak már nem tudták eltartani lakóikat, azok kivándorlásra (falvak elhagyására) kényszerültek a városok, leginkább Budapest felé, így kezdetét vette a belső migráció. Egy idő után már a városok sem tudták befogadni a bevándorlókat, így ők tovább vándoroltak, már az ország területén kívülre. A fő célpontot az Amerikai Egyesült Államok jelentette. A legtöbben a kedvezőtlen földrajzi adottságokkal rendelkező területekről vándoroltak ki, mint a Felvidék, Kárpátalja és Erdély területéről. A kivándorlás által csökkent népességet kompenzálta a bevándorlás folyamata, ami kisebb mértékű volt a kivándorlásnál. A birodalom nyugati területeiről német és cseh szakmunkások érkeztek, akiket a fejlődő ipar munkaerő-szükséglete vonzott az országba. A keleti területekről, Galíciából pedig zsidók vándoroltak be az üldöztetések és rossz körülmények miatt. 4) Etnikai összetétel változás és következményei A magyarok létszámaránya a XIX. század második felében növekedni kezdett (Horvátország nélkül 41%-ról 54,5%-ra). Ezáltal a magyarok többségbe kerültek a birodalmon belül. Ennek a folyamatnak három forrása volt: a természetes népszaporulat, a ki- és bevándorlások folyamata, illetve az asszimiláció. A demográfiai robbanás a fejlettebb területeket érintette, ahol a magyarság zöme is lakott. Így a magyar népesség létszámánál nagyobb arányban részesedett a növekedésből. A kivándorlás leginkább a nemzetiségieket sújtotta, hiszen főleg a hegyvidéki területekről kényszerültek kivándorlásra megélhetés keresésének céljából a szlovákok és a ruszinok. A lakóhelyüket elhagyó emberek egy-két nemzedék alatt, természetes úton asszimilálódtak az új környezetbe. Az asszimiláció fő színtere a főváros és a vegyes etnikumú területek voltak, ahol a bevándorló népek beolvadtak a magyarságba, de megtartották kultúrájukat is, ezzel gazdagítva a városok sokszínűségét. A nagy nemzetiségi tömbök jórészt érintetlenek maradtak. Így a korszak etnikai változásai döntően a számarányokban és nem az ország népeinek területi elhelyezkedésében mutatkoztak meg. Az etnikai összetétel megváltozásával a magyarok és nemzetiségiek közötti viszony is megváltozott után ismét előkerült a magyarosítás és magyarosodás folyamata. A magyar vezető réteg egyre inkább a nemzetállam kialakítására törekedett, ezért szorgalmazta a nemzetiségiek asszimilációját. A dualizmus idején az asszimiláció gyorsításának lehetőségei korlátozottak voltak, mivel az állam befolyása nem terjedt ki minden területre. A társadalom alsóbb rétegei alig érintkeztek az államszervezettel, így az erőszakos asszimiláció csak az értelmiséget sújtotta; valamint az egyházi fenntartású elemi iskolákban a diákok nem is találkoztak a magyar nyelvvel. Az asszimiláció gyorsítására az oktatásban nyílt mód. Az elemi szinten itt sem lehetett sok mindent elérni, az elemi iskolák többségében egyházi fenntartásúak voltak: 1868-s nemzetiségi 3

4 törvény az egyházak számára szabad nyelvhasználatot biztosított. Így a magyar kormányok a nemzetiségi törvények többszöri módosításával (1879, 1907: Lex Apponyi) gyorították meg az asszimilációt: fokozatosan bevezették a magyar nyelv tanítását a nemzetiségi elemi iskolákban; csak magyarul beszélők, írók lehettek tanítók; visszaszorították a nemzetiségi középiskolákat és megakadályozták a nemzetiségek világi felsőoktatási intézményrendszerének kialakulását. Ez ellen a politikával szemben csak a politikusok egy része (pl.: Mocsáry Lajos) tiltakozott A nemzetiségiek azonban a kultúra és az oktatás területén is szembefordultak az állami törekvésekkel. A nemzetiségek vezető rétegei a passzív ellenállást választották, majd folyamatosan tiltakoztak a törvény megsértése miatt. A tiltakozás mellett követeléseket is fogalmaztak meg: teljes szabad nyelvhasználat; megyei szintű autonómia, mely biztosítaná, hogy a magyarok ne szóljanak bele ügyeik irányításába; vagy a Monarchia föderatív jellegű átalakítása. Egyes nemzetiségiek politikáját befolyásolta, hogy Magyarországgal határos nemzetállamaik voltak, mint pl.: Szerbia, Románia. A szlovákok a cseh értelmiségiek támogatására szorultak a magyarokkal szemben. Ezek hatására megjelentek az elszakadási (szeparatista) törekvések. A magyarok és nemzetiségiek eltérő érdekei miatt a nemzetiségiek önálló állam létrehozásában gondolkodtak, megjelentek elszakadási törekvéseik. Ezeket természetesen a magyarok elutasították. Így viszont a magyarok és etnikumok közötti viszony kiéleződött és a nemzetiségi kérdés elmérgesedett. Az 1890-es évektől az ellentétek kiéleződtek. Az ellentétek kiéleződésében szerepe egyrészt annak, hogy hangosabbá vált a határos nemzetállamok propagandája (irredentizmus); másrészt a gazdasági fejlődés hatására a nemzetiségi polgárság és értelmiség megerősödött, míg a paraszti társadalmakat mozgósította az agrárkérdés (kisbirtokosok és földnélküliek nagy aránya, munkalehetőségek hiánya), így eredményesen tudtak demonstrációkat is tartani ben a nemzetiségiek memorandumban fogalmazták meg követeléseiket az uralkodóhoz, Ferenc Józsefhez, aki arra hivatkozva, hogy ez nem az ő hatásköre, elküldte a magyar kormánynak, majd ismét visszaküldték az uralkodóhoz. Végül a memorandum nyilvánosságra hozatala miatt - amely a sajtószabadság törvényét szegte meg-, a Román Nemzeti Párt embereit fogházra ítéltél. Ez a memorandum per nemzetközi visszhangot kapott a románok elnyomásáról Magyarországon. 5) Zsidó emancipáció 1867-ben a magyar és az osztrák vezetők megkötötték a kiegyezést, mely hatással volt a nemzetiségekre is. Ebben az évben fogadta el a magyar országgyűlés a zsidó emancipációs törvényt. A törvény a zsidó magyar állampolgárokat jogi szempontból egyenjogúsította. A magyar társadalom a kiegyezést követően továbbra is befogadó jellegű maradt. A század végén (1895) sor került a zsidó vallás egyenjogúsítására. A zsidók egyenjogúsítása mellett számos érv szól. Nem csak a magyar társadalom nyitott és befogadó jellege tette lehetővé, hanem az is, hogy tőkét hoztak be az országba, valamint az, hogy többségük asszimilálódott és könnyen azonosult a magyar nemzeteszmével. Népszaporulat és a nagyarányú bevándorlás révén a zsidó lakosság száma jelentősen nőtt. A zsidók betelepülését elősegítette az Oroszországban zajló zsidóüldözések, és a Monarchia által 4

5 teremtett kedvező körülmények (befogadó légkör, vallás egyenjogúsítása). Az országba bevándorolt zsidók jelentős része asszimilálódott, azaz azonosult a magyar nemzeteszmével és kultúrával. A zsidóság tömegei a kiskereskedelemből és a kisiparból éltek, de közülük kerültek ki a nagypolgárság többsége is. A zsidóság betelepedését elősegítette, hogy olyan értelmiségi és egyéb pályákon jelentek meg, ahol a magyarok számára nem jelentettek konkurenciát (pl. jogi, orvosi, tanári, színészi és újságírói pálya). Az egyetemeken a zsidó hallgatók aránya ötszöröse volt az országos számarányuknak. Az asszimilálódással együtt zajlott a zsidók polgárosodása. A polgárosodást elősegítette, egyrészt hogy a családok anyagi erőforrásaik jelentős részét gyermekeik taníttatására fordították, így a családok második illetve harmadik nemzedéke a középosztály valamelyik szintjére emelkedett. A polgárosodás és így asszimilálódás másik fontos eleme a zsidó nevek magyarosítása volt. A zsidóság életkörülményeinek javulása Magyarországon is hozzájárult az antiszemitizmus (zsidógyűlölet) megjelenéséhez. Az antiszemitizmus, vagyis a zsidógyűlölet a kispolgárság körében jelent meg, akik számára versenytársat jelentettek a zsidók. A gyűlölet jele többek között az Antiszemita Párt megalakulása is, valamint a tiszaeszlári per (1882). Tiszaeszláron egy cselédlány eltűnése okán néhány antiszemita izgatására a helyi zsidó közösség ellen fordult a község. Az elszabaduló indulatokat a kormány, személyesen Tisza Kálmán fellépése csillapította le. A lefolytatott per nem igazolta a vádat (hogy a zsidók vallási okokból ölték meg a lányt), s a politikai életből rövidesen mind a kormányzat, mind az ellenzék fellépett ellene, s így kiszorították az antiszemita politikusokat. 6) Cigányság helyzete a dualizmus korában A cigányok létszámarányáról nincs pontos adat a dualizmus időszakából, mivel a népszámláláskor az anyanyelvre kérdeztek rá. Becsült létszámuk háromszázezer körül lehetett. Körükben a demográfiai robbanás még nem bontakozott ki, népességük csak a Románia felől történő bevándorlás révén növekedett. A legtöbb cigány iparos volt, (kovács, lakatos, bádogos, teknővájó, mutatványos), de sokan éltek alkalmi munkákból vagy lókereskedelemből is. Ugyancsak jelentős volt a korszakban a cigány muzsikusok szerepe, akik megteremtették a magyar nóta stílusát. A kormányzat a népoktatásba való bevonásukkal próbálta segíteni felzárkózásukat. Fejlődést jelentett körükben, hogy terjedt a letelepedett életvitel, s így csökkent a vándorló közösségek száma. 5